Egy Gelléri-novella

„Kosztolányi ezt írta rólam: tündéri realizmus ennek a fiatal írónak minden munkája. Mert bizony az élet fakó, gonosz színei közé mindig behúztam a mese szivárványát, mert máskülönben írni sem tudtam volna az életről. Ám néha csak az életet írtam meg, S akkor az ilyen írásom borzalmasabb volt, mint maga az élet.” Az Egy önérzet története című könyvből való ez az idézet, Gelléri Andor Endre befejezetlenül ránk maradt, posztumusz írásából. Ez a csapongó és szivárványos mesével átszőtt önéletrajz mindeddig a legbiztosabb kalauz Gelléri művészetében. (Kosztolányi említett megállapítása pedig ma is folytonosan használt esztétikai iránytű.) Nemcsak azt tudjuk meg belőle, hogy milyen volt a munkamódszere, milyen az ars poeticája (majd látni fogjuk: meglehetősen nagyképűen hangzik ez vele kapcsolatban), hanem az úgynevezett írói titkok közé mélyebb bepillantást engedve, alkotásának a folyamatát is feltárja. Azt, hogy hogyan születik benne egy-egy írás. A fogantatás rejtélyes pillanatait. S erről nemhogy az ars poeticák, de még a költői önmagyarázatok is ritkán szólnak. Gelléri viszont nemcsak ősszintén, hanem a tőle megszokott plaszticitással írja meg, hogy benne a mű keletkezése egy látomással indul meg. Képzeletében megjelenik egy kép, tovább sarjad, alakul, mozgósítja a szavakat, s létrehozza azt a felfűtött lelkiállapotot, amelyet a régiek ihletnek neveztek: az állapotot, amikor az írónak csakugyan tollat kell ragadnia.

Hogy mikor, hol, hogyan jelentkezik az ihlet, ez a látomásból kiszökkent írásvágy? Bárhol, bármikor, kiszámíthatatlanul. Az Egy önérzet történeté-ben Gelléri leírja egy beszélgetését József Attilával. A dolgok ismeretében joggal feltételezhetjük, hogy aránylag nem sok a regényesítés, a stilizálás a részletben, legföljebb Gelléri egy kicsit kilovagolja, hogy a beszélgetésben, a költő az észember, a tudós, s ő, a prózaíró viszont a lírikus.

„– Ez fontosabb, mint minden más művem – mondta Attila –, figyelj!

S olvasni kezdte mindennél fontosabb cikkét, egy közgazdasági cikket, tele egyenlővel és egyenlőtlen tételekkel. Már hajnalodott, amikor még mindig magyarázta nekem azt, amit a cikke nem tudott eléggé megmagyarázni. Én pedig szemeimet kimeresztve, fejemmel helyeslőleg bólogatva, egészen átadtam magam a tőke, a bér és a profit kérdéseinek. De a lelkem a csillagjaimra kacsintgatott a szobám falán, s a fülem titokban a hegedülő ajtónk hangját figyelte. S e kettős kacsintás alatt szavak siettek rejtekükből… Már láttam bizonyos részeg legényeket, akik csillagoknak képzelik magukat, meg éjszakáknak és nappaloknak, és már indulnak is, hogy agyonöntsenek egy leányt, a húsvéti kútnál, aki holtan fekszik a kút káváján, míg kibontott, nedves hajából, mint csillagok szép, szeptemberi éjszakán, úgy hullnak a vízcseppek.

– S most foglald össze a hallottakat – mondta Attila ráncosan és tanárosan.

Én pedig, mint iskolapadból diákkoromban, úgy riadtam rá. Néma tudatlansággal riadtam rá, összefoglalásra és értelmes mondatra képtelenül. Megmondjam-e neki, hogy Húsvét lesz az új novellám címe, s elmondjam-e neki a halott lány hajából-hulló csillagok gyönyörű képét?”

Ez a kiragadott részlet ne vezessen félre. Nem lehet úgy általánosítani, hogy íme, Gelléri a meséért, a mese kedvéért félrevetette a valóság törvényeit. Annyi következtetés jogosult csupán – s erre a beszélgetés nem idézett folytatása fel is hatalmaz –, hogy másképp, nem elvont síkon élte át a törvényeket, s úgy is ábrázolta őket, látomása lángjainak áttetszőbb magjaként.

