Ész és intuíció kérdésköre Babits tanulmányaiban

A köznapi ember gondolkozásában ész és ösztönösség elasztikus, megalkuvó együttélésben él. Gondolatvilágában, életvezetését indokló érvelésében hol ez, hol az kerül felül. Bizonyos tudatossági szint fölött azonban az ember kénytelen kicövekelni az érvényességi határterületeket, a mellérendeltség és alárendeltség kérdéseit tisztázni. Babits számára a kérdés mint filozófiai probléma korán, már 1910-ben felmerült, és mint ahogyan nagy tisztázó esszéi tanúsítják, hosszú időn át foglalkoztatta, s bizonyos dialektikus mozgást mutató, egymást lerontva építő eredményekre juttatta el. Egy gondolat, egy eszme – legalábbis a költőknél – sosem előzmények nélkül pattan ki az agyból, hanem bő tapasztalatok során alapul. Azt a tételt, hogy a XVIII. századtól öröklött mechanisztikus racionalizmus érvénytelen, hogy a gondolkozást, a tudományt gúzsba köti, hogy egykori megismerést felszabadító diadalma már a megismerés gátja lett, Babits napról napra tapasztalhatta – elsősorban költőként. Hiszen a költészetben a romantika már réges-rég kénytelen volt félrehárítani a mechanisztikus racionalizmus uralmát, és a század eleji modern költészet, kivált a példaképnek tekintett francia és angol már végleg nem viselte nyűgét; s ha egy kicsit is odafigyelünk napjaink költészetére, ma sem hajt fejet előtte. Ez a líra speciálisan, a költői régmúlt gyakorlatát is megtetézve: élménylíra. Ahogyan Babits mondja később, 1917-ben már kritikus minősítéssel: „igen, a mai líra már ezer énekben énekli ugyanazt… hogy minden igazság és minden dicsőség az élményé, a mély, ösztönös, értelmileg meg nem érthető és ki nem fejezhető élményé. Az ösztön, az élmény, az értelmetlen lélekmélység, a rejtelmes tudat alatti világ! A modern líra világnézete ez.” És még precizírozza is, két, egykor szinte legkedvesebb költőjének ideidézésével: „A Verlaine, a Swinburne világnézete.” (A veszedelmes világnézet.)

Ha most egy pillanatra – pusztán az emlékeztetés kedvéért –, mint egy akkordot, leütjük a modern európai költészetnek azokat a hangjait, melyeket Babits akár fordításban, akár saját költészetében megszólaltatott (mondjuk, éppen líránk finomítása, korszerűsítése kedvéért), s ha egy felidéző futammal végigzongorázunk azokon az életérzéseken, melyeknek a Levelek Iris koszorújából és a Herceg, hátha megjön a tél is! című kötetekben, tehát 1902 és 1911 között hangot adott, akkor könnyű lesz megértenünk azt az igazoló és felszabadító érzést, azt az eltakarhatatlan személyes örömet, melyet Bergson filozófiája benne létrehozott. Hiszen ebben a költői periódusában nemcsak a rációval nehezebben követhető, rejtélyes lelki élmények dominálnak, nemcsak a pillanat, valamint az érzés megnőtt egyedisége rajzolódik ki, hanem például a Szimbólumok stancái-ban expressis verbis az ösztön csaknem vitalista túlértékelése is benne van. („Ne mondj le semmiről… minden vágyad az Isten szava benned – mutatva, hogy merre rendelte menned.”)

Az 1910-ben írt Bergson filozófiája című tanulmányának kivételes felfűtöttsége innen magyarázható; a babitsi hűtött, kiegyensúlyozott fogalmazást is átforrósító. „Bergsonban – diktálja neki a tapasztalatait igazoló felismerés öröme – a szabadítót kell látnunk, aki oly álmokat hoz vissza, melyeket régen elvesztettnek hittünk, oly tájakra vezet, melyek felé már nézni sem mertünk. Aki nem is hisz neki, olvasva lehetetlen erősebbnek és szabadabbnak nem éreznie szellemét. Bergsont reakciósnak mondják; az. De ez a reakció szabadságot jelent.”

