Az esszé magasiskolája

Cs. Szabó Lászlónak harmincöt éven át nem jelent meg könyve Magyarországon. Műveinek egykor gazdag sorát ily hiátus után gyarapítva most előttünk fekszik az Alkalom, válogatott esszéinek testes kötete, melyet Közel s távol címen elbeszéléseinek éppoly impozáns gyűjteménye követett. Harmincöt év: nagy idő az alkotó író életében. Nagy idő ez még az irodalom látszólag időtlenebb életében is. Nem mintha ezalatt Cs. Szabó ne publikált volna másfél tucat magyar nyelvű könyvet. Hiszen 1949-ben külföldre távozván és 1951-ben Londonban, a BBC-hez, a Hungarian Sectionbe kerülve, ott folytatta munkásságát, ahol abbahagyta, s úgy folytatta, ahogyan azelőtt. De ezek a könyvei, esszék, novellák, útleírások, életrajzi beszámolók sőt versek is, nem kerültek be Magyarországra, s ha titokban, barátok révén bekerültek is, csak bizalmasan, rejtve terjesztődtek. Baráti kézből megbízható barátnak. De a lappangó irodalmi jelenlét e harmincöt éve alatt – nevének nyilvános említését is elkerülték közben Magyarországon – szinte kicserélődött a hazai olvasóréteg: új és új nemzedékek vették át a közműveltség stafétabotját, s a régi tisztelők sorát megritkította a halál. Így hát most, hogy Cs. Szabó művei Magyarországon is újra megjelennek, s maga is rendszeresen hazalátogat, még a magyar olvasó számára is múltakat idézve, a történetet elölről kezdve kell elmondani Cs. Szabó érdemét. A harmincas évekbe visszalépve lehet csak belefogni prominens irodalmi szerepének felvázolásába.

Éppen megjelent, új könyvről beszélek, és mégis úgy kezdem: „Hol volt, hol nem volt.” Volt a harmincas évek irodalmában egy jelentékeny tehetségű nemzedék, amelyet „esszéíró nemzedék”-nek is neveztünk, holott par excellence esszéistáik mellett voltak köztük költők (olyan például, mint Illyés Gyula), prózaírók, mint Szerb Antal, Szentkuthy Miklós, Németh László, Illés Endre és a ma is külföldön élő Márai Sándor. Ez a nemzedék, amelyben Cs. Szabó is előkelő helyet foglal el, egy értékeiben ma már klasszikusként emlegetett irodalmi folyamatot hozott létre: olyat, amely a magyar irodalmat a problémalátás és a gondolkozás területén a világszinthez kapcsolta. Bármennyire is hangoztatja Cs. Szabó az Alkalom előszavában, hogy ő nem esszéista, hanem egyszerűen író (amiben igaza van), bármi hévvel érvel is az ellen, hogy ne beszéljünk esszéista nemzedékről, mégsem kerülhető meg a fenti tény. Ezek az esszéizáló írók ugyanis a magyarságnak olyan megokosító operációját végezték el, amelyhez fogható operációkról nem tud, csupán álmodik róla az orvostudomány, a genetika. Üdvös hatásuk az intellektuális színvonal, a tudatosító közgondolkozás terén, bárha akadályokon át, napjainkig is elér. Ma is építünk egykori eredményeikre, hasznosítjuk módszereiket, ahogyan ők hasznosították annak idején Babits Mihályét, aki kútfeje a XX. századi magyar esszének.

Ezzel érkeztünk a dolog velejéig: a Babits alapította, látni és gondolkozni tanító nagy iskolához, amely az egykori pompás eredmények ellenére az ötvenes években és még azután is, félreszorítva, lefogottan tengődhetett csak a magyar szellemi élet peremén. A mesteriskolához, melynek gondolkozást csiszoló és gondolatszikráztató ereje, közlésmódjának el nem lankadó dinamizmusa, sokfelé tekintő, sok szempontot figyelembe vevő igazságkeresése, valamint művészi érzékletessége hosszú időn át mintegy letakarva, függöny mögött pulzálhatott csak a magyar irodalomban. Értékeit fel-fellobbantva olykor (egy Rónay György, egy Vas István művében), de az élet felszínéig alig érve, a nyilvános közgondolkozást alig befolyásolva. Titkon mégis élve, hatva.

