A megváltoztatott jelrendszer

Philosopher c’est apprendre à mourir – idézi Montaigne-t új kötetének, a Ráérünk-nek egyik versében Vas István. De a montaigne-i definíció, mint általában az axiomatikus meghatározások jó része, megfordítható. Úgy sem kisebb az igazsága: filozofálni annyi, mint szembeszegülni a halállal. Vagy legalábbis szembenézni vele. S ezzel már el is érkeztünk Vas István új kötetének központi magjáig, ahhoz a szüntelenül oldozott-bogozott gondolatcsomóig, melynek a legkülönbözőbb elágazásai, kihúzott szálai az egyes versek. Filozofálni? A halálról, a személyes létezés megszűnéséről? Ősi nézete (előítélete?) a költőknek – és velük együtt a költészet élvezőinek –, mely alól csupán bizonyos ókori szerzők és a XVIII. század tárgyias költői mentesítették magukat, hogy a gondolati vizsgálódás, a logikai lépcsőzetesség, a filozófia mint olyan, mint „magánvaló”, tehertétele inkább a versnek, mint emelője. Ballasztja s nem ballonja. A halál inkább csak aduja a költőknek, inkább érzelmi érve, mint az okos vizsgálódás körüljárt tárgyköre.

Bizonyos szempontból hagyománytagadó, szabálytalan volna tehát ez az új Vas-kötet, mely egy romantikus kezdetű, nagyszabású költői pálya antiromantikus betetőződése felé mutat? Elsietett következtetés. Igaz belőle csupán a tárgyias szemlélődés koncentráltsága s a régi vershang, a mollra vett dallam megkeményedése, érdesre vétele. De az a belső monológ, az a nyugtalan, felajzott, ugrásokkal élő, szempontokat váratlanul cserélő kontempláció, melyből Vas István költészete mindig is táplálkozott, ma sem más, mint korábban. A dolgok lényegére törekvő, színüket és visszájukat letapogató intellektualizmus éppúgy jellemzője, mint egyfajta leplezett, már-már szégyellt érzelmesség, mely egy-egy heinei fordulattal csap át iróniába vagy öniróniába. Legföljebb ma tartottabb, visszafogottabb az érzelmesség, és hangsúlyosabb, keserűbb az irónia. Az életszemléletnek, mely mindnyájunkban valahol a filozófia és a hit kettős pillérén alapul (talpazata páros), bizonyos kötetről kötetre letapintható alakulása hozta létre e változást. Vas István modern és már-már metafizikus észhitének lassú átformálódását, a szemléletén fordítót. Tudni való mindehhez, hogy a magyar költészetben, de még talán a világnak változatokban gazdag költészetében is, Vas István kapcsolódása a racionalizmushoz, a racionalizmus költőileg is érvényes és hatékony változatához meglehetősen egyedülálló. Költészetében olykor-olykor a XVIII. század észhitének visszfénye látszott feltündökölni. A magyar költő XX. századi jellegzetes sorscsapásait (üldöztetés, háborús életveszedelem, a szocializmusba vetett hit krízise) azzal a rendíthetetlen meggyőződéssel állta ki és úszta meg ép elmével, hogy a világ végül is rendezhető, s az ember kivételes képessége, az ész által előrehalad. Ha persze lassan is, ha visszaesésekkel is – és korántsem hipp-hopp, ahogyan korunk hurráoptimistái gondolták. (Hozzájuk Vas tapasztalt, kételyekkel küszködő hitének semmi köze.) Sőt sajátos racionalizmusa még az irracionalitás irányába is kinyújtotta csápjait, ott is, az ésszel foghatatlan létezésproblémák között is lelt magának reményt adó fogódzókat. Hitt abban – egy tagadhatatlan credo, quia absurdum est-elmemozdulattal –, hogy a halál is a megismerés egyik esélye: a megismerések boldogító láncolatában általa nyílik meg a legfőbb, a végső titok. S hitt abban is – már oly módon, ahogyan a hitet szó szerint kell venni a