Vázlat – redukált karakterjegyekkel

Vannak korszakos költők, olyanok, akik vagy kezdeményeznek egy új költői időszakot, vagy pedig hosszas, kimagasló működésükkel dominálnak egyet. Rimbaud után vagy akár T. S. Eliot után másképpen jár a költészet órája (még az esztétikusok is kénytelenek utánaigazítani): másfelől Victor Hugo alatt, sok évtizedes roppant termékenysége idején is másképp járt. Egy bizonyos megközelítési mód, anyagkezelés, vershang, sőt verstípus vált mintává, s lett a költészet távlatból nézett felszínén uralkodóvá.

Illyés Gyula a magyar költészet alakulása szempontjából már-már mindkét értelemben ilyen korszakos költő volt. Határt húzott, újat teremtett fiatalon, fellépése idején, a húszas évek végén, mikor is a kísérletező, a formailag is forradalmi avantgárd irányzatnak hátat fordítva, világosabb, érthetőbb, az olvasó számára könnyebben felfogható módon teremtett csakúgy forradalmi indulatú, tényeivel felháborító vagy lázító költészetet. Az avantgárd világméretű ellentmondását oldotta meg a maga számára legalábbis egy időre: a keveseknek, az értők zárt körének szóló avantgárd tiltakozást fordította ki abból az arisztokratizmusból, amelyben mozgósító céljai ellenére világszerte leledzett. Abból a zártkörűségből, amely különösen Magyarországon meghatározta és korlátozta hatékonyságát. Illyés hát elfordulva vagy legalábbis hosszú időre nagy távolságot tartva a költői kísérlettől (holott serdülő fiatalon híve volt, párizsi emigrációja alatt az avantgárd mozgalomba belekerülve, azt tanulta meg), azok számára is akart írni, akik közül származott, kinőtt, s akiknek tarthatatlan, méltatlan életkörülményeit verseiben éppúgy, mint prózájában a világ elé tárta. Új hangot ütött meg ezzel a magyar költészetben, legalábbis erősen eltérőt az akkoriban divatozótól vagy az igényes költészetben érvényesnek tartottól. Ez egyszerre volt a hagyományhoz mélyebben kötődő, a mindennapi, természetes beszédhez kapcsolódó, s tartalmai, szemlélete szerint korszerűen mozgósító.

De a kifejezés második értelmében is (talán még inkább ebben) van az illyési költői műnek korszakos hatása. Lehet, túlzás, de talán nem volt még magyar költő, aki a magyar költészetre a jó átlagtól kezdve, le egészen az epigonok széles táboráig, hozzá fogható hatást gyakorolt volna. Aki ennyire befolyásolta, sőt meghatározta volna a közköltészet hangját, tematikáját, mindennapos gyakorlatát. Mintát teremtve magatartásból és kifejezésből mindazoknak, akik számára már egyáltalában mintát lehet teremteni. Mert bár Babits Mihálytól mintegy megörökölte a negyvenes évek elején a költőfejedelem hatalmi jelvényeit és nimbuszát, és bármi hosszan is (jó negyven éven át) volt első az egyenlők és a vele korántsem egyenlők között, mégis inkább azok nőttek idővel melléje, akik nem a köpönyegéből rajzottak ki. Nem az oly népes és divatozó Illyés-iskola növendékei. Illyés ugyanis a világköltészetben lassanként speciálissá váló költőtípusnak volt nagyszabású, szuggesztív reprezentánsa. Ő a spontán költő a líra objektiváló tendenciái idején, aki maga is azt vallja: minden vers alkalmi vers. A Victor Hugók, a Petőfik csodált táborából való, akik számára a versírás: naplóírás. Az egyszeri megfigyelés (káprázatos megfigyelő) vagy a pillanatnyi belső, lírai-gondolati rezdülés indukálja benne a verset, bár magában a versben már nem is annyira a létrehozó impresszió a fontos, az, hogy teszem azt, vihar készül, kapál egy öreg paraszt, elébe tárul a Concorde tér roppant forgalma, hanem az, amit az impresszió belül mozgásba hoz. A belső világ nyugtalan, felhevült, vulkanikus állapota a fontos, mely a legkisebb külső hatásra létrehozza a vers eruptív tüneményét. Az ilyesféle költő bármiről és bármikor képes verset írni, mert az alkalom számára többnyire csak katalizátora a belső feszültség, gomolygás mindig is versre kész folyamatának. Aránylag könnyű durván körülírni, nagy szemű logikai hálóba fogni, hogy ezt az örök készenlétben álló belső világot mi tölti ki, szüntelenül mi hullámoztatja. Nyers egyszerűsítéssel, mely talán a költő nagyságához méltatlan, ez a parasztság, magyarság, emberség és szabadság sosem nyugvó kérdéskomplexuma. Bár más helyzet, más idő koordinátáin, de ez a komplexum rokon a Petőfiével, aki népjogokért folytatott harcával egy felívelő korszak idején Illyés számára már fiatalon kiemelt példakép. A múlt századhoz kapcsoló párhuzamból talán eleve sejthető: a magyar költészetben a társadalmi-nemzeti lét sajátos determinációi miatt lehetséges (már-már előírt) egy olyan költői elhivatottság, egy olyan szerep, amely más, létbiztosabb, polgárosultabb társadalmakban ritka, s csak a nagy nemzeti katasztrófák idején bukkan felszínre (pl. II. világháború, francia ellenállás). Lehetséges, hogy egy költő, aki egyben nagy költő is, a nemzeti létproblémáknak mintegy letéteményese. Hogy egy másik, ugyene fajta, ugyene fából faragott költő szavával éljünk: „őrző a nemzeti lét strázsáján.”

