Fényképek

Mindenkinek van egy fényképes doboza vagy legalábbis egy fiókja, ahol ócska igazolványok, használhatatlan tollak, céljukat rég betöltött levelek között gyűjti a fényképeit. Egymásra rakódnak, mint az idei avar a tavalyira. Vagy még inkább, mint az üledékes mészrétegek. Az élet nyomai, vázak, héjak. Aztán a véletlen előkotorja őket, s akkor mégis van újra egy eleven pillanatuk.

Rónay Györgyről nem egy fényképet őrzök. Egy másik, belsőbb fiókban. Első képemen, amelyen „rajta van”, még nem is ismertem személyesen. És eléggé vad, mondhatnám képtelen háttér az, amelybe fiatalon belerajzolódik. Pécs, 1944. október 15. Vannak számunkra feledhetetlen dátumok, és vannak ilyenek egy nemzet életében is. Ez ilyen kettős dátum. Horthy háborúból kilépő proklamációjának és egyben Szálasi hatalomátvételének a napja. S nekem magamnak egy viszonylagos biztonság feladása, a megmaradás, a túlélés reményéért a teljes kockázat. Idegtépő latolgatások órái. S akkor egy könyvkirakat, nem is a főtéren, hanem egy rejtettebb, csendesebb mellékutcában. Meg kell állni előtte még ilyenkor is. S a kirakat háborús békéjében: Rónay György első verseskötete, a Te mondj el engem. Aranynyomású, finom antilop kötés. Nem friss könyv, de a szolidabb múltból jövőt ígérve, folytonosságot hirdetve, itt maradt. Majd a lenni vagy nem lenni? gubancát bogozva, Rónay versei. Hogy milyen a háború, milyenek a katona számára a háborús mindennapok, azt legjobban számomra egy frontot járt esszéista fogalmazta meg. Azt mondta: „Unalmas, minden szörnyű és unalmas. Ha az emberre lőnek, lapul és vár, ha nem lőnek, vár és vár.” És ebben a feszült unalomban, mindenki olyan, mint máskülönben. Viszi magát magával. Olvasó ember az olvasáséhségét még a frontvonal bunkeréba is.

A Te mondj el engem fűtött, nyugtalanító kötet volt. A támadott, a veszélyeztetett személyiség szenvedélyes vallomásvágya éltette. A régi kép időmosta részleteit persze lehetetlen megélesíteni, összbenyomása mégis világos: Nyugat-költészet, de mégis egy lépéssel közelebb a nagy nemzedékhez, elsősorban Babitshoz, mint a másodikhoz, Illyéshez, Szabó Lőrinchez. Azoknál feszesebb, konszonánsabb. S közelebb a mesterség mindenekfeletti szeretetéhez, mint célra tartó alkalmazásához. Fiatalos szigor, művesség – de a visszacsatoló kapcsolódások mellett, új szín is: az asszociációk nagyobb távolsága, ki nem fejtett többlettartalom a szavak mögött. Mintha a szuggesztív versdallammal már Apollinaire manipulálna. De a kép előterében mégis ez áll: értelem, kifejezésvágy, belső világ – átvilágított és kézben tartott.

Persze ennek a képnek is van azért egy előképe. Egy kép Rónay Györgyről, a kritikusról. Nagyított kópia – az ifjúi vágy és nosztalgia nagyította fel a csaknem gyerekkori Nyugat-olvasások nyomán. Mert Rónay már a Nyugat-ban kezdte a kritikusi útját, s a Babits halála után megindult Magyar Csillag-nak volt egyik vezető, jelleget adó, programot fogalmazó kritikusa s mellesleg az Ezüstkor egyik szerkesztője. Egy csodált csillagvilág része volt, magasan az ég ívén fölöttem. Az előképen éppen ez a programadó kritikus áll. Szörnyű az emberi elme. Tapad az érzékelhetőhöz, őrzi a színt, a hangot, a mozdulatot s kiejti a lényeget. Nem emlékszem, Rónay mit mondott, de tudom, hogy hogyan mondta. Nincs kedvem hamisítani, nem keresek utána, hogy a Magyar Csillag kritikai rovata élén (baloldalt fent) milyen kritikai elveket hirdetett meg. Maradjunk a hangnál, a mozdulatnál, valamit azért az is tolmácsol. A hang fűtött volt, de nem túlfűtött, s hajlékony modulációival alkalmazkodott a differenciált gondolathoz. Ez nekem akkoriban (és még sokáig) nem sikerült. Hévvel beszélni okosan, körültekintően, méltányosan – ez a legnehezebb. A gondolkozás és kifejezéskultúra olyan „összeért” állapota kell hozzá, a szesz és az aroma olyan elválaszthatatlan egysége, mint a legfinomabb italokban. Nem tudok mást mondani, az ilyesmi mögött olyan sejtekig szívódott és ott elevenen tárolt nagy műveltség áll, olyan automatikus belső komputerrendszer, amely a felsejlő gondolatnak érveit és ellenérveit nyomban kidobja, és önmagában feldolgozza. A rendszer ellenére vagy éppen e rendszer gyorsasága révén, Rónay kritikusi mozdulata – az a közlő mozdulat, amit említettem – meglepően spontán. Bárki, bárhol ellenőrizheti – nem csal a régi kép –: milyen nyugodt természetességgel, mondatról mondatra haladó plaszticitással fejt ki gondolatmeneteket. Szövege, ha bonyolult is, mindig tisztázott, világos. Így gondoltam akkor, és ma sem gondolom másként: irigylésre méltó hang és irigylésre méltó mozdulat.

Nagy, átfogó világirodalmi műveltség és világos, csaknem klasszicista előadásmód – joggal remélem, hogy ezzel máris őriz emlékezetem tartalmi, lényegi elemet abból a kritikusi programból. A kritikusi szenvedélyről pedig már van egy másik premierplán képem. Félve mutatom fel, mert az ünneplés ürügyén, dehogyis akarok, dehogyis merészelnék érzékenységeket sérteni. Ne is a dolog tartalmi részére figyeljenek, hanem a benne rejlő példára, arra a kritikusi elhivatottságra, mely csakis „keble istenének” jelzéseit és parancsait követi. Egy Illyés-kötet kritikájáról van szó, 1945-ből. Az akkor frissen megjelent Egy év-ről. Rónay csaknem versről versre halad, és helyenként sorról sorra elemzi a költő termését. Kénytelen vagyok idézni, kérem, dugják be a fülüket vagy legalábbis ne mai akusztikával hallgassák. „Általában több gondot kívánnánk, még az üldöztetésben is, a pongyolaság igazán nem dokumentum. Idézzünk néhány olyan lazaságot, amely már nem költői szabadság, hanem a költő önnön hitelének a rontása? Íme:

 

Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőlével: szívem bajjal, nyüggel szortyog, ahogy lép, lépdel.

 

(A lép, lépdel »sornyújtó kínlódása; a szív, amint lép, lépdel«, s maga az igazán nem ízléses hasonlat – aligha költészet.) Vagy:

 

Már októberi árnyék alatt ülök, ülök; négy napja hegyen-völgyön menthettem volna bőröm – már nem menekülök.

 

(Ez a második sor már szinte idegesítően kopog: vajon indokolhatja valami ezt a balog szóismétlést? Bizonyára tudatos hanyagság, de csúnya hanyagság.) Valahogyan ólomszárnyú lett ez a líra; alig-alig rugaszkodik el a földről; a próza koloncát cipeli magán. Akart egyszerűség? Lehet. De az egyszerűség lehet könnyedébb, lehet művészi is – mint Petőfié például… Ott van az Esti ágyúzás: remek vers lenne, s oly botorkáló ügyetlenséggel romlik el, mintha költője lusta volna megcsinálni. A gránát útja, mint a nyél, a halász hálójának a nyele; a robbanás a háló, a halász a halál – végre valami friss, merészebb sugalom; de a közepén, mintha köveket csikorgatnának egymáshoz:

 

A kerek robbanás hálója máris föl-, kiszáll

 

Milyen remek a jelző: »kerek robbanás«, és milyen tehetetlen a rákövetkező sor vége, hogy derékba tör egy jól lendülő verset.”

De elég. Kritikusi szenvedély ez – még ha Rónay a cikk bevezetésében és befejezésében meg is adja az Illyésnek kijáró legteljesebb tiszteletet –, szenvedély, az istenkísértés határáig. Napjainkban hozzá vagyunk szokva a verselemzésekhez, de amit ma csinálunk, az más, sokkal inkább koturnuszos mutatvány. Ez itt inkább az írók egymás közötti, szakmán belüli verselemzése, melyet talán a pillanatnyi hevesség a nyilvánosságra kidobott. Mondjam, hogy Rónay meglehet, abban téved, hogy a maga stíluseszményét kéri számon egy gyökeresen más stíluseszményű költőn? Feszességigényét a természetes lazaságon? Nem mondom, hiszen oly rokonszenves, erkölcsi bátorságában oly vonzó számomra ez a szigorú szemöldökű, fiatal Rónay-kép. Az Illyésre vetült árnyékot inkább egy másik Rónay-kép felrajzolásával törlöm el. Másfél év sem telt el, Illyéssel áll rajta, és névtelenül a kép hátterében ott van e sorok írója is. Egy nagyszerű esszében Rónay a Hunok Párisban-t ünnepli itt. Okosan, hevesen, csaknem ellentmondást nem tűrő logikával. Ha az imént idéztünk a bírálatból, méltányos, hogy halljunk valamit a lelkesült dicséretből is: „…az írónak kötelessége, hogy tisztességesen, hibátlanul írni tudjon; ahogy a mesterembernek kötelessége, hogy értse a mesterségét. Csupán azt a kultúrhermetizmust véljük kórosnak és károsnak, mely úgy őrzi a humanitást, hogy magának őrzi, maga alá kaparja piedesztálnak, amit szét kellene osztania. Stílust? Igenis: stílust. Jó, pontos, hibátlan stílust; világos és erős, gazdag és szemléletes stílust; de nem öncélú, önmagát fitogtató, tárgytalan stílust. Stílust, mely anyagot hord és anyagot közvetít; stílust, mely a valóság megkerülése és körülbalettozása helyett szíven találja a valóságot. Nem stílust, amely az eretnekül méltatlannak tartott valóságot párává »nemesíti«; hanem stílust, mely méltó tud lenni a valóság méltóságához. Amilyen méltó hozzá a Hunok Párisban stílusa; szebb magyar prózát nemigen írtak.”

Súlyos, ellenállhatatlan verve dolgozik itt. Ráismerhetünk: egy tőről fakad, egy az anyaga az iménti bíráló szenvedéllyel. Gondolatformálásának sebes pulzálását, ahogy ütésről ütésre pompásan előrelép, nem is szívesen töröm meg, de itt mégis előre kell vetnem, hogy egy olyan kanyar vagy kitérő következik, amely személyemet érinti és a felidézendő képek sorát árnyékba vonja. „Többek között – folytatja Rónay a cikket – azért olyan szép, mert annyira pontos. Csak a napokban olvashattuk egy vitacikkben, hogy az »esztétikai mérésekben, formulázásokban olyan mérhetetlen és alig megfogható tényezők, inponderábiliák szerepelnek, hogy az írónak a racionalitáson túl szüksége van az olvasó megérteni akarására is«. Természetesen szükségünk van az olvasó megérteni akarására. Ez pedig abban áll, hogy az olvasó olvasni kezd. A többi azonban az író dolga, akár esszét ír, akár regényt. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy azokat a bizonyos inponderábiliákat is ki kell fejeznünk. Meg kell mondanunk pontosan és világosan – pontosan úgy, ahogyan a stilisztika tanította a régi középiskolákban –; itt már nem szabad az olvasó megérteniakarására, minden lazaság, pongyolaság és homályosság végső argumentumára se számítanunk, se hivatkoznunk… Ha egy írót azért nem értenek meg, mert lemondott arról, hogy egyértelműen, pontos fogalmazásban közölje velem az »alig megfogható tényezőket«; bizony, a hiba őbenne van. »Alig« megfogható; lehet, hogy nehezen fogható meg. De megfogható. Tessék megfogni.”

A kifejezés klasszicista igényéből ilyen pompásan és csaknem cáfolhatatlanul vitatkozik velem Rónay vagy pontosabban: vitatkozik azzal a jelenséggel, amelyet bennem ért tetten. Én viszont a Magyarok következő számában azzal vitáztam, azzal nem értettem egyet, amit Illyés stílusáról mondott. Persze nem a stílus nagyszerűségét vitattam, hanem azt, hogy ez a nagyszerű stílus felfűtött, csavart, áttételes, csupa ötlet esszéstílus, nem regényhez való. Tévedtem? Persze, valószínű. Hogy miben, nem is érdekes. De Rónayt megbántottam, évekig maradt köztünk valami feszültség.

S ez baj volt. Nagy baj. Megszűnt számomra egy biztos és üdítő zuga a világnak, megszűnt a kuckó. A régi Révai kiadónál az elegáns igazgatói szobák mögött, folyosóvégen, a mellékhelyiségek táján, falból lógó csövek között, volt egy fél fürdőszobányi helyiség. Egy szék, egy íróasztal volt benne, és könyvhalmazok. Más nem is fért el. Ez volt Rónaynak, a kiadó egyetlen lektorának az úgynevezett szobája. 10 és 2 között ide mindig fel lehetett ugrani beszélgetésért, tanácsért, megértésért. És többet nem lehetett.

Évek teltek el úgy, hogy megint csupán a könyvein keresztül találkoztam vele. S méghozzá már korábban megjelent, két-három év késedelemmel hozzám elért könyvein. Az új francia költőkön keresztül például, vagy a Rimbaud-kötetén, melyekkel csakúgy jövőt ígérő távlatot tudott nyitni, az irodalom megszüntethetetlen áramába tudott kapcsolni, mint valaha a Te mondj el engem-mel, rokon mód bizonytalan és kétséges években. Mert sokunk számára ez megint a régi könyvek korszaka volt, az írás helyett a hallgatásé. Amikor személyesen újra összejöttünk, Rónaynak már szállingózva megjelent néhány könyve abból a tengersok kész kéziratból, amit a hallgatása alatt írt. Egy gazdag, költészetét reprezentáló verseskönyve, a Nyár, a Nábob halála című szuggesztív társadalmi (és önéletrajzi) regénye, valamint a Petőfi és Ady között című pompás irodalomtörténete, mely tudós alaposság mellett, mégis a babitsi, a Szerb Antal-i magas élményhőfokon beszél a múltról. Ennek a találkozásnak az emlékképe megint csak feledhetetlen. Emberek, akik évekig nem látják egymást, hirtelen észlelik egymáson a kort, nincs ennél természetesebb. Rónay fiatal tartásán most mintha mégis észre lehetett volna venni, hogy annyit görnyedt betű és írógép fölött. S ez fájt, hosszan, újra és újra felsajdulva, mintha megsebeztek volna.

Pedig hát istenem, mennyi könyv van emögött, milyen megszégyenítő termékenységgel válaszolt Rónay az idő kihívására. Őt aztán nem kellett az angol költő szavaival biztatni: „Nem ad halasztást az idő, nem írja az üres lapot.” Ő írta-írta a lapok tengerét, négy műfajban, műfordításban, költészetben, epikában és kritikában egyenként hozva létre annyit, ami egy életműnek elegendő. Csak szavaim hiteléül sorolom fel műfajonként a főbb műveket. Műfordításban az említett Új francia líra és Rimbaud-kötet mellett, A francia reneszánsz líra, Michelangelo versei és a napjainkban megjelent Századunk útjain című vaskos gyűjtemény, lírában a Fekete rózsa, A város és a délibáb, A tenger pántlikái s a legutóbbi, a Téltemető; vagy 10-12 kötet, továbblépve és felgazdagodva azon az úton, amelyen a Te mondj el engem indult, virtuózan és szinte észrevétlen plántálva át líránkba a világlíra áramából hangot, technikát, lehetőséget – nélkülük lírai fejlődésünk csonka volna vagy egyoldalú –, s közben teljességgel megvalósítva önmagát, a magyar költőt is. Epikában olyan regények, mint az említett A nábob halála mellett, az Esti gyors, a Képek és képzelgések s olyan elbeszéléskötetek, mint Az ember boldogsága vagy a Nem jött madár, tele tiszta, szép, kitűnően alapozott, a valóság apró dolgaiban végtelenül hitelesen rajzolt történetekkel. S végül a gyönyörű esszékötet-gyűjtemény: Fordítás közben, Olvasás közben, A nagy nemzedék, Szentek, írók, irányok, Klasszicizmus, Kassák Lajos élete, Jegyzetlapok, Fordítók és fordítások, Kutatás közben – e láthatóan szerény címek mögött irodalmi tudatunk megannyi elmélyítése, az irodalom-történetírás, esszé és a kritika megannyi remeklése. Ki győzne ebből a páratlan, irodalmunkban rokontalanul gazdag termésből, az olvasás adta élmények sokából, követhető, végig nézhető, új fényképsort csinálni? Nem is mutatom tovább képeimet. Be is zárom ezt a véletlenül kitárult fiókot.

Befejezésül csupán annyit. Azt mondtam írásom legelején, hogy Rónay György valaha rég, személyes ismeretségünk előtt, „egy csodált csillagvilág része volt, magasan az ég ívén fölöttem”. Sok csillag kihunyt azóta arról az égboltról, sokról kitetszett, hogy kölcsönzött fénnyel ég. De Rónay Györgyről több, mint negyedszázados irodalmi együttélés és barátság után se mondhatok mást: ha az asztal mellett beszélgetünk, akkor is felnézek rá.