Verseskönyvről verseskönyvre

Menteni minden értéket

Babits Mihály ellen annyit vétkeztünk, hallgatással, torzítással, félresikeredett filoszbuzgalommal, hogy ünnepi jóvátételnek számít még az is, hogy most kötetbe fel nem vett, szándékkal kihagyott verseit, valamint töredékeit Aki a kékes égbe néz címmel kiadtuk. Igaza van Melczer Tibornak, a kötet gondos (a forrást, a változatokat is feltüntető) összeállítójának: Babits Mihály kéziratos hagyatéka veszélyeztetett nemzeti kincseink közé tartozik, s megmenteni belőle, ami menthető, természetes kötelességünk; megmenteni, míg a ceruzasorok el nem halványodnak, míg a papír el nem sárgul, meg nem gyűrődik-törődik, darabkái össze nem keverednek, el nem kallódnak. Ám Babits kiadott műve is többé-kevésbé veszélyeztetett nemzeti kincs – legalábbis az volt hosszú időn keresztül: a róla való ellenséges hallgatás ideje alatt két-három nemzedék is felnőtt, amely nem sajátította el értékeit, nem töltötte fel emlékezetét parázs szavaival, nem iktatta Babits magasra mutató példáját létünket egybetartó, nagy nemzeti példaképeink közé. Ez a mai kéziratmentő Babits-kiadvány nem számunkra, nem e nemzedékek számára készült; nem a szerencsétlen körülmények miatt megfosztottaknak, mintegy pótlásul. Nekik ott vannak az utóbbi években már kapható, ismert Babits-könyvek: a összes versek, az esszé- és tanulmánykötetek, a regények, a műfordítások. Melczer Tibor példaszerűen tájékoztató kiadványa a Babits-mű tisztelőinek, híveinek, alapos ismerőseinek szól, számukra jelent nagy érdekességet. (Isten őrizz belőle Babitscsal ismerkedni!) Nem mintha nem volna a gyűjteményben két-három nagy Babits-vers, mindjárt a címadó, vagy néhány gyönyörű, eddig kötetben nem publikált – például az Ady halála után Csinszkához írt heves és önmagával küzdő, tragikusan ambivalens szerelmesvers-csokor. (Ez egyben a kötet nagy irodalomtörténeti vagy szerényebben fogalmazva: pletykaéhes-irodalomtörténeti érdekessége.) De a kézírásos hagyatékból most kiemelt, „megmentett” versek, a korai zsengék, az első vagy a további kötetekből szándékkal kihagyottak, valamint a töredékek igazából annak „szólalnak meg”, annak beszélnek babitsul, akiben elevenen él a Babits-nyelv. Aki meghallja bennük a Babits-hangot már a hangolás fokán, felismeri a tömörített-bonyolított szórendet, a meglepő, de evidens szókapcsolást, a tudatos-merészen kivetett igét. Aki kapcsolni tudja például a korai versekben a még botladozva megnyilatkozó intellektuális igényt, a bontakozó nagyszabású szellemi formátumot a ragyogó későbbiekhez. Aki fel tudja fedezni – mert emlékezetében eleven – a kötet háborús verseiben a Fortissimo vagy a Húsvét előtt előképét. Aki megérti és a költő maga elé vágó igazmondásának fogja fel az Egy verseskönyv epilógusa című versben a klasszikus álmokat, magát a formát káromló kitörést. Igen, annak szólalnak meg, aki világosan „fogja”, hogy minden részletszépségük vagy akár teljes épségük ellenére – néhány nem esztétikai esettől eltekintve –, miért hagyta el őket kötetei szerkesztésekor Babits Mihály.

Ezt kell sejteni, átlátni, sőt megérteni. Nemcsak az olvasónak, hogy önbecsapás nélkül, igaz és zavartalan élvezettel ismerkedjék az eddig nagyjából ismeretlen Babits-versekkel, hanem azoknak is – és reméljük, képesek is rá –, akik Babits Mihály költői életművének további gondozásával, új és új kiadása sajtó alá rendezésével foglalkoznak. Annyi jóvátehetetlen rosszat követtünk már el nagy költőink életművének közrebocsátása alkalmából (sok kiváló, érdemes munka mellett), ne kövessük el Babits Mihállyal talán a lehető legrosszabbat: eszünkbe ne jusson az időrend megtartása kedvéért felbontani köteteinek tudatos elrendezését. A készülő „Babits-összes”, melyet törvényszerűen majd megkap a széles olvasóközönség is, legyen csak olyan, mint az Adyé, melyben a zsengék (esetleg kihagyottak) függelékben a kötetvégre kerültek. Aki az Ady-összest kinyitja, aki a költővel új olvasóként ismerkedni akar, nem a hangolását, de a hangját hallhatja, méghozzá fortissimóban. Másfelől azt se feledjük, hogy a költők verseik elrendezésével többnyire mondani is akarnak valamit. Ady például, ciklusaiból kitetszően, fontosat és könnyen kiolvashatót. Babits is beszél hozzánk versei elrendezésével. Az a buzgalom, amely az időrend istenének, mint egyetlen istennek áldoz, ne törölhesse el, ne gyomlálhassa ki azt a rejtettebb, de csakúgy testet öltő mondanivalót. Óvni való szellemi-nemzeti kincsünk az is, nemcsak a versek szövege.

Babits Mihály az összes művek publikálásának kérdéséről, a zsengék, rögtönzések, kéziratban maradt versek közlésmódjának helyes gyakorlatáról több ízben is kifejtette véleményét. Hadd idézzem ennek egyik legtömörebb formáját a Beszélgetőfüzetekből. A már beszélni nem tudó költő Halász Gábor Vörösmarty-kiadásáról ezt jegyzi a füzetbe: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori, zsenge mű túlságosan egy sorban van a többivel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni és elriasztani. Gyulai ezt másképp csinálta… Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta…”

Hadd egészítsem ki a világosság kedvéért Babits szavait: Gyulai Pál Vörösmarty-kiadása nyolcadik kötetében Ifjúkori kísérletek címmel mintegy függelékbe tette Vörösmarty zsengéit.

Bármennyire félreérthetetlen Babits álláspontja, kénytelen vagyok tovább érvelni, hiszen elképzelhető, hogy akad esetleg olyan vélemény is, hogy Babits a saját ügyében nem autentikus. Hogy ez lehetetlen? Miért volna az? Hiszen például sem Kosztolányi, sem József Attila nem bizonyult autentikusnak. Kosztolányinak is megjelentek a halála után a hátramaradt és kihagyott versei. Ez volt a Szeptemberi áhítat kötet. (Egyetlen nagy vers, sok ilyen és olyan mellett.) Mi több, Kosztolányi közvetlenül halála előtt maga készített költői művéből összes Kosztolányit, bátran elhagyva fiatalkori verseiből, a Négy fal között-ből. Ám a mi összes Kosztolányinkban minden elrendezés, tipográfiai megkülönböztetés nélkül minden benne van. Visszatéve oda, ahonnan a költő kihagyta. A mi bármilyen kiváló szöveggondozású József Attilánkban pedig – a Medvetánc válogatásával mit sem törődve – minden zsenge, itt-ott lelt, gyerekkori füzetben talált, elfelejtett vagy szántszándékkal elhagyott vers ott van időrend szerint – lapozhat is rendületlenül az olvasó, míg igazi József Attila-versre talál.

Meglehet, hogy Babitsnak József Attilánál kevesebbet ártana az ilyen összesítés. Oly hamar kész a hangja, megszilárdult az egyénisége, kikerekedett a világa. De miért kell rontani, ártani – miféle kényszer ez? S ha már megtettük, hogy az Esszék, tanulmányok kötet élén – nem kevésbé fontos műrészlet ez, mint a költői – egy olyan egyetemi dolgozat áll, amit nem Babits írt, hanem csupán egy szépreményű diák, akiből később Babits lett, ne kövessünk el ehhez fogható blaszfémiát a költői művel. Ne tegyünk majd az új Babits-összes élére, hangleütésnek, az In Horatium helyébe kamaszfővel írt hangolásokat. Kezdődjön csak a lírai mű összefoglalása olyképpen, ahogy eddig kezdődött, ezzel a Horatius-idézettel: „Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.” S mintegy a jövendőre vetülő programként mondhassa el a versben újra és újra Babits: „Ekként a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra.”

A Babits-értő olvasó élvezni fogja a kötetből kimaradt versek és töredékek sorát majd a függelékben is, ahogyan igaz élvezettel és felismerésekkel forgatja most, ebben a Melczer Tibor jóvoltából megjelent „új” Babits-kötetben.

Mai klasszikusok

Egy korszak költőinek gyűjteményes verseskötetét gyakran a puszta véletlen párosítja egymással. Olyan kiadói alkalom például, mint az Ünnepi Könyvhét. Az élet tele van esetlegességgel. Összekapcsol sorsokat, társít egymással neveket, párhuzamba von műveket, esetleg csak az egy időben eltöltött évek alapján, ahogy Szabó Lőrinc teszi: „Még tíz év, húsz, harminc, esetleg ötven”, vagy még kegyetlenebbül, a csaknem egy időben bekövetkezett halál okán. E révén került Áprily Lajos neve Füst és Kassák mellé 1969-ben, azon a magyar költészetre nézve oly szomorú nyáron.

Az utókor viszont mindig a jövőre kacsintva, az elkövetkezőt firtatva veszi számba örökségét. Az alkotásokban, az életmű-összegezésekben nemcsak gyönyörködni vágyik: kegyetlenül tanulni is akar belőlük. A klasszikusok életműve afféle szüntelenül működő mesteriskola. A kritikus tiszte, úgy tűnik fel, a kapcsolatteremtő véletlennel szemben éppen a szétválasztás.

Két vázlat Weöresről

Mindig Weöres

A fakszimile kiadások, a csakugyan kézzel írt kézirat-reprodukciók gyűjtésdivatja idején Szántó Tibor nyomdaművész szépen kötött, ritka jó papírú, beíratlan könyvvel ajándékozta meg Weöres Sándort. Mint egykor Gyulai Pál Arany Jánost a Kapcsos könyvvel (amit különben hasonmás kiadásban néhány évvel ezelőtt szintén Szántó Tibor jelentetett meg). A gesztus világos. Arany a Kapcsos könyvbe, mint ahogyan ez Voinovich Géza és Keresztury Dezső nyomán köztudott, időskorának kész verseit tisztázta, másolta bele, sőt egy-két versét, mint például a Szondi két apródjá-t korábbról is. Őszikéi-nek ebben a tisztázott gyűjteményében természetesen helyet kaptak rögtönzései is. Sőt különleges hangsúlyra tettek szert pusztán azáltal, hogy a szemérmes, énjét rejtegető Arany eddigelé vagy eldobta, vagy meg sem írta játékos elmemozgásának ezeket a nemcsak frappáns, hanem sokatmondó dokumentumait. (Vagy mélyen belerejtette a „komoly” versszövegbe, lásd a Tetemrehívás titkos malackodásait – ha ugyan nem a mi Mórickás agyműködésünk képzelgése az egész.)

Arany felfogása a költészetről a miénknél kimértebb volt, fennköltebb. Természetes játékos kedvével szemben elutasítóbb. De az Őszikék idején már nem az. Ott már szinte eltörölve azt a lelki beidegzettséget, ami benne oly XIX. századi, szabadjára engedte nyelvi ötletességét, mulattató, kesernyés humorát. Így lett a mi XX. századi kisgyerek korunknak nemcsak a Toldi, hanem a Voinovich Géza jegyzeteivel közreadott Őszikék egyik legkedvesebb olvasmánya. S ha nem is sejthettük nyolc-tíz éves fejjel, hogy mekkora nemzeti keserűség, milyen közéleti élettapasztalat rejlik egy-egy ilyen szösszenet mögött: „Kis keresztem – Hogy szereztem? – Feleljétek azt, ha kérdik: – elkopott a lába térdig.” Vagy: „Azt beszélik rendjelt kaptam. – Nem vetettem, mért arattam?” Mégis, élettapasztalat nélkül is derültünk rajta. És szívesen mondogattuk magunkban a játékos szellemesség megbűvöltjeként egy-egy rögtönzését: „Adatik tudtodra óh Szász – Károly öcsém innét a – Papírról, hogy míg te kószász – keresett egy poéta.” Ez jobban beleragadt a gyerekagyba, mint a súlyos és magasztos Rendületlenül.

Aranyról ez a kitérő nem hiábavaló. A spontán megnyilatkozásról, rögtönzésről, nyelvi tréfáról beszélve már Weöresnél is vagyunk. Ha nem is egészen a Kézírásos könyv-nél, hanem az ismert gyermekverseinél. Igaz, a Kézírásos könyv-ben is bőven akad rögtönzés, olyan, ami a Szász Károlyhoz szólóhoz vagy az akadémiai papírszeletkékhez kívánkozik. Például: „Éva Ruttkay – Összes titkai –, Bőrbe kötve – Mindörökre.” De egészében ez a Weöres-kapcsoskönyv nem ilyen jellegű, sem nem őszikés kötet. Kovács Sándor Iván könnyed és tudósilag karakterizáló előszava világossá teszi: Weöres nem tisztázatnak használta a szépen kötött üres könyvet, hanem írásra késztető puszta kéziratpapírnak. Mintegy szabott terjedelmű megrendelésnek, miszerint ennyi meg ennyi oldalt verssel és némi rajzzal kell betöltenie.

Nos, ahogyan a pókból a pókfonál, úgy jön, kúszik elő Weöres szájából a vers. Olyan természetesen és éppoly fantasztikusan. (Közelnézetből a természetesnél nincs fantasztikusabb.) Szántó Tibor üres lapú könyve 240 oldalával 240 versre adott megrendelést, Weöres Sándor 1979. december 28-án fogott neki a munkának, és négy és fél hónap alatt, 1980. május 14-ig teljesítette azt: pontosan 240 verset írt. Statisztikai átlagban naponta legalább kettőt. Ám ne a számoktól kerekedjen el a szemünk. Elvégre lehet egy költőnek, tudunk világirodalmi példákat, lásd Rilke Duinói elégiái-t (igaz, többéves hallgatás után), lehet, mondom, olykor egy-egy lázasan termékeny korszaka: felfűtött, lírailag túlcsorduló. Weöres mostani termékenysége mögött nem ezt feltételezem. Még azt sem, amit A vers születésé-ben, ebben az ifjúkori s tehetsége titkához ma is kulcsot adó önelemzésben említ: „Pár éve a motívumok annyira fölszaporodtak bennem, hogy valósággal maradékvásárt kellett rendeznem belőlük: némelyik versem, keletkezését tekintve, alig egyéb, mint hogy a felgyülemlett foszlányokat felfűztem különböző témák fonalára.”

Két feleletem is van arra a kérdésre, hogy Weöres akkor hát miként tudta a könyvművész megrendelését ily sebesen és saját szintjén maradva teljesíteni. A saját szintjén, mert ez az új Weöres-kötet mégsem más, mint az előző, sőt talán gazdagabb is annál, ha persze, mint az előző, híjával van is azoknak a líránkból kimagasló nagy versvállalkozásoknak, melyek az egykori híres köteteit, az Elysium-ot, a Fogak tornácán-t fémjelezték. Az egyik válasz egyszerű, bár nem elégíti ki a kíváncsiságot, ennyi: mert Weöres zseniális. A másik megpróbál arra a valójában megfelelhetetlen kérdésre: miért zseniális? miben áll a zsenialitása? körülményesebb esztétikai megfigyelésekkel feleletet találni. Íme:

Weöres nyelvünkkel, magyar szavainkkal sajátos viszonyban van. Fel kell tételeznem, hogy szavaink kapcsolódásának, kifejező, hatékony képzeteket keltő szintaxisának két rendszere is van. Egy köznapi és egy költői – s ez utóbbi a költők egyénisége szerint még külön alakítható. (Nemhiába szoktak az esztétikusok a költők szóválasztásáról, szófűzéséről, mondatalkotásáról hosszan értekezni.) A mondatszerelvény az agy rendező pályaudvaráról mindig is válogatott, sorba kapcsolt szókocsikkal fut ki. Weöres szókocsijai sajátosan mágnesezettek. Egy véletlenül előálló kezdőszó az indulásra kész, gördülékeny szavak egész tágas rendszerére van azonnal vonzással, ezt-azt kiragadva közülük, magához rántva nyomban. S mert a szavak fogalomhordozók, máris felködlik – természetesen a szemlélet jegyei szerint – a vers alapját alkotó, a továbblépés útját kínáló gondolatsejtelem.

Az Út című versének például a fegyelem az élszava, hívószava. Az mágnesezi magához a kegyelem és figyelem szavakat, mintegy megadva a vers közlésének a keretét. („Minden elpattan – a fegyelemben. – Minden kétséges a kegyelemben. – Minden megérik – a figyelemben.”) Ez persze csupán alkotáslélektani feltételezés: rizikós, mint a szerencsejáték.

Mert az is lehet, hogy a vers keletkezése sem ennyire formai alapozású: Weöres tudná egyedül megmondani – ha ugyan emlékszik rá –, hogy a megfigyelt, szembeszökő jelenség dokumentálására felhozott példa nem ellenpélda-e. Lehet, hogy a versben közölt három megállapítás közül az egyik még leginkább a csattanónak szánt (és gondolatilag módfelett tartalmas) utolsó. Minden megérik a figyelemben, hívta életre, építette fel a vers hármas rímre alapozott szimmetriáját. De akár így történt, akár a szóvonzás a keletkezés oka, két egymást kiegészítő készség érhető itt tetten: az egyik, amiről beszélünk, a szó- és képzettársítás állandó sebes mozgása: a másik – inkább szemléleti-tartalmi – a nyelvben rejlő (és egyéniségének megfelelő) költői közlendő azonnali felismerése. Nincs olyan tévútra futott mondatrész vagy verselem, amelyet Weöres ne tudna egyetlen mozdulattal helyrerántani, költői hatékonysággal ellátni, művébe beemelni.

Ebben a szálazásban, szétbontásban, melyet magam sem képzelek esztétikai analízisnek, van azonban valami visszás. Általam korántsem szándékolt lebecsülés. Igaz ugyan, hogy a kézírásos kötet jó néhány vázlatosabb verse egyenesen kínálja ennek a – ne restelljük elismerni – igen magas fokú technikának a feltárását, sőt maga Weöres is hozzásegít, hogy belelássunk a titkába („Egy négysorost – kell írni most – mindegy miről –, hát semmiről” Vagy: „Ködből kelnek a szók, gyorsabban a gondolatoknál, – mondatok összeszövődnek, a semmit fogva az űrben”), mégis éppúgy található a gyűjteményben olyan vers, amely bizonyíthatóan másként, nem a fent körvonalazott módon fogant. Olyan, amely egy világos koncepció, versmag, verssugallat alapján eleve megtervezett. Egy magát közölni kívánó szemlélet, élmény, megfigyelés foglalata. Vers, amelynek semmi köze a rögtönzéshez vagy a feladathoz, még ha tényszerűen rögtönzés is.

A közhiedelem által meg most általam is félrevezetett olvasó nyilván azt kérdezi: a kétféle vers hogyan keveredik, milyen arányban? Így kívánva értékelni vagy legalábbis mérlegelni. De nem csináltam az arányokról statisztikát, mert nem lehet, meg fölösleges is: vajmi csekély volna az informatív értéke. Nem ismerek ugyanis Weöres Sándornál változatlanabb költőt, az irodalomtörténeti „fejlődésrajzi” és „periodizálási” igényt jobban megcsúfolót. Ha előveszem első kötetét, a híressé vált Hideg van-t, bú nélkül belekeverhetném a Kézírásos könyv-e szövegébe. És persze megfordítva. Az itteni versek nagyobb része belemenne a fél század előtti kötetbe. A versigények szélsőségessége, a minimum és maximum egymás melletti jelenléte akkor is, most is sajátja volt. Az elegyesség állandó tulajdonsága nagy költészetének. Az olvasó gyerekes bosszantása, olykor nem is túlzottan elmés kijátszása éppúgy, mint időről időre való lenyűgözése, ámulatba ejtése, elkápráztatása.

A különbség a kezdethez képest annyi – és ez nem csekélység! –, hogy ma már Weöres minden szava mögött egy maradandó életmű presztízse érződik. Szösszenete, tréfája, bökverse, kísérlete nem egy a sok közül, mely terjeng irodalmunkban, hanem speciálisan az övé. S igaza van Határ Győzőnek, amikor azt fejtegeti, hogy legzseniálisabb eleven költőnk kínálatát fogadjuk el, ahogyan van. Ha penzumot vállalt is magára a sznobizmus oltára előtt áldozatul, akkor is. Ájuldozni ugyan nem kell minden szaván – azt hagyjuk a gyűjtőkre, a könyvritkaságok keresőire –, de ha tisztes aranymosó kedvvel nekilátunk az olvasásnak, bőven, gazdagon, pazarul megtérül fáradságunk. Nagyjából úgy, mint a többi Weöres Sándor-kötetnél vagy – voltaképpen – minden nagy költőnél.

Szavakból paloták épülnek

Weöres Sándort különös fából faragták. Még ha meg tudnék is nevezni hasonlatul egy messzi, egzotikus fát – talán szantál, talán szikomor vagy kínai tölgy? –, jobb, ha nem kötöm meg az olvasó képzeletét: Weöres annyira egyedi. Bármennyire hangsúlyozza is ő, hogy a mű személytelen, annyira, hogy híres szonettjének végsorát („A halhatatlan mű időtelen”) szelleme szerint akár meg lehetne változtatni így is: a halhatatlan mű személytelen; és bármennyire is jellemzi továbbá, hogy egész nagyszerű művében keresve is alig-alig találni vallomásszerű, életrajzi adatot, valami pillanathoz és közvetlenül sorshoz kötöttet, mégis, mindezek ellenére, a közvetlen vallomások kerülésével is, alkotásait úgy áthatja a személyiség jelenléte, mint az egzotikus fát a különös illata.

Színjátékok című új gyűjteményét forgatva, e soktényezőjű és sokféle beleélésre képes személyiségnek különösen két tulajdonsága az, ami szembeszökő. Mindkettő ismerős persze, de itt, ebben a színijeleneteket, oratóriumot, drámát, bábjátékot, történelmi panoptikumot felölelő kötetben elsősorban ezek lépnek előtérbe, a Színjátékok-ból csakugyan elénk, a színre. Az első az a titokzatos, egyedi tulajdonsága, amivel mindjárt a kötet élén álló oratóriumdráma, a Theomachia kezdősoraiban találkozik az olvasó, hogy pár szavával fel tudja kelteni a korunkban oly ritka nagyköltészet légkörét. Bele tudja ringatni az olvasót abba a hitbe, hogy valami olyan versrégióba került, amely líránkban (hogy ne menjünk messzebb) Csokonaival keletkezett, és – többek között – Arany Jánossal folytatódott. Létre tudja hozni a szavak elhelyezésének korunkra érvényes, de a nagyokéval rokon evidenciáját, a sor- és gondolatképzés azonnal belénk ivódó, sima, olajozott természetességét. Pedig hát ez a Theomachia témájában éppúgy, mint költői törekvéseiben igazán messzire van a kezdeményezőktől. Témájában ősgörög mítoszelevenítés, költői szándékában objektiváló, személytelenítő létlíra. A szöveg titkának kutatója mégis önkéntelenül Aranyhoz kénytelen kapcsolni a művet, két okból is. Egyfelől érzékletes aprórealizmusa révén (Weöres egy szóalak-változtatással, összevonással, jelzővel vagy igével, egy váratlan, de a nyelv szellemében rejlő párosítással kivételes valóságtartalmat tud adni szavának). Másfelől azért, mert ebből az érzékletes, anyagszerű láttatásból, megint csak leginkább Arany módján, észrevétlen könnyedséggel lendül át valami olyan lebegtetésbe, amely a szavakkal megközelíthetetlent, a kimondhatatlant végül is a szóval életre hívja. Nyelvi realizmusára mindjárt a Theomachia első oldalairól számos példát lehetne felhozni: „gyomrára térdepeltem, torkonnyestem; ők változatlanabbak, mint a kőtalaj; leverjük a szélvész-izmú vadakat; szívedből-szálló fénnyel ékítsd arcodat; mert szép palástként vár fiadra nagy jövő” stb. A kimondhatatlan kimondására, a belső lelkiállapot megidézésére pedig hadd iktassak ide egy kivételesen érzékletes, vitathatatlanul meggyőző részletet (Gaia, a letaszított istenasszony beszél): „Aztán fájdalmam hűlni kezdett, rámfagyott – s ládd, már nem várok semmit, nem reménykedem, – csak zsibbadok, kopár időmet csorgatom –, csak görnyedek, nem is törődöm semmivel. – Fagytól repedt eremből tenger hánytorog – és sajgó csontjaimból tűzhányó fakad – és ráncos mellemen homokvihar süvölt – és sorvadó torkomból felhő gőzölög – és elszáradt fülemből erdők bomlanak – és megvakult pupillámban mocsár rohad – és bőrömben szén érik, nyúlós kőolaj – és vállam csontos gödrében sakál ugat – és talpamon jégtábla zúg, sirály sivít – és benn szívemben csönd van, ernyedt bénaság. – Az lenne jó, ha nem volnék, édes fiam.”

Ez a kivételes versmagasság, tartalma és hanghatása természetes evidenciájával végigvonul az egész dráma- és jelenetgyűjteményen; többnyire a darabok helyenkénti verses dikciójában szólal meg, vagy a prózai részeknek hol játékos és groteszk, hol elomlóan lágy, fuvallatszerű versbetétjeiben. Úgyhogy akár a magyar trufagyűjteménynek is tekinthető Csalóka Péter című bábjátékot forgatjuk, akár A holdbéli csónakos mesei vadromantikájának dalszövegeit ízlelgetjük, vagy a bizarr Octopus verses részleteit, mindenütt rá-rábukkanunk, sőt a kötet befejező darabjában, A kétfejű fenevad című történelmi panoptikumban felerősödött varázslata alá kerülünk.

Pedig hát ebben a Színjátékok kötetben Weöres személyiségének mégsem ez a tulajdonsága az uralkodó. Lírai művében jobbára lappangva élő, elszórtabban megnyilatkozó másik jellegzetessége áll itt az ismertebb darabok mögött: mintegy az hozta létre a terjedelmesebb vállalkozásokat, a színházban is bemutatott A holdbéli csónakos-t, az Octopus-t és az imént emlegetett A kétfejű fenevad-at. Ez a jellegzetesség egyéniségének elengedetten játékos, már-már kamaszosan nyelvöltögető és erotizáló jegye. S ahogyan a darabok sorában előrehaladunk, az 1941-ben írt, a commedia dell’arte-szerűen rögtönzött A holdbéli csónakos-tól a későbbiek felé, úgy erősödnek fel, válnak meghatározóvá, sőt szinte ihletforrássá az említett jegyek.

Mindez azért lehetséges, mert Weöres színháza nem úgy színház, ahogyan mi azt a tizenkilencedik század hagyományaként vagy a klasszikusok örökségeként megszoktuk. És nem is úgy, ahogyan korunk abszurdjai hasznosítják. Ez a színház abszolút színház. Mit értek ezen? Az van benne, mindig csak az, ami a színpadon pillanatnyilag történik. Az igaz, amit éppen mondanak. Az történik a színen, amit az író történtetni akar, a pszichológia, a logika, a valóság törvényeit glóriával általlépve. A kötet borítójára nyomtatott egyik gyönyörű versében azt mondja Weöres, hogy amikor a függöny felgördül, „a színek fémessé szépülnek – szavakból paloták épülnek”. Felfogása szerint a színpad afféle belső tér, amelyben nemcsak paloták épülnek, hanem úgy zsugorodnak kunyhóvá, vagy növekednek kacsalábon forgó várkastéllyá, ahogyan akarja. Ez az elasztikus, változékony tér nem a valóság mímelésének színhelye, hanem valóságelemeket is tartalmazó játéktér, a képzelet gyermeki játszóhelye. A múlt s a jelen felnőtt kellékeit, mítoszt, legendát, történelmi tényt, trufát, erotikus játékot egymással szabadon elegyítve, olykor Matchbox-szintre kicsinyítve felhasználó.

Egyszóval a személyiség egyedi játékszínpada ez. Az álom és az ébrenlét közötti káprázatokra nyíló. Innen van a darabok felfokozott, csaknem ellenőrizetlen fantáziaáradása, mely hol kitér a részletekre, és aggályosan követi szövevényes kanyargóikat, hol a mese hétmérföldes csizmájával halad előre. Innen ered az archetipikus ösztönvilág felszínre bukkanása, úgyhogy a szín olykor hol vérgőzös, mint a Shakespeare-színpad, hol kéjgőzös, mint az antikok szaturnália-ünnepe. Innen van a történetek kaleidoszkopikus jellege, naiv, keveretlen színessége. E színjátéknak, e káprázatokból, álom- és vágyálomképekből egybeálló belső mozinak rendezője-teremtője azonban mégis Weöres Sándor, a költő. Az, aki a maga objektiváló létlírájában sorsunk, egzisztenciánk végső kérdéseivel, az emberi törekedés katartikus tragikumával szembenéz. Sőt bennünket is szembenézni kényszerít. Ha darabjaiban a hasznosított ősi-lírai elemeknek nincs is ilyen kényszerítő, célra tartott elrendezése, drámai szövetükbe bele van szőve, végső kicsengésükbe belehangzik az ősinek, a mítosznak az a jelentéstartalma is, ami annak idején az itt is szereplő Theomachiá-t és az Endymion-t ihlette, s ami a lírai nagyvállalkozásokban sorra megnyilvánult. Rejtettebben, labirintusszerű kitérőkön át az alapdolgaink méretnek meg ezekben az újabb keletű, már kifejezetten színpadra írt művekben is; az alapdolgaink – ha kissé nyersebb, lemeztelenített formában –, mint kéjvágy, hatalomvágy és a humanizálás történelmi hatékonysága. De a mérlegelés, különösen az utóbbi mérlegelése már nem együttérzően lírai, hanem inkább szatirikus. A szűzfaló sárkány történetében, az Octopus-ban például az ösztönök rémvilágával szembeszegülő sárkányölő afféle még több bajt csináló balek az ábrázolás szerint. A kétfejű fenevad végén pedig (1686-ban vagyunk) a törökverő Baden így szól ki a közönséghez, a függöny elé lépve: „Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk s nyúzzuk a népeket s területeket, akár ebek a condrát. A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehell rájuk, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri. Tehát le a világtörténelemmel… Én, a harcos, ezennel magam ellen szólok: a háborgó történelmi korszakok után immár a történelem-utáni békés idő nyíljék!”

Vagyis hogy ez a játékos-önkényes egyszemélyes színház nemcsak Weöres egyedi világába kínál mélyebb betekintést, hanem elénk tárja – kisarkított formában – újabb keletű és általánosított léttapasztalatait is. S ez elgondolkoztató és reményt kínáló. Lehet, hogy napjaink képlékeny, változásban levő színháza, amely a Psyché-t is életre tudta kelteni, egyszer majd több sikerrel talál „nyelvet” e felnőtteknek készült mesejátékok megszólaltatására? Láttatni fogja, hogy rólunk szól a mese?

Posta messzebbről és közelebbről

Ha összehasonlító statisztikát lehetne csinálni arról, hogy a nemzetek viszonylatában 10 000 főre hány költő esik, annak analógiájára például, hogy hány orvos, akkor Magyarország bizonyára előkelő helyet foglalna el a sorrendiséget feltüntető összegezésben. Annyi itt a költő, hogy egyikük tréfás-ironikus mondása szerint velük Dunát lehet rekeszteni. Amihez hozzátehetnénk, ha nem is túlzó nemzeti büszkélkedéssel, hanem inkább a lekicsinylés ellensúlyozására: bizony még a nevet szerzett, jó költőinkkel is. Van tehát tárgyanyaga bőven ennek a beszámolónak, mely nem többet, némi információt kívánna nyújtani arról, hogy a költészet területén mi is történt. Sőt a bőség zavara inkább nyugtalanító elhagyásokra kényszerít, mint fölösnek tekinthető részletezésre.

Belevágva a dologba: kezdem azzal, hogy Weöres Sándornak Posta messziről címen új kötete jelent meg. Ha egy olyan általánosan ismert, nagy hatású költőnek, mint amilyen Weöres, új műve lát napvilágot, akkor az magától értetődőn azonnal viszonyítási rendszerbe kerül eddigi életművével. Éspedig nemcsak a tudós kutatók, filoszok és kritikusok részéről, hanem a műben spontánul gyönyörködő, csúcsait gyakran idézni képes szélesebb olvasóközönség részéről is. Weöres olyan magaslatára jutott (hogy fennkölten fejezzük ki magunkat) a magyar Parnasszusnak, helyzete – értékei alapján – annyira speciális, hogy műve közügy – legalábbis a verskedvelők és irodalomszeretők szabad köztársaságában. Ám Weöresről annyiszor írtunk, műve oly mértékben feltárt, hogy ismétlés volna a közügy sajátosságait egyenként számba venni; nagyképűség volna aprólékosan szálazni az új műrészlet viszonyát az eddig létrehozott egésszel. Elégedjünk meg itt annyival, hogy Weöres mindig is drámai teret tudott teremteni a maga beszédéhez, éspedig nemcsak akkor, amikor a személytelenítő költészet mitikus vagy heroikus álarcait magára öltve, mintegy ezekből az álarcokból (egy Médeia-, egy Orpheusz-, egy Minótaurosz-maszkból) vallott az emberi létezés tragikus, végső kérdéseiről, hanem paradox módon még akkor is, amikor szellemének játékos, nyelvöltögető, csúfondáros tulajdonságait, gyermekien felfedező megfigyeléseit írta meg. (Míg az előbbiekből adódnak létköltészetének nagy teljesítményei, az utóbbiakból válogatódott ki gyerekköltészete.) Ez a drámai tér, mely súlyt, csengést, ha kell, öblösséget s főként evidenciát ad a szónak, az új költői termésben éppúgy jelen van, mint annak előtte, legföljebb az atmoszférája változott: a mitikus viaskodást, a végső kérdéseknek való nekifeszülést háttérbe szorítva, bensőségesebbé, intimebbé lett. Az idősödő költő mindennapjaihoz közelített. Nem úgy persze – amit Weöres sosem tett, sosem engedett meg magának –, hogy verse egyszerűen vallomásos vagy életrajzi jelleget öltsön. Az új kötet töredezett lírai futamokkal van tele, nagy aurájú „kis” versekkel. Nem maguk a futamok, hanem a szín, amelyen elhangzanak, a tér, amelyből hozzánk szólnak, alkonyi megvilágítású lett. Közel hozó és elmélyítő. A hang átfűlt ugyan, de megállapító, higgadt, változatlanul tárgyilagos, akkor is, ha az elkerülhetetlen leépülést regisztrálja, ha a szűkülő jövő láttán a tarka világtól búcsúzni kénytelen. De a lírai mondandók előadásának ez a tiltakozás nélküli, mesteri gesztusa, ez az „oda se neki” szembenézés, mégis olyan érzelmi háttere a versnek, mely vetekszik hatékony intenzitásban, mondjuk, A fogak tornáca réges-régi nagy korszakával, s rímel az ott nagy erővel hirdetett tétellel: „A reménytelenség a legutolsó remény.” Vetekszik vele, csak más. Indulattalan. Töredezett harmóniájú. Drámai tere már-már e világon túli. Ahogyan a kötetcím is sugallja: valóban posta messziről. Híradása gyötrő és felemelő, mint olyan üzeneté, amely csakugyan „fentebbről” érkezett.

