Mándyról – fiataloknak^*

Mándy Iván elbeszéléseinek ezt a kis gyűjteményét elsősorban a fiatal olvasók, a mai irodalommal ismerkedő középiskolások számára válogattuk össze. A Diákkönyvtár kiegészítéseként azért tesszük könyvünket elébük, hogy amikor számba veszik a mai magyar próza főbb jelenségeit, véletlenül se maradjon ki tájékozódásukból egy olyan írásmód, amely a prózánkban hagyományos elbeszélésformával szemben formájában modernebbre, tartalmában mélyebbre tör. Ne maradjon ismeretlen számukra egy olyan életmű, amely bár jó ideig háttérbe szorítottan, eretnekségnek bélyegezve, mégis szuggesztív értékeivel prózánk fejlődésére, művészi színvonalára alakítólag hatott.

E pedagógiai cél kiemelése mellett éppoly nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, hogy egy valamirevaló művészi alkotás közzététele sohasem puszta pedagógiai szükség. Nem jósolhatni valami nagy jövőt annak a műnek, amelyet a kötelező vagy ajánlott olvasmányok kényszere éltet, amely, ha a tanterv jó tanácsából kerül is a kezünkbe, nem ad annyi gyönyörűséget, mint a barátaink, ismerőseink ajánlotta könyv. Magyarán megmondjuk tehát mind a fiatal olvasóknak (akikben talán még eleven gyerekolvasmányaik idejéből a Csutak-könyvek jó emléke), mind az érettebbeknek, akik Mándy-kedvelésük alapján ezt a könyvet megveszik: nem mást, nem többet, de nem is kevesebbet kapnak itt, mint egy a minőségre, az életmű csúcsaira tekintettel lévő Mándy-könyvet. Egy aránylag szűk, de tömény válogatást, amely, ha időrendben halad is, és végigkíséri Mándy prózaművészetének megfontolt alakulását, semmi másra nincs tekintettel, mint az esztétikai élményre: egy nagy író java írásaiból vett mintával gyönyörködtetni akar.

Csupán az élményszerzés megkönnyítésére – mivel az olvasó itt-ott számára esetleg szokatlan művészi megoldásba ütközhet – az alábbiakban megpróbáljuk számba venni, hogy a magyar novella alakulásában mi a jellegzetes Mándy-újság: mi az, amit művészi törekvésében oly erőteljesen észlelhetünk, hogy szinte nevéhez kötjük, holott – természetesen – többnyire nem előzmények nélküli jelenség. A novella a klasszikus meghatározás szerint olyan rövidebb (nem a teljes életsorsot felölelő) történetnek művészi megelevenítése, amely hősének egy életfordulatát tárja fel. Egyszerűbben: egy kis történet a novella, némi kimondott vagy ki nem mondott tanulsággal. Ha mármost ezzel a klasszikus novellatípussal, melynek világirodalmi reprezentálói például Maupassant és Csehov, a mi irodalmunkban: Móricz és Kosztolányi, összevetjük Mándy novelláit, akkor észre kell vennünk, hogy van bennük valami másság, amely csak csúsztatással, erőszakoltan vonható a definíció logikai hálójába. Történeteket elevenít meg Mándy? Igaz, történetet többnyire találunk novelláiban – ahogyan előrehaladunk a kötetben, ugyan egyre elvékonyulóbban. De a sztori mindig is alárendelt szerepet játszik bennük, valami másnak adva át a főszerepet. Mándy ugyanis elsősorban életérzéseket ír meg: a mindennapi valósággal küszködő ember fontos, alapvető életérzéseit: az egyszerű, a köznapi ember korunkra jellemző közérzetét. Amit erről felszínre hoz és elénk tár, a sztorit megelőzve, az játssza írásaiban a főszerepet. Írásművészete nem arra a kérdésre felel egy-egy történet kapcsán, hogy milyen a világ – ez a klasszikus realizmus kérdésfeltevése –, hanem inkább arra: hogyan éljük át a világot? A mindennapok apró-cseprő eseményei között mi megy végbe az emberben. Hogy ezt feltárhassa, hogy e téren kitapintott alapos újságait elmondhassa, általában a megszokottnál belsőbb síkról beszél, s a külső és a belső világot párhuzamosan egymás mellett futtató ábrázolásmódja – mint a költészeté – szubjektívabb. S mint az alanyi költőké, az ő világa is az egyéniség hitele révén, valamint az egymásba illeszkedő elemek látomásos egysége révén válik általános érvényűvé, objektívvá.