Lelkes, túlzó (mert hiszen voltak oly álmaik, néztek olyan tájakra), szinte heurékázó s mégis fenntartásokat rejtő ez a szöveg. Csaknem bizarr kettősségére érdemes odafigyelni. Mert a bevezetés után az esszé maga, mely a filozófia tételeit oly töménységben és világosságban fejti fel, hogy maga Bergson nyilatkozott úgy fordított példányáról: senki őt így meg nem értette és össze nem foglalta, mondom, maga az ismertetés – a dolog természeténél fogva – kevesebb távoltartást vagy bíráló szándékot ölel fel. Babits a maga pontos interpretációjában, világos, érzékletes okfejtésében összegezi csupán Bergson intuíciós filozófiáját, elmagyarázva, kiemelve, ami számára különlegesen hangsúlyos. A teremtő idő fogalmát: a tartamot, az átélt múlt szerepét az érzetek kialakulásában (nincs két egyforma érzet), az ösztönök, az intuíció, az ihlet észnél nem alacsonyabb rendű, csak mellérendelt szerepét stb. A tanulmány utolsó fejezetében („Befejezés: az intuíciós filozófia”) ilyen egyértelmű melléállással fogalmaz: „Micsoda jóleső, lelkesítő felfogás ez az aviatika és a modern művészet századában; micsoda modern és művészi felfogás! Az ihlet és az élet párhuzamosak: ezt írja Bergson a művészet pajzsára. Minden pillanat új és teremtő: ezt írja az élet pajzsára. A XX. századnak ilyen felfogásra volt szüksége: a mechanisztikus világnézet nyomasztóságát mindenkinek kellett éreznie. Művészetünk ellentétben állott világnézetünkkel, s világnézetünk ellentétben állott az élettel.”

Mégis Babits lényének pillanatnyilag vesztes, racionalista része, melyet az intuicionizmus eláraszt, az esszé záróbekezdésében felszínre jut, s egy később majd visszatérő gondolatban testesül meg: „A mechanisztikus világnézetnek nem kell elvesznie – írja –, hanem cél helyett lépcsővé kell válnia. Így lesznek költészet és tudomány, intuíció és értelem fegyvertársak ellenségek helyett.”

Hét év sem telik el Babits életében, és ettől a művészi törekvéseket igazoló filozófiától kétségbeesve fordul el, vissza egy árnyaltabb, dialektikusabb észhithez. De milyen hét év volt ez? Három belőle már a háború poklára esett, mely ellen egyéni egzisztenciáját nem is egyszer kockára téve, sorban írta nagy tiltakozó verseit, a Fiatal katoná-t, a Kép egy falusi csárdában, Miatyánk, Alkalmi vers, Húsvét előtt, Háborús antológiák, Kakasviadal, A jóság dala, Bénára, mint a megfagyott tag című verseket, és már 1918-ban a vörösmartys zokogású és káromlású Új esztendő-t és Fortissimó-t. Mást írt és másként, mint eddig. A személyiség és a költői hang változása világos. Igaz, ha tetszik, ez se más, mint élménylíra (sőt közvetlenebbül az, mint az előzmények), melynek magja, ahogyan maga fogalmazza a Háborús antológiák-ban, a háború „ingyenélményének” (ezrek könnyétől sós) élménye. De hol maradt belőle, hova tűnt az a bizonyos Bergson által is bátorított rejtelmesebb és egyedibb asszociációs kör, tudat alatti világ? Itt még mai szóval: krimi nézés közben is az jut eszébe ismételten: „Mit remegsz? Jobb volna talán a fronton?” (Detektívhistória.) És a névadó Szent Mihály című versben (szerintem nyilvánvaló megtévesztésül visszadatálva 1911-re – nagy terhű időkben szoktak költők ilyesmit csinálni) így fohászkodik fel: „Kinek nevével élek, kardos angyal – önts hevet belém, kígyóval csatázni, – önts hitet belém ördöggel vitázni – önts megbirkóznom az örök varanggyal.” De talán fölösleges is ideidézni „e zord napok” költőjének belső világát, hiszen ismerjük, tudjuk, sortöredékekből elénk rajzolódik. Elég annyit mondanunk: „mikor olyan olcsó – a lélek s törik, ki hajolni nem tud”, vagy annyit: „azok beszélnek, kik ma némák – van némaság, mely messze hallik”. Hogy az „inkább ontanám a csobogó vért” – ismert sorát vagy a „legyen béke már”-t meg se idézzük.

