A fiatal Márai

Márait olvasni, mint ínynek a méz, olyan – kamaszkoromból hordozom magamban ezt az ügyetlen megállapítást, mellyel egykor naiv esztétikai gyönyörködésemet próbáltam kifejezni. Elemi érzékeléshez hasonlítva az olvasás összetett örömét. Ám végső soron mégis megfoghatatlant társítva egy fogalmilag még inkább megfoghatatlanhoz. Mert hát milyen a méz, milyen – amit szintén mondhattam volna – a nyelven olvadó puha csokoládé? No persze, jó. A primer olvasói gyönyörűség minősítésére se bővebb a szókincsünk. Ez is evidencia.

Mégis máig őrizem magamban ezt a gyerekes hasonlatot, mint esztétikai tudatosodásom egyik korai próbálkozását, melyet ismétlődő erős benyomás, folyamatos élmény váltott ki. Nem, nem egy könyv, ez vagy az a Márai Sándor-regény, hanem általában a Márai-írásmód, a közlés és a közlésforma együttesen, jobb szó híján: az író stílusa.

Most, annyi s annyi év után megpróbálok utánajárni, hogy egykor mi ragadott el oly nagyon, mi tetszett benne. Kisszerű vállalkozás lesz, s meglehet, sikertelen is, előre figyelmeztetem az olvasót. Bár ismerem a Márai-életmű főbb remekléseit, olvastam annak idején az Idegen emberek-et, a A sziget-et, a Zendülők-et, a nagyszerű Csutorá-t, a szellemes és frivol Szegények iskolájá-t, a főműnek tekinthető Egy polgár vallomásai-t. Olvastam az Ég és föld meg a Füveskönyv kis lírai elmélkedéseit, egyik-másik pompás útikönyvét, például a Napnyugati őrjárat-ot, nagy közönségsikert elért regényeit, a Vendégjáték Bolzanóban-t, a Válás Budán-t, a Sirály-t, a Féltékenyek-et, és így tovább sorolhatnám. Nem tagadom azt sem, hogy most, amikor ezeket írom, itt sorjáznak előttem mindazok a kötetek, amelyek magánkönyvtáram háborús vesztesége után számomra megmaradtak, s azok is vagy tíz-tizenketten, amelyek csoda folytán megúszták a közkönyvtári bezúzást, s egy zártkörű könyvtári intézmény polcán a kiváltságos olvasók számára ma is hozzáférhetők. S azt sem tagadom továbbá, hogy Magyarországon sosem terjesztett Márai-könyvek is akadnak itt, könyvek, melyeket többnyire csak külföldi utazás alatt s akkor is csak véletlenül rájuk bukkanva ismerhet meg az olvasó, egy országunktól távol létrehozott életműdarab részeként; könyvek, melyeket csodával határos módon, az ellenőrzés figyelmetlenségéből (vagy éppen jóindulatából) kézbesített a posta, vagy más rejtélyes, „bűnös” úton kerültek ide. Bár itt vannak, itt sorjáznak előttem, sem kellő információm, sem képességem, függetlenségem nincs ahhoz, hogy Márai-pályaképet rögtönözzek. Annak még nincs itt az ideje. Ahhoz többek között az is kell, hogy az író műveit, mint valaha a harmincas-negyvenes években, a megérdemelt és tündökletes népszerűség idején, jól ismerjék, széltében-hosszában olvassák. Szükséges volna továbbá az is, hogy a mű felmérőjének csak elenyésző külső, nem irodalmi körülményre kelljen tekintettel lennie.

Maradjunk csak ügyetlen hasonlatomnál, hogy mint ínynek a méz. A sok kötet közül a véletlen nem is regényt, egy útinaplót juttat először a kezembe, az Istenek nyomában-t. Huszonhat évesen írta Márai. Egy közel-keleti utazás beszámolója ez, mai fogalmaink szerint Egyiptomról, Izraelről, Libanonról és Szíriáról szól. Vagyis hogy ennek a területnek pontosan hatvan évvel ezelőtti, más államiságú képéről. Felütöm, olvassunk bele a „Csöndes nap Damaszkuszban” című fejezet kezdősoraiba:

„A szálloda ablaka kertre néz. A szoba egyszerűsége cellákra emlékeztet. De a nap olyan erővel zuhog be az ablakon a cellába, hogy már hajnalban felébredek a harsány fényességre; kinyitom az ablakot, nap, nap, fényesség, s a kertből a korai nyár minden érett látványossága harsog felém, gyümölcsfák fekete árnyékot vetnek már a hajnali napsütésben is – soha ilyen nagy nyári kertet május elején! …A fogadó különben sem egészen dísztelen, az ágy előtt például perzsaszőnyeg; igaz, az ágyban matrac helyett szalmazsák. Sok virág az asztalon, sok bolha az ágyban. Athénben állítólag több bolha van, s Nápolyban van az egész világon a legtöbb bolha.”

Az olvasó, aki nyilván stílbravúrra készült, csodálkozhat: miért idéztem? Nincs benne semmi különös. Persze jó benne a cella és a fényesség ellentéte, a nap nyomatékolt ismétlése, a látványosság harsogása és az a konkrét megfigyelés, hogy a gyümölcsfáknak fekete az árnyékuk már a hajnali napsütésben is. Gondosan előkészített a leírás érzelmi magaspontja: „soha ilyen nagy nyári kertet május elején!” Aztán még egy pontos megfigyelés: perzsaszőnyeg! Majd a világ gyönyörűségének módjával adagolt leírása után ott az ellenpont: a szalmazsák, a bolha. A valóság arcának kevésbé kellemetes vonásai.

Választhattam volna a könyvből erősebben impresszionáló szövegrészt, bravúrosabbat, áradóbbat, a látvány visszaadásának mámorától már-már megrészegültet, idézhettem volna a kairói Beiram-ünnep leírásából, melyben a mondatok lendülete, dinamikája az ünnep keleti forgatagát, fűszerét, zenéjét, idegzetünket borzoló végletességét is érzékeltetni tudja. De itt most nem a bravúrról van szó, hanem az általános közlésmódról. Az átlagosról. Kövessük még néhány mondat erejéig nyomon Damaszkusz csöndes napját:

„Egy méltóságos szíriai kihozza a kertbe egy fa alá a reggelit. Megtudom, hogy az éjszaka »nyugodt« volt; szíriai tájszólásban ez annyit jelent, hogy a külső negyedekben nem koncoltak fel senkit. Ez a fogadó, a szíriai szerint, kívül esik a koncolási vonalon: a drúzok csak a külvárosokban koncolnak.

– És holnap éjjel? – kérdezem.

