Babits Mihály „világirodalmi szemekkel”Ez a tanulmány elsősorban azok számára készült, akik Babits művéhez vagy általában a magyar irodalomhoz a világirodalom felől közelítenek. Szempontjai e megközelítést próbálják megkönnyíteni.
Goethe óta tudjuk Európában, hogy az irodalom: világirodalom. De amióta Európa már szellemi téren sem a világ, naponta tapasztaljuk, hogy az irodalom mégsem világirodalom. Pontosabban, hogy az is meg nem is. A nagy irodalmaknak van ugyan az egész földgolyót behálózó hatásuk; igaz a tétel egyfelől, hogy tőlük származnak a fejlődési alapsémák, de ez a hatás korántsem annyira egyidejű, azonnali, mint gondoljuk, s mint ahogyan ez az egységes világirodalom-fogalomból következnék. Másfelől ez az egység puszta illúzió, az irodalmi nagyhatalmak egyoldalú illúziója, mert korántsem mondható el, hogy a zártabb, nem világnyelveken íródott műveknek, ideáknak volna komolyabban számba vehető reciprok hatásuk. Mellőzöm most a reciprocitásnak ezt a kétségbeejtő hiányát. Az alapsémák, eszmék, irányzatok érvényesülésének időbeli elhúzódására azonban felhozok két példát. Az ázsiai szigetvilág egyik kis népének írója (lehetnek harminc- vagy ötvenmillióan) azzal büszkélkedett egy nemzetközi írókonferencián, hogy munkásságával a képregények színvonalfejlesztését sikeresen szolgálta. A fanyar arckifejezések láttán nem minden sértettség nélkül tárta fel helyzetét: az árnyaltabb irodalmi kifejezésre nyelvüknek még nincs használható rendszere, olvasóik megértésére a képregényen túl nem számíthatnak. A példa, ha a világban jobban körülnézünk, csöppet sem egyedi. Világos, hogy a világirodalom valamelyes egységéről csak a nagyjából hasonló kultúrszinten élő népek nagyjából hasonló hagyományok alapján formálódó irodalmában beszélhetünk. De az egyidejűség ott is bajos dolog. Ha kis térképet készítenénk – és ez a második példám – a XIX. század nagy szellemi-irodalmi áramlatainak elterjedéséről, és évszámos zászlókkal jelölnénk a romantika, a szimbolizmus, az impresszionizmus csatanyeréseit, világosan kitűnnék az áramlatok időbeli elhúzottsága (nagyjából a helyi nemzeti kultúrák és társadalmi állapotok függvényeként). Sőt még azt is konstatálnunk kellene nyugat felől keletre haladva, hogy ami otthonában, kipattanása helyén két-három elkülönülő irányzat volt, az keletebbre rendszerint egyetlen író működése során egymással összefonódva realizálódik. Kelet-Közép-Európában bőven találunk még a századvégen is romantikus szimbolistákat (és éppen az élvonalban, a nemzeti irodalmakat előrevivő nagy tehetségek között), s később, a századelőn pedig meglepően akadnak szimbolista-avantgárd költők. Ahogyan a gótikának van egy speciális kelet-európai változata, imponáló és attraktív, úgy számolnunk kell a mi korunkban is az ízlésalakító nagy irányzatok speciális, helyi változatával. Ha ezt nem toleráljuk, értékeit nem vesszük számba, akkor variációs lehetőségek gazdagságától fosztjuk meg a világirodalom-eszme amúgy is bizonytalan egységét. Babits Mihályról beszélve, a magyar olvasó előtt blaszfémikusnak tűnhet fel a fenti gondolatmenet. Miért? Mert Babits szellemi tájékozódása, teremtése, példája egyfelől éppen az időbeli eltolódás felszámolását célozta, a világirodalmi együttlépést kívánta megvalósítani; másfelől volt benne olyasmi is, amivel talán vele, kezdeménye által léphetett volna előre a világirodalom (ha volna számba vehető reciprocitás). Költőként, iskolateremtő esszéistaként és regényíróként lehetett volna erre is sansza. De túl magasra futottam. Nézzük a tényeket. Az íróság a körülmények, az adott életkeretek által kivételesen determinált pálya. A világnyelveken írók ezt kevésbé érzékelik; csak ritka történelmi katasztrófák taníttatják meg velük, mintegy gyengédtelen kézzel beleverve orrukat korlátaikba. Persze mindenkinek megvan a maga keresztje. Csakhogy más-más fajsúlyúak a keresztek – ezt bízvást elismerhetjük, ha becsülettel túltekintünk nemzeti határainkon. Babits Mihály pályáját például az determinálta, hogy egy feudális gyökerű, nem eléggé polgárosult társadalom irodalmába nőtt bele, s majd egy rövid felívelő periódus után – a trianoni békekötést követően – egy minden korszerű jelenséget gyanakvással tekintő, fokozatosan