Ez a más, ez az élmények súlya alatt magát és művészetét lecsupaszító költő keresi most, 1917 végén, az eszmék, a filozófia területén egy újabb alapvető esszében, A veszedelmes világnézet-ben a háború csíráit; azt, hogy filozófiailag-erkölcsileg hogyan volt lehetséges a vér, az erőszak elvi elfogadása. S legalább akkora szenvedéllyel, amivel egykor Bergsonban fedezte fel az új művészet, a modern poézis eszmei igazolását, fedezi fel most – tegyük hozzá: némi általa is tudott túlzással – az új művészet eszmei fertőzöttségét. „Ó, legkedvesebb könyveim is meg vannak fertőzve”, kiált fel mindjárt az esszé bevezető soraiban. S mivel vannak megfertőzve? Az antiintellektualizmussal vagy antiracionalizmussal. Ez a főellenség, a veszedelmes világnézet, a filozófia terén a bajok okozója. „Az értelmetlen iszonyokba való belenyugvás – írja önmagát is vádló egyszerűsítéssel – csak oly korban képzelhető, mely elvesztette hitét az Ész, a Ráció (így, nagybetűvel) erejében, mely gyógyíthatatlanul vaknak és értelmetlennek látja a világot. Mikor az emberek hinni, kívánni sem merik az ész szerint való életet.” Babits önkínzó gondolatmenetét kénytelen vagyok hosszasabban idézni, nemcsak azért, mert annyira kihegyezett és a kérdéseket élére állító, hanem azért is, mert olyan gondolatokat anticipál, melyeket majd a filozófusok nagyobb része el fog mondani, jóllehet Babits halála után, a második világháború alatt vagy pusztításának lezárulását követően. „Ilyen a mi korunk – folytatja az imént idézett mondatot –: a XVIII. század nagy reakciója. Az észből való kiábrándulás kora ez. Ilyen már a filozófiája is. Megdöbbentő, de szóról szóra igaz: az egész mai filozófia egy évszázad óta az ész és értelem tekintélyének aláásásán működött. Kant már megkezdte ezt: avval, hogy szigorúan kiszabta az ész korlátait. Kivonta hatásköréből a Ding an sich-et, a világ lényegét… A veszedelmes világnézet nem állt meg ezen a ponton. A gondolkodás félelmes gyorsasággal fejlődött egy teljes antiintellektualizmus felé. Az ész, a dialektika megélesedett, fegyverei mintha csak arra szolgálnának, hogy velük magát az észt, az értelem presztízsét támadjuk meg… Hegel polgárjogot szerzett a logikában az ellentmondásnak. Schopenhauernél az ész már csak egy kis lámpás, melyet a vak Akarat gyújt magának – jó későn – a létért való küzdelemben…” Majd Schopenhauer és Hegel történelemszemléletének bírálata után, melyet az egyszerűség kedvéért nem idézek, így zárul gondolatmenetének ez a része: „E felfogásokból diadalmasan kellett kibontakozni a tényjognak, az erősebb jogának. Megszületett az önzés és erő, a Wille zur Macht filozófiája, a Stirner-Nietzsche-féle filozófia.”

Babits ismertetett bírálata azonban az általa korántsem rajongva emlegetett, másutt is rendszeresen elmarasztalt német filozófia körein természetesen túllép. Közeledünk az irodalomhoz. Elmondja az egykor oly lelkesen fogadott Bergson bírálatát, Renanét, az általa fordított és külön esszében is méltatott Meredithét, majd Browningét, Kiplingét, hogy elérkezzék végül addig a Barrèsig, akit majd a hitleri fajelmélet bírálói, sokkal-sokkal később, szintén a fajelmélet előfutáraként emlegetnek. „A barrèsi culte de moi tulajdonképpen az élmény kultusza, a múlt kultusza – írta. – Mert ez az én, a moi, nem egyéb, mint élményeink összege, múltunk foglalata. Éspedig nemcsak a magunk múltjáé, hanem fajunk, nemzetünk átöröklött eredője bennünk. Ezt a vak múltat, amit mindannyian iszonyú »tehetetlenségi nyomaték«-ként magunkban hordozunk, piedesztálra állítani és kultuszban részesíteni annyi, mint ésszerű alakításáról és javításáról az életnek örökre lemondani.” Ennyi elég is volna az antiintellektualizmus kifejlődése körképének kurta interpretációjaként. De a Barrès-bírálatnak az előbbieket folyamatosan követő egyetlen mondata még idekívánkozik, oly elképesztő a későbbi történelmi igazoltsága: „Ahol az egyetlen megmaradt és lehetséges cél csak e múltból felnőtt moi művészi kiképzése, ott már előre elfogadtunk minden értelmetlen iszonyúságot, amit e múlt iszonyatos és makacs hatalma méhében rejt.”

Babits elítéli hát – s láttuk, mennyire – a vak élményeknek vágyát és tiszteletét, amely el nem ismeri az ész bíráskodási jogát az élmények fölött; ezt az egész bergsonizmust, „ami nem egyéb, mint a mai lírizmus”. Benne látja a veszedelmes világnézetet, az ellenséget. De amiként a hét évvel előbbi Bergson-tanulmánya végén megszólal egy szólam a racionalizmus érdekében, úgy itt, az ellentanulmányban hangot kap az ellentétel: vajon nincs-e igazuk az ész bírálóinak, nincs-e igazuk a nagy költőknek abban, „hogy az élmény a mélye a világnak, az a mélység, ahonnan kihajt művészet és élet”? Megszólal a kétely: észművészetet csináljunk? Visszahozzuk a XVIII. század lapos racionalizmusát a filozófiában? S az éppoly heves, de ellenkező előjelű kilendülés végső konklúziója ugyanaz, mint a bergsonizmusról szólónak. „Nem – írja Babits a záróbekezdésben –, a modern tudást és érzést nem lehet megtagadni és egy előbbeni stádiumba visszatérni.” Ha akkor azt írta: a mechanisztikus racionalizmusnak lépcsővé kell válnia, lényegében itt sem mond mást. „A modern racionalizmus nem lehet ugyanaz, ami a XVIII. századé volt.” Ha győz, a „legyőzött világnézet értékeit nem semmisítheti meg, mint a barbár hadvezér, hanem elsajátítja, fejleszti, és meggazdagszik velük”.