Nem, a szíriai nem hiszi, hogy holnap éjjel koncolnak. A franciák már három napja nem bombázták Szueidát, nincs semmi ok, hogy a drúzok támadjanak. A drúzok a lehetőséghez képest lovagiasan betartanak bizonyos támadási rendszert; a francia bombázást követő negyedik vagy ötödik éjszaka egy csapat lovas lenyargal Damaszkusz elé, a sötétségben megrohannak néhány damaszkuszi házat vagy gyöngébb erősítésű francia őrséget, koncolnak egy félórát, felgyújtják a házakat, s a következő félórában száguldanak vissza a hegyekbe. Ezt követően a franciák másnap repülőket küldenek Szueida fölé, s leejtenek néhány bombát. Majd a drúzok, négy-öt nap múlva, éjszaka leosonnak a hegyekből…

Ez két esztendeje megy így…

Ez volt a szíriai háború…”

Ha hatvan év előtti is a franciáknak ez a gyarmati háborúja és az eltelt évtizedek alatt annyi meg annyi véres fegyvertény, összetűzés, robbantás, túszdráma, egymást váltó ilyen-olyan háború mélyre temette is eseményeit emlékezetünkben, mégis, elképzelésem szerint, az olvasó joggal megbotránkozhat a beszámoló stiláris elemzésén. Hiszen itt égettek, bombáztak, vér folyt, és vér folyik ma is még, nyilván a múlt események következtében. Ez tény. Még ha a szöveg „leejtenek néhány bombát”, valamint a „koncol” – ige többszöri alkalmazásával távoltartást tanúsít is, az író fölényes kívülállását sejtetve. De erről, az író álláspontjáról ez alapon még korai ítéletet formálni. Nézzük előbb tehát, bármennyire frivolnak is tűnik fel, a közlést a közlésmód szempontjából.

Miért jó ez a próza? Feltételezésem szerint a benne megnyilatkozó szellemi mozgás, szellemi működés miatt. Nem mondattani, stiláris okokból, hanem a korrekt, olykor leleményes mondatokat képző észjárás következtében. Egy természetes harmónia következtében, amely az észjárás, a szellemi mozgás és a mondatalkotás között fennáll. Ezt másképpen úgy is mondjuk: az író kiírt tollal ír: azt írja, amit akar, és úgy, ahogyan akarja. Vagy legalábbis sikerül neki a számára kívánatos szintet megint csak a számára elfogadható módon megközelítenie. (Hiszen minden mondat, minden bekezdés egészséges létrehozásához kell azért némi szerencse is.) Márai olyan kiírt tollal ír, olyan sima, gördülékeny a mondatalkotása, mintha szüksége sem volna erre a bizonyos szerencsére. Ha az idők során alakul is valamelyest prózája, akkor nem a simaság, gördülékenység terén alakul, hanem a stílfordulatoknak, megközelítéseknek, vissza-visszatérő tartalmi-gondolati elemeknek modorrá formálódása következtében. De ez itt most nem témánk. Most mindenekelőtt egy sürgős disztinkciót kell tennünk a gördülékenység, a kiírt toll minősítésére. Korunk minden mozgásnak méri a sebességét. Olvasás közben öntudatlanul mérjük a gondolatmozgásét is. Ha lassú, untat az írás, ha túl gyors: fáraszt, meg-megállásra, visszatérésre, utánagondolásra kényszerít. Persze magának az olvasónak is más-más az appercipiáló készsége, mégpedig műveltsége, olvasórutinja és agyberendezése szerint. Ha van is itt azért optimális átlag. Az írói közlés sebességének is van optimuma, mely viszonyban van az appercepció optimális átlagával. A közlési, valamint az appercipiáló sebességnek harmonizálni kell ahhoz, hogy maradéktalan esztétikai élmény jöhessen létre.

Elnézést ezekért a közhelyekért. De Márai Sándor harmincas-negyvenes évekbeli roppant sikerét fel sem tudjuk fogni, ha nem tudatosítjuk, hogy azokban az évtizedekben a művelt olvasóközönség számára (az intellektuelek krémjét is beleértve) optimális volt az ő közlési sebessége. Nemcsak regényben, hanem vasárnapi újságcikkben, útirajzban, karcolatban, novellában, mely műfajokban mintegy Kosztolányi működését kiegészítve, majd pótolva hallatlan termelékenységgel publikált. Hallatlan? Nem jó a szó. Akkora termékenységgel, akkora állandó, lázas írásra ajzottsággal, mely azóta irodalmunkból teljességgel kiveszett. Hol van ma olyan magyar író, aki ötvenedik életévéig (mindkétfelől indokolt, hogy itt húzzak határt) akkora életműre tekinthetne vissza, mint Kosztolányi vagy Márai? S hol van másfelől olyan szerkesztői igény, mely ilyen termelékenységre késztetne? Ilyen állandó készenlétben, ilyen feszültségben tartana? „Mindennek súlya van számomra egy idő óta – mondja Márai másik útikönyvében, a Napnyugati őrjárat-ban –, mindentől várok valamit, néhány éve minden premier plán-ban jelenik meg nekem, az is, ha megharapott valakit egy kutya, egy gázolás is, kiszakítva a napihírek közül, egy államférfi szószátyár beszéde is, egy verssor, a cselédem hasfájása is… Nem, számomra nincs többé »egyszerű« és »összetett« élet; a hétköznap legunalmasabb, mozdulatlan pillanata is átkozottul összetett.” Ugye, ismerős állapot? S az a következmény, parancs se idegen, amelyet Márai e felfokozott állapot természetes velejárójának tart: „Meg kell írni.” Csakhogy ezt mi, mai írók, számos késztetés hiánya és számos gátlás következményeként nem gyakoroljuk. De Móricz is, Kosztolányi is, Márai is úgy írt újságba, ne féljünk a szótól: úgy volt újságíró a maga kivételes írói fokán, hogy közlési sebességét még elviselte a rotációs papír. Meglehet, jobb papír volt, netán máshoz szokott olvasó?

