A költő joga

Aki ma veszi először kezébe József Attila összes verseit, napjaink tudományosan gondozott kiadásában, az másként kapja, mint az első kiadások olvasója. A legelső kiadás, Németh Andor munkája még 1938-ban, a Medvetánc kötet anyagával kezdődött (József Attila válogatott versei a saját válogatásában 1934-ből), folytatódott a Nagyon fáj-jal, majd ezt három, némileg önkényesen kialakított ciklus követte: Ha már elpusztul a világ (Pótlások a Medvetánc-kötethez), Nincs bocsánat (József Attila utolsó versei) és végül Forgácsok (József Attila kézirathagyatékából). Függelékként hátracsapva benne voltak ebben a gyűjteményben egy kivételével azok a korai kötetek is, amelyekből a költő a Medvetánc-ot válogatta. Filológiai szempontból képtelen, összeütött kiadás volt ez, de az olvasó szempontjából vitathatatlan előnnyel rendelkezett: aki kinyitotta, mindjárt az érett költő remekműveit olvashatta. Ám mégsem lehet ráírni arra, hogy „összes versek”, ami korántsem összes versek. Így hát Cserépfalvi Imre kiadói megbízásából Bálint György már 1940-ben összeállította a tudományos igényeknek sokkal inkább megfelelő József Attila összes versei és műfordításai című kötetet, mely már-már szem előtt tartja a versek keletkezésének időrendjét: a Curriculum vitae-vel indul, majd négy gyerekkori vers közlése után sorba veszi József Attila megjelent köteteit, az előző kiadásban csupán függelékben szereplő a Szépség koldusá-tól és Nem én kiáltok-tól kezdve. Igen, de a régi kötetek anyagát mégsem az eredetihez ragaszkodva közli, hanem a Medvetánc-ba felvett verseket a Medvetánc-ban mutatja be, egykori helyüket csupán jelzi. Ez a két Cserépfalvi-féle kiadás volt az, amelyen a költő művének elterjedése és népszerűsége hosszú ideig alapult.

Az 1950-ben készült újabb kiadás, Kardos László munkája az időrend kedvéért még inkább megbontotta a költő saját kezű elrendezését. A Medvetánc szétosztása árán kronológiai sorrendben közölte a megjelent kötetek anyagát. Majd ezt a folyamatosságot lezárva új időrendet kezdett: a közben előkerült zsengéktől, fiatalkori versektől kezdve közölte a költő életében még kötetbe nem került verseit, köztük az utolsó időszak utolérhetetlen lírai hagyatékát. Ahogy Jegyzetében Kardos László mondja: „Így voltaképpen két párhuzamos fejlődési vonalat kísérhet végig az olvasó.” Igaz, de mindkét vonalnak túlságosan tágas az íve: az egyikben ott vannak (igen bőven) azok a versek, melyeket 1934-ben, a Medvetánc idején a költő mellőzött, a másikban pedig, megint csak igen bőven azok, melyeket már korábban, legelső kötetei idején sem méltatott kötetben való közlésre.

A költő szándékának és a tudományos teljességigénynek az ellentétét, mint látható, a különböző kiadások a legkülönbözőbb kompromisszumokkal igyekeztek áthidalni. Égetően szükség volt egy kompromisszumok nélküli tudományos kiadásra. (Már szövegkritikai szempontból is, de a József Attila-kiadásnak ezt a kérdését most szántszándékkal nem érintem.) Ez a munka Szabolcsi Miklós és egy tudós munkaközösség műveként 1952-ben meg is jelent, s javítva és bővítve 1955-ben újból napvilágot látott. Minden későbbi József Attila-kiadás, a nagyközönségnek szánt propagandakiadások sora is ezen a tudományos elemzéssel elvégzett munkán alapul, beleértve a szövegileg valóban megbízhatónak tűnő Stollár-féle szöveggondozást is, mely egy sereg „tudósi” szövegrontást helyreigazított.

Ez a Szabolcsi-féle tudományos kiadás szigorú időrendben, évek szerint szétbontva mutatja be József Attila teljes verstermését. A kötetegységek, a költő válogatásai nyom nélkül eltűntek belőle. Az olvasó vegyesen kapja a verseket a költő termésének kezdeti egyenetlenségében, majd később csaknem egyenletes magas szintjén, tekintet nélkül arra, hogy maga a költő sikeresnek tartotta-e őket, vagy sem, kötetbe foglalta-e keletkezésük után, és elhagyhatónak tartotta-e őket a Medvetánc közrebocsátása idején. Tudósok, kutatók számára talán nem is készülhet más szempontok szerint úgynevezett kritikai kiadás.

