A belső nyár felé

Kihasználva a könyvei kínálta alkalmakat, Rónay Györgyről igazán sokadszorra írok. Ám nem azért próbáltam újból és újból egyik vagy másik oldalról megközelíteni kivételes írói egyéniségét, mert az a szerencse ért, hogy tagja lehettem baráti körének, a mostanában egyre többet emlegetett Rónay-asztalnak, s életünk mintegy legnehezebb, de végül is beteljesítés felé ívelő negyedszázadát szoros érintkezésben töltöttük el. Nem, Rónay az úgynevezett baráti kritikát mindig is elutasította; mialatt a Vigilia szerkesztője volt, a folyóirat nem – vagy csak nagy ritkán – közölt könyveiről, munkásságáról ismertetést vagy kritikát. S ha puritanizmusának ezt a fokát túlzottnak tartottam is, magam is vallom, hogy az irodalom sem nem családi, sem nem baráti ügy. Azért írtam róla – ha jól számolom, hét vagy nyolc ízben is –, mert munkássága fokozottan vonzott, s annak bizonyos területét, a kritikai és tanulmányírói részt a magam imágójának tekintettem. Imágójának, egyszerű, régimódi kifejezéssel: a magam példaképének nemcsak gondolatgazdagsága és formai eleganciája, hanem elsősorban kritikusi beleélésének tágassága miatt. Azért, mert a legkülönbözőbb stílusokban és alkotásmódokban is el tudta választani a jót a rossztól, a tőle idegenben is megkereste és felmutatta az értéket. Mert nem egy ilyen vagy olyan ízlésirányzat kritikusa volt, hanem nagyszabásúan az egész irodalomé. Egyetemes, latin szóval: katolikus módon.

Pedig utólag visszagondolva, az ízlés kereteinek (az igények fenntartása melletti) horizontális kitágítása nehezebb lehetett számára, mint amilyen általában a csak kritikus kritikusoknak. Rónay, a költő és Rónay, a prózaíró a maga nagyon is határozott ízlésével, megközelítési módjával és formai igényeivel joggal szállhatott volna szembe a nagyvonalúan munkálkodó megértésvággyal.

Pályájuk csúcsára ért költők vagy prózaírók – számos meggyőző példát tudnék felhozni erre – nemigen hajlandók érvényesnek elfogadni az övéktől vagy eszményeiktől eltérő írásmódot. Nem így Rónay. Hogy csupán a szélsőséges példákat említsem: ő helyretette Sinkát, feltárta Kassákot, Pilinszkyt. S ami a prózát illeti: éppúgy „fogta” Tamásit, mint Mándyt és Ottlikot, sőt az utóbbiaknak értékeit az elsők között tudatosította.

Holott…

Ha csak Rónay költészetének alapkarakterét és ízléseszményét veszem az alábbiakban szemügyre, olyan jegyeket találok, amelyek elméletileg maximálisra fokozzák a fenti nehézségeket. Furcsát, talán megbotránkoztatót kell mondanom: fiatal költőként Rónay megtévesztette a világot: nem az volt, akinek akkor bemutatkozott. Csak most ébredtem rá, összegyűjtött verseinek, a Szérű-nek olvasása közben – ez az elrendezés fiatalsága annak idején elhagyott verseit visszailleszti időrendi helyükre –, hogy Rónay születetten, vérbelien, idegreakcióig leszűrődötten klasszicista volt. (Nemhiába írt később egy példás tanulmánykötetet a klasszicizmusról – s nemhiába hajtogatta a kritika későbbi köteteiről, hogy klasszicizálta magát.) De első jelentős kötete, a Te mondj el engem, mely, ha szabad arra hivatkoznom, 1944-ben, az életveszély állandó jelenlétében egy életre szólóan megragadott: tipikusan újromantikus kötet volt. Legalábbis erős rokonságot tartott fenn azzal az újromantikával, amelyet a harmadik Nyugat-nemzedék költőiből, Jékely Zoltán vagy Vas István korai írásaiból az ember kiolvashatott. Egy műnek kellett betelnie és egy termő, nagyszabású életnek elmúlnia, hogy az igazság a maga teljességében – legalábbis számomra – megvilágosuljon.

 

*

 

A Te mondj el engem karaktere, ha nem is szerep volt, költői önarcképe, ha nem is felöltött képmás, de mégis valami velük rokon önalakítás. Egyetlen jegy tudatos kiemelése, felfokozása a többi háttérbe szorításával. Hogy Babits vonzása és különösen a fiatal Babits lázas, romantikus intellektualizmusa késztette volna erre a fiatal Rónayt? Valószínű. Mindenesetre világos elszakadási kísérlet dolgozott benne a második Nyugat-nemzedék konkrétságától, köznapi tényekhez való szoros kapcsolódásától s visszatérés egy választékos, elvi tárgyalásmódra. Visszatérés az induló Babitshoz. Vissza a babitsi emeltebb, szenvedélyes felfűtöttséghez, intellektuális izzáshoz. A mindennapokkal szemben más törvények alatt álló, zártabb, finomultabb, különálló művészethez, melynek voltaképpeni alanya és tárgya a benti világ.