versben –, hogy az én, a költői szubjektum öröktől fogva van, a földi létezés elejétől kezdve, s ugyanígy valamiként egy más létezés síkján jelen van, jelen lesz a későbbiekben is. Megfogalmazás kérdése csupán, hogy valamiféle keleti vagy keresztény racionalizmus-e ez; vagy egyszerűen: költőhöz méltó, költői. De mivel nem másról, nem filozófiáról, hanem éppen költészetről beszélünk, nem e hit minősítése lényeges itt, hanem lírai hőfoka, szuggesztivitása. S e téren nem lehet, nincs kívánnivaló. Minden valamirevaló költő önkéntelen elárulja olvasójának, hogy mi fontos számára, mi nem. Szavakkal lehet a versben még hazudni is (láttunk rá bőven példát), de a hangvétel, a szavak átfűtöttsége, mint a beszédben is, kényesebb valami, messzemenően árulkodóbb. Pozitív irányban éppúgy, mint negatíve. Nem véletlen az, hogy Vas István költészetének átható, nagy teljesítményei jobbára az idő, a létezés, az emberi előrehaladás végső kérdéseit bolygató racionális metafizika vagy metafizikus racionalizmus megnyilatkozásai (Óda az észhez, Monádok, Önelemzés, Rapszódia egy őszi kertben stb.); éspedig a titkokig ért elme és a felismeréseibe belerendült egzisztencia közös lírai hevületében; és az sem véletlen, hogy ebben a rekedtes hangú, már láztalan új kötetben a kimagasló Tétlenül című vers (és mellette jó néhány más vers is) az egykori témát (hitet) és már-már az egykori átfűlt hangot idézi fel. „Ó megértés, igazi túlvilágom!”, kapcsol vissza a régi tézishez, melyet egykor, többek között, így fogalmazott meg: „Az üdvösség nekem mi más lehetne? / Megérteni, amit szívem s eszem nem ért. / Az isten is velem mi mást tehetne? / Ezt megérteti, vagy elkárhoztat ezért.”

Ennek ellenére, a múltban nagy verve-vel hirdetett hitek fel-felbukkanása ellenére, a Ráérünk című kötet – mint már a megelőzők is – a régi magatartás bizonyos változásait mutatja. Mintha már nemcsak az intellektuális ívképzés, hanem a vers fogantatásának módja is alakulóban volna. S vele párhuzamosan a vers célja is. Rónay György, aki egyívású költőtársként és kritikusként vette szemügyre a költő tulajdonságait, vagy két évtizeddel ezelőtt Vas összegyűjtött verseiről írva ezeket mondta: „Vas István nem mitikus képzeletű költő, aki magában a képben vagy történetben adja annak jelentését… Ihlete és versformálása inkább allegorikus, mint szimbolikus, inkább kifejtő, mint jelképező, inkább fogalmaz, mint láttat, illetve láttatni is elsősorban fogalmazva, a dolog lényegét intellektuálisan megragadva és rögzítve és közölve láttat.” Mit kell ehhez most még hozzátennünk? Valami olyat, amit Rónay maga éles kritikusi szemével az egyik későbbi kötetnél már észre is vett, s itt a Ráérünk-ben még eklatánsabb, vagyis azt, hogy az Eliotot fordító Vas István intellektuális elmélyülése a későbbiek során, elioti módon egyszerre lett realisztikusabb és egzisztenciálisabb. Realisztikusabb olyképpen, hogy a konkrétum, a pillanatnyi helyzet (vagy esemény) nagyobb szerepet kap a versben (a pillanatnak mindig is megvolt a szerepe Vas költészetében), de ma már kevésbé ugródeszkája csupán az intellektusnak, hanem az intellektus a maga érzelmileg telített áramlásával a versre indító konkrétum körén belül marad. Nem ürügy az számára a versbeli beszédhez, hanem a versbeli vizsgálódás tárgya. Ha idemásolnám a Ráérünk kötet versindító sorait, az is kiderülne, mennyire a hétköznapi tények világából valók ezek a konkrétumok. Ilyeneket volnék kénytelen ideírni: „Hát, mégis kisütött