Igen, a látomás, a „mese szivárványa”, mert különben – ahogy maga mondja – írni sem tudott volna az életről. Márpedig róla akart írni, a látottról, a tapasztaltról, a naponta elébe jövőről. Hiszen hogyan is akarhatna egy író másról beszélni, kivált ha a legkevésbé sincs hajlama arra, hogy az elvont gondolkozás síkján valamilyen sűrített életmodellt teremtsen? (És sűrítve, áttételesen akkor is az életről beszél.) Gelléri persze rájött – és ezt tanúsítja idézett vallomása is –, hogy a tapasztalatot (a témát) ki kell emelnie a mindennapi környezetből, a rárakodó és elfedő új tapasztalatok sorából. Ki kell emelnie, és az írói megmunkálás során az alakító képzelet erejével elő kell hívni karakteresebb színeit, mélyebb jelentését, önmagán túlmutató értelmét. Művészileg láthatóvá kell tennie. Rájött erre Gelléri? Talán inkább úgy igaz – gondoljunk Csak a Szomjas inasok vagy A szállítóknál című híres novelláira –, hogy a téma, a tapasztalás úgy akadt belé, bojtorjánként addig birizgálta, szurkálta képzeletét, míg egy ilyen egyedi látomás ki nem hajtott belőle. És hogy szökellt közben, micsoda ugrásokkal, nekilódult képzelete! „Egy idegen levélbélyeg jobban zúgott előttem – írta –, mint később a megismert óceán maga.” Ebben rejlett ösztönös nagy tehetsége.

Az alábbiakban tüzetesebben szemügyre vett novellában, a Hűvösvölgyi nászutasok-ban Gelléri mintha nem is annyira formálna, hanem inkább csak kiemelne, a líra szivárványosabb keretébe foglalna. A történet maga látszatra alig alakul, úgy írja meg szinte, ahogy az életből elleste. Anyaga elég különleges, itt-ott triviális is gondoljuk csak meg, hol szerelmeskedjenek a fiatalok, ez a kérdés benne, s gondoljunk arra is, hogy a szereplők a problémát hogyan nevezik néven. De Gellérinek esze ágában sincs, hogy a téma csiklandós mivoltáról beszéljen, vagy hogy azt a legkisebb mértékben érzékeltesse. Ellenkezőleg. Jól tudja, hogy komoly dologról van szó, mondhatni, profán, emberi szentségről, a fiatalok számára pillanatnyilag a legkomolyabbról. S ő egész szívével velük érez. Az említett kiemelés: az este, a bokrok, a táj költői leírása – kezdetben világosan elváló elem a történettől –, ez hordozza azt a félreismerhetetlen tündéries lírát. A jelenségeknek azt a gyengéd, szívig ható stilizálását, amelynek eleinte csak az ellenpontozás a funkciója. Ha később meg is nő a szerepe, több lesz, lényegi lesz.

A novella indítása önmagában nem több, mint az este érkezésének költői leírása. (Erre felel majd a lezáró bekezdés: a kormos kéményseprő-este hajnali eltűnése.) Két kép a magja ennek az első bekezdésnek: az egyik a parasztruhás szélről („kucsmája alól mezei szag dől”), a másik a magasra szállt fecskékről, amelyek csillaggal a csőrükben térnek vissza. Meg kell adni, gyönyörűen érkezik meg általuk ez a Gelléri-féle ragyogós este. Pedig az első képet – félve mondom – Gelléri mintha elvétené, túlcsigázná. A metafora a parasztruhás szélről hajszállal stilizáltabb a kelleténél. Az indítás erőfeszítése érződik rajta, hiszen a továbbiakban a novella szempontjából nincs többre szüksége, mint hogy szénaillatú szél fújt és gyönyörű éjszaka lett.