Ami Mándy világát illeti, közhelyszerűen speciális, erős karakterű, egyedi világ az. Mint Krúdy Gyuláé vagy Gelléri Andor Endréé, akik mindketten némileg Mándy rokonai vagy mesterei. A Mándy-világ jellegzetességeit könnyű felsorolni. Aki válogatásunk első ciklusát (Az árusok tere) elolvassa, már tud is róla annyit, amennyit a kritikusok rendszerint előszámlálnak. Budapest egyik jellegzetes, szegények lakta részét, a régi Józsefvárost látja maga előtt, Mándy ifjúsága színterét (ezek a legrégibb írásai), az egykori ócskapiac, a Teleki tér árusait, ődöngőit, csavargóit. Tengődő, vert figurákat hámló vakolatú bérházak között vagy a pályaszéli lelátókon. Úgy, ahogyan az író, aki maga is az árusok tere fölött lakott, látta őket, s a maga megfigyelő posztjáról részvéttel, együttérzéssel és némi ítélettel is (melyet többnyire az ábrázolás groteszk kihegyezése hordoz) megteremtette az életüket. A látványból kiindulva megteremtette róluk a látomását.

Ennél a pontnál megint egy olyan különbséghez érkeztünk a hagyomány és Mándy írásmódja között, mint ami fennáll a történetelevenítő (történetcentrikus) elbeszélés és a Mándy-novella közléscélja között. A XIX. századi realizmus egyik nagyszerű mestere, Gustave Flaubert írói módszerként tanácsolja az ifjú Maupassant-nak: Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ minden fájától. Akkor le tudod írni. Mándy – mint ahogyan maga mondja Mit akarhat egy író? című írásában – ezzel az alapvetően fontos megfigyelésmóddal, melyen mellesleg a realista stílus alapszik, nem él, vagy másként él. Neki nem a látható külszín megfigyelése fontos. Maga azzal kevésre megy. Így számol be erről: „Otthon elővettem a dupla fedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült. Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek.” Mándy leírásaiban valóban a belső realitás uralkodik: az a szubjektív – de mindig is élesre állított, érzelmi elemekkel felgazdagított, hatékony! – kép, amit a leírandó benne felkelt. Figyeljük meg egy leírását, amelyet maga is módszerére jellemző példának tekint: „Próba közben láttam egy színésznő arcát. Nem volt játékban, magára maradt, és az arca is magára maradt. Fáradt, magányos arc. Beteg, öreg szülők botorkáltak át ezen az arcon. Akiket már nem is lehet kituszkolni, hiába is halnak meg, örökké ott vándorolnak azon az arcon.” Íme, nem a puszta látvány ragadja meg (dehogyis részletezi ő a homlok redőit, a vonások lazult fáradságát); a benne felködlő látomással jellemez: az arcon átbotorkáló öreg szülőkkel, akiket ő képzelt oda.

Mándy ezzel túllép a megszokotton, a hagyományos naturalista-realista megfigyelésen. Túllép természetesen nemcsak hőseinek, hanem az egész tárgyi világnak ábrázolásában is. Ha leírja a pesti kapualjakat, a kis mozik barlangelőcsarnokait, a körgangos házak hámló vakolatát, az ócska pléhlavórt, amelyben hőse mosakszik, akkor azok már nem esetleges környezeti tárgyak, hanem egytől egyig olyan jelentést hordozó, többnyire jelképes értelmű elemek, amelyek emberi közérzetet, életmódot, sorsot idéznek elénk. Mándynak egy ázott alakról jut eszébe az ázott kis fa. Az emberi világról a környezet; belső érzelmi mozdulása nyomán realizálódik a külvilág. Művészi fejlődése során addig is elérkezik, hogy a jelentést hordozó tárgyi világot egyre inkább perszonifikálja: meg-megszólalnak élettelen tárgyai: emberi érzelmeikről, emberi sorsukról számolnak be.