a nap. Az őszi”, „innen a kert közepéből nem látni messze”, „Meghozták a trágyát. Ebből lesz a rózsa”, „Zakóban megyek át az Erzsébet-hídon” stb. Hogyan lehet ilyen konkrétumok mellett megmaradni? Úgy, hogy a költő láncolatukból, rá vonatkozó jelentésük vizsgálatából létét kifejező jelképrendszert teremt. Vas törekvése láthatóan az, hogy a szemünkbe ötlő mindennapiságból bontsa ki a maga lírailag csöppet sem közömbös mindennapjait. Nem felszikrázó gondolat- és eszmemenetekben – ez az alapvető változás –, hanem e trivialitásokon keresztül tapintva le a nagy kérdéseket. Ez a törekvése se nem földhözragadt – szándékoltságában zavaró –, se nem kizárólagos. A Ráérünk kötet két ciklusra oszlik, a terjedelmesebb címe (igen jellemzően) Jelrendszerek, a másiké Anakreoni dalok. A Jelrendszerek ciklusban akad természetesen más jelrendszerben, kifejezési módban írt vers is. (Vas egyik ismert jellegzetessége a különböző beszédmódok, történelmi, mitológiai szituációk változatos kiaknázása, lásd éppen híressé vált versei sorából: Ráchel panaszaiból; Változatok Horatius témájára; Branyiszkó; Avilai Teréz intelmeiből; Nagyszombat, 1704 stb.). Itt is ír és éppen ars poeticát a modern fizika problémavilágába helyezve, Einstein és Heisenberg beszélgetéséből, s több ízben is kiaknázza a biblikus, a jézusi parabolisztikus közlést. Mégis az alaptéma kirajzolása közben, a kötetet determinálóan a lét és nemlét határain tűnődve, ezekből a reális és látszólag jelentéktelen konkrétumokból indul ki, és azok között marad. A szentendrei kert színeváltozása és évszakfordulása, a napról napra intim közelből látott, egyszerű világ lesz itt a líra jelképrendszerévé, a kifejezés, az életérzés tágabb értelmű formájává. (Ugyanez s ugyanígy mutatkozik különben a másik ciklusban, az anakreoni versekben.) Így lesz a vers anyaga, íve – az intellektus megszokott izzását háttérbe szorítva – realisztikusabb. S lesz magától értetődően egzisztenciálisabb is, hiszen az egész kerti, évszakváltási jelrendszer vonatkoztatási pontja az alanyi költő személye, személyes létezése s létezésének fel-feltűnő riadalmas határa.

Vas István is vallja az Összegyűjtött versek utószavában, és a maga tapasztalatai alapján e sorok írója se gondolja másként, hogy alighanem a személyiségen múlik egy költő életművének a hatékonysága. A személyiség meghatározott rajzán s környezetének általa láttatott tényein, történetén. A lírai vagy filozófiai szembenézésnek, ennek az élet-halál tanulásnak itt van, ebben van a hitelesítő jele. Életünk lefelé tendáló szakaszában ki-ki kora, egészségi állapota, lelki érzékenysége szerint telítődik elmúlástudattal. Apránként telik meg, mint egy csepegés alá állított edény. S mivel koponyánk szerint is gömbölyű edények vagyunk mi, emberek, így telten nagyítani tudjuk azt, ami rajtunk általfénylik. Lencseként növelve kiemelni. Elsősorban a létezést magát. Nem ok nélkül közhit, hogy a lírikusoknak általában két felívelő periódusuk van: fiatalságuk és öregkoruk; a vadonatúj átéléseké és az elmélyültebb újraátéléseké. Vas István ebbe a második periódusba érve, ebben a montaigne-i szakaszban, intellektusa hevüléseit igen, de mozgásterét el nem hagyva, már jó ideje mást csinál, mint eddig. Csupaszabb lírizmust – ahogy mondani szokták –, már-már a próza határán. De személyes hitellel teremtett új jelrendszere által ez a lírizmus megnövelt értelmű, irizáló tényeivel éppoly hatékony, mint az emlékezetes nagy teljesítmények idején.