Az esélytelen reményei

A versek olvasói befogadása lassú folyamat. Viszonylag nagy idő kell ahhoz, míg a pillanatnyilag létrehozott kirostálódik, s a rengeteg arctalan és múlásra ítélt versből néhány, arcot és jelleget kapva, végleges alakzatot foglal el – hogy így mondjuk: a közműveltség „látómezején”. Míg egy-egy vers egyedi fogalommá válik, tárgyszerű valamivé, melyről puszta címét említve már beszélni lehet. Nagy idő kell hozzá nálunk is, pedig mi úgynevezett versolvasó nemzet vagyunk, és dagadozó kebellel szoktuk nyugtázni azt az irigy (vagy kételkedő) csodálkozást, mellyel a külföld (főként külföldi költő) verseskötet-példányszámainkat tudomásul veszi. Jóllehet hova tűnt, mivé silányult napjainkra az a boldog hajdankor, melyet Kosztolányi Dezső tapasztalt a századelőn, mikor is – lelke rajta, úgy igaz – a kávéházi pincérek hétfőn, kedden még egyre arról vitáztak, hogy a vasárnap megjelent szonettek közül melyik volt életteljesebb. Sajna, ezek a pincérek eltűntek. És nincsenek már irodalmi kávéházaink.

De a költészet ma is eleven. Ha lassabban is, mégis felszívódik a közműveltségbe; van számottevő olvasói befogadása. Ám hogyan, milyen sebességgel, egy versre vagy egy költőre nézve hány esztendő alatt? Divatos dolog volna (korszerűen tudósi) egzakt képlettel kedveskedni itt az olvasónak a felszívódási sebesség mértékéről; oly képlettel, mely mondjuk számlálójában számba veszi a vers pillanatnyi aktualitását (ez növeli a sebességet), nevezőjében viszont feltüntetné a tartós értéket (mely feltehetően csökkentő hatású). A kultúrszociológia tudománya vagy a hatásmechanizmusok statisztikai felmérésével dolgozó irodalomtudomány azonban sajnálatunkra még nem jutott idáig. Nincs biztos alapunk, behelyettesíthető képletünk. (Majd lesz! Ne csüggedjünk!)

Mi még napjainkban kénytelenek vagyunk a nem általánosítható, relatív igazságok szintjén mozogni s költőként egyedileg vizsgálni, ki hogyan, miként nyerte el olvasottságát, műve hogyan vált közműveltségünk fogható, evidens részévé.

Ezt a visszatekintést annál is inkább meg kell tennünk, ha olyan idősebb, hetven évet már betöltött költők új köteteiről beszélünk, akiknek nemcsak szilárd helyük van az élő magyar költészetben, hanem akik vitathatatlanul annak élvonalához tartoznak. A költői mű – még ha felületességünkben a csúcsokat vesszük is benne számon – végül is folyamatosság. A költő: ember az időben, aki magát kipreparálja. Nemcsak befogadhatóvá, követhetővé teszi, hanem általánosíthatóvá. Minden valamirevaló költő jelkép vagy legalábbis viszonyítási példa.