A meséből, a csőrükben csillaggal repkedő fecskék világából most lépünk a valóságba. Nem is lépünk, bukunk bele. Óbuda ágyrajáróinak nyomorába. Ott állunk Barlangi Miskával, aki dél óta házas, oldalán a folyton nevetgélő felesége, körülöttük a pityókás násznép, a féllábú órás, a piros orrú mosónő meg az egykori kolbászos ember, esett, megtiprott alakok, s előttük a probléma, amit a nyomtatott szöveg kénytelen látszatra ilyen fennkölten visszaadni: hol töltse el a nászéjszakát, az első közös éjszakát az ifjú pár? Naturalista író igazán vastagon kiaknázhatná a kérdést, erotikus mennyit pajzánkodhatna, ízetlenkedhetne rajta. Csakhogy Gelléri, a szereplők világos szókimondása ellenére, úgy írja meg, olyasféleképpen, mint a szegénységet Móricz a Hét krajcár-ban. A történeten belül maradva, a szereplőkkel azonosulva, nekik ajándékozva részvéte és embersége teljes líráját. Mert ha a kérdés gyakorlati és triviális is, és a lehetőségek korlátozottak: lévén mód csupán választani a szülők otthoni ágya, egy éppen szabad ágyrajárói ágy és a természet lágy öle között, Miskában mégis felködlik az igény valami másra. Felködlik az egyszer és soha többé alkalom ünnepi mivolta, a minden embert megillető különbségtevés igénye, az, amiért nemcsak a szemérem vagy a fennköltség használhatja a nászéjszaka kifejezést. Neki, a szegény kis prolinak is legyen valahogy ünnep az ünnep, szentség a szentség. Igen, de hogyan?

Ám előbb, a finomabb érzések és igények bevezetőjeként, visszatér Gelléri gyengéd és gyönyörű lírája, s a továbbiakban egyre nagyobb szerepet kap. A hentesnek arra a megállapítására, hogy „jobb lesz a bokor”, így szólal meg újra:

„A bokrok félrehajtott fejjel álltak a néma hegyeken. Az utak kapuja nyitva volt feléjük. És a báva éjjeli lepkék lámpának nézték a csillagokat, s a fényükbe szerettek volna szállni. A mesék törpéi is látszódtak már: ezüst szakállukra zöld fényport hintettek a jánosbogárkák lámpásai. A mécsvirágok fehérek voltak, mint a főpapból lett szellemek. – Az éjszaka, a furcsa kutya, éhesen várta a hangokat.”

Csupa-csupa verselem. A félrehajtott fejű, magukat megadóan kínáló bokrok, az utak tárt kapuja, a lámpásnak nézett csillagok, a mesék ezüstszakállas törpéi, a szellemként fehérlő mécsvirágok, s végül talán a legmélyebb, legeredetibb: az éjszaka az éhes kutya, amint lesi a hangokat. Ha másképpen tördeljük ezt a leírást, és befejezzük a sort a pontoknál, valamint a mondatközi, jól tapintható lélegzetpihenőknél, akkor egyszeriben versként jelenik meg előttünk, olyan szabadversként, amely pompásan beleillik a harmincas évek míves szabadvers-stílusába, s bátran helyet foglalhatna az érett, a harmóniára lelt Kassák egyik vagy másik szép kötetében. (A Földem virágom címűben például, melyet Kassák Lajos 1935-ben, ugyanabban az évben bocsátott közre, mint Gelléri a novellát.) Legfeljebb a tónus harmonikusabb, édesebb itt, mint Kassáké. S ez már a két lírai alkat különbözősége.

Ennek a moll hangnemnek, ennek az édességnek persze nagyon is fontos szerepe van. Ez az előfutama, a nyitánya annak a gyengédségnek, annak az emberi finomságnak, amely Barlangi Miskában egyszerre csak felpárázik. Kiemelni, ünneppé tenni a nászt. Hiszen volt ő már nővel a Hármashatár-hegyen, a Kiscell-hegyen meg Hidegkút felé is, s ha már egyszer megnősült, szeretne valami mást. S mi lehet az a más? Nem külföldi szálloda, nem hálókocsipamlag. Hogy megnyirbálja a szegények ünnepcsináló kedvét, luxusvágyát a lehetőség! Ez a más: a Hűvösvölgy.