E nagy iskolán belül, melynek hatása ma már újra szabadon érvényesül, e már-már klasszikus tanári karban mi Cs. Szabó pozíciója?

Az Alkalom 1960 és 1980 között keletkezett esszékből tár elénk bő válogatást. Tehát az 1949 után keletkezettekből, az itthon nem ismertekből. De mert az író művét nem lehet az otthontól való távozás önkényes határvonalával kettévágni, kétfelé osztani – említettem, hogy Cs. Szabó idegenben is ott folytatta, ahol abbahagyta –, az Alkalom tehát valóban jó alkalom e pozíció vizsgálatára.

A könyv előszavának van egy jellemző, szinte árulkodó mondata: „A műveltség akkor sem árt, ha túl nagy.” Ez a némi iróniát is rejtő mondat akár mottója is lehetne nemcsak a kötetnek, hanem magának a Cs. Szabó-i életműnek is. Az az olvasó, aki Cs. Szabóval először itt találkozik, mindenesetre elképedhet a sokirányú műveltséganyag roppant áradásán. A könyvet csupán tájékozódásul forgatva, mintegy ismerkedve vele, az irodalom területén portrékat, műelemzéseket, összefoglaló nagy tanulmányokat talál a magyar, az angol, a francia, a görög irodalom köréből: Zrínyitől és Mikes Kelementől kezdve, jó néhány briliáns Shakespeare-elemzésen át Hugóig, Byronig, Proustig és T. S. Eliotig. Ám a meglepő sokféleséget a gyűjtemény nagyobb felét kitevő képzőművészeti tanulmányok kínálják: a portrék Michelangelótól Palladión, Carpacción, Poussinen, Goyán, Claude Lorrainen, Delacroix-n át Turnerig, Henry Moore-ig. Miféle kifejezésmód ez – gondolhatja a tartózkodó vagy tudományos gondolatközléshez szokott olvasó, hogy a tárgy vagy téma ilyen szélessége belefér? Nyilvánvaló, hogy az esszének egy sajátos, de az európai hagyományban mélyen gyökeredző műfajával került szembe. Valami olyannal, amely a korunkban szokásos hűvösséggel és tárgyiasítással szemben az élmény szuggerálását tekinti legfőbb céljának. Méghozzá egy olyan komplex élményét, melyben egyszerre eleven a tárgyalt alkotás ránk való hatása, az alkotó személye és személyes története korának dúsan kiszínezett foglalatában. Így legalább hármas gyökerű a kifejezéssel célba vett „alanyi” élmény, melynek átadására, plasztikus megelevenítésére Cs. Szabó tudósi anyaggazdagsággal (ehhez kell az a bizonyos „túl nagy műveltség”), de írói módszerekkel, a stílus, az elrendezés már-már romantikus stilizáltságával vállalkozik.