Elviselte a közlés sebességét, milyenségét és minőségét. El az észrevevés (mindennek súlya van), a megindult belső kontempláció és a kifejezés közötti rövid és természetes utat. Ezt a közvetlen írásra kapcsoltságot. Sőt a spontaneitásnak ezt a kivételes fokát, mely nélkül nem lehet ekkora életművet létrehozni, az olvasó külön élvezhette. Ez lehetett és ez ma is a Márai-írásmód egyik speciális charme-ja. A spontán, a „kiírt tollú” írásmód következménye, hogy a fogékony elme gyors szellemi működése szinte a születés pillanatának frissességével válik szöveggé. Nem mondom, hogy alakítatlanul, de az eleven gondolatszikrához közelebb, gátlástalanabbul. Van a korai Márai-írásokban valami életszagú tiszteletlenség? Van. Volt Kosztolányi közismert emberi figurájában, sziporkázásaiban, szellemi mozdulásának bájában valami hasonló? Volt. Kettőjük szövegeit egymás mellé téve, mégis Kosztolányié, ha talán mívesebb is, olykor mélyebb járatú, de egy hajszálnyival azért fennköltebb. Márai merészebben, megszűretlenebbül párosítja az élet ellentéteit. Láttuk a nagy, kora nyári kert gyönyörűsége mellett a bolhát, hallottuk, hogyan bontja ki egy öldöklő háború komédiába illő szisztémáját, felfigyelhettünk arra, hogy egy mondaton belül miként hozza egy nevezőre a politikai beszédet és a cseléd hasfájását. Üdítő vagy a konstruktív világnézetek szempontjából éppen megengedhetetlen frivolitás lappang itt? Szerb Antal megejtő szellemességével rokon? De Szerb Antal „neofrivolitása”, panelek mögé tekintő, játékos-ironikus szellemi mozgása, mely miatt Magyar irodalomtörténetét (és persze regényeit is) 1950-ben éppúgy kivonták az iskolai könyvtárakból, mint 1944-ben, mély humanitáson alapult. Merész, kereső embersége, ahogyan mondani szokás: humánus elkötelezettsége ma már senki előtt sem szorul védelemre. De Márai műve fölött – legalábbis idehaza – megállt az idő, az van egyre a levegőben – mivel semmiféle cáfolat, visszavonás nem történt, amit a negyvenes évek végén a művészetpolitika hangadói szektás prakticizmusukban kimondtak. A „burzsoá elvtelenségnek” az a bélyege, hogy a legenyhébb minősítésüket említsem, mellyel munkásságát, művét és személyét ad acta tenni kívánták.

Cáfolni? Nincs reménytelenebb a cáfolatnál, mely bármit tesz is, a vádat vagy a rágalmat pertraktálja, azt járja körül. Pedig akkora életműből, mint amekkora a Máraié, közvetlen politikai állásfoglalások végeláthatatlan sorát lehetne ideiktatni; cikkgyűjteményeiből, már a háború alatt írt, magyarságvédő könyvéből (Röpirat a nemzetnevelés ügyében) vagy a 43–44-ben írt Naplójából, hol nem áttételesen, hanem direkt gondolati formulákban fogalmazódik meg szembenállása a háborúval, az antidemokratikus törekvésekkel, az egész országvesztő, jobboldali Magyarországgal, s nyilvánítja ki cselekvő szolidaritását az üldözött zsidókkal. Minderről a továbbiakban még lesz szó. Indirekt állásfoglalásként pedig ideiktathatnánk például a Hitler-beszéd leírását A hang-ból (a Sértődöttek című trilógia első kötete), melyet az antifasiszta irodalom korai csúcsteljesítményei között tarthatnánk számon, ha számon tartanánk egyáltalában, és taníthatnánk az új és új nemzedékeknek, hogy sok tudományos megállapítás mellett érzékletes képet is kapjanak a századunkat sújtó világtragédiáról. Lehetőségeink az idézésre túl bőségesek, meg el is térítenek célunktól, mely a Márai-prózát létrehozó elmemozgás vagy szemlélet mineműségét, vonzóerejének titkát kutatja. De ha már szinte véletlenszerűen elemzésünk kiindulásakor a közel-keleti kérdésnek ma is világot rázkódtató témájához kapcsolódtunk, maradjunk meg további vizsgálódásunk során még egy darabig annál. Vita helyett illő, tényközlő szerénységgel.

Az istenek nyomában „Arabok Assuanban” című fejezetéből idézem:

„Kairótól egyórányira – attól a Kairótól egyórányira, ahol Izmail pasa büszkén kijelentette, hogy »Mon pays n’ est pas plus en Afrique, elle est partie d’Europe«, ettől a Kairótól egyórányira láttam valamit, aminek közléséért minden felelősséget vállalok, s ami számomra jobban megvilágítja az egész „keleti kérdést”, mint a kairói sajtó összes francia nyelvű vezércikke. Ezt láttam:

A gizehi piramisok körül ásatások folynak, melyek állítólag nagy lehetőségekkel biztatják a kutatókat. Délután fél négykor jártam a gizehi piramisoknál. Százával és százával vándoroltak lassú és egyforma tempóban arabok a homokban, s kosarakban hordták a kőtörmeléket és homokot. Libasorban jártak, s minden kanyarodónál, ahol ez a libasor megtört, egy felügyelő állt.

A felügyelő kezében korbács volt.

Ha valamelyik arab kimaradt a sorból, vagy lassan cipelte a homokot, s megbontotta a munka ritmusát, a felügyelő felemelte a korbácsot, és ráhúzott egyet. Néha erősebben húzott rá, néha gyöngébben. De mindenesetre korbács volt a kezében, és mindenesetre felügyelő volt, s mindenesetre verte az arabokat.

Ezt láttam Gizeh és Memphisz között, ezerkilencszázhuszonhatban, áprilisban, délután fél négykor… A munkát angolok figyelték trópusi kalapokban, s halkan vitatkoztak. Biztos, hogy nem a felügyelő korbácsáról vitatkoztak.

Azt hittem, rosszul látok, meg kellett dörzsölnöm szemem; a kép oly irtózatosan régi volt: ezek a fellahok, a rabszolgák, akik most lehordják a homokot a piramisokról, s a felügyelő korbáccsal kezében áll a hátuk mögött…

…így építették ugyanezek a fellahok ugyanezeket a piramisokat ötezer év előtt, s a hajcsár akkor is korbáccsal a kezében állott mögöttük.

Közben elmúlt ötezer év, és nem történt semmi.”

Mielőtt bármi kommentárt fűznék a fenti idézethez, pedig lesz hozzáfűznivalóm, kénytelen vagyok az olvasót arra kérni, kövessen figyelmével egy másik – ellentétnek is felfogható –, nem is kurta idézetet, melyet a könyv Az ígéret földjén című részéből „A zsidók otthon” című fejezetből emeltem ki:

„Valaki, aki nem volt zsidó, ezt mondta:

– A zsidók sok mindent tudnak, sok mindenhez értenek. Csak egyet nem tudnak: meghalni valamiért. És vannak dolgok, amikor nem lehet okoskodni, amikor meg kell halni…

Láttam a zsidókat, ott, ahol nem okoskodnak; láttam azt, amiért meghalnak.