*

Néhány évvel a halála után kezünkben Végh György verseinek több mint három és félszáz oldalas gyűjteménye, az Összegyűjtött versek. A kiadást a dátumokból és beosztásból kikövetkeztethetően még maga a költő állíthatta össze. A tőle megszokott következetességgel vagy következetes narcizmussal: minden itt van, az egykor oly vonzó valódi versek mellett a tréfák, viccek, rögtönzések, bonmot-k, nyelvöltögetések, verstani gyakorlatok, amelyeket a legtöbb költő nem ad ki, legföljebb utólag a filoszok teszik hozzá (hígításul vagy jellemzésül-e?) az életműhöz. De Véghnek éppen a kételytelen exhibíció volt a charme-ja. Életben is, irodalomban is, hiszen csak kis részben kiadott, de úgynevezett kódexekben gondosan létrehozott több tízezer oldalas életművébe magánlevelezését is többnyire belevette. Grafomán lett volna? Alig hiszem, mivel a grafománok nagyképűek, halálos komolyak. Végh viszont csak játszott, legfeljebb az irodalom nevű játékot vette túl komolyan.

Az írás, az irodalom az igazán mély sebekre nem mindig olyképpen gyógyír, ahogyan gondolni szoktuk. Van úgy, hogy nem a szóba foglalásban, az igazságkeresésben, a kiírásban rejlik az orvosság. Véghnek mindenesetre lett volna elegendő kiírnivalója. Az úgynevezett újholdas költőnemzedékből, amelybe tartozott, neki volt talán a legnehezebb sorsa. A néhány évvel ezelőtt feltűnést keltett és élete végén megérdemelt elismerést hozott prózai munkájában (Mostoha éveim, 1981) feltárta gyerekkorát, a lelencgyerekként végigtapasztalt kitaszítottságot, nyomort, a szenvedésnek azokat a képtelen bugyrait, amelyekbe a komisz sors beletaszította. Ha valaki, akkor ő rendelkezett azzal a szociális tapasztalatkinccsel, amely az ötvenes évek művészetpolitikája idején oly igen kelendő volt. Csak éppen papírra kellett volna vetnie az átélt szenvedéseit. Csakhogy ez a művészetpolitika költőként őt írta le szinte elsőként, s 1949-ben Végh, a költő, végleg elhallgatott. (A későbbi évtizedekből az Összegyűjtött versek tanúsága szerint is csak töredékek, játékok, versfricskák és gyerekversek maradtak.)

Miért? Mert a költészet számára más volt. Nem valóságfeltárás, és nem is igazságkeresés. Sokkal inkább kárpótló, balzsamozó álomvilág. Az induló Végh György számára – mert később azért változott valamelyest a dolog – egy kisgyerekként hallott, újra és újra megálmodott mesebeli sziget volt a költészet. Hiába tartozott ő azok közé, kiknek a háború és a nácizálódás idején is baloldalt dobogott a szívük, és hiába élte-szenvedte át azt, amit átélt és végigszenvedett, költőként nem (vagy alig) ihlette a valóság. „Hogy mégis költő lett belőlem – írja később, a Mostoha éveim átköltetlen prózai számvetésében –, sokszor előttem is érthetetlen. Csak úgy tudom magyarázni magamban, hogy azokban az órákban, amikor költő voltam, a Sziget merült fel bennem a feledés hullámaiból. Csak az adhatott erőt nekem, szárnyat szavaimnak, lökést a képzeletemnek.” És valóban az a fiatalkori költészet a nevezetes Havas éjszakák (1941) idején, mellyel nemzedékéből elsőként ért el tisztes sikert az irodalomban, tündérvilágra nyílott: csillagokra, holdfényes vizekre, játékos és bohó, varázslatos nosztalgiákra. Álomra, mely már nem a meseköltészetből, mint a Sziget, hanem magából a költészetből párállott elő. Dsida Jenő tündériességéből, Kosztolányi bájából, Csokonai és Tóth Árpád szeszélyes rímjátékaiból s távolabbról, de azért érzékelhetően Blake és John Keats műve felől. A felülkerekedés, a lebegés fogta meg benne az olvasót, a személyiség, a sors, a szenvedtető valóság tündéresítése. Az volt benne, annak a Végh György személyiségén áttört fénye, amelyet ő fiatal költőként a példaképként tisztelt Weöres Sándorba belelátott. „Weöres versei mások voltak – írja a pályaképét rajzoló A garabonciás diák-ban –, zene volt bennük, távoliság, tündériesség, játékosság, groteszkség, földöntúliság és mesebeliség, lebegő dallamok tánca, zengő szavak szárnyaló láncolata, bűvészet, csillogás, napfény és holdsugár, ábránd és filozófia.”

Így vall, jellegzetes túldekorált, túlfuttatott stílusában imágójáról maga Végh. Valójában azonban nemcsak Weöresről, magamagáról vall. Arról az eszményről, amelyet meg akart valósítani, s amit, ha lejjebb srófoljuk a lelkendező stílust, üdén, ízlésesen – az olvasó kénytelen elismerni – meg is valósított. Ebben a költészetben – még a legmélyebb, legértékesebb részében is – minden benne van, ami pillanatnyilag távol áll a mai szabványtól, ízléskövetelménytől, divatelőírástól. Attól, amit ma a költészetben keresünk. S éppen ezért, akár hamarosan is, lehet még reneszánsza. Reméljük, hogy lesz is.

*

Orbán Ottó a háborútól a korai árvaságot kapta, és a korai versírást. Egy nevelőintézetben ceruzát adtak a kezébe, és versterápiára fogták. Így lett tinédzseréveinek legelején először híres. Csodagyerek. Majd sokkal később – már valódi versekkel a háta mögött – így lett – ahogyan új kötetében írja – „kiállhatatlan fiatal költő”, irodalmunk egyik enfant terrible-je. Sérült és sérülékenységében tekintet nélküli, sértő. Példaképeit versekben kifigurázó, nyilvánosan kiröhögő. Egyik mestere, kinek bevallása szerint is sokat köszönhet, megüzente neki, hogy verseiben sok az áthallás, a mástól való szó – erre a mester személyét bántó, haragos tanulmánnyal tiltakozott. A kritikusok – e sorok írója is ludas benne – ugyancsak felrótták neki, hogy össze kívánja egyeztetni az összeegyeztethetetlent: Pilinszky szikár jambusait és Ginsberg üvöltő szabad versét – fél esszékötettel felelt a „méltatlan vádra” (Honnan jön a költő? 1980). Új verseskötetében viszont (Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek) az Egyéniség című versében mégis azt olvashatni: „Fiatal fejjel egyéniség kívántam lenni, – ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt, – megvártam, amíg befordultak a sarkon, és zutty… – Ma már fütyülök az antológiákba zsúfolt lehetőségekre.”

Ez a vallomás vagy beismerés azonban nem több, mint egy rég megtörtént változás regisztrálása, a felnőttség, a kiforrottság, az egyediség jele. Orbán régóta fütyülhet az antológiákra, a mások kínálta költői lehetőségekre, nem kell keresnie az egyéniségét, sem a költői hangját, világát. Van. Tényszerűen vagy akár mint egy tárgy, érzékelhetően. Leginkább a vers menetében, a közlendő kiszikráztatásának módjában, a gondolatközlés rafinériájában érhető tetten. Kevésbé magában az úgynevezett gondolatban. Ez érthető is. Hiszen a kötetben, mint minden eddigi kötetében, Orbán nem kevesebben, a világon töpreng, a történelem présén, amely csurgó vért sajtol, a kiáltó ellentmondásokon, a reménytelen reményen, azon, hogy – végre egyenesben idézve: „milyen kocsi ez, hogy ilyen vadul vágtat a nap körül?” A százszor leírt ősigazságokon túl ugyan mit képes erről globálisan mondani egy-egy új költő vagy költőnemzedék? Nem a gondolati tétel maga érdekes, hanem a megközelítése, az indokolása, a tapasztalt, átélt érzelemmenet, amely a gondolatig eljuttat. Orbán érdekes és speciális egyéniségét is ez hordozza. A kétségtelenül szuggesztív versbeli beszédmódja hordozza, pompás képi logikája, mely mit sem törődve a mindennapi logika földhözragadt megszokásaival, föl s le ugrál szabad asszociációi skáláján, s többnyire eljut valami olyan közlésig, amely a prózában közölhető határán túl van. Amit csak az igazi vers tud szuggerálni. Ez a képi logika, melyen versmenete alapszik, mellesleg – némi megszokás után – meglehetősen természetesnek tetsző, mondhatnám világos, olykor túl világosan értelmezhető is, és valójában ötletről ötletre lép előre. Ez az ötletgazdagság olvasmányként szórakoztató. Magasabb fokon az Orbán-vers népszerűségének az alapja.

Szellemes költészet? Igen, az. A szellemesség lírai korlátait is magán hordozó. De az új kötet, amelyet most forgatunk, ad valami elmélyítő mást, valami további lírai pluszt is. „Fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom”, írja itt éppen a Ginsberg Budapesten című versében Orbán. S miért? Mert túl van már a fiatalság nemtörődömségén, „mely az öregségről szállongó hírt rémhírnek veszi”. „Két év alatt – írja a Két párka beszélget a harmadik hallgat című versben – kétszer kerültem közel a halálhoz.” S ez a hűvösen regisztrált tény új kontemplációs kört kapcsol be vagy emel a versek előterébe. Szembenézést léttel, sorssal, Istennel. A színes, kitűnő költőt még kitűnőbbé tevőt.

Különös testamentum

Különös? Persze. Meg becsapós is. Például hogy a legegyszerűbbet mondjam: olykor maga a vers cáfolja meg a költő kijelentéseit. „Gondolat botlik, – szó dadog, – hasonlat sántit – De szökkenést, de futamot, – ugyan ki várt itt – dallamot?” – így kezdi Illyés Gyula a kötet egyik legbravúrosabb versfutamát (Egy régi kéregetőének dallamára), melynek magasba kúszó crescendóját tizenháromszoros ismétlődésben egyetlen rím csengi végig. És hogy erre az egész kötet fölött lebegő ellentmondásra, szó és vers különbségére mást is idézzek, íme egy Arany-fénytörésű Őszike: „Maradt valami zeneszerszám – Hang abból még jöhet. – Vén vaknak is kijár a napszám, – dünnyögjön bármi nyomorultan. – A dallam bent maradt az ujjban, – ha nincs is már szöveg.” (Bemutató.) Márhogy csak az ujjban! Ne is vitassuk a rafinált képbe rejtett képtelen közlést. Igazából nem erről van szó. Más változott.

Illyés kapcsolata változott az idővel – ez a más költőkhöz mérve is különleges kapcsolat. El szoktunk játszani azzal a kérdéssel, hogy egy-egy költőnknek mi a legfontosabb szava. Van, kinek az eszmélet vagy a rend, másnak az elme, megint másnak a végítélet napja. Illyés legfontosabbja – meg merem kockáztatni –: a jövő. Szinte csak egy pillanata volt a háború végének kétségbeejtő égboltja alatt, amikor így beszélt: „Jöhet idő, hogy emlékezni – bátrabb dolog lesz, mint tervezni”, de akkor is csak azért látta fordítva, „tótágast” a világot – ugye, emlékszünk a hitet adó nagy versre? –, hogy az eltakart, vágyott jövőt ne tévessze szem elől. Mert Illyés nem akármilyen várakozó jegyese a jövendőnek. Égető, személyes vágyakozása valójában nem személyes, nem egyedi: nem a siker, a hírnév, a szerelmi boldogság, az egyéni üdv beteljesítését kívánja a jövendőtől – költőtől ez is igen természetes volna –, hanem a közösség életét érintő nagy eszmék valóra váltását. Lakható, embernek való „mennyországot” még itt a földön: a „történelem előtti” kor után az értelmes rend korát. Nem is lehet pontosabban jellemezni Illyés és az idő múltbeli viszonyát, mint ahogyan a kötet élén álló Várakozások című visszatekintő vers teszi: „Várakoztam. Talpammal vertem – a földet: iparkodj, jövő! – Fektéből csökönyös bivalyt, – rugdaltam rest Históriánkat.” Igen, de egyfelől közben a história megmozdult, elvéve vagy átalakítva-betöltve a költő várakozásait. Másfelől hiába gondolkozunk nagy eszmékben és nagy egységekben, akár századokban is, várakozásunknak ideje mégis korlátozott, kimért. Illyés a Kháron ladikján villódzó elmélkedéseiben és egy nagy indulatú, metafizikus távlatokig elérkező verseskönyvben, a Minden lehet-ben nézett szembe a változtató ténnyel. Felelt a költőnek is megfelelhetetlenre Füst Milán-os haraggal és vörösmartys sodrással.

Itt, a Különös testamentum-ban csökkent az indulata, elégikusabb lett a hangja. De a korlátozott idő, a múlás abszurduma változatlan ihletője maradt. Sőt mintha túlzottan is elfogadta volna – tőle magától véve a képet –, hogy hegyre került vagy hegyre szorult, s a helyzetbe magát beleélve, onnan szemlélné már nem csupán az „édes országot”, hanem az egészet, a megérintő és jelentéssel teli, keserű-édes világot. Magát túlzottan is beleélve – innen a szavak és a versek fel-felötlő ellentmondása. Mert az új időviszony nemcsak költői érzékenységét élesítette, hanem bizonyos irányban fel is szabadította. A belsőbb körök gazdagabb kibontásához segítette. A kötet vallomásait cáfoló, termő lírai korszakot hozott rá. Olyan korszakot, mely az egymást kergető, apró lírai mozdulásokat se ejti el, a látvány látszólag céltalan képi élményét se veti félre, verssé érleli őket, hiszen ahogyan ki is mondja: „hálónk és fegyverünk a kép” a világ újrateremtésében vagy megismerésében. S hogy Illyés mindig is milyen pontos képzelettel formálta a képet (hadd kockáztassam ezt is meg: realizmus és szürrealizmus határmezsgyéjén egyensúlyozva), annak ma már könyvtárnyi irodalma van. Mégis egyetlen példát arra, hogy a pillanat adta képi ötletből hogyan lesz életérzést kifejező vers: „Az a torony, ez a tündöklő, az az enyém, amelyet – védőváramul őszi muslicák építenek fölém. – Csapkodhatok, követ – el nem ereszt a zengő tünemény.” (Futó torony.) Láthatóan alig alakítva, könnyű kézzel vetette oda, egyetlen rímmel tűzve meg az ötlet természetesen kibomló anyagát. De nemcsak a kész vers, egy-egy kép (realista-szürrealista?) mennyi mindent tömörít: „nemcsak a haj szálai… – bent az agy bozontja is megőszülhet”, vagy kora tavaszi hóolvadásban: „Százszámra meszes koponya – szétszórva a lapályon a – vakondok-kúpok tábora”, s végül egy a maga egyszerűségében roppant mély értelmű: „sorsunk még elcserélhető volt, halrajzásszerű”. Úgy kell lefogni a tollam – ez is kép lett írógépkorszakunkban –, hogy ne idézzem tovább (ezt a pompásan illyésit például: „A talp ősi nyelven társalog a talajjal”), s ne mutassak rá, hogy a kép mennyire nem eszköz itt, hanem tartalom.

Annak a roppant termő, spontán versre kész állapotnak a nagyon is speciális lírai tartalma, melyben Illyés csaknem azzal a gesztussal, mint valaha Babits (aki nem szeret, annak jó lesz így is – és aki szeret, annak jó lesz így is), írja a kötet verseit. És ahogyan Babitsnak se szabad elhinni, hogy rest volt a verset „jobbá faragni”, persze Illyésnek se, hogy verse „már meg se faragott”. S ha már a képi megfogalmazások világosan elvezetnek a kötet egészét ihlető lírai tartalmakhoz, akkor helytelenül leszűkítve a tartalmak körét a célba vett, megénekelt témákra, el lehet mondani ezekről az új versekről azt is, hogy hol prózához közelítő, hol magasfeszültségű dikciójukkal Illyés olyan területeket is bejár, amelyek számára szokatlanok. Nemcsak az életérzéssé vált új időélményét; hanem e mellett, vele párhuzamosan a személyes intimitás más területeit is. Megszólal például ismét, és újólag kiteljesedik férfias gyengédségének a szava; az, amelyet az olvasó felidézhet magában, ha az Ifjúság című fiatalkori versre gondol, ha elmormolja a Testvérek kezdősorát és refrénjét („Három nap néztem volna csak szemed”), vagy ha a későbbiekben például a Ditirambusz a nőkhöz című versre emlékszik. Mert, ha nem is trubadúros szerelmi verseket rejt ez a kötet, de a próbát állt szeretet vallomásait kínálja – és talán éppen a legszebb lapjain (Hű tükör, Virágszál, virágszál után… Búcsú a testrészektől). Méghozzá a hagyományos férfiszemléletet már-már lebírva, a női öregedéssel is közösséget vállalva, annak felemelő pátoszát is szavakba foglalva (Ki nem fogyó mosollyal). Ha Walt Whitman azt mondta az asszonyokról – ritka világirodalmi gesztus –: „Szépek a fiatalok, de az öregek még szebbek”, Illyés nemcsak ilyen udvarias hűvösséggel bókol nekik: a gyengéd vallomások szép dallamsorában a sötét tónusú, mégis érces szenvedély magas céje se marad megszólalatlan a kötet egy szokatlanul tömör, áttételes remeklésében (Rendcsinálás előtt).

Mindez persze az intimitásnak csupán egy könnyebben behatárolható részlete, témája miatt egyszerűbben szavakba foglalható. Próbálkozhatnánk más megközelítésekkel is folytatva a képi elemzések sorát. De bárhogyan járnánk is körül a kötet jellegzetességeit, kimondván és megmutatván, hogy feladatok nyűgétől szabadult, hogy lírailag termően fellazult, személyesebb, hogy a gyengédség jegyeivel újólag kiegészült, mindez modulál ugyan, de lényegileg nem változtat azon az alaptónuson, amihez az illyési mű magasodását követve hozzászoktunk. Azon a hagyományban gyökeredző, jellegzetes férfilírán, amely a mindennapokra szögezett szemmel – sem nem révedve bele az ontologikusba vagy a metafizikusba, sem nem bonyolódva bele a személyiség mélyrétegeibe – örökösen a közös gondok körül forog. S ha e gondok szorítása enged, akkor is úgy veszi számba, hogy a nemzeti sors egy-egy időszakban egy-egy férfinemzedék vállára súlyosodik.

Mit ad hát Illyés nekünk az új kötetben? Az ő ellentmondásra késztető szavával élve, mit testál ránk? Azt mondja bevezető verse: magának is titok még. A verseket végigkutatva, végigtanulva, Borsos Miklós rajzain is továbbihletődve kevésbé titok az olvasónak. Legelőször is: mint minden nagy költő egy-egy kötetével – „közkincs”-verseket. Ez a legfőbb. De nem utolsósorban: átszíneződését egy lírai magatartásnak, mely a legszerencsésebben úgy termékenyíti a változó időt, irodalmunk folyamatát, hogy maga is változik.

Vázlat – redukált karakterjegyekkel

Vannak korszakos költők, olyanok, akik vagy kezdeményeznek egy új költői időszakot, vagy pedig hosszas, kimagasló működésükkel dominálnak egyet. Rimbaud után vagy akár T. S. Eliot után másképpen jár a költészet órája (még az esztétikusok is kénytelenek utánaigazítani): másfelől Victor Hugo alatt, sok évtizedes roppant termékenysége idején is másképp járt. Egy bizonyos megközelítési mód, anyagkezelés, vershang, sőt verstípus vált mintává, s lett a költészet távlatból nézett felszínén uralkodóvá.

Illyés Gyula a magyar költészet alakulása szempontjából már-már mindkét értelemben ilyen korszakos költő volt. Határt húzott, újat teremtett fiatalon, fellépése idején, a húszas évek végén, mikor is a kísérletező, a formailag is forradalmi avantgárd irányzatnak hátat fordítva, világosabb, érthetőbb, az olvasó számára könnyebben felfogható módon teremtett csakúgy forradalmi indulatú, tényeivel felháborító vagy lázító költészetet. Az avantgárd világméretű ellentmondását oldotta meg a maga számára legalábbis egy időre: a keveseknek, az értők zárt körének szóló avantgárd tiltakozást fordította ki abból az arisztokratizmusból, amelyben mozgósító céljai ellenére világszerte leledzett. Abból a zártkörűségből, amely különösen Magyarországon meghatározta és korlátozta hatékonyságát. Illyés hát elfordulva vagy legalábbis hosszú időre nagy távolságot tartva a költői kísérlettől (holott serdülő fiatalon híve volt, párizsi emigrációja alatt az avantgárd mozgalomba belekerülve, azt tanulta meg), azok számára is akart írni, akik közül származott, kinőtt, s akiknek tarthatatlan, méltatlan életkörülményeit verseiben éppúgy, mint prózájában a világ elé tárta. Új hangot ütött meg ezzel a magyar költészetben, legalábbis erősen eltérőt az akkoriban divatozótól vagy az igényes költészetben érvényesnek tartottól. Ez egyszerre volt a hagyományhoz mélyebben kötődő, a mindennapi, természetes beszédhez kapcsolódó, s tartalmai, szemlélete szerint korszerűen mozgósító.

De a kifejezés második értelmében is (talán még inkább ebben) van az illyési költői műnek korszakos hatása. Lehet, túlzás, de talán nem volt még magyar költő, aki a magyar költészetre a jó átlagtól kezdve, le egészen az epigonok széles táboráig, hozzá fogható hatást gyakorolt volna. Aki ennyire befolyásolta, sőt meghatározta volna a közköltészet hangját, tematikáját, mindennapos gyakorlatát. Mintát teremtve magatartásból és kifejezésből mindazoknak, akik számára már egyáltalában mintát lehet teremteni. Mert bár Babits Mihálytól mintegy megörökölte a negyvenes évek elején a költőfejedelem hatalmi jelvényeit és nimbuszát, és bármi hosszan is (jó negyven éven át) volt első az egyenlők és a vele korántsem egyenlők között, mégis inkább azok nőttek idővel melléje, akik nem a köpönyegéből rajzottak ki. Nem az oly népes és divatozó Illyés-iskola növendékei. Illyés ugyanis a világköltészetben lassanként speciálissá váló költőtípusnak volt nagyszabású, szuggesztív reprezentánsa. Ő a spontán költő a líra objektiváló tendenciái idején, aki maga is azt vallja: minden vers alkalmi vers. A Victor Hugók, a Petőfik csodált táborából való, akik számára a versírás: naplóírás. Az egyszeri megfigyelés (káprázatos megfigyelő) vagy a pillanatnyi belső, lírai-gondolati rezdülés indukálja benne a verset, bár magában a versben már nem is annyira a létrehozó impresszió a fontos, az, hogy teszem azt, vihar készül, kapál egy öreg paraszt, elébe tárul a Concorde tér roppant forgalma, hanem az, amit az impresszió belül mozgásba hoz. A belső világ nyugtalan, felhevült, vulkanikus állapota a fontos, mely a legkisebb külső hatásra létrehozza a vers eruptív tüneményét. Az ilyesféle költő bármiről és bármikor képes verset írni, mert az alkalom számára többnyire csak katalizátora a belső feszültség, gomolygás mindig is versre kész folyamatának. Aránylag könnyű durván körülírni, nagy szemű logikai hálóba fogni, hogy ezt az örök készenlétben álló belső világot mi tölti ki, szüntelenül mi hullámoztatja. Nyers egyszerűsítéssel, mely talán a költő nagyságához méltatlan, ez a parasztság, magyarság, emberség és szabadság sosem nyugvó kérdéskomplexuma. Bár más helyzet, más idő koordinátáin, de ez a komplexum rokon a Petőfiével, aki népjogokért folytatott harcával egy felívelő korszak idején Illyés számára már fiatalon kiemelt példakép. A múlt századhoz kapcsoló párhuzamból talán eleve sejthető: a magyar költészetben a társadalmi-nemzeti lét sajátos determinációi miatt lehetséges (már-már előírt) egy olyan költői elhivatottság, egy olyan szerep, amely más, létbiztosabb, polgárosultabb társadalmakban ritka, s csak a nagy nemzeti katasztrófák idején bukkan felszínre (pl. II. világháború, francia ellenállás). Lehetséges, hogy egy költő, aki egyben nagy költő is, a nemzeti létproblémáknak mintegy letéteményese. Hogy egy másik, ugyene fajta, ugyene fából faragott költő szavával éljünk: „őrző a nemzeti lét strázsáján.”

Illyés Gyula, kinek utolsó, már posztumusz kötetéről számolunk be az alábbiakban, ilyen nemzeti költő volt. Szüntelenül a magyarság sors- és létproblémáival küszködő. De amiként Victor Hugót vagy Shelleyt se lehet redukálni bármi nagyszabású politikai költészetére, tündöklő szabadsághimnuszaira, úgy Illyésre nézve is lebecsülő e szűkítés. Költői személyisége lényegesen mélyebb, többsíkú, mint a magára vett társadalmi gond és őrzőként betöltött szerep. Sőt maga ez a szerep is azért hatékony – túl bizonyos politikai hatékonyságon –, mert emberi-költői teljességbe beemelt, annak része csupán. Tényeket raktározó elménk hozzá van szokva bizonyos redukciókhoz, ahhoz például, hogy egy-egy költőről csupán valamely kiemelkedőt, eklatánsat, kisarkítottat, tragikumával esetleg megrendítőt raktározzon el. Ám a művet olvasva, míg az ilyenféle egyszerűsítésig eljutunk, sokkal összetettebb emberi és esztétikai hatások alatt állunk. Sőt a redukció maga is csak akkor jöhet létre, ha előbb e teljesebb hatásokat átengedtük magunkon. A költői személyiség kitapintása, értékeinek tágasabb, általánosabb elsajátítása sine qua non feltételnek tűnik fel – lévén a líra befogadása, más műfajokéhoz képest, személyesebb, affektívabb.

Illyésre visszatérve: bármi lényeges is (különösen a magyar olvasó számára) az a szerep, amelyet betöltött, lényegesebb nála a költő egésze, művében megformált teljessége, melynek a szerep egyetlen, jóllehet fontos szeglete csupán. A teljességet elsajátítani, ez a költőhöz méltó, a költészetet helyesen értékelő igazi megközelítés. Ehhez a megközelítéshez Illyés gazdag és spontaneitása miatt roppant terjedelmes műve kezdettől fogva bő alkalmat kínált, s különösen megnövelte ezt a lehetőséget időskorának költői termése, a létezés végső kérdéseire válaszolni kénytelen köteteinek sora s közülük is kiemelkedően a halállal szembenéző posztumusz kötet, A semmi közelít.

A pályazáró kötetek tanúsága szerint Illyés életének hetedik évtizedében egyszerre szembekerült azzal a ténnyel, hogy legfőbb reménysége megcsalja. Az ígéretes jövő, mely természetes egészségében, józan, biológiai optimizmusában mindig is szivárványként tündöklött előtte, eltűnt, szertefoszlott. Az a jövő, melyet fiatalon oly türelmetlenül várt, a történelmi sorsfordulók idején annyit sürgetett, s melynek gyógyító, jóvátevő megjelenését később se szűnt meg újra és újra felidézni. (Illyés kedvenc szavainak bokrában a jövőnek kiemelt helye van.) De biztatása helyett, váratlanul, egyszerre csak a hiányát kellett tapasztalnia, a szó személyes jelentéstartalmának lassú, de egyre fokozódó kiüresedését. A Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei című esszéregénye briliáns megfigyelések és elmefuttatások során át ad számot erről. A kivételes szembenézéssel vizsgálat alá vett új tény, az öregedés, a menyasszony-jövő hűtlensége a költőt a líra legnehezebben megfelelhető kérdései elé taszította, a létezés alapvető kérdésgubanca elé, amellyel költészete egészében aránylag keveset foglalkozott. Nem könnyű ugyan, de mégis könnyebb a létezés rendjéről, az ásító sírról, a semmi felfoghatatlan ürességéről felelni a metafizikusoknak, a hívőknek. De az, aki, mint Illyés, így vall: „Istenben bízni túl nehéz már ez a szív”, mit tehet? Vagy az, aki a Minden lehet című kötetben – egyike a legmélyebb Illyés-köteteknek – így gondolkozik: „Vélnek hallani – léten – földön – túli hangot némelyek. – Ilyet mi semmit. Mi csak itt: – e földön, itt e földön, földi hangon – tudnánk tisztázni ellentéteinket – a földöntúliakkal is, ha vannak.”

„Ellentéteinket” – figyeljünk fel a szóra, mégpedig nyilván azzal vagy azokkal, akik a teremtés rendjét, a lét mechanizmusát „kitalálták”. Ez ellentétek, a létezés iszonyatos ellentmondásai okán fűlik fel a mindig is érvelő, aprózó logikai lépésekkel haladó Illyés-vers, s telítődik a speciális költői logika érzékeltető, látomásos, a kifejezhetetlent szavak hálójába kerítő, már-már irracionális elemeivel. S teremtődik Illyés öregkori költészete csúcsaként a már emlegetett Minden lehet című kötetben egy sajátos metafizikátlan metafizika: Illyés lét- és történelemmagyarázata a végső kérdések szemszögéből.

A semmi közelít, ez az utóbbi három-négy évben írt és már a költő halála után egybegyűjtött és megjelentetett kötet (Domokos Mátyás szakszerű gondozásában) nem folytatja ezt a nekifeszülést a kérdések kérdésének, a viaskodást a legnehezebbel. A szokatlanul terjedelmes gyűjtemény (Illyés általában úgy háromévenként kisebb terjedelemben bocsátotta közre újabb verseit) azt tanúsítja, hogy a magas korba ért, betegségtől kínzott költő már nem annyira nekifeszülésként, tiltakozásul, hanem inkább csak ereje bizonyításaként fordul a versíráshoz. Az öregség magányában, az „időtlenség óceánján”, hol sem iránytű, se térkép nem vezet se a végtelenbe (s hozzáteszi: se istenekhez!), úgy ír, napra nap, mintha egy kontinensek közötti hajóúton kényszerűen múlatná az időt. Vers lesz mindabból, ami csak felötlik benne. De azért ez nem afféle kényelmes luxusút. Hogyan is beszél erről a végső utazásról egyik utolsó versében Babits? „Boldog, kit jég közt, sarki éjben – kétség s remény esélye vár. – Az én utamnak egy esélye – és biztos célja a halál.” S ahogyan ez az utazásbeli különbség az Illyés-versek szövetén egyre-másra átüt, ahogyan anyaguk hol itt, hol ott kirojtozódik, mint jóvátehetetlen szakadás, ez a jövő nélküli várakozásnak olyan tragikumát életi át, amelyet napról napra, óráról órára feltárni ritka lírikus tudott. S teszi ezt a költő ezúttal nem is kiemelkedő, nagy versek sorjáztatásával, hanem ahogyan egykor, most talán még inkább, kontemplációjából fakadt, naplószerű versjegyzetekkel. Csakhogy maga ez a kontempláció a természetes halál közelségének olyan tartalmait hordozza, hogy hatása a végzetdrámákkal felérően katartikus.

Utak az avantgarde-ból

Zelk Zoltán avantgarde versekkel indult, és Kassák Lajos volt az első mestere. E megállapítás ellenőrzéséül fölösleges felütni az Irodalmi Lexikont, mely inkább elmossa, mint tisztázza a tényeket, elég beleolvasni Zelk nem is olyan régen megjelent összegyűjtött kötetébe, a Sirály-ba. Az értő olvasó a kezdet verseiből máris világos bizonyságot szerezhet. Csakhogy a dolog mégsem olyan egyszerű. Mert az a Zelk-hang, amelyet mindnyájan jól ismerünk, s amely oly sok feledhetetlen verssel belénk ivódott, már más hang, nem az a bizonyos kezdeti, amelyet Radnóti is ünnepelt. Nem avantgarde. Vagyis hogy… de ez sem olyan egyszerű, megvan a dolog még egyszer csavarva. Mert igaz ugyan, hogy Zelk Zoltán is azok közé a költők közé tartozott, akik a harmincas évek elején (némelyek még korábban is) hátat fordítottak az avantgarde törekvéseknek, és a hagyományos lírizmus keretein belül formálták ki költészetüket, de egy jó költő életében semmi sem múlik el nyomtalanul. Sem a gyerekkor (az újabb versekben domináns téma), sem az ifjúkor ízléseszménye. Itt van például Zelk Felelj, ha vagy! című híres kétsorosa: „Szélfútta levél a világ. – De hol az ág? de Ki az ág?” Az első sor képe (szélfútta levél) persze még kétségtelenül beleillik abba az ősi (vagy romantikus?) lírizmusba, amely örökül szállt ránk, de a második sor kérdése már-már túlvan rajta. Ez a gondolatkapcsolás már más talajból sarjad. De idézhetném az új kötetből (Ahogy a kötéltáncosok) azt a négy sort is, amelyet Zelk Zoltán bevallottan provokatív szándékkal tesz elénk a „megsértett szó”: a realizmus korszerű példájaként: „Küszöbünkről a szorgos évszakok – vállukon hordják el halottainkat – míg háztetőnkön a piros tehén – hasig kék fűben gázolva legel –” „A képpel szóló Képtelen Beszédnek” ez a „világos, megfellebbezhetetlen állítása” jól tudott, milyen ízlésfordulat után vált csak evidenssé, megfellebbezhetetlenné. Zelk, aki kitűnően szerkeszti köteteit, a gyengébbek kedvéért az idézett vers mellé iktatja Marc Chagall köszöntése című kis remeklését, hogy a háztetőnkön a tehénnek ne csak jelképi értelme, hanem képi formája előhívódjék.

Mindebből talán máris érzékelhető, hogy Zelk Zoltán vissza-visszapillant arra, amit egykor elhagyott. Újabb köteteiben többet és többször, mint a régiekben. Hasznosít olyan lehetőségeket, amelyeket az avantgarde fedezett fel, szerzett nekik polgárjogot. Olyasféleképpen, ahogyan napjainkban a legtöbb költő megcselekszi – az is, aki át sem esett a maga avantgarde korszakán –, mert készen kapta az eredményeket Kassáktól, József Attilától vagy Weörestől. Zelk persze első kézből dolgozik: átható, félreismerhetetlen lírizmusában az új elemeket alig is lehet tetten érni, illeszkedésük annyira szerves. De ott vannak.

Ez a lírizmus – mint a legtöbb igazi költőé – a dolgok képzeletbeli meghosszabbításán alapul; színező, romantikusan felnagyító-kiegészítő képzeletmozgással. Ez a kiegészítés teszi költőivé Zelk valóságlátását, telíti érzelmekkel. Tudom, hogy terhes az olvasónak a sok példa, egy utolsót még Zelk látásmódja kulcsaként hadd idézzek ide. A vers a költő két nagyanyjának emlékét kelti fel. „Milyen köddel fűtött vaskályha mellett, – milyen vályogárnyakból fölrakott – vizes falú szobában ülnek, – milyen bádogtengerben áztatják fájós lábukat? – Az évek pamutfonalából – kinek kötnek meleg ruhát?” Alapjában ismerős kép ez az öregasszonyokról. De az az apró képzeletmozdulat, amellyel minden egyes elemben megtoldja a látottakat, a mindennapit (köddel fűtött, vályogárny, bádogtenger stb.), mennyire más síkra, milyen fojtogató érzelmekkel telítettre helyezi az ismert képet. Szorongató részvéttel és vággyal tölti el. Merész általánosítással: a köznapinak nem látványos mozdulattal való kiragadása a köznapiból, humánus tartalmainak, emberi jelentésének felmutatása, ez a zelki líra egyik alapvető jellegzetessége. Nem látványos mozdulattal – hadd hangsúlyozzam. Mert az avantgarde például többnyire provokatív hangossággal csinálja, amit csinál, a szürrealizmus meghökkentő képi elemekkel, a szecesszió vagy az egyre divatosabb újszecesszió a dekoráció, a részletek túlméretezett, kirakati halmozásával. De Zelk, ha avantgarde gondolattársítást vagy szürreális képet alkalmaz is – ahogy jeleztem már –, belesimítja azt lírai kifejezésmódja általános tónusába. Az úttörőktől, merész gesztusaiktól magát távol tartva, szolid, klasszicizáló módon fejleszti tovább a mindig is megmerevedni kész, elöregedésre hajlamos hagyományt.