Klasszicizmus, romantika? Lehet, hogy hozzávetőleges, pontatlan kifejezések. Próbáljunk Rónay költői személyiségének megközelítésére versélményeiről egy olyan koordináta-rendszerben beszélni, mely egyfelől számba veszi (meghatározóként) az élmény általánosított mivoltát, másfelől az élmény intenzitását. (Ez volna a két ordináta.) Ha az előbbi szerint határozom meg a versélmény ordinátáját, az esetek többségében kitetszik: Rónay magas fokon általánosít, a személyestől, a pillanatnyitól eltávolít. Alig van alkata által cáfoltabb kijelentése, mint a Te mondj el engem programversének zárósora: Te vallj meg engem vallomás! Annyira nem volt vallomásos költő, hogy ez már gyötörhette. (Ezért is hagyta el 1942-ben kötetéből fiatalkori verseinek nagyobb részét.) Életrajzot, konkrét emberi viszonylatokat, külső történést, társadalmi szituációt versei alig-alig rajzolnak ki, illetőleg a természet évszakváltásának külső történésén túl mindezek csak leszűrve, áttételesen jelentkeznek bennük. Költői életművének jó kétharmadát végigkövetve, alig találtam három-négy verset, amelyekben a személyes sors vagy a megrendítő pillanat szót kapna. Igaz, ezek mind kimagasló, nagy versek: Férfikor, Kereszt, Babits a betegágyon és az ötvenes évek közérzetét összegző remeklés: a Thermopylé. (Csakhogy itt is meg kell fejteni a görög történelmi példába rejtett áttételességet, a kiabáló allegóriát, mint A madár fiaihoz című Tompa-versben.)

Nem azt mondom persze, hogy ha konkrét személyes alig is, nincs benne társadalmi vagy történelmi elem. Dehogyis nincs. Kiolvasható egy-egy víziójából még a spanyol polgárháború is (Egy budai cukrászda falára). Csak olyképpen atmoszférává alakítva, életérzeti tényezővé desztillálva, mint a fiatal Radnótinál, akinél a Rónayéval rokon művesség hatására szinte-szinte csupán a költői életérzés egyik színezője, bármi nyomatékos is; s akit sorsának elképesztő brutalitása tudott csak a tények versbe vételére kényszeríteni. Rónay Györgynél még világosabb, mint nála vagy más nemzedéktársainál, hogy felfogásában a költészet valami emeltebb, a mindennapi élettényeknél fennköltebb dolog. Az arány és szépség Parnasszusa, „szent birodalom, melyben a lélek fénye dereng s a merész ragyogású dallamok ívén át tündöklik a tiszta igazság!” Oly Parnasszus, melyhez már-már parnasszien módon kell közelíteni. Egy Babitstól öröklött s némileg megszigorított magatartásforma továbbfejlesztéséről van itt szó; ez a magatartás a kor alantas előírásai és követelései ellenében, mocskait visszautasítva védte a művészet erkölcsi külön- és felülállását, s hirdetett integritása védelmében elefántcsonttorony-költészetet, anélkül azonban, hogy az elefántcsonttoronyba valaha is bevonult volna. Ez ma már világos – csak a tankönyvek, egyetemi jegyzetek, avas lexikonok szajkolják továbbra is a doktrinérek agyában fogant „babitsi l’art pour l’art”-t. Szívesen mondanám, hogy a fiatal Rónay a húszas évek Babitsának védekező álláspontjához tért vissza, s azt pótolta meg olyképpen, hogy a harmincas évek fasizálódó, egyéniségellenes korszellemével szemben az irodalmat az egyéniség, a független, önalakító individuum megvalósítása rezervátumának tekintette. Az „integer vitae scelerisque purus” létrehozása védett, arányokkal és szabályokkal bástyázott területének. Ez azonban az igazságnak csak egyik fele. Egy magatartásnak többnyire egyként van eszmei és alkati indoka, méghozzá egymástól elválaszthatatlan arányban. Mindkétfelől bőségesen lehetne bizonyítani a harmincas évek költőjének neoklasszicizmusát. Eszmeileg egyenes idézetekkel: „Az eszme fényesen ragyog, de a valóság – szánalmas és haszontalan. – Művemmel üzenek, azt nézd, ne engem – a Szót – és ne a szájat…” (Egy tűnődőhöz). Alkat felől pedig bizonyítani lehet a tündöklő, a végsőkig csiszolt formák szüntelen jelenlétével; a nemes Szépség folytonos és sikeres célbavételével (Rónay számára nincs formai nehézség, idegenség – hacsak nem a formai disszonancia; nincs versforma, amelyet ne valósítana meg elegáns könnyedséggel); szóhasználatával, mely mindig választékos, emelt, tudatosan költői; hasonlatanyagával és jelképeivel, melyek még a későbbiek során is gyakran változatlanul éltetik tovább az európai költészet ősi metaforaanyagát, jelképrendszereit; annyira, hogy például az Odysseus-képzet vagy az Anabásisé, az ithakai otthoné művében egész ciklusokká szerveződnek, személyes önkifejezési formákká válnak.