Ma már tudom, hogy Palesztinában nem épül vagy még sokáig nem épül fel a zsidó állam. Tudom, hogy a kivándoroltak közül sokan visszatérnek, vagy vissza fognak térni Európa városaiba, kifáradva a küzdelemtől, elcsüggedve a kilátástalanságtól vagy a nagyon távoli kilátások apró reménységeitől. De azok, akik ott maradnak – s ilyenek is vannak sokan –, hajlandók meghalni az új földért; sokan már meg is haltak közülük. S a zsidók számára ez a nagy kísérlet nagy eredménye: van valamijük a földön, amiért érdemes meghalni, s amiért hajlandók is meghalni.

Számomra, aki egy nekikeseredett ifjúság minden meggyőződésével verekedtem minden előadódott alkalommal a zsidóság emberi jogaiért és méltóságáért, éppen úgy, mint ahogyan verekednék a botokud négerek vagy bolíviai bennszülöttek emberi jogaiért, ha azt megsértenék – nem heroizmusból, hanem végső szükségességből, mert minden, ami emberi méltóságon esett sérelem, személyesen degradál minden embert, aki öntudatosan él ebben a zűrzavarban –, szóval számomra kissé különös volt Palesztinában, a városokban és a kolóniákban mindenhol ezt a kérdést hallani:

– Ön zsidó?

S mikor megmondtam, hogy nem, a barátságos arcok nagyon sokszor udvarias arcokká merevedtek. Akkor mondtam magamban: hát ezt nem. Ha ti itt azt csináljátok, amit mi csinálunk veletek…

Aztán, egyedül éjszaka e furcsa palesztinai »hotelek«-ben, egy narancserdő vagy sivatag és hegyek között, éjjeleken, mikor Ázsiában vagy, s a szálloda körül eltévedt sakálok vonítanak, s minden európai előítélet ezer kilométeres távolságokon rémlik át csak, mentegettem magamban e furcsa, támadó kérdést. Még nagyon fiatal itt minden, gondoltam, még nagyon kikezdettek a lelkek, nagyon érzékenyek, és tele keserű emlékekkel. Nevetséges, hogy »nem tudnak meghalni«: szétszórva a világon miért haljanak meg, Ford eszméiért vagy a francia trikolórért? Évezredeken át nem adtak földet nekik, elszoktak a földtől, csak sírhantjaik voltak a világ temetőiben, élelmüket vásárolták, nem termelték a két kezükkel. Most van földjük, ahol élnek, ahol gyermekeik születnek és élhetnek, ahol a föld nekik és az ő munkájuk által terem, amit nem vehet el isteni és emberi jog szerint tőlük többé senki. S ez a föld kétezer év előtt már az övék volt. A zsidók megtanultak a száműzetésben szívósan és ernyedetlen erőfeszítéssel kitartani, létezni, élni. Most kezdenek megtanulni valamiért meghalni.”

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a két idézet arabokról és zsidókról a mai olvasóban ellenállást vált ki, a legkülönbözőbb indulatokat keltheti fel benne; úgy telítve van robbanóanyaggal, mint napjainkban az egész Közel-Kelet. Csakhogy ez a robbanóanyag nem immanens része a szövegnek, hanem a keletkezése óta eltelt pontosan hatvan év telepítette rá. A történelem. Mert hogyan lehet az arabok egykori korbácsos megaláztatásáról beszélni – vetheti szembe egy relativista prakticizmus –, amikor a világ tele van arab terrorizmussal, ami a véletlen áldozatok szempontjából kegyetlenebb, mint a korbács. És másfelől hogyan lehet a zsidók halni nem tudását emlegetni, amikor századunk történelmének legszégyenteljesebb ténye hatmillió zsidó legyilkolása a nácik által, s köztük csaknem félmillió magyar zsidóé, gyászmagyarok közreműködésével. A tárgyalt témakörben minden mondat személyes érzékenységeket, heges lelki területeket horzsolhat, vagy világszemléleti érvekkel kamuflált hatalmi érdekeket sérthet. Próbáljuk mégis a történelmet, mely ma is véresen zajlik, s a sebek emlékét-fájdalmát, melyek nem kevésbé szörnyűségesek, mint egykor, pillanatnyilag félretolni. Nézzük csupán azt, hogy mit tanúsít a szöveg nem a közel-keleti kérdésről, hanem magáról az íróról.

Mi az, ami Márait írás közben legfőképpen mozgatja? A sokféle hatás, benyomás közül mi érinti a legmélyebben, belső világa mintegy legérzékenyebb pontján? Az igazságok rétegei közül mely igazságréteg? Aránylag könnyű az egyszerűsítő felelet, hiszen kimondja, megfogalmazza: „minden emberi méltóságon esett sérelem személyesen degradál minden embert.” Vagyis hogy az általában észlelt, másokon tapasztalt degradáció válik nála személyessé. Személyes sérelemmé. Az ad impulzust az írói kontempláció indulásához, majd a sérelem feszítőerejével az építi, formálja az árnyalt, magát is ellenőrző kontemplációt. Hogy ezt az érzelmi azonosulást, ezt az ember voltunkból fakadó közösséget korántsem szűkíti le Márai csupán egy embercsoportra, mondjuk magyarokra vagy európaiakra, azt maga is megtámogatja a botokud négerek vagy a bolíviai bennszülöttek példájával; minden példálózásnál hatékonyabban tanúsítja azonban a gizehi jelenet a korbáccsal vert arabokkal. A megszégyenítő és felháborító felismerés, hogy „elmúlt ötezer év, és nem történt semmi”, úgy tapintható itt, mint egy gyulladásos seb a bőrfelszínen. Ez aztán premier plánban jelent meg neki, és, mint ahogyan idéztük is, átkozottul összetetten. Mint ahogyan összetetten látja a franciák szíriai háborúját is, ha az idézett damaszkuszi leírásba, mint mondottuk, kívülállást, sőt fölényt képzeltünk is bele. Ám elég végigolvasni a fejezetet meg a rákövetkezőt (Franciák Szíriában), hogy az ember a gyorsan levont, stiláris alapú következtetés miatt elszégyellje magát. „Nem lehet, mégsem lehet ésszel fölfogni és megérteni, hogy mi, európaiak, mit művelünk a világban! – zárul ez a fejezet. – Idegenlégió, repülők, torlaszok szuronyok – mindig ez, mindenütt ez a kivirult tudomány, ez az embermesterség, ez a betegség, ez a lepra! Megyek el innen is, megszégyenülten, semmit nem bocsátva meg s csak nagyon keveset remélve.” E szenvedélyes megállapítások igazságtartalmukon túl megint csak azt erősítik meg, hogy az igazság hiánya Márai számára személyes sérelem, ugye, megszégyenítő, meg nem bocsátható, másfelől azt is tanúsítják – ahogyan az eddigi idézetek sora –, hogy az ő igazságosztó ítéletalkotása kivételesen magabiztos és befolyásolhatatlan (a régi jogszokás szerint: bírói) függetlenségen, autonómián alapszik. Ezek alaptulajdonságai, a későbbiekben nem egy életre szóló konfliktusának okozói.