De hát a költői módszerről ily részletesen beszámolva, lássuk végre, mit kap az új Zelk-kötet olvasója. Szép verseket, igazi Zelk-kötetet. Sőt a megszokottnál talán még töményebbet is. Olyan lelkiállapotban fogantak a kötet versei, melyben egymás után gyulladnak ki az emlékek, és mintegy az ember után zúdul mindaz, amit elhagyott. Három ilyen újra átélt emléksor elevenedik meg a ciklusokban a kötet tartóvázaként: a réges-régi gyerekkor, az egykori Zugló és az eltávozott mesterek, barátok, pályatársak köre. Zelk Zoltán számára: az elveszett éden, az igazi otthon s a szellemi haza. Ha az ember az elsőt olvassa, a kötetindító gyerekkori ciklust, akkor azt gondolhatja, persze az elveszett Édenről lehet a legmegrendítőbben írni, innen a versek fájdalmas, fekete-Nap ragyogása; ha a zuglói részt (tudjuk, hogy Zugló milyen személyes, egyszersmind szociális tartalmat jelent számára), akkor azt, hogy az elmúlt boldogság és a harcos ifjúság nagyfeszültségű téma, érthető a versek felizzása; ha az eltávozott mesterek és barátok idézését lapozza, a Móricz Zsigmondra, Krúdyra s a csütörtöki fogadónapot tartó Babitsra vagy Nagy Lajosra emlékezőt, akkor azt, hogy ilyen mesterekről nem is lehet másképpen írni, csak így, hozzájuk méltóan. (Ide tartozik különben az a remeklés is, amit nemrégiben Hunyady Sándorról írt.) Pedig hát nem a témák ihlető erején múlik e ciklusok hatása, hanem azon, hogy az emlék rezgő ösvényén, mint napsütötte cigarettafüstön – Zelktől magától veszem a képet – egyensúlyozva, ahogy a kötéltáncosok, megindult, s járni tudott a költő. És ahogyan szokta, átfűlt, behízelgő, szuggesztív hangjával maga után vonja olvasóit.

Tamkó Sirató Károly is avantgarde költőnek indult, még valamikor a húszas években. Nem tudom, hátat fordított-e valaha is az avantgarde-nak. Nem tudom, hogy Kozmogrammok című kötete alapján változatlanul avantgarde költőnek tartsam-e. (Erősen kétlem.) Két dolgot azonban tudok: 1. Semmi köze a hagyományos lírizmushoz. 2. Jó költő.

Kötete meglepetés. Tamkó Sirató Károlyt gyermekversíróként mindig is nagyra becsültem, nagyra, szó szerint. A legjobbak mellett (pedig igazán rangos lista ez), hozzájuk felzárkózva tudott valami mást csinálni. Valami mást, amiről azt hittem, legfőképpen nyelvi ötletek, rímjátékok, szófacsarások, groteszk jelentésváltoztatások mulattató sorozatán alapul. Felnőtt ésszel is jól szórakozott az ember a kötetein, a Tengerecki Pál-on meg a Pinty és ponty-on. Holott – szinte-szinte most értem meg igazán – a játékosság mögött egyedi szemlélet rejtőzött.

Tamkó Siratónak más a szemüvege, mint a miénk. Tréfálhatnék: idegen bolygó lakóitól kapta. Tréfán kívül: mintha a Világűr makrokozmoszáról nézne le a mikrokozmoszunkra. És rózsaszínű szemüveg is ez: a Világűrt birtokba vevő ember nagyságát láttatja vele, a diadalmas emberét, „ki tiaraglóriaként viseli fején a 20 milliárd fényév átmérőjű világegyetem fogalmát”. S akit ő úgy biztat, évmilliárdokban gondolva el jövőjét: „volt víz-tüdőm – van lég-tüdőm – lesz űr-tüdőm… Kúszni fogok a fénysugáron”. S ebből a perspektívából nézve igazán jelentéktelen akcidencia az a bizonyos személyes lelki életünk, örömünk, bánatunk, szerelmeink és halálunk, amelyről cirka négy-, legföljebb ötezer év óta szorgalmasan írnak a költők, meg-megújított, de mindig is hagyománnyá váló lírizmussal.

Nem mondom azt, hogy Tamkó Sirató mindezzel teljességgel nem foglalkozik. A kötet egyik legszebb verse például, a Bólyai utca e perspektíva ellenére mégiscsak azt a lelki semmiséget kívánja megörökíteni, vésni fára, ütni vasra, írni sziklára, kódolni jelre, hidrogénhullámra, „hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk – a Rózsadomb lankáján – Budapesten – a Bólyai utca”. De a kiindulása mégsem a szokott költői: én és a világ – hanem fordítva: a világ (a Világegyetem) és én. De ez így se pontos. Kénytelen vagyok egy kilencsoros teljes versét, a Pillanat címűt idézni, hogy ezt a sajátos makroszemléletet – és a belőle fakadó lírizmust – érzékeltessem. „Az űrhajó harmadik kozmikus sebességgel – úszott az űrben a hold felé. – A ganajtúró-bogár ősi ritmusban hengergette – az ürülék galacsint a piramis felé. – A föld abszolút közömbösen végezte – száztízféle különböző mozgását. A Virgo-szupergalaxisban világtörténelmien – csattogtak a hetvenféle sugárzás alabárdjai. – És én a Duna-parton…”

Nehéz elhinni persze ennek az „És én a Duna-parton”-nak a szerénységét egy vers alapján. Az egész kötet alapján azonban hinni kell. Nemcsak azért, mert Tamkó Sirató Károly, már-már gyermeki hittel, mintegy az egész költészetét felteszi arra, hogy az emberi lét, az emberi tenyészet fejlődését, hogy így mondjam, Űr-perspektívába helyezze, hanem azért is, mert költészetében van elhitető erő. Ha félreveti is az ismert lírai hatások nagy részét, főleg a közvetlen érzelmi hatásokat, tömörítései, szóolvasztásai szellemesek, szillogizmusai ülnek, a tízes évekből származó szimultanizmusa frissnek hat, nyelvi leleményei természetesen és meglepően illeszkednek nyelvünk szellemébe. Ha nem is avantgarde stílusban, de a saját maga által kikísérletezett avantgarde utáni módon mondja, amit mond. Hogy ez olykor sci-fi-ízű, vagy talán túlságosan egysíkú? – mégsem az, hiszen jó költő mondja.

A vers: erőnlét

Zelk Zoltán megrendítő, szép könyve, a Mindennapi halálom, elég szokatlanul két áthúzott sort is elébe tár az olvasónak: „Levetem átizzadt éveimet – s megtörülközöm a halálba.” S a vers a nyomdatechnikailag látványossá tett áthúzás után így folytatódik: „Végre leírtam két sort és áthúzom – mert nemcsak nyavalyás –, már nyavalyásul babonás is lettem –” Ennyi az egész vers. Mellé másolom még a mögötte lévőt: „Kibírhatatlan kínok – lángjai sem oltják halálfélelmemet!” S ugyanennek az érzésnek – hogy a kötetcímet is indokoljam – ide iktatom egy változatát: „Csak akkor élek már, ha alszom, – s ha lenyelem az altatót, megint ezt mormolom: – Add meg nekem mindennapi halálomat –” Jól mondtam: megrendítő? Igen. Szép? Igen. Pokoli dolog a műélvezet, hogy a költő szenvedésében szépséget talál, s mi tagadás, esztétikai gyönyörűséget érez.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az igazi versnek – mint ahogyan az igazi regénynek, filmnek, színdarabnak – nemcsak a költő a hőse. Azok vagyunk mi is, éppen az esztétikai megformáltság következtében. Minden olvasó tapasztalja ezt. Amikor a görög költő úgy 2500 évvel ezelőtt azt mondja: „Engem a szerelem piros labdával…”, amikor Ronsard azt közli velünk: „Feküdtem április huszadikán a réten”, amikor Goethe az erdőben céltalanul bolyongva egy virágszálra lel, amikor Victor Hugo egy kákasátorból, a fényes nád közül a sötét sűrűbe csalja a lányt, akkor nem a rég holt költőszemély magánkalandjáról van szó, hanem rólunk. A vers egy általános, időtlenül ismétlődő emberi helyzet vagy érzelmi állapot érvényes és gyönyörködtető esztétikai formulája.

Ezt tudjuk. Mégis nemcsak a rossz emlékű múltban, hanem még a jelenben is hangot kap az a nézet, mely a költő szembenézését az öregedéssel, a halállal vagy a gödörmélyi iszamos végső kérdésekkel valamiféle magánügynek, költői privát szférának tekinti. Meghátrálásnak, úgymond, az igazi költői feladatok elől, amit az öregedés „rossz pozíciója” sugalmaz. S mert java költőinket életkoruk ebbe a rossz pozícióba hozott, ezt a kritikusi rosszallást egyre gyakrabban hallani. Pedig hát kicsit is körbepillantva, ebből a rossz pozícióból keletkezett Vörösmarty, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi lírájának a záró szakasza. Az Előszó-tól és A vén cigány-tól, az Őszikék-en, a Minden titkok versei-n át a Versenyt az esztendőkkel-ig, a Számadás-ig. Ugye, elnézésre késztető, „privatizáló” „öregkori zsengék”?

Zelkről szólva Arany Őszikéi-ről külön is beszélnem kell. Jó tíz éve már, hogy egymás mellett ültünk a szigligeti alkotóházban, és ő egy kicsit kérkedve mondta-mondta az Arany-verseket, s mintegy vizsgáztatva kérdezgette is. Mint a szelíd kedvű nótázók. És közben mulattunk, részben a magunk egymásra talált emlékezetén, részben egyik-másik tudósunkon, akik ezeket az akadémiai meghívócédulákra, névjegyre, papírfecnire rótt tréfás-kesernyés rögtönzéseket (éppen ezeket idézgettük az Őszikék-ből) Arany magánjellegű közléseinek tekintették. Pedig – ahogy mondtuk is – Arany nem írt magánjellegűt, bár írt volna több közvetlenül lírait és alanyit, ha nem is a Buda halála és a Toldi szerelme helyett, de mellettük. És most itt az új kötetben, Zelk költői mozdulatában mintha megelevenedne valami Arany rögtönző gesztusából. Abból, amely tartózkodó humorát, ritka játszi kedvét is megszólaltatta. „Este mielőtt lefeküdtem, – bogot kötöttem egy verssorra – el ne felejtsem mit akarok írni.” Pedig ez a fel-felötlő gesztus jobbára egy másik rokon vonás jelenlétének a következménye. Azé, amit Arany így körvonalazott: „A lantot, a lantot, – Szorítsd kebeledhez – Ha jő a halál: – Ujjod valamíg azt – Pengetheti vigaszt – Bús elme talál.” Zelk pedig évekkel ezelőtt így mondta: „Mint varázsló, ki felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké változott – utolsó perceden.” Ha a jelképrendszer változott is, a lantból varázslókötél lett, a lényeg ugyanegy. Ma ilyen egyszerűen fejezi ki: „A vers mindennél fontosabb –, mondta egy fiatal költőnek – már halálraítélten is – Babits Mihály.”

Érdemes egybevetni Zelknek ezt a két egymást követő megfogalmazását a vers egzisztenciális fontosságáról. Az előbbi két egymásra épülő hasonlattal él (Mint varázsló… úgy csüngj te is); rajtuk alapszik, e képen sarjadt képen, az énekké változott utolsó perc összetett és előkészítés nélkül önmagában meg nem álló képe. Ez a felépítés bonyolult, de világos logikájú, tiszta rajzú. (Zelk mindig is tisztán rajzolt, homálytalan, áttekinthető képekkel élt.) Ha viszont a másik megfogalmazást vesszük szemügyre, éppen az a feltűnő benne, hogy költőileg eszköztelen (érzékletessé nem tett), köznapi megállapítás. Bárki elmondhatná. Csakhogy a mondat eltakart, nem kipolcolt költői hatása éppen abban van, hogy nem akárki mondja, nem akárki idézi a halálra ítélten nyilatkozó Babitsot. (Nem beszélve arról, amihez itt nincs terem: milyen előkészítés után teszi.) Nyilvánvaló, hogy a szöveg közlésének értéke rejtett, már-már szövegen túli tényezőktől függ. De rosszul mondom, benne van ez a szövegben, ott lapul a mélyén, mint közvetlen információja mögött bennünk, olvasókban szintén elevenné váló, másodlagos, de minősítő információ.

Mondhatnám úgy is: van a szövegnek egy önmagában csupasz közlésértéke. S van egy költőileg sokszorosan fontosabb hitelértéke. Ebbe az utóbbiba belejátszik a költő egész személyisége, mindaz, amit eddig megteremtett, minden vers, amit tőle eddig olvastunk. Belejátszik továbbá maga a helyzet is, amelyben a közlést a költő teszi. Ebben a Babits-idézésben történetesen a Mindennapi halálom-mal kirajzolt állapot: nemcsak az, hogy a költő fájdalmaktól kínzott, s a betegség fenyegetettségében a létértékekkel fokozottan szembenézni kényszerült. Hanem az is, amit az olvasó a kötetből kiolvas, megtapasztal: Zelknek a vers erőnlétet ad. Ágyhoz kötötten is teret és mozgást teremt számára, szorosra köti az életkapcsolatait. S amikor a kötetet forgatva a látszólag mozdulatlan-mozgékony költőt követjük, valójában azt éljük át, annak változatát és kiegészülését, amit már a régebbi versekből ismerünk. Igen, azt, de egy belsőbb szemszögből nézve, egy feszültebb, drámaibb szituációból. Hadd ne részletezzem itt, hogy vetülnek fel ebben a kötetben is nosztalgiától fényes elevenséggel a gyerekkori emlékek, hogy esőznek be Zelk túlságig megpróbált sorsának, melyben „néha térdig irgalomban állt, de többnyire állig irgalmatlanságban” eltörölhetetlen képei, a nyomor, a harcok emlékei (néha csak egy hasonlatba ágyazottan, például: „a kizsákmányoló téli ég – az éhkop, a munkanélküliség”), hogy ragyog fel ismét kíntól fátyolos szeretetében a teremtett világ, a társak, szerettei, a fenyőgyanta tekintetű kutyák, a smaragd- és aranytollú madarak. Hiszen tudjuk, ismerjük. De éppen azért és azáltal, hogy ismerjük, hogy az új versek előzményei tudatunk szélén lebegnek, hogy a költő személyiségét mindig minden sorához hozzáadjuk, azt a titkos, nehezen magyarázható, de nagyon is valóságos értéksűrűsödést, információtelítettséget éljük át az egész kötetre nézve, amiről az egyetlen idézet kapcsán beszéltem. De ahogy az idézetben látszólag eszköztelenül, látszólag köznapian jelenik meg a közlés, úgy vagy olyasféleképpen egyszerűsödtek Zelk híradásai ezekben az új versekben.

Nem úgy azonban, hogy hatásukban ne növekedtek volna meg, ne forrósodtak volna fel. A Mindennapi halálom fényes pillanata lírai termésünk gyarapodásának.

A megváltoztatott jelrendszer

Philosopher c’est apprendre à mourir – idézi Montaigne-t új kötetének, a Ráérünk-nek egyik versében Vas István. De a montaigne-i definíció, mint általában az axiomatikus meghatározások jó része, megfordítható. Úgy sem kisebb az igazsága: filozofálni annyi, mint szembeszegülni a halállal. Vagy legalábbis szembenézni vele. S ezzel már el is érkeztünk Vas István új kötetének központi magjáig, ahhoz a szüntelenül oldozott-bogozott gondolatcsomóig, melynek a legkülönbözőbb elágazásai, kihúzott szálai az egyes versek. Filozofálni? A halálról, a személyes létezés megszűnéséről? Ősi nézete (előítélete?) a költőknek – és velük együtt a költészet élvezőinek –, mely alól csupán bizonyos ókori szerzők és a XVIII. század tárgyias költői mentesítették magukat, hogy a gondolati vizsgálódás, a logikai lépcsőzetesség, a filozófia mint olyan, mint „magánvaló”, tehertétele inkább a versnek, mint emelője. Ballasztja s nem ballonja. A halál inkább csak aduja a költőknek, inkább érzelmi érve, mint az okos vizsgálódás körüljárt tárgyköre.

Bizonyos szempontból hagyománytagadó, szabálytalan volna tehát ez az új Vas-kötet, mely egy romantikus kezdetű, nagyszabású költői pálya antiromantikus betetőződése felé mutat? Elsietett következtetés. Igaz belőle csupán a tárgyias szemlélődés koncentráltsága s a régi vershang, a mollra vett dallam megkeményedése, érdesre vétele. De az a belső monológ, az a nyugtalan, felajzott, ugrásokkal élő, szempontokat váratlanul cserélő kontempláció, melyből Vas István költészete mindig is táplálkozott, ma sem más, mint korábban. A dolgok lényegére törekvő, színüket és visszájukat letapogató intellektualizmus éppúgy jellemzője, mint egyfajta leplezett, már-már szégyellt érzelmesség, mely egy-egy heinei fordulattal csap át iróniába vagy öniróniába. Legföljebb ma tartottabb, visszafogottabb az érzelmesség, és hangsúlyosabb, keserűbb az irónia. Az életszemléletnek, mely mindnyájunkban valahol a filozófia és a hit kettős pillérén alapul (talpazata páros), bizonyos kötetről kötetre letapintható alakulása hozta létre e változást. Vas István modern és már-már metafizikus észhitének lassú átformálódását, a szemléletén fordítót. Tudni való mindehhez, hogy a magyar költészetben, de még talán a világnak változatokban gazdag költészetében is, Vas István kapcsolódása a racionalizmushoz, a racionalizmus költőileg is érvényes és hatékony változatához meglehetősen egyedülálló. Költészetében olykor-olykor a XVIII. század észhitének visszfénye látszott feltündökölni. A magyar költő XX. századi jellegzetes sorscsapásait (üldöztetés, háborús életveszedelem, a szocializmusba vetett hit krízise) azzal a rendíthetetlen meggyőződéssel állta ki és úszta meg ép elmével, hogy a világ végül is rendezhető, s az ember kivételes képessége, az ész által előrehalad. Ha persze lassan is, ha visszaesésekkel is – és korántsem hipp-hopp, ahogyan korunk hurráoptimistái gondolták. (Hozzájuk Vas tapasztalt, kételyekkel küszködő hitének semmi köze.) Sőt sajátos racionalizmusa még az irracionalitás irányába is kinyújtotta csápjait, ott is, az ésszel foghatatlan létezésproblémák között is lelt magának reményt adó fogódzókat. Hitt abban – egy tagadhatatlan credo, quia absurdum est-elmemozdulattal –, hogy a halál is a megismerés egyik esélye: a megismerések boldogító láncolatában általa nyílik meg a legfőbb, a végső titok. S hitt abban is – már oly módon, ahogyan a hitet szó szerint kell venni a versben –, hogy az én, a költői szubjektum öröktől fogva van, a földi létezés elejétől kezdve, s ugyanígy valamiként egy más létezés síkján jelen van, jelen lesz a későbbiekben is. Megfogalmazás kérdése csupán, hogy valamiféle keleti vagy keresztény racionalizmus-e ez; vagy egyszerűen: költőhöz méltó, költői. De mivel nem másról, nem filozófiáról, hanem éppen költészetről beszélünk, nem e hit minősítése lényeges itt, hanem lírai hőfoka, szuggesztivitása. S e téren nem lehet, nincs kívánnivaló. Minden valamirevaló költő önkéntelen elárulja olvasójának, hogy mi fontos számára, mi nem. Szavakkal lehet a versben még hazudni is (láttunk rá bőven példát), de a hangvétel, a szavak átfűtöttsége, mint a beszédben is, kényesebb valami, messzemenően árulkodóbb. Pozitív irányban éppúgy, mint negatíve. Nem véletlen az, hogy Vas István költészetének átható, nagy teljesítményei jobbára az idő, a létezés, az emberi előrehaladás végső kérdéseit bolygató racionális metafizika vagy metafizikus racionalizmus megnyilatkozásai (Óda az észhez, Monádok, Önelemzés, Rapszódia egy őszi kertben stb.); éspedig a titkokig ért elme és a felismeréseibe belerendült egzisztencia közös lírai hevületében; és az sem véletlen, hogy ebben a rekedtes hangú, már láztalan új kötetben a kimagasló Tétlenül című vers (és mellette jó néhány más vers is) az egykori témát (hitet) és már-már az egykori átfűlt hangot idézi fel. „Ó megértés, igazi túlvilágom!”, kapcsol vissza a régi tézishez, melyet egykor, többek között, így fogalmazott meg: „Az üdvösség nekem mi más lehetne? / Megérteni, amit szívem s eszem nem ért. / Az isten is velem mi mást tehetne? / Ezt megérteti, vagy elkárhoztat ezért.”

Ennek ellenére, a múltban nagy verve-vel hirdetett hitek fel-felbukkanása ellenére, a Ráérünk című kötet – mint már a megelőzők is – a régi magatartás bizonyos változásait mutatja. Mintha már nemcsak az intellektuális ívképzés, hanem a vers fogantatásának módja is alakulóban volna. S vele párhuzamosan a vers célja is. Rónay György, aki egyívású költőtársként és kritikusként vette szemügyre a költő tulajdonságait, vagy két évtizeddel ezelőtt Vas összegyűjtött verseiről írva ezeket mondta: „Vas István nem mitikus képzeletű költő, aki magában a képben vagy történetben adja annak jelentését… Ihlete és versformálása inkább allegorikus, mint szimbolikus, inkább kifejtő, mint jelképező, inkább fogalmaz, mint láttat, illetve láttatni is elsősorban fogalmazva, a dolog lényegét intellektuálisan megragadva és rögzítve és közölve láttat.” Mit kell ehhez most még hozzátennünk? Valami olyat, amit Rónay maga éles kritikusi szemével az egyik későbbi kötetnél már észre is vett, s itt a Ráérünk-ben még eklatánsabb, vagyis azt, hogy az Eliotot fordító Vas István intellektuális elmélyülése a későbbiek során, elioti módon egyszerre lett realisztikusabb és egzisztenciálisabb. Realisztikusabb olyképpen, hogy a konkrétum, a pillanatnyi helyzet (vagy esemény) nagyobb szerepet kap a versben (a pillanatnak mindig is megvolt a szerepe Vas költészetében), de ma már kevésbé ugródeszkája csupán az intellektusnak, hanem az intellektus a maga érzelmileg telített áramlásával a versre indító konkrétum körén belül marad. Nem ürügy az számára a versbeli beszédhez, hanem a versbeli vizsgálódás tárgya. Ha idemásolnám a Ráérünk kötet versindító sorait, az is kiderülne, mennyire a hétköznapi tények világából valók ezek a konkrétumok. Ilyeneket volnék kénytelen ideírni: „Hát, mégis kisütött a nap. Az őszi”, „innen a kert közepéből nem látni messze”, „Meghozták a trágyát. Ebből lesz a rózsa”, „Zakóban megyek át az Erzsébet-hídon” stb. Hogyan lehet ilyen konkrétumok mellett megmaradni? Úgy, hogy a költő láncolatukból, rá vonatkozó jelentésük vizsgálatából létét kifejező jelképrendszert teremt. Vas törekvése láthatóan az, hogy a szemünkbe ötlő mindennapiságból bontsa ki a maga lírailag csöppet sem közömbös mindennapjait. Nem felszikrázó gondolat- és eszmemenetekben – ez az alapvető változás –, hanem e trivialitásokon keresztül tapintva le a nagy kérdéseket. Ez a törekvése se nem földhözragadt – szándékoltságában zavaró –, se nem kizárólagos. A Ráérünk kötet két ciklusra oszlik, a terjedelmesebb címe (igen jellemzően) Jelrendszerek, a másiké Anakreoni dalok. A Jelrendszerek ciklusban akad természetesen más jelrendszerben, kifejezési módban írt vers is. (Vas egyik ismert jellegzetessége a különböző beszédmódok, történelmi, mitológiai szituációk változatos kiaknázása, lásd éppen híressé vált versei sorából: Ráchel panaszaiból; Változatok Horatius témájára; Branyiszkó; Avilai Teréz intelmeiből; Nagyszombat, 1704 stb.). Itt is ír és éppen ars poeticát a modern fizika problémavilágába helyezve, Einstein és Heisenberg beszélgetéséből, s több ízben is kiaknázza a biblikus, a jézusi parabolisztikus közlést. Mégis az alaptéma kirajzolása közben, a kötetet determinálóan a lét és nemlét határain tűnődve, ezekből a reális és látszólag jelentéktelen konkrétumokból indul ki, és azok között marad. A szentendrei kert színeváltozása és évszakfordulása, a napról napra intim közelből látott, egyszerű világ lesz itt a líra jelképrendszerévé, a kifejezés, az életérzés tágabb értelmű formájává. (Ugyanez s ugyanígy mutatkozik különben a másik ciklusban, az anakreoni versekben.) Így lesz a vers anyaga, íve – az intellektus megszokott izzását háttérbe szorítva – realisztikusabb. S lesz magától értetődően egzisztenciálisabb is, hiszen az egész kerti, évszakváltási jelrendszer vonatkoztatási pontja az alanyi költő személye, személyes létezése s létezésének fel-feltűnő riadalmas határa.

Vas István is vallja az Összegyűjtött versek utószavában, és a maga tapasztalatai alapján e sorok írója se gondolja másként, hogy alighanem a személyiségen múlik egy költő életművének a hatékonysága. A személyiség meghatározott rajzán s környezetének általa láttatott tényein, történetén. A lírai vagy filozófiai szembenézésnek, ennek az élet-halál tanulásnak itt van, ebben van a hitelesítő jele. Életünk lefelé tendáló szakaszában ki-ki kora, egészségi állapota, lelki érzékenysége szerint telítődik elmúlástudattal. Apránként telik meg, mint egy csepegés alá állított edény. S mivel koponyánk szerint is gömbölyű edények vagyunk mi, emberek, így telten nagyítani tudjuk azt, ami rajtunk általfénylik. Lencseként növelve kiemelni. Elsősorban a létezést magát. Nem ok nélkül közhit, hogy a lírikusoknak általában két felívelő periódusuk van: fiatalságuk és öregkoruk; a vadonatúj átéléseké és az elmélyültebb újraátéléseké. Vas István ebbe a második periódusba érve, ebben a montaigne-i szakaszban, intellektusa hevüléseit igen, de mozgásterét el nem hagyva, már jó ideje mást csinál, mint eddig. Csupaszabb lírizmust – ahogy mondani szokták –, már-már a próza határán. De személyes hitellel teremtett új jelrendszere által ez a lírizmus megnövelt értelmű, irizáló tényeivel éppoly hatékony, mint az emlékezetes nagy teljesítmények idején.

Hegyen, tó fölött

Takáts Gyula Vulkánok, fügefák című több mint félezer oldalas verseskötetére, melyet Szántó Piroska szép rajzokkal díszített, szerényen azt írja csak rá: régi és új versek. Holott a kötet nyilvánvalóan több ennél; s az 1965-ben megjelent válogatott kötetről (Évek, madarak) sem feledkezve meg, a hetedik évtizedét taposó költő lírai termésének első nagyszabású összefoglalója.

Nemcsak az ünnepi pillanat s nemcsak a termés gazdagsága és bősége miatt nehéz belefogni ismertetésébe, hanem azért is, mert Takáts Gyuláról pályája különböző állomásain oly sokan, oly kiváló költőtársak és kritikusok rajzoltak írói arcképet. S mi több, ezek a képek, bár más-más toll, más-más stílusban vetette papírra őket, oly igen hasonlítanak egymásra. Mozaikképük alapján – hiába 20, 30, 40 évesek – a költő időmunkálta, napjainkban kiérlelt arca világosan felismerhető. Amiből következik egyfelől, hogy a portrékat olyan nemzedéktársak készítették, akik Takáts Gyula költői arcvonásait a közös indulás és a közös pálya bensőséges közelségéből figyelték meg, s mellesleg pompásan tudtak karakterizálni (Radnóti, Vas István, Rónay György); másfelől pedig az, hogy az eltelt idő érlelő hatalma alatt maga a költő nem esett át gyökeres változáson; folyamatosan, törés nélkül abból fejlesztette tovább magát, aki volt.

Ott tartunk tehát – belefogva végre a személyes pályaképrajzba –, hogy Takáts Gyula a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik. Első kötete, a Kút 1935-ben jelent meg. Ez a harmadik nemzedék – ha számon tartjuk is közöttük az idővel egyre erősödő egyedi különbségeket – összességében – legalábbis a harmincas évek idején – egy stílust testesített meg. Új romantikájával a tárgyszerűbb és köznapibb hangú második nemzedéktől némileg különbözőt. Nyomozzunk utána, kopogtassuk ki egyetlen versszakon, miként illeszkedett bele Takáts Gyula annak idején, indulása korában ebbe a stílusba. A Kút második verse (Magány) így kezdődik: „Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett. – Csobogó léptemre széthajlott a berek. – A vízitök kelyhe kék italt kínált, – s a nád cirmán felejtett emelőhálómba – várt reám a magány ezüstlábú pókja – Árva szöcske sírt kajla kalapomba…” Mielőtt bármit is hozzáfűznék, előre kell bocsátanom, amit Takáts Gyula költészetének ismerője eleve tud, hogy az ő szülőhazája Somogyország és felnevelője, gyerekkori játszóhelye a Balaton melletti Nagy-Berek. S most szemezzük végig a versszakot sorról sorra: a sikló jégszemétől, a széthajló berken át a vízitök kelyhéig, a nád cirmáig és az emelőhálóig, sőt a letett kalapban cirpelő árva szöcskéig: csupa-csupa megfigyelt, versbe emelt pontos valóságelem. Egyetlen nyugatos hangzású jelkép van közöttük, de tulajdonképpen az se rí ki a nádi képből; a magány ezüstlábú pókja. Ezt leírhatta volna, persze, egészen más szövegösszefüggésben a fiatal Radnóti vagy Jékely is. De tovább tallózva a régi kötet verssorai között, lehetetlen fel nem figyelni a példánkban már körvonalazott, speciális valóságanyagra. Ilyesmire például: (a vén halász) „megroggyant térdit pálinkával keni – konyhája tőle szesz-szaggal van teli. – Mint a haldögé hályogos a szeme”.

Hadd általánosítsunk: Takáts Gyula sokkal erősebben kötődik a látotthoz (a Balaton-vidék és a somogyi táj kínálta élményekhez), mint amennyire kapcsolódik a nemzedéki hanghoz, az irodalmi megformálás korabeli divatjához. „Lírámban – vallja – a valóság az a repülőpálya, amelyről indulni tudok.” S méghozzá nem akármiféle valóság, hanem túlnyomóan a természeti. Afféle költő-horgász ő, aki a vízparton töltve a napot, az örökmozgó természet halvillanású benyomásait ejti zsákmányul. De ahogy előrehaladunk az időben, a valóság Takáts Gyula számára valóban egyre inkább csak fel- és leszálló tér. A vers röppályáját a látványtól ihletett meditáció íveli végig. Földközeli látomásaival. Ez a meditáció, ez a nem annyira intellektuális, hanem inkább örök bölcsességeket körbejáró tűnődés bármennyire helyhez és időhöz kötött megfigyelésből indul a maga kanyargós útjára, általánosabb tartalmú, nagyobb távlatokat és távolságokat egybefoglaló, mint ahogyan a kiindulásból feltételezni lehetne. A Somogyországot megörökítő költő nem „somogyi költő”. Hiszen a költő (ha az valóban) éljen bár Vlagyivosztokban, vagy az Antillákon, Niklán vagy Sztregován, Kaposvárott vagy Bece-hegyen, mindig és mindenütt a világ középpontjában él. Ezt a Takáts Gyuláról szóló tanulmányok így körvonalazzák: „Somogyisága elválaszthatatlan egyetemességigényétől” (Tüskés Tibor), vagy: „somogyisága nála is (mint Rippl-Rónainál) világot jelent és nem provincializmust” (Rónay György).

De Takáts Gyula mondanivalóit (lírai tűnődései tartalmát) ne intézzük el ilyen sommás általánosítással. Mert persze elmondható, hogy a példaképnek tekintett költőelődökhöz, a reformkori eszméktől ihletett nagyokhoz kapcsolja a természetes vonzódás (még élet-, sőt verselésmódja is emlékeztet rájuk); hogy etikus magyarság- és emberségeszményükkel, nemes pátosszal telített humanizmusukkal rokon a humanizmusa. De a humanizmus mégsem elsősorban cselekvésigényként jelentkezik benne, hanem inkább tudósibb tartalmaival; ősi, tizenhatodik századi fogalma szerint. Bennünk van és környezetünkben létezésünk titka – Takáts Gyulát ez a humanista alapfelismerés sarkallja. Az anyagban és lelkünk anyagában. Csak el kell jutni a jelenségtől a törvényig.

A legtöbb költő, századunkban, az emberben, vagyis önmagában befelé indul erre a kutatásra. Takáts Gyula spontán lírikus létére nem ilyen alanyi, nem ilyen személyes. Verseiből nem rajzolódik ki élettörténet, nem bontakozik ki a belső vívódásoknak az a felismerésről felismerésre jutó rendszere, amely mint egy kristályszerkezeti ábra, plasztikussá tenné a belső történések alakulását, formálódásuk csomópontjait. Az ő patinás humanista kutatása a külvilágra irányult; s a megfigyelésekhez fűzött, beléjük vegyített személyes líra kezdetben alig lépte túl a klasszikus költészet hagyományait. Rejtetten, később, persze túllépte. A valóság költői titkainak keresőjéhez (hiszen a költészet benne van a világ dolgaiban, csak meg kell látni, fel kell fedezni) idővel egy természettudós, egy történész-régész, sőt egy színek és formák hatását kutató festő is társult. A költőpolihisztorrá lett Takáts Gyula számára az emberi létezés költőt ihlető örök problémaköre a dolgok létének problémakörévé tágult. Történelmünk földtörténetté. Egy bazaltorgona, egy mészkőből kibukkant kagylóhéj ember előtti idők eseményeit vonta bele a versbeli tűnődésbe. De a föld kivetette bronz, a pattintott kődarab csak attól az eleven kézmelegtől válik költői elemmé, amely a jeltelenségből kiemelte, attól az elmélkedéstől, amely átéli általa az idő nem mindennapi léptékeit. Takáts Gyula polihisztor szemlélete ahhoz a költői felismeréshez (foghatóvá, érzékletessé, kézmeleg-elevenné tett élményhez) vezetett, hogy a mi osztott, emberi időnk a kozmosz csillagóráival egy. S ha verseit forgatva odatelepszünk a költő mellé (mindig egy hegyoldalba és mindig egy nagy víztükör fölé – vagyis ősi, atavisztikus helyzetben), akkor nemcsak azt hiteti el velünk, hogy a világ középpontjában vagyunk, hanem hogy a múltjával eleven, teljes kozmikus időben is. S szinte csak a szemhatár ilyen (tér- és időbeli) kitágítása után – hogy költészete formálódását tovább kövessem – fordította Takáts Gyula szigorúan vett alanyi önmagára a tekintetét. (Anélkül persze, hogy levette volna arról a másikról.) Az 1975-ben megjelent Száz nap a hegyen című kötet mindenesetre a humanista kutatások afféle összegezése – elmúló létezésünk szemszögéből. De ez már többnyire jelképekkel dolgozó összefoglalás. Igaz, a régi, pontos leírás még itt-ott ebben is helyet kap, de nem a régi, szólamvivő funkcióban. A lényeg itt a filozofikus, peripatetikus (vagyis köznek szánt, beszédhangra írt) kifejtés. S a meditáció kérdése most már: mi módon tehetjük „…értelmes egésszé az ellenünk végtelen teret. Értelmes időtlenné az éppen nem örök világot.”