Azt, hogy Mándy írásművészete fokról fokra hogyan alakul, hogyan kap benne egyre egzisztenciálisabb helyet a közérzet, s ezzel párhuzamosan hogyan vált át ábrázolása egészen a tárgyak megszemélyesítéséig, a kötet figyelmes olvasója nyomon követheti. Az árusok tere ciklusban – ezek a fiatalkori novellák – még ugyan joggal gondolhatja, hogy egy városi mélyvilágba kalauzolja az író, s hogy voltaképpen a hagyományos valóságfeltáró irodalom területén jár. A Könnyező fák, az Egyérintő és a Fagylaltosok legalábbis erősíthetik ezt a képzetét. Ám a Kulikabát-ban, mely változatlanul az árusok terén játszódik, már kénytelen lesz szembenézni a ténnyel: Mándynak célja is, módszere is más. A Kulikabát-nak egy látomás a befejezése: a sokat válogató vevőt a bosszankodó árusok fogják, s mint egy kabátot, vállfára dobva beakasztják a többi kabát közé a raktárba. Zárhat így egy novellát egy realista író? Nem.

Az ötvenes évek című ciklusból még világosabban kibontakozik, hogy Mándy írásművészetében mire teszi a fő hangsúlyt. Pedig itt sem akármilyen, karakter nélküli társadalmi jelenséget tárnak fel a hátterül szolgáló mellékhangsúlyok. A személyi kultusz elembertelenedett félelemvilágába érkeztünk el, melyet a közelmúltból, a háború végi nyilasuralomból előmerészkedő árnyak tesznek még rémületesebbé. (Egyszerű tag.) Ám Mándy nem kutatja a félelem, a magány, a talajvesztettség, a köz- és magánéleti csődbe juttató eszmei zűrzavar okait. A kor társadalmi valósága atmoszféraként van itt jelen, jóllehet penetráns, a magánélet legkisebb zugába is behatoló atmoszféraként. Okozat csupán, melynek okai a novellákon kívül keresendők. Így ha valaki a kort nem ismeri eléggé, alig sejtheti, miért kényszerül az általános félelem szorításában némaságra, teljes társtalanságra a Nyaralás öregasszonya. Csak az egyedi tragédiát élheti át, s kevésbé a korszakra nézve tipikusat. S ugyanígy ha valakinek nincs fogalma a kitelepítések fél Budapestet behálózó rettegéséről, talán kevésbé tudja felfogni, hogy az Előadó eltűnik-ben miért kopogtat át Kürtinek éjszakánként eszelős félelmében a szomszéd özvegy. Az atmoszferikus, az indirekt ábrázolás azonban a maga határain belül kivételesen szuggesztív. Nem hagy kétséget afelől, hogy itt is a lezüllés, tönkrejutás, az emberi elidegenedés Mándy fő témája – nyilvánvaló, hogy mindig is ennek látványa váltja ki részvétét és felháborodását –, csakhogy itt a Józsefváros kallódó figurái helyett más kallódók a novellák hősei. Többnyire olyan írók, írófélék, akiket egészséges írói pályájukból kisiklatott a személyi kultusz előírásokkal teli művészetpolitikája, akik nem akarva közvetlenül szolgálni a diktált igényeket, inkább írói almunkákat (átírásokat, rádiódramatizálásokat, előadások tartását) vállalva tengődtek. Mándy ezekben az években maga sem publikált. Mégsem az írói hallgatás erkölcsi hőseit írta meg, hanem a kínlódásba beletorzultakat, a gyengéket. Hiszen látomásai homlokterében mindig is a sebezhetőség és esendőség áll.