fasizálódó uralmi renddel szemben állva telt el az élete. A modern magyar irodalom szellemi vezetőjének nem volt ez könnyű kereszt. A századelőn, Babits írói indulása idején a modern magyar irodalom tehetségei egy olyan folyóirat köré tömörültek, melynek már a neve is programot jelentett; hiszen a Nyugat, társadalmi konstrukció és szellemi szint szerint is, nyugativá kívánta tenni Magyarországot. Eszménye egy olyan városias, haladó társadalom volt, melynek égboltja csakugyan a világkultúra fényeitől világos. „Előre láthatni az időt – írta a folyóirat egyik első szerkesztője, Ignotus Világirodalom című eszmefuttatásában (maga a cím is beszédes) –, amelyben az egész világ egy nagyváros lesz.” Babits Mihály az első világháború idején, már a folyóirat szerkesztőjeként, mely tisztjét élete végéig megtartotta, azt írta a Shakespeare-jubileumról, hogy „az ünneplésnek az európai kultúra elpusztíthatatlan egységét és testvériségét kell, minden önkény ellen, puszta létével dokumentálnia”. Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia keretében ekkor éppen harcban állt Shakespeare hazájával. De elvi nyilatkozatok idézgetésénél mélyebben tárják fel a folyóirat világirodalmi célját a köréje tömörült költők és prózaírók fordításai. Az, hogy nem kevés áldozattal, saját művüket is háttérbe szorítva, szinte rohammunkába fogva, és éppen a legjava költők – tudjuk, idegen szemmel teljességgel érthetetlen hagyomány ez a magyar irodalomban – mi mindent tolmácsoltak a klasszikus és korszerű idegen nyelvű irodalmakból. Hosszas felsorolás helyett csak azt emelem ki, amit ebből maga Babits végzett el. Lefordította – talán nem fölösleges áttekinteni – a klasszikus múltból Szophoklész két Oidipusz-drámáját, Dante teljes Isteni színjáték-át, Shakespeare Vihar-ját, Goethe Iphigenia Taurisban-ját, s átültetett magyarra Amor Sanctus címen a csodálatos középkori latin himnuszokból egy gyűjteményt. A korszerű irodalomból, sok mindenen most keresztülugorva (Tennyson, Robert Browning, Poe, Walt Whitman, Wilde), különösen Swinburne-, Verlaine- és Baudelaire-fordításai hangsúlyosak. Egy költőre nézve ugyanis nemcsak az jellemző, hogy mit fordít, hanem hogy meddig (milyen stílustörekvésekig) fordítja a világlírát. S Babitsra kétszeresen is jellemző, mert ő aztán, későbbi magyar költőkkel ellentétben, igazán nem penzumszerűen fordított (esetleg egyenes kiadói megrendelés alapján), hanem a műfordítást részben az említett nemzeti hagyomány betöltésének, részben saját költészete műhelyének tekintette. A némileg szabadabban felfogott tolmácsolás során (legalábbis fiatalon) ott próbálta ki a hangot, a költői gesztust, a fordulatot, amelyet saját költészetében alkalmazni akart, s mellyel a magyar irodalmi kifejezést gazdagítani kívánta. Ha a fenti névsor hangsúlyos részére visszapillantunk, azonmód világos, hogy Babits fiatalon, a 10-es években a világlírából mire reagált, mire nem. A szimbolizmusra igen, az impresszionizmusra bizonyos fokig, a dekoratív nyelvi szecesszióra úgyszintén, de az úgynevezett avantgárdra már nem. Jellemző választás, mondhatni alapállás ez a század elején a magyar lírát megújító Nyugat-költőknél. Kivétel alóla alig akad; legföljebb Ady lírájáról (de nem a néhány fordításáról-átköltéséről) mondható el, hogy egységes szimbolista építkezésén bizonyos avantgárd bontások is fel-feltűnnek. Ám a magyar avantgárdot a 10-es évek második felében a munkásból lett költő, a szocialista eszméken felnevelkedett Kassák Lajos teremtette meg. De ez más történet. Babits fiatalon a szecesszió formai dekorativitását és a röghöz tapadt, szűkösen egyértelmű kifejezésmóddal szemben a szimbolizmus tematikai és jelentésbeli tágasságát plántálta át. Ezt másutt is, más nyelveken is, java költők megtették. Az minősít, hogy hogyan tette, és milyen összefüggésbe ágyazta bele a korszerűen követni vágyott újat. Előbb a második feltételre válaszolva: beleágyazta a világlíra teljes eddigi menetébe. Azzal a páratlan beleérző képességgel, ami kivételes tulajdonsága volt, verseivel végigpásztázott az európai líra teljes fejlődésmenetén a modern érzékenység aspektusából. Írt tehát régi formát álarcként új érzékenységére öltve, verses görög sorstragédiát, horatiusi ódát, vergiliusi