Mindig Weöres

A fakszimile kiadások, a csakugyan kézzel írt kézirat-reprodukciók gyűjtésdivatja idején Szántó Tibor nyomdaművész szépen kötött, ritka jó papírú, beíratlan könyvvel ajándékozta meg Weöres Sándort. Mint egykor Gyulai Pál Arany Jánost a Kapcsos könyvvel (amit különben hasonmás kiadásban néhány évvel ezelőtt szintén Szántó Tibor jelentetett meg). A gesztus világos. Arany a Kapcsos könyvbe, mint ahogyan ez Voinovich Géza és Keresztury Dezső nyomán köztudott, időskorának kész verseit tisztázta, másolta bele, sőt egy-két versét, mint például a Szondi két apródjá-t korábbról is. Őszikéi-nek ebben a tisztázott gyűjteményében természetesen helyet kaptak rögtönzései is. Sőt különleges hangsúlyra tettek szert pusztán azáltal, hogy a szemérmes, énjét rejtegető Arany eddigelé vagy eldobta, vagy meg sem írta játékos elmemozgásának ezeket a nemcsak frappáns, hanem sokatmondó dokumentumait. (Vagy mélyen belerejtette a „komoly” versszövegbe, lásd a Tetemrehívás titkos malackodásait – ha ugyan nem a mi Mórickás agyműködésünk képzelgése az egész.)

Arany felfogása a költészetről a miénknél kimértebb volt, fennköltebb. Természetes játékos kedvével szemben elutasítóbb. De az Őszikék idején már nem az. Ott már szinte eltörölve azt a lelki beidegzettséget, ami benne oly XIX. századi, szabadjára engedte nyelvi ötletességét, mulattató, kesernyés humorát. Így lett a mi XX. századi kisgyerek korunknak nemcsak a Toldi, hanem a Voinovich Géza jegyzeteivel közreadott Őszikék egyik legkedvesebb olvasmánya. S ha nem is sejthettük nyolc-tíz éves fejjel, hogy mekkora nemzeti keserűség, milyen közéleti élettapasztalat rejlik egy-egy ilyen szösszenet mögött: „Kis keresztem – Hogy szereztem? – Feleljétek azt, ha kérdik: – elkopott a lába térdig.” Vagy: „Azt beszélik rendjelt kaptam. – Nem vetettem, mért arattam?” Mégis, élettapasztalat nélkül is derültünk rajta. És szívesen mondogattuk magunkban a játékos szellemesség megbűvöltjeként egy-egy rögtönzését: „Adatik tudtodra óh Szász – Károly öcsém innét a – Papírról, hogy míg te kószász – keresett egy poéta.” Ez jobban beleragadt a gyerekagyba, mint a súlyos és magasztos Rendületlenül.

Aranyról ez a kitérő nem hiábavaló. A spontán megnyilatkozásról, rögtönzésről, nyelvi tréfáról beszélve már Weöresnél is vagyunk. Ha nem is egészen a Kézírásos könyv-nél, hanem az ismert gyermekverseinél. Igaz, a Kézírásos könyv-ben is bőven akad rögtönzés, olyan, ami a Szász Károlyhoz szólóhoz vagy az akadémiai papírszeletkékhez kívánkozik. Például: „Éva Ruttkay – Összes titkai –, Bőrbe kötve – Mindörökre.” De egészében ez a Weöres-kapcsoskönyv nem ilyen jellegű, sem nem őszikés kötet. Kovács Sándor Iván könnyed és tudósilag karakterizáló előszava világossá teszi: Weöres nem tisztázatnak használta a szépen kötött üres könyvet, hanem írásra késztető puszta kéziratpapírnak. Mintegy szabott terjedelmű megrendelésnek, miszerint ennyi meg ennyi oldalt verssel és némi rajzzal kell betöltenie.