Igen, de a nagyközönségnek?

Mielőtt a kérdésre felelnénk, nézzük meg, a tudományos kutatás és feltárás következtében mit változott József Attila életműve. Mindenekelőtt megszaporodott a versanyaga. Becslésem szerint jó egyharmaddal. A remekművek szaporodtak meg? Talán-talán azok is, de főként a zsengék, a fiatalkori próbálkozások, a költő által kötetben sohasem publikáltak. Ha az olvasó (az új, a József Attilával éppen most ismerkedni akaró olvasó) bármelyik mai propagandakiadást kinyitja, akkor bizony rosszabb helyzetbe kerül, mint a Németh Andor szerkesztette kötetben. Kétszáznegyven oldalt olvashat el (az 1954-es kiadást véve alapul, az esik kezem ügyébe), míg elérkezik az 1927-es esztendőhöz, ahol már erőteljesebben szólal meg a költő saját hangja. (Ne tévedjünk: József Attila akkor még csak huszonegy éves!) Ezen a kétszáznegyven oldalon elolvas 254 verset (a legújabb kiadásban még többet), mely közül József Attila mindössze 16-ot (tizenhatot) vett fel a Medvetánc-ba. Magam utánanézve, mintegy további 4-et, 5-öt találtam olyat, amelyet szubjektivitásomban a nagy költő teljesítményéhez méltónak érzek (Aki szegény, az a legszegényebb, Lopók között szegényember, Mikor az uccán átment a kedves, Szegényember szeretője). Lehet, hogy más nem 5-öt, de 15-öt talál még. Ezzel szemben, ha az olvasó a kötet közepén túl, mondjuk a 32-es évtől kiindulva olvas el kétszáznegyven oldalnyi verset, akkor nem el-elvétve, de sorozatban, egymás sarkába lépve ismeri meg a nemzeti közkincset reprezentáló remekműveket. S nemcsak azokat, hanem még a költő műhelyébe is belelátva, elolvashatja a töredékeket, vázlatokat és a mérhetetlenül tanulságos verscsírákat is. Ennek a kétféle kétszáznegyven oldalnak a költői hatásfoka, az értékbeli különbsége összemérhetetlen.

Félreértés ne essék: a lehető legtermészetesebb, hogy a kritikai kiadás tartalmazza mindazt, ami gondos tudósok szorgos munkája nyomán József Attilától előkerült; elég természetes, logikailag indokolható, hogy ebben a kiadásban a költő válogatását, kötetkoncepcióit, szándékos vagy véletlen megfeledkezését vagy éppen vállalni nem akarását nem vették figyelembe. (Bár a költő szándékát, állásfoglalását jelezni, világosan észrevétetni azért talán lehetett volna.) A kritikai kiadásnak – nem vitatom – megvan a maga tudományos szabálya, akik József Attiláét létrehozták, úgy hiszem, hagyományos pontossággal jártak el.

Más kérdés azonban a költő joga és az olvasó, a nagyközönség érdeke. Nyitott kérdés – legalábbis a gyakorlat ezt mutatja –, hogy vajon a költő szabadon birtokolhatja-e életművét, válogathat-e termésében, művei vállalásán és kitagadásán keresztül megrajzolhatja-e azt az önarcképét, mellyel pályája csúcsán azonosnak érzi magát, amit az utókorra kíván hagyományozni. Ez a kérdés különben akkor is felmerül, ha egy költő átírja verseit, fordításait, lásd például Szabó Lőrinc esetében. A magam részéről, ha nem is tétovázás nélkül és kivételeket olykor elfogadva, de több jogát ismerném el és tartanám tiszteletben az írónak, mint amennyit a tudósi teljességre törekvés el szokott ismerni. Oly esetben például, mint amilyen a Kosztolányi Dezsőé, aki a halála előtt közvetlenül összeállította Összegyűjtött költeményei-t, és korai verseiből bőven elhagyott, semmiképpen sem helyezném vissza egykori helyükre, a kötetekbe a kihagyott verseket, mint ahogy a propagandakiadás kiváló gondozója, Vargha Balázs teszi, hanem a költő akarata előtt meghajolva, csupán függelékbe tenném őket. (Kosztolányi a Négy fal között című korai kötete 114 verséből csupán 15-öt tartott meg). Ez világos, egyszerű ügy.