A klasszicizáló hajlamnak és eszmei igénynek Rónay művében van azonban alakulása, azt mondhatnám, revíziója. Egyetlen élettény kétszeri megéneklésének összevetéséből szeretném ezt az alábbiakban érzékeltetni. Mindkét vers Faragó György zongoraművész halálával kapcsolatos. Az első versben (Faragó Györgyhöz – fentebb idéztem is már belőle) – 1944 decemberében, nyilván halálhíre alkalmából, így írt Rónay:

 

Ó Faragó, te is itthagytál! Hideg éjszaka sír kinn, s én idebenn, számlálva a holtakat, egyre tünődöm, sorsunk forgatagán. Kit az ágyuk lángja, kit aljas kór buta férge emészt el, s van ki az iszonyú korból önként távozik el; s aki él riadozva tekintget s futna, akárcsak a vad, ha vadásza kopóival űzi. Pusztul e nép, széthull ez a nemzet! A jobbak a sírból hallják már a menekvők tétova lábdobogását, s érzik a vért, ahogy odvasodó csontjukra aláfoly. Hányan voltunk még tavaly is, bizakodva kik egy szebb élet vágyával táplálva magunkat, a hitvány s gyáva valóság mocska fölött makacsul, csak azért is építettük az égi hazát…

 

Harminc év múlva – ez a címe a versnek is – Faragó György zongoraművész emlékének ajánlva, így szólal meg ugyanez:

 

Emlékeimbe visszanézve, milyen kietlen, fullasztó sötétség! Kilencszáznegyvennégy decembere: a repülőktől férges éjszakák, füstszag, ködszag, koromszag, félelemszag, s a nyomorúság éhes árnyai halálraszánt sötét szemekben és hajnalokra néha vértől lucskos falak tövében… „Bújt az üldözött” – de hol ki merre? s miféle kard vagy áruló lesett rá barlangja küszöbén, ha volt egyáltalán odú, meghúzni hajszolt életét? Ki tudja, hol él vagy hol lapul a másik, mikor mindenkinek tíz, húsz, harminc sajátja volt, menteni rablóktól, dugdosni gyilkosoktól, s idegen házak függőfolyosóin egy-egy ajtó előtt a megbeszélt kopogtatás után – két hosszú, két rövid – szorongva várni, míg résre nyílik, s egy kéz kinyúl (csontos, riadtan reszkető, nem még nem holmi kövérre hízlalt pisztolyos) a kis papírgombócra gyúrt (rögtön lenyelhető) hirért, vagy pár napi élelemért, miközben körös-körül – szakadatlan orgonaszó – szüntelen közeledve már dörögtek az ágyúk, s este délkeletről, ha föltisztult a köd, már látszottak a torkolattüzek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . – akkor jött a hír. egy délelőtt, brutálisan, taglóerővel, szabályos haláláról, már-már fölfoghatatlanul…

 

Talán fölösleges is rámutatni, hogyan vált át az első vers hűvös elvontsága látványos konkrétumokra. Hogyan vált át a leszűrt tapasztalat: pusztul e nép, vagy az: aki él, riadozva tekintget s futna, mint a vad, a repülőktől férges éjszakákra, félelemszagra, vértől lucskos falak tövére, másfelől az irodalmi őshasonlattal megelevenített üldözöttség („a vad, ha vadásza kopóival űzi”) – a kor ellenálló üldözöttjeinek valósághű rajzává. Rónay verseszményeinek itt tapintható változását már 1945 februárjában belefogalmazta Romok helyett palotát című versébe: „Mennyit kergettem azt ami elvont, – a mindenség szép mértanát – s mágikus titkait! Most két marokkal szórnám – meddő kincseimet, ha legalább – egy korty valódi valóságot ihatnám.” Ám félrevezető itt megszakítani az idézetet azt a látszatot keltve, mintha a költő egy rendezetlen dokumentumvalóságra áhítozna. A versszak ugyanis így folytatódik: „s nem ezt a vad – forgatagot az égbolt eszelős – csillagai alatt.” Ismétlem, 1945 februárjában vagyunk, még a budai harcok között, ki nem hűlt ágyúcsövek, egyre ugató aknavetők környezetében. Mire vágyik hát? „Hagyjatok engem, hogy azt, ami széthullt: – összerakjam újra a világot, – szebbnek, mint volt, és jobbnak is: a szeretet – szelíd világát! Elég volt a rom…” S a vers zárószakasza megismétli és összefoglalja: „Még hullnak a téglák, de már az elme riadt – tájain alakul a rend… Égj látomás! Vér helyett kenyeret! – Romok helyett palotát.”

