Szavakból paloták épülnek

Weöres Sándort különös fából faragták. Még ha meg tudnék is nevezni hasonlatul egy messzi, egzotikus fát – talán szantál, talán szikomor vagy kínai tölgy? –, jobb, ha nem kötöm meg az olvasó képzeletét: Weöres annyira egyedi. Bármennyire hangsúlyozza is ő, hogy a mű személytelen, annyira, hogy híres szonettjének végsorát („A halhatatlan mű időtelen”) szelleme szerint akár meg lehetne változtatni így is: a halhatatlan mű személytelen; és bármennyire is jellemzi továbbá, hogy egész nagyszerű művében keresve is alig-alig találni vallomásszerű, életrajzi adatot, valami pillanathoz és közvetlenül sorshoz kötöttet, mégis, mindezek ellenére, a közvetlen vallomások kerülésével is, alkotásait úgy áthatja a személyiség jelenléte, mint az egzotikus fát a különös illata.

Színjátékok című új gyűjteményét forgatva, e soktényezőjű és sokféle beleélésre képes személyiségnek különösen két tulajdonsága az, ami szembeszökő. Mindkettő ismerős persze, de itt, ebben a színijeleneteket, oratóriumot, drámát, bábjátékot, történelmi panoptikumot felölelő kötetben elsősorban ezek lépnek előtérbe, a Színjátékok-ból csakugyan elénk, a színre. Az első az a titokzatos, egyedi tulajdonsága, amivel mindjárt a kötet élén álló oratóriumdráma, a Theomachia kezdősoraiban találkozik az olvasó, hogy pár szavával fel tudja kelteni a korunkban oly ritka nagyköltészet légkörét. Bele tudja ringatni az olvasót abba a hitbe, hogy valami olyan versrégióba került, amely líránkban (hogy ne menjünk messzebb) Csokonaival keletkezett, és – többek között – Arany Jánossal folytatódott. Létre tudja hozni a szavak elhelyezésének korunkra érvényes, de a nagyokéval rokon evidenciáját, a sor- és gondolatképzés azonnal belénk ivódó, sima, olajozott természetességét. Pedig hát ez a Theomachia témájában éppúgy, mint költői törekvéseiben igazán messzire van a kezdeményezőktől. Témájában ősgörög mítoszelevenítés, költői szándékában objektiváló, személytelenítő létlíra. A szöveg titkának kutatója mégis önkéntelenül Aranyhoz kénytelen kapcsolni a művet, két okból is. Egyfelől érzékletes aprórealizmusa révén (Weöres egy szóalak-változtatással, összevonással, jelzővel vagy igével, egy váratlan, de a nyelv szellemében rejlő párosítással kivételes valóságtartalmat tud adni szavának). Másfelől azért, mert ebből az érzékletes, anyagszerű láttatásból, megint csak leginkább Arany módján, észrevétlen könnyedséggel lendül át valami olyan lebegtetésbe, amely a szavakkal megközelíthetetlent, a kimondhatatlant végül is a szóval életre hívja. Nyelvi realizmusára mindjárt a Theomachia első oldalairól számos példát lehetne felhozni: „gyomrára térdepeltem, torkonnyestem; ők változatlanabbak, mint a kőtalaj; leverjük a szélvész-izmú vadakat; szívedből-szálló fénnyel ékítsd arcodat; mert szép palástként vár fiadra nagy jövő” stb. A kimondhatatlan kimondására, a belső lelkiállapot megidézésére pedig hadd iktassak ide egy kivételesen érzékletes, vitathatatlanul meggyőző részletet (Gaia, a letaszított istenasszony beszél): „Aztán fájdalmam hűlni kezdett, rámfagyott – s ládd, már nem várok semmit, nem reménykedem, – csak zsibbadok, kopár időmet csorgatom –, csak görnyedek, nem is törődöm semmivel. – Fagytól repedt eremből tenger hánytorog – és sajgó csontjaimból tűzhányó fakad – és ráncos mellemen homokvihar süvölt – és sorvadó torkomból felhő gőzölög – és elszáradt fülemből erdők bomlanak – és megvakult pupillámban mocsár rohad – és bőrömben szén érik, nyúlós kőolaj – és vállam csontos gödrében sakál ugat – és talpamon jégtábla zúg, sirály sivít – és benn szívemben csönd van, ernyedt bénaság. – Az lenne jó, ha nem volnék, édes fiam.”

Ez a kivételes versmagasság, tartalma és hanghatása természetes evidenciájával végigvonul az egész dráma- és jelenetgyűjteményen; többnyire a darabok helyenkénti verses dikciójában szólal meg, vagy a prózai részeknek hol játékos és groteszk, hol elomlóan lágy, fuvallatszerű versbetétjeiben. Úgyhogy akár a magyar trufagyűjteménynek is tekinthető Csalóka Péter című bábjátékot forgatjuk, akár A holdbéli csónakos mesei vadromantikájának dalszövegeit ízlelgetjük, vagy a bizarr Octopus verses részleteit, mindenütt rá-rábukkanunk, sőt a kötet befejező darabjában, A kétfejű fenevad című történelmi panoptikumban felerősödött varázslata alá kerülünk.