Nehezebb a helyzet azonban József Attila jogait illetően. Az ő jogait ugyan teljességgel más irányból, de már életében korlátozták a körülmények („szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat”). A Medvetánc a kiadást finanszírozó Hatvany Lajos kívánsága szerint mértékkel óvatos válogatás volt – éppen az ügyészségre tekintettel. Másfelől az is felmerülhet, hogy a költő ebben az időben már más közízlés, irodalmi gondolkozásmód közegében élt, mint annak előtte. Számolni kell tehát azzal, hogy a Medvetánc válogatása idején József Attila keze bizonyos mértékig kötve volt, meg azzal is – aminek rengeteg rejtett nyoma van –, hogy esztétikai nézetei például a Döntsd a tőkét korszakához képest némileg változtak: direkt megfogalmazás helyett mélyebb, indirekt hatásra tört. Versek vállalásakor vagy nem vállalásakor ez is nyomott, nyomhatott a latban. Annyira azonban nem voltak csonkítóak a körülmények, sem oly radikális ez az egyesek szemében netán öncsonkítólag ható esztétikai formálódás, hogy a Medvetánc-ot ne tekinthessük autentikus válogatásnak. Ne tekintsük olyan versek gyűjteményének, melyben a huszonkilenc éves József Attila eddigi költészetét reprezentálni kívánta. Ha megkeressük a Medvetánc-ba felvett verseket az eredeti helyükön, a korábban megjelent kötetekben, és beleolvasunk a környezetükbe, akkor tűnik ki igazán, milyen biztos ízléssel emelte ki a válogató költő a későbbi hangját anticipáló, valódi József Attila-verseket a Juhász Gyula- és Kassák-utánérzések gomolygásából vagy a jellegtelen vagy kevésbé sikeres versek arctalan sokaságából. Ízlésében bátran megbízhatnak még művének tudós kutatói is, ismerte a hangját, költészete egyedi világát, tudta, hogy mi az övé. A Medvetánc-ot óvatos gonddal persze kiegészíthetjük (némi bővítéssel eltüntethetjük a válogatásról a körülmények kényszerítő hatását), de mint József Attila döntését költészete korai időszakáról, nem tekinthetjük semmisnek.

Mert mi történik, hogy ha semmisnek tekintjük? Az, amire már céloztam: nemcsak a költő jogát kurtítjuk, szándékát tapodjuk meg, hanem, bár jóhiszeműen, mégis megtévesztjük az éppen csak tájékozódni kezdő olvasót: olyan versek áradó sokaságát látjuk el a legmagasabb értéket jelképező József Attila-áruvédjeggyel, amelyre a nagy költővé ért József Attila dehogyis adta volna (s nem is adta) a maga aláírását.

Mit tehetünk tehát?

1. Írjunk rá a nagyközönségnek szánt propagandakiadásra egy ilyesféle szöveget: „Ezt a gyűjteményt a József Attilával csak éppen ismerkedő olvasó kezdje a közepén. Hogyha már megismerte és megszerette a költőt, elsajátította világát, akkor olvassa csak elölről, hogy nyomon követhesse, hogy lett azzá, aki lett.” S akkor a tudomány időrendkényszerén és teljességigényén nem kell csorbítanunk.

2. De mivel ép ésszel egyetlen kiadványra sem lehet ilyesmit rányomtatni, próbáljuk meg a nehezebbet: a kritikai kiadás mellett, gonddal, körültekintéssel, sok-sok töprengéssel alakítsanak ki a József Attila-kutatók egy új propagandakiadás-típust (bő, nagyon bő függelékkel), mely új és az eddigieknél jobban vállalható kompromisszumot valósítana meg egyfelől a tudományosság, másfelől a költő joga s ami vele egybeesik, a nagyközönség érdeke között.

Az új és új nemzedékeknek legyen majd könnyebb József Attilát megszeretni, legyen könnyebb – s az se utolsó szempont – igazi értékeiért szeretni. Másfelől senki ördög ügyvédje ne susoghassa többé eleven nagy költőink fülébe: égessetek el még idejében mindent, ifjúkori füzetet, levelet, fölös holmit, nehogy úgy járjatok, mint József Attila.