Egyetlen versből azonban sohasem szabad a költő magatartására nézve messzemenő következtetéseket levonni. A vers éppúgy tárgyiasíthatja a pillanatnyi hangulatot, mint a berögzült léttapasztalat mozdíthatatlan eredményét. Elsietett következtetés volna pusztán a fenti két idézet alapján azt mondani, hogy Rónay klasszicizmusának eszményített lebegése a dolgok, a mindennapok fölött eleve átformálódott. Ám a 45 utáni versek együttese mégis ilyesféle formálódást, a konkrétumok egyre nagyobb térhódítását bizonyítja. Ez olvasható ki mindjárt az 1945 áprilisában keletkezett Jeruzsálem pusztulása című látomásos nagy versből is, hiszen Jeruzsálem itt konkrétan és félreismerhetetlenül: Buda („vad suhancok reszkető nőket tereltek a Dunán”); ez szembeszökő, továbbá többek között a Tavasz elé című országféltő vallomásban 1947-ből, amikor a szeretet világának kezdeti reménységeit már rossz, vészes jelek oltják ki:

 

És el nem űzhet innen keserűség, végzet haragja; semmi hatalom. Kemény paranccsal ideköt a hűség: jóban vagy rosszban, mindig szabadon, magunk törvényét vallva, senki másét, s ha körülöttünk akár egy világ ég, óvni magunkban s híven adni át a fiainknak ezt a kis hazát.

 

Ne az úgynevezett hazafias tematikán lepődjünk meg. Nem azért iktattam ide. Rossz beidegzés, hogy a nemzeti gondok számbavételét, az ország féltését, a történelmi sors buktatóinak felismerését irodalmunkban azok kiváltságának tekintjük, akik a népem, fajtám, osztályom, származásom folytonos emlegetésével mintegy felövezik magukat ezzel a kiváltsággal. Másokat, diszkrétebbeket, Shakespeare Cordeliájának alkati rokonait a „magyar ügyből” kitudva. Pedig például 1951 decemberében, amikor Rónay a már emlegetett Thermopylé című versét írta (vagy Jékely Az utolsó szó keresésé-t), e kiváltság birtoklóinak az égető ügyben a korabeli sajtó vagy a születésnapokra készült dicsőítő díszalbumok (Rákosi, Sztálin) tanúsága szerint – mondjuk csak így, angolos lefogottsággal – meglepően kevés szavuk volt. Ide is idézem ellentétükül Rónay szonettjének befejezését (a vers címzettjei különben a vész elől külföldre menekültek), ők a „hősök”, akiket megszólít: „Dicsőség nektek, hősök, fényesek, – akikhez semmi szenny se férhetett, – s fussa el értünk orcátok a szégyen, – hitványakért, kik megcsúfolt fejünk – lehajtva némán, híven itt veszünk – egy szálig ebben a Thermopylében.”

De mondom, ne a tematikára figyeljünk most – bármi figyelemre méltó is –, hanem a Rónay-vers változására. Arra, hogy az elvi tárgyalásmód dekonkrét mivolta, az objektiváló parnasszien beszédmód háttérbe szorul klasszicizmusában. Sőt az eddigiekkel szemben bizonyos pillanathoz közelítő spontaneitás is jelentkezik benne. Egyre gyakrabbak – és egész további művére is jellemzőek lesznek – lírájában a pillanatot rögzítő természeti képek (budai képek, később mátrai és szárszói verscsokrok). 1947-ből való e sorozat egyik korai kezdeménye, a Budai estén című látszólagos tájvers. Kövessük nyomon, hogyan lép benne a költő az éppen átélt látványból (akár József Attila a tapsikoló jázminoktól) valami más felé:

 

Lenn füstöl a város, s itt téged az alkony hűs fátylai közt ugy ringat a balkon, mint elszabadultan egy mesebeli csónak kék habja fölött a játszi valónak. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Már mind tömörebbek a tornyok a váron, Csillognak a kép arabeszkjei: pár rom; s a kő merev és komoly ormai lágyan, fordítva remegnek alant a Dunában.

 

Nézzük most, hogy ez az (ál)hagyományos, arany hangon szóló, sőt Arany-hangú leírás hogyan vált át – szinte Vojtina levelével rokon fordulattal – ars poeticává:

 

Ez a víz odalent: ez akárcsak az emlék, a folytonos áram, a lét, ami nemlét; nincs hangszere, mégis örök zene benned, s eggyészövi halkan a földdel a mennyet. Eggyészövöd egyre a mennyet a földdel; medredbe tapadsz, s eget érsz a tükörrel, s így élve a földön is, éggel is egyben, a lenti valót mutatod te, de szebben;

 

Ám ne azt kövessük nyomon, hogy a további versszakokban hogy jut el Rónay a tükröző víz és a vers párhuzamával az Arany János-i „nem a valóság, annak égi mása” és a „hűtlen hívség” gondolatához, mondván: a valót mutatod te, de szebben; nem mást, csak a mását: csak azt, ami lényeg. Hanem arra figyeljünk, hogy a vers zárószakaszában megpótolja a hagyományt még valamivel, ami költészetről alkotott felfogásának, költői magatartásának sarkpillére:

 

Hogy az ember, ezer baja közt keserűen, Meglássa valódi magát is, a műben, mit a költő lelke teremt az anyagból. S lélekké gyúljon a puszta agyagból.

