Egy magatartás története

Lakatos István alig húszévesen, 1947-ben kezdett verseket megjelentetni, és két év múlva A Pokol tornácán című kötetére Baumgarten-díjat kapott. Sikere gyors volt, és megérdemelt. De Isten tudja, hogyan van ez, miért törvényszerű, ezekért a fiatalkori sikerekért nagyon meg kell fizetni, rendszerint bosszút áll értük az irigy sors – így vagy úgy, a legkülönbözőbb művészeti vagy társadalmi körülmények között is. Pedig hát Lakatosnak és költőtársainak, az újholdasoknak (kiknek legkésőbb jelentkezett, legfiatalabb társa volt) igazán nem kellett egy mitologikus mozdulattal aranygyűrűt hajítaniuk a tengerbe, mint Polükratésznak, nagy jódolgukban, önkéntes áldozatul a balsors elkerülésére. Ők éppen csak akkor szabadultak a balsors karmaiból: tűzvonalakon, őrjáratokon, bombazáporokon át, lelőtt társak, eltűnt rokonok, barátok, szeretők mellől. Az idegzetükben még ez élt; s mint ahogyan később kiviláglik, közérzetüket egy életre színezte a háború emléke. Megadták hát az áldozatot jó előre, mint hitték: élethosszig; nem volt félnivalójuk a mitologikus sorstól.

Pedig azért – mint kiderült – lett volna bőven.

Már az is veszélyes pozíció volt, ahogy az irodalmi pályára felálltak, ahogyan kezdeti sikereik elé indultak. Lakatosé különösen. Az átéltek miatt érzékeny, kisebesedett humanitással, mely a maximumot várta el az új világtól, másfelől a művészet terén mestereiktől, a Nyugat nagyjaitól örökölt formai, mesterségbeli igényességgel. A felfordult, forrongó, új rendjét kereső világban klasszicista vágyakkal.

Hadd idézzem ide vágynak és valóságnak ezt a kettősségét. Lakatos István összegyűjtött verseinek, az Írás a porban című kötetnek a nyitóverse egy 44-ből való A Boldogsághoz címzett óda. A csokonais zengést visszhangozó vers fiatalos maximalizmussal fogalmazza meg költője aufklärista vágykörét. (Nem ok nélküli tehát a formai visszanyúlás.) „Add, öröm, dőljön le minden – börtön, vallatószoba – tiszta szellemet bilincsben – ne tarthasson despota”, vagy: „jöjjön el a te országod: – értelem, fény, szeretet” és: „Tégy bordáink ketrecébe – új, szabad szívet, melyet – bosszú nem fertőztetett, – nem kel reggel rettegésre.” Végül a vers befejező sorai a régi pátosszal újítják meg a felvilágosodás örök aktuális óhaját: „Add, Boldogság, terror, álnok – diktatúra népeden – erőt soha ne vegyen – változtasd meg a világot!”

A 44-es valóságot (e vágy felnevelőjét) Lakatos legnevezetesebb, legismertebb írása, A Pokol tornácán című elbeszélő vers rajzolta meg. Hexameteres „hősköltemény” ez a frontvonalba került Budapestről, az értelmetlen pusztulásról, a fasiszta terror unottan végzett szörnytetteiről. Egy rettenetességében alig ábrázolható élménysorról, mely már azért is csaknem ábrázolhatatlan, mert az életveszélyben tudomásul vett tömegméretű pusztulás megbénítja részvétképességünket. A szörnyűség árasztja a közöny szörnyűségét. Lakatos ezt is tudja. Közepébe von egy köznapivá lett, hosszan elhúzódó apokalipszisnak, mely annak, aki nem élte át, puszta képzelettel felidézhetetlen. (Félelmetes gátja ez a háborút nem látott nemzedékek képzeletének.) De Lakatos akkora erővel és annyira részletekbe hatolva tárja elénk, hogy a kritikus újra és újra olvasva a verset, végül is bizonytalan abban: felidézett sötét emlékei rázkódtatják-e, vagy a kivételes írás esztétikai hatékonysága. Nyilván a kettő együtt. Mindenesetre itt a kulcsa, ebben a tapasztalatsorban Lakatos eszmerendszerének, humanista tartásának. Ahogyan itt rejlik egész nemzedéke magatartásáé is: a további társadalmi alakulásra adott igenjeinknek és nemjeinknek rendszere innen fejthető fel.

Csak színezi ezt a meghatározó élményt az a másik, a történelmi-politikai témakörből a szerelmi témakörhöz átvezető tapasztalat, melyet a kötet címadó verse örökít meg. Egy elhurcolt, lágerszámmal megjelölt, szögesdrótok között halálba terelt fiatal lány emlékét idézik fel itt a nosztalgikusan zengő stanzák (a verszene tudatosan Dsida Jenő Tükör előtt-jéhez kapcsol). Ám a hagyományápoló formai mozdulatnál lényegesebb a gonddal feltárt ifjúkori élmény, a valódi, amely Lakatos költészetét jegyző két nagy témakör: politika és szerelem szerves kapcsolatára utal.