Hűvösvölgy – ennél a szónál újra átveszi a vezető szólamot Gelléri költészete. Csakhogy most nem külső leírásba fog, nem maga zengi el írói közbeszólással Hűvösvölgy dicséretének ditirambusát, hanem a násznéppel mondatja el, az ő szavukat stilizálva, ennek az általuk sosem látott, számukra csaknem elérhetetlen távoli vidéknek a gyönyörűségeit. Velük öltözteti fel ünnepire a nász színhelyét. „Hiszen ott szanatóriumok vannak” – mondja az órás, s úgy csettint hozzá, mintha a nyelvét barackpálinkába áztatta volna. (Csak zárójelben: milyen pompás telitalálat ez a megjegyzés a szanatóriumokról! Hogy bele van sűrítve ennek a vidéknek távolról csodált jóléte, gazdagsága; az, hogy arrafelé a levegő is gyógyít, és még a fű is más lehet.) „Oda egyszer én pincérnek akartam menni” – mondja az elérhetetlen rendezett élet, a „karrier” nosztalgiájával a kolbászos. „Hűvösvölgy! – árnyas nevű, zöldszemű táj” – indul a nyomukba a Gelléri-líra, s varázsolja elénk azt a Hűvösvölgy-képet, amely a novella szereplőinek tudatában egyszeriben kivirult. Ott bor folyik egy-egy kocsma száján, a mezőn finom csirkecsontok, kalácsmorzsák, libamájtól, vajtól zsírfoltos papírok, tojáshéjból kalapot kapott gombák. Mennyi minden finomság van itt, mely szem-szájnak ingere – vagy legalábbis, mindezeknek a nyoma. A gazdagság, a jólét szerteszórt maradéka.

Eldobott papírdarab – József Attila óta irodalmunk ismerős motívuma („Rongyok a rongyos füveken s papír.”). De míg nála „indulni erőtlen” mocorgásával a dac és a lebilincseltség egybefonódott jelképe a zord külvárosi proletárvilágban, mennyire más jelkép ez Gellérinél. A jólétet, a finom falatok emlékét hordozza, a csodált tehetősséget idézi. S milyen pompás lelemény, hogy éppen a jó ételek hulladéka, az eldobott szemét rajzolja ki Hűvösvölgy gyönyörűségét, s teszi a tájat nosztalgikussá. Proletárszem veszi számba ezt is, de másként, más szögből, mint József Attila.

A novellában most új fordulat jön: a gyönyörű Hűvösvölgy ellenpontja a szomorú való. Mihelyt kirajzolódik ez a nász helyszínéül egyedül méltó Kánaán, melybe úgy visz ki a villamos, mint a luxusvonat, kiderül nyomban az is – megint csak a szegénység csöppet sem hangos, de annál megérintőbb jellemzéseként –, hogy Barlangiéknak ez az exkluzív, lágy fű mégis elérhetetlen. Egy pengő két embernek oda-vissza a villamos. Ahogy Barlangiék és a násznép a szükséges 96 fillért összeguberálják – noszogatásként Panni néni tyúkszemeit sem kímélve –, ahogy a kilences villamos beáll, ahogy a fiatalok felszállnak, s Miska „odadöfi” a kalauznak: „Hűvösvölgybe, kettőt, prolinászra!” – az a továbbiakban már sokkal tárgyiasabb epikus közlés. A líra csupán apró, reális képek stilizáltságában bújik meg. Abban, ahogy Mariska, a fiatalasszony Panni nénitől elbúcsúzik, ahogy az urát a villamosban szájon csókolja, vagy Gelléri stílusának derűs játékosságában. „Csing” – mondja például, amikor a kalauz megrántja a csengő szíjat, s rárímel, amikor a vezető belevág a csengőbe: „Csörömp-csörömp.”

A kezdetben megpendített líra, a mély, a tündéries, már csupán Miska történetet összefoglaló mondataiban bukik újra felszínre („Oda, a Kiscell-hegyre mégsem akartam veled menni. Régi fű van ottan.”), és a novella lezárásában, mely az első bekezdés este-érkezésével szemben – rá természetesen visszaütve – a hajnal érkezését adja tudtunkra egy éppoly erős, szép, költői képben.