Tegyünk egy kísérletet Cs. Szabó alig-alig leplezett módszerének feltárására. Az öreg Michelangelo című esszé így kezdődik: „Sérült szobor volt a feje. Viselnie kell holtig, nem mintázhat helyette másikat… Alakra, járásra inkább arányos szabású, szomorú majom, mint toszkán nemesúr.” Az egyik Turner-tanulmány pedig így indul: „Növésre nem nagy, alkatra jókötésű, zömök, modora zárkózott, szófukar, jobb is, mert ritkán kerek, amit mond, külseje, idegen szemnek faragatlan és angol, kirívóan, de nem fővárosi, lehetne marhatenyésztő vagy tréner vagy tengerjáró hajóskapitány, szervezete elnyűhetetlen házi gyapjúszőttes, skót parasztvetélőn készült valamikor ilyen, élethosszig tartó viselésre…” A két idézet talán megvilágítja: az írói módszer a személyiségrajzból indul ki, ha tudni való, ha fontos, a külső megjelenésből. Ám a személyiségrajz ahogyan mélyül, terebélyesedik, Cs. Szabó könnyed eleganciával úgy dobja elénk az adatok, a tények sokaságát. S itt már káprázhat az olvasó kíváncsi szeme. S ahogy a személyiségrajz korrajzba megy át, még inkább. Mert Cs. Szabó mindig is széles korrajzzal dolgozik; csakhogy nem általánosságokat ismételgető korrajzzal, amihez napjaink értekező prózájában sajnos szokva vagyunk, hanem dokumentált oknyomozó történetivel. Az a korántsem ártalmas nagy műveltség ilyenkor a legkülönbözőbb életterületekről (történelem, irodalomtudomány, kultúrtörténet, közgazdaságtan, gazdaságtörténet) emeli ki a korfestő tényt, tudományos ismeretek sorát, önéletrajzok, naplók, levelek, versek, rejtett dokumentumok részleteit idézve, s az elevenként éltetés olyan mutatványát végzi el előttünk, melyre csak a titokzatos illuzionistákat tartjuk képesnek. Titka persze nem a puszta műveltség, az ismeretek valószínűtlen gazdagsága, hanem az az elkápráztató könnyedség, ahogyan ezt a bőséget aktivizálja, mozgatja. A megidézés és elrendezés Cs. Szabó-i művészete.

Ez az elrendezés speciális, mint mondottuk, élményt követő, ha tetszik, „szubjektív”. Halász Gábornak a korunkban oly mértékig fetisizált „tudományos objektivitásra” nézve van egy nagyon is gondolkozásra késztető megállapítása. „A tényeknek – vallja Halász, aki a legegzaktabb tudós összes esszéíróink között – a hatalmában vagyunk; a figura (akiről írunk) a hatalmunkban van.” Nem jelent ez mást, mint hogy portrérajzolás közben nem írhatunk meg mást, mint az összes tények számbavétele után a bennünk kialakult élményt. Ha ehhez hűtelenek leszünk, vagy ami munkáinkra még gyakrabban jellemző: nem alakul ki bennünk a rajzolt figuráról átélt, kontúros élmény, akkor lehet, hogy „egzaktak” leszünk, sőt tudományosak, csak az, amit írtunk, nem elsajátítható, fabatkát sem ér. Másnak kell a nyomunkba lépnie, aki összeszedett tényeinkbe „lelket önt”. Nos, Cs. Szabónak a lelket öntés az egyik legerősebb képessége. Neki aztán van élménye. Ám az élmény sosem egy tessék-lássék igaz prekoncepció keresztülhajszolása árán testesül meg a létrehozott szövegben – ez az esszé műfajának ismert veszedelme –, hanem azáltal, hogy a rengeteg tény, csupasz adat, dokumentum Cs. Szabó szemléletében összefüggésbe kerülve, nedvdúsan elevenné válik. Kihajt, és lombos életdarabbá lesz. Mi más úton, mint a tipikus írói (regényírói) képzeletmozgás útján? Roger Martin du Gard írta valahol a naplójában: „megvolt a képességem, hogy úgy képzeljem el a dolgokat, ahogyan valójában megtörténnek.” E képesség nélkül nincs regényíró. Ugyanerről a képességről beszél Cs. Szabó is, amikor Proustról írva ezt mondja: „A valóságnál maradandóbb világot látnokok szoktak teremteni, és nem puszta leírók, még ha látszatra valóságábrázolók is azok a látnokok.” – Alapos gyanúm, hogy ennek a valóságábrázoló látnokságnak (mondjuk, kissé lejjebb csavart értelemben) komoly szerepe van a portréfestő esszé magas szintjén.