eklogát, új leoninusokat, theosophikus éneket, lovagi epekedést, keresztény makámát, dantei tercinát stb., hogy Baudelaire jelképrendszerének ambivalens mélységein és Swinburne halmozott nyelvi gyönyörködtetésén át eljusson saját jelenéig; a mozi élményéig, az amerikai detektívtörténetig, a nagyvárosi bérkaszárnyák világítóudvaráig. Eljusson? Helytelen a szó: mindig is benne élt. A világlírát írta újra? Dehogyis, magát írta meg a világlírában. Az újrateremtésben lelve igazi kifejezésre. A stílusjátékok, a bravúros pastiche-ok jó bújtatói voltak sajátos kincseinek, alkalmas leplei tépett, sérülékeny lelke fájó rezdüléseinek. A pazar műveltséganyag úgy volt köntöse, eszköze, mint T. S. Eliotnak. Maga így írt erről:
De azért másról is, többről van itt szó. A lírafejlődést tekintve többről, mint a korszerű szimbolista kifejezésről, az emberi belső világnak erről a nagyszabású felfedezéséről vagy a szecesszió szép fáklyalángjának merész lengetéséről egy pillanatnyilag alacsony égboltú, sötét tónusú költészetben. Babits – talán szabad így egyszerűsíteni – a szimbolizmus átültetését célozta meg, de a közvetlen vallomástól való alkatából fakadó, ösztönös tartózkodásában előbbre lépett. Előre a lírafejlődés területén az elvont tárgyiasságig; az objektív lírikus attitűdjéig. A világlírából kölcsönzött régi forma vagy eszme nála nem más, mint eszköz a lírai én kihelyezésére, a romantikus alanyiságon való túllépésre: az én belevetítése valami másba. Olyan vagy olyasféle gesztus ez, melyet a 10-es években a világirodalomban név szerint számon tartott egy-két költő kezdeményezett csupán (Eliot, Rilke). Szomorú törvényszerűség, hogy minden újítás ellenállásba ütközik. Rosszabb azonban, hogy még hívei körében is félremagyarázás a sorsa. Babitsot félremagyarázás vette körül egy fél életen át: és ez teremtett műve körül keserves csendet a halála után vagy három évtizeden keresztül. Az életében való félremagyarázást nagyjából indokolni lehet Babits felfokozott filozofikus szelleme és a szélesebb magyar olvasóközönség intellektuális fogékonysága erős, fokozati különbségével. A szellemi kiválóság, magasabbrendűség tagadhatatlanul idegenség is. Többnyire taszító hatású, mint az anyagi részecskék ellentétes elektromos töltése. Babits híveinek is zavaró volt, idegen. Közöttük maga is zavart, mint mondják, szinte félszegen bolyongó. Heves, filozofikus gondolkozásmódja a legkisebb impulzusra is fogékony érzelemvilág fölött gomolygott. Mintha egy tó gördülékeny molekulájú felszínét örökösen filozófiai mennykőcsapások érnék, filozofikus problémák hullámoztatnák. Korai lírájának ez az esszenciája. De ez az esszencia korának túl tömény, hiába jelentkezik versében a maximális szenzualitással; hiszen minden gondolat vagy élmény, bármi új és nagyszabású legyen is, csak annyit ér a versben, amennyire érzékletes. Babits egyik filozofikus alapkérdése az én és a világ viszonya. Tüzetesebben: a világ befogadásának szikkasztó teljességvágya és e vágy betölthetetlensége. A soha-meg-nem-elégedés, mint emberi, költői állapot. A vágyat a maga pontos érzékletességével így fogalmazza meg: „Megrészegülni minden bortól, – letépni minden szép virágot. – És szájjal, szemmel, füllel, orral – felfalni az egész világot.” Másutt, Egy dal (amilyet a franciák chansonnak neveznek) című versében így fogalmazza: „Mily szomjú véges lelkem – mily végtelen világ”, de dialektikus gondolkozása a vers váltakozó refrénjeiben az ellentételt is felírja: „mily végtelen a lelkem – s mily véges vagy, világ!” A feszítő ellentmondás költészetre érvényes megoldását A lírikus epilógja című híres vers rejti. Ezt a verset tudós magyarázói és Babits-ellenszenvüket kiélő bírálói évtizedeken át félremagyarázták, mondván: lám csak, bevallja itt a költő, hogy nem képes magányából, privát szférájából kitörni, a közös emberi világgal azonosulni. Minden dolgok alfája és ómegája csak ő, a szubjektum. Teljességgel elfeledkezve a költőnek bele-nem-nyugvást, kétségbeesést, kitörésvágyat jelölő „jaj”-szaváról. Teljességgel megfeledkezve a filozofikus probléma iderejtett költői megoldásáról: az „én vagyok az alany és a tárgy”-ról, vagyis az objektív költészetben természetesen egymásra vetülő, egymással felcserélhető „én és világ” pozícióról. Mindez csupán egyetlen szeglete Babits filozofikus jellegének, melyből az értetlenség vagy a félremagyarázás fakadt. (Azt mondták róla: hideg, spekulatív, csupán „poeta doctus”, vagyis nem született, nem igazi költő.) A lefogottságtól, tárgyiasítástól idegenkedő közízlés még egyre – és még utána is hosszú ideig – Magyarországon a romantikus énlíra lemeztelenítő vallomásait preferálta. Babits szellemi habitusával és tartózkodóan választékos kifejezésmódjával szinte idegennek tűnhetett fel; olyan magyarul beszélő, messze szakadt hazánkfiának, aki visszatért. Ennek az idegenségnek (melyben Babits irodalmat átalakító újszerűsége rejlett) érzékletessé tételére e sorok írója most költői szabadságot vesz magának, és bevallottan elveti a sulykot. Rákóczi Ferenc életének egy történelmi tényét hozza fel analógiaként. A szabadságharc megindulásának pillanatát. Rákóczi herceg volt, fejedelmi sarj, Magyarország leggazdagabb nagybirtokos ura. De ez hagyján, kivételesen kiművelt emberpéldány volt, jezsuiták nevelték, olvasott, írt – tudjuk, irodalmi szinten – latinul, németül, franciául, magyarul – franciául még verselt is. Egy napon a bujdosó herceget felkereste vagy háromszáz lerongyolódott, szökött jobbágy, kevés karddal, még kevesebb puskával felszerelve, és felszólította, hogy álljon a felkelésük élére. Tessék belegondolni: kölcsönösen mekkora idegenséget érezhettek, miközben egybekötötték sorsukat. Lefokozva, lesrófolva, mint a petróleumláng, vagy éjszakaira állítva a kórházi körte, valami hasonló idegenségben élt feszült-bonyolult szellemével, lelke ideges rezdüléseivel, filozofikus látásmódja roppant igényességével a fiatal Babits. És ez az idegenség csak apránként és akkor is csak átmenetekre olvadt fel személye körül. Az első világháború idején olvadt fel, mely ellen nagy hatású bátor békeverseit írta (Fiatal katona, Játszottam a kezével – emiatt bocsátották el tanári állásából –, Miatyánk, Húsvét előtt stb.), tiltakozva keresve írt az égető közös szenvedésre. De a forradalmak után, az irodalom független erkölcsiségével ellenséges új rend uralomra jutásakor újra megfagyott körülötte a levegő. A háború utáni közélet következményeit így írta meg Politika című versében. „A Martinuzziak kora jött el újra. Összeszorított / fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság. / Már látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit. / A régi fények égnek még előttünk, se fogyva se lengve, / de lábunk óvatos, hogy el ne tiporjuk vetéseinket, / és szótlan, tartott, lélegzetfojtott lett bennünk a Hit.” A csukott ajk és nyitott szem hőseként, aki előtt a régi (és új) eszmék változatlan teljességben ragyognak, Babits valamelyest változtatott magatartása külszínén. Az ellenséges korszakban, mely a levert forradalom előkészítésével az új irodalmi törekvéseket vádolta, s mely a véres tragédiából, mint a Bourbonok, semmit sem tanult, és semmit sem feledett, a mi költőnk az irodalomnak, a szellemi világnak független, a politika fölötti létezését hirdette meg. Védekezésre kényszerülve, irodalmi vezérként, legnagyobb szellemi tekintélyként, a mindennapok rágalmazó, befröcskölő mocskaival szemben az irodalom elefántcsonttorony jellegét hangsúlyozta – anélkül azonban – tegyük világossá nyomban –, hogy bezárkózott volna az elefántcsonttoronyba. Ha első versében annak idején azt írta, azt idézte Horatiustól: „Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!”, de úgy folytatta, természetesen – prózában idézve –, hogy soha nem halott, új dalaival azokhoz a rejtett erőkhöz akar kapcsolódni, melyek a változást hozzák, most körülfogva a nemcsak alacsony, de ellenséges tömegtől, nagyobb hangsúlyt tett az irodalom elkülönült, önmagában rejlő, öntörvényeit követő hivatására. Az első háború utáni évtized szellemi embereinek fenyegetettségét nehéz ma már érzékeltetni Közép-Európában, hol az új világpolitikai rendezés csak felkorbácsolta az indulatokat. Babits mindenesetre ezt írta a Sziget és tenger (1925) kötete elé tett Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című versében: „Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katolikussá és a kozmosz polgárává avat: l’art pour l’art ez és mégsem