*

Kálnoky László, kinek Bálnák a parton című új kötetéről az alábbiakban szó lesz, kétféleképpen is az. Mintha életműve felszívódása során, ebben az időben elhúzódó, hol lassú, hol megugró folyamatban nem is egy, de két költői művet vett volna tudomásul az olvasói köztudat. Az egyik azé a harmincas években indult költőé, akit ugyanaz a tüdőbetegség, mint John Keatset, különleges sorssal jegyzett el, s aki, ha nem is a szépség örök örömében, de a megfogalmazás csiszolt, mesteri vagy éppen bravúros mivoltában talált némi vigaszra. Híres Varázshegy-versében, a Szanatóriumi elégiá-ban (1942), mely évtizedek óta kihagyhatatlan mesterdarabja a magyar lírai antológiáknak, zengő, életvággyal teli, mesteri verszene szólaltatja meg a tartalmat, a lemondást, a kikerülhetetlennek látszó sors fenyegetését. Azét a sorsét, amely a bordaműtét óta (ezt is pontosan rögzíti egy elegáns szonett) egyszeribe elébe tornyosult, s vált, szerencsére, mégis kikerülhetővé. Nem anélkül azonban, hogy örökös árnyéka ne fenyegetne szüntelenül, ne határozná meg potenciális jelenlétével Kálnoky életérzését, közlései tartalmát, hangját. Ez a tartalom és hang, miképpen a költő az időben előrehalad, egyre inkább a végső létkérdéseket kutatóé, a Semmivel szembenézőé, az életre visszafele tekintőé az elkerülhetetlenre való várakozás közepette. Nem ok nélkül állapítja meg Alföldy Jenő, a költő életrajzírója és művészetének kiváló méltatója, hogy „Kálnoky a magyar líratörténet egyik legfájdalmasabb hangú költője. Nála pesszimistábbat hiába keresnénk.” Csakhogy ez a pesszimizmus – nyomatékolja más neves esztétákkal egybehangzóan ő is – férfias, életigenlő és teremtő – vagyis hogy köznapi értelemben nem is igazi pesszimizmus. Felülkerekedni, kifogni a sorson, az esendő, a fenyegetett, a romlásnak kitett testi állapot ellenére – ez a jól ismert romantikus költőidea, annyi betegségnek kitett költőelőd panáceája és energiaforrása – benne is ellensúly, művet létrehozó teremtőerő.

Csakhogy Kálnokynak nincs köze a romantikához, vagy ha volt is valaha rég, költői indulása idején, Baudelaire közvetítésén át volt. Ifjúkora virágai – néhány ismert, közkinccsé vált vers – számára is Fleurs du mal. Megkeseredett, sebzett, szembeszegülő vagy lázadó hit hozta létre. De költői szemlélete – ahogyan az évek során át kikristályosult – nem kiszínező, felnagyító, netán túlzó, hanem tárgyiasító, pontos. Sőt éppen pontosságával tüntető. A már-már megfigyelhetetlen egzakt megfigyelésével kíván úrrá lenni a romlásra ítélt anyagon, a biológiai és egyéb kiszolgáltatottságon. Ezzel akar győzedelmeskedni – hogy megint Alföldyt idézzem – a fizikai és fiziológiai szükségszerűségen, másfelől a szorító társadalmi determináltságon. Maximálisan hű számbavétellel és a pátosz ellenpontjával, az iróniával, sőt öniróniával. A kezdeti nemes, elfogódottan emelt zenéjű versből, a romantikusokéval rokon hangvételből így lett valami más. Valami egyszerűbbé álcázott és rafináltan tényszerű. Olyan líra, amely mint nem egy világirodalmi rokonáé, például Kavafiszé – nem a hagyományos költői elemek révén költői, s ha mégis igen, akkor legföljebb a precízen kidolgozott, részletesen kimunkált szürrealista képeivel az.

Ez a magasrendű modern költészet, amely emberi létezésünknek éppen nem örömteli, nem megnyugtató tényeit is bőségesen feltárja, sőt mintha egyenesen a külső és belső veszélyeztetettség, romlás, hanyatlás, kiüresedés topografikus rajzára törekedne, ahogyan kibontakozott, ha lassan, késve is, de rangos helyet kapott a magyar versolvasók tudatában. Kálnoky költészetének ez a része – ha a személyi kultusz és utókövetkezménye hosszan gátolta is kibontakozását, majd befogadását – a versértők és rendszeres versolvasók előtt méltó helyre tevődött.