A figura megtestesítésekor például bizonyosan, aki, ugye, „hatalmunkban van”. De hogy miként és mennyire él Cs. Szabó ezzel a hatalmával, azt persze nehéz ellenőrizni. Szintúgy alig kihámozható, hogy látnoki összképébe miként „fut be” írói szubjektuma. Hogyan színezi, hatja át. Legföljebb a látványosabb nyomait szedhetjük olykor jegyzékbe, mint egy detektívtörténetben az ujjlenyomatokat, autókerék, cipőtalp nyomát a puha földben. Azt például, hogy egyre-másra olyanokról fest portrét, akik távol hazájuktól alkottak. Poussinről, a Jersey szigetének Victor Hugójáról, Dantét idézve a Firenzét elhagyó Michelangelóról vagy Goyáról, akiről meg is jegyzi: „Hetvennyolc éves, amikor hátat fordított a hazának. Nincs erre példa a történelemben.” A magyar írók közül pedig az egyik legkedvesebbje a messzi Törökországban magányoskodó Mikes, a levert szabadságharc miatt XVIII. századi bujdosó. A szubjektum más nyomai: a Vízkeresztről írt esszéje így kezdődik: „Miből él, idegen földre menekülve egy vallási üldözött? Amiből egy politikai földönfutó. Folytatja régi mesterségét, ha be tud illeszkedni az új világba.” A T. S. Eliotra emlékező A négy vonósnégyes (The Four Quartets) című esszé kezdőmondata ez: „Angolszász nyelvterületen amerikai költők, pontosabban önkéntes emigráltjaik^* s nem angolok fedezték föl… a modern világköltészet négy francia kútfejét.” Végül a perdöntő nyom, melyhez már nem kell semmilyen kommentár, mert az Alkalom első tanulmányának első oldaláról másolom ki (Poussinről van benne szó): „Aztán olykor-olykor jön egy halandó, kebelében s agyában a mindenség örök rendjével. Csak nagy keservesen tudja megvédelmezni e kincset embertársai ellen, különösen, ha honfitársai. Mivelhogy senki sem próféta a maga hazájában. Elmegy messzire, száműzöttnek bujdosásba vagy vendégnek idegen országba, elmegy üllő és kalapács közé, hogy zavartalanul éljen az időtlen, csillagerejű rendnek, amely csodálatosan megérintette. Az üllő a haza, melyet halálig vállal, a kalapács az idegen környezet, amely szikrázva naponta újraedzi.”

Ne azt az egyszerű és gyors következtetést vonjuk le a „nyomokból”, hogy hát persze így ír az, aki hazagondol, de távol, kirekesztve él. (A számkivetettség problémavilága eredendőbben, mélyebben fészkel Cs. Szabóban, mintsem gondoljuk: még a harmincas évekből való a Levelek a száműzetésből című kötete, az említett prominens hazai szerep idejéből, s felfoghatjuk úgy is, mint döbbenetes megérzését a későbbieknek, sorsának, amely akkoriban még rejtve volt.) Inkább arra figyeljünk, ami itt nem csak Halász Gábor megállapítását igazolja, hanem ami a magas szintű esszé műfajára nézve (melynek Cs. Szabó vitathatatlanul egyik legkiválóbb művelője) általánosítható. Arra, ami műfaji érvényű, sőt műfajon túl is egyetemes esztétikai. S ez: a személyesség előtérbe tolulása az úgynevezett objektiváló műfajokban is: a regényben és az esszében. A személyesség, és tegyük hozzá: a személyiség, mint (bizonyos irodalmi szint fölött) egyik fontos értékkritérium. A műfajoknak korunkra jellemző összemosódásáról beszélek: arról, hogy miközben az alanyi líra megtelik objektív (absztrakt, eltávolító, epikus) elemmel, úgy töltődik fel alanyisággal a valamirevaló ábrázoló és gondolatközlő műfaj. (Ez utóbbi alanyiságának nem csekély a hagyománya, például Montaigne révén.) Sokáig azt hittük, hogy az epikus próza már-már feladatként is létrehozható. Hogy a regény tehetség és szorgalom kérdése. Ma inkább az látszik elfogadhatóbbnak, a magasabb szint mintegy döntő kritériumának: vajon a közlés mennyire égető, személyes ügye az írónak. Mekkora az átéltség szuggeráló hőfoka.