Mielőtt azonban innen továbblépnénk, álljunk meg egy pillanatra. Észlelhette máris az olvasó átélt tapasztalat és kifejezési forma feszültségét. A speciális huszadik századinak, melyre a költészet általában formabontással reagált, az adott míves keretekben való kifejezését. A fiatal Babits gesztusának szinte-szinte megismétlését: „Új italt tölteni a régi edényekbe.” Ez Lakatosnak, társai közt is, különleges pozíciója. Csöppet sem rejtett, virtuóz formakészségen és formaszereteten alapul, és a lírai epika műfajához való erős vonzódáson, mire – mi tagadás – költészetünkben szintén akad éppen elég nagy példakép. Lakatos 1972-ben az Egy szenvedély képei című kötetének utószavában – eredményeiről mintegy visszapillantva – így összegezi útját meghatározó ízléstörvényét: „Semmi sem riaszt inkább, mint ha egy írás homályos, bizonytalan, és nélkülözi a határozottságot, a teljes értelmet. A ki nem fejezett vagy csak ködösen kifejezhető érzés művészileg számomra gyanús, hazug és torz.”

Érdekes és merész vélemény ez korunkban. De ha érvényesíthető is Lakatos fiatalkori költészetére, nem biztos, hogy áll a későbbiekre. Az az érzésem, pozícióján maga Lakatos változtatott. Ahogyan előrehaladunk kötetében az érett kor versei felé, úgy vonulnak háttérbe a kipolcolt formai jegyek, a mesterekről valló, gyakran mesteri megoldások, úgy oldódik költészetének tematikussága, elbeszélő, leíró jellege. Pontosabban: ez utóbbi három, korlátozott érvénnyel, költészete jegyeként fennmarad, de lényeges átalakuláson esik át. S ezt az átalakulást az ötvenes évek kényszerű hallgatása hozza meg, a teljes vergiliusi életművet és a szanszkrit irodalom nem egy remekét megszólaltató keserves évek érlelő munkája, mely a külvilágra tárt, nyitott szemű költői megfigyelés irányát belsőbb körökre fordította. Magára hagyatva a férfikor mélységes közepén a rémes szenvedéssel, mely szólítatlan társául szegődött – hogy szavait némileg átírva idézzem –, Lakatos ezzel a figyelemfordulással elérkezett nemzedéki költészete (vagy a modern költészet) legfőbb műfajváltozatához: a közérzeti vagy létlírához.

Kiindulni ugyan változatlanul témából indul ki, az úgynevezett szerelmi költészetből, módszere változatlanul elbeszélő-leíró jellegű, csakhogy ahova elér s amit már csak látszólag elbeszélve leír, az komplex és egyetemes. Mélyen igaza van, amikor egyik versében (Tizenkét vers-szakasz prózában) azt mondja: …egy szerelmi szenvedély indulata egészen másfajta indulat álarca lehet. Más szavakkal: a költészetre és a költőre nézve mindegy: mely fényforrásból érkezik a fény a teljes színképet vetítő prizmára. – Lakatoséra történetesen a szenvedést hozó szenvedély irányából vetül. Olyasféleképpen, mint A huszonhatodik év Szabó Lőrincére. Költészete csúcsaiban egy szenvedély történetét és egy szerető száz arcát „írja le”, énekli meg, de az olvasó az összeszikráztatott ráismerések és felfedezések sorozatában sorsszerű törvényeket tapinthat. Magáról az emberi létezésről, úgy, ahogyan az legbelül, az önismeret és a világismeret rejtett mozivásznán fel-felfénylik az embernek.

Lakatos István, ez a fiatalon termékeny, ma már ritkábban szóló költő (terjedelmes, szép kötete felét remek fordításai töltik ki) így érkezett el egy körív mentén haladva rokon pontra ahhoz, ahonnan valaha kiindult. Csakhogy ez a körív felfelé tartó spirál. A Pokol tornácán című versében a sors rajzolódik ki az életveszedelem teljében. Mai, magasabb pontján: az emberi pokolnak nem a tornácán vagyunk már, hanem a belsőbb bugyraiban. S ami tapasztalást innen felhoz, és a maga pontos, s ki kell mondanom, mert korunkban oly ritka: kristályosan tiszta fogalmazásával közöl, megsokszorozott modern képi erejével sejtet, sebes dinamizmusával belénk szuggerál, az a maga látszólag zárt területén van olyan felfedezésszerű, mint egykor a történelem kéretlen ajándékaként ölébe hullt téma. S éppúgy megszenvedett, csak az egészet értőbben. De e nélkül a törvényekre ráébresztő szenvedés nélkül, úgy hiszem, nincs is – szörnyű paradoxon – hatékony, gyönyörködtető költészet.