De a lírai kiemelés és a jelenetezésbe belelopott költői formálás számbavételével mégse zárjuk elemzésünket. Ez a kurta novella, ez a gyönyörű futam többet árul el Gelléri Andor Endre művészetéről, mint ami belőle első látszatra kitetszik. Mert hiszen, hol játszódik, és kik a szereplői? Óbudán, Gelléri életének legigazibb színterén, hősei pedig óbudai szegények, prolik, Gelléri világának állandó szereplői. A legotthonosabb otthon a háttere tehát, a már gyerekszemmel látott, megismert hősökkel. Ezért vagy tán ezért is olyan bensőséges, olyan gyengéden megértő, stilizáltságában is annyira hiteles ez az ábrázolás. Szinte fölösleges is az Egy önérzet történeté-ből felidézni, hogy a Hármashatár-hegy és a Kiscell-hegy füve „régi fű” volt magának Gellérinek, s Barlangi Miska kérdése (hová is menjenek hát?) ismerős kérdés. Csak egy vonalnyi képzeletmozdulás kellett hozzá, hogy hőseihez mért teljes emberi tartalmát átélje, és a keserűt – mert hiszen a Hét krajcár módján arról is szó van – megízlelje benne. S ami Óbudát illeti – így ír róla: „Óbuda volt az én országom, a fenyvessel, a Kiscell-hegy régi kastélyával, a téglagyárral és a lakatosműhelyekkel. Ezeket a vidékeket láttam én először, még nem tudtam beszélni, amikor felkelt itt a nap, és világosság támadt a teknőm körül, amiben heverésztem. S amikor sötétség lett, az óbudai alacsony házak merültek el az éjszakában… A képzeletem hol volt fogoly? Honnan olvastam én le az először hallott szavakat? Óbuda hegyeiről, napfelkeltéiről és napnyugtáiról. S úgy éreztem, ha elmegyek meséim birodalmából, hát nem leszek többé író.” Ilyesféleképpen Gellérinek nemcsak szülőföldje és hazája volt az itt ábrázolt Óbuda, hanem hivatásának záloga is. Írói létének feltétele is; márpedig ez az életerős, egykor tornásznak készült fiatalember, aki a harmincas évek elején Gelléri volt, író akart lenni mindenáron. Elsősorban ösztönös nagy tehetsége: a költői képzelet és a gyengéd beleérzés jogán; a felfokozott részvét jogán, amelyről jól tudjuk, hogy a fantázia törvényes gyermeke. Nagy és érzékeny szívvel teremtett hát szülőföldjéből és annak mindennapi embereiből, mosónők, szállítók, szövőnők, kocsisok, inasok, alkalmi munkások életéből egy külön világot – városszéli proletárvilágot, mint Kassák és mint József Attila, melyben ugyan éppúgy benne van a valóság, a kegyetlen és a keserű (ahogy a Hűvösvölgyi nászutasok mélyén is jelen van), de mégis – legalábbis kezdetben – több színnel, több érzelemmel, a fiatalság felülemelkedésének több játékos könnyedségével van jelen. Kosztolányi jelzője a tündéri realizmusról ebből fakad. Pedig, Istenem, tündériség – micsoda nehéz élete volt ennek a fiatal Gellérinek, s aztán micsoda fenyegetett férfikora, és korán, harminckilenc évesen, 1945-ben micsoda halála: ő is a fasizmus áldozata lett. És az írás is ebben a bizony fiatalon lezárult alkotóéletben micsoda örök önérzeti kín volt, milyen lázas végletek között hányódó, folytonos alkotói bizonytalanság. Ritkán volt még ekkora nagy tehetség, mint ő, önmagában, művében ennyire kételkedő. Nem kell tanúkat idézni (Déry Tibor vallomását például), túlélőket faggatni, önéletrajzi írását ideiktatni vagy az irodalomtörténészek megállapításaihoz fordulni, elég mélyebben odafigyelni egy Kardos Lászlóhoz írt levelének kiragadott egyetlen mondatára. „Talán kihallja a legmélyemből törő hangot – írta –: a remekműért élek, azt várom pillanatról pillanatra; sorsjegyem már van hozzá, érzem, de idő, pillanat, jóságos árvalánykéz, millió sugár és tébolyító megnevezhetetlenség: csak ennyi hiányzik hozzá… egy óra… vagy egy egész élet hiábavaló remegése.”

1934 áprilisában vagy májusában vetette papírra ezeket a keserves sorokat. Pedig akkor már mögötte volt A szállítóknál, A vén Panna tükre, a Szomjas inasok, A birkózó mészárosok, A szakácsnő kegyében, hogy csak néhányat említsünk a múlhatatlan írásokból, s nemsokára megszületik a Hűvösvölgyi nászutasok is, ez a briliáns remekmű.