 

A költő meglátja magát a műben. A valódi magát. Itt a fordulópont. De hiszen nincs ennél természetesebb! Miért kell mégis hangsúlyozni? Ha bele is kombináljuk, hogy a látszólagos magától értetődőség mögött roppant bonyolultság rejlik, hiszen az élő ember azonos is a művével, és alakító cselekedetei révén megpótolva, túlhaladva nem is azonos; és csak a halál pillanatával, az alkotó megszűntével válik a mű a személyiség zárt, körüljárható foglalatává; ha minde már-már titokzatos átlényegülésre tekintettel vagyunk is, mint ahogyan Rónay is tekintettel van, akkor is jó okunk van a további töprengésre. Egy vallomásos, magát romantikusan feltáró költőnél ugyanis magától értetődő lehet: a líra – az iménti korlátokon belül – az önmegismerés útja. De Rónay György nem volt vallomásos, nem volt közvetlen; életének tényei csak életérzéseinek tényezőiként jelennek meg (szórtan és megszűrten) még későbbi verseiben is. Érlelendő klasszicizmusában hosszú-hosszú ideig, a romantikusokkal ellentétben, elsősorban nem a kifejezendő érdekelte, hanem a kifejezés. A vers szóhasználatában azt a bizonyos „valódi magát” semmiképpen sem a teljes magát-tal, hanem sokkal inkább a jobb, nemesebb, lélekké-válni-képes-magát-tal lehet csak helyettesíteni. Hallgassuk csak meg töprengését a kérdésről Egy tűnődőhöz című, igaz, elég korai, 1942-ben kelt verséből: „Mert szép, amit az ember önmagáról – épít, az a szobor. – A minta kész, de alkotója gyönge és – inkább elbujdokol.” És bár töredékes idézetekben, de mű és alkotója kettősségének gondolatmenetét még tovább követve: „Száműzetésben élek én, magamból – űztem számon magam.” Pedig az egységvágy fájdalmasan eleven: „…miért is nem élek én kettősen: egyaránt – művelve halhatatlan – létem gyümölcseit nemes tökélyre – művemben és magamban”.

Mű és költője korántsem szokványos szétválasztása rejlik itt. Nem az a választóvonal, hogy a költő halandó, de műve halhatatlan. S nem is csak esztétikai – ami megint természetes volna –, hanem már-már etikai jellegű. Rónay György klasszicizmusának gyökeréig érkeztünk el. A megnemesedett, a lélek belső munkájával már harmonikussá tett, a humanizált tartozik a műre. A már átlényegített, ami tovább átlényegülni képes. Belőle lesz, lehet a versben említett szobornak anyaga.

Kénytelen vagyok megismételni: a formált, a harmonikussá tett élmény a Rónay-vers alapja. A megnemesített élmény, ami művé nemesedhet. Visszapillantva a korántsem alakulások nélküli lírai oeuvre-re: kezdettől fogva ez determinálta a költő és a teremtése kapcsolatát. E determinációból származik, innen ered az annak idején elhagyott fiatalkori versek pasztelles dekonkrétsága, klasszicizáló hűvössége; innen van – ezen belül – a Te mondj el engem-ben – éppen a hűvösség ellen a hatékonyság fokozására magára öltött és romantikusnak tűnő intellektuális feszítettség. S még egyre ezen belül az 1945 utáni változás is, a konkrétumok tágabb versbe áramlása, előbukkanó realizmusa, a természeti és táji látvány: az életérzés mozdulását kiváltó külső esemény spontánabb megéneklése. S még továbbra is ezen belül áll, egyre a belső választékosság törvényei szerint alakul lírai művének az összefoglaló, a Kakucsi rózsák-kal kezdődő, emelkedő periódusa. A mindig nemes, tökéletes zenéjű, megragadó versek sora után Rónay György költészetének kiteljesedése.

 

*

 