Tegyünk itt gyorsan egy disztinkciót, Cs. Szabó nyomán Eliotot említve: aki szerint nem arra való a költészet, hogy szabadjára engedje az érzést. Nem arra való az esszé élményt közlő, alanyibb változata sem. A személyesség jelenléte rejtett. Amikor Cs. Szabó Goyáról beszélve az alábbiakat írja, nem bizonyítható, hogy magára is gondolt: „Föltehetőleg félt, hogy megőrül. Mint a legtöbb nagy művész, maga volt magának leghatékonyabb orvosa. Ha nem lett volna olyan termékeny alkotó, s eldugul ott benn, a süket emberben a pokol, talán csakugyan megbolondul.” De hogy Cs. Szabó tapasztalatból tudja, hogy az írás orvosság az őrület ellen, azt bizonyosnak vehetjük.

„Túl nagy” műveltség, hevesen átélt komplex élmény s az alakításba szervesen, spontánul belejátszó személyes léttapasztalat – esszéinek ezek a meghatározó pontjai késztetik Cs. Szabót arra, hogy „mint egykor Alexandria, szeressen alkotásokról írni”. Egy további minőségi jellemzőről azonban még nem beszéltünk: az írás mikéntjéről, műgondjáról. A kötet előszavában erről ezeket írja: „Nincs munkamódszerem. A kétszázadik esszének pár napos előkészítő ingerült feszültség után olyan lámpalázzal vágok neki, mint negyven év előtt a huszadiknak. Soha nem készítettem tervet a menetről… csak démoni íráskényszer hajt, a témát szinte alvajáróként támadom meg. Érthető, hogy az első fogalmazás a munka végén szemétkosárba kerül. A logikus elrendezés a második szövegezésre hárul, ez is kézírással és a megsemmisítés tudatában. Eltörlöm magam mögött a szégyen nyomait. Csak a harmadik műveletnél, gyötrelmes soronkénti stiláris tisztogatás közben ülök írógéphez… Ez a folt hátán folt, de körvonalaiban már öncenzúrámon átengedett írás újabb tisztázásra szorul. Csak a negyedik vagy ötödik változat kerül az olvasó szeme elé, azzal a belenyugvó mélabús érzéssel, hogy úgysincs »végleg végleges« szöveg.”

Van tehát munkamódszere! Egy az egyben írói vallomásainknak sose higgyen az olvasó. Az is nyilvánvaló ebből a munkamódszerből, hogy felcsavart igényű, minuciózusan megmunkált, csiszolt szöveg az a bizonyos „nem végleges végleges”. Olyan szöveg, teszem hozzá, amely nemcsak stilárisan „feldobott”, szépírói eszközökkel létrehozott, hanem amely egyben egy sajátos kihagyásos gondolkozás- és egy láttató, félepikus szerkesztésmód eredménye. Oda kell figyelni rá, szellemi tempója szokásainknál sebesebb, fortélyos lépéseit, szellemi piruettjeit szinte meg kell tanulni. Pompás merész ugrásait követni tudni kell. Szinte-szinte úgy kell eleven képzelettel kitölteni, mintha verset olvasnánk. De aki egyszer rászánta magát erre a nem túlzottan fáradságos tanulásra – minden műélvezet végül is néminemű erőfeszítés –, aki „megtanulja” Cs. Szabót, annak, még ha nincs is túlzott műveltsége, és nem is „fog” minden utalást, kivételes szellemi élvezetben lesz része. Szinte blaszfémikusat kell mondanom: az író dinamikus szellemi mozgását követve, jól fog szórakozni. Érdekessé lesz számára minden, amiről Cs. Szabó beszél. Mondhatom ezt persze szebben is, és talán-talán alábbi képembe beleszüremlik az a jellegzetesség, amelyet a fentiekben körvonalazni igyekeztem: a Cs. Szabó-i esszé erős, tartós, elegáns, mint egy feszített, nagy ívű, modern hídszerkezet. Funkciója van a gondolatok forgalmi pályarendszerében, és lehet benne hosszan gyönyörködni.