S ami egykor könnyen nyíló és egyértelmű volt, ez már áttételes és nehezen megközelíthető szöveg. Elsősorban az összetett, beért tartalmak miatt. De nemcsak miattuk, és nemcsak a verselésbeli érdesség vagy bizonyos töredezettség miatt, amellyel Takáts Gyula nemzedéktársaitól mindig is eltért, hanem a képeken alapuló gondolati íveknek meg-megszakított, majd újra visszakapcsolódó sajátos pályája miatt. A semmibe meredő, félbe tört viaduktok miatt, amelyek a vers végéről visszatekintve, mégis-mégis továbbíveltek és vezettek valahová. Ezt a lírai haladványmódot, a közlésnek, asszociációs vagy képi sorjázásnak ezt az egyedi rendszerét, amely éppen a pályatetőző vállalkozásokban kristályosult ki, nem is olyan könnyű olvasói feladat elsajátítani. Ám olyan költő csúcsait rajzolják elénk, aki egy élet megfeszített törekedése árán, fokról fokra növekedve jutott el a hiteles egyszerűtől, e látszólag könnyűtől az összetett nehézig.

Emlékekkel birkózva

Gyakran el szoktuk mondani, hogy a költőktől igazából nem egy-egy verset kell elolvasni (itt-ott elszórtan), hanem versköteteket. De hogy ennek a megállapításnak az igazsága mennyire tartalmas, az Vészi Endre Titokzatos párhuzamok című új könyvét olvasva engem is meglepett. Az egyes versekből ugyanis nem rajzolódik ki az, ami a kötetekből: a költő egyénisége. Ahogy Vészi Endre emeltebben fogalmazza: az emberi teljességnek az a külön fényű, sőt külön fénytörésű része, amely a hárommilliárdból egy. Ebből a félidézetből kitetszőleg, melyet a nemrég publikált összegyűjtött versek éléről emelek ki, Vészinek az életrajzi fokú, alanyi közlés éppannyira természetes bázisa a költői teremtésben, mint az olvasónak vagy a kritikusnak a költői termés megértésében és élvezetében.

Az élre tett vers például tudatosan tör arra, hogy összegezve az olvasónak elébe menjen, és a költő elhelyezkedését a nagy egészben és azon túl a kicsinyesebb irodalmi világunkban kirajzolja. „Magyar vagyok-e? a válaszom – tiltakozással van teli, – mert hazámat, mint védjegyet – nem a homlokom viseli, – ez belső tartomány”, mondja a rokonszenves összegezés, mely az irodalmi életben betöltött szerepről így vall: „Nem voltam haszonélvező, – dicsértje hangos szezonoknak… – nem voltam mártír, nem vagyok szőrcsuhát öltő jó vezeklő, – többször kitapsolt főszereplő, – és mindez talán arra ok, – hogy ezután se vegyenek be – érdekvédelmi egyletekbe.” S ha közösségünk vagy nemzeti irodalmunk képviseletét kizárólagos joggal cégérükre tűző egyik vagy másik érdekvédelmi egyletünkre gondolunk, akkor Vészi szemérmes, nem melldöngető, munkás szerénysége még inkább rokonszenves lesz. De magatartásának ez a negatívumokkal kirajzolt pozitívuma csak puszta körvonal – hiszen a különbözés csak durva egyénítés –, melyet a kötetnyi vers nemcsak hogy gondosan kitölt, kiszínez, mint gyerek a kifestőkönyvét, hanem Vészi még a versekhez fűzött tömör életrajzi írással is megpótol. Ebben a prózaian költői, vagyis a tények mögöttes tartalmától felforrósodott írásban (melynek egyként jogos címe: Utam a költészethez vagy Hazám az anyanyelvem), olyan személyes történettel ismerkedünk meg, melyből mintegy kiolvasható Vészinek, a költőnek a versek vonzóerejét felfokozó „legendája” is. Az, amit a költői terméshez mindig is odakapcsol az olvasóközönség tudata, mint – hogy világos, nagy példát mondjak – Radnóti Razglednicáihoz Radnóti sorsát. Eszerint olyan pesti, proletárcsalád sarja volt és küzdötte fel magát munkásból költővé, akinek egy az ezerhez sansza volt századunkban az életben maradásra, és egy a százezerhez sansza, vagy még annyi sem, a költővé válásra.

Ha azt írja a versben: „A történelem sok gyalázatát megélte arcom íme az eredmény”, s ha így folytatja: „az Idő-Rodin úgy faragta ki – hogy boldogsága sziklabánata – az ember története is legyen”, akkor ehhez az életrajzból – többek között – ez tartozik hozzá: „Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt, éjfél után benyitott, ittasan ledöndült mellénk a szalmára, és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visznek!… Négy társammal a bokrokban lemaradtunk… De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Budapesten elfogtak, és 44 november 18-án, a józsefvárosi pályaudvarról most már nyolcvanadmagammal egy vagonban utolsónak szánt utamra szállítottak.” Ha azt írja: „testvértelen egy ifjú mozgalomban testvéreimre leltem”, akkor ezt az életrajz így egészíti ki: „…elvégezvén a negyedik polgárit… biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták… A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak… Anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, aztán végigsimított rövidre nyírt hajamon, és ment kifelé… Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasasszakszervezet tagjai. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűlésekre, irodalmi matinékra… A munkásmozgalom a maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos felismerésekhez juttatott.” S ha a magyarság kérdését érintve így szól a vers: „A befogadók Arany Ady József – világa nyitva – leltározás miatt a lélek nyitva – ó nyelv örök hazám! menlevelem – szót értek én – az elődökkel és a születőkkel”, akkor ezt az önéletrajzból az egészíti ki: „ha felidézem a szülőházi udvart, a körfolyosót, amely a késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié (a szép emlékezet hattyúja), még most is ott repül a kútmély udvar fölött… De a sorsdöntő szót Ady, Kassák, József Attila mondta ki.” És ide tartozik még ez a kiegészítés is: „Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: »ezt«, és átküldte az Attila utcából a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem, ez volt étetem legfénylőbb pillanata.”

Az idézett „befogadók” az illyési „haza a magasban” tartóoszlopai. Magyarságukkal és emberségükkel ők adtak hazát a kifordító évek idején – emlékezzünk csak a vallomásokra – Radnótinak is, Zelknek is. De Vészi Endre számára közülük mégis József Attila a leghangsúlyosabb. Nemhiába vall így az új kötetben: „Szappanfőző volt az én apám is – sőt, hogy a Meister szappangyárban – együtt dolgoztak egy időben – valami fényt vet rám is – Születési bizonyítványom.”

És ezt a születési bizonyítványt a költői jelképeknél konkrétabban kell felfognunk. Vészi Endre József Attila utáni költő. Az emberi teljességnek arra a bizonyos külön fényű, sőt külön fénytörésű megvalósítására tör, amely irodalmunkban József Attila után vált lehetségessé. Külső és belső olyasféle mélyre nyúló feltárására. Nem József Attila világát mintázva és nem is jutva el olyan törvényekig és evidenciákig, mint ő, de tompítottabb intenzitásával a maga harmonikusabb világát mégis kirajzolva. Ez a világ ma – hogy az új versekről beszéljek – a múlt szorongásos, vad és csak nagy ritkán felfénylő képeivel van teli. Mintha a korral járó fenyegetettség, ez az új kiszolgáltatottság a költőt befelé fordította volna, újra és újra elé idézve a rég átélteket, a harmincas és negyvenes évek küzdő és veszedelmes pillanatait, halottakkal tele tablóit. Azt amivel, úgy látszik, hűségből, becsületből, már halálig birkóznia kell magában ennek a kiritkított nemzedéknek, mely – ahogy Vészi írja – évek óta már csak a Farkasréti temetőben találkozik. Ez a birkózás, mely jelennel, jövővel – és a létkérdésekkel – való számvetés is, a kötet lírai magja.

Vészi versbeszéde a számvetés retorikus csábításai ellenére visszafogott, tárgyilagos, a próza fölé csupán a harmincas évek szolid költői eszközeivel emelt. A költői kicirkalmazás vagy túldíszítés divatozása idején a fiatalabb olvasóknak szinte hozzá kell szokniuk, egyéni mozdulatait, színeit figyelemmel kell felfedezniük, bár a stílusszándékban Vészi nem áll egyedül. De ha az olvasó rászánja a figyelmet, s felfedezi a rejtve ható mögöttes tartalmakat, a hajdani fémműves munkából fakadt jelzésrendszereket, vagy az érzelmi hullámokat rejtő néma sorközök mondanivalóit, akkor a kötet lírai áramlását már természetesen fogadja be. Nem mintha a szűkszavúság mutatványa vagy a tárgyilagosság telibe találó pontossága mindig is sikerülne Vészinek. De az egész együtt sikerül, lehet, hogy a kiemelkedő erős versek révén, amelyeknek értékei rávetülnek a többire, ám lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert a Titokzatos párhuzamok az olvasóval személyes kapcsolatot teremtő igazi verseskötet.

Az esélytelen reményei

A versek olvasói befogadása lassú folyamat. Viszonylag nagy idő kell ahhoz, míg a pillanatnyilag létrehozott kirostálódik, s a rengeteg arctalan és múlásra ítélt versből néhány, arcot és jelleget kapva, végleges alakzatot foglal el – hogy így mondjuk: a közműveltség „látómezején”. Míg egy-egy vers egyedi fogalommá válik, tárgyszerű valamivé, melyről puszta címét említve már beszélni lehet. Nagy idő kell hozzá nálunk is, pedig mi úgynevezett versolvasó nemzet vagyunk, és dagadozó kebellel szoktuk nyugtázni azt az irigy (vagy kételkedő) csodálkozást, mellyel a külföld (főként külföldi költő) verseskötet-példányszámainkat tudomásul veszi. Jóllehet hova tűnt, mivé silányult napjainkra az a boldog hajdankor, melyet Kosztolányi Dezső tapasztalt a századelőn, mikor is – lelke rajta, úgy igaz – a kávéházi pincérek hétfőn, kedden még egyre arról vitáztak, hogy a vasárnap megjelent szonettek közül melyik volt életteljesebb. Sajna, ezek a pincérek eltűntek. És nincsenek már irodalmi kávéházaink.

De a költészet ma is eleven. Ha lassabban is, mégis felszívódik a közműveltségbe; van számottevő olvasói befogadása. Ám hogyan, milyen sebességgel, egy versre vagy egy költőre nézve hány esztendő alatt? Divatos dolog volna (korszerűen tudósi) egzakt képlettel kedveskedni itt az olvasónak a felszívódási sebesség mértékéről; oly képlettel, mely mondjuk számlálójában számba veszi a vers pillanatnyi aktualitását (ez növeli a sebességet), nevezőjében viszont feltüntetné a tartós értéket (mely feltehetően csökkentő hatású). A kultúrszociológia tudománya vagy a hatásmechanizmusok statisztikai felmérésével dolgozó irodalomtudomány azonban sajnálatunkra még nem jutott idáig. Nincs biztos alapunk, behelyettesíthető képletünk. (Majd lesz! Ne csüggedjünk!)

Mi még napjainkban kénytelenek vagyunk a nem általánosítható, relatív igazságok szintjén mozogni s költőként egyedileg vizsgálni, ki hogyan, miként nyerte el olvasottságát, műve hogyan vált közműveltségünk fogható, evidens részévé.

Ezt a visszatekintést annál is inkább meg kell tennünk, ha olyan idősebb, hetven évet már betöltött költők új köteteiről beszélünk, akiknek nemcsak szilárd helyük van az élő magyar költészetben, hanem akik vitathatatlanul annak élvonalához tartoznak. A költői mű – még ha felületességünkben a csúcsokat vesszük is benne számon – végül is folyamatosság. A költő: ember az időben, aki magát kipreparálja. Nemcsak befogadhatóvá, követhetővé teszi, hanem általánosíthatóvá. Minden valamirevaló költő jelkép vagy legalábbis viszonyítási példa.

*

Kálnoky László, kinek Bálnák a parton című új kötetéről az alábbiakban szó lesz, kétféleképpen is az. Mintha életműve felszívódása során, ebben az időben elhúzódó, hol lassú, hol megugró folyamatban nem is egy, de két költői művet vett volna tudomásul az olvasói köztudat. Az egyik azé a harmincas években indult költőé, akit ugyanaz a tüdőbetegség, mint John Keatset, különleges sorssal jegyzett el, s aki, ha nem is a szépség örök örömében, de a megfogalmazás csiszolt, mesteri vagy éppen bravúros mivoltában talált némi vigaszra. Híres Varázshegy-versében, a Szanatóriumi elégiá-ban (1942), mely évtizedek óta kihagyhatatlan mesterdarabja a magyar lírai antológiáknak, zengő, életvággyal teli, mesteri verszene szólaltatja meg a tartalmat, a lemondást, a kikerülhetetlennek látszó sors fenyegetését. Azét a sorsét, amely a bordaműtét óta (ezt is pontosan rögzíti egy elegáns szonett) egyszeribe elébe tornyosult, s vált, szerencsére, mégis kikerülhetővé. Nem anélkül azonban, hogy örökös árnyéka ne fenyegetne szüntelenül, ne határozná meg potenciális jelenlétével Kálnoky életérzését, közlései tartalmát, hangját. Ez a tartalom és hang, miképpen a költő az időben előrehalad, egyre inkább a végső létkérdéseket kutatóé, a Semmivel szembenézőé, az életre visszafele tekintőé az elkerülhetetlenre való várakozás közepette. Nem ok nélkül állapítja meg Alföldy Jenő, a költő életrajzírója és művészetének kiváló méltatója, hogy „Kálnoky a magyar líratörténet egyik legfájdalmasabb hangú költője. Nála pesszimistábbat hiába keresnénk.” Csakhogy ez a pesszimizmus – nyomatékolja más neves esztétákkal egybehangzóan ő is – férfias, életigenlő és teremtő – vagyis hogy köznapi értelemben nem is igazi pesszimizmus. Felülkerekedni, kifogni a sorson, az esendő, a fenyegetett, a romlásnak kitett testi állapot ellenére – ez a jól ismert romantikus költőidea, annyi betegségnek kitett költőelőd panáceája és energiaforrása – benne is ellensúly, művet létrehozó teremtőerő.

Csakhogy Kálnokynak nincs köze a romantikához, vagy ha volt is valaha rég, költői indulása idején, Baudelaire közvetítésén át volt. Ifjúkora virágai – néhány ismert, közkinccsé vált vers – számára is Fleurs du mal. Megkeseredett, sebzett, szembeszegülő vagy lázadó hit hozta létre. De költői szemlélete – ahogyan az évek során át kikristályosult – nem kiszínező, felnagyító, netán túlzó, hanem tárgyiasító, pontos. Sőt éppen pontosságával tüntető. A már-már megfigyelhetetlen egzakt megfigyelésével kíván úrrá lenni a romlásra ítélt anyagon, a biológiai és egyéb kiszolgáltatottságon. Ezzel akar győzedelmeskedni – hogy megint Alföldyt idézzem – a fizikai és fiziológiai szükségszerűségen, másfelől a szorító társadalmi determináltságon. Maximálisan hű számbavétellel és a pátosz ellenpontjával, az iróniával, sőt öniróniával. A kezdeti nemes, elfogódottan emelt zenéjű versből, a romantikusokéval rokon hangvételből így lett valami más. Valami egyszerűbbé álcázott és rafináltan tényszerű. Olyan líra, amely mint nem egy világirodalmi rokonáé, például Kavafiszé – nem a hagyományos költői elemek révén költői, s ha mégis igen, akkor legföljebb a precízen kidolgozott, részletesen kimunkált szürrealista képeivel az.

Ez a magasrendű modern költészet, amely emberi létezésünknek éppen nem örömteli, nem megnyugtató tényeit is bőségesen feltárja, sőt mintha egyenesen a külső és belső veszélyeztetettség, romlás, hanyatlás, kiüresedés topografikus rajzára törekedne, ahogyan kibontakozott, ha lassan, késve is, de rangos helyet kapott a magyar versolvasók tudatában. Kálnoky költészetének ez a része – ha a személyi kultusz és utókövetkezménye hosszan gátolta is kibontakozását, majd befogadását – a versértők és rendszeres versolvasók előtt méltó helyre tevődött.

Van azonban egy másik Kálnoky is, aki a szélesebb olvasóközönségre nagyobb hatást tett, aki népszerűbb, olvasottabb emennél. Bármennyire igaztalan dolog is egy költői mű ilyesféle hatás szerinti szétválasztása, kénytelenek vagyunk vele. Kálnoky ugyanis az utóbbi évtizedben rábukkant arra, hogy ugyanazt a rezzenéstelen megfigyelést, amelyet eddig többnyire létezésünk kérdéseire irányított, módszeresen alkalmazni lehet az egyszerű élettörténetekre, a mindennapok apró-cseprő eseményeire, főképpen az emlékekre. Kialakított hát egy laza, a prózától alig eltérő előadásmódot, melyben alteregója, Homálynoky Szaniszló dunántúli születésű költő kisebb-nagyobb kalandjairól, élete csip-csup tényeiről, eseményeiről beszámol. Előadja anekdotáit. Az anekdota, amióta csak világ a világ, csattanóra kihegyezett kis történet. Átmenet a vicc és az epika között. De Homálynoky Szaniszló történetei nem is annyira kihegyezettek, nemcsak csattanóikkal hatnak. Nem a végső fordulat meglepő bennük, hanem az egyszerű dolgokat, a mindennapi tényeket részleteiben elébünk táró szemléletmódjuk. Az, ahogyan Kálnoky-Homálynoky másként, mindnyájunktól eltérőleg lát. A természettudomány ma már megpróbál kísérletet tenni arra, hogy a különböző élőlényekben létrejövő látásképet körülírja. Nem elégszik meg azzal, hogy a sasnak „éles a szeme”, az ezerszemű légy pedig „rövidlátó”. Kálnoky szeme a másoktól elnagyolt részletekre nyílik rá (mondhatjuk, afféle prizmás légyszem, amely a szellemileg kicsinyítő, megcsúfoló, az ellentmondásokat feltáró groteszkre érzékeny). Verses anekdotáiban az borzoló, ahogyan hőseit, önmagát, általában a mindennapi életet kaján pontossággal leírja.

*

1982-ben írt új verseinek kis gyűjteményében mindkét Kálnoky megtalálható. A létezés rémségeivel viaskodó (ez is az ő szava) és az anekdotáival a közfigyelem előterébe került, a váratlanul egyszerre népszerű. Bár Homálynokyt Kálnoky a kötetzáró ciklusban eltünteti földünkről, oly alaposan, hogy könyvei is vele tűnnek, s megjelent verseinek helye fehér foltként virít a régi újságok hasábjain, történeteit e kötetben mégis egy egész ciklus tartalmazza. Ez a Homálynoky-ciklus azonban csak kiegészítő színe e költészet alapszíneit tovább éltető, tovább variáló ciklusoknak, amelyek ismét, változatlan hatékonysággal az eleven létezőnek roppant esélytelenségét rajzolják ki az örök törvényekkel szemben. Ám ebben a tiltakozó, szembeszegülő és hallgatásba burkolt vagy megközelíthetetlen részletekre kíváncsi költészetben itt egy új gondolat is kijegecesedik. Megborzoló gondolat. Speciálisan korunkra jellemző, huszadik századi. Annyi: mit ér a lét, s mit a létezőnek egész törekedése, hogy „egy enyésző pillanatra visszazengje a világ hangjait”, ha az emberiség elpusztítja önmagát. Ha a költők büszke vigasza: az ércnél maradandóbb emlékmű füstté válhat könyvtárainkkal. Ha a munkára, formálásra késztető költői öröklét reménye megsemmisül. A maradandóság glóriája szertefoszlik. Ez új: ezzel a fekete reménytelenséggel még nem számolhattak a világlíra nagyjai.

Éppen annak a Kálnoky Lászlónak merül fel most a tudatában, aki fiatalsága veszélyeztetett lététől kezdve e reménybe fogódzva viselte el az elviselendőket, és sosem szűnt meg tiltakozni – egész szuggesztív költészete rá a bizonyság – az esélyeket pusztító sors ellen.

Szavak szilárd szalmaszálába kapaszkodva

Amikor betelik egy költő sorsa, lezárul a pályája, kirajzolódik nyomban a bele rejtett jelkép. A halál óta eltelt rövid időszak alatt Kálnoky Lászlóból így lett a szemünk láttára egy kivételesen tiszta költő jelképe. Most megjelent posztumusz kötete – Hőstettek az ülőkádban –, melyet élete utolsó hetében fejezett be és rendezett sajtó alá, alig változtat ezen a formálódó képen: a gazdag és árnyalt jelentésen, amit most már az ő neve hordoz. Legföljebb olyan két ismert jegyet erősít fel benne, amelyet eddig is csodálkozva és ámulva vettünk tudomásul, s amely így, a posztumusz kötet révén még szembeszökőbb, még hitelesebb.

Mindkét újonnan árnyalt jegy valamiként a kivételes költői életerő bizonyítéka, a betegségen, testi nyomorúságon diadalmaskodó költői hivatástudaté. Az egyik közülük a folytonos költői keresés, megújulásvágy, mely tudjuk, évek óta tartó kísérleteken át olyan formához is elvezette – a Homálynoky Szaniszló történetekhez –, melyen költészetének késői olvasói népszerűsége is alapult. A másikat módjával lehet csak fogalmilag körülírni. Életszeretet? Ragaszkodás a számára napról napra foszló világhoz? Talán pontosabb, ha a saját szavaival írom körül: „Nem igaz – írja a Pinczési Judit emlékének ajánlott versben –, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív.” Vagy azt idézem, amit a kötet legmélyebb versében, a Sötét szonátá-ban a „visszahozhatatlan árnyék”, a halott mond neki: „akárhogy jössz is, egy réges-régen elfelejtett égboltnak emlékét hozod közénk.” Igen, az emlékké váló dolgok ereje vagy a dolgok értéke, amikor a puszta emlékük is veszélyben van, fenyegetett. A világ értéke, rövidülő lélegzettel, minden percben várva a „ha nem leszek már”-állapotot. Még a kötetzáró utolsó versből is, amely lehet, hogy Kálnokynak utolsó verse – ha negatív mintázatban –, ez rajzolódik ki.

Az avantgárdhoz nem szokott, a költői kísérleteket immár hét évtizede tartózkodva fogadó magyar olvasóközönségnek meglehet, hogy meglepő is lesz ez a kötet. Különösen első ciklusa, A fagylaltárus zsoltárai című, mely az Álom a magyar avantgárdról alcímet viseli. Aki egykor élménnyé tette magában és esetleg évtizedek óta hordozza emlékezetében a szimbolizmussal rokonszenvező fiatal Kálnoky pompás eredményeit, a Szanatóriumi elégiá-t például, mely líránk örök darabja, az biztosan megütődik itt az ilyen kassákos vagy vele rokonítható szürrealizmuson: „Kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon”, vagy „mint lámpát tartalak magasra éjjel hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket”. (Mellesleg, ez utóbbi pompás költői találat.) Ám, ha folytatom az idézetet, hogy micsodás fekhely az, nézzük csak meg, mire akadunk: „hol iszapban heverek mint tenger fenekén / az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek.” S a vers végsorai se mások: „már rég le kellett volna rombolni magamat ezt a stílustalan / ősrégi tornyot vagy jégszoborként állni a téli mezőn / útnak indulni gólyalábon az ismeretlen hősi halottak / szigete felé átúszni a tengerszorost a gyöngyhalászok / kését szorítva alsó és felső fogsorom közé / halálos sugárzásban elenyészni ama megtaláltak között / boldogtalan szívvel nyújtózni el a boldog színtelenség fövenyén” (A színtelenség fövenyén). Ez bizony – az avantgárd szabad asszociációkban – ugyanaz a Kálnoky, akit előző köteteiből jól ismerünk. Groteszk, ironikus és önironikus, ellenpontozottan, keserűen érzelmes. S hiába ír kicirkalmazottan képtelen társításokkal automatikus verset – ha tetszik neki: szócsavarással és nyelvtorzítással is –, a közléskényszer és a sajátos közlendő erősebb a szándéknál. S ha a fiatalok halandzsadivatja halandzsára bátorítja is, nem tud semmitse-mondani, csak éppen körüljárni egy ki nem hüvelyezett, tudattal meg nem világított lelkiállapotot. Milyen világos, azonnal érthető jelkép például az avantgárd rész cikluscímeként is felhasznált vers indítása: „eladhatatlan árujával bolyong a költő / vagy inkább fagylaltárus az északi hómezőkön / valamennyi eszkimó mély megvetéssel / utasítja el vaníliasárga vagy málnarózsaszínű / tölcséreit s közben megbámulják a legújabb / divat szerinti fülvédőjét vagy homlokán / a rombusz-forma ragtapaszt mely nem sebet / inkább szégyent takar mert nagyra tátott / szájjal akart beleharapni a világba…” (A fagylaltárus zsoltárai).

Mennyire személyes, megszenvedett mondanivaló gomolyog egyre a versben: „…jól kell sáfárkodnia / hátralevő de egyre fogyatkozó idejével / mázsás súlyzó a bölcselet sehogy se tudja / erőtlen karjával magasra emelni kitolni / hajdani vágyainak pirosló luftballonja / cigarettája parazsához érve ráncos kis bőrdarabbá / fonnyadva pukkan el…”

Istennek hála, ha merész, olykor kimódolt asszociációs pályákon is, de ez ugyanaz a Kálnoky, aki a maga nagyköltészetét folytatja, más-más költői irányulást követve, ám magát, világát megtagadni képtelenül. Magasrendű példáján is bizonyítva azt a régóta tudott, de korunk „verszavarában” fokozottan átlátandó esztétikai igazságot, hogy nem az irányzat, nem a kifejezési módszer a lényeg, hanem az, hogy ki írja és mit ír. Rímben vagy rím nélkül, kötött vagy szabad versben (netán még kusza képversben is) – édes mindegy.

Mert az a másik Kálnoky-jegy, amit az előzőekben már tapogatózva körülírtunk, s melyet tragikus életigenlésnek nevezhetnénk – és mely kilátástalanságával, jövőtlenségével nemcsak szorongató, hanem katartikus is –, nemcsak e posztumusz kötet hagyományos másik két ciklusából, a nagy versek közé tartozó Sötét szonátá-ból és környezetéből tűnik ám elő, hanem ott van, jelen van e kísérleti versekben is. Sőt mintha katartikus hatását növelve, a keserűségtől, kétségbeeséstől még őszintébben ellenpontozottan volna jelen. Mintegy negatív előjelbe téve. A laza forma, a háttérbe vont racionalitás csak felerősíti. Kálnoky valami olyat tud itt elmondani az ő sajátos, „örök életveszélyben élek”-életéről, erről a „nem vagyok egyéb a hűtőszekrényben felejtett üres papírpohárnál”-létezésről és arról a létszomjúságról, amely mégis benne van, betölti, olyat mond el, amelyhez nagy verseiben régóta közelített; vagy amelyet ünnepélyesebben már ki is mondott, de mintha itt töményebben és felzaklatóbban volna mindez jelen. Mintha egy jegyet, egy nevéhez, költészetéhez kapcsolódó jelképet itt élesített volna ki igazán. A szavak mégis szilárd szalmaszálába kapaszkodva, az utolsó szó jogának végérvényességével.

Töredékek teljessége

Hajnal Anna posztumusz kötete az Alkonyfény, megrendítő. Nem csupán azért, mert a költő meghalt, s ez az utolsó híradása. S azért sem, mert nem is egy, de két halál van a kötetbe belezárva: az eddig éltetett, el nem engedett, Szavitriként visszahívott társ is vele hal most. Az, akihez a síron túlra is így beszélt: „Mert nem vagyok, ha elfelejtesz. – Élettelen. Áramtalan. – Érintesz: pirosan felizzom. – Elengedsz: elsötétedem.”

Megkérgesedett szívvel sok mindenbe bele tudunk nyugodni. Kényszerítve vagyunk rá. Megrendülésünk azonban nem ilyen múló, nem a gyászhoz kötött. Általában: bármennyire belejátszik is műélvezetünkbe a költő sorsa, s mindaz, ami érzelemkeltőt, drámait vagy tragikusat róla tudunk, az csak akkor hat, ha előbb a verse is hatott ránk. Ha a létrehozott esztétikum már a hatalmába kerített. Szét kell hát választanunk érzelmeinket: nem a költő sorsának (annak is persze), hanem magának az eleven költőnek kerültünk a hatalmába. A pillanatból kilépő, már-már függetlenült versnek. Pedig az Alkonyfény nem is véglegesen kimunkált, a költő által jóváhagyott és lezárt kötet. A kiadó tapintatosan figyelmezteti is az olvasót egy utószónak beillő fülszövegben: nem kész művel kerül szembe. S okosan hozzá is illeszti a félig-meddig végleges szövegű versek sorához a töredékeket, verskezdeteket, sőt a „halálösvényen” írt (félbemaradt) utolsó verseket is. Igaza van, ha mindezt jelzi, bár mentegetésre nem szoruló műveket menteget.

Századok óta bámul az emberiség földből kiásott szobortorzókat, amelyek így, csonkán: remekművek. Hogy a csonka vers is lehet ilyen, tudjuk, főként József Attilából, de másokból is. Ha az egész életmű egybeállt, a töredék is sugározhatja a lényeget. Ilyesféle módon lényegsugárzók a kötet versei: készek, félkészek, töredékek – s talán éppen ez utóbbiak a legsejtelmesebben. Hajnal Anna még egyszer – tűnődőbb módon, dísztelenebbül – összefoglalta bennük költészete leglelkét, azt az egykor eksztatikus, ma már misztikusan elrévült élet- és tenyészetszeretetet, amely mindig is a részletek, a konkrétumok gazdagító felfedezésében elevenedik meg, kap testet. A természeti világ egyszerű, mindennapi, rendszerint észre sem vett dolgainak a felmutatásában. Többnyire a kezünk ügyébe eső kis dolgok szemrevételében. Hajnal Annának a tárgyakhoz kapcsolódó emóciói olyan közelesen fakadnak az érzékelésből, mint a csecsemőkor emóciói. Mint a még bizonytalanul látó kisember, úgy emeli a szeme elé a tárgyakat, olyan pontosan rögzíti a részletet, olyan érzékenységgel tapint. És olyan ujjongva örül nekik. Igen, még itt is, ezekben a végső versekben. Az ő almái odafönn a fán még növekedve: „…szoros kis bölcsőkben koronás kisdedek… velük nő csillogó viaszú védőruhájuk”, s a tálon sem akármiféle, hanem „hervadó-falevélszín, pont-pettyes sárga almák”. Egyszerre színükkel, formájukkal, ízükkel és illatukkal vannak jelen. Minden érzékre hatva keltik fel a költőben a versírás kényszerét, s teszik őt – ahogyan Hajnal Anna mondja is – valamiképpen megszólítottá. Ugye, örök vágyálmunk a mesehős, aki ért az állatok nyelvén? Pedig ez a hős csupa praktikus emberi titokra kíváncsi, hol a kincs, mire készül a gazda. De Hajnal Anna, aki valamiként ért a tárgyak és az élőlények nyelvén, aki általuk örökösen megszólított, általánosabb híradást kap tőlük, mint a mesehős. A bálna és nagy bubája, a sárga kis köldökökkel ragyogó százszorszép-napocskák, a fenyők nagybozontú medve karja, a fácánkakas vörösarany szegélyes csontkürt-torka, ránk, emberekre is kiterjesztett léttörvényeket közölnek vele a lét egységéről. És ebben a törékeny, örökösen rombolt, elfeledett egységben: a létezés gazdagító tudatáról. Legeslegelsősorban éppen erről az utóbbiról: a világ ízeiről, színeiről, pompájáról. Már a puszta szenzuális tudomásulvétel boldogító mivoltáról. Dehogyis a lacrimae rerum, a tárgyak könnye szólal meg itt, amit a felnőtt szomorúság észlel, hanem a gyermeki, ha tetszik, panteista öröm.

„Az élet a legfelsőbb szerelem” – hirdeti Hajnal Anna ezekben a végső versekben is, de gyengéd és ujjongó gyönyörködésébe mélyen belejátszik a félelem, a veszendőség szomorúsága. Hiszen nemcsak féllábbal a sírban írja őket, hanem féllábbal egy síron állva, s értelme tiltakozása ellenére költőként nem kevesebbre vágyik, mint valahogy továbbéltetni azt, ami van, megosztani a létezést egy halottal. Ha a költészet az emberiség orpheuszi tette, a versek mélyén ez a továbbéltető, feltámasztó orpheuszi hit él. Ez vergődteti a lehetetlennel. Az érzékelés gyönyörűségének költőjét az érzékelés megszűnése utáni „lét” elfogadhatatlanságával.

S a legteljesebben éppen a töredékekben, a félkész versekben. Hajnal Anna ezekben olyan érzéshullámokat tár elénk, amelyek mintha nem is állnák ki az ő lépésről lépésre haladó vagy a részletekkel elbíbelődő versformálását. Úgy szépek, úgy igazak, ahogyan egy-egy versprekoncepcióban egy-egy részletként tehetsége a felszínre dobta őket. Nem hiányzik ezúttal a költői kidolgozás, az egyes elemek láthatatlan, pontos összeforrasztása, nem zavar a megcsinálás hiánya, mert a töredékes jelzések az érzelmi áramlás irányáról amúgy is tájékoztatnak, a vers az olvasóban megteremtődik.

Végezetül egyetlen, általam még tovább kurtított, s eredetileg cím nélküli torzót idézek: „Mint a küzdő patakon – mikor felhős alkonyon – a szél pirossa éget, – szél fodrozta vizeken – átsüt tiszta könnyeken – alkonyuló fényed – bizony már száradó – lefelé kanyargó – üres patakmederben, – lefelé csörrenő – kavicsokat terelő – alkonyati szelekben – éjhez elhanyatló – álmatlan sóhajtó – sírtam nagy tenyeredben –”.

A töredékes Balassi-strófa belül is csupa töredezettség. Meg ismétlés, nem egy kiszűrni való túl érzelmes elemmel. Mégis összhatásában ép. Végsora úgy csillan fel, mint egy szilánknyi gyémánt.

A gyűjteményes Pilinszky

Pilinszky János új verseskönyve, a Kráter, összefoglaló kötet, amely az eddigi teljes életművet tartalmazza. Benne van mindaz, amit az olvasóközönség régóta hiába keres, s aminek ismeretében Pilinszkyt legkiválóbb költőink között tartjuk számon. Ami miatt Pilinszky Pilinszky. Ott a sötét ragyogású indulás, a kamasz-kétségbeesésű vergődés a szenvedély labirintusában, s ott az ötvenes évek annak idején íróasztalfiókba rejtett és csak szűk baráti körben ismert mélylírája, az az eredetében antifasiszta ihletettségű líra, melyhez foghatót nem írtak talán sem a kiszolgáltatott üldözöttek, sem a cselekvő antifasiszták a világköltészetet is számba véve. S ott van végül az utóbbi két évtizednek az előzőekhez képest mindenesetre bővebb termése, a Szálkák és a Végkifejlet című kötetek anyaga, mely egyszerre oldottabb és elvontabb összegezés, kísérlet a régi konkrétsággal szemben a létélmények általános egyenleteinek felállítására. S végül van vagy félszáz új vers is, az 1974-es és 75-ös év termése.

S ha már vers-számot említettem itt, a mennyiség híveinek, a termékenység apologétáinak megdöbbentésére, hadd folytassam egy kis statisztikával. (Hiszen e költészet lényegéről már úgyis képet adtam.)