De mielőtt e nagyszabású záróperiódusra rátérnénk, egy kitérőt kell tennünk. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Rónay György élményformálása, az írás előtti szűrés, tisztítás, harmonikussá humanizálás (a mű mint szobor, és éppen a jobbik énünké) korunk lírai tendenciáinak ellentmond. Mi még egyre a romantikus feltárás korát éljük, a lemeztelenítések idejét. Nagy vonulatban még egyre a gáttalan megismerni akarás periódusát. Tudjuk persze, hogy a formabontással, az avantgárd fellépésével roppant lendületet kapott megismerésfolyamat, mely a spontán lelki mechanizmus műbe iktatását is kivívta (lásd dadaizmus), a klasszicizálás dialektikus visszahatásaival haladt előre. Hogy a XX. századi líra nagy robbanásait, melyek egyként új formák és új tartalmak felé nyitottak utat, periodikusan nagy rendcsinálások követték. S néha a bontás nagyjai maguk a rendcsinálók, mint például Bretonnal és Tristan Tzarával szemben Apollinaire. Vagy líránkban József Attila. Semmiképpen se képzeljük azt – botor feltételezés volna –, hogy Rónay Györgyöt a világlíra alakulásának ez a lényével ellentétes tendenciája ne érintette volna. (Elsők között fordította Apollinaire-t, elsőként adott ki fordításantológiát az Apollinaire utáni francia költőkből; legkiválóbb – eszmélkedésünkből mérföldkőnek számító – tanulmányai Rimbaud-ról, Éluard-ról, Supervielle-ről szólnak; Kassákról, József Attiláról ő írta mind ez ideig a legmélyebben megközelítő életműelemzéseket.) Ne képzeljük azt sem, hogy mindez az új, amelyet oly mélyen megértett, átélt, és olykor saját szavával tolmácsolt, ne hatott volna lírai művére. Ne késztette volna arra, hogy az újítók bizonyos újságait – bár tompított formában, a maga diszkrét módján – líránkban kezdeményezőleg ne szólaltatta volna meg. Tudni való és számba veendő tények ezek. Mit sem változtattak azonban a fentebb kifejtett költő és mű viszonylaton. Ismeretükben annyit kell csupán állításunkhoz hozzáfűznünk, mint magától értetődő kiegészítést: Rónay György a korunkban jellemző dialektikus harcban klasszikus és formabontó tendenciák között úgy volt klasszicista, hogy „fogta” a romantikus bontás eredményeit.

A kísérletezve feltáró vagy lemeztelenítéssel önmegismerő alkotásmódot azonban sohasem követte. Sőt megfordítva; költészete csúcsához akkor ért, amikor azt a bizonyos harmóniaigényt, melyet a mű (a művészet) feltételének tartott – legalábbis a maga számára –, önnön mindennapi életében létre tudta hozni. Amikor egy idősebb kori békével és belátással már nem kellett „magából száműznie magát”, amikor – hogy a továbbiakban is célozzunk a már idézett versre – léte gyümölcseit egyszerre növelte nemes tökélyre művében és magában. Amikor nemcsak a saját, de a mások poklát is kioltva önnön pokla megszüntetésével, „sebeiből lett vérttel felvértezve”, az agorák zsivajától távol, harag nélkül, csak irgalommal telten, úgy szólhatott, mint aki tanú és áldozat volt egy személyben. A létet és a küldetést egyetlen látomásba foglaló nagy költői vállalkozásból, a Szerápion-legendák-ból valók ez utóbbi idézetek. Az infarktus utáni időkből, melyet, mint létérzetét érintő személyes tényt, már költőileg számba vesz, művébe emel, úgy is, mint önmegvalósításra sarkalló végső sürgetést, mint mellkasán belüli hívást, angeluszt az utolsó összegezésre.

Igen, a Szerápion-legendák-ról és a már posztumuszként megjelent Kantáták-ról kell itt végül legfőként beszélnünk. Nemcsak egyszerűen mint a Rónay-életmű csúcsáról, klasszicizmusa új változatáról, hanem olyasféle kivételes minőségről is, amely visszahatva a korábbiakra, megváltoztatja egész eddigi minőségképzetünket. Megváltoztatja, ha nem is annyira, de olyasféleképpen, ahogy Radnóti művével tették eklogái.

E betetőzés előtt is azonban látni vélek egy újabb alkotáslélektani fordulópontot, és ezt a Christus Frasobliwy című verssel tudom leginkább tetten érni. A vers 1965-ből való:

 

Az én kínjaimat már nem lehet tetézni. Én már mást se tudok, csak ülni, nézni. Nézni, magam elé, ebbe a feneketlen, fekete szenvedésbe. Kopár fa, melybe a világ minden bűne belevésve. Ülök és nézlek, ahogy viszed a terhed. Gondolj rá néha, hogy én viszem a nehezebbet.

 