No de a stílusa – hiszen az ragadja meg elsőként az embert, az kápráztatott el engem is fiatalon. Mondtam, hogy spontán, az élményt azonmód megformáló, hogy közlő sebessége optimális, hogy a benne megnyilatkozó gondolatmozgás egészségesen tiszteletlen, tekintet nélküli érzékenységekre, érdekekre, hatalmi előírásokra, konvenciók gátjára. Magabiztos és befolyásolhatatlanságára kényes írói szuverenitáson alapul. Mindez kiolvasható az itt közölt szövegrészletekből. De amiről nem beszéltem még: ez a stílus érzelemmel telített, lírai. Mégpedig nem megcsináltan az (általában a csinált líraiságot szoktuk „lírai”-nak tekinteni a prózában), hanem természetből fakadón, természetesen. Dinamizmusára figyelve még az érzelem mozgásának útját is tapinthatjuk. Rendszerint megindul az élmény konkrétumából, árad, és tetőpontra ér (lásd a korbáccsal vert arabokat), ám többnyire ellenpontozza magát (lásd a nyári kertet és a bolhát s a Palesztináról szóló idézeteket). Egy biztos – a Márai-próza ismerőit hívom tanúul –, sosem hideg, sosem érzelmetlen. Sőt – úgy képzelem – egy szüntelen és erőteljes belső hullámzás a létrehívója. Nemhiába egyeztek meg szinte kivétel nélkül a kritikusai abban, hogy Márai áriákban ír. Kisebb vagy későbbi regényeiben egyre nagyobb, egyre terjedelmesebb érzelmi egységekben, kibontva, rájátszva, mintha operát komponálna.

A mondat, a kifejezés eszköze, a szellemi mozgás leképezője, hordozója mindig gördülékeny. Felülete sima, csillogó, mint a friss vadgesztenyéé. S mert fogantatása, mint képzelem, érzelemmel átszőtt, hatóanyagában is gyakori a lírai elem, a költészet kelléktárából merített hatóanyag. Csak egyetlen példát a számtalanból: „Ahogy a pilóta száján, fülén, orrán elered a vér, ha rendkívüli magasságokba emelkedik, olyan pánikban érzékeltem valamilyen különös vérzékenységet a jelenségeken.” (Egy polgár vallomásai.) A tárgyak vérzékenysége! Márai nemhiába írt olykor verset is.

De hagyjuk el a Közel-Keletet, melynek mai történetét az Istenek nyomában elolvasása után jobban átérti az olvasó, mintha figyelmét összpontosítva a napi hírmagyarázatokból próbálja kihámozni. Hagyjuk el Márait, az „újságírót”, bár újságba írt cikkeinek gyűjteménye odakívánkozik, mint céloztam is rá, a Kosztolányi-cikkgyűjtemények mellé, s a Napnyugati őrjárat-ról, a Négy évszak-ról még legszigorúbb irodalmi bírálója (nyomatékolom: irodalmi), Örley István is remekművekként beszélt. (Magyar Csillag, 1944.) Magam hozzájuk tenném még a Füveskönyv és a Vasárnapi krónika köteteket. Hagyjuk el végül a varázsos stilisztát, s térjünk át Máraira, a regényíróra, s tekintsük az eddig elmondottakat a hosszú idézetekkel együtt mintegy bemelegítésnek – bemelegítésnek elsősorban azok számára, akik a Márai-prózában járatlanok. Azt mondja egy helyütt a regénynek is tekinthető önéletírásban, az Egy polgár vallomásai-ban Márai egy rosszindulatú vagy kaján kérdésre felelve: „Csakugyan miről is írok majd ezentúl? Néztem a pohár vizet a kávéházi asztalon, s azt gondoltam: talán erről.” S igaza volt, tudhatott volna írni arról is. Mint mondottam, különös képessége volt az apró-cseprő jelenségeket a jelenségvilág nagy összefüggésében megragadni, a pillanatot érzékletessé tenni, tünékenységében, a múlt és jövő közötti átmenetben. Tudott az impresszív felszín mögött – még a dolgokban is – sorsot mutatni. De a pohár víz helyett ebben az időszakban, fiatalkori regényeinek idején nagyobb témát fedezett fel. Pusztító, mennyire triviálisat kell mondanom: felfedezte központi témaként önmagát. Hát persze, minden valamirevaló író magát írja, magát „fedezi fel”, s ez alól még a 19. század nagy realistái, a regényszerű tárgyiasítás mesterei, az impassibilité követői vagy a mesélés, a sztori megszállottjai se kivételek. De ezzel elmostuk a különbségeket, megsemmisítettük azokat a világosan kirajzolódó egyedi vonásokat, melyeket a magyar regény fejlődésében ezek a korai Márai-regények jelentenek. Legfeljebb a minőségükre tettünk egy odavetett, nem is elégséges célzást. Mert ki az, akit Márai az Idegen emberek-ben, a Csutorá-ban, a Zendülők-ben, A sziget-ben (hogy csak a főbb műveket emeljük ki) és egyenes, egyes szám első személyű beszédben az Egy polgár vallomásai-ban felfedez? Miféle ember? Milyen világ, milyen tapasztalatok, milyen problémák determinálják? Olyanféle, mint Móricz, kit jószerével nem egy regényfigurájával azonosíthatunk, Kerek Ferkótól Bethlen Gáborig? Olyan, mint Moviszter doktor, Kosztolányi humanizmusának szócsöve az Édes Anná-ban? Olyan, mint Kassák, kinek az Egy ember élete éppúgy a korabeli – tágan értelmezve a kort – regénycsúcsok közé tartozik, olyan, mint Illyés Gyula a Puszták népé-ben? Nem és nem, a rokonítás, a párhuzamosítás, csoportba állítás lehetetlenség. Minél jobban erőltetjük, annál inkább. S még az is kétséges igazság, amit annak idején többen is hangsúlyoztak, s ami újraolvasásnál e sorok írójában is felötlött, hogy az Egy polgár vallomásai olyasféle látlelete a polgári életformának, mint a zsellérvilágnak a Puszták népe.