Tizennyolc versből áll az első periódus (Trapéz és korlát), 1940 és 46 között írt versek, melyek révén Pilinszky a felszabadulás utáni líra élvonalába került. Harmincnégy vers a rákövetkező tizenkét év termése 1946 és 58 között. Ez a késve publikált Harmadnapon. Az irodalmárok által cím szerint ismert és gyakran betéve tudott versek itt sorakoznak (Harbach, 1944, Francia fogoly, Apokrif stb.). Szövegük oly tömör, a létérzetet olyannyira felfedező erővel megfogalmazó, hogy bennük rejlik szinte egy kisebb idézetgyűjtemény. Pilinszky itt – sajátos adottságainál fogva – magára tudta venni és ki tudta fejezni a már nem antropomorf szenvedést, mely a tagolt szavakkal valójában elmondhatatlan. Innen az antifasizmusa. De annak idején talán pontosabban fogalmaztam: „Vállalkozása a legnagyobb vállalkozások közül való mai líránkban: a század legsúlyosabb, szorongató élményét a lehető legkisebb helyen, maximális tömörítéssel, a lézersugár élességével fejezni ki… Költészete különlegessége, felfedező specialitása, hogy a mélyen lappangó létérzetet éppen azok között a tömeges és képtelenül szélsőséges körülmények között tárta fel, melyeket korunk teremtett kataklizmáival és megismétlődő válságaival a kataklizmák után. Lírája olyan problémákra szegeződik egy látcső célratartásával, amelyek végiggondolása, végigélése nélkül századunk emberét megérteni nem lehet.”

A Harmadnapon után, az elkövetkező tizenegy évben (1959-70) Pilinszky további tizennyolc verset írt (Nagyvárosi ikonok), azt folytatta, bővítette, amit a Harmadnapon-ban létrehozott. Még egyre csak hetven versnél tartunk az eltelt harminc alkotói év alatt. S tulajdonképpen most válik érdekessé ez a statisztika. 1971-ben beáll a változás. Az évi két-három verssel szemben (ennyi a bőven számított átlag) 1971-72-ben ötvennyolc verset ír (Szálkák), 1973-74-ben negyvenet (Végkifejlet), 74-75-ben ötvenkettőt (Kráter). Vagyis öt év alatt, ami a versszámot illeti, megháromszorozza életművét.

Nyilvánvaló, nem arról van itt szó, hogy megszállta a termékenység. Nem, látni fogjuk, a költői céljait változtatta meg. Ha az életmű első hetven verse kataklizmákat átélt emberi fajtánk létérzetének analízise, mintegy oknyomozása annak, hogy miként és miért alakult ki az, ami kialakult, akkor e költészet folytatása adottnak veszi már az oknyomozást, s csupán a következmények regisztrálására szorítkozik. Még világosabban: ha az előzményekben láttuk, miért lett legfőbb ihletője az egyetemes szenvedés, a fenyegetett emberi egzisztencia – háborúval és KZ-lágerek tapasztalataival roncsolt – létélménye (ez vált benne általános érvényűvé) s ha láttuk azt is, hogy egy igazságosztó, mindezt múlttá tevő végítélet rejti számára a reményt, emberi mezítelenségünk felmagasztalását, s mi több: az élet édességét, sőt bármi paradox: az emberséges, megtisztult folytatást is – Pilinszky a keresztény jelképrendszerben fejezi ki magát –, akkor az új versekben tapasztalnunk kell: a költő felhagyott létérzete (létérzetünk) történeti rajzával. Nem célja többé megrendülésről megrendülésre haladva, az okok és következmények, e jövendő pszichológiai és szociológiai tények tudományt megelőző költői felmutatása. Sem megsértett evidenciák újravésése a humánum rongált törvénytáblájára.

A 71 óta írt új versek inkább napló jellegűek. Pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A múlt, azzal a roncsoló élességgel, ahogy Pilinszky átélte, csak hatásában él bennük, rejtett meghatározó elemként, mint egy fojtogató betegség, amelyről nem beszélünk. Másképpen fogalmazva: miután harminc év hetven versében megalkotta már a saját külön koordinátarendszerét, Pilinszky továbbra is ebben a rendszerben mozog, de most már az olvasónak kell megtalálnia e mozgás vonatkozási pontjait. Az ismert, és első megjelenésében reveláló erejű motívumvilág föl-fölbukkanása persze segíti ezt a tájékozódást; ami azt is jelenti, hogy igazán az tud tájékozódni itt, aki a motívumokat kialakulásuktól kezdve emlékezetében tartja. És az sem mindig tájékozódik zavartalanul, mert Pilinszky csillagléptékre készült rendszereit itt többnyire a mindennapok földi mértékeire alkalmazza. S így, ami korábban a feltárt speciális tapasztalatban általános érvényűvé vált, éppen a kiterjesztő, általánosító törekvésben gyakran speciálissá lesz.

Az olvasónak, aki Pilinszky János költészetének méltán elterjedt nagy híréért figyelemmel kísérte e váratlanul termékeny korszak publikációit, ezért lehettek az újabb terméssel nehézségei. De most a Kráter révén, a hiányzó előzményeket elsajátítva – ha eddig nem lett volna – teljes találkozása lehet a költővel. A dolgok előtörténetére, a maga történetére is ráismerve a költő egyedülálló, századunkra nézve forrásértékű felfedezéseiben. Az idegeinkben lappangó múltakon át jutva el a jelenig, ahhoz a szomjas és elszomorodott emberségvágyig, amely e költészet fekete napja alatt úgy lüktet egyre, akár a csupasz szív.

Rába, Tandori

Rába György azok közé a költők közé tartozik, akik a negyvenes években indultak, jobbára a felszabadulás után, és akiknek fiatalkori, formáló, sőt determináló tapasztalata volt a háború. Idegekben hordott, nem csillapodó, az erkölcs és a lét végső kérdéseiig ajzó tapasztalata. Ez a szembekerülés, sőt félrepillantás nélküli szembenézés a legnehezebbel, melyre legszebb korukban, még a biológiai optimizmus teljében kényszerültek, természetesen nemcsak létérzetüket formálta, hanem – hiszen a dolgok összefüggnek – költői céljaikat, költészetük mineműségét is meghatározta. Ha valakinek alaptapasztalata, hogy a létezés dráma, melyet félelmes előrejelzések között hol lassabb, hol nekiiramodó tempóban játszat el vele az idő, a sors, akkor számára a vers: híradás a közérzetről – dráma közben, egy-egy felismerés villámfényében. Rába György egy helyütt így fogalmazza ezt meg: „A vers tanúságtétel – az emberről, drámájáról és színpadáról: az életről. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazság, a törvények kő-arcának; az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen és esetleges: magánügy.” Ez azonban – ha kicsit belegondolunk – nem annyira általános érvényű meghatározás, mint amennyire formája szerint gondolnánk, hanem személyes ars poetica. Figyeljük csak: „a törvények kő-arca”; „az anekdota, az impresszió…: magánügy”. Vajon nincs-e rímelés itt a József Attila-i „csak a törvény a tiszta beszéd”-del? De kövessük még egy darabig nyomon ezt a tudós mezbe bújtatott vallomást: „Ugyanakkor a líra, az »alanyi« költészet azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít, egyszeri megnyilatkozás is. De a költő csak néhány verssor erejéig állítja meg a napot, hogy küzdelmére világítson. Beszéde ezért ünnep: a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa. A sallangjaitól megfosztott vers így akár »kiáltás«, háborgó belső világ hű kifejezése is lehet.”

Így Rába. Összegezzük csak: „nagy összefüggések”; „háborgó belső világ”; „sallangjaitól megfosztott vers”. Ez megint mond valami lényegeset Rába költészetéről, de még mindig elég messze van tőle. Próbáljunk tovább közelíteni, küzdve-kínlódva a fogalmi nyelv eleve adott tehetetlenségével meg azzal a zavaró érzéssel, amely a kritikust elfogja, ha az irodalomtudományt már-már az esszé művészi rangján gyakorló Rábával akar konkurálni. De hát ő maga, az ő szövege kényszerít a feladatra.

Méghozzá eltávolodva közelítsünk. Azok a költők, akikkel Rábának rokon az élményvilága, rokon a hangja, nála (talán igaztalanul) inkább elismert, jelentős vagy nagy költők. Az erkölcsi, filozófiai reagálásra kényszerítő alapélmény – és persze a saját vonzódásuk – olyan ősökhöz közelítette őket, akik a magyar líra mai forgatagában kevésbé elevenek, vagy csak látszatra, optikai csalafintasággal elevenek. Vörösmartyból a romboló tapasztalatok után ezt emelték ki maguknak: „És mégis, mégis fáradozni kell”, és a folytatást, úgy, mint a nagy előd, az általános emberi szem előtt tartásával együtt vallották: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” Babitsból a költői tartás rezüméjét merítették, sok minden mellett, mondjuk, ezt: „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha – virág volnál a saját sírodon.” És József Attilától? József Attila a legközvetlenebb elődük. Tőle való a fentebb már körvonalazott alaptétel: a vers nem valami megcsinált, tetszetős holmi: egy hatásos benyomás, egy tanulsággal járó történet: a vers a közérzeti állapot összegezése egy adott pillanatban; egy-egy költészet egésze pedig magának a léttel küszködő embernek a drámája. Ezért lehet egy költői életmű katartikus hatású.

De József Attila nemcsak a kifejezendő, hanem a kifejezés területén is útjelzőjük volt. Nem úgy persze, hogy kimunkált eszközeit, védjegyzett motívumait hasznosították, alkalmazták volna. – erre líránkban rengeteg példa van, de ez epigon szintű követés, nem érdemes rá szót vesztegetni. Ők a módszerét fejlesztették tovább, mely a fellazított vers, elsősorban az avantgarde által felszínre hozható tartalmakat hagyományos formában, már-már klasszicista igénnyel tárta az olvasó elé. (Gondoljunk a formahű Nyugat-versben őelőtte elképzelhetetlen, polgárjogot nem nyert merész képzetkapcsolásaira, párhuzamaira, vágásaira, továbbfejlesztett, látomássá növelt képeire, melyekben a látszólagos klasszicitás mögött a felszabadult analógiás költői gondolkodás roppant érzékletessége dolgozik.)

Rába és költőtársai – hogy végre mégiscsak visszaérkezzünk hozzá – ezt a módszert hasznosították, és fejlesztették tovább. Előreléptek, két irányban is: egyrészt úgy – s ez különösen Rábára jellemző –, hogy az analógiák sűrítésével, egymás lábába kapó alkalmazásával még töményebbé tették a vers szövegét, még több költői információt préseltek bele. (Gyakran a felfejtés igényét, magyarázatvágyat ültetve el az olvasóban.) Az új kötetből, a Lobbanások-ból íme egy kiragadott példa: „A lenti léthez tartozom – a látvány-alji éjszakához – már tapintható vas-sötéthez – nem üti át – a pillantások sorozat-lövése.” Csupa tartalmas és szuggesztív analógiás tömörítés: egymással is összekapcsolódnak, s belepréselik a sorokba azt a költői közlést, melynek kifejtése hosszas és dadogó prózai mondatokban lehetséges csak. De tovább idézem a verset, hadd lássa az olvasó a maga szélsőségében ezt a nehezen, de mégis felfejthető, gazdag tömörséget: „S a várva várt nap – a másnap – megismerése ingoványnak – cserépedény dicsőségére jutva.” Persze a tömörítésnek ez az analógiás kapcsolás csak egyik eszköze; éppúgy szolgálja ezt a dolgok indokolás nélküli, de drámát szuggeráló egymás mellé állítása: „Egy percnyi föld – élükre állított percek – az ég magas – egyszeriek a csontok” – vagy a fölösleges szavak, az olvasó tudatában amúgy is felsejlő ige egyszerű elhagyása: „Bár lehetne – egy tekintetbe – a nap teljes ívét – a fénykeltét a fénylementét – s a repesést a delelőt.”

Ki ne látná, hogy a vers szövege így nemcsak tartalmasabb, hanem feszültebb, szenvedélyesebb is, a közlés irama sebesebb. De éppen mert „a háborgó belső világ” „kiáltás”-igényű közléseiről van szó, valamivel hűteni kell, általános érvényűvé kell tenni ezt az alanyi felfokozottságot. S itt érkeztünk el a József Attilától való különbözés, az előrelépés második mozzanatához. József Attilánál az „én” még mindig és mindenkor azonos József Attilával, a költővel. De a modern költészetben ez koránt sincs mindig így. Már Füst Milánnál sem közvetlen az azonosság a vers alanya, egyes szám első személye és a költő között. Ő a maga szecessziós koturnusán többnyire idegen személyek álarca mögül beszélt. (És Weöres is, hányszor, de hányszor!) Rábánál és társainál azonban nem erről van szó. Ők nem más személyből beszélnek, hanem a tapasztalatok, a megismert törvények és szenvedélyek tárgyiasításával, a világ dolgaira való kivetítésével: az énből általános alanyt csinálnak. Bármennyire személyes is a tapasztalás, amelyről hírt kapunk, maga a tapasztalat általános érvényű. Persze a líra dialektikája révén így van ez minden valamirevaló költőnél; a személyes egyetemessé lényegül át. De ők, hogy a személyes véletlenül se maradjon magánügy, az én versbeli pozícióján; funkcióján változtattak; tartózkodással, eltávolítással lefaragták róla az esetlegest, mindazt, ami old, félrevisz, fecsegésre késztet.

Csaknem képtelenség ezt a fontos jelenséget ilyen kis helyen bemutatni az olvasóknak. Mégis egyetlen példán megpróbálom érzékeltetni. Előrebocsátom: az egész gazdag kötetben – ha jól nézem – mindössze egyszer fordul elő az a szó, hogy én. S akkor is kiemelve, sorvégen, hogy a másokkal való ellentétet, a vers kompozíciós fordulóját hangsúlyozza. De idézzük ide a kötet egyik legszubjektívabb versének teljes nyolc sorát, a pályáról, a költői útról tett vallomást: „Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen – ige felé elnémulóban – Ha megláttad foltot a szemhatáron – süllyedni emelkedni testemet – az út írt engem nem mehettem – másfelé s most az a mezsgye vagyok – már soha semmi több – és soha kevesebb.” (Visszanézve) Ugye világos? Nem másról, egy törvény kő-arcáról van itt szó.

Rába György azt mondja itt: „nem mehettem másfelé”. Azt a közérzeti drámát kellett apránként, versről versre megformálnia, amelyet átélt, s melyet új kötete a magas költészet színvonalán összegez. Erről a költészetről könnyű megállapítani, hogy túlnyomóan belső dráma, s hogy tematikailag visszafogottabb, társadalmi mondanivalójában szűkszavúbb, áttételesebb, mint a nagy előd és példakép. Ez természetesen alkat kérdése is. Meg szerencsétlen múltbeli körülmények következménye is, amelyek Rábának és vele rokon társainak teremtőerejét, nagyszabású humanizmusát oly könnyelműen félrevetették. Rákos Sándornak – egy a társak közül – van egy magára és költőbarátaira utaló, megdöbbentő nagy verse Ras Shamra torzóiról, akik félig élnek csak, sem meghalni, sem megelevenedni nem tudnak. Vajon az analógiás tömörítésre felhozott példa („a lenti léthez tartozom, a látvány-alji éjszakához”) tartalmában, közérzeti híradásában – s éppen benne rejlik a Lobbanások egyik alapmondanivalója – nem rímel-e, nem egyezik-e Ras Shamra torzóinak létérzetével? Igen, de a Ras Shamra-versben megidézett költők régen megelevenedtek már: helyük van legjobb költőink között. Nélkülözhetjük-e sorukban Rába Györgyöt?

Tandori Dezső különleges tehetség. Őt igazán arra találták ki, hogy verset csak hivatali kötelességből olvasó szakférfiak kétségbeessenek miatta. Hogy megint világgá kiálthassák – a verset nem szeretők ismert közhelyeit csokorba gyűjtve –: érthetetlenek ezek a mai költők. Pedig az, amit Tandori csinál, világos, mint a nap. Végiggondol valamit; amit nem szoktunk végiggondolni, és az ad abszurdum végeredményt szántszándékkal bosszantó módon írja meg. Nem is annyira versei az érdekesek, a trükkjei, sziporkái, leleményei, hanem az, amit velük eltakar: a versek mögötti kontemplációi.

Új verseskötete, az Egy talált tárgy megtisztítása, mely, vigyázzunk, pusztán 1969-ben és 70-ben írt verseit tartalmazza, címében egy József Attila-versre utal. „Mint talált tárgyat visszaadja”, mármint az életet, mit, ugye, emlékszünk a megelőző sorokra, a halálra kap az ember ráadásul. A kötet címe szerint tehát Tandori Dezső, mint talált tárgyat, az életet tisztítja meg. Ez a cím azonban nem pontos; csak a kötet második, kisebb felére érvényes. Az első rész, a nagyobb, éppen ellenkezőleg, a tárgy elvesztésének folyamatáról számol be.

De ne beszéljünk rébuszokban. Tandori számára az egyéni lét, és általában a létezés abszurd dolog, filozófiai nonszensz. (Vagy, mint látni fogjuk, az volt legalábbis.) Éspedig nem filozófiai meggondolások, a logika spekulatív tornája alapján, hanem érzékelését, tudatát átható alapvető létélményként. (Ezért írhatta meg versben.) Első kötetében, amelyben több érzékletes vers volt, mint az újban, azt írta meg: bizonytalan, hogy ő, a költő, a beszélő én, egyáltalán van-e. Új kötetének első (nagyobb) felében arról van szó: nemcsak az én bizonytalan, maga a világ realitása is kétséges. Ne nagyképűsködjünk itt most azzal, hogy különböző filozófiai kategóriákba osztályozzuk ezt az „álláspontot”. Tandorinak ugyanis ez nem álláspontja, hanem költői tapasztalata. S az más. Másként is foglalkoztatja „mindaz a kétkedés – ahogy írja is –, amelyhez nyilvánvalóan jogom van, amennyiben hordozom”. S ő hordozza, de még mennyire! Ha a beszélő én, a költészetet létrehozó alany bizonytalan, továbbá kétséges maga a világ, a lét, akkor a legkétségesebb, a legbizonytalanabb a kettő kapcsolatát kifejező beszéd: a költészet. A kételkedés paradox módon a költészettel szemben a leghevesebb ebben a költészetben.

Az olvasó hiába szokhatott hozzá immár száz esztendeje, ma is nehezményezi, ha a költő nyilvánosan felülvizsgálja az eszközeit. (Hogy a csodában csinálhatná másként?) Egy híd teherpróbája kötelező; a verskonstrukció, a szavak hitelének próbája szentségtörés. Mi, nyájas olvasók csak azt kedveljük, ha egy-egy versváltozat révén (például nagyok kéziratjavításai) vagy egy már eleve megcsinált, művé tett versmagyarázat kulcslyukán át bepillanthatunk a műhelybe. De hogy valaki magát a szétdúlt, elkínzott, problematikussá lett műhelyt sarkig kitárja? Vers-drótvázak között mutogassa a formába öltöztetés bizonytalanná vált vagy fölösleges művészi mechanizmusát? Tandori pedig ezt teszi, s borzongásunkat hellyel-közzel még ki is gúnyolja.

Nézzünk egy példát arra, hogy kell-e a vázra szó. Ennyi a Horror című verse: „akkor inkább – el – gat-getek – Rémületemben”. (Az igét nem, csak a gyakorító képzőjét jelzi.) Vagy egy másik; a Kant-emlékzaj című: – „A fűnyírógép – odakint – villanyborotvám – odabent.” Ha az olvasó megérti a csillagos égre és az erkölcsi törvényre való utalást, akkor akár meg is pukkadhat – ha humortalan – ennyi blaszfémikus elhallgatáson. A tréfa Kantról különben számomra a szó hatalmát tárja fel, egy mondatforma megidéző erejét – úgy érzem, a költő szándékával ellentétesen. Mert Tandori a szó lejáratására tör; trükkök, mutatós és kevésbé mutatós ötletek sorozatán át sugallja: az irodalom az évszázados gyakorlat, az olvasói berögződések miatt tele van az elhitetés fondorlatával, a meghamisítás természetesnek vett, soha meg nem kérdőjelezett hazugságaival. (S ebben igaza is van.) E téren nemcsak addig jut el, mint az idézett példában, hogy csak jelzi az igealakot, hanem verseket, versvázakat is létrehoz, melyek teljes egészükben tetszőlegesen kitölthető nyelvtani meghatározásokból állnak. Sőt addig is eljut – és talán a vers lényegét illetőleg gondolatilag itt a legmélyebb –, hogy nemcsak félig kiírt vagy csak formálisan jelzett szavakkal, de szavak nélkül is lehet verset csinálni, ha az ember a verscímmel megad az olvasó számára egy kontemplatív beleélésre, gondolkozásra késztető pozíciót. (A címben azért kénytelen ő is a szavakhoz folyamodni.) Mindezzel az írói műhelynek napjainkban eléggé adott, részben valóságos, részben divatosan kilovagolt, eltúlzott kétségeit akarja dokumentálni. Az ötletek bőbeszédűségével azt veri a fejünkbe: a kimondott szó nem azonos a jelölt jelenséggel, a költő szava az olvasóban felkeltett képzettel, s így a leírt jelenség a leírással, az ábrázolt a megtörténttel. Egyáltalán semmi semmivel.

És máris itt áll előttünk napjaink egyik jellegzetes paradoxona. Mert ha a jelzés, a jelekkel való közlés reménytelen, minek akkor írni? Micsoda akkor a művészet? Tandori a kötet harmadik harmadában, ahol mint talált tárgyat, visszakapja az életet – bár szerintem elég szűkös és mesterségesen érdektelenített részét csupán –, már-már visszakapja a művészetet is – még elég sok, maradék kételkedéssel. Figyeljük csak: „hiszen a dolgok állásáról – személyemen kívül nem sok elképzelésem – lehet, nem tudom kimondva mi, hol, mit jelent – Később, igen. – Később többnyire megkapjuk a választ. – Arra például: mit is írtunk. – Legalább nagyon is gyakran történik így. – Addig: nos, addig terjed a kutyakötelesség.”

És erre csak rá lehet bólintani – mármint csupán a végére, és azt is némileg megváltoztatva –, hogy igen, marad a kutyakötelesség. A „csak azért is megpróbálom”. Tandorinak szerencséje volt: olyan szellemi példaképei és tanítómesterei voltak (előbb Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, később Vas István), akik éppen ellenkezőleg, lábukat megvetve, a szó hiteléért, pontosságáért, félremagyarázhatatlanságáért tettek nagy erőfeszítéseket. És olyan, nála tehetségben nem alábbvaló közvetlen nemzedéktársai, Tóth Judit, Székely Magda vagy Petri György, akik a maguk felelősebb és szolidabb módján, de áthidalták azt a szakadékot, amelybe Tandori beleereszkedett. Rendben van, Tandori most kikapaszkodóban, trükkösen, heccesen, szellemesen döbbentse csak rá a kételyekre a szóbűvöletben élő gyanútlan olvasót. Ez csak művelődésünk javát szolgálja. Azt azonban már kevésbé érteni, hogy olykor miért untatja, fárasztja tréfái, sziporkái monoton ismétlésével? És még a kötet utolsó harmadában is, sőt ott leginkább. Miért van úgy eltelve egy-egy ötletétől, fintorától, mintha tükör előtt csinálná? A lényeg másutt van, nem ezekben. Nem a felfedezett modorban. Harminchét éves, és kitűnő tehetségű költő. A talált tárgyat visszakapva, ha tetszik, ha nem, marad ugyanis a kutyakötelesség.

Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér

Hiába, nehéz leszokni arról, hogy a költőt ne a romantika szemüvegén át nézzük. „A sátán kacaja és az arkangyal röpte” – olvastam sok-sok évvel ezelőtt Babits fejezetcímét Az európai irodalom történeté-ben, amikor még a nevükön túl alig tudtam többet Byronról és Shelleyről. S nem feledtem máig, pedig már Babits csaknem idézőjelben írta fel a címet, jellemző cirádaként. Mit tegyünk, hogyan szokjunk le a romantikáról, ha a költő figurája még napjainkban is romantikus, sőt romantikusan romantikus? Ha bőséges legenda övezi, olyan vagabund-villonos, mint például Kormos Istvánét? Ha történetek sora kering arról, hogy csikóugrándozását sosem lehetett hámba törni; hogy az élet szolidabb kereteiből hányszor és mily csokonais vagy Kakuk Marci-s kópésággal vágta ki magát; hogy a nők nevét –, hiszen ez is idetartozik – színes léggömbként gyors egymásutánban vagy csoportosan eregetik fel versei, s olyan ő e léggömbcsokorral, mint egy felragadott, égbe tartó fiúalak. Valaki, aki játszik, s akivel – nem tudni, ki vagy kik – játszanak.

Pedig Kormos Istvánnak semmi szüksége rá, hogy inkább figyeljünk eleven figurájára, és kevésbé a verseire, Lírája – sokan tudják már – nagyon is megéri a bennfenteskedésnél sokkal mélyebb odahajlást. Ez a líra úgy villonos, ahogy az Apollinaire-é. Úgy apollinaire-es, hogy az igazán Kormos István magyar szabadalma, legföljebb némi Balassi, József Attila és Jékely van elkeverve benne (távolabbról Krúdy, Tersánszky, Gelléri) hazai ízelítőül. Tündéries játékosság a felszíne; és az „új inget gondolok reád”-mozdulat fedi a keservesebb mélyét. Ha Kormos elmondja – mert kénytelen elmondani –, hogy se háza, se széke, se asztala, s fekszik könyéken a puszta földön, akkor a villonos–József Attilá-s hetykeség így felel rá: „de semmi vész gyerekeim – sajnálnotok fölösleges – világokat varázsolok – amikor akarom”. És varázsol is szüntelenül. Csakhogy az ember varázsolni is csak abból tud, amije van. A képzelet is a valóság természetes leánya. Kormos varázslatainak fő eleme a zsellérgyerekként végigélt gyerekkor. Éles-fájdalmas, determináló élményhalmaz; kiírni fél élet sem elegendő. A versek kaleidoszkópjában persze ott van a másik elem is, a költő mai élete, nem-kipolcolt műveltséganyaga, úti élményei, egyszerre magabízó és kesernyés életérzése. S ahogy a kaleidoszkóp versről versre mozdul egyet, könnyű felismerni, hogy a varázslás módja: szürrealista.

Mit jelent ez? Nem többet: merész költői áttételességet, nem kerülőt, hanem éppen átvágást a költői lényegig. Ugye ismerik Čapek feledhetetlen védőiratát a szürrealista költészetről? Čapek történetében a költő egyetlen szemtanúja egy cserbenhagyásos gázolásnak. A nyomozó az autó rendszámát kérdezi tőle. – Fogalmam sincs róla, kicsit ittas voltam – feleli a költő –, de írtam egy verset azon nyomban az eset után. – A detektív elolvassa a szürrealista verset, nézi-nézi, és nem érti. – Hogy kerül ide. Szingapúr, Malájföld? – Mert az autó barna volt. – Ahá! És ez: „hattyúnyak, kebel, dob és cintányér”? – Várjon csak – mondja a költő –, kellett ott valaminek lennie, ami ilyesmire emlékeztetett. Gondoljon az alakzatokra: a hattyúnyak a kettes, a kebel a hármas, a dob és cintányér az ötös. 235 lehetett annak az autónak a rendszáma.

Čapek tréfája: alapvicc. Evidens igazságot fejez ki. Kormos szürrealizmusára pontosan illőt. A kifejezett belső világ és a látható külső törvényszerű kapcsoltságáról. A versek hiteléről. Fontosabb dologról van szó, mint látszatra hinni lehet. Napjaink költészetében divat (újra divat) a szürrealizmus. Kivált a népi szürrealizmus, melyet számon tartott mesterei előtt éppen Kormos István kezdeményezett újra a Magyarok-ban és az Újhold-ban, Dülöngélünk című korai kötetében. Szürrealizmusa azonban – hogy kitartsunk a szó mellett, bár más kifejezést is segítségül hívhatnánk – korántsem az esetleges szinonimája. Kormos játékos áttételessége, bármire merészkedik is (mondjuk például a kódexíró Sövényházi Mártával való szerelmeskedésre), világos és megfejthető. Pedig meghökkentő, friss szemlélet dolgozik benne, friss, remek magyar nyelven. Azt mondja például: tengerek szaharáiban kétpúpú hajók, ötforintos pelyhekkel jön a hó, köd medvéskedik, madár-Niagara zúdul, vagy egy kis látomás az időmúlásról: velocipéd gurul, kerék a hold, a nap. S mindezt énekelve, könnyedén, a keserűt is édes sanzonversben mondva, hogy a behízelgő verszene – éppúgy, mint mesterénél, Apollinaire-nél – egybetartja a merész képzetkapcsolások miatt széthúzó verselemeket. Üde, természetességével elbájoló, mindjárt, egy csapásra megnyerő, modernül romantikus költészet keletkezik így. Igazi költészet. Az olvasó igazi gyönyörűségére.

Más kérdés, hogy a magatartásban is, a sanzonhangban is, nincs-e az elkerülhetőnél egy csipetnyivel több irodalmi emlék? Nincs-e nyersebb, ősibb költőmozdulatok domesztikált reflexe? Az új kötet (N. N. bolyongásai) után a teljesítmény, mondhatnám, példaszerű értékeiről tudósítva, teszem fel ezeket a kérdéseket. Annál is inkább, mert a kötet újsága éppen az, hogy maga a költő is már-már szembenéz velük. Mintha ott állna, azon a ponton, hogy a továbbiakban nem N. N. bolyongásait írja, hanem N. N. visszaérkezését bolyongásaiból. Ismét feltűnik a kötetben a gyerekkor, de fényévnyi távolságból előbukkanva, tragikusabb, sötétebb horizonttal. Fel-feltűnnek ismét a lányok léggömbnevei, de egyre borúsabb, kételkedőbb ég röpteti őket. S ahogy a szép kötet belső életrajzában előrehaladunk, el is tűnnek végleg. Egyetlen valódi érzelem foglalja el a helyüket, a múltakat hökkenten számba vevő. Nem a költő játszik már az élettel, hanem ő mered arra, aki vele játszik. Időre, sorsra, elmúlásra.

Ez a született kamaszköltő így ajándékozza meg olvasóit a legmélyebb pillanatokkal.

Egy magatartás története

Lakatos István alig húszévesen, 1947-ben kezdett verseket megjelentetni, és két év múlva A Pokol tornácán című kötetére Baumgarten-díjat kapott. Sikere gyors volt, és megérdemelt. De Isten tudja, hogyan van ez, miért törvényszerű, ezekért a fiatalkori sikerekért nagyon meg kell fizetni, rendszerint bosszút áll értük az irigy sors – így vagy úgy, a legkülönbözőbb művészeti vagy társadalmi körülmények között is. Pedig hát Lakatosnak és költőtársainak, az újholdasoknak (kiknek legkésőbb jelentkezett, legfiatalabb társa volt) igazán nem kellett egy mitologikus mozdulattal aranygyűrűt hajítaniuk a tengerbe, mint Polükratésznak, nagy jódolgukban, önkéntes áldozatul a balsors elkerülésére. Ők éppen csak akkor szabadultak a balsors karmaiból: tűzvonalakon, őrjáratokon, bombazáporokon át, lelőtt társak, eltűnt rokonok, barátok, szeretők mellől. Az idegzetükben még ez élt; s mint ahogyan később kiviláglik, közérzetüket egy életre színezte a háború emléke. Megadták hát az áldozatot jó előre, mint hitték: élethosszig; nem volt félnivalójuk a mitologikus sorstól.

Pedig azért – mint kiderült – lett volna bőven.

Már az is veszélyes pozíció volt, ahogy az irodalmi pályára felálltak, ahogyan kezdeti sikereik elé indultak. Lakatosé különösen. Az átéltek miatt érzékeny, kisebesedett humanitással, mely a maximumot várta el az új világtól, másfelől a művészet terén mestereiktől, a Nyugat nagyjaitól örökölt formai, mesterségbeli igényességgel. A felfordult, forrongó, új rendjét kereső világban klasszicista vágyakkal.

Hadd idézzem ide vágynak és valóságnak ezt a kettősségét. Lakatos István összegyűjtött verseinek, az Írás a porban című kötetnek a nyitóverse egy 44-ből való A Boldogsághoz címzett óda. A csokonais zengést visszhangozó vers fiatalos maximalizmussal fogalmazza meg költője aufklärista vágykörét. (Nem ok nélküli tehát a formai visszanyúlás.) „Add, öröm, dőljön le minden – börtön, vallatószoba – tiszta szellemet bilincsben – ne tarthasson despota”, vagy: „jöjjön el a te országod: – értelem, fény, szeretet” és: „Tégy bordáink ketrecébe – új, szabad szívet, melyet – bosszú nem fertőztetett, – nem kel reggel rettegésre.” Végül a vers befejező sorai a régi pátosszal újítják meg a felvilágosodás örök aktuális óhaját: „Add, Boldogság, terror, álnok – diktatúra népeden – erőt soha ne vegyen – változtasd meg a világot!”

A 44-es valóságot (e vágy felnevelőjét) Lakatos legnevezetesebb, legismertebb írása, A Pokol tornácán című elbeszélő vers rajzolta meg. Hexameteres „hősköltemény” ez a frontvonalba került Budapestről, az értelmetlen pusztulásról, a fasiszta terror unottan végzett szörnytetteiről. Egy rettenetességében alig ábrázolható élménysorról, mely már azért is csaknem ábrázolhatatlan, mert az életveszélyben tudomásul vett tömegméretű pusztulás megbénítja részvétképességünket. A szörnyűség árasztja a közöny szörnyűségét. Lakatos ezt is tudja. Közepébe von egy köznapivá lett, hosszan elhúzódó apokalipszisnak, mely annak, aki nem élte át, puszta képzelettel felidézhetetlen. (Félelmetes gátja ez a háborút nem látott nemzedékek képzeletének.) De Lakatos akkora erővel és annyira részletekbe hatolva tárja elénk, hogy a kritikus újra és újra olvasva a verset, végül is bizonytalan abban: felidézett sötét emlékei rázkódtatják-e, vagy a kivételes írás esztétikai hatékonysága. Nyilván a kettő együtt. Mindenesetre itt a kulcsa, ebben a tapasztalatsorban Lakatos eszmerendszerének, humanista tartásának. Ahogyan itt rejlik egész nemzedéke magatartásáé is: a további társadalmi alakulásra adott igenjeinknek és nemjeinknek rendszere innen fejthető fel.

Csak színezi ezt a meghatározó élményt az a másik, a történelmi-politikai témakörből a szerelmi témakörhöz átvezető tapasztalat, melyet a kötet címadó verse örökít meg. Egy elhurcolt, lágerszámmal megjelölt, szögesdrótok között halálba terelt fiatal lány emlékét idézik fel itt a nosztalgikusan zengő stanzák (a verszene tudatosan Dsida Jenő Tükör előtt-jéhez kapcsol). Ám a hagyományápoló formai mozdulatnál lényegesebb a gonddal feltárt ifjúkori élmény, a valódi, amely Lakatos költészetét jegyző két nagy témakör: politika és szerelem szerves kapcsolatára utal.

Mielőtt azonban innen továbblépnénk, álljunk meg egy pillanatra. Észlelhette máris az olvasó átélt tapasztalat és kifejezési forma feszültségét. A speciális huszadik századinak, melyre a költészet általában formabontással reagált, az adott míves keretekben való kifejezését. A fiatal Babits gesztusának szinte-szinte megismétlését: „Új italt tölteni a régi edényekbe.” Ez Lakatosnak, társai közt is, különleges pozíciója. Csöppet sem rejtett, virtuóz formakészségen és formaszereteten alapul, és a lírai epika műfajához való erős vonzódáson, mire – mi tagadás – költészetünkben szintén akad éppen elég nagy példakép. Lakatos 1972-ben az Egy szenvedély képei című kötetének utószavában – eredményeiről mintegy visszapillantva – így összegezi útját meghatározó ízléstörvényét: „Semmi sem riaszt inkább, mint ha egy írás homályos, bizonytalan, és nélkülözi a határozottságot, a teljes értelmet. A ki nem fejezett vagy csak ködösen kifejezhető érzés művészileg számomra gyanús, hazug és torz.”