Illyés Gyula, kinek utolsó, már posztumusz kötetéről számolunk be az alábbiakban, ilyen nemzeti költő volt. Szüntelenül a magyarság sors- és létproblémáival küszködő. De amiként Victor Hugót vagy Shelleyt se lehet redukálni bármi nagyszabású politikai költészetére, tündöklő szabadsághimnuszaira, úgy Illyésre nézve is lebecsülő e szűkítés. Költői személyisége lényegesen mélyebb, többsíkú, mint a magára vett társadalmi gond és őrzőként betöltött szerep. Sőt maga ez a szerep is azért hatékony – túl bizonyos politikai hatékonyságon –, mert emberi-költői teljességbe beemelt, annak része csupán. Tényeket raktározó elménk hozzá van szokva bizonyos redukciókhoz, ahhoz például, hogy egy-egy költőről csupán valamely kiemelkedőt, eklatánsat, kisarkítottat, tragikumával esetleg megrendítőt raktározzon el. Ám a művet olvasva, míg az ilyenféle egyszerűsítésig eljutunk, sokkal összetettebb emberi és esztétikai hatások alatt állunk. Sőt a redukció maga is csak akkor jöhet létre, ha előbb e teljesebb hatásokat átengedtük magunkon. A költői személyiség kitapintása, értékeinek tágasabb, általánosabb elsajátítása sine qua non feltételnek tűnik fel – lévén a líra befogadása, más műfajokéhoz képest, személyesebb, affektívabb.

Illyésre visszatérve: bármi lényeges is (különösen a magyar olvasó számára) az a szerep, amelyet betöltött, lényegesebb nála a költő egésze, művében megformált teljessége, melynek a szerep egyetlen, jóllehet fontos szeglete csupán. A teljességet elsajátítani, ez a költőhöz méltó, a költészetet helyesen értékelő igazi megközelítés. Ehhez a megközelítéshez Illyés gazdag és spontaneitása miatt roppant terjedelmes műve kezdettől fogva bő alkalmat kínált, s különösen megnövelte ezt a lehetőséget időskorának költői termése, a létezés végső kérdéseire válaszolni kénytelen köteteinek sora s közülük is kiemelkedően a halállal szembenéző posztumusz kötet, A semmi közelít.