Írásművészetének jegyei ehhez alkalmazkodnak. Jól látható ebben Az ötvenes évek című ciklusban, hogy a belső ábrázolás igénye véglegesen kiiktatja prózájából a hagyományos ábrázolás megannyi, számára használhatatlan, érzelmileg közömbös anyagát. Kiiktatja a pontosító részletezést, a tárgyias leírást, és a minimumra csökkenti a megértéshez szükséges magyarázatot. Kiszűri, ami csak lehetséges, sűrít, tömörít, jeleneteit filmszerűen vágja. (Ábrázolásának filmszerűsége közismert tény: még a filmrendezők által is felfedezett és sikerrel kiaknázott.) Mi, olvasók, mintha szellemvasúton ülnénk, úgy vonulunk el egy jelenetsor előtt, mely a sötétből látszólag minden indokoltság nélkül fénylik fel, de előrehaladtunkban ezek a jelenetek mégis megvilágítják egymást, pergő, felfokozott, élesre exponált mivoltukban önmagukon túlmutató értelmet kapnak, s belénk szuggerálnak egy végső jelentést. Egy tartalmat. Egy általános érvényű mondanivalót. Olyasféle, szavakban nehezen megfogalmazható közlést az életről, a létezésről, mint amit korunk magasrendű művészi filmje közöl.

Mándy még azt is megteszi – és ezt a legpregnánsabban az És napjaink című ciklusban éri tetten az olvasó –, hogy a valódi történés és a vízió határmezsgyéjét az apró részletek terén is elmossa (nemcsak olyképpen, mint a Kulikabát befejezésében): nem jelzi, mint a hagyományos írók, egy „úgy tetszett neki, minthá”-val vagy „úgy érezte, hogy”-gyal átlép a képzeletbe, hanem a tény, a valóságos esemény mellé folyamatosan odailleszti az általa felkeltett lelki tényt vagy eseményt. (Lásd például a számtalan példa közül, ahogyan A mosdó elején az „Apa hangját hallottam valahonnan” mondattal átlép a jelenből az emlékbe.) Sőt ezen a mindennapjainkban legföljebb ozmózisos átszivárgást engedő határon újabb írásaiban szüntelenül ide-oda lépked: egyként valóságnak tüntetve fel a kinti világot és az általa felkeltett káprázatot. Megkockáztatható még az is: ez a káprázat a kinti világhoz képest a novellákban egyre nagyobb teret kap. A kinti szinte csak ürügye annak, hogy átlépjünk a belső térbe, hol az egész tárgyi világ már megszemélyesül, perszonifikálódik. Emberi fájdalmat, sorsot közölnek a lépcsők, gangok, bútorok, még a mosdókagylók és WC-k is. Sértődött, sebzett, kallódó, méltatlanul szemétre vetett holmik panaszszava árad. A tárgyi világ panaszolja a mulandóságot, az elidegenedett életmódot, a szeretetlenséget, a céltalanná válás szörnyűségét, a kiöregedés kétségbeejtő állapotát. Voltaképpen Mándy helyett panaszolja. Vagy pontosabban: ahogyan az úgynevezett objektív költészet a tárgyi világot oly módon ábrázolja, hogy az a költő érzelmeit hordozza és kifejezze, Mándy csaknem azonos vagy közelről rokon mozdulattal rávetíti közérzetét a megszemélyesített, a beszélő, érző tárgyakra. Legutóbbi kötetei (Mi az, öreg? Tájak, az én tájaim), melyekből itt a Látogatás anyánál, Látogatás apánál és A mosoda című írásokat vettük át, egyre inkább líraiak, és a létköltészettel egybehangzóan az emberi létezés végső kérdéseinek érzelmi köreit járják be. Mint az idő múlásával és a végességgel szembenéző nagyköltészet, Mándy a maga epikus művészetével ennek a legnehezebbnek a kifejezését veszi célba. Van ilyesmire persze nem egy kísérlet a huszadik századi modern prózában. Mándy Ivánnak hagyománytól eltérő művészete – nagy művészet! – mindenesetre ezzel érkezett el nem mindennapi pályájának kivételes magaslatára.