Érdekes és merész vélemény ez korunkban. De ha érvényesíthető is Lakatos fiatalkori költészetére, nem biztos, hogy áll a későbbiekre. Az az érzésem, pozícióján maga Lakatos változtatott. Ahogyan előrehaladunk kötetében az érett kor versei felé, úgy vonulnak háttérbe a kipolcolt formai jegyek, a mesterekről valló, gyakran mesteri megoldások, úgy oldódik költészetének tematikussága, elbeszélő, leíró jellege. Pontosabban: ez utóbbi három, korlátozott érvénnyel, költészete jegyeként fennmarad, de lényeges átalakuláson esik át. S ezt az átalakulást az ötvenes évek kényszerű hallgatása hozza meg, a teljes vergiliusi életművet és a szanszkrit irodalom nem egy remekét megszólaltató keserves évek érlelő munkája, mely a külvilágra tárt, nyitott szemű költői megfigyelés irányát belsőbb körökre fordította. Magára hagyatva a férfikor mélységes közepén a rémes szenvedéssel, mely szólítatlan társául szegődött – hogy szavait némileg átírva idézzem –, Lakatos ezzel a figyelemfordulással elérkezett nemzedéki költészete (vagy a modern költészet) legfőbb műfajváltozatához: a közérzeti vagy létlírához.

Kiindulni ugyan változatlanul témából indul ki, az úgynevezett szerelmi költészetből, módszere változatlanul elbeszélő-leíró jellegű, csakhogy ahova elér s amit már csak látszólag elbeszélve leír, az komplex és egyetemes. Mélyen igaza van, amikor egyik versében (Tizenkét vers-szakasz prózában) azt mondja: …egy szerelmi szenvedély indulata egészen másfajta indulat álarca lehet. Más szavakkal: a költészetre és a költőre nézve mindegy: mely fényforrásból érkezik a fény a teljes színképet vetítő prizmára. – Lakatoséra történetesen a szenvedést hozó szenvedély irányából vetül. Olyasféleképpen, mint A huszonhatodik év Szabó Lőrincére. Költészete csúcsaiban egy szenvedély történetét és egy szerető száz arcát „írja le”, énekli meg, de az olvasó az összeszikráztatott ráismerések és felfedezések sorozatában sorsszerű törvényeket tapinthat. Magáról az emberi létezésről, úgy, ahogyan az legbelül, az önismeret és a világismeret rejtett mozivásznán fel-felfénylik az embernek.

Lakatos István, ez a fiatalon termékeny, ma már ritkábban szóló költő (terjedelmes, szép kötete felét remek fordításai töltik ki) így érkezett el egy körív mentén haladva rokon pontra ahhoz, ahonnan valaha kiindult. Csakhogy ez a körív felfelé tartó spirál. A Pokol tornácán című versében a sors rajzolódik ki az életveszedelem teljében. Mai, magasabb pontján: az emberi pokolnak nem a tornácán vagyunk már, hanem a belsőbb bugyraiban. S ami tapasztalást innen felhoz, és a maga pontos, s ki kell mondanom, mert korunkban oly ritka: kristályosan tiszta fogalmazásával közöl, megsokszorozott modern képi erejével sejtet, sebes dinamizmusával belénk szuggerál, az a maga látszólag zárt területén van olyan felfedezésszerű, mint egykor a történelem kéretlen ajándékaként ölébe hullt téma. S éppúgy megszenvedett, csak az egészet értőbben. De e nélkül a törvényekre ráébresztő szenvedés nélkül, úgy hiszem, nincs is – szörnyű paradoxon – hatékony, gyönyörködtető költészet.

A létezés fantasztikuma

Ritka az olyan egy tömbből faragott költő, mint Lator László. Ritka az olyan egyetlen témájú kötet, mint az övé. A Fellobban, elhomályosul huszonöt év termése, huszonhat vers mindössze. (Arányításul: Pilinszky első könyve tizennyolc versből állt, életművének csúcsa, a Harmadnapon harmincnégy verset tartalmazott.) De ez a huszonhat vers egymásnak felel, egymásnak szinte folytatása 10-15 év távolságából is. Latort egyetlenegy „téma” foglalkoztatja a versben; régiesen szólva: egyetlen „tárgy” ihleti. A létezés. Az eleven anyagi forma létrejötte, majd törvényszerű útja roppant örömök és félelmek között saját elöregedése és megszűnése irányában. Egyszóval, a költészet, a költői mondanivaló leglelke érinti csupán. A görögdinnyének – hadd éljek egy triviális hasonlattal – csak a szíve. A többit, héját, zöldesfehér burkát, fekete magokkal villogó édes, piros húsát elhagyja. Számára csak a legtelje van. A kristályos, a legcukrosabb, legromlékonyabb.

Sokféle megközelítéssel lehet a létezés fantasztikumáról gondolkozni. Metafizikus kiindulásból éppúgy, mint szubjektív átélés alapján. (A költőktől ez utóbbit szoktuk meg.) De Lator sem a filozófiai kiindulást, sem ez utóbbi változatot nem követi. Ami őt legbelül izgatja: a létezés mint érzet. Tehát mégiscsak szubjektív, vághatnánk rá. Csakhogy költői szempontból ez nem stimmel. Dehogyis vallomásos költő ő, nála minden érzet általánosított, sőt tárgyiasított, objektivált. (Az „én” szót költészete nem ismeri, nem használja, maga sosem lép ki a vers színterére; csak következtetni lehet arra, hogy az érzet, amelyet kibontva ábrázol, az övé – persze ez magától értetődő következtetés.)

A vékony, de költőileg annál súlyosabb kötet témamenete leírható. Nagyobb egyszerűsítés nélkül. Egy egész ciklus, nyolc vers, a biológiai létrejövés kényszerét, csodáját, eksztázisát járja körül. A világra jövést a „hús féleszméletében”. Csecsemőként, növényként, osztódásnak indult fehérjeként. A „névtelen titok”: a teremtés modern víziója diktálja a verseket, egy, a titok kapujában megtorpanó, csaknem darwinista vízió, amely nem a hogyan lehetettre, hanem a milyen voltra kíván felelni. A keletkezés kényszerére, a megformálódásra, a magára eszmélésre rajtunk túli törvények parancsa szerint. Félelmetes és ünnepélyes pillanat ez, Lator úgy fogalmazza: „hosszú zománckék”, mikor a megszületett „kilép a lények seregébe”, legyen az csecsemő, rügy vagy hús-szirmú, forró bibéjű virág. És nem is az érdekes itt – hadd ismételjem –, hogy Lator az élet keletkezését hogyan képzeli el, őstengerrel, ős-földmeleggel, bár a víz, a mocsár, a kert növényi bujasága ott motoz állandóan a képzetei között, hanem az, hogy milyen képtelen és fantasztikus csodát lát benne. Hozzá képest a bibliai teremtéstörténet angolosan visszafogott. „És látá Isten, hogy ez jó” – ez a szűkös önkontroll ismétlődik ott a teremtésfolyamat során napról napra. De Lator – ez a szokatlan, a teljességgel kivételes – euforikus a lét ünneplésében; olyasféleképpen euforikus, mint lehet a szülés után a fiatal anya, látva-tapintva csecsemőjét, de mégsem híve el egészen, hogy ez lehetséges, hogy vele és általa megtörtént. Olyan csoda ez is, amely szüntelenül a hitetlen Tamás mozdulatára ingerel: a tapintás bizonyosságára. A csodát mi, persze, megszokjuk; számunkra, sajna, még három napig sem tart, úgy tetszik, túl bőven méri az időt a közmondás. De Lator nem szokja meg – ez a kivételes –, hanem épen őrizve, újra és újra borzolódva tőle, együtt él vele.

A kötet második részében is, amely már nem a létrejövésről, hanem a stabil létezésről szól, az érett létérzetről, meg tudja őrizni ezt a különleges együttélést. S ez az igazán bámulatos. Hozzá vagyunk szokva, hogy a költők korunkban, Kálnoky László szavával élve, leginkább a létezés rémségeiről beszélnek. (Hogy ebben mi a szerepe a sajátos, huszadik századi történelemnek, most ne bolygassuk.) Elég annyi, hogy a félelem és gyönyörűség kettős világából napjainkban sokkal több szó esik a félelemről, a kínról. Lator verseiben a kettősség ugyan jelen van, de a szokásosnál jobban billen ellenkező irányba, a biológiai életöröm felé. Egy pillanatra meg kell állítanom az olvasót a biológiai jelző idekeverése miatt. Napjainkban szívesen redukáljuk az életörömöt az érzékek kielégítésének örömére. Evésre, ivásra, szeretkezésre. Volt költő, méghozzá kitűnő, aki egy jó ebédről, például egy libasült vagy egy birkapaprikás élvezetéről nagyszerű verset tudott írni – Berda Józsefet Isten nyugosztalja –, s vannak költők, akik minden egyes sikeres szeretkezésükről mostanság értesítik az olvasót. Pedig, tudja csuda, talán nem is vagyunk annyira kíváncsiak. Lator biológiai életöröme, bár erotikus forrása olykor magasra szökik, általánosabb és elvontabb. Annyiszor használja az édenkert szót, mégpedig oly összefüggésben is, hogy „gyönyörrel habzó földi éden”, hogy szinte tollamra szuggerálja: a bűnbeesés előtti paradicsomi létezésöröm okozza eufóriáját.

De nemcsak az, hogy „én vagyok”, hanem az, hogy a világ van. S ez azért óriás különbség. Narcissusnak kellett a víztükör, hogy magát lássa benne, hogy magának örüljön. Latornak az érzékelés elég, hogy „magánya gyöngén lüktető hártyáját átszakítsa”, és megrohanja hirtelen – folytatva az idézetet – tündöklő léte, földi sorsa: a világtól kapott adomány. Helyesebben: megrohanja, ámulatba ejtse a tündöklő világ, hisz tőle tündöklő a létezés. Ehhez az eksztatikus létérzethez persze nyílt érzékek kellenek; az eksztázist okozó jelenségek leírásához költői szem kell. Lator itt excellál. Elvonatkoztatásra kész agya van, ez uralkodik versszerkezetein, és éles, konkrét látásmódja. Kettejük együttműködése zárt, hermetikusnak tetsző feszültséget hoz létre a versben, rokon dinamizmust azzal (érzékletes áradás, majd sebes intellektuális összegezés), amelyet a fiatal Babitsból vagy Nemes Nagy Ágnes fiatalkori verseiből ismerünk. De ha a konkrét és az elvont egybeötvözése rokon is velük, Lator látótere más, mintegy látcsővel szűkített. Ám, ha ily módon egyetlen célra tartott is az érzékletes, felfedezői látásmód, célon belüli gazdagsága, részletező (Szabó Lőrinc-i) pontossága kivételes kvalitású. Nem kerülhetem meg, hogy éppen csak ízelítőül ne idézzek néhány sort tobzódó, az érzékelés örömével telített leírásaiból. Íme a Piac című versének egy részlete:

Az idézetet azonban kár itt megszakítani. Hiszen az olvasó az eddigiekben csupán a látásmód gazdagságát érzékelheti, a csordultig telített zárt formát élvezheti, az elrendezésnek azt a magas művészi biztonságát, amely például a hagymahajszín – kajszin rímmel külön bizarr feszültséget tud adni a strófazárásnak. Ám a vers célja több a bravúros leírásnál. Nézzük csak:

„Tetőpontpillanat”, eksztázis? A piac ürügyén? Igen, az. Lator verseinek központi témája és fogantatásuknak hosszú időn át szinte egyedüli alkalma. De mivel az eksztatikus pillanat még a rá fogékony emberben is ritkás, innen a versek, a verstermő pillanatok ritkasága; másfelől innen van a verseknek már említett, egymáshoz való szoros kapcsolódása, az ugyan más-más oldalról megközelített „tematika” (a lírai lényeg) homogenitása.

Csakhogy „az anyag roncsol s alakít – részvétlen terve hogy beteljen”, vagy más megfogalmazásban: „a sérülékeny lények földi teste – halálos gyöngeséggel” van „bélyegezve”. Íme a kötet harmadik ciklusának a tematikája: a múló éden számbavétele, vagy ahogyan a ciklust bevezető vers, a Váratlan kegyelem sokkal szebben, plasztikusabban, az előzményekhez méltó képi áttétellel mondja: „egy tenger habzó visszaáradása – hordaléka vak barlangjain át – a mozdulatlan csönd fészke felé.” A világ változatlanul színes marad, hogy Lator kedvenc szavával éljek: tündöklő, de az egyén számára, akin betelik az anyag törvénye, „az édes semmiségek szétzüllenek”. Költők elégiák végeláthatatlan sorát írták már erről, fiatalon is, de öregedve még inkább. Lator azonban nem elégiát ír. Ahogyan a gyönyörűségek okát, az eufóriát kiváltó jelenségeket sűrű áttételeken át bontja ki, megszerkesztett képlobbanásokkal sugalmazza (nem azt mondja, hogy „én gyönyörködöm”, hanem szóval és képpel, megfigyeléssel és látomással létrehozza az érzetet), úgy itt sem tesz mást, mint kirajzolja, mint képmutogató, elénk tárja az anyaghoz kötött létezés mulandóságtörvényét. Nem ő rendül meg a véges létet tapasztalva, hanem bennünk, olvasókban kelti fel a megrendülést. A költő szubjektumát s ezáltal az átélés áttételességét kikapcsolva. Ez az objektiválás egyfelől direktebbé teszi vers és olvasója viszonyát (nem abba kell beleélni magunkat, hogy mit élt át és mit érzett a költő, s azt aztán általánosítva magunkra alkalmazni), másfelől sok százados hagyományt megkerülve, meg is nehezíti ezt a viszonyt, a láttatásba belerejtett, objektivált érzelmi tartalmaknak lépésről lépésre való felfejtését várva el. Ehhez, az ilyen vers megértéséhez érzelmi kultúra kell, verskultúra. A daloló alanyi költők megértése mennyivel könnyebb. Lator László azzal ugyan elébe megy a hagyományhoz kötődő olvasónak, hogy feszes formájú, elegánsan rímelt, külszínre tehát hagyományos verset ír, de közlésmódja, érzelmi építkezése más. Költészete, melyet napjainkban líránk legjava teljesítményei között kell számba venni, az igényesebb, a sorok fölött töprengeni hajlamos olvasónak nyílik meg igazán. Mint a legtöbb valamirevaló lírai teremtés.

Sirató

Juhász Ferenc új verseskötete, A megváltó aranykard csaknem teljes egészében egy családi tragédiáról szól. Arról, hogy a költő hogyan élte át, hogyan élte túl ezt a tragédiát. A haláleset és a kiszivárgó részletek annak idején azt is megdöbbentették, aki a tragédia szereplőit személyesen nem ismerte. A megváltó aranykard most újra visszavon bennünket a történtekhez, melyeket az eltelt egy esztendő már kezdett jótékony feledésbe takarni. Közlése látszatra annyira személyes közlés, hogy talán nem is volna szabad kritikát írni róla, csak tapintatosan ismertetni. Arany János, amikor elhalt Juliska lányáról ír (Juliska emlékezete), néhány sor után megtöri a verset, s odajegyzi: „Nagyon fáj! nem megy!” Elhallgatásával hallgatást parancsolóan. Juhász Ferenc nem így tesz. Nem magánjellegű naplót vagy dokumentumot ír, hanem költészetének minden eddigi eszközét, lehetőségét felhasználva művé, életműrészletté objektivál. Tapintatunkat, magándöbbenetünket félretolva, bennünket is objektív beszédre kényszerít.

A kötet a prózavers jellegű Kései előszó-val kezdődik, amely részben bevezet a tragédiába, részben magyarázatát adja a költői termésnek. Azt, ami történt, így írja le: „Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek. S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászonlepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás… S a fehér vászonlepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség.” Kurta, tömör, drámai mondatok. S bennük az érzelmileg villámsújtott ember látásának eszelős pontossága: a puli a rózsatőnél, a vasalt ágynemű vászonvonalai, vászonkockái a tetemen. Holdtávolságnyira van ez a stílus attól, amellyel a következő oldalon Juhász a feltakart halottat leírja: „Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémántmarkolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolt virág-kacskaringó aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypólusok buborék – pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel.” Gondolatmenetemet gyengítve, kihagyással idéztem. Így is kitetszik, mi leírás-beszámolás, és mi stilizáció.

Nem mintha a korábbi idézet nem volna maga is némileg stilizált („a Törékeny Kicsi Titok”, „a Hallgatás”, „a Sejtelem”); de csak annyira az, amennyire egy romantikára hajlamos szemléletnek a valóság írói megidézésére éppen szükséges. A második idézetrészben azonban már másról van szó, teljesebb áttételességről: egy népmesei ihletésű látomás dús képzeletű feldíszítéséről, kiszínezéséről, melyben a valóságos látvány a díszítőelemek sejtelmes párhuzamosításaiban bujdokol csupán. A kimondott szó nemzi itt a további kimondott szavakat, a csírájában felbukkanó kép a továbbfejlesztett képet, annak barokkos elágazását – átlényegülését. Divatos strukturalista kifejezéssel: egy szöveg (texte) keletkezik itt, amely öntörvényű, autonóm. (Nem igényli, nem úgy igényli a valóságos élményhez való visszacsatolást, mint amihez szokva vagyunk.)

A hitelesség kedvéért tekintsünk bele még mélyebben a szöveg keletkezésébe. Napjainkban nem idegen a műkritikától a statisztika. Az utóbbi idézet környéke (7. oldal) – a kardhasonlat mellett – két szó igézetéből foganhatott. Az aranyéból és a kékéből. Az előbbi 15-ször, az utóbbi (különböző összetételekben) 11-szer ismétlődik ezen az oldalon. De ez a szöveg csak bevezető, ha tetszik, próza. Nézzünk most egy jellemző versstruktúrát. Az Anna, aki szívemre-fonódva búcsúzott című versét. Így kezdődik: „Anna, Anna, Anna, Anna! – Szegénység Szép Riadalma. – Szőrös alumínium-sas, – kiszőrösödött bádog-arc.” A szőrös bádog – ez az okkal visszataszító kép, mellyel Juhász a vers tárgyának-hősének betegségét kívánja ábrázolni, különböző változatokban (vagy akár változatlanul) 71-szer tér vissza a 230 soros versben. (Csak néhányat a változatokból: „szőrös fémrács, aki voltál”, „szőrös szögletesség-csillag – alumínium szörny-alak”, „kiszőrösödött fém-asszony”, „alumínium fehér nő”, „a halál fém-szöglet-szobra –, szőrös pléhszobor” stb.) De hát csaknem fölösleges az idézgető bizonyítás, a statisztikacsinálás, mert aki elolvassa például a Fény-hitem kő-kérdőjele című vers első nyolc sorát (csak négyet fogok idézni), az nyomban rátapinthat a szöveg keletkezésének titkára: „Kőkérdőjel a szívem, – kő-csikóhal fényhitem, – kőpáfrány-fül-tollakkal, – kő-toll uszony-szárnyakkal.” A fogantató és a versen végigvonuló szó: a kő itt a szöveg alfája és ómegája. Máshelyt, más versben, persze változnak a versfogantató, verstovábbvivő képzetek-fogalmak, de állandó visszatérésük-ismétlődésük következtében mégis szinte az egész kötetre nézve meghatározhatók. (Arany, gyémánt, ős, tűz, kő, vér, kés, minden, csillag, csődör, kanca, pikkely, pont, szőr, zsák, rózsa, mosoly stb. és összes elképzelhető vagy éppen meghökkentő kombinációjuk.)

Mi következik ebből? Nem az, ami nyomban elénk tolul, hogy Juhász Ferencben a vers verbális fogantatású, mert ez nem is teljesen igaz, és nem is magyarázná bőven bomló látomásait (bár azoknak is van verbális eredetük). Inkább az következik, hogy Juhász jellegzetesen díszítő költőtípus. Méghozzá egy-egy korszakában adott nyelvi díszítőelemekkel, díszítő módszerekkel dolgozó. Az élményt nem egyszer írja meg, megszerkesztve, maximálisra fokozva a kifejezés erejét, hanem, mint a siratóasszonyok, kikiáltja előbb, majd modulációit énekli el, módosít rajta itt, módosít rajta ott, ahogy a pillanatnyi ihlet, a szavak és képek benne kialakult vonzása (az Adyra utaló Juhász Ferences nagybetűs szókapcsolás) hajtja, löki előre. Teljességgel idegen tőle az a költői eszmény, mely szerint három sor is lehet monumentális, a tömörség és a szerkesztettség eredményeként. Igaz, a monumentalitást ő is célba veszi, de más, inkább a méretekre törő eszközökkel. Mivel élményei majdnem mindig halmazélmények, szoros kötöttségben legfőbb eszközével, a halmozással, versei szalagdíszes ékítmények, ismétlődő, alig változó motívumok láncolatai. Új kötete mintha az ősi, mezopotámiai domborműveket idézné, az egymás nyomába lépő figurák vonulását. Előbb láttatja az ornamentikát, a fogyhatatlan, a túlhajtott dekorációt – s később tűnik ki a lényeg: a dekorációba takart borzalom.

Mozgásterek

Gergely Ágnes a Kobaltország-gal újfajta verseskötetet tett elénk. Olyat, ami részben egységesebb, részben – legalábbis műfajilag – heterogénabb a szokottnál. Egységesebb, mert nem egymástól elkülönülő versek sorozatából áll, hanem az egymásnak felelő, egymást kiegészítő versek sorát még össze is fűzi egy keretvers, mely a maga minden egyes vers előtt megjelenő részletével még hozzá is kapcsol az előzményekhez. Biztosítja a belső kontempláció egyes állomásainak (ezek volnának a kötetben sorjázó versek) a folyamatosságát.

E naplószerűség mellett másfelől viszont heterogénabb is a kötet, már ami lírai konvencióinkat illeti. A líra mellett eszmélkedés vagy éppen tollrajz, karcolat is található benne. Ha nem is teljességgel a prózairodalom szintjén, de nem is egészen a hagyományos versszinten.

Ez az ellentétes irányú formai eltérés természetesen tartalmi célokat szolgál. A költői világkép objektivált kifejezését kívánja elősegíteni. Az érzelmek és élettapasztalatok minél szélesebb, de mégsem direkt, mégsem vallomásos megszólaltatását. A tűnődések szilárdabb érvényességét, korlátlanabb – a költő eseményvilágához nem egy az egyből kapcsolódó – mozgását.

Gergely Ágnes álomképekből, gyerekkori emlékelemekből, problémái ad abszurdum kisarkításából felépít egy képzeletbeli országot – olyasféle költői mozgástérként, mint ahogyan Weöres a maga számára Psychét teremtette. Ez Kobaltország, amely azonos is meg nem is a mi világunkkal. Berendezkedése más – társadalmi szempontból nem modell, nem egyfajta parabola. (A kötetnek a legkérdésesebb pontja éppen az, ahol a kobaltudvar egy pillanatra belterjes irodalmi életünk parabolája lesz.) Az életérzésében, a léttapasztalataiban azonban nem más világ ez, hanem a mi közérzetünké, problémáinké, mérlegelő tudatunké egy olyan állandó áttétellel, amely, mint a köd, „nőtted a tárgyakat”, és ugyanakkor sejtelmessé is teszi. Igen, egy fénytöréssel, ha már Arany Vojtina levelei-nek képe ide keveredett.

A dolgok fénytöréses láttatását Gergely Ágnes az egész köteten végigviszi. XVII. Enceládó, Kobaltország királya vitázik versről versre örök ellentétével, az udvari bolonddal, pontosabban a bolond vitázik vele, úgy és annyira keverve szavaiba a keserű igazat, a paradoxont és az iróniát vagy a szempontváltó ötletet, ahogy egy valódi udvari bolond persze sohasem is tehette. S a vitába, mely a lét és a közérzet alapkérdéseiről zajlik közöttük (élet, halál, szerelem, magány, közösség és azonosulás), csupán két asszony szól még bele; s hogy ez is dialektikus legyen: a feleség és a szerető. A vita nem filozófiai jellegű, de filozofikus. Egy nemcsak a magánytól, de egykori kirekesztettségtől is tépett idegzet (tipikus huszadik századi élményekkel telítve) és egy analizátor tudat – mely a jelenségeket nemcsak önmagukban vizsgálni, de a világméret léptékeihez is arányítani képes – néz szembe itt adottságaival. Vet számot a világ szerkezetével és önmagával. S ezzel csupán a vállalkozás módszerének indokához igyekszem közelíteni. Mert ha az áttételes megközelítés érzelmi és értelmi többletét lehántom, és megpróbálom lemeztelenítve kiragadni a költői mondanivaló alaptételeit, akkor kiemelhetek persze megfogalmazásokat, amelyek inkább tájékoztatók. Idézhetek például ilyesféle tapasztalatsűrítő gnómákat: „Szorongok, tehát vagyok”, „A nyájasság túlélhető”, „Életben lenni annyi, mint feliratkozni kannibálnak”, „Szerelmet elveszteni: légszomj, barátot, fulladás” stb. Vagy citálhatom a szép négy sort: „ne önmagadba zsugorodj, – ne nőj fölébe önmagadnak, – ne légy semmi csak azonos, – hagyd meg a választást szabadnak”, de hogy a választás szabad-e, s hogy meddig azonos az ember, arra a megrázó Bábel-vers felel: „írt égő várost, vágtát, viadalt – kívülről volt kozák. De belehalt.” És ugyanide citálhatnám végül a „kénytelen mennyország, reménytelen szerelem, Magyarország”-képzetet, mely oly meggyőzően és megrázóan szólal meg az egyik vers végén.

De mindez csak tartalmi irányjelző. Gergely Ágnes azért helyezte el megállapításait úgy a versben, ahogy elhelyezte, azért írta meg a kötetet oly módon, ahogyan megírta (olyan dialektikusan), mert felmérte az igazságok érvényességének a korlátait. Természetesen az érzelmi evidenciákéit is – hiszen költő lévén, róluk beszél. Nincs idegenebb tőle, mint a kétely nélküli kinyilatkoztatás. Gazdag és keservesen szerzett tapasztalatait szántszándékkal szerényen közli. Lefogottan, inkább hűtött, mint túlforrósított fogalmazással. Szerencsés példaképe ebben a temperamentumunktól némileg távoli angolszász kijelentő mód vagy versbeszéd, mely tartalékot hagy az érzelmekből és a tényekből a kifejezés utánra is. De Gergely Ágnes nem hagyatkozik pusztán erre az újabb keletű hagyományra, amely azért már nálunk is érvényt szerzett magának, hanem hogy az olvasót kifejezésmódjához hozzáízelítse, két utolsó versében még külön magyarázatot is ad módszerére. Az egyik egy költői esszé, egy verselemzés (Madárcsapda), amely a versmondatok szünet-jeleiből mintegy novellát kerekít, s arra biztat – nagyon is találóan –, hogy közelítsünk kissé másként a mai vershez, esszé- és regényolvasói képességünket is mozgatva. A másik a záró vers – megint csak a kötet nagy vállalkozásai közül való –, most már minden áttétel nélkül eleveníti meg azt a gyerekkort, azt a házat, azt a fantáziajátékot, amelyben Kobaltország előképe létrejött. S ha az olvasó eddig nem ébredt volna rá a transzponált érzelmek és eszmék erős alanyi fogantatására, a motívumok kristályosulásának forró érzelmi alapjára, úgy itt a költő maga siet a segítségére.

Bármi erős, nagy vers is ez önmagában – segítségére nincs szükség. Hiszen az érzelmeknek és tudattartalmaknak olyasféle kivetítése, áthelyezése, amellyel a Kobaltország él, a líra újabb keletű törekvései közt fel-felbukkan. És a költők mindig is azért teremtenek maguknak Kobaltországot, hogy személyiségükből minél nagyobb tartományokat csatolhassanak művükhöz. Gergely Ágnes esetében nemcsak az emóció, a gondolat, hanem a humor és az irónia tartományát is. A költő a mesekeretbe belerakta a kételyt, a vers mellé odatette a prózát – versfogalmunkat fanyarabbá igazította. Úgy gondolom, ez a kiigazítás nemcsak a Kobaltország egyedi értéke, hanem magyar versfogalmunk gazdagodása is.

Fodor András kötete (A bábu vére) is naplószerű. És szintúgy megtalálni benne a költői alakítás átformálását. Naplószerű olyképpen, hogy – mint az eddigiekben is – termő biztonsággal, folyamatosan írja meg közvetlen élményeit. Ezekből az élményekből aztán nemcsak a költő életének sorsfordulói, hanem a mindennapok véletlen eseményei (utazások, találkozások) is kirajzolódnak. Rokonszenvesen kikerekedik a költő életmenete. Vállalt, hagyományos alanyiság ez, melyet az új kötet szerkezete még hangsúlyoz is; nemhiába „Sors” a három részre osztott könyv első ciklusának címe, a másodiknak pedig az úti verseket egybegyűjtő: Tanúvallomások. Ez a két rész csaknem családias közelségbe vonja az olvasót, létrehozza a költő személyiségének külső vonzáskörét, kirajzolva a dunántúli tájat, mely a költőt felnevelte, szerelmét, akiért megküzdött, megpróbáltatásait, amelyek megedzették, barátait és példaképeit, akikhez vonzódik, akik hatottak rá. Érzékelteti emberségét, közösségi tudatát.

Fodor Andrásról jó ideje tudjuk, hogy magatartása férfiasan nyílt, s hogy kötetei az egyenes, magát nem féltő ember kézszorításának melegét kínálják. S most mégis ez az új bemutatkozás? Csakhogy más pillanat ez, mint a fiatalkori köteteké. Más, belsőbb kör az, ahova olvasóit bevonja. „Csavarodik velem az út, – emel az égi geometriákba”, „Visznek csak olyan vonatok, – melyeknek nincsen állomása” – az idézetekből kikövetkezteteti az olvasó, mi készteti Fodor Andrást az új összegezésre. Ez itt már az érett férfikor lírája. Az, amelyben Kosztolányi a Boldog szomorú dal-t írta. Fodor András is itthon van itt e világban, de sejti már – egy másik nagy költő szavait idézve –, hogy fordul a világ, kiborul alóla.

A közérzete változott. S ha a lét végső kérdései előtt az eddigiek során se hunyta le a szemét – mindnyájunknak feledhetetlen például Kettős rekviem-e –, itt most a lírai mondanivaló lényegéig ért a szembenézés. Nem riadt ugyan ez, de átértékelő; sorsát s dolgát tudó emberé, aki „az egyetlen igazi úrvacsorán: a közös időn” azért cselekszik, hogy „végre kiteljesedjen legalább egy pillanat, amiért vagyunk”. S ez már egy megnyílt, felszakadt belsőbb kör törekvése, amely a maga mélyebb, meditatívabb anyagával telítette A bábu vére verseit, némileg a hangon és a költői eszközökön is változtatva, úgyhogy ha a versek indítása kötődik is a mindennapokhoz, mégis kifejlésükben a létezés egészét érintő általános érvényűhöz érkeznek el. S ahogy ez már lenni szokott a jó költőknél, a megidézett pillanat csak kiindulópont volt, csak trambulin.

Persze a pillanat hatását a költészetben hogy is lehetne lebecsülni. Kivált annak a költőnek, aki jó megfigyelő. És Fodor András ebben a mesterekkel vetekszik. Az a látvány, ami belétapad, ami megejti, pontosan és szuggesztívan éled újjá versében. Ezért érzi azt az olvasó, hogy vele együtt bolyongja be a világot, hogy a költő napi útjának a tanúja. Vele van a Badacsony oldalán, s máris jön szembe – a versből kilépve – az ifjú gazda, ingben, csizmásan, s „viszi szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások lépcsőin át”, vagy vele, a költővel nézi a kőbe faragott Édent az indiai templomban, hol „az asszonyágyék dombja, a harangos – kebel két ékes kúpja mindenütt – becéző, simító tenyér – nyomától fekete-fényes”. S vele éli át az agrai várban a kibomló képet, ahogy a szikrás gyönggyel, fülbevalóval ékes lányok keskenyen úszva lépcsők kanyarában „fölkapaszkodnak a torony fokára, – ruháik sárga, kék, piros, – ingerkedőn verődő röpke nyelve – a torkát-tátó időtlen időbe – vidáman kilobog”.

De azért bármilyen vidáman lobog is a látvány, a torka-tátó időben lobog. Vagyis hogy Fodor András képalkotását is áthatja az újabb keletű meditáció. Sőt nemcsak áthatja, de általában szikárabbá és elvontabbá is teszi, mintha az impresszió felől ebben is – egy másfajta költői gyakorlat felé haladva – a filozofikusabb, az általános érvényű felé törekedne. Nem tudom megtartóztatni magam, hogy példának erre a címadó vers záró szakaszát ide ne idézzem:

Mindez a változás nem annyira elkomorulás, hanem inkább elmélyülés. A pontos, feszes formák tartalmasabb kitöltése. A vers nem látható, de annál fontosabb tőkesúlyának a megnövelése. Fodor András számvetése a megállíthatatlan, felgyorsult idővel férfias nyugalmú. Küzdésre kész, józanul mértéktudó. Hogy a szép kötetzáró verset idézzem, a Tovább-ot, hiába fogta, mint szűkre mért kalap, fejét abroncsba a világ, tudja, hogy „a működés több, mint a lét”, s a költő „működésével” emberséges törvényeket tölt be és ad tovább másoknak, ahogy elrendeltetett, további betöltésre.

Fodor András teszi, amit kell a mindennap újra és újra létrehozandó emberi folyamatosságért. Hogy visszafordítsam rá másról írt szavait: vállal valami öröktől valót, nem kérdezve, mivégre, meddig. Költőként magát az emberség és a magyarság hagyományos letéteményesének tudva, és a hagyományt folytatva – a szükséges újat keresésen át.

Az ilyen alkat az élet örvényléseit egyenletes karcsapással szelve, fokozatosan, impozánsan tud előrejutni, mint ahogyan azt ez a szép kötet is bizonyítja.

Versek beszédhangra

Csoóri Sándort talán az választja el leginkább a vele egyívású költőktől, azoktól, akik közé esszéiben maga is sorolja magát, hogy kelléktárából kiiktatta az elektromos hangerősítőt. Módszere nem az, hogy a versre okot adó általános élményt a költői mesterség eszközeivel megpróbálja hangosítani és így a specialitás látszatával ellátni, hanem ehelyett jellegzetességeivel, természetével néz mélyebben szembe. Nem szokása a nagyotmondás, és esze ágában nincs kozmikussá növelni, csillagtérképre vetíteni azt, ami benne történik. Nem kezdődik és végződik vele a világ, a végtelen sok galaktikájú világegyetem. Csoóri közülünk való, földi méretű költő. Az elektromos erősítőket hagyja a pop-, a rock- és egyéb énekeseknek, akik nem is képesek másként közhelyérzelmeiket eladni.

Új kötetének, az Elmaradt lázálom-nak is, mondhatnám, szomorúan-mindennapi, mindnyájunkkal megeshető érzelemsor az ihletője. A költő végigkísérte betegsége visszafordíthatatlan útján, majd elvesztette azt, akit szeretett. Olyan érzelemsor ez – maradjunk meg ennél a tárgyiasító megfogalmazásnál –, amely eleve olyan lelki mélyrétegekben játszódik le, hogy ha velünk esik meg, mindennapi emberekkel, beszélni sem tudunk róla. Ezek létünk, egzisztenciánk föld alatti atomrobbanásai. Érzelmeinket közlő szavaink a felszíni változások leírására jók, nem ilyesmire. A jaj, bizonyos intenzitáson túl, tagolhatatlan még a költők számára is, legyenek bár hivatalból „az érzelmek szakemberei”. Még Arany János elől is szétfutnak a szavak, amikor elhalt lányáról kezd írni (Juliska emlékezete), s néhány sor után odajegyzi: „Nagyon fáj! nem megy!” Csoóri a maga kivetítő, tárgyiasító módszerével, mely nem közvetlenül beszél az érzelemről, megpróbálja továbbírni. Szembenéz vele. A jaj ezáltal tagolódik. A lezárt élmény megnyílik, bizonyos elégikus hűtöttségben átadhatóvá lesz. A kezed nyoma című versében például ezt mondja: „Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája? – Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.” Ez a kettőspont a magam és az első idegen között voltaképpen lélektani mélyfúrás, mely egy érzelmi alapigazságig ért el. Az én ilyen sorscsapás alatti átalakulása, idegenné válása (és vele a világé), ha valaki rábukkan, felfigyel rá, a végtelenségig megverselhető. S mivel egyik legvalóságosabb, legpregnánsabb tapasztalat lehet ebben az állapotban, bő leltárba vétele a legtermészetesebb is.