Mi történt eddig? Ha jobban meggondoljuk, Babits két tisztázó kitekintést tett. Egyet az általa is gyakorlott új művészet indoklására, az élmény, az ihlet jogáért. S egy ellenkező irányút a háború elfogadásának esztelenségét kutatva, a filozófiai fejlődés területén, az ész jogáért. A tisztázó érvelés, bármi ellentétes is, végső konklúziója rokon vagy csaknem azonos.

Versben, a Sziget és tenger című kötet élére tett Örökkék ég a felhők mögött című hitvallásában ezt a közös, végső álláspontot így foglalja össze (nemhiába idézzük oly gyakran): „S mégis hiszek az észben, hogy ameddig elér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér… Építse életünket!” Élet és életet rendező elv kapcsoltsága egy vers érvényességén belül kirajzolódik itt. Az illetékesség határterülete abban a bizonyos „ameddig ér”-ben kicövekelődik. De Babits számára a probléma, ész és intuíció harca, éppen mindkettőből táplálkozó költői gyakorlata következtében még egyre lezárhatatlan. Még két ízben is nekifut, két tanulmányában, az 1928-ban írt híres Benda-esszében, Az írástudók árulásá-ban és 1931-ben a Bergson vallása címűben. S ahogyan előző írásait is a tapasztalati tények ihletik (a modern költészet milyensége, majd a háború), úgy az új, megoldó esszékre is az készteti: elsősorban saját újabb költői gyakorlata. Benda és a vele szemben álló Bergson szinte csak ürügy arra, hogy azt, amit maga szinte öntudatlanul beleírt az életébe, most tudatosítsa, kimondja. Feltárja, gondolatilag vizsgálja azt a tapasztalatát, hogy az eddigiekben is tárgyalt filozófiai probléma lényegileg erkölcsi jellegű; s mint erkölcsi jellegű kérdés, elsősorban az írástudók problémája. Hogy ez megint milyen nagy horderejű, saját életéből merített felismerés, azt Babits maga is jelzi, s mint mondja, lámpalázában, csupán támasztékul teszi maga elé Benda könyvét, mint prédikátor a textusát. Gondolatmenete, melynek számos, fontosságban ma is aktuális ága-bogát most mellőzöm, feltételezi, mert működését magában is megtapasztalta, az igazságnak és erkölcsnek emberi kultúránkból fakadó, az egész humánumra érvényes princípiumát, mely mindennapok, érdekek, fajok, osztályok, nemzetek fölött áll, s melyre az írástudóknak, a szellem embereinek legalább irányjelzőként fel kell mutatniuk. Ehhez híven és árnyalt, sok irányban vizsgálódó, ha szabad azt mondanom, dialektikus gondolkozásához mintegy sarkpontot kapva, válaszolja meg a korábban felvetett kérdéseket, mondván: „Én úgy küzdök az antiintellektualizmus ellen, mint aki magával küszködik. S nem ignorálhatom az Igazság fogalmának azt a kitágulását sem, amit a pragmatisták hoztak. Az emberi szellemnek nem szabad visszariadni semmiféle új utaktól, sem megtagadni semmi új belátást. Folytassa csak vakmerő kritikáját önmaga ellen, s ne hunyjon szemet az Igazság egyre magasabb emeletei előtt! De ne felejtse el, hogy az igazság kimeríthetetlen, avval nem lesz kisebb, hanem nagyobb. …A világ végtelen, s éppen a Megismerés kimeríthetetlensége avathatná az emberi Észt kimeríthetetlen reménységgé.”

Ez emelt, magas szöveg idézése után, melynek nem rejtett pátoszát – ne feledjük – a költő és gondolkodó egész műve nyomatékosítja, s mely után ott áll nyomban az utalás a világítótorony heroizmusára, Babits betöltött erkölcsi szerepének mintegy a jelképére, engedjenek meg egyetlen megjegyzést. Hosszú időn át élt az a tézis, miszerint Babits például a Jónás könyvé-vel úgy foglalt állást a fasizmussal szemben, hogy egyben pálcát tört önnön „állást nem foglaló” műve fölött is. A tényeknek viszont akár csak futó áttekintése is világossá teszi, hogy Babits eszmei, erkölcsi, költői állásfoglalása egy teljes élet küzdelmes hiteléből következik.