Megpróbálok Máraihoz magához közelebb lépni. Elsősorban nem szociológiai szempontokat tekintve, ahogyan általában szokás őt, a „polgárt” megközelíteni, hanem amennyire lehetséges, megmaradva az irodalom és a pszichológia síkján. Mit fedezett fel önmagáról önmagában? Azt, hogy az ember „titokzatos lény”. Hogy megértése, legbecsületesebb oknyomozó feltárása után is marad benne egy analizálhatatlan mag, egy savnak, lúgnak, fizikai behatásnak ellenálló elem, amely kifürkészhetetlen – a tudatalattija. Úgy rekapitulálom, hogy Márainak fiatalon ez lehetett az írásra kényszerítő legerősebb élménye. Ezt az élményt járja körül a fiatalkori regények sorában, a még nagyon is életrajzi ihletésű Idegen emberek-ben, ezt közelíti meg már eltávolítottabban, transzponáltabban A sziget-ben, erről a megfejthetetlenről beszél a Zendülők-ben, s erről tesz oknyomozó vallomást egész családi hátterét, felnevelkedésének körülményeit mintegy szociológiailag is feltárva, az Egy polgár vallomásai-ban. Sőt még a roppant közönségsikert elért későbbi regényében, melyben már érzékelhető az „áriásítás” következménye, a valóságtól el-elszakadó kisarkított konstrukció, a Válás Budán-ban is ez a rejtett, legfőbb mondanivalója.

De hát mi Márai személyében ez a bizonyos titokzatosság, ez a sajátosság, másság, amely figuráira kivetítve, visszatérőleg abba a megállapításba torkollik, hogy az ember titok? Mi az, ami művészetét mozgatva, regényekké érve, egész regényfejlődésünkre befolyást gyakorol? Közelítsük meg előbb kívülről – úgy, ahogyan az Egy polgár vallomásai-ban maga is kiindul. Adva van egy 1900-ban született ember, aki a természetesen még Magyarországhoz tartozó Kassán jómódú, szigorú erkölcsű és eredetileg német származású családban nő fel, aki gyerekként folyékonyan beszél németül, bár anyanyelve természetesen magyar, s aki büszke arra – erről hosszan van szó –, hogy a 18. században betelepült és németségüket őrző ősei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as magyar szabadságharcban, sőt áldozták érte életüket. Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott szemmel jár – ez a századelőn a zsidóságuk miatt kisebbrendűségű érzésekkel is bajlódó lipótvárosi ifjúság elitjére volt jellemző –, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az úri-polgári lét különállását, ösztönös, rideg önzését, és különösen a közelről is megfigyelt cselédsors háborítja fel. (Lásd az Egy polgár…-ban a cselédekről való beszámolót és a cselédtörvény beható elemzését – „minden emberi méltóságon esett sérelem megaláz minden embert”.) De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor vagy tizennégy évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségből, kiszalad a világból, falvakon vándorol végig magányosan, erdőkben bujkál, míg a riasztott csendőrök napok múltári el nem fogják. Szokványos eszképizmus ez, a korabeli irodalom gyakori témája.

Mégse unjuk ezt a történetet, mely bevallottan az Egy polgár…-ban elmondottakat rekapitulálja, mert most jön az ismétlődés, mely a gyerekeset, a szokványosat, érvényességét kiterjesztve, általánosítja. Mármint a világból való kiszaladást, a szökést. Márai, ha jól számolom, tizenkilenc évesen kimegy külföldre, és csaknem elejtve az otthoni kapcsolatait, közel tíz évet tölt el idegenben. Németországban: Leipzigben, Frankfurtban és Berlinben, majd Franciaországban: főleg Párizsban. Közben hol kap pénzt hazulról, hol tudósításokat, cikkeket ír, magyarul és németül (német világlapokban is Zweiggel, Mann-nal, Hauptmann-nal egy hasábon), hol tengődik, hol jól megy neki. Az Idegen emberek szerint olykor az alkalmi fizikai munkás legmélyebb nyomorát is átéli, de ebben az anyaggazdag regényben a nyomor és az alantas munka leírása gyanút keltően anyagtalan, viszont az Egy polgár… szerint Párizsban, feleségével, Lolával háromszobás lakást bérel, és átmenetileg autót is tart a húszas évek közepén! Évek idegenben – csaknem tíz év. Nem lehet idegenben éveket élni, hogy az ember közegében idegennek érezze magát. Hogy ne érezzen olyasmit, hogy otthon van.

Magyar író, aki Európában otthon van. Különös, egyedülálló. Aki jólesőn lubickol, magaelengedetten tenyészik – éveken át – a leipzigi, berlini, párizsi kávéházak és szalonok életében. Bámészkodik, fecseg, kialakult napi programja van, s egy idegrezzenés sincs benne: nem ez a dolga, nem ez az élete. Márai pályatársai vagy kortársai közül ki érezhette otthon magát a berlini kávéházak teraszán vagy a művészektől nyüzsgő, füstös, hangos Dôme-ban? Kinek nem volt, bárkinek közülük vagy közülünk, magyarságból fakadó idegenségérzete, sőt eredendő kisebbségi tudata az idegen irodalom nagyjaival vagy kicsinyjeivel szemben? Egyedül talán Kosztolányi foghatott úgy kezet Thomas Mann-nal – úgy vélem, személyes biztonságérzete okán –, mint egyenlő az egyenlővel. De ki még?

