A Kassák-parabola

A dolgokat kibontani a burkukból és az embernek elérkeznie önmagához – igen, de milyen körülmények között, és milyen embernek? A kovácsműhely, ahol gyerekként, görcsösödő izmokkal hajtja a fúrót, s ahol inastársai napokig tartó kínzással végül „megimádkoztatják”, hogy megtörjék embersége végső maradványait is; a fűtőház, ahol ócska olajoskannákkal (s nyalábnyi kóccal kellett leereszkednie a mozdonyok alá, a sötét kanálisokba, s ahol a megforrósodott, kormos olaj a bőre alá is beette magát; a huligán csoportvezető a Magyar-Belga gyárban, aki részegen késsel és zubogó vitriollal hajszolta a feleségét; és így tovább, sorolhatnánk a kamaszévek nyomorúságos állomásait, s közben a kocsmázások sora, a cigány szerető és a kisvárosi bordély – nem, hiába, nem ilyen helyen feslenek ki a dolgok a burkukból, vagy csak ritka erős ember számára feslenek ki ilyen helyen. A nyomor, a szenvedés, tán a mocsok is még edzheti ugyan a lelket, ha már kivételesen szilárd és kész világa van, de a gyerekembernek mégiscsak mocsár az, amely elnyeli. A gorkiji vagy a kassáki kilábalásnak egyedül valami természettől kapott, páratlan lelki egészség s bulldogharapású tudatosság a magyarázata. „Én erős természetű gyereknek ismertem magam – idézzük az inasévek beszámolójából –, és hittem, csak akarnom kell, és mindig és mindenben uralkodni tudok magamban. Ha időm volt hozzá, szerettem belenézni az életem rendjébe, s ez a szokásom most is megvolt. Már nem kallódtam öntudatlanul a dolgok között, és minden dolognak iparkodtam mindkét oldalát megnézni. De nem azért, hogy aztán határozatlanul egyik oldalról a másikra dobálódjam, hogy hassanak reám a dolgok, anélkül hogy én vihetném át beléjük a magam rendjét és akaratát.”

El nem mocskolható belső tisztaság, nyakas kitartás, keserű felajzottság, mely a munkássors mélyén a jelenségek értelmét keresi, s a maga helyét a jelenségek között. Ember nem lehet ennél fogékonyabb állapotban (ahogy mondjuk, társadalmi és lelki adottságai következtében) a szocialista tanokra. S valóban, Kassák, a kovácssegéd Kassák találkozása a szocializmussal olyasfajta irodalmat formáló találkozás, mint a pékműhelyben Gorkijé. A „dolgok burka”, már ami a munkáséletet, a termelési viszonyokat illeti, java részben lehullott Kassák előtt, s önnön sorsalakító akarata egyszeriben világformáló akarattá növekedett, helyesebben beleolvadt egy világformáló akaratba. Nemcsak a munkásmozgalomban való részvétel, a konok eltökéltséggel megszervezett sztrájkok sora – minderről bőven vall az Egy ember élete –, hanem az új művészet programja is bizonyíték erre. A Kassák által meghirdetett aktivista költészet összetörte a látszólagos világot, hogy újat formáljon belőle – új világot egy új emberiség számára!

De fogjuk meg a dolgot egy kicsit mélyebben. Mert az, hogy egy kovácssegéd találkozik a szocializmus eszméivel, és a mozgalom harcosa lesz – ez mégiscsak köznapi történet. Az a kivételes, hogy miért indul el egy kovácssegéd a költészeten át a maga megismerésére, és méghozzá a kialakulatlan, az újat tapogató expresszionizmuson keresztül? A hajlam ereje, az elhivatottság lávalökése persze kifürkészhetetlen. De van egy-két jelenet Kassák kamaszéletében, amelyben a magakeresés lázadó exhibicionizmusa máris tetten érhető, amely a belső indulat s az indulat irányát illetően szinte kulcsszerű. Szánandó és groteszk kocsmai jelenet például az egyik, amint kamaszsihederként belekeseredve a testet-lelket mocsokkal fenő fűtőházi munkába, a semmire sem jó, semmit sem ígérő napszámoskodásba, botrányt csinál. Potyázókkal az asztala körül, félrészegen, valami megmagyarázhatatlan kényszer hatalmában, egyszerre csak ordítva megrendeli a kocsma összes kocsonyáját, s az egymásra rakott huszonöt tányérral átvonul a szutykos ivóból a másik, a terített szobába, hogy a zsíros, a húsokkal és bőrökkel teli maszattal kipingálja az urak szobáját. Még ha az egész havi fizetésébe kerül is! S a vihogó és szörnyülködő bámészkodók előtt sorra falra nyomja a tányérokat. Egy! Kettő! Három!

„Eszelős lendülettel dolgozni kezdtem. A kocsonya szétfröcskölt, a kezem és az arcom is összemocskolta. De nem volt olyan hatalom, aki most megállíthatott volna… Az asztalt a szoba közepére húztam, s most így dobáltam a tányérokat a rózsás girlandok és a fehér plafon felé… Ziháltam és ordítoztam, mint valami indián harcos. Mert most jött ki belőlem az indulat, a vad elkeseredés, harc volt ez az apám ellen, a vasút ellen, az egész meggyűlölt világ ellen.

Az emberek csodálkozva, némán álltak az ajtóban.

Az egész szoba olyan lett, mint egy nagy seb, mint egy összeroncsolt hulla.

A tányérok elfogytak, a tenyeremet felhasította valamelyik cserépdarab, csurgott a piros vér.

– Elvégeztetett – mondtam. – Most lejöhetnek ide az urak.