l’art pour l’art: mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’art pour l’art-t, sem a naturalizmust: de túlnő mindegyiken, mert nem rabja semminek.” Az indulatok szülte értelmezésben ebből lett aztán a babitsi l’art pour l’art mint vád, mely később, tankönyvekig szétszivárogva és kiterebélyesedve évtizedekre befolyásolta Babits halála után művének utóéletét, gátolta könyveinek kiadását és terjedését, s a magyar irodalmi életben háttérbe szorította híveinek és követőinek táborát éppen azokban a kritikus években, melyekben a költő szellemi nyitottságának, egyetemességének, erkölcsi bátorságának a példájára a legtöbb szükség lett volna. Ebből a vádból sarjad ki az a téves irodalomtörténeti tézis, hogy Babits öregkori költészete csúcsában, a Jónás könyvé-ben mintegy ítéletet mond önnön korábbi magatartása fölött, hirdetvén önmagának is, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Semmi oka nem volt Babitsnak arra, hogy ilyesmit gondoljon. A Jónás könyve ugyanis az, aminek a művet nem ismerő olvasó a cím alapján képzeli: a bibliai történet költői parafrázisa, személyessé téve, áttételesen, felhangjaiban aktualizálva a nácizálódás veszélyének kitett Magyarországra. Öregkori költészete roppant szuggesztivitásával azt példázza benne Babits, hogy el kell menni Ninivébe prédikálni, ki kell mondani a szót, még ha veszélyes, kényelmetlen és pillanatnyilag hatástalan is. Aki küldött, nem tehet mást. Narratív formába ágyazott, példázattá tett hitvallás ez az írói küldetés felettünk levő, erkölcsi kötelezettségéről, categoricus imperativusáról. Arról, amit Babits egész élete során hűségesen követett, s aminek szolgálatát a betegágyból, a halállal küzdve, ezzel az ősi-új-objektivált személyes vallomásával ismételten megerősítette, véglegesen megpecsételte. Egy költő hatékonysága végső soron nem az eszméin, céljain, erkölcsén, nagyra törő vállalkozásain múlik, hanem a szavai evidenciáján. Magától Babitstól veszem a gondolatot: „Minden igazi író – írta Minden a szón múlik című jegyzetében –, aki önnön alkotásának folyamatát figyeli, rájön előbb-utóbb, hogy az írói mű kitűnősége vagy elhibázott volta legvégső fokon stíluskérdés. Szavak, átmenetek és fordulatok ügye – legalább amennyire az író láthatja és megállapíthatja… A legmélyebb tanulmányokat végeztem; gazdag vagyok élményben és emberismeretben; őszinte és erős érzelmek hevítenek. Mindez nem ér semmit. Ha a kellő szó a kellő helyen nem áll rendelkezésemre: művem papirosízű, rajzom érdektelen.” Van olyan mai költő, aki Babits gondolatát így toldja meg: a költői kvalitás szinonimaválasztás kérdése. Akár elfogadjuk, akár kiegészítésre szorulónak tartjuk a fenti két véleményt, kétségtelenül tapintjuk a költészet és a szavak viszonyának gyökerét. Igen, de ezzel már el is érkeztünk a költő és a világirodalomban való részvétel legfőbb bökkenőjéhez. Az eszmék lefordíthatók, az életérzés különlegessége érzékeltethető, a feltárt új érzelmek tolmácsolhatók, a szerkesztésmód másolható; a költői plasztika eszközei: a képek, a metaforák – ha gátoltabban is – az idegen nyelvre áttehetők. De a szavak nyelvbe rejtett hangulata, asszociatív köre és egyáltalán a szóválasztás a maga érzékeny finomságaival vajon fordítható-e? Még zseniális tolmácsolásban is kivész a versből, megcsökik benne a szavak összetartozásának evidenciája. Az a titokzatos valami, amelynek alapján nagy költőinket néhány szavukból felismerjük. Amelyre fülelve tudjuk, hogy ez Shelley, ez Hugo, ez Eliot, ez Rilke. A magyar olvasó tudja: ez Babits. De bizonyossággal csak az anyanyelvén belül tudja. S így, bár alaptényezője a költői kvalitásnak, beszélni róla csaknem hiábavaló. Visszakanyarodva a leírhatóra, átadhatóra: az iménti idézet már Babits esszéírói művéből való. Ez a mű nem kevésbé terjedelmes és nagyszabású, nem kevésbé eredeti és mély, mint a költői. Annak a bizonyos, nem tudományos jellegű, de tudományos hitellel is bíró, gondolkoztató esszéműfajnak magyar megfelelője ez, melyben korábban Brandes, majd később Valéry, Eliot vagy Thomas Mann tudott általános szellemi hatást elérni. Babits hatása itt is, ebben is a magyar irodalomra korlátozódott, de e korlátokon belül – mi magyarok tisztában vagyunk összevethetőségével – hatásában iskolateremtő volt: a harmincas évekbeli magyar esszéirodalom nem mindennapi kivirágzását kezdeményezte. Addigra ugyanis beérett – az újonnan jelentkezett írónemzedékek közreműködésével – az a műveltségbeli felzárkózás-törekvés, az az intellektualitás, amelynek magvait korai esszéiben Babits elvetette. Itt, az esszében, Babits lírájának említett filozofikus háttere természetesen nyílt tér: előtér, színpad, melyen a gondolkozás drámája lejátszódik. Mozgató elve: a minél teljesebb megismerés a vizsgálódó ész útján, a korántsem problémátlan racionalizmus. „S mégis hiszek az észben – írta a már idézett Örökkék ég a felhők mögött-ben –, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér… Építse életünket!” E fenntartásos csatlakozás (ma úgy mondanánk) dialektikus formulája észhitének, mely ismeri saját korlátait. Tudatában van az észhitek és észvallások szörnyeteg természetének. Babits szellemi útjának kétsíkú, ellentétes tényezői mindezt jól dokumentálják. 1908-ban részletes, szinte leíró tanulmányban elsőként ismerteti Magyarországon Bergson intuíciós filozófiáját. Bergson világhatását ismerve, mintegy soron következő feladatot lát magyar felszívódásában. „Az ihlet és az élet párhuzamosak: ezt írja Bergson a művészet pajzsára. Minden pillanat új és teremtő: ezt írja az élet pajzsára. A XX. századnak ilyen felfogásra volt szüksége: a mechanisztikus világnézet nyomasztóságát mindenkinek kellett éreznie. Művészetünk ellentétben állott világnézetünkkel, s világnézetünk ellentétben állott az élettel… A mechanisztikus világnézetnek nem kell elvesznie, hanem cél helyett lépcsővé kell válnia. Így lesznek költészet és tudomány, intuíció és értelem fegyvertársak ellenségek helyett.” Ebben a zárómondatban Babits intuicionizmus és racionalizmus magasabb fokon létesült békéjét kívánja. Ez később is vissza-visszatérő alapgondolata, melyben egységbe kívánja foglalni költői tapasztalatainak és filozófiai hitének elvi ellentéteit. De 1917-ben, a háború harmadik évének mélypontján, mely számára magaspont is bizonyos összefüggések felismerésére, az egész antiracionalista és vitalista filozófiafejlődést teszi felelőssé azért a bűnért, amely az emberiséggel a háborút, az erőszak döntésének akceptálását, a tények előtt meghajló álerkölcsöt elfogadtatta. Veszedelmes világnézet című esszéje pontosan azt a gondolatmenetet anticipálja, amelyet majd a gondolkodóknak java része el fog mondani, jóllehet Babits halála (1941) után, a második világháború alatt vagy visszatekintve, pusztításának lezárulását követően. Eszerint a főellenség az antiintellektualizmus vagy antiracionalizmus. S hogy az antiracionalizmus a filozófiatörténetben hogyan vált tendenciává a XVIII. század visszahatásaként, így részletezi: „… az egész filozófia egy évszázad óta az ész és értelem aláásásán működött. Kant már megkezdte ezt: avval, hogy szigorúan megszabta az ész korlátait. Kivonta hatásköréből a Ding an sich-et, a világ lényegét…” Majd folytatja Schopenhaueren át (kinél az ész már csak kis lámpás, melyet a vak Akarat gyújt magának), Hegelen át, ellenlábasáig, Nietzschéig, az önzés, az erő, a Wille zur Macht filozófiájáig. Nem véve ki a folyamatból Renant se, Bergsont se, sőt Kiplinget sem, hogy elérkezzék végül addig a Barrèsig, akit majd a hitleri fajelmélet bírálói, sokkal-sokkal később, szintén a fajelmélet előfutáraként emlegetnek. A filozófiai gondolkozásnak ez egyértelmű fejlődésrajza ellenére, melyben végül oda konkludál, hogy ez a „veszedelmes világnézet”, ez a főellenség, Babits felveti a kérdést: észművészetet csináljunk? Megtagadjuk az ösztönt, az élményt, a rejtelmes tudat alatti világot, mely a modern líra világnézete? Visszahozzuk a XVIII. század lapos racionalizmusát a filozófiában? A válasz természetesen: nem; szerencsére költő alakítja a filozófiai gondolatsort, az élmény szerepének jó ismerője, a belső valóságnak gyakorlott kiaknázója, az intuíció teremtőerejének felhasználója, s nem elvontságaiba bonyolódott filozófus. Babits válasza így az ellentétek szintézise, a régi racionalizmust magába foglaló, magasabb fokon ismétlődő új racionalizmus. A probléma azonban a későbbiek során tovább dolgozik Babitsban. Julien Benda híres könyve, Az írástudók árulása nyomán 1928-ban egy terjedelmes, csaknem könyvnyi tanulmányban újra belevág kifejtésébe. Ami az előző írásokban lappangva, hátsó gondolatként színezte vitalizmus és racionalizmus vitáját, itt előtérbe, a főhelyre kerül. Babits kimondja – mintegy Benda tételeit továbbgondolva –, hogy a kor alapkérdése: erkölcsi kérdés. S mint ilyen, elsősorban az írástudók problémája. Problémájuk mégpedig olyképpen, hogy az írástudóknak (a szellem embereinek) kellene – legalább irányjelzőként, mint a Sarkcsillagnak – a mindennapok, érdekcsoportok, nemzetek, fajok, osztályok fölötti egyetemes erkölcsre mutatniuk. Igazságokra, törvényekre, melyek az egész humánumra érvényesek, ember voltunkból következő, nem relatív igazságok. Babits itt Thomas Mann-nal párhuzamosan, sőt talán magatartását némileg anticipálva, hirdet korunkra érvényes humanista felelősséget. S hirdeti azt az élet ösztöni részének, a lelki mélyvilágnak, a vitalista erőknek, sőt azok deviációs hajlandóságainak éppoly természetes, végigkísért ismeretében, mint ahogyan teszi azt a maga átvilágító, humanizáló racionalizmusával Thomas Mann. A világítótorony heroizmusát állítja példaként végül a szellem emberei elé, mely mozdulatlanul és híven mutatja az irányt; s amelynek példáját az elkövetkező nehéz évek próbája alatt (harmincas évek, háborús Európa) magatartásával, művével maga testesítette meg a magyarság számára. Ennek az etikába torkolló filozofikus gondolkodásmódnak kiegészítő része, egyik vetülete: közegének, a magyar szellemi és irodalmi életnek állandó analízise. Ez a babitsi esszéműfajnak a magyar olvasó számára éppoly fontos, irányt mutató területe. Művekben gazdag, nagy terület, mely éppúgy elvi kiindulású, mint a Bergson-tanulmánnyal kezdett filozófiai tájékozódás. A magyar irodalmi önszemléletben mérföldkőnek számító elvi Babits-tanulmány 1913-ban íródott, és a berögződött szűkösséget, nemzeti elfogultsággal leplezett önámítást, az egész extra Hungariam non est vita szemléletet félrehárítva, megkísérli nyolc évszázad magyar irodalmát „világirodalmi szemekkel” felmérni. Kiindulásul bár leszögezi, hogy „minden művészet annál értékesebb, mennél nemzetibb, mennél inkább differenciálódott minden irányban, a nemzeti irányban is”, mégis úgy gondolja, hogy a világirodalomnak külön szempontokra van szüksége; a világirodalmi értékelés sui generis dolog. E sui generis értékelés tényezőit tárgyalva arra a következtetésre jut, hogy a magyar irodalom kezdeteitől fogva a nagy európai kultúrának egyik kifejezésformája, s hogy a világkultúrában nemzeti sajátságaival új színt hozott, de effektív hatása majdnem semminek nevezhető. Világirodalmi számlánk Babits szerint (1913-ban) – bár kisarkítottan és megnyomva a tollat – „ilyenformán üt ki: nagy erők – kevés méltó alkotás – úgyszólván semmi siker!” Csak a jövőben vannak kilátások. Ezt a sajnos oly igen valósághű, történetileg és lélektanilag is áttekintő felmérést tanulmányok sora egészíti ki, mely egytől egyig magasabb szellemi megközelítéssel és az eddigieknél sokkal gondosabb alkotáslélektan karakterrajzzal formálja ki a magyar irodalom nagyjainak arcélét. Babits felfedezői szemmel új képet fest róluk, a jelent anticipáló mivoltukra rámutat; fordít, változtat a magyar irodalmi közgondolkodáson. Esszéírói és kritikusi munkásságának ez a része azonban, melyet bőségesen kiegészít a későbbiekben, lapszerkesztőként az új irodalmi jelenségek analízise is, magyar irodalmi belügy. Ami viszont túlmutat a belterjes magyar viszonyokon, és ismét a világ szeme elé kívánkozik, az élete alkonyának kétkötetes vállalkozása, Az európai irodalom története című műve. Irodalomtörténet? Egy ilyen költőtől és ilyen minőségű szellemtől? Hiszen írói szemmel nézve alig akadhat kétesebb fogantatású, öszvérjellegűbb műfaj, melyen meglehetős valószínűséggel üt ki a tudálékosság és a lapos ismeretterjesztés génjeinek vészes működése. Ezt célozta volna meg Babits? Szó sincs róla. A műfaj törvényeit „betöltve” túllépett a műfajon. Nem a kialakulás aprólékos ténye, nem a fejlődésrajz képezi mondanivalója gerincét (bár arra is figyel), hanem valami egészen más: az, hogy az európai irodalomból mi kelt eleven visszhangot ma is. Egy költő és gondolkodó (aki mellékesen a világ legszorgalmasabb olvasói közé tartozik) fűzi itt egybe olvasói élményeit, beszél arról, hogy miként vált benne élő egységgé, műről műre haladva a nagy folyamat. Szemléletesen, könnyedén, lendülettel, egy költő kifejezőkészségének latba vetésével, de lírizmustól mégis tartózkodva beszél. Mintha minden tárgyalt művet azon frissiben olvasott volna, s beillesztve roppant műveltsége tárházába, azon frissiben formálna róla véleményt. Ez azonban – ne feledjük – egy Babits véleménye, Babits impressziója. Lehet megállapításait elfogadni vagy korrigálni, lelkesültségét negyven év távlatából itt-ott túlzottnak tartani, elutasításait megkérdőjelezni, egyet azonban nehéz: szuggesztivitásától szabadulni, műve lebilincselő érdekességét visszautasítani. Nem élvezni a felpárádzó roppant látomást az európai irodalomról. Műfajától függetlenül nem primer alkotásnak tekinteni a könyvet. Végezetül még néhány szót Babits regényeiről. Azt is csak átabotában, ám világirodalmi szemekkel. Babitsnak, bár univerzális tehetség volt, költészetéhez és esszéihez viszonyítva nem a legerősebb oldala a próza. Költészetével ellentétben a regény műfajában nem a megelevenítés a főereje, hanem a gondolkodás. Éppen ezért több nyelven is megjelent társadalmi regényeinek méltatásától (Halálfiai, Kártyavár) el is tekintek, és csak két kísérletét emelem ki. Az egyik szó szerint úgynevezett kísérleti regény, 1916-ból való. Címe: A gólyakalifa. A másik Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom, ma úgy mondanánk, hogy a jövőben játszódó sci-fi. A gólyakalifa a freudi tanok felszívódásából meríti alapötletét: ha igaz az, hogy „az élet álom” és viszont, hogy „az álom valóság”, akkor puszta logikai alapon honnan lehetne tudni, hogy az embernek melyik élete az igazi, az ébrenvaló vagy az álombeli. Babits ad abszurdum viszi a tézist: két életet élet meg főhősével, két személyiségre osztja tudatát, mely kínzó kettősségnek az álombeli hős öngyilkossága vet véget. Meg is találják holttestét az „ébrenlétben”, lőtt sebbel a homlokán, de fegyver nincs a közelében. A modern szorongás, az alapkérdés tehát függőben marad, intellektuálisan megoldatlanul. Az Elza pilótá-t a háborús élmény és a háborút követő hatalmi rendszerek közszelleme ihlette. 1931-ben jelent meg, és a jövőben, de még a huszadik században játszódik. Mégpedig az örökös háború idején. Ez a háború már ötödik évtizede tart, levegőben és föld alatti aknákban zajlik, hatékony pusztító eleme a gáz. A falvak már eltűntek, a városok föld alá kényszerültek, s lakóik óriás gumikéményeken át lélegző „légbarlangok”-ban vészelik át a támadásokat. (A hosszúra nyúlt gumikémények hajladozva térnek ki a bombák elől.) Iszonyatos és álságos diktatúra szervezi a „harcos helytállásban” élő társadalmat, melyben a nők is katonák, húsz- és egynehány év az átlagéletkor, az olvasás bűn, a véleménynyilvánítás: azonnali kivégzés, szerencse, ha nem előzi meg kínzás. Elza, a regény pilótává kiképzett hősnője átlátja a szörnyű társadalmi mechanizmust, s az embertelenséggel szembefordulva átrepül az ellenség táborába. De mit talál ott? Pontosan azonos társadalmi konstrukciót. Ezek után szinte fölösleges is kimondani: ha A gólyakalifa gondolati alapképlete abban a tudományos eredménysorban található fel, mely a tízes és húszas években az európai kísérleti regényt ihlette, Gide Vatikán pincéi-t például vagy Joyce munkásságát, akkor az Elza pilóta gondolati képlete nem kevesebb rokonságot mutat azzal a jövőért szorongó utópisztikus vizsgálódással, amelyből, mondjuk, Huxley Szép új világ-a keletkezett. Vagyis hogy szempontunkból nem másról, nem kevesebbről van itt szó, mint hogy Babits e műveiben is megérezve a sürgető idő késztetését, egyszerre lépett a nagy irodalmakkal, ha művei nem is kerültek bele a világirodalom korabeli áramába. (A közölt évszámok az egyidejűséget ékesen bizonyítják.) Ha Babits 1913-ban úgy zárta – mint már idéztem – világirodalmi számlánkat, hogy „nagy erők – kevés méltó alkotás” (kevés a világhoz is szóló) –, hozzá kell tennünk ehhez, hogy az azóta eltelt hetven év alatt keletkezett méltó alkotás nem egy. Közöttük is az egyik legkiválóbb – éppen ezt igyekeztünk itt elmondani – a Babits-mű. |