Menteni minden értéket

Babits Mihály ellen annyit vétkeztünk, hallgatással, torzítással, félresikeredett filoszbuzgalommal, hogy ünnepi jóvátételnek számít még az is, hogy most kötetbe fel nem vett, szándékkal kihagyott verseit, valamint töredékeit Aki a kékes égbe néz címmel kiadtuk. Igaza van Melczer Tibornak, a kötet gondos (a forrást, a változatokat is feltüntető) összeállítójának: Babits Mihály kéziratos hagyatéka veszélyeztetett nemzeti kincseink közé tartozik, s megmenteni belőle, ami menthető, természetes kötelességünk; megmenteni, míg a ceruzasorok el nem halványodnak, míg a papír el nem sárgul, meg nem gyűrődik-törődik, darabkái össze nem keverednek, el nem kallódnak. Ám Babits kiadott műve is többé-kevésbé veszélyeztetett nemzeti kincs – legalábbis az volt hosszú időn keresztül: a róla való ellenséges hallgatás ideje alatt két-három nemzedék is felnőtt, amely nem sajátította el értékeit, nem töltötte fel emlékezetét parázs szavaival, nem iktatta Babits magasra mutató példáját létünket egybetartó, nagy nemzeti példaképeink közé. Ez a mai kéziratmentő Babits-kiadvány nem számunkra, nem e nemzedékek számára készült; nem a szerencsétlen körülmények miatt megfosztottaknak, mintegy pótlásul. Nekik ott vannak az utóbbi években már kapható, ismert Babits-könyvek: a összes versek, az esszé- és tanulmánykötetek, a regények, a műfordítások. Melczer Tibor példaszerűen tájékoztató kiadványa a Babits-mű tisztelőinek, híveinek, alapos ismerőseinek szól, számukra jelent nagy érdekességet. (Isten őrizz belőle Babitscsal ismerkedni!) Nem mintha nem volna a gyűjteményben két-három nagy Babits-vers, mindjárt a címadó, vagy néhány gyönyörű, eddig kötetben nem publikált – például az Ady halála után Csinszkához írt heves és önmagával küzdő, tragikusan ambivalens szerelmesvers-csokor. (Ez egyben a kötet nagy irodalomtörténeti vagy szerényebben fogalmazva: pletykaéhes-irodalomtörténeti érdekessége.) De a kézírásos hagyatékból most kiemelt, „megmentett” versek, a korai zsengék, az első vagy a további kötetekből szándékkal kihagyottak, valamint a töredékek igazából annak „szólalnak meg”, annak beszélnek babitsul, akiben elevenen él a Babits-nyelv. Aki meghallja bennük a Babits-hangot már a hangolás fokán, felismeri a tömörített-bonyolított szórendet, a meglepő, de evidens szókapcsolást, a tudatos-merészen kivetett igét. Aki kapcsolni tudja például a korai versekben a még botladozva megnyilatkozó intellektuális igényt, a bontakozó nagyszabású szellemi formátumot a ragyogó későbbiekhez. Aki fel tudja fedezni – mert emlékezetében eleven – a kötet háborús verseiben a Fortissimo vagy a Húsvét előtt előképét. Aki megérti és a költő maga elé vágó igazmondásának fogja fel az Egy verseskönyv epilógusa című versben a klasszikus álmokat, magát a formát káromló kitörést. Igen, annak szólalnak meg, aki világosan „fogja”, hogy minden részletszépségük vagy akár teljes épségük ellenére – néhány nem esztétikai esettől eltekintve –, miért hagyta el őket kötetei szerkesztésekor Babits Mihály.