De Csoóri nem leltározó, a megcsinálás, létrehozás enumerációs jellege idegen tőle. A mesterség látványos eszközeit rokonszenvesen távol tartja az élménytől. Persze „meg akarja csinálni”, „létre akarja hozni” a versben ő is, de mindig úgy, hogy az eszközök csak éppen szükséges elkerülhetetlen igénybevételével közelítsen hozzá, pontosabbá tegyen általuk, de ne távolítson tőle. Van valami borzasztó dolog, valami visszataszító is a versírásban. A szép hazudozás, a kimódolt nagyítás benne. (Minden művészetben.) A hatáskeltés mint technika. Nincs nélküle művészet, és nincs visszataszítóbb művészet, ha meglátszik rajta, ha kilóg belőle a lóláb. Csoóri ezekben a verseiben a harsányabb eszközök közül még a rímről is lemondott (itt már végleg); és a természetes beszédhanghoz közelítve, a tényekkel akar hatni. A világ és a belső világ tényeivel. Aranyvasárnap című versét például így indítja: „Aranyvasárnap… Mit vegyek neked? – Nyitva az ég, nyitva a boltok. – Egy kis életet kellene még, ha lehetne, – tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik…” Mindennapi beszéd ez. Hogy költő monológja mégis, azt csupán az a távlatadó „nyitva az ég” és az a „tűlevél-szagú” jelző mutatja. A továbbiakban egy-két erősebb, speciálisan ható kép jön, de az is csak tényerősítőn, tényszerűen: „Te sehol, a halál pedig a zöld befőttes üvegek – homályos domborulatán is körbesétál, – előmászik a könyveimből – mint kenyeresruhából éhes hangya, – jön a sötétség vele, – a düh, a szégyen, – jön a tolongó semmi a lépcsőházból, – hálóinged helyett a szemfedőd.” Még a verszáró négy sort is idéznem kell, mert a vers keletkezésére, spontán létrejöttére nézve árulkodó: „Te is csak beszéltetsz engem – végig a Mártírok útján magamban, – csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé, – csöppre csöpp, mint az elítéltre.”

A fentieket általánosítani lehet: Csoórit „beszélteti” az élmény. Ne vegyük ezt olyan természetesnek. Nem az. Beszédhangra írni ritka célja a költőknek. Rendszerint fölötte írnak, tapasztalataikat tömörítve, kikristályosult létérzetüket képekben összegezve, tudatos, kimért szerkesztésmóddal kiszűrve a monológba elkerülhetetlenül beáradó fölösleget. A vers hagyományosan megcsinált beszéd, még ha a formája „csevegés”, akkor is. Füst Milán „spontán” monológversei maximálisan megszűrtek és stilizáltak.

Az a fajta természetesen ható beszéd, amely Csoóri sajátja, ritka képesség és ritka érettség jegye. A pályát kezdeni nem is igen lehet vele, csupán eljutni hozzá. Kosztolányi úgy vallja, afféle mutatvány, egyensúlyozó művészet, bravúr. Csoóri Sándor pályáján se más. S ez annál érdekesebb és elgondolkoztatóbb, mert igazán nem úgy indult ez a pálya, hogy meg lehetett volna jósolni: ide érkezik. Legutóbbi esszékötetének egy nem akármilyen őszinteségű beszámolója szerint úgy indult ő a pályán, hogy a korabeli irodalompolitika szinte minden példaképet – az egy Illyés kivételével – elzárt vagy mocsokkal illetett, akitől ebben az irányban, a mára érvényesen tanulhatott volna. Csoóri fel is sorolja az akkoriban feledésre ítélt vagy elhallgattatott költők egy részét, kiket, a szemellenzőt eltávolítva, magamagának kellett felfedeznie. Az az érzésem azonban, többet észlelt, felszabadítólag vagy magára eszméltetőleg több szívódott fel benne.

Szinte csak találomra idézek a kötetből: mondjuk a Bibó István emlékére írt, Láttam arcodat című versből: „Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék… önemésztő, – ki a mézelő akácosban – s nők hullámzó szája közelében is félve nézi: – nem szállták-e meg sasok a kezét – s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?” Vagy: „…láttam szemedet is – a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy – virágzó gesztenyefát, búcsúzóban, – ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.” Tudom, a lényeget kutató szürrealista kép Csoóri költészetének régóta sajátja. De hogy sajátja lett, s így lett azzá, e tény mögött nem is egy-egy előfutár arcát vélem felvillanni, hanem a teljes lírafolyamatot feltételezem.

Mondom: feltételezem. Szóvá viszont azért teszem, hogy az értetlen, elfogult skatulyázások helyett az értékek egészséges cserebomlásának magasabb síkjára emeljem a tekintetet. A részek helyett az egységre. Az előttünk álló és felemelő egyetemes folyamatra, mely ritka kincsként termi a továbbvivő és megint beleolvadó egyéni eredményeket. Csoóri eredményei ilyenek; közülük valók.

Új látomások

Veress Miklós Könyörtelen könyvtár című nemrégiben megjelent cikkében az írói kritika szerepéről, e szerep fontosságáról beszél. A kortársi vagy nemzedéktársi író vagy költő – mondja angolos aláfogalmazással – hátha mást is tud mondani a művekről, mint a profi kritikus. „Az írói kritika – hozakodik elő egy irodalomtörténetileg cáfolhatatlan érvvel –, mely napjainkban sajnálatosan háttérbe szorult, literatúránk nagy korszakaiban nélkülözhetetlen volt.”

Az írói kritika fontosságát illetően lelkesen egyetértek Veress Miklóssal. Úgy is, mint profi kritikus. Egyetértek, mert a születő új értékek felismerésének és kritikai átvilágításának feladatával küszködve régtől fogva tudom, hogy az új minőséghez a költők egy keskeny, tudatos rétege jobban ért nálunk, kritikusoknál. Bocsássa meg szegény fejemnek a tisztes szakma, de úgy tapasztalom: jobban ért, megesik, egész tudós és kiművelt mindnyájunknál. Alátámasztásul a múltból példálódzom, hogy senkit sérelem ne érjen: Babits Mihályhoz nemcsak a korszak nála fiatalabb, nagy kritikustehetségei jártak el tanulni (Szerb Antal, Halász Gábor), hanem tanult tőle a nála korosabb Schöpflin is (lásd irodalomtörténetét). S a korszak kimagasló irodalomtörténeti művén, a Horváth Jánosén minden tiszteletünk mellett is rajta a szeplő, hogy sajnos nem tanult, hogy ízlése a huszadik századi új minőségre tompa volt.

De hadd indokoljam helyeslésemet egy másik tapasztalatommal, mely végül is e cikk konkrét témájához, Szécsi Margit új kötetének értékeléséhez közelít. Napjaink még egyre forrongó költői kifejezésmódjában számos különböző alaplehetőség (és azok számtalan variációja) érvényesül. Régről hozott, így vagy úgy hagyományos írásmód, már-már szintén hagyományossá lett avantgárd és új bontásokra, vegyítésekre törő neoavantgárd (ideértve a nyomdatechnikát szétbontó texteket is). A költészet műfaji formája, definitív határa romban van. Hogy mi a költészet – más műfajoktól eltérő – esztétikai hatóanyaga, specifikuma, kétséges lett. Minősítésének fix kiindulópontjairól beszélnünk gyakorlatilag merő nagyképűség. Ha valaha, a Nyugat indulása idején azt mondhatta Ignotus, hogy az irodalomban mindent lehet, csak az író meg tudja csinálni, akkor a maihoz képest sokkal konkrétabb és zártabb ízléskörön belül tűzte ki a megcsinálás határait. Ez a kör azóta a szinte beláthatatlanig tágult.

Az a feltételezés, hogy a mai kritikus ebben a tágabb és végtelen variációjú körben mindent megérteni, minden új minőséget felfedezni, minden érvényesnek tetsző kezdeményt érvényesnek elfogadni képes, becsapós feltételezés csupán; némelyikünknél pusztán öncsalás. A nyitottság, a megértés köreinek folytonos tágítása persze alapkövetelmény szakmánkban. De paradox követelmény ez: aki mindent megért, semmit sem ért meg. Aki mindenre rábólint nagy nyitottságában, vajon kritikus-e? A létrehozás folyamatát nálunk jobban ismerő, az ocsút a búzától, az ötletet az élménytől, a trükköt a hitelestől beljebbről distancírozni tudó alkotói kritika támasza, segítsége, kiegészítése bizony ránk fér. Olykor egyenesen kívánnám mutatóujjának figyelmeztető mozdulatát vagy azt, hogy a sarkalatos pontokra értőn rábökjön.

Hiányolom Szécsi Margit esetében is, akinek szép kiállítású, jelentőséget sugalmazó kötetét (A Rózsaszínű Dzsip) rokon élvezettel és rokon nyugtalansággal forgattam, mint annak idején A Szent Búborék-ot, amelyről nyolc évvel ezelőtt írtam is. Igaz élvezettel, sőt úgy pontosan: megrendüléssel, a költő- és élettársát elvesztett költőasszony belső útját követve, mely a versek sorából – Szécsi Margit tehetségére oly jellemzően – egy ősi, archetipikus jelképrendszer modernizált metaforavilága által rajzolódik ki. A versek közül a Tartomány címűt ki is emelem, hogy lássuk: a dalformában, mely Szécsi Margitnak mindig is a magas szintjét reprezentálta, ez a szimbólumvilág mekkora költői hatóerővel tud szólni, jelképei milyen szuggesztívek:

Szinte fölösleges is hozzátenni, hogy az ősi, virág és kendő jelképek azzal a természetesen hozzájuk tett „halánték-lövésrózsával” hogy válnak a tragikum kifejezőjévé. S a versbe belerejtett esküvői képzet hogy vált át a befejező nyolc sorban enyészet-esküvővé:

Ez a személyes gyász a sorjázó versekben túlnő azonban önmagán; általánossá lesz, részvétként ráterül az egész emberiségre. Az élet kegyetlen rendjét és a világ komisz struktúráját el nem fogadó általános közérzetté, életérzéssé terebélyesül. A Piros kabátban című nagyszabású poéma egy fohászkodásféle betétjében Szécsi Margit ki is mondja (hangsúlyosan, csupa nagybetűvel szedetten): „Tedd, hogy ne gyászoljam egynek!” Vagyis – ha jól értem – a „csukaszürke a szuronyos békében” a „besorozott sírok” között minden embernyi emberért fakad ez a gyász. Egy másik, a jelképhalmozások miatt már ellenállóbb verslátomásában, a Hóbányá-ban, ez a világot a gyász ősi keleti színébe, fehérbe öltöztető alapérzés a magyar múltra is rávetül. A vers legalábbis Zrínyire és a magyar sorsra utalva indul („Én azki azelőtt Tebenned – Magyarország hava!”), és jut el Dózsa rideg trónusát is nyomatékkal emlegetve a jelenig, a deres, behavazott, koporsókkal teli múltból magáig a költőig, aki a havas látomás közepén álomban él (és meghal a maga dicsőségén vagy a maga kötelén), de aki mégis „a vállig havakban önmaga szárnyas lova”.

Hiába csihol azonban sarkantyújának súrlakodása kettős Tejutat, álom fogadja csak, tejsűrű világosság, hályogos szemekben befagyott szivárvány. A „keserű keresztű élet” egy ismételt havas képben enyészik el; jelkép és üzenet, szeplőtelen álom marad csak utána. E félidézetekből is kitetszik: merő jelkép- és látomásszövevény a vers, de az olvasó nagyjából akkor is követni tudja indulatmenetét, ha a látomások látványmagjuktól elszakadva burjánoznak benne, elhalnak, és arabeszkszerűen újra feltámadnak, alakzatot és jelentést egyként változtatva, mint a szélben lobogó láng. Követni tudja, mert a költő a versben ősi, ismerős jelképekből fejleszti ki alapszimbólumait (hó, szivárvány, álom, lovas és így tovább).

Más az olvasó kapcsolódása azonban azokhoz a versekhez, amelyekben Szécsi Margit sajátos szimbolizmusát mai, általa létrehozott jelképekkel mélyebben elegyítve teremti meg. Ahol, mint például a kötetnek címadó versében. A Rózsaszínű Dzsip-ben olyan elemeket halmoz, amelyeknek még nincsen kijegecesedett költői jelentésük. Ahol a mai élet modern eszközei közül választ ki egy-egy tárgyat, és azt analógiás költői látásmódjával, képi erejével, magyarázataival és ismétléseivel életünk, létezésünk általános jelképévé emeli. Így lett annak idején (egy korábbi kötetében) életjelképpé a Nagy Virágvágó-Gép és ilyképpen az a vonuló, magát vonszoló életé a Rózsaszínű Dzsip. Egy némileg szürreális fogantatású újszimbolizmus megteremtését érhetjük tetten ezekben a versekben (idetartozik még a kötetben, többek között, az Édes kesztyű-íze az ősznek című poéma is), mely szimbolizmus természetesen és hangsúlyozottan rokon az eredetével: Ady szimbolizmusával. Képgazdag, zuhatagosan bőséges szavú, harsány és szecessziósan dekoratív. A jelképteremtés mai szokottabb módjaitól, melyek általában visszafogottabbak, rejtettebbek, szófukarok, alapvetően ebben tér el. Főként a mindig magasra csavart hangerőben.

Új életjelképeket természetesen csak felfokozott versintenzitással lehet teremteni. (Nem csekély erőbevetés kellett ahhoz, hogy a fekete zongorát annak idején – és milyen lassan, nehezen – elfogadjuk.) Szécsi Margit ezt tudja, nyelvi erővel győzi is, de megnehezíti helyzetét, hogy az elhitetés racionális síkját háttérbe szorítva túlnyomóan a képi analógiás gondolkozás szuggesztiójára támaszkodik: egymástól távoli dolgok megfeleléseit halmozva halad előre versmenete. A Dzsipben (de másutt is) olykor úgy fut a szuggesztív, valamit szuggeráló szövege, hogy közben bizonytalanul áll, kapcsolás nélkül tétovázik az olvasó agya. Vagy ha igen, nem mer hinni a saját triviális kapcsolásának. (Lásd például a Dzsipben a kerekek számáról szóló szakaszokat.)

Persze a vershez idő kell. A jelképiség felszívódásához, áttetszővé válásához, megvilágosulásához különösen sok idő. És már önmagában is sokatmondó és minősítő egy költői termésről, hogy azonnal elsajátítható értékei mellett, éppen nagyobb vállalkozásaiban ránk testálja önmagát mint problémát. Ránk testálja magunk és világunk teljesebb megközelítése céljából a maga modern motívum- és jelképrendszerének feltárását mint feladatot. Valamit, amit a mából merített, de amit a ma számára még itt-ott takar a köd. S ha egy pillanatra belegondolunk abba, hogy miként tisztulnak fel egykor homályosnak tartott verseink, miként alakul a korízlés, hogyan változott például alapállásunk a szecesszióval szemben (melyhez Szécsi Margitnak sok köze van), akkor nem lesz nehéz megérteni őszinte igényünket arra az alkotói nemzedéktársi kritikai kiegészítésre, amelynek fontosságáról Veress Miklós is beszélt.

Tűztáncosok férfikorban

Közhely, hogy versízlésünk szinte földmozgásszerű állandó változásban van immár egy százada. Fölösleges azonban mindjárt a legszélsőségesebb megnyilvánulásokra, az avantgárd látványos lávaömléseire, új és új szökőárjaira gondolnunk: elég e mozgás észlelésére, ha szemhatárunkat mintegy leszűkítve csak az utolsó negyedszázad átalakulását vesszük számba. A magunk portájára szorítkozva nem kevesebb történt: megértettük a költészet társadalmi funkciójának teljesebb lényegét: ízlésünk e negyedszázados fejlődés kezdeteivel szemben nem egyfajta mozgósító, direkt költészetet vár el költőinktől, hanem egyszerűen költészetet (a maga tágas, sok mindent, még az agitációt is felölelő értelmében), melynek bitorolni akart formálási jogát is szerencsésen visszaszármaztattuk a költőkre. Ha korszakunk elején részben a konszolidáció társadalmi szükségletéből, részben a személyi kultusz túlélő hagyatékaként voltak is a költőinkkel szemben előírások és elvárások, ma a humánum betöltésének örökös igényén túl ilyenek nincsenek. Ma minden józan olvasó és irodalmár egyetért az Írószövetség legutóbbi közgyűlésének egyik, hivatalosnak tekinthető szónokával, aki azt fejtegette: csak az irodalmi érték számít, s ezt se párttagság, se ellenzékiség nem befolyásolhatja: mérlegelését fel vagy le nem billentheti. (Legfeljebb több évtizedes kritikai gyakorlatunk néz vissza erre a megállapításra szemrehányólag vagy jobb esetben szégyenkezve.)

Igen, de az esztétikai igényeknek, a hivatalos ízlésnek ez a változása hogyan hat vissza a költőkre? Különlegesen azokra, akik a korszak elején az igényelt társadalmi feladatok betöltését elvállalták. S állták ezt a szolgálatot, esetleg hűvös, tartózkodó, önmagukra koncentrált alkatuk ellenére is magukra mérve, olykor mint a kötéltáncos, ekvilibrista egyensúlymutatványként?

Garai Gábor – hogy az iménti képnél maradjak – már túlélte az alázuhanást. Indián nyár című új kötetében (1978-79-ben írt verseinek gyűjteménye) a földön találjuk, az eséstől még kábultan, de tápászkodóban, az újra önmagára találás rokonszenvünket kiváltó, próbára tevő küzdelmében. Mert két lábra állni, kiegyenesedni, számot vetni önmagával igazán nem lehetett könnyű neki. Annyi siker és nyilvános elismerés után, nem akármiféle szembenézés az élethelyzetet így összegezni: „Mindenért vérrel kell fizetni, – bemocskolódik még a legszebb – pillanat is, bemocskolódik, – talmira váltja a valódit: … keselyűhad, fergeteges vád, – úton-útfélen bosszú les rád, – míg egy porvihar nem temet be – utolsó, néma szégyenedbe…”

Ez persze csak egyetlen idézet, de kiragadhatok hasonlót innen is, onnan is: „Nincs reményem, hogy rendbe rakjam – dolgaimat, kinyílt alattam – egy nagy mély szakadék”, vagy: „kudarcaim mind alám hullanak… szégyenkezem csak, és csak rettegek”, de a legkegyetlenebb s egyszersmind perdöntő vallomást a kötet nyitóverséből emelem ki: „idén, örökké – kívülről nézem magam, ezt a bálványt, – ezt a se szánalomra, se tiszteletre méltót, – ezt a jelenlétében is távollevőt… – ezt a szeretet híján méltán szeretetlent.”

Garai, a kíméletlen önelemző, íme, maga nevezi néven a szakadékot, maga fedi fel konfliktusát. Mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy a költői önvádból vádat szerkesszek, vagy hogy a látható belső összeomlás és lassú gyógyulás magánjellegű tényezőit, melyek a kötetből kiolvashatók, a nyilvánosság előtt pertraktáljam. Azt és annyit érintek belőlük, ami és amennyi közügy. Valamikor az ötvenes években, a Tűztánc idején, Garait egy irodalmi vákuum emelte hirtelen a magasba, és helyezte eleven költészetünknek szinte a csúcsára. (Lásd a jelenség koordinátáiként a reális társadalmi igényt és az előző korból megörökölt szűkös költészetfelfogást.) Egy légritka tér repítette fel, mely egyrészt abból keletkezett, hogy a személyi kultusz egykor dédelgetett költői vagy elfordultak addig követett irányvonaluktól, vagy kompromittálódva megszűntek főszereplők, szereplők lenni, másrészt a személyi kultusz alatt elhallgattatott költők még nem kerültek vissza régi helyükre. Nagy eredmény volt egyáltalában – valódi konszolidációs jel –, hogy az irodalom szegélyén újra jelentkezhettek, bár költészetük nem töltötte be azokat a kimért feladatokat, amelyeket az irodalompolitika vagy a korabeli hangadó ízlés a letűnt kor szuggesztiója alatt még egyre elvárt vagy elvárni látszott. A tűztáncosok felfutása idején, az ötvenes évek végén még az is vitatott kérdés volt, hogy szocialista művelődéspolitikánknak nem fölös luxusa-e befogadásuk. Hol volt és volt-e egyáltalában azóta csaknem klasszikusnak számító művüknek nyilvánosan elismert rangja vagy tekintélye?

Garai ilyen felemás, átmeneti helyzetben, így került az élre. Kiváló formakultúrája volt, mely az idők során még csiszolódott: könnyedén, szuggesztívan írta meg (lásd például a közismert Artisták-at) a közvetlen társadalmi funkciójú tézisverseket. Annál is könnyebben, mert eszményei, iskolája, alkata szerint is közel áll a racionális okfejtésű tézisköltészethez. Lénye pedig természetesen tette magáévá, hogy az emberi lét értelme: egy célra elhajítva lenni. A kritika persze észlelhette – sőt észlelte is –, hogy az a hideg izzás, amely verseinek sajátja, nem annyira politikai lírájában, hanem leíró verseiben, főként szerelmi költészetében a leghatékonyabb. A mai farkaséhségű férfi égéséről, örömeiről és harc közben szerzett sebeiről – mintha csak mesterének, Szabó Lőrincnek semmire tekintettel nem lévő feltárását folytatná – egyedi képet kínált. Igazából – mai költészetfelfogásunk szemüvegén át mérlegelve – ebben áll érdemei telje, és népszerűsége is a spontán olvasók előtt nagyrészt ezen alapszik.

Az Indián nyár bármennyire pontos látleletet ad is a költő nemrégen átélt konfliktusáról, belső összeomlásáról, mint egyértelmű lelki tényről, okát vagy egyik okozati összetevőjét a fentiekben csupán feltételezhetjük. Pontos értesültségünk nincs róla. Valószínűleg Garainak se, aki depressziója alapérzéseit – s ez az önelemzésnek ismét értékes költői foka – így körvonalazza: „Valami minden nap lerombol – kilábalnom nem enged: – mások mosolyától fuldoklom… – se becsvágyak, se szenvedélyek – nem törik át fakó – közönyöm iszonyú falát már, – s hogy élnem rosszabb a halálnál, – már el nem mondható.” (Félszázados bűnöm.)

Az idézettel szemben azonban mégis elmondja az el nem mondhatót, költészetbe emeli, élethez köti. S ez még a mélyponton is a jövendő kilábalás jele, hiszen lélektanilag a hallgatás a teljes mélypont. A később, apránként csakugyan bekövetkezett kilábalásé, melyet a kötet, a versek időrendjének megfordításával, előbb közöl az olvasóval, mint az alászállást. S ebben a költészet szempontjából van logika. Mert ha a pokolra szállásban van is információ, distinktív megfigyelés, felszikrázó kép, egy-egy hatékony költői találat, se feltárásában, se szélsőségességében nem mérhető például a József Attiláéval. (Hozzáteszem: a költő személyes szerencséjére is.) Garai addig a mélységszintig jut el ugyanis a költészetben, ameddig a racionalista pontosság eljuthat: a megvilágításig, az értelemig (az sem kicsinység!), de nem tovább. Belsőnk rejtettebb alakzatainak költői megtestesítése, a létező, de nem racionalizálható léttapasztalatok, létevidenciák víziós láttatása nem kenyere: a költészet bizonyos lehetőségeivel nem él. Így depressziós állapotának rajza inkább leírásfokú, mint érzékletes, bármi pontos is. Ám kilábolása a lelki ködből, a fokról fokra követett gyógyulás (a kötet első, nagyobbik fele) irodalmunkra és a költőre nézve egyaránt gazdagítóbb. Garainak amúgy is többnyire csak önmagára koncentrált figyelme a megszokottnál természetesebben, gáttalanabbul, más irányú feladatokat számba nem véve terül itt tárgyára (a lábadozás tényeire), s mindig is pontos önmegfigyelése felenged tartott ridegségéből. Egy hajlékonyabb, hatékonyabb, megnyerőbb líraiság és egy felfedezett, spontánabb beszédmód, mely a köznapi tényeket is lírai aurával ellátottan képes versbe emelni – ez a kötet eredménye. (Lásd főként a Karlovy Varyban írt Kelet-Nyugati levelek című ciklust, melynek hangsúlyos és időmértékes verselést egyesítő parlando hangja formailag is szerencsés találat.) Egy érdemét illetően hol túlbecsült, hol alábecsült költészet kétségtelen gazdagodása ez, mely ígéretes a jövőt illetően, s melyet nyugtázni objektív kötelességünk.

*

Mezei András is a tűztáncosok között indult. Hátrányosabb helyzetből, mint Garai, és nem is éllovasjelöltként. Hátrányosabból, mert neki aztán igazán nem volt ápolt formakultúrája. (Nem is igen érdekelte – feltételezésem szerint –, hogy mi az.) Az Élet és Irodalom 1982. január 29-i számában mindenesetre brosúraízű zagyvaságoknak mondja kezdő verseit. Túlzott önkritikával persze, mintegy a pohárba tiszta vizet öntő, szabad beszédmódra adva példát mindazoknak, akik mostanság oly taktikusan írják át múltjukat. Hajlamos vagyok azt gondolni, Mezeinek szerencséje, hogy kezdő költőként nem tudta, hogy kell verset írni, mondjuk így: formai szempontból. Hogy megverselési kísérletei sorra bedöglöttek. Kudarcai közben ugyanis felfedezhette nem a technikát, hanem azt, hogy mi a vers. Mire jó. Neki és mindnyájunknak. (Nyomon követhető, hogy a technikát csak utólag sajátította el.)

Az élménynek ugyanis még leginkább az intenzitásán múlik, hogy megírása milyen műfajt kíván. Ha közügyet rejt, ha magánügyet, mindegy. Félremagyaráz, aki a fentiekben a közbajokkal, a közösség ügyével foglalkozó költészetet véli megkérdőjelezni. Mezei, aki közgondjainkkal éppen eleget foglalkozik, nem feltáró, érvelő cikkeinek anyagát írja versbe, hanem azt az erős érzelmi hullámverést, amit egyik vagy másik közgond benne felvert. Új kötete, az És eljön…, mely a 71-ben megjelent összefoglaló gyűjtemény (Fehér malom) óta írt verseit tartalmazza, mindjárt egy ilyen közgond exponálásával kezdődik. Hogy mi az az intenzitás, mely az élményt vershőfokúvá teszi, lemérhetni szövegén. A vers (Lesz-e bárka?) az ismert témáról, a környezetszennyezésről, a Föld elromlásáról szól. Csak más szinten, mint ahogyan megszoktuk, más indulattal. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a vers invokációja a második versszakban már prófétai: „Halljátok népek! Zendülők! – Acsarkodók, a földnek fiai: – lepusztulnak a városok, – mint a szegények asztalai.” S ezzel máris belesodródtunk a látomásba, a valóság felnagyított képébe, mely mindig is a próféciák hatóanyaga: „Szervekbe kövült vegyszerek – tanulnak anatómiát. – Patkánypofákon véresen – habzik az ammoniák.” Nem követem nyomon Mezeit, aki szinte logikai rendben haladva rajzolja elénk a Föld, a Kozmosz lakhatatlanná válásának rémképeit, az özönvíz-ősképzettel analóg romlásözön-képzetet. Csak néhány mozzanatát emelem ki e modern apokalipszisnek:

Jól megfigyelhető ebben a szövegben az ősképzeteknek és a maiaknak természetes egymásba kapcsolódása, de még inkább tetten érhető a prózától való különbség: a képi gondolkozás előtérbe tolulása. Fel kell tételeznünk, hogy neuronjaink mozgásának, agyunk struktúrájának a nemcsak érzékletes, de többet is közlő kép alkalmazása olyan tulajdonsága, amely bizonyos érzelmi indíttatásra fellép, emócióink intenzív jelenléte esetén kiváltódik. (S a költészetnek mint önálló műfajnak egyik pszichofizikai alapját képezi.)

Mezei András kezdeti tapogatódzása után a költészetnek erre a műfaji specifikumára ébredt rá a maga számára mint evidenciára. S arra is ráébredt, hogy az ő sajátos adottságai között, műveltsége és világérzékelése következtében, képi és képzetkapcsolási mechanizmusa ősi, biblikus alapozású. Minden racionalizmusunk és racionalizmusa ellenére, ez a (mondjuk így) második (költői) megismerő rendszere archetipikus elemekkel telített. A szokásosnál sűrítettebben talán, de költői hagyományunkba természetesen belesimulva.

De az És eljön… kötettel kapcsolatban mind e felfedezéseket túlhangsúlyoztam. Az már a messze múlt. Mezei itt nem próbálja, hanem alkalmazza költői tudását. S ha az eddigiekben súlyos versek közül vettem is az idézetet, valójában nem ilyen összefoglaló látomássorok hordozzák lírája alaptónusát. Illetőleg hordozzák azok is, csak nem oly szembeszökően, mint rövidebb versei, dalformái vagy dalai. Mezeinek ugyanis van még két-három olyan nagyobb vállalkozása a kötetben, mint az idézett Lesz-e bárka?; fellelhetjük az ő Apokrifját, létezés-vég látomását az Anti-genezis és az Erősség című hatásos kompozíciókban. Szerkesztési módja azonban nem az a meglatoltan célratörő, látszólagos kitérőivel együtt egyenes vonalú szerkesztés, amilyen a Pilinszkyé vagy vele rokon költőké, ő ezekben is – miként az idézett versben – dalformájú érzelmi mozaikdarabokból építkezik: verse a különböző elemek, betétek sikere vagy váltakozása szerint ugyan felfelé, célja felé halad, de vonalát tekintve mégsem egyenes, hanem szinuszvonal. Dalformát mondtam, abból való mozaikot, jobb szó híján alkalmazva a fogalmat, némileg modernizálva tartalmát. De mégis benne, a modernebb értelemben vett dalformában rejlik Mezei költészetének alaptónusa. Ő ugyanis nem a súlyos, filozofikus jellegű életérzések megtervezett életre hívója, lírai rendszerbe építője (még ha ez a feladat vonzza is), hanem igazából rövidebb lírai impulzusú, éneklő költő. Legközvetlenebbül talán Zelk Zoltánnal rokonítható költő, olyan, akinek nem annyira emelkedett, léttapasztalatot összegző, kivételes pillanat, hanem, mint a lélegzés, spontán mozzanat a versírás. Olyan, akiben a beesőző észleletek, események szüntelenül szólásra késztetik a múló benyomásra is fogékony meditációt.

Mezeiben ez a meditáció többnyire az emberi idő és történés folyamatosságával bíbelődik, magyarán a mulandósággal és a mulandóság meghaladásával. S mi adna több lehetőséget legalább a képzeletbeli meghaladásra, mint a mitológia? Az ősi menedék, szemben a nyomtalan letűnéssel, kipusztulással. A meseivé tett, elevenen őrzött előzmény, mely egyben példája és parabolája minden utókövetkezménynek. Olyan régvolt, amely a lesznek mintája. Mezei szinte gyermeki hittel kapaszkodik az ős életmintákba: a szerelmeskedő mai lány a Karmel hegyén, hanyatt a homokban, retiküllel a feje alatt, szemében a bibliai Sára, aki valaha, kivel-kivel-nem hált itt. De hogy e nemben ne csak ügyesen kontrasztosat, hanem kiválót is mondjak: az idézett Lesz-e bárka? a vízözönképzetből ugrik át a romlásözön-képzetbe, s az Ararátra utalva fogalmazza meg a holnap kérdését: „Visszatérnek-e madarak csőrükben oxigénnel?” Mégis valahogy túl könnyűnek tűnik fel nekem ez az átjárás ősmúlt és jelen között: a hét mérföldet vagy ötezer évet lépő csizma olyan otthonos Mezei lábán, mint a túracipő. A költőnek – a költészet magas fokán, mely felé Mezei sikerrel irányul – módja van a mulandóságot egyéni mitológiateremtéssel sarka alá szegni. Saját élete mitologémává formálásával. A költő anyját búcsúztató Fehér ajtó és a gyermekkort idéző Ráébredések ciklus, valamint a kötetvégi Tudod már versfüzér szinte-szinte ezt a keskeny kaput nyitja, ezt a meredek, keskeny utat kínálja – hogy én is biblikus legyek – továbblépésre. Közülük való a Szimmetria című pompás négysoros is, amit végső mustraként ide kell tennem: „Apám keze tűnik elő, – ahogy nézem a kezemet, – épp ilyen volt halálakor – és most egymásba illenek.”

Nemdebár „könnyű dal”? Könnyen, egyszerűen mondja a nehezet.

Ítélet

Kritikai relativizmusunkban nehéz az olyan költői termésről, újabb keletű műről írni, ami nem csupán viszonylagosan jó vagy kiemelkedő, hanem ami túllépve a perc relációin „igazi”. Igazi, vagyis hogy autonóm létezésében – legalábbis úgy képzeli a kritikus – nemcsak mai költészetünknek része, hanem egyúttal a jelző nélküli magyar lírának is.

De túl magasra futottam. Hadd kezdjem el újra, a lehető legegyszerűbben. Székely Magdának Ítélet címen megjelentek a válogatott versei. Annyi vaskos, több száz oldalas válogatást kézbe kapva, ettől nem kell elrettennünk. A kötet mindössze 138 oldalnyi vers. S ritka, hogy egy-egy oldalon több volna nyolc-tíz sornál. A szemünk nem fog belefáradni: nem a mennyiség rejti itt a kibontakozó minőséget. A válogatást sem úgy kell értelmezni, hogy Székely Magda bő terméséből ez most szűk, alaposan megrostált kiemelés volna. Nem sok, szinte elenyésző az, amit a költő két előző kötetében publikált s most elhagyott. Székely Magda már a megírás előtt válogat, és lírai élményei közül egy speciális fajtát tekint csak megírásra méltónak. Abból érlel verset, ami így vagy úgy egész emberi egzisztenciáját érinti, ami létérzetét mozdítja vagy ami létezésünk alapjainak vizsgálatára készteti. Ha meggondoljuk, hogy a költőnek – és olykor nekünk magánembereknek is – mennyi minden adhat felkavaró, lényegükig érő, egzisztenciális élményt, bár behatárolt, de csöppet sem szűk terület ez. Hiszen a névtelen megrendülések mellett minden ismert emóció, szerelem, harag, kiábrándulás, öröm, fájdalom megannyi változata beletartozik – a teljes élet. Csak a csökkentebb intenzitású élmények esnek ki, a felszín vibrálása, villódzása, a kedély játékosabb vagy elengedettebb pillanata, a szellem felsziporkázása – mindaz, ami másfajta alkatoknál gazdagon színezheti a költői művet.

De felderíthető története van annak, hogy Székely Magda miért ilyen. Miért volna sűrítetten „sűrítő” – ha netán a német nyelvből fordítottuk volna át magyarra a költő szavunkat. Miért volt számára a vers költői indulása pillanatától fogva – sőt éppen akkor a legpragmatikusabban – létezésünk alapjai körüli vizsgálódás. Sorsában, élményvilága kialakulásában rejlik erre a válasz. Hiszen mi máson vizsgálja az alanyi költő a létezést, mint döntő élettapasztalatai során. És az ő legelső, kora gyermekkorban szerzett léttapasztalata századunk történelmi, erkölcsi tapasztalatainak a legsúlyosabbja. Adorno azt mondja: Mauthausen és Auschwitz után nem lehet többé írni. Reményt adó ellentmondás: írásban közli az írás lehetetlenülését. A magyar lírának világirodalmilag is kimagasló teljesítménye, hogy a lehetetlenülést is számba véve, félrepillantás nélkül is, lehetett. Nem megkerülve a század tanúként átélt botrányát. Székely Magda, aki a háborút kisgyerekként élte át, s az egyetemes emberi botrányt (személy szerint anyja elpusztítását) felserdülve dolgozta fel magában, már cselekvő kényszert érzett, nem lehetetlenülést. Éppen az lökte útra, erkölcsi vizsgálódásainak költői útjára. De a csonthamuból megéledt, „phőnixként kikelt” erkölcsi elkötelezettség mindjárt az axiológiai gondolkozás fentebbi régióiba emelte. A mártírok lobogásából táplálkozó költői lobogása a jó, a rossz, a végső kérdések bokrait izzította. Mintha verseinek biblikus színpadán egy új csipkebokor égne – társadalmunkra érvényes híradással.