És most fordítsunk egyet a kérdésen. Otthon volt-e Márai bárhol is? Talán igen, talán sehol se. Nézzük, mit vall erről. A tizennégy éves kori szökését elemezve, az Egy polgár…-ban ilyen általánosításig jut el: „Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen emberem, barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám, nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni.” S pár oldallal utóbb még egyre a gyerekkorban felszínre bukkant elidegenedettségen és következményein töprengve: „Egy író egyszer arra tanított, hogy ez a kielégületlenség és nyugtalanság az okcidentális ember nyavalyája. S egy nő arra tanított, hogy ez az »íróbetegség«, amely nem juttatja másféle kielégüléshez az embert, mint amit mestersége ad… Ez a menekülésvágy azóta is kísért, bizonyos életkorszakokban kitör rajtam, felrobbantja életkereteimet, botrányos helyzetekbe, kínos, félszeg válságokba sodor. Így menekültem a számomra kijelölt mesterség elől, így szöktem el időről időre házasságomból, így keveredtem »kalandok«-ba, s egyidejűleg menekültem a kalandok elől… így menekültem első ifjúságomban városról városra, meghitt és ismerős éghajlatok alól idegen éghajlatokba, míg ez az állandó otthontalanság természetes állapotnak tűnt (kiemelés tőlem), idegrendszerem berendezkedett a veszélyérzetre, s valamilyen mesterséges fegyelemben dolgozni kezdtem… Ma is így élek, két vonat, két szökés, két »menekülés« között, mint aki soha nem tudja, micsoda veszedelmes, belső kalandra ébred. Megszoktam ezt az állapotot.” Másutt, még egyre az Egy polgár…-ban, nem szó szerint, de olyasmit mond, hogy csupán az egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak. Szó szerint idézve pedig ezt toldja hozzá: „Jeges magány áradt el körülöttem. Több volt ez, mint az idegenség magánya; belülről sugárzott, lényemből, emlékeimből… Valamilyen elviselhetetlen megaláztatás emléke kínzott. Hol bántottak meg, micsoda megaláztatást kellett elviselnem.” Sőt még ezt is hozzáteszi: „…mást nem tudok szeretni, szeretet és alázat helyett dölyf, sérülések és bosszúvágy dolgoznak bennem. Az értelem és a belátás csillapítják és levezetik az indulatokat; a »gyógyulás«-ban nem hiszek, a békében nem hiszek. Tudtam, hogy feltétel nélküli emberi viszonyba nem keveredhetem már senkivel; át kell adnom magam teljesen a munkának, az »életmód«-nak, s átmenteni abba mindent, ami bennem és világomban emberi maradt.”

Mint a lírai költők szavait, Márai Sándornak ezt a lemeztelenítő vallomását sem szabad a könyv egészéből, a teljes kontextusból kiragadni, egy az egyből értelmezni s kivált nem személye és műve ellen fordítani. De tény, ami tény (még ha írói meghosszabbítás, kisarkítás van is a közlésben): Márai fiatalkori műveit olvasva egy olyan speciális magyar ember önismereti útját követjük végig, aki Európában úgy él, úgy van otthon, már amennyire bárhol otthon tud lenni, ahogy senki kortársai és íróelődjei közül; akinek rögeszméje, hogy a magyar nyelv a hazája, de ő európai (A sziget); akihez másfelől olyan áradó gazdagsággal érnek el a dolgok, a jelenségek, az összefüggések, s válnak villámcsapás-erejűvé a másban meg sem képződő apró-cseprő élmények, hogy szinte teljességgel közömbös számára, hogy hol telepszik le egy padra figyelni, Párizsban, Damaszkuszban, Firenzében vagy éppen a Krisztina-templom oldalában, Budapesten. Leül, letelepszik, átadja magát ennek a különleges éber állapotnak, aztán egy önmagának is váratlan pillanatban, égő „nyugtalanságtól és kielégítetlenségtől” űzve, egyszerre csak kivágja magát belőle. Olyan ember, aki minden élményre felajzott, befogadásra kész, de paradox módon elidegenedett is. Olyan, akit a mással történt igazságtalanság megaláz, de akiben – ugyanakkor – „szeretet és alázat helyett dölyf, sérülések és bosszúvágy dolgozik”. Aki a legkülönbözőbb emberi viszonylatokat illetően az ellentétek keresztezési pontját magában hordja. Végül olyan, aki feloldódást keresve, szüntelenül írásra kényszerítetten, művészete minden eszközével meg akarja fejteni a maga paradox képletét.

És amennyire lehetséges, meg is fejti. S nemcsak a családi-társadalmi hátteret felvázoló Egy polgár…-ban. Ez a direkt megoldás. De az Idegen emberek – ez a nagyszabású regény – se más: ez se sokkal eltávolítottabb, transzponáltabb. Színhelye: Párizs; élményanyaga: az ott eltöltött hat évből kivonatolt, egybesűrített. Tárgya: az idegenség. Mit nyomoz ki róla? Azt, hogy a szerelmi vonzás, a meghitt testi egyesülés se oldja fel. Hiába válaszol benne a test a testnek, a száj hallgat vagy dadog, az idegennel való szerelmet megrontja a rejtve működő ösztön- és érzelemvilág robbanásos felszínre törése, a titok, amely két ember között mindig is fennmarad. A Zendülők-ben – hogy Márai önismereti útját tovább kövessük – gyerekkori szökésének ihletése nyomán az ifjúságnak rend ellen való lázadását, konvencióból való kitörését rajzolja meg. A sziget-ben pedig már azzal kísérletezik, hogy a neurózis égő fájdalmát nem is a konvenciók félrevetése váltja meg, éppen úgy nem, mint a beilleszkedés vagy a jóság – itt merészkedik a legmesszebbre –, hanem egyenesen a bűn, a gyilkosság, a kétségbeesett feloldódási vágynak, boldogságkeresésnek szélsőséges, deviáns útja.

Ezek a tartalmi-pszichológiai összefoglalások azonban semmitmondó közlések csupán. Nem többet, annyit kívánnak jelezni, hogy Márai ezeket a regényeit nagyon is közelről érintetten, legszemélyesebb dolgait (meghosszabbítottan) feltárva és beléjük rejtve írta. Hogy regénnyé formált életlátomása, ha alakított is, veszedelmesen személyes, közvetlen. Az életanyag itt nem egy bizonyos célra egybegyűjtött és kipreparált, mint a későbbiekben. Az objektiváló formában, a mesteri felépítettség, a ravaszul retardált cselekményszövés ellenére, az író itt a regény alanya és tárgya.

De vajon a huszadik századi regényfejlődésnek nem éppen ez, nem éppen tárgy és alany egysége a jellegzetessége? Gottfried Benn a líráról nyilatkozva ezeket mondja: „Minden vers hátterében mindig újra és újra elhanyagolhatatlanul ott áll a szerző, az ő lénye, léte, belső állapota, s végtére a tárgyak is azért jelennek meg a versben, mert megelőzőleg az ő saját tárgyai voltak… Alapjában véve azt tartom, hogy a lírának nincs is más tárgya, mint a lírikus…” Még akkor sem, teszem hozzá, ha a líra a század fejlődése során objektiválódik, és az úgynevezett tárgyi költészetnek az érzésvilágra való kivetítése, „tárgyi megfelelőben” való megjelenítése lesz irányt szabó tendenciája. És a regény? Ha megtartja az objektiváló formát, ha sem, ha vallomássá vagy álvallomássá alakul is, nem látszik-e érvényesülni rá korunk átalakító változtatásai során, a kísérleti regény forradalmának következményeként is a fenti megállapítás? Van-e, létezhet-e, hathat-e olvasóra a regényben olyan tárgy, amely előzőleg nem volt az író sajátja, nem érintette meg, nem hatott rá, olyan, amely az író személyes megfigyelése, elsajátítása nélkül „van”? Lehetséges-e korunkban, művészileg sikeres-e az a tárgyi extenzitás, amely a tizenkilencedik századi regény sajátja? Vagy létrejöhet-e másként, mint a belső intenzitás következményeként? Melyik írónak jutna ma eszébe konkurálni az Emberi komédiá-val vagy a Rougon-Macquart sorozattal? És továbblépve: lehetséges-e olyan sikeres emberi analízis, amely közelebbről vagy tartózkodóbb, eltávolítottabb módon, nem írói önanalízis?