A pályazáró kötetek tanúsága szerint Illyés életének hetedik évtizedében egyszerre szembekerült azzal a ténnyel, hogy legfőbb reménysége megcsalja. Az ígéretes jövő, mely természetes egészségében, józan, biológiai optimizmusában mindig is szivárványként tündöklött előtte, eltűnt, szertefoszlott. Az a jövő, melyet fiatalon oly türelmetlenül várt, a történelmi sorsfordulók idején annyit sürgetett, s melynek gyógyító, jóvátevő megjelenését később se szűnt meg újra és újra felidézni. (Illyés kedvenc szavainak bokrában a jövőnek kiemelt helye van.) De biztatása helyett, váratlanul, egyszerre csak a hiányát kellett tapasztalnia, a szó személyes jelentéstartalmának lassú, de egyre fokozódó kiüresedését. A Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei című esszéregénye briliáns megfigyelések és elmefuttatások során át ad számot erről. A kivételes szembenézéssel vizsgálat alá vett új tény, az öregedés, a menyasszony-jövő hűtlensége a költőt a líra legnehezebben megfelelhető kérdései elé taszította, a létezés alapvető kérdésgubanca elé, amellyel költészete egészében aránylag keveset foglalkozott. Nem könnyű ugyan, de mégis könnyebb a létezés rendjéről, az ásító sírról, a semmi felfoghatatlan ürességéről felelni a metafizikusoknak, a hívőknek. De az, aki, mint Illyés, így vall: „Istenben bízni túl nehéz már ez a szív”, mit tehet? Vagy az, aki a Minden lehet című kötetben – egyike a legmélyebb Illyés-köteteknek – így gondolkozik: „Vélnek hallani – léten – földön – túli hangot némelyek. – Ilyet mi semmit. Mi csak itt: – e földön, itt e földön, földi hangon – tudnánk tisztázni ellentéteinket – a földöntúliakkal is, ha vannak.”

„Ellentéteinket” – figyeljünk fel a szóra, mégpedig nyilván azzal vagy azokkal, akik a teremtés rendjét, a lét mechanizmusát „kitalálták”. Ez ellentétek, a létezés iszonyatos ellentmondásai okán fűlik fel a mindig is érvelő, aprózó logikai lépésekkel haladó Illyés-vers, s telítődik a speciális költői logika érzékeltető, látomásos, a kifejezhetetlent szavak hálójába kerítő, már-már irracionális elemeivel. S teremtődik Illyés öregkori költészete csúcsaként a már emlegetett Minden lehet című kötetben egy sajátos metafizikátlan metafizika: Illyés lét- és történelemmagyarázata a végső kérdések szemszögéből.

A semmi közelít, ez az utóbbi három-négy évben írt és már a költő halála után egybegyűjtött és megjelentetett kötet (Domokos Mátyás szakszerű gondozásában) nem folytatja ezt a nekifeszülést a kérdések kérdésének, a viaskodást a legnehezebbel. A szokatlanul terjedelmes gyűjtemény (Illyés általában úgy háromévenként kisebb terjedelemben bocsátotta közre újabb verseit) azt tanúsítja, hogy a magas korba ért, betegségtől kínzott költő már nem annyira nekifeszülésként, tiltakozásul, hanem inkább csak ereje bizonyításaként fordul a versíráshoz. Az öregség magányában, az „időtlenség óceánján”, hol sem iránytű, se térkép nem vezet se a végtelenbe (s hozzáteszi: se istenekhez!), úgy ír, napra nap, mintha egy kontinensek közötti hajóúton kényszerűen múlatná az időt. Vers lesz mindabból, ami csak felötlik benne. De azért ez nem afféle kényelmes luxusút. Hogyan is beszél erről a végső utazásról egyik utolsó versében Babits? „Boldog, kit jég közt, sarki éjben – kétség s remény esélye vár. – Az én utamnak egy esélye – és biztos célja a halál.” S ahogyan ez az utazásbeli különbség az Illyés-versek szövetén egyre-másra átüt, ahogyan anyaguk hol itt, hol ott kirojtozódik, mint jóvátehetetlen szakadás, ez a jövő nélküli várakozásnak olyan tragikumát életi át, amelyet napról napra, óráról órára feltárni ritka lírikus tudott. S teszi ezt a költő ezúttal nem is kiemelkedő, nagy versek sorjáztatásával, hanem ahogyan egykor, most talán még inkább, kontemplációjából fakadt, naplószerű versjegyzetekkel. Csakhogy maga ez a kontempláció a természetes halál közelségének olyan tartalmait hordozza, hogy hatása a végzetdrámákkal felérően katartikus.