Van azonban egy másik Kálnoky is, aki a szélesebb olvasóközönségre nagyobb hatást tett, aki népszerűbb, olvasottabb emennél. Bármennyire igaztalan dolog is egy költői mű ilyesféle hatás szerinti szétválasztása, kénytelenek vagyunk vele. Kálnoky ugyanis az utóbbi évtizedben rábukkant arra, hogy ugyanazt a rezzenéstelen megfigyelést, amelyet eddig többnyire létezésünk kérdéseire irányított, módszeresen alkalmazni lehet az egyszerű élettörténetekre, a mindennapok apró-cseprő eseményeire, főképpen az emlékekre. Kialakított hát egy laza, a prózától alig eltérő előadásmódot, melyben alteregója, Homálynoky Szaniszló dunántúli születésű költő kisebb-nagyobb kalandjairól, élete csip-csup tényeiről, eseményeiről beszámol. Előadja anekdotáit. Az anekdota, amióta csak világ a világ, csattanóra kihegyezett kis történet. Átmenet a vicc és az epika között. De Homálynoky Szaniszló történetei nem is annyira kihegyezettek, nemcsak csattanóikkal hatnak. Nem a végső fordulat meglepő bennük, hanem az egyszerű dolgokat, a mindennapi tényeket részleteiben elébünk táró szemléletmódjuk. Az, ahogyan Kálnoky-Homálynoky másként, mindnyájunktól eltérőleg lát. A természettudomány ma már megpróbál kísérletet tenni arra, hogy a különböző élőlényekben létrejövő látásképet körülírja. Nem elégszik meg azzal, hogy a sasnak „éles a szeme”, az ezerszemű légy pedig „rövidlátó”. Kálnoky szeme a másoktól elnagyolt részletekre nyílik rá (mondhatjuk, afféle prizmás légyszem, amely a szellemileg kicsinyítő, megcsúfoló, az ellentmondásokat feltáró groteszkre érzékeny). Verses anekdotáiban az borzoló, ahogyan hőseit, önmagát, általában a mindennapi életet kaján pontossággal leírja.

*

1982-ben írt új verseinek kis gyűjteményében mindkét Kálnoky megtalálható. A létezés rémségeivel viaskodó (ez is az ő szava) és az anekdotáival a közfigyelem előterébe került, a váratlanul egyszerre népszerű. Bár Homálynokyt Kálnoky a kötetzáró ciklusban eltünteti földünkről, oly alaposan, hogy könyvei is vele tűnnek, s megjelent verseinek helye fehér foltként virít a régi újságok hasábjain, történeteit e kötetben mégis egy egész ciklus tartalmazza. Ez a Homálynoky-ciklus azonban csak kiegészítő színe e költészet alapszíneit tovább éltető, tovább variáló ciklusoknak, amelyek ismét, változatlan hatékonysággal az eleven létezőnek roppant esélytelenségét rajzolják ki az örök törvényekkel szemben. Ám ebben a tiltakozó, szembeszegülő és hallgatásba burkolt vagy megközelíthetetlen részletekre kíváncsi költészetben itt egy új gondolat is kijegecesedik. Megborzoló gondolat. Speciálisan korunkra jellemző, huszadik századi. Annyi: mit ér a lét, s mit a létezőnek egész törekedése, hogy „egy enyésző pillanatra visszazengje a világ hangjait”, ha az emberiség elpusztítja önmagát. Ha a költők büszke vigasza: az ércnél maradandóbb emlékmű füstté válhat könyvtárainkkal. Ha a munkára, formálásra késztető költői öröklét reménye megsemmisül. A maradandóság glóriája szertefoszlik. Ez új: ezzel a fekete reménytelenséggel még nem számolhattak a világlíra nagyjai.

Éppen annak a Kálnoky Lászlónak merül fel most a tudatában, aki fiatalsága veszélyeztetett lététől kezdve e reménybe fogódzva viselte el az elviselendőket, és sosem szűnt meg tiltakozni – egész szuggesztív költészete rá a bizonyság – az esélyeket pusztító sors ellen.