Pedig hát ebben a Színjátékok kötetben Weöres személyiségének mégsem ez a tulajdonsága az uralkodó. Lírai művében jobbára lappangva élő, elszórtabban megnyilatkozó másik jellegzetessége áll itt az ismertebb darabok mögött: mintegy az hozta létre a terjedelmesebb vállalkozásokat, a színházban is bemutatott A holdbéli csónakos-t, az Octopus-t és az imént emlegetett A kétfejű fenevad-at. Ez a jellegzetesség egyéniségének elengedetten játékos, már-már kamaszosan nyelvöltögető és erotizáló jegye. S ahogyan a darabok sorában előrehaladunk, az 1941-ben írt, a commedia dell’arte-szerűen rögtönzött A holdbéli csónakos-tól a későbbiek felé, úgy erősödnek fel, válnak meghatározóvá, sőt szinte ihletforrássá az említett jegyek.

Mindez azért lehetséges, mert Weöres színháza nem úgy színház, ahogyan mi azt a tizenkilencedik század hagyományaként vagy a klasszikusok örökségeként megszoktuk. És nem is úgy, ahogyan korunk abszurdjai hasznosítják. Ez a színház abszolút színház. Mit értek ezen? Az van benne, mindig csak az, ami a színpadon pillanatnyilag történik. Az igaz, amit éppen mondanak. Az történik a színen, amit az író történtetni akar, a pszichológia, a logika, a valóság törvényeit glóriával általlépve. A kötet borítójára nyomtatott egyik gyönyörű versében azt mondja Weöres, hogy amikor a függöny felgördül, „a színek fémessé szépülnek – szavakból paloták épülnek”. Felfogása szerint a színpad afféle belső tér, amelyben nemcsak paloták épülnek, hanem úgy zsugorodnak kunyhóvá, vagy növekednek kacsalábon forgó várkastéllyá, ahogyan akarja. Ez az elasztikus, változékony tér nem a valóság mímelésének színhelye, hanem valóságelemeket is tartalmazó játéktér, a képzelet gyermeki játszóhelye. A múlt s a jelen felnőtt kellékeit, mítoszt, legendát, történelmi tényt, trufát, erotikus játékot egymással szabadon elegyítve, olykor Matchbox-szintre kicsinyítve felhasználó.

Egyszóval a személyiség egyedi játékszínpada ez. Az álom és az ébrenlét közötti káprázatokra nyíló. Innen van a darabok felfokozott, csaknem ellenőrizetlen fantáziaáradása, mely hol kitér a részletekre, és aggályosan követi szövevényes kanyargóikat, hol a mese hétmérföldes csizmájával halad előre. Innen ered az archetipikus ösztönvilág felszínre bukkanása, úgyhogy a szín olykor hol vérgőzös, mint a Shakespeare-színpad, hol kéjgőzös, mint az antikok szaturnália-ünnepe. Innen van a történetek kaleidoszkopikus jellege, naiv, keveretlen színessége. E színjátéknak, e káprázatokból, álom- és vágyálomképekből egybeálló belső mozinak rendezője-teremtője azonban mégis Weöres Sándor, a költő. Az, aki a maga objektiváló létlírájában sorsunk, egzisztenciánk végső kérdéseivel, az emberi törekedés katartikus tragikumával szembenéz. Sőt bennünket is szembenézni kényszerít. Ha darabjaiban a hasznosított ősi-lírai elemeknek nincs is ilyen kényszerítő, célra tartott elrendezése, drámai szövetükbe bele van szőve, végső kicsengésükbe belehangzik az ősinek, a mítosznak az a jelentéstartalma is, ami annak idején az itt is szereplő Theomachiá-t és az Endymion-t ihlette, s ami a lírai nagyvállalkozásokban sorra megnyilvánult. Rejtettebben, labirintusszerű kitérőkön át az alapdolgaink méretnek meg ezekben az újabb keletű, már kifejezetten színpadra írt művekben is; az alapdolgaink – ha kissé nyersebb, lemeztelenített formában –, mint kéjvágy, hatalomvágy és a humanizálás történelmi hatékonysága. De a mérlegelés, különösen az utóbbi mérlegelése már nem együttérzően lírai, hanem inkább szatirikus. A szűzfaló sárkány történetében, az Octopus-ban például az ösztönök rémvilágával szembeszegülő sárkányölő afféle még több bajt csináló balek az ábrázolás szerint. A kétfejű fenevad végén pedig (1686-ban vagyunk) a törökverő Baden így szól ki a közönséghez, a függöny elé lépve: „Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk s nyúzzuk a népeket s területeket, akár ebek a condrát. A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehell rájuk, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri. Tehát le a világtörténelemmel… Én, a harcos, ezennel magam ellen szólok: a háborgó történelmi korszakok után immár a történelem-utáni békés idő nyíljék!”

Vagyis hogy ez a játékos-önkényes egyszemélyes színház nemcsak Weöres egyedi világába kínál mélyebb betekintést, hanem elénk tárja – kisarkított formában – újabb keletű és általánosított léttapasztalatait is. S ez elgondolkoztató és reményt kínáló. Lehet, hogy napjaink képlékeny, változásban levő színháza, amely a Psyché-t is életre tudta kelteni, egyszer majd több sikerrel talál „nyelvet” e felnőtteknek készült mesejátékok megszólaltatására? Láttatni fogja, hogy rólunk szól a mese?