Ez a híradás nem kötődik úgy a konkrét, a megírást kiváltó élményhez, mint ahogyan azt líránkban megszoktuk. A kontemplációhoz kötődik, a felforrósult belső tűnődéshez, amelyet az élmény megindított. Tartalmazni pedig egy-egy felismerést tartalmaz, egy-egy átvilágított, körüljárt közérzeti tényt, egy-egy szenvedélyesen átélt általános érvényű evidenciát – mégpedig egyszerre hordozva a rátalálás heurisztikus frisseségét és az ércbe metszés igényét. Gnomatikus végső megfogalmazásain ezért érezni úgy, mintha a költő keze alatt az eleven anyag még egyre sisteregne.

A felismerések, evidenciák közül – ezúttal csak egyetlen témakörre összpontosítva – kövessük nyomon az emberi magatartásra, a szűkebb értelemben vett erkölcsre vonatkozókat. Kezdeti tartalmaikat, a történelmi bűn és bocsánat dialektikáját, mintegy útnak indításul, a mártírok szólítása határozta, meg. Ez az elhívás, csaknem prófétai vállakra illő teher („nem az én szavam az a szó, – s ha ki nem mondom, agyonéget”) a maga kínzó vízióival („én minden éjjel csontmezők fölött virrasztok”) teremtette meg Székely Magda költészetének objektiváló alaptendenciáját és azt a Károli-bibliából ihletődött hangot, jelképrendszert, amelyen jóról és rosszról még jó darabig szólni tudott. De mit tegyen egy modern szólított, egy „próféta”? „Kinek mindenre joga van, – az mihez kezdhet a jogával? – S kinek bocsássa meg a bűnt, – amelyet senki el nem vállal?” S mi a választása Jónásnak itt és most? „De ma Tarsis és Ninive, – mint két tojás, egyforma város; – ki tudja, hogy menekül-e, – vagy most ért el feladatához?” Más, fentebbi síkra kell hát helyezkedni, ott kell a vizsgálódást folytatni. Így jut el Székely Magda a bűn és erény, kegyelem és szánalom keresztezési pontjait követve ahhoz a hagyományhoz, amit az adott körben Babits és József Attila teremtett meg. A még nehezebb út, a „majd én feloldozom magam”-út vállalásához a jelekkel el nem igazító, üres ég alatt. S csaknem úgy, mint József Attiláé, az ő önmegtagadó és feloldozó embersége is a keresztény hit formavilágán, jelképrendszerén át szólal meg – ősi köntösben a mai kristályos magatartás. Az alábbi címek a formát jelölik, a más személy nevében való szólás objektiváló módját: Bukott angyal, A Fa, Ábrahám, Jób, József, Jeremiás, Madonna, Zsoltár, Albigens, Prédikátor stb., hogy a Graves-díjjal kitüntetett híres, nagy versét, az Ítélet-et ne is említsem. A felismerések fajtáiból pedig adjon ízelítőt két idézet. Előbb az Albigens című versből egy tétel és ellentétel: „Mert az igazon győz a rossz – a rosszon győz a rosszabb – mivégre mégis ellene – mondani a gonosznak.” S az ellentétele: „Mikor a jóra semmi jel, – jel nélkül is indulni kell – az egyre sürgetőbb sötétben, – amíg kigyúlva, mint az ablak, – magam világítok magamnak.” S hogy mire jut, milyen korunkra szabott pontos magatartásanalízisre a töprengés maga-világítása, elmondja a belegondolónak a Súlytalanság című vers: „Alig valami dönti el – hogy ide vagy oda – kis mozdulatok súlytalanság – állapota – Alig valami ki a bátor – és ki a gyáva – honnét mégis a helyzetek – végső világossága.”

De ideje megállnunk – még ha felibe-harmadába fejti fel, részletekben követi csak nyomon a költő eszmélkedését a rögtönzött elemzés. Az olvasó ugyanis azt képzelhetné, hogy bármi érzékletesen, de csupán elvont világba vonja őt ez a költészet. Pedig dehogyis! Ha ellentmondásnak tűnik is fel, Székely Magda hagyományhű (klasszicizáló) olyképpen is, hogy verseiből – ma csöppet sem szabály – kirajzolódik életrajza. Nem úgy rajzolódik persze ki, hogy jellegtelen élmények sorát is verssé érlelné. De személyes közérzetének meghatározó mozzanatait (szerelem, szakítás, magány, gyerekszülés stb.) ugyanazzal a sok száz voltos, látomásos képerővel világítja át, mint általános társadalmi közérzetét. Sőt mintha itt – a kötet végi újabb versek sorában – költői gyakorlata összefoglaló tendenciáit is félre tudná hárítani: élménysorok tapasztalata helyett létre tudja hozni a nagy erővel szóló pillanatnyit. Egy-egy perc létünk mélyéig érő megrendülését – az sem kicsinység. Egy fa című verse például ennyi: „Fa törzse ága – egy téli akna robbanása – vitt a vonat valahova – és az ablakból egy fekete fa.”

Igaz, egy ilyen vers, ha elhangzik is, valahogy tovább beszél. Valami olyat mond – már a szavak utáni csönddel, hogy az olvasónak fontossá válik az a fa; közérzete tényezője lesz, pedig a vers még jelképpé se tette.

Végezetül ezt szeretném elmondani: Székely Magda a maga kiemeléseivel, szűkszavú formálásával mindig is úgy csinálja a verset, hogy többet mond annál, mint amit a szavai. Hogy valami gondolkozásra késztető lebegés marad látomásos nagy képei, axiómákban való tömör összegezései után. Mintha egy-egy verse nyomán tűnődéseinek és felismeréseinek aurája még továbbra is ott maradna az olvasó körül, kitöltené az érzelmeit, meghosszabbítaná a gondolatmeneteit. Egy kiformálódott magatartás és megismert személyiség – mintegy áttetszően – még egyre ott áll előtte.

Azt mondja az Ítélet mottója: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. – Az én kezem gyönge a rosszra. – A hulló test helyén leüthetetlen – erősen áll az én igazi testem.” Valóban erősen áll. Úgy, ahogyan jelen van költészete által az olvasóban.

Falssal bökni

Marsall László harmadik verseskötete, a Portáncfigurák meglehetős kritikai visszhangot váltott ki, a szokásosnál is erőteljesebben hökkentve meg olvasóit. Milyen költő hát Marsall? Jó? Figyelemre méltó? Jelentékeny? Egyik felkínált jelzőmet sem érzem kielégítőnek. Egyelőre maradjunk abban, ami biztos: hogy költő.

Bata Imre az Új Írásban (1980. december) azt írja, hogy Weöres Sándor Tűzkút-ja óta líránknak nem született még olyan verseskönyve, amelynek a Tűzkút-éhoz hasonló drámai szerkezete volna, mint van a Portáncfigurák-nak. S bármi nehéz feladat is egy ilyen drámai szerkezetnek a tételeit egy kritikában összefoglalni, Bata vállalkozik rá. A hármas tagolódású kötet első része a mai élet köznapjait egy képzelt középkorral kapcsolva egybe, a Carmina Burana lélekalji világával párosítva tárja fel (amit cikluscímével is jelez) bugyrainkat és beteg katedrálisainkat. A második rész arra koncentrál, hogy a mai bugyrokban élő embernek az életérzése leginkább a lebegéshez hasonlítható: nem egyensúlyát veszti el, hanem a súlyát. A harmadik részben oda konkludál a költő, interpretálja Bata, hogy a súlytalan ember tulajdonképpen nem egzisztál, lehetőségei csak képzeletbeliek vagy verbálisak; értékválságban él, eszmék iránti közönyben.

Más kritikus is, például Varga Lajos Márton a Tiszatáj 1981. januári számában, megpróbálja végigkövetni ennek a hármas szerkezetnek a menetét. Szerinte Marsall arra törekszik, hogy költészetében minél több helyzetből mutatkozzék meg a személyiség (az én, aki a rimbaud-i rátapintás szerint mindig valaki más), mégpedig a volt, a van és a lehet szempontjából vizsgálódva.

Mi tagadás, ámulattal adózom kritikustársaimnak, akik példás erőfeszítéssel törekednek Marsall eszmerendszerének kihüvelyezésére. Erőmből erre nem telik, mert a kapható eredmények nagyszámú variációja visszariaszt.

Másfajta költői gyakorlat a Marsallé, mint amihez szokva vagyunk (pedig korunk költészete igazán sokhoz hozzászoktat); ellenáll a hagyományos analízisnek. Ehhez mindenekfelett tudni kellene, hogy a költő hol beszél komolyan, hol nem. Mikor bosszant csak a meghökkentés hagyományos avantgarde eszközével, vagy újabb divatú szadisztiko-erotikus képzeteivel, nyelvi kitalációival; tudni kellene, mikor játékos csupán a groteszk fintora, mikor pedig fájdalmas, érzést leplező kamaszvigyor. De Marsall avantgarde módszere avantgarde-nak is speciális. Bata Imre jó nyomon jár, mikor Weöres Sándor nevét kimondja, Marsall ott folytatja (ott is), ahol Weöres a maga végletei szélső határán megáll; a közlés- és a versminimum terén, úgy a Panyigai ü-nél és az Egérrágta vers-nél. Misztériumjátékaiban pedig ott (a kötet három ciklusa három játékra van alapozva), ahol Határ Győző – hogy a körülmények miatt nálunk kevésbé emlegetett nevet iktassak ide – abbahagyta groteszk lírai játékait. Szabad képzetkapcsolásos, szótorlasztásos, grammatikára, sőt szóalakra, szóismeretre fittyet hányó szövegrendszere oly fortélyos, oly fifikus, mint egy sokismeretlenes egyenletrendszer. Van-e, nincs-e megoldása, eltűnődhet rajta az olvasó.

Tűnődjön is el, rendben van. Tévedés azt képzelni, hogy a művészet új jelenségeinek elsajátítása nem kíván szellemi erőfeszítést; hogy a jó verset úgy kell felhajtani, mint egy pohár friss vizet. Közhelyre gyanús az, ami túl-könnyen érthető. De az üres markot az olvasó orra elé bökni: „nézzétek, most repül ki belőle a madárka” – újmódi ars poeticának ez se a legszerencsésebb, bármennyire divatos is. Marsall egy biliárdhasonlatba rejti ars poeticáját, és úgy vallja: „Ha a módi kopár forma, – sehol bodor vagy cikornya, – ha a vers pár csontgolyó” „és a nyelv ha dákó vége”, akkor ildomos a szógolyót „megtámasztva falssal bökni”, vagy pedig – kissé változtatva a versben a képet – „sötét múzsakeltetőben” „feltörni a csonttojást” (Szavak fickós fortyogása). Nem véletlen, hogy az idézett vers mellett egy olyan nyelvi játék áll (2x2-es mátrix szorzatok), melynek csattanója, végeredménye: szómészárszék. Könnyű volna most, a költő vallomását fejére olvasva, általánosítani. Könnyű volna Vasadi Péternek, Marsall kiváló költőtársának véleményét idézni az említett Tiszatájból: „Továbbra sem hiszem el Marsallnak, hogy a költészet szó-biliárdcsata, csak jól kell »falssal bökni«, s »elmetőben« törni kell »pár szótojást«.” Mert ezzel nemcsak a magam véleményét egyszerűsíteném, hanem Vasadiét is meghamisítanám. Ő ugyanis így folytatja: „de az biztos; hogy akinek nagy nyelvalakító, nyelvújító, nyelvkitaláló bősége és leleménye van, akár törhet is”.

Marsallnak pedig van bőven – ezért is kapcsolhatjuk Weöreshez vagy Határhoz. Csakhogy ő a verbális készségét sem általában vett lírai hatások elérésére, hanem speciális lírizmus létrehozására fordítja. Nem a hagyományokhoz bizonyos távolságtartással kapcsolódó, korszerű „szép” verset akar írni, amit készsége révén megtehetne, hanem antiszép-verset, amely merész, nyers, kínos, kellemetlen vagy akár durva plakátszerűségével éri el (módjával), hogy sikeres, hogy szép. S e célból minden költői-nyelvi hatóanyag, ami csak elüt a megszokottól, a lírai szabálytól, alkalmasnak tűnik fel számára, csak a már elismert, rögződött nem. Triviális köznapi, tájnyelvi vagy kocsma- és szexargó. S minderre a maga találékonyságával még rá is tesz néhány lapáttal.

Ha az olvasó nem fárad bele az összefüggések bogozásába, akkor jól mulathat, hogy a szöveg mennyire életszagú (olykor a mosdók kigőzölgésével keverten), milyen erős szövésű, szóljon bár a vers a leghétköznapibb témákról. Marsallnak igazán nem probléma verset írni, folyik szinte a tolla; ír ő, ha éppen arra van kedve, egész versciklust csupa t-betűs szavakból.

Ez a könnyedség azonban csak törekvései felszíne, a nem is túl komolyan vett látványos része. Mi van a mélyben? Mi ennek az antilírizmusnak a lényege? Valamikor, évszázadokon át, de a romantika óta aztán mindenképpen az volt a magatartásszabvány, a hagyományos alapállás, hogy ha a költőnek meggyűlt a baja a világgal, társadalommal, sorssal, teremtéssel, szóval emberrel és istennel, akkor kifejezte azt a versben; így került a dolgok, bajok, válságok fölébe; így volt személyes életében a költészet szilárd pont vagy legalábbis menedék, reményt adó refúgium. De a ma költője számára ez a hajdan szilárdnak tetsző pont, gyakran és többszörösen is, válságterület lett. A cselekvés adott és egykor biztos tere kétségessé vált. Mégpedig részben a költők XX. századi költői gyakorlata, részben a nyelvtudomány alapos kételyei következtében. (Hogy más tényezőkről most ne beszéljünk.) Mert ha a versben a szóval és a nekilódult képzelőerővel mindent meg lehet csinálni, és ha a jelek természete, kapcsolódókészsége révén így-úgy, de létrejön valamilyen közlés: verssé lesz a szöveg, akkor maga a költészet se különb, mint a világ; s nem lehet ír a világ sebére. S ha a személyiség a modern világban súlytalansági állapotban teng-leng, mint ahogyan ezt Bata Imre olvasata Marsall alapérzésének valószínűsíti, akkor a költő személyisége is ilyen súlytalanul van jelen a versben. Igen, a versben, amely maga is súlytalan.

Csakhogy… De hadd ne mondjam el e nem is új keletű gondolatmenet lehetséges cáfolatait. Elég arra utalnom, hogy a líra hiteltelenedésével – feltehetően szkepszisre hajlamosító alaptapasztalatokkal éppúgy feltöltődve, mint Marsall – minden valamirevaló költő megküzd. Megküzd még akkor is, ha lírizmusa létrehozása közben híve is a bontó, a kifejezés konkrétságát, egyértelműségét lazító költői gyakorlatnak. Híve, ha tetszik, a szó-tojás-törésnek. Marsall e megfeszült, már-már elvéreztető harcban – melynek éppen korunk jelentékeny, nem súlytalan költészete az eredménye – még egyre azon az oldalon látszik állani, amely tovább bontja a vers hitelét, s amely „képes a – még költői – szöveget” (hogy ismét Vasadit idézzem) „a halandzsáig eltolni”. Vagy ismét odatolni, mint a költői automatizmus. Igaz, Marsall nem magaelengedéssel csinálja, mint az automatizmus, hanem többnyire éppen erőbevetéssel, ötlethalmozással, nyelvi képzelete szinte joyce-i (Finnegan’s Wake-i) bravúrjaival.

Ezzel a szertelen ötletburjánoztatással azonban – úgy gondolom – távolodik attól, amihez közelíteni szeretne. A hatékony, saját lírizmustól. Nem más ugyanis a célja, még ha mást deklarál is. A Portáncfigurák-ban – bármit sugalmaz is a cím – nemcsak remek vagy kevésbé remek, de elpattanó ötletek kergetik egymást. Nemcsak egy kísérleti antilíra hangol. Marsall, ha vajákos körítéssel, de lírailag meg is valósít (főleg a kötet javát jelentő, A rekviem megtagadása című ciklusban). Sok minden kétes trükkje mellett, a maga módján hitellel mondja a fontosat is, a mindnyájunkat érintőt. Éspedig divatos és kipolcolt szkepszisét félretolva, a költészetbe mint szilárd cselekvésterületbe vetett természetes bizalommal.

Hogy milyen költő hát Marsall László? Pillanatnyilag ilyen.

A hangfüggöny mögött

Az utóbbi évtized magyar költészete végletesebb, szélsőségesebb, mint valaha is volt. Nem csupán arról van szó már, hogy korunk költészete mintegy önmagát fojtogatva megszüntetni igyekszik a vers szokott versjellegét. Nemcsak arról, hogy lerángatja magáról a rímet, a zenét – új formát keresve a versnek. Ezt már megszoktuk. A költő viszonya a szavakhoz, magához a közlendőhöz van átalakulóban – főleg a legfiatalabb lírikusok kezén; kísérleteikben vagy próbálkozásaikban. Mintha a lírát, az úgynevezett lírai verset többnyire másra kívánnák használni, mint amire megszoktuk. Nem szobafestésre vagy komputerüzemeltetésre ugyan, de olykor azért poszterként egy kamaszszoba-falon vagy energiaforrásként egy kiismerhetetlen válaszokat adó komputerben. Az olvasó, aki, ha másból nem, a tördelés formájából fel tudja ismerni, hogy verssel került szembe, olykor régi idézeteket mormol, és felsóhajt: Istenem, mi lett a versből.

Ez az egyik véglet, az újabban megmutatkozó. A nem versszerűen rendezett, nem versszerű versé, mely formájában gyakran képvers vagy plakát vagy egyszerűen csak cél nélküli szó- és képlávázás, euforikus, mint a kisdedek beszéde, mely – s ebben igazuk van a költőknek – a költészet alapját képező szógyönyörűségnek első megnyilatkozása. E felnőtt fejjel írt, másfajta, formaterv nélküli vagy kihüvelyezhetetlen formatervű verssel szemben – mely természetesen leképezheti az érzelmi és tudatállapotot – szerencsére eleven jelenkori líránkban egy olyan nem neoavantgárd, de korszerű versképzés is, amely a maga célra tartott rendezettségével kívánja szolgálni a versbeli közlést; mely, ha formabontó is, rendelkezik belső formával, azzal, amely Arany János mély megállapítása szerint már-már azonos a tartalommal. Kísérlet, újítás, érzelmi eltávolítás, prózaiság – ne tévedjünk – ettől sem idegen, de versírás közben a leírt szavakról nem csupán újabb szavak jutnak a költő eszébe, hanem az az ellenőrző kérdés, hogy vajon pontosak-e a szavak.

Ne állítsuk eleve, hogy ez a líránkban ma divatozó, automatikus alapelvű vers nem hozott és nem hozhat eredményeket (a költészetben az eredmény a tehetségen múlik, nem az elveken); ne állítsuk szembe ezzel az új jelenséggel idősödő költőinknek, kik közül egyik-másik már-már klasszikusnak számít, újabb termését, kiváló költői pályák felívelő vagy betetőző köteteit, egy Weöresét, Vasét, Kálnokyét. Ez az újjal szemben, melyről igazából csak a rostáló idő fog bizonyosabban ítélni, igazságtalan. De a divat hangfüggönyét némileg félrehárítva, jogos azért tüzetesebben körülnézni, mi alakul, mi formálódik a két véglet között.

*

Bertók Lászlónak, a pécsi költőnek negyedik kötete az Ágakból gyökér. Pécsi költő – szaladt a tollamra, holott a jelző fölösleges. Éljen a költő a fővárosban vagy történetesen vidéken, Szatymazon vagy Nagyszalontán, Londonban vagy Dublinban, mindenképpen a világ közepén él. Pontosabban: ahol ő van, ott a világ közepe. Pécs emlegetése nem sanda célzás a vidékiességre, ellenkezőleg, a megbecsülés előretett szignója. Egy már-már látható, érzékelhető dunántúli költőiskola jelölése, melynek távoli mestere – és nem csupán a szülőhely alapján – a Szekszárdon született Babits, s élő mestere Csorba Győző. Nem forma, nem kifejezésmód, nem ilyen vagy olyan stílusirányzat jellemzi ezt a virtuális iskolát, hanem a törekvés a szó hitelére, a költői magatartás egyfajta puritanizmusa. Másként fogalmazva: a kifejezendőhöz való ragaszkodás jellemzi a külső és belső forma fenntartása mellett. Nem egy versteoretikus hirdeti azt, hogy ez ma már avult cél. Bertók László, mindjárt a kötetnyitó versben, lovat is ad e teoretikusok alá, mondván: „megírjuk a szép, régi verseket.” Csakhogy hiába klasszicizáló a formája (többnyire szabályosan rímel), hiába van jelen versében a költői szubjektum (ami sokak szerint csakúgy meghaladott dolog), dehogyis ír régi verseket. Elég a vers első négy sorának szóválasztását és képi anyagát szemügyre venni, hogy némi képzetünk legyen arról: egészen másról van itt szó. „Beszakadnak a lassú tölgyesek, – mint egy vezércikk, magányos a táj, – erdő mélyéről nézem az eget, – sorok között is süllyed a határ.” A gnomatikusan megformált rövid sorokba olyan erős hangulatú komplex kép van belebújtatva (beszakadt tölgyes, vezércikk, süllyedő határ), ami, ugye, a szép régi versekben (a parnaszienekben, impresszionistákban) az elemek egymásnak meg nem felelő, diszparát volta miatt elképzelhetetlen.

A kötetből kitetszőleg, melyből az idézet ízelítőnek is kevés, nem valami már pedzett dolgot, ismert lelki tényt, hanem valami nehezen elmondható átéltet kíván Bertók László megfogalmazni. Úgy összegezhetném: racionális mindennapjaink és irracionálissal telített közérzetünk ellentéteit fogja a vers hálójába. Köznapi tények között folydogáló életünket és alattomosan átható létszorongásainkat fényképezi egybe. Nyesett, tömör, sornyi megállapításokban és mindig is angolos aláfogalmazással arra „keresi a szót”, a saját szavát, ami az emberi egzisztencia számára ma és itt (és tegnap és ott) égető. S melynek kifejezésére azt a bizonyos szép, régi verset a világköltészetben, mondjuk, Rainer Maria Rilke tette képessé talán a legpéldaszerűbben. Természetesen magyar költői előképet vagy előképeket is meg tudnék nevezni, olyanokat, akik Bertók László mélyfúrásra törő módszerét közvetlenebbül befolyásolják. Ez a módszer ugyanis nem kitapogató, kihüvelyező, hanem megvilágításra törő, formailag racionális. Sőt egyenesen törvény jellegű megfogalmazásra igyekvő. Csakhogy a belső tapasztalás tere, az anyag, amelybe behatol, amelynek normáit kutatja, ennek ellenáll. Így lesz a levonható és gnomatikusan megfogalmazott léttörvény ugyan formájában racionális, tartalmában korántsem az. Éppúgy – hogy nagyot mondjak –, mint József Attila gyakorlatában, aki nemcsak szavaival és képeivel, de módszerével természetes példaképe az ilyesféle vállalkozásnak. És így lesz a megfogalmazás egyszerre pontos és anyagszerű. Így tud a létezés másképpen megközelíthetetlen szférájáról, erről a csupán költészettel kikutathatóról, híradással élni.

Idézetek nélkül mindez persze elvont megközelítése egy költészetnek, mely végső fokon maga is elvont. Vagyis hogy helyzettisztázó megfigyelések és analitikus következtetések során át közli magát, mégpedig olyan haladvánnyal, melynek egyszerűnek tetsző fokai igazából álegyszerűek, ahogyan metszett, tömörített végösszefoglalásai is azok. A részletek, az építkezés elemei, mondom, éles rajzúak, gyakran konkrétak, mint például a Bezártam ajtót, ablakot című tizennégy soros versé, melyből mutatóul idézek: „Félek, mert már nem szeretek, – létezem csak, mint a kövek.” Vagy: „Befelé nézek, mint a fa – ha nincs lombja, nincs madara, – Jó órám is farkasverem – kapni akarok, adni nem.” De ezek a tömör, mégis levegős megállapítások lépcsőfokai csupán valami nehezen elérhető dekonkrétnak: egy összetett léttapasztalatnak. A vershang is elárulja, meg a megközelítés módszere, mennyire áll Bertók a példaképének, az önmagán gondolkodó József Attilának vonzáskörében. De hogy saját tapasztalatait, meditációs eredményeit írja meg, az pillanatig sem vitás. Mégis az olvasó bizonyos megnyugvással veszi tudomásul a kötet egyik ciklusának a hangváltását (Az idegenvezető szövegeiből), a szatirikus-ironikus stílus, a parlando beszédmód felerősödését, mely, ha könnyebb anyagban is, de fokozza az igényes költői vállalkozás eredeti jegyeit. A megtalált saját szó szerepét a saját életanyag kifejezésében.

*

Tóth Judit Párizsban él. A Füstáldozat neki is a negyedik kötete. A világ közepén – Párizst így is szokták emlegetni – ő sem él másutt, mint Bertók Pécsett: saját egzisztenciális léte középpontjában. Ez az egzisztencia fenyegetésnek kitett, szüntelenül támadott. Nemcsak úgy, mint minden emberi egzisztencia, hanem speciálisabban. Támadott volt már gyerekként, jellegzetes huszadik századi módon: apját-anyját elvesztve a második világháborúban, s támadott maradt felnőve – francia házasságával valamelyes révbe jutva – Párizsban is, mert ott a léthez kapcsolódó talán legerősebb szálát, magyar költő mivoltát érték a roncsolások (erről számol be két előző kötete, a Két város és A tér visszahívása); s támadott maradt, mint ahogyan az új kötet, a Füstáldozat tanúsítja, később is, a tágasabb sikert és elismerést hozó regénye a Kifutópálya megírása után is, mert ez a lehetőségeiben harmonikusabb időszak férje betegségének és halálának keservét zúdította rá. Ez a nem könnyű sors, mely gyakorivá tette a megsemmisüléssel való szembenézést, gyakoribbá, mint azt itt felsorolni akarnók, a létérzet olyan kilendüléseivel járt, olyan végletes léttapasztalatokkal, melyeket tagolni, szavakba ültetni, versbe formálni már alig-alig lehetséges. Vannak dolgok, tudjuk, melyek egyenes adásban elmondhatatlanok. Túl erős érzetek, melyeket közvetlenül megszólaltatni már lehetetlenség.

Tóth Judit meghatározó tapasztalatai kifejezésére eleve elkerülte a direkt, a személyes formát. S ha már fentebb is költői iskoláról beszéltünk, melynek Babits volt távoli mestere, Tóth Judit induló lépéseit követve említsünk ismét egy virtuális költőiskolát, az újholdasokét, kiknek megint csak Babits, az objektiváló költő a példaképe. De Tóth Juditnak elsősorban, első kézből Pilinszky és Nemes Nagy a bátorítója. Az ő kezdeményeik nyomán talál rá tagolhatatlan, szinte leképezhetetlen fiatalkori élményeinek, létérzetét meghatározó emlékképeinek közlésmódjára, az objektiváló kifejezésmódra; arra a sajátos, egyedi motívumokból létrehozott tárgyi világra, amely „objektív korrelatívként” hordozza, továbbadja a másként elmondhatatlant. Fiatalkori tapasztalatai így rögzültek verssé, szuggesztív költészetté.

De a személytelenítésnek, a tárgyi megfelelő szüntelen közbeiktatásának vannak azért a nagy előnyök mellett bizonyos hátrányai. Van eset, hogy túlzottan is megválogattatja a mondanivalót, a témát; szinte csak a nagyfeszültséget magukban hordozó versmagoknak nyit utat az eleven létre. Tóth Judit számára – már az előbbi két kötet is tanúsítja – hovatovább szoros lett ez a forma. A Füstáldozat-ban, anélkül hogy a feszített, magasrendű dikciót odahagyná, másba kezd, közvetlenebbül alanyi, sőt életrajzi közelségű költészetbe. Ez a kötet, hangsúlyozom: mit sem engedve a tárgyalásmód igényéből, már-már beszámoló a férj titokzatos betegségéről és haláláról. Epikus cselekménnyé áll egybe, mint egy regény.

Határ Győző fejtegette nemrégiben egyik esszéjében, hogy az újabb angol költészetben (mint napjainkban a magyarban is) milyen nagy teret hódít az epika, a történések, anekdoták verssé alakítása. Tóth Juditnak ebben a regénnyé egybeálló verseskötetében azonban nem erről van szó. Igaz például, hogy az Egy betegség története című versben valóban mozzanatról mozzanatra rögzíti az eseményeket, elvisz a szívgyógyászhoz, halljuk (meggyőződésem, hogy szó szerint) a professzor sietős, közönyös megállapításait, s néhány mozdulattal fel tudja idézni a betegnek és a hozzátartozójának egész kálváriajárását a szenvtelen gépek és hideg gyógyítók között. El tud mondani a versek sorában egy jellegzetesen epikus mondanivalót. Mégis, mindezek ellenére, az olvasó bárhogyan beleélje is magát, nem a történet a lényeg. A kötet: verskötet, egy magasfeszültségű, nagyszabású érzelem benne a lényeg, az keres magának formát, az rajzolódik elénk. Olyan érzelem, amely a halál után is, Szávitríként visszahív, visszavarázsol. Áldozatot mutat be, ahogyan mondja is a cím: füstáldozatot.

És ha hiszünk a költészetben, mint ahogyan minden gyengeségét és erejét egyaránt ismerve hiszünk benne, ez az áldozati füst egyenesen száll a magasba: tetszik az isteneknek. Magára vonja és felfelé emeli a mi tekintetünket is. Mint minden művészet, ami igazi.

*

Gyurkovics Tibornak már sokadik verseskötete a napjainkban megjelent Boszorkányok pedig vannak. Termékenységét tanúsítva a tárgyalt költőkénél kötete testesebb is. Pedig Gyurkovics nemcsak költő, hanem olyan sok műfajú író, akinek az olvasó, ha idézni is tudja néhány nagy sikerű versét, munkásságát inkább színdarabok, regények, sőt kiemelkedő gyerekkönyvek alapján értékeli. Híre, a dolog természeténél fogva, inkább azoknak van. Vagy hogy pontosabb legyek: híre elsősorban nem ilyen vagy olyan műfaji teljesítményének, hanem magának Gyurkovicsnak van. Vonzó, szertelen, nagy hangerőre állított egyéniségének, mely elképesztő őszinteséggel és spontaneitással termi a legkülönbözőbb műfajokban a jót és a hamvába holtat, a sikerületlent. Ez a komplex egyéniség – hadd ismételjem – vonzó, ám nemcsak azért, mert olykor kitűnő is kikerül a tolla alól, hanem azért, mert ezt a lázas, olykor megfontolatlan teremtést felfűtött emberségvágy, a jóra, igazra romantikusan szomjazó érzelmi feszültség telíti. Valami világmegváltásra törő hevület. Persze sok igazsága van Anatole France-nak, mikor azt mondja: Ó, azok a szép érzelmek, belőlük lesz a rossz irodalom. Ilyen vérbeli és vérbő íróról, mint amilyen Gyurkovics, a fanyar megállapítás éle általában lepattan, de olykor, mint ennél az új verseskötetnél is, elő-előtolakodik a tudat széléről. Különösen, ha pompás, igaz, a lélek mélységeibe bevilágító versek után egyszerre gáttalan lírai áradásokra, könnyelműen érzelmes sanzonokra, odavetett rigmusokra, üres bölcsködésekre bukkanunk.

Gyurkovics ugyanis, mint a fiatal líraújítók, már-már eufóriásan él a szavakkal, ahogyan különben önmagával, érzés- és gondolatvilágával is már eufóriásan él. Megejti a szó, az ötlet, a beszéd s az a tény is, hogy ő beszél. Amilyen könnyed természetességgel talál telibe dolgokat, fed fel lelki evidenciákat, éppen olyan könnyedséggel képes egy-egy versét elpuskázni: kiköt egy közhelynél, felölti a világmegváltó zseni pózt, belefojtja karakteres megfigyeléseit a búsmagyarkodás, a népmentés lejátszott frázisaiba. S még azt is megteszi, hogy trágár vagy malackodó szövegeit ama kamaszfiú-szobák falára kvázi poszterül kínálja.

Egy szerencséje van, hogy szívósan, megrögzötten tehetséges, s az idő, a nagy aranymosó kiszűri majd költői művéből is a nemesfémet. S találni fog belőle ebben a fokozottan szertelen új kötetben is.

*

Bari Károly az az egyetlen magyar költő, aki első kötetével máris elérte, hogy túllépett nyelvünk zárt korlátain, idegen nyelvre, sőt talán nyelvekre lefordították. Országos és országon túli sikerének persze speciális helyzet az okozója. Versei egy eddig ismeretlen mélyvilágról hoztak híreket a magyar irodalomba. A hazai cigányság mélyvilágáról. Híradásának hangja ugyan még nem egészen az övé volt, hanem bizonyos transzponálásokkal Nagy Lászlóé, de induló költőnél az intonálás bizonytalansága, az előképek, a minták szerinti hangképzés még természetes. Kivált, ha valaki olyan élményvilágot szólaltat meg, amely eddig magyar nyelven még meg sem szólalt. Bari szenzációja maga volt ez a megszólalás. Azóta eltelt több mint egy évtized, s Bari Károly új kötete, A némaság könyve immár a harmadik verseskötete. A szenzáció elültével megmaradt, sőt erősödött az érdekessége. Nem, korántsem az elvárható szociális tartalom vagy a folklór megjelenése miatt – sem ezt, sem azt a maga direkt formájában nem találni benne –, hanem a vers és a képi gondolkozásmód egészen speciális, egészen végletes vegyülete miatt. Bari Károly olyan költő, akiben az érzelemnek és a gondolatnak szinte nincs elvont, absztrakciós kifejezése, akinek csak a kép a beszédformája. Verseiben kép sarjad képből; nehezen kihüvelyezhető, a valósággal kevés ponton érintkező kép, mely aztán hozzá hasonló új képhez adódik hozzá. Ennyiben rokon az automatista írásmóddal, a fiatalok között divatozó neoavantgárddal. De azért az a vers, melyet ezzel a képtorlasztással, képkavargással létrehoz, mégsem formaterv nélküli, mégsem egészen – bár rá is hat a divat – képzet- és képeuforikus. Ha nem is mindig világlik ki az áramlás célja, az indulat maga kitapintható. A téma maga is, a magányosság, kirekesztettség, a keserűség. Trónbeszéd című versét így kezdi: „Magasodnak a hűtlenségek, mint a jegenyék.” Irigylésre méltó kezdet. Egy másik verse így indul: „Lábaid elé dobja tajtékkesztyűjét a tenger.” Persze nem hallgathatom el, hogy ritkák a képi láttatásnak ezek a telitalálatai. Mégis jelzései annak, hogy nem egy mechanikus módszer keveri itt a nyelv kísérleti próbálgatásával a homályt, hanem valaki, aki olyan hagyományokból nőtt ki, amilyenekből kinőtt, és olyan adottságai vannak, amilyenek neki vannak, halad önmaga kifejezése felé. S ez más, nem puszta beilleszkedés egy divatos kísérletbe.