Tiszta fejjel, halálosan elfáradva bandukoltam haza a téli utcákon… Nagyon árvának és idegennek éreztem magam ebben a világban.”

Sok mindent el lehet mondani Kassák Lajos fiatalkori költészetéről, hogy milyen mértékben tartott rokonságot az úgynevezett izmusokkal, századunk legnagyobb erőfeszítésével a művészi újítások területén. Felfedezhetjük egy-egy versében, versciklusában egyik-másik (szinte valamennyi) lényeges formabontó irányzat megoldásait. Vannak futurista, helyesebben szimultanista (Versek cím nélkül), majd expresszionista (A ló meghal, a madarak kirepülnek) és a konstruktivista iskolákra emlékeztető versrészletei. Maga is azt vallja a Hatvan év előszavában, hogy bár bizonyos távolságot tartva, végighaladt az izmusok fejlődésén, anélkül azonban, hogy bármelyiknek hívéül szegődött volna. De az az emberi tehetetlenségből fakadó, keserű indulat, amely szép szavak keresése helyett káromló, dühös szavakban törte szét az álharmóniát (akár az úri szoba rendjét), tetten érhetően inaséveiben gyűlt meg benne. Sok a spekuláció az izmusokban? Sok a programadás, hogy így meg úgy, hogy kell új költészetet teremteni? Igaz! De Kassák költői világrontásának és világteremtésének nem kimért vagy éppen kócos esztétikai gondolatsorok, hanem mélyről szakadt indulatok a nemzői. Egy új költészetre elég, tűzhányó indulat. És kifejezés, kifejezésvágy a botrány árán is, keserűen, kényszerűen modernül.

Az indulat az ember holtáig valamiként okoskodik; bent a lélekben kivágja a maga föld alatti járatait, a külvilágban pedig rálel a lehetséges folyamágyra. Lelki tulajdonság lesz egyfelől, másfelől látható világi cél. Lelki tulajdonsággá lehiggadva ez a kamasz kocsonyapingálás olyasféle állandó világalakító vággyá finomul, amely egyetemes, szinte kozmikus jellegű. A tásadalmat, az emberiséget, nem kevesebbet, magát a teremtést akarja kijavítani. S ez már, hiába, tipikusan költőhivatás, költővágy. Az Egy ember életé-ben, nem sokkal a csavargásokból visszatérve, leírt Kassák egy lányt a kávéházban: „Szép lábai voltak, igazán szép lábai. Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani, és a kezem érintésével megdicsérni ezeket a lábakat… Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni, és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Úgy éreztem, valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt s aztán jósággal újrateremteni.”

Összetörni és újrateremteni! Ahogy a költő Kassák csinálja az egész világgal.

A száműzetés versei közül való az idézet, az ízléskonvenciót legmélyebben borzoló időszakból. Kassák túl van már az első irodalmi sikerein, túl a programadáson, a Tett-en, a Má-n, első kötetén, a Babitscsal való irodalmi vitán. S túl egy-két olyan maradandó antológiadarabon, mint az Anyaság és a Mesteremberek. A maga eltökélt, külön útján vannak már eredményei. De milyen keserves küzdelemben született eredmények! Mintha Kassák nem is elégedne meg azzal az adott társadalmi teherrel, amely költővé válásának amúgy is elképesztő útipoggyásza, ő még ráadásul külön terheket is rótt magára. Megfigyelni a világot, és kifejezni az adott formai eszközök irányában mégiscsak könnyebb, mint összetörni és újrateremteni új, soha nem próbált eszközökkel. De a fiatal Kassák magakeresése egyúttal a magához való forma keresése is, még ha ő úgy is fogalmazza, hogy a forma elvetése. Nagy költőre és egyben kamasz sihederre jellemző, túlméretezett vállalkozás, s amikor Babits Mihály – bár kissé konzervatív ízléssel, de Kassák tehetségét elismerve – bírálta a forma elvetőit Ma, holnap és irodalom című tanulmányában, a maga szokott distinktiv pontosságával a lényegre tapintott. „Művészet – írta – sosem vethet el minden formákat úgy, hogy magával az elvetés tényével ismét forma ne támadjon.” S ha vele szemben Kassák arra hivatkozik, hogy a „művészet ott kezdődik, hogy az ember olyasvalamit és úgy tudjon megcsinálni, ahogyan azt még mások nem csinálták meg”, az „olyasvalamit és úgy” többnyire adva volt a vers szokott formai keretei között. Legföljebb csak a napi konvenciót kellett volna félrevetni, hiszen ilyesféle félrevetéssel, a fennkölt zengés lefogásával, gondolatáthúzásokkal, „csúnya” rímekkel újította meg például a szonettet Szabó Lőrinc. De Kassákban a magakeresés láza és az újrateremtés indulata nem tudott ennél a pontnál megállapodni. „Én nem tudok úgy örülni az írásaimnak – írta ezekről az évekről számot adva –, mint ahogyan a többi fiatal költők… Ők örülnek, ha két rím szépen összecseng, ha a sorok pontosan elskandálhatók – nekem ez nem öröm, nem tesz kíváncsivá, és nem elégít ki. Ha egyszer kimondhatnám azt, ami bennem van! Az embert és a sorsát. Az embert, aki egy a világgal. Ha egyszer kimondhatnám magam, aki egy vagyok az emberekkel és egy vagyok a világgal.” Önkifejezés, ami egyben egyetemes világkifejezés – a haragos elégedetlenség, a sóvár láz, az inasévek és a munkássors nyomába felszökő gejzírindulat az (nem puszta program!), amely szétvet minden adott keretet.

Szétveti persze azt is, amit maga Kassák már megteremtett. Mert az első kötetben (Éposