Hajnal Anna kőrisfája

Szigligeten a kastélyparkban, a rózsakert bejáratánál van egy gyönyörű fa. Szép társai között is feltűnő. Pedig olyan fák sokasodnak abban a parkban, hogy az ember csak rájuk néz, s máris átérzi, mennyire igaza van Szép Ernőnek: „Az énekes madárnak is kéne külön nevének lenni egynek-egynek, akinek olyan szép szólását halljuk; a hűséges, hatalmas fának is, aki az udvaron áll, vagy akár az országúton, vándorok szemének, szívének örömére… nem megérdemelné az olyan fa, hogy neve lett légyen a földön, mint a kiscsikónak vagy akár a kutyának?” Nos, ha a többi szépnek nincs is, ennek a gyönyörű fának van már neve, ez Hajnal Anna kőrisfája. Kis tábla is van újabban a tövinél, mint minden parki fának, de ez a tábla csak a valódit mondja, és nem az igazat. Azt mondja: bükk, s még hozzá is teszi, hogy ne tévedjünk: fagus silvatica. Pedig a tudomány összes tárgyi igazságát cáfolva, ez Anna kőrise.

De hogy a botanikának is igazságot szolgáltassak, kis története van ennek az elkeresztelésnek. Ez a fa nem olyan bükk, mint amilyeneket az erdeinkben látunk. Nem magasra nyúlt, sudár, hanem terebélyes, és gömb alakú koronája a szokottnál alacsonyabb. Igaz, ágai világosszürkék – ez az a jellegzetes bükkszürke, amelyet Csokonai a holdfényben szőkének látott. Hajnal Anna versében ilyen: „Elaluvó ezüst test, – kebeltelen simaság – hűvösen lehellő, – esőtől vasszürke – hajlatok s gyűrük közül – domborún türemkedő – ezüst combok, karok!” Amiből a vershez is konyító botanikus nyomban tudja: ez bükk. A leírás pontos, lényeget megragadó. Csak a megnevezés téves. A tévedés oka az égővörös őszi lomb, amely csalhatatlanul felkeltette a költőben a kőris októberi lángolását. Egyébként mindnyájunkban, akik láttuk. Tudtuk: ez kőrisfa.

Mert erről a fáról beszélni kellett, valamit ügyetlenül dadogni a formájáról, a rézvöröséről. Romantikusan úgy mondanám: mindennek, ami jelentékeny a földön, sugárzása van, s nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Igen, de a megragadottságra, a felfedezés olykor lélegzetelállító érzésszövevényére vannak-e szavaink? Szótárkészletünk e téren szégyenletesen szűk.

Hajnal Annáé azonban nem az. Ő arra a megnevezhetetlen érzésre, amelyet a természet jelenségei közül például a fák adnak az embernek, különösen fogékony, szótalálásában leleményes. Ne értsük félre, elsősorban nem a fákra, hanem – mint született költőnek – az érzéseire vannak szavai. Azt mondja például egy megtámasztott almafáról: „Te aranyló! te piruló! – boldogságtól megszakadó! – kegyelemtől leroskadó! – kincses tehertől hasadó!” Csak semmi erőszakolt szimbolizmus! – de azért… és amikor egy másik gyönyörű versében (vigyázat: örök darab!) a Kaoba-fákról beszél, vajon csak a Kaoba-fákról beszél-e? „Kaoba-fákra gondolok – esőpermetes dzsungelekben, – lábukon moha fő, dagad, – fülleteg, párás naphevekben, – páfrányok pávafarkai – fölött liánok hintakedve, – őrjöngő zöld zölddel dulakszik, – nagy törzsek körül verekedve, – ágaikban gyík és madár – fészkel, költ, csipog, fal, vadászik, – mintha öröktől folyna így, – s igazuk van! öröknek látszik! – Az élet él, ki hinne abban – hogy óriásokat kivágnak? – éljen! hadd legyen igaza – a boldog, nagy kaoba-fáknak!”

A mi szürke fogalmi nyelvünkön azt mondjuk erre: élethimnusz. De micsoda zengő ereje van, milyen harsány igenje, még a haláltudat árnyékában is. És a himnikus eufória alapja, az elragadottság létrehozója – tessék csodálkozni! – a gyengédség. Ha Hajnal Anna létélményét próbálom kitapogatni – és a fákból indulva, bevallom, arra igyekeztem –, akkor most jutottam el az egyedi titkot rejtő kulcsig. Hajnal Anna forró életszeretetét, mely költészete legkülönbözőbb szakaszait áthatva oly sok remeklést eredményezett, ősi, naiv gyengédség hozza létre. Szűnni nem akaró ámulat, gyermeki meghatottságú csodálkozás a teremtett világon, mely a lehetséges világok között sem nem a legjobb, sem nem a legrosszabb – számára teljességgel idegen az ilyen filozofikus spekuláció –, hanem a legmegindítóbb.

Bármit lát, bármit képzel is el, megrendüléssel mutatja fel a versben. Legyen az árnyék, kő, növény, borostyánba zárt bogár, musztáng, fóka vagy óriási cet. „Be szép a cet, ha nagy bubáját – hátán emelheti a légbe, – majd hegynyi mellét fúrja be – a meleg ajkak közepébe – játszó fúvással-szuszogással – kergetőznek lágydombú vízben, – felszökkennek fényes szelekbe – s visszacsattannak boldog ívben.” Nemcsak azért idéztem, hogy ebben az egész természetre kiterjesztett, örök anya-gyermek játszadozásban gyönyörködjünk, hanem hogy ide írhassam a folytatását is, a Hajnal Anna-i alapérzés megfogalmazását: „Szép, aki él, ember vagy bálna! – meleg testünkben meleg vérünk – szökell labirint-útjain, – énekel bennünk, amíg élünk.” S ez már nem csupán gyengéd megfigyelés, hanem életmagyarázat, létezésmítosz. Az „egy vérből valók vagyunk” maugli-i ösztönös életfilozófia.

A harmincas években, Hajnal Anna költői kiforrása idején divatba jöttek újra és azóta is, legalábbis a költészetben meglehetősen kelendők a mítoszok. S bár a harmincas évek lírizmusa költészetére nézve nagyjából meghatározó lett, Hajnal Anna mitológiája igazából nem hasonlít, nem hajaz az új vérrel, mai érzésekkel felélesztett régi mitológiákra. Benne alig támadt vágy arra, hogy mitikus hősök vagy hősnők fényes személyiségét öltse magára, történeteiket újraélje, ahhoz sem volt különösen kedve, hogy a régi mitológiai kelléktárat kifényesítse, szemkápráztatóan csillogtassa. Ő a maga privát mitológiájának elemeit nem a múltból, de környezetünk, a tenyésző-élő mai világból származtatja, s ezeket a pontos és gyönyörű valóságelemeket lelkesíti át, emeli mitológiává a „minden létezővel testvérek vagyunk” felnagyított és kiterjesztett azonosságtudatával. Felnagyított és kiterjesztett – mert Hajnal Anna nagy képzeletű és gyengéd beleérzése nemcsak az objektív világot emberiesíti, ruházza fel humánus érzésekkel, hanem a szubjektív-képzeltet, árnyékok, árnyalakok, fantázialények kozmoszát is. Költészete áthangolt, lélekkel telített teljes mindenséget bűvöl elénk, melynek éltető eleme, teremtő létrehozója – hadd hangsúlyozzam végső nyomatékkal – a mindenségre kiterjedő szeretet. S ez a világot átható és világot formáló szeretet, melyet Radnóti kozmikusnak nevezett, olyan erős, olyan sugárzó benne, hogy akkor is éltető erő marad, amikor élettársát elvesztve, ujjongó léthimnuszait elzengve, a legnehezebbel néz szembe. De ez a még mélyebb, még megrendítőbb új mitológia csak napjainkban van születőben, beszélni róla még korai.

A magyar líra XX. századi parkjában – ezen a képzeletbeli Szigligeten – a régi faóriások mellett gyönyörű fák nőttek magosra, szinte a szemünk láttára. Szép társai között is feltűnő Hajnal Anna kőrisfája. Születésnapi üdvözlet helyett, álljuk körül és gyönyörködjünk benne.