A Megváltó szenvedését képzelettel nyomon követő, erőteljes, megrázó vers. Hol itt a fordulat? Ott, hogy ebben a már nem formai ékítményekkel élő, tömör, csupasz, ízig-vérig mai versben elbizonytalanodik a költőnek és a költemény tárgyának: Rónaynak és a fából készült Krisztus-szobornak a viszonya. Bizonytalan, hogy a versben ki beszél kihez. Vajon nem a költő mondja-e: „én már mást se tudok, csak ülni, nézni… ebbe a feneketlen fekete szenvedésbe”? Az objektív költészet, mely tárgyra vetíti rá (ezúttal egy Krisztus-szoborra) belső világát, és így találja meg felidézésre a lehetséges költői formulát, mindig is alany és tárgy érzelmi egységén, belső azonosságán alapul. Esztétikailag szerfelett evidens – ami talán meghökkentőnek, egy pillanatra még blaszfémikusnak is tűnhet fel, pedig nem az –, hogy a vers zárása kettős értelmű: úgy is igaz, hogy a szobor-Jézus mondja az élőnek, és úgy is, hogy az eleven, szenvedő ember, a költő, a fából készült szobornak: „Gondolj rá néha, – hogy én viszem a nehezebbet.” Bárhogy van is, az átélés hőfoka, a látszatra eszköztelen szuperhitelesség olyan mély bepillantást enged Rónay belső világába, melyet eddig nem hagyott versnek. Pillantást arra, ami folytonosan kiszűrt, mint „nemes tökélyre” méltatlan anyagot. Itt a fordulat. Mintha egy, a verse és személyes léte között álló közeg, mely a természetes közlekedést mindeddig akadályozta, felszakadt, kiiktatódott volna. Feneketlen, fekete szenvedés – soha ilyen erős és köznapi nem tolult a szájára; legföljebb csiszolt, formás szavak az ilyen vagy olyan szenvedésről. Ez a felszakadás, ez a gáttörés kellett a Szerápion-legendák-hoz s a Kantáták-hoz. Pedig ezek, mint ahogyan az imént, látszólag ellentétben a fentiekkel mondtam is, nem lemeztelenítő, sem nem vívódó versek. De a legmélyebb lelki rétegekből fakadók.

A Szerápion-legendák dehogyis Szerápionról, az ókori, hierapoliszi sztoikus bölcselőről szólnak, s nem is a hitetlen belenyugvás filozófiájáról. Az egykori ifjúkori témához tér vissza Rónay: a mű és az önmegvalósítás kérdéséhez. S lényegében itt sem mond mást, mint egykor fiatalon, a Szerb Antalnak ajánlott Talán című versben: dalolni kell „szétrepedt torokkal, tán arabul, csak az isteneknek”. Csakhogy az önmegvalósító dalra függesztett élet nem a véletlen adta, ilyen vagy olyan társadalmi-történelmi körülmények miatt kiszolgáltatott és magányos (a Talán 1941-ből való, és az is benne van datálólag: Inter arma silent Musae), hanem az emberi egzisztencia áll itt pőrén, magában a véletlenektől független örök létezésben az önmegvalósítás magasabb parancsával. Ott, azon a madártávlatból tekintett, jelképes léttájon, ahol előttünk végtelen víz, mögöttünk végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan s a homok mereven. És ahol a két tenger közt egy hullámsáv van, félig még fodrozódó, félig merev már: ezek vagyunk, az Átmenet hullámai „a mindig éppen változó öröklét”. S mi vagyunk, akik állva haladunk. Hová? De kategorikusabb itt a kérdés: merre kell haladnunk? A titkos cél felé. De mi vagyunk a cél: „saját magába ér, ki célhoz ér.” Saját nyarunk szabadsága felé haladunk, egy önmegvalósító Nyárban, hol ki mindig magányban élt, sosem magányos, hol semmitől sem lehet megfosztani a semmiért sem törekedőt, a semmihez sem ragaszkodót („akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb”), hol fegyvertelen a láng, ha nincs mit égessen, hol – már idéztem is, de kulcsfontossága miatt ismétlem – „nincs pokol, ha magadban kioltod: a másokét is”.

Az imént emlegetett felszakadás következtében azt érte el Rónay, hogy egy köznapi egyszerűségű, erős igazságú költői áttételrendszerrel – az adott irodalmias rendszereket félretolva – tud önmagáról beszélni, méghozzá az örökkévaló lét szemszögét, etikáját és metafizikáját se hagyva figyelmen kívül. Tud beszélni arról, ami legbelsőbb, legszemélyesebb ügye. Hihetetlen munkatempójú lényének költészete számára eddig megközelíthetetlen, ólompáncélzatba zárt energiaforrásáról. Hite és hivatása magfúziójáról, melynek titkait mindig is kerülgetve járta körül, vallomásra ajzva, de vallani képtelenül.

A Szerápion-legendák párja, kiegészítése a már csak posztumuszként napvilágot látott öt Kantáta. Rónay búcsúja az élettől. Félelmes dolog a költők előérzete. Az öt kantáta pontosan a halálát megelőző nyáron keletkezett. A Kert című nyár végén. Olvassunk bele:

 

Szeretnünk kell a kerteket. A kezdetét, ahonnan elindultunk, s az utolsót, ahova majd megérkezünk. Az már, ez még nem létezik. Ámbár ki tudja, nem máris az utolsó ejti rozsdás gesztenyéje sodrott leveleit körém, vagy fönt a hegytetőn nem az utolsó érlel-e gömbforma fáin sárguló levele közt törpe almákat gyümölcsre éhes gyerekeknek, miközben magam is lassan megérlelődő gyümölcsként nézek majd a ritkás lomb közén át tulnan kéklő földemre, eltünődve rajta, hová ejt majd, ha ejt az ág.