Ezt kell sejteni, átlátni, sőt megérteni. Nemcsak az olvasónak, hogy önbecsapás nélkül, igaz és zavartalan élvezettel ismerkedjék az eddig nagyjából ismeretlen Babits-versekkel, hanem azoknak is – és reméljük, képesek is rá –, akik Babits Mihály költői életművének további gondozásával, új és új kiadása sajtó alá rendezésével foglalkoznak. Annyi jóvátehetetlen rosszat követtünk már el nagy költőink életművének közrebocsátása alkalmából (sok kiváló, érdemes munka mellett), ne kövessük el Babits Mihállyal talán a lehető legrosszabbat: eszünkbe ne jusson az időrend megtartása kedvéért felbontani köteteinek tudatos elrendezését. A készülő „Babits-összes”, melyet törvényszerűen majd megkap a széles olvasóközönség is, legyen csak olyan, mint az Adyé, melyben a zsengék (esetleg kihagyottak) függelékben a kötetvégre kerültek. Aki az Ady-összest kinyitja, aki a költővel új olvasóként ismerkedni akar, nem a hangolását, de a hangját hallhatja, méghozzá fortissimóban. Másfelől azt se feledjük, hogy a költők verseik elrendezésével többnyire mondani is akarnak valamit. Ady például, ciklusaiból kitetszően, fontosat és könnyen kiolvashatót. Babits is beszél hozzánk versei elrendezésével. Az a buzgalom, amely az időrend istenének, mint egyetlen istennek áldoz, ne törölhesse el, ne gyomlálhassa ki azt a rejtettebb, de csakúgy testet öltő mondanivalót. Óvni való szellemi-nemzeti kincsünk az is, nemcsak a versek szövege.

Babits Mihály az összes művek publikálásának kérdéséről, a zsengék, rögtönzések, kéziratban maradt versek közlésmódjának helyes gyakorlatáról több ízben is kifejtette véleményét. Hadd idézzem ennek egyik legtömörebb formáját a Beszélgetőfüzetekből. A már beszélni nem tudó költő Halász Gábor Vörösmarty-kiadásáról ezt jegyzi a füzetbe: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori, zsenge mű túlságosan egy sorban van a többivel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni és elriasztani. Gyulai ezt másképp csinálta… Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta…”

Hadd egészítsem ki a világosság kedvéért Babits szavait: Gyulai Pál Vörösmarty-kiadása nyolcadik kötetében Ifjúkori kísérletek címmel mintegy függelékbe tette Vörösmarty zsengéit.

Bármennyire félreérthetetlen Babits álláspontja, kénytelen vagyok tovább érvelni, hiszen elképzelhető, hogy akad esetleg olyan vélemény is, hogy Babits a saját ügyében nem autentikus. Hogy ez lehetetlen? Miért volna az? Hiszen például sem Kosztolányi, sem József Attila nem bizonyult autentikusnak. Kosztolányinak is megjelentek a halála után a hátramaradt és kihagyott versei. Ez volt a Szeptemberi áhítat kötet. (Egyetlen nagy vers, sok ilyen és olyan mellett.) Mi több, Kosztolányi közvetlenül halála előtt maga készített költői művéből összes Kosztolányit, bátran elhagyva fiatalkori verseiből, a Négy fal között-ből. Ám a mi összes Kosztolányinkban minden elrendezés, tipográfiai megkülönböztetés nélkül minden benne van. Visszatéve oda, ahonnan a költő kihagyta. A mi bármilyen kiváló szöveggondozású József Attilánkban pedig – a Medvetánc válogatásával mit sem törődve – minden zsenge, itt-ott lelt, gyerekkori füzetben talált, elfelejtett vagy szántszándékkal elhagyott vers ott van időrend szerint – lapozhat is rendületlenül az olvasó, míg igazi József Attila-versre talál.

Meglehet, hogy Babitsnak József Attilánál kevesebbet ártana az ilyen összesítés. Oly hamar kész a hangja, megszilárdult az egyénisége, kikerekedett a világa. De miért kell rontani, ártani – miféle kényszer ez? S ha már megtettük, hogy az Esszék, tanulmányok kötet élén – nem kevésbé fontos műrészlet ez, mint a költői – egy olyan egyetemi dolgozat áll, amit nem Babits írt, hanem csupán egy szépreményű diák, akiből később Babits lett, ne kövessünk el ehhez fogható blaszfémiát a költői művel. Ne tegyünk majd az új Babits-összes élére, hangleütésnek, az In Horatium helyébe kamaszfővel írt hangolásokat. Kezdődjön csak a lírai mű összefoglalása olyképpen, ahogy eddig kezdődött, ezzel a Horatius-idézettel: „Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.” S mintegy a jövendőre vetülő programként mondhassa el a versben újra és újra Babits: „Ekként a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra.”

A Babits-értő olvasó élvezni fogja a kötetből kimaradt versek és töredékek sorát majd a függelékben is, ahogyan igaz élvezettel és felismerésekkel forgatja most, ebben a Melczer Tibor jóvoltából megjelent „új” Babits-kötetben.