Ha lépésről lépésre is, ha az objektiváló formai hagyományt többé-kevésbé fenntartva, egyre inkább az író áll a regény középpontjában (legföljebb egy paravánt von maga elé), s annál inkább, minél mélyebben elsajátította a tudomány s benne a pszichológia korszerű világképét. Hadd ne hozzam fel példának mai prózánk megragadó eredményeit. Nézzük csak a múltat: milyen személyes sérelem diktálja a Légy jó mindhalálig-ot, milyen történelembe transzponált, átfűlt nemzeti koncepció az Erdély-t? Mennyire nem leplezett, nem eltávolított az Édes Anna társadalmi indulata, korszerű mélylélektana? És így tovább, nyomon követhetnénk a szubjektivizálódás lépcsőfokait, melyen az említett Márai-regények a korabeli kiélesedett lélektani analizálókészség teljes latba vetésével egy-egy további lépcsőfoknak tűnnek. Hogy megint csak Gottfried Bennt idézzem, megint csak a líráról, de a műfajok egymáshoz való közeledésének idején a prózára is érvényesen: „Az egész emberiség abból él, hogy itt-ott valaki találkozott önmagával, de ki találkozik önmagával? Csak kevesen találkoznak, és akkor is önmagukban.”

Az, hogy Márai Sándornak a szűkebb értelemben vett tárgy mennyire a sajátja volt, az élesre exponált, a megrögzített pillanat hitelét őrző környezetrajzból olvasható ki, leírásai érzékletességéből, legyen az Párizs (A Dôme kávéház) vagy Bretagne alattomos, ködköpő tengere (Idegen emberek), legyen a napégette sziget a dalmát tengerparton (A sziget), vagy egy korcs kölyökkutya eladásának helyszíne Budapesten, az Állatkertben (Csutora – hogy ezt a pompás regényt is említsem). Az pedig, hogy regényeinek, tágabb értelemben, ő a tárgya, az analíziseiben tapintható. Abban, hogy ösztönök és rebbenő érzések, az álom és az ébrenlét határán visszatérő (és nappali cselekvéseinknek is irányt szabó) képzetek egész sorsdöntő alvilágát fel tudja tárni. Sőt későbbi, hagyományosabban megszerkesztett regényei, a Válás Budán (1935) vagy A gyertyák csonkig égnek (1942) se mások, ezek is lényegük szerint az ambivalens lélek megtapasztalt mélyvilági zajlásának a rögzítései.

A Benn által emlegetett „találkozás” eredményei. Bennük rejlik egykori magamra és persze az egykori olvasóközönségre oly korán hatással levő Márai-varázs egyik tényezője. (A leginkább szembeszökőről, a legattraktívabbról, a stílus hatékonyságáról már beszéltem, azt most hagyjuk.) A másik, ami még idetartozik, a fiatal Márai életmódjának, Európában eltöltött közel tíz évének a következménye. Annak, hogy a maga otthontalan módján Berlinben vagy Párizsban otthon élt. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg ennek következményét, hogy irodalmunkra jogosan büszke nemzeti érzékenységünket ne horzsoljam. Horzsolja azt eléggé az a tény, hogy a mi íróinknál kevésbé jelentékeny idegen írók hors concours világhíresek. Nem vérforraló-e például, hogy Romain Rolland világnév, s Móricz, aki hozzá képest meg önmagában véve is óriás, sehol sincs? Csak a nyelv az oka, a nyelvi bezártság, ennek a méltánytalanságnak? Nincs-e, nem volt-e prózánknak valami olyan tematikai, kidolgozásbeli, felfogásbeli vagy történeti sajátsága, valami olyan etnográfiai jellege, amely mellőzöttségünket a nyelvi gátakon túl is fokozta? De hát a klasszikus orosz regénynek is van néprajzi, társadalmi determináltsága, mégis hódítani tudott. Nem kívánok, nem is tudok az itt lappangó kérdésre válaszolni, Babits a század elején már megpróbálta akkor érvényesen „világirodalmi szemekkel” venni számba értékeinket a Magyar irodalom (1913) című tanulmányában. Annyit merek mondani csupán, hogy Márai azzal az Európában eltöltött tíz évével és nemcsak az elsajátított topográfiai és társadalmi-emberi ismeretanyaggal, mely által képes volt idegen helyszíneken is játszatni regényeit, hanem ezen túl is, magába szíva a kor levegőjét, tudott olyan formát találni, olyan gondolkozásmódot kialakítani, amely mentes volt attól a bizonyos, nehezen körvonalazható etnográfiai jellegtől. Attól az – éppen általunk – kevéssé észlelhető sajátosságtól. Annak ellenére, hogy a „magyar szituáció” nem egy könyvének alaprétege.

Mellesleg ezek a fiatalkori Márai-regények önmagukban, a történeti szempontot félrehárítva, hadd mondjuk ki egyszerűen: jó könyvek. Ahogyan a hirdetések fogalmazni szokták: maradandó élményt adnak. Olyan könyvek, tegyük hozzá, melyeknek ott a helyük minden valamirevaló irodalmár könyvespolcán. Együttesükben, hozzájuk kapcsolva az útikönyveket és cikkgyűjteményeket is, az analízis merész problematikája és mélysége, a gondolkozásmód, a szemlélet európai távlatossága, a közlés, a stílus megejtő, leigázó hatékonysága révén és főként e külön-külön is excelláló tulajdonságok összhatása következtében nagyszabású és szuggesztív új minőség keletkezett. A harmincas évek magyar szépprózájának messze a lapály fölé magasló egyik csúcsa. Kiiktatni a könyvkiadási politika – nem irodalmi okokból – kiiktathatta a Márai-könyveket, immár nemzedékek előtt gátolva ismeretüket, de a magyar irodalmi tudatból öncsonkítás nélkül kizárhatatlanok.

Lelkes és ügyetlen kamaszkori megállapításomnak (mint a méz) utánajárva, ide, ilyen következtetésekhez vezetett az újraolvasás. Bárha nemcsak a bennfentesek köre, hanem az olvasók széles tábora is mielőbb ellenőrizhetne!