 

Ahogy Babits a Mint különös hírmondó-ban vagy az Ősz és tavasz között-ben, Rónay is a legősibb szimbólum: a természetváltás jelképén beszél:

 

De azt aki őszébe lépett, életre tanitja az ősz, mélyebbre, gazdagabbra minden zsúfolt tavasznál. Ahogy rövidülnek, úgy válnak napjaink mind teljesebbé. úgy válnak napjaink mind teljesebbé. Arra is méltóvá kell érnünk, hogy majd ha kell, lehulljunk.

 

De a babitsi viaskodással szemben, Rónaynál megszólal egy ritka szólam (és milyen fényes íveléssel), az emlékező öregség dicsérete:

 

Minden Paradicsomban kigyó vagy darázs lakik. S minden Paradicsom veszendő. Előbb-utóbb kiűzetünk, vagy kiűzzük magunkat. …Csupán az emlék maradandó, csak onnan nem lehet kiűzni senkit, amig ő maga ki nem űzi. senkit, amig ő maga ki nem űzi. Belső édenünkben élünk, ameddig akarunk. S minél tovább, annál szebben, ameddig élünk.

 

Ebben a nem pogány derűjű, nem Philemon és Baucis-i idillben (a Kantáták sora a Kedveshez szól, vele beszél), hanem keresztény elfogadással végbevitt búcsúzásban, a belső éden emlékképeit idézve, megint csak szóra talál a Rónay-versben valami olyan, ami igazán sohasem tudott a felszínre jutni. A Szerápion-legendák személyességét túllépve, megszólal az életrajzi elem, az alanyi történet, amely néhány ritka és említett pillanat kivételével csak itt és a versciklus környezetében ért költészetté. Megszólal emlékké váltan, az emlékezés fájdalmas-édes, kínzóan gyönyörködtető folyamatában, s vele együtt elevenedik meg a személyes létezés kerete: az egykori világ. Az, ami az igény és forma zárjain csak ritkán tudott eleddig keresztültörni, s inkább csak a kontempláció, az eszmélkedés mellékes anyaga volt. A világ, a múlt, tárgyi és személyi gazdagságában úgy, ahogyan csak ritka, boldog költők képesek észlelni, s ahogy eddig Rónay soha.

Az ötödik, a befejező kantátából idézek, melynek utolsó mondatában az angyal – a halálelőérzetnek megfelelően – már megkapja a költőről a végső parancsot.

 

Ki boldogtalanabb a gyermeknél? Ő azt se tudja, hogy boldogtalan, csak éli néma, hozzáférhetetlen boldogtalanságát, gazelláknál vagy őzeknél ártatlanabbul. Emlékszel a kislányra, amint egy kora nyári reggelen kilép a rozsdás vaskapun, megnézi mégegyszer a házat, ahova nem fog visszatérni többet, hátán iskolatáska, szívében fájdalom, talán közöny; ránt egyet a szíjon s elindul. Nem hívja vissza senki. Két utcával az iskola előtt jobbra tér, bandukol a porban, a foghíjas kerítések között a gyér füvű kis domb felé, hol csenevész akácok gyűrűjében áll az öreg kápolna, melyben már csak néhanapján miséznek. Ez itt a világ vége. Gabona hullámzik a szélben, s valahol gyár dudál, lüktetve mint a süllyedő hajók. Akkor, a kápolna tövében, ahogy az akácok alatt ülsz, találkoznám véled. Matrózruhában, csikófrizurásan melléd ülnék, néznénk a hullámzó rozsot, s egy szót se szólnék. Tudod, mint születik két szomorúság szorzatából a boldogság?

 

Egy nagyszabású vers töredék-részével nehéz alátámasztani a bizonyítandókat. Hiszen a kompozíción belül a motívumok vissza-visszatérnek, s amin itt az első olvasásra még átfut a szem, az az előző részek miatt már nyomatékos, már jelképi erejű, már hatékony érzelemmel telített. S amit itt teremt meg a költő, az később jelképpé válva, felerősödve fokozza a további lírai hatást. Merem remélni azonban, hogy így is kiviláglik: talán sohasem írt Rónay ilyen mélyről jövő nyílt érzelmekkel s egyben ilyen telten-testesen. Sohasem írt ennyi meleg életközelséggel, ennyi áradó életszeretettel, az emlékezésnek részletekbe menő, fájdalmasan eleven rajzával, mint a Kantáták-ban.

Pontos és egyszerű, de átfűlt szavakkal emeli itt jelképivé azt az eltűnésre ítélt egyszerit és egyedit, ami csak az övé, s ami így a költészet ritka sikere által „megmenekül”. S mivel e mindennel leszámolt harmóniában már nem akar példázni sem arányt, sem formát, sem utat, e tetőponton a kegyelem erejével mégis azt példáz; vitathatatlant, végérvényesebbet. A fegyelem után az elengedettség klasszicizmusát példázza, örök közeli szívhangjaival.