Nos, ahogyan a pókból a pókfonál, úgy jön, kúszik elő Weöres szájából a vers. Olyan természetesen és éppoly fantasztikusan. (Közelnézetből a természetesnél nincs fantasztikusabb.) Szántó Tibor üres lapú könyve 240 oldalával 240 versre adott megrendelést, Weöres Sándor 1979. december 28-án fogott neki a munkának, és négy és fél hónap alatt, 1980. május 14-ig teljesítette azt: pontosan 240 verset írt. Statisztikai átlagban naponta legalább kettőt. Ám ne a számoktól kerekedjen el a szemünk. Elvégre lehet egy költőnek, tudunk világirodalmi példákat, lásd Rilke Duinói elégiái-t (igaz, többéves hallgatás után), lehet, mondom, olykor egy-egy lázasan termékeny korszaka: felfűtött, lírailag túlcsorduló. Weöres mostani termékenysége mögött nem ezt feltételezem. Még azt sem, amit A vers születésé-ben, ebben az ifjúkori s tehetsége titkához ma is kulcsot adó önelemzésben említ: „Pár éve a motívumok annyira fölszaporodtak bennem, hogy valósággal maradékvásárt kellett rendeznem belőlük: némelyik versem, keletkezését tekintve, alig egyéb, mint hogy a felgyülemlett foszlányokat felfűztem különböző témák fonalára.”

Két feleletem is van arra a kérdésre, hogy Weöres akkor hát miként tudta a könyvművész megrendelését ily sebesen és saját szintjén maradva teljesíteni. A saját szintjén, mert ez az új Weöres-kötet mégsem más, mint az előző, sőt talán gazdagabb is annál, ha persze, mint az előző, híjával van is azoknak a líránkból kimagasló nagy versvállalkozásoknak, melyek az egykori híres köteteit, az Elysium-ot, a Fogak tornácán-t fémjelezték. Az egyik válasz egyszerű, bár nem elégíti ki a kíváncsiságot, ennyi: mert Weöres zseniális. A másik megpróbál arra a valójában megfelelhetetlen kérdésre: miért zseniális? miben áll a zsenialitása? körülményesebb esztétikai megfigyelésekkel feleletet találni. Íme:

Weöres nyelvünkkel, magyar szavainkkal sajátos viszonyban van. Fel kell tételeznem, hogy szavaink kapcsolódásának, kifejező, hatékony képzeteket keltő szintaxisának két rendszere is van. Egy köznapi és egy költői – s ez utóbbi a költők egyénisége szerint még külön alakítható. (Nemhiába szoktak az esztétikusok a költők szóválasztásáról, szófűzéséről, mondatalkotásáról hosszan értekezni.) A mondatszerelvény az agy rendező pályaudvaráról mindig is válogatott, sorba kapcsolt szókocsikkal fut ki. Weöres szókocsijai sajátosan mágnesezettek. Egy véletlenül előálló kezdőszó az indulásra kész, gördülékeny szavak egész tágas rendszerére van azonnal vonzással, ezt-azt kiragadva közülük, magához rántva nyomban. S mert a szavak fogalomhordozók, máris felködlik – természetesen a szemlélet jegyei szerint – a vers alapját alkotó, a továbblépés útját kínáló gondolatsejtelem.

Az Út című versének például a fegyelem az élszava, hívószava. Az mágnesezi magához a kegyelem és figyelem szavakat, mintegy megadva a vers közlésének a keretét. („Minden elpattan – a fegyelemben. – Minden kétséges a kegyelemben. – Minden megérik – a figyelemben.”) Ez persze csupán alkotáslélektani feltételezés: rizikós, mint a szerencsejáték.

Mert az is lehet, hogy a vers keletkezése sem ennyire formai alapozású: Weöres tudná egyedül megmondani – ha ugyan emlékszik rá –, hogy a megfigyelt, szembeszökő jelenség dokumentálására felhozott példa nem ellenpélda-e. Lehet, hogy a versben közölt három megállapítás közül az egyik még leginkább a csattanónak szánt (és gondolatilag módfelett tartalmas) utolsó. Minden megérik a figyelemben, hívta életre, építette fel a vers hármas rímre alapozott szimmetriáját. De akár így történt, akár a szóvonzás a keletkezés oka, két egymást kiegészítő készség érhető itt tetten: az egyik, amiről beszélünk, a szó- és képzettársítás állandó sebes mozgása: a másik – inkább szemléleti-tartalmi – a nyelvben rejlő (és egyéniségének megfelelő) költői közlendő azonnali felismerése. Nincs olyan tévútra futott mondatrész vagy verselem, amelyet Weöres ne tudna egyetlen mozdulattal helyrerántani, költői hatékonysággal ellátni, művébe beemelni.

Ebben a szálazásban, szétbontásban, melyet magam sem képzelek esztétikai analízisnek, van azonban valami visszás. Általam korántsem szándékolt lebecsülés. Igaz ugyan, hogy a kézírásos kötet jó néhány vázlatosabb verse egyenesen kínálja ennek a – ne restelljük elismerni – igen magas fokú technikának a feltárását, sőt maga Weöres is hozzásegít, hogy belelássunk a titkába („Egy négysorost – kell írni most – mindegy miről –, hát semmiről” Vagy: „Ködből kelnek a szók, gyorsabban a gondolatoknál, – mondatok összeszövődnek, a semmit fogva az űrben”), mégis éppúgy található a gyűjteményben olyan vers, amely bizonyíthatóan másként, nem a fent körvonalazott módon fogant. Olyan, amely egy világos koncepció, versmag, verssugallat alapján eleve megtervezett. Egy magát közölni kívánó szemlélet, élmény, megfigyelés foglalata. Vers, amelynek semmi köze a rögtönzéshez vagy a feladathoz, még ha tényszerűen rögtönzés is.

A közhiedelem által meg most általam is félrevezetett olvasó nyilván azt kérdezi: a kétféle vers hogyan keveredik, milyen arányban? Így kívánva értékelni vagy legalábbis mérlegelni. De nem csináltam az arányokról statisztikát, mert nem lehet, meg fölösleges is: vajmi csekély volna az informatív értéke. Nem ismerek ugyanis Weöres Sándornál változatlanabb költőt, az irodalomtörténeti „fejlődésrajzi” és „periodizálási” igényt jobban megcsúfolót. Ha előveszem első kötetét, a híressé vált Hideg van-t, bú nélkül belekeverhetném a Kézírásos könyv-e szövegébe. És persze megfordítva. Az itteni versek nagyobb része belemenne a fél század előtti kötetbe. A versigények szélsőségessége, a minimum és maximum egymás melletti jelenléte akkor is, most is sajátja volt. Az elegyesség állandó tulajdonsága nagy költészetének. Az olvasó gyerekes bosszantása, olykor nem is túlzottan elmés kijátszása éppúgy, mint időről időre való lenyűgözése, ámulatba ejtése, elkápráztatása.

A különbség a kezdethez képest annyi – és ez nem csekélység! –, hogy ma már Weöres minden szava mögött egy maradandó életmű presztízse érződik. Szösszenete, tréfája, bökverse, kísérlete nem egy a sok közül, mely terjeng irodalmunkban, hanem speciálisan az övé. S igaza van Határ Győzőnek, amikor azt fejtegeti, hogy legzseniálisabb eleven költőnk kínálatát fogadjuk el, ahogyan van. Ha penzumot vállalt is magára a sznobizmus oltára előtt áldozatul, akkor is. Ájuldozni ugyan nem kell minden szaván – azt hagyjuk a gyűjtőkre, a könyvritkaságok keresőire –, de ha tisztes aranymosó kedvvel nekilátunk az olvasásnak, bőven, gazdagon, pazarul megtérül fáradságunk. Nagyjából úgy, mint a többi Weöres Sándor-kötetnél vagy – voltaképpen – minden nagy költőnél.