Posta messzebbről és közelebbről

Ha összehasonlító statisztikát lehetne csinálni arról, hogy a nemzetek viszonylatában 10 000 főre hány költő esik, annak analógiájára például, hogy hány orvos, akkor Magyarország bizonyára előkelő helyet foglalna el a sorrendiséget feltüntető összegezésben. Annyi itt a költő, hogy egyikük tréfás-ironikus mondása szerint velük Dunát lehet rekeszteni. Amihez hozzátehetnénk, ha nem is túlzó nemzeti büszkélkedéssel, hanem inkább a lekicsinylés ellensúlyozására: bizony még a nevet szerzett, jó költőinkkel is. Van tehát tárgyanyaga bőven ennek a beszámolónak, mely nem többet, némi információt kívánna nyújtani arról, hogy a költészet területén mi is történt. Sőt a bőség zavara inkább nyugtalanító elhagyásokra kényszerít, mint fölösnek tekinthető részletezésre.

Belevágva a dologba: kezdem azzal, hogy Weöres Sándornak Posta messziről címen új kötete jelent meg. Ha egy olyan általánosan ismert, nagy hatású költőnek, mint amilyen Weöres, új műve lát napvilágot, akkor az magától értetődőn azonnal viszonyítási rendszerbe kerül eddigi életművével. Éspedig nemcsak a tudós kutatók, filoszok és kritikusok részéről, hanem a műben spontánul gyönyörködő, csúcsait gyakran idézni képes szélesebb olvasóközönség részéről is. Weöres olyan magaslatára jutott (hogy fennkölten fejezzük ki magunkat) a magyar Parnasszusnak, helyzete – értékei alapján – annyira speciális, hogy műve közügy – legalábbis a verskedvelők és irodalomszeretők szabad köztársaságában. Ám Weöresről annyiszor írtunk, műve oly mértékben feltárt, hogy ismétlés volna a közügy sajátosságait egyenként számba venni; nagyképűség volna aprólékosan szálazni az új műrészlet viszonyát az eddig létrehozott egésszel. Elégedjünk meg itt annyival, hogy Weöres mindig is drámai teret tudott teremteni a maga beszédéhez, éspedig nemcsak akkor, amikor a személytelenítő költészet mitikus vagy heroikus álarcait magára öltve, mintegy ezekből az álarcokból (egy Médeia-, egy Orpheusz-, egy Minótaurosz-maszkból) vallott az emberi létezés tragikus, végső kérdéseiről, hanem paradox módon még akkor is, amikor szellemének játékos, nyelvöltögető, csúfondáros tulajdonságait, gyermekien felfedező megfigyeléseit írta meg. (Míg az előbbiekből adódnak létköltészetének nagy teljesítményei, az utóbbiakból válogatódott ki gyerekköltészete.) Ez a drámai tér, mely súlyt, csengést, ha kell, öblösséget s főként evidenciát ad a szónak, az új költői termésben éppúgy jelen van, mint annak előtte, legföljebb az atmoszférája változott: a mitikus viaskodást, a végső kérdéseknek való nekifeszülést háttérbe szorítva, bensőségesebbé, intimebbé lett. Az idősödő költő mindennapjaihoz közelített. Nem úgy persze – amit Weöres sosem tett, sosem engedett meg magának –, hogy verse egyszerűen vallomásos vagy életrajzi jelleget öltsön. Az új kötet töredezett lírai futamokkal van tele, nagy aurájú „kis” versekkel. Nem maguk a futamok, hanem a szín, amelyen elhangzanak, a tér, amelyből hozzánk szólnak, alkonyi megvilágítású lett. Közel hozó és elmélyítő. A hang átfűlt ugyan, de megállapító, higgadt, változatlanul tárgyilagos, akkor is, ha az elkerülhetetlen leépülést regisztrálja, ha a szűkülő jövő láttán a tarka világtól búcsúzni kénytelen. De a lírai mondandók előadásának ez a tiltakozás nélküli, mesteri gesztusa, ez az „oda se neki” szembenézés, mégis olyan érzelmi háttere a versnek, mely vetekszik hatékony intenzitásban, mondjuk, A fogak tornáca réges-régi nagy korszakával, s rímel az ott nagy erővel hirdetett tétellel: „A reménytelenség a legutolsó remény.” Vetekszik vele, csak más. Indulattalan. Töredezett harmóniájú. Drámai tere már-már e világon túli. Ahogyan a kötetcím is sugallja: valóban posta messziről. Híradása gyötrő és felemelő, mint olyan üzeneté, amely csakugyan „fentebbről” érkezett.

*

Néhány évvel a halála után kezünkben Végh György verseinek több mint három és félszáz oldalas gyűjteménye, az Összegyűjtött versek. A kiadást a dátumokból és beosztásból kikövetkeztethetően még maga a költő állíthatta össze. A tőle megszokott következetességgel vagy következetes narcizmussal: minden itt van, az egykor oly vonzó valódi versek mellett a tréfák, viccek, rögtönzések, bonmot-k, nyelvöltögetések, verstani gyakorlatok, amelyeket a legtöbb költő nem ad ki, legföljebb utólag a filoszok teszik hozzá (hígításul vagy jellemzésül-e?) az életműhöz. De Véghnek éppen a kételytelen exhibíció volt a charme-ja. Életben is, irodalomban is, hiszen csak kis részben kiadott, de úgynevezett kódexekben gondosan létrehozott több tízezer oldalas életművébe magánlevelezését is többnyire belevette. Grafomán lett volna? Alig hiszem, mivel a grafománok nagyképűek, halálos komolyak. Végh viszont csak játszott, legfeljebb az irodalom nevű játékot vette túl komolyan.

Az írás, az irodalom az igazán mély sebekre nem mindig olyképpen gyógyír, ahogyan gondolni szoktuk. Van úgy, hogy nem a szóba foglalásban, az igazságkeresésben, a kiírásban rejlik az orvosság. Véghnek mindenesetre lett volna elegendő kiírnivalója. Az úgynevezett újholdas költőnemzedékből, amelybe tartozott, neki volt talán a legnehezebb sorsa. A néhány évvel ezelőtt feltűnést keltett és élete végén megérdemelt elismerést hozott prózai munkájában (Mostoha éveim, 1981) feltárta gyerekkorát, a lelencgyerekként végigtapasztalt kitaszítottságot, nyomort, a szenvedésnek azokat a képtelen bugyrait, amelyekbe a komisz sors beletaszította. Ha valaki, akkor ő rendelkezett azzal a szociális tapasztalatkinccsel, amely az ötvenes évek művészetpolitikája idején oly igen kelendő volt. Csak éppen papírra kellett volna vetnie az átélt szenvedéseit. Csakhogy ez a művészetpolitika költőként őt írta le szinte elsőként, s 1949-ben Végh, a költő, végleg elhallgatott. (A későbbi évtizedekből az Összegyűjtött versek tanúsága szerint is csak töredékek, játékok, versfricskák és gyerekversek maradtak.)

Miért? Mert a költészet számára más volt. Nem valóságfeltárás, és nem is igazságkeresés. Sokkal inkább kárpótló, balzsamozó álomvilág. Az induló Végh György számára – mert később azért változott valamelyest a dolog – egy kisgyerekként hallott, újra és újra megálmodott mesebeli sziget volt a költészet. Hiába tartozott ő azok közé, kiknek a háború és a nácizálódás idején is baloldalt dobogott a szívük, és hiába élte-szenvedte át azt, amit átélt és végigszenvedett, költőként nem (vagy alig) ihlette a valóság. „Hogy mégis költő lett belőlem – írja később, a Mostoha éveim átköltetlen prózai számvetésében –, sokszor előttem is érthetetlen. Csak úgy tudom magyarázni magamban, hogy azokban az órákban, amikor költő voltam, a Sziget merült fel bennem a feledés hullámaiból. Csak az adhatott erőt nekem, szárnyat szavaimnak, lökést a képzeletemnek.” És valóban az a fiatalkori költészet a nevezetes Havas éjszakák (1941) idején, mellyel nemzedékéből elsőként ért el tisztes sikert az irodalomban, tündérvilágra nyílott: csillagokra, holdfényes vizekre, játékos és bohó, varázslatos nosztalgiákra. Álomra, mely már nem a meseköltészetből, mint a Sziget, hanem magából a költészetből párállott elő. Dsida Jenő tündériességéből, Kosztolányi bájából, Csokonai és Tóth Árpád szeszélyes rímjátékaiból s távolabbról, de azért érzékelhetően Blake és John Keats műve felől. A felülkerekedés, a lebegés fogta meg benne az olvasót, a személyiség, a sors, a szenvedtető valóság tündéresítése. Az volt benne, annak a Végh György személyiségén áttört fénye, amelyet ő fiatal költőként a példaképként tisztelt Weöres Sándorba belelátott. „Weöres versei mások voltak – írja a pályaképét rajzoló A garabonciás diák-ban –, zene volt bennük, távoliság, tündériesség, játékosság, groteszkség, földöntúliság és mesebeliség, lebegő dallamok tánca, zengő szavak szárnyaló láncolata, bűvészet, csillogás, napfény és holdsugár, ábránd és filozófia.”

Így vall, jellegzetes túldekorált, túlfuttatott stílusában imágójáról maga Végh. Valójában azonban nemcsak Weöresről, magamagáról vall. Arról az eszményről, amelyet meg akart valósítani, s amit, ha lejjebb srófoljuk a lelkendező stílust, üdén, ízlésesen – az olvasó kénytelen elismerni – meg is valósított. Ebben a költészetben – még a legmélyebb, legértékesebb részében is – minden benne van, ami pillanatnyilag távol áll a mai szabványtól, ízléskövetelménytől, divatelőírástól. Attól, amit ma a költészetben keresünk. S éppen ezért, akár hamarosan is, lehet még reneszánsza. Reméljük, hogy lesz is.

*

Orbán Ottó a háborútól a korai árvaságot kapta, és a korai versírást. Egy nevelőintézetben ceruzát adtak a kezébe, és versterápiára fogták. Így lett tinédzseréveinek legelején először híres. Csodagyerek. Majd sokkal később – már valódi versekkel a háta mögött – így lett – ahogyan új kötetében írja – „kiállhatatlan fiatal költő”, irodalmunk egyik enfant terrible-je. Sérült és sérülékenységében tekintet nélküli, sértő. Példaképeit versekben kifigurázó, nyilvánosan kiröhögő. Egyik mestere, kinek bevallása szerint is sokat köszönhet, megüzente neki, hogy verseiben sok az áthallás, a mástól való szó – erre a mester személyét bántó, haragos tanulmánnyal tiltakozott. A kritikusok – e sorok írója is ludas benne – ugyancsak felrótták neki, hogy össze kívánja egyeztetni az összeegyeztethetetlent: Pilinszky szikár jambusait és Ginsberg üvöltő szabad versét – fél esszékötettel felelt a „méltatlan vádra” (Honnan jön a költő? 1980). Új verseskötetében viszont (Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek) az Egyéniség című versében mégis azt olvashatni: „Fiatal fejjel egyéniség kívántam lenni, – ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt, – megvártam, amíg befordultak a sarkon, és zutty… – Ma már fütyülök az antológiákba zsúfolt lehetőségekre.”

Ez a vallomás vagy beismerés azonban nem több, mint egy rég megtörtént változás regisztrálása, a felnőttség, a kiforrottság, az egyediség jele. Orbán régóta fütyülhet az antológiákra, a mások kínálta költői lehetőségekre, nem kell keresnie az egyéniségét, sem a költői hangját, világát. Van. Tényszerűen vagy akár mint egy tárgy, érzékelhetően. Leginkább a vers menetében, a közlendő kiszikráztatásának módjában, a gondolatközlés rafinériájában érhető tetten. Kevésbé magában az úgynevezett gondolatban. Ez érthető is. Hiszen a kötetben, mint minden eddigi kötetében, Orbán nem kevesebben, a világon töpreng, a történelem présén, amely csurgó vért sajtol, a kiáltó ellentmondásokon, a reménytelen reményen, azon, hogy – végre egyenesben idézve: „milyen kocsi ez, hogy ilyen vadul vágtat a nap körül?” A százszor leírt ősigazságokon túl ugyan mit képes erről globálisan mondani egy-egy új költő vagy költőnemzedék? Nem a gondolati tétel maga érdekes, hanem a megközelítése, az indokolása, a tapasztalt, átélt érzelemmenet, amely a gondolatig eljuttat. Orbán érdekes és speciális egyéniségét is ez hordozza. A kétségtelenül szuggesztív versbeli beszédmódja hordozza, pompás képi logikája, mely mit sem törődve a mindennapi logika földhözragadt megszokásaival, föl s le ugrál szabad asszociációi skáláján, s többnyire eljut valami olyan közlésig, amely a prózában közölhető határán túl van. Amit csak az igazi vers tud szuggerálni. Ez a képi logika, melyen versmenete alapszik, mellesleg – némi megszokás után – meglehetősen természetesnek tetsző, mondhatnám világos, olykor túl világosan értelmezhető is, és valójában ötletről ötletre lép előre. Ez az ötletgazdagság olvasmányként szórakoztató. Magasabb fokon az Orbán-vers népszerűségének az alapja.

Szellemes költészet? Igen, az. A szellemesség lírai korlátait is magán hordozó. De az új kötet, amelyet most forgatunk, ad valami elmélyítő mást, valami további lírai pluszt is. „Fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom”, írja itt éppen a Ginsberg Budapesten című versében Orbán. S miért? Mert túl van már a fiatalság nemtörődömségén, „mely az öregségről szállongó hírt rémhírnek veszi”. „Két év alatt – írja a Két párka beszélget a harmadik hallgat című versben – kétszer kerültem közel a halálhoz.” S ez a hűvösen regisztrált tény új kontemplációs kört kapcsol be vagy emel a versek előterébe. Szembenézést léttel, sorssal, Istennel. A színes, kitűnő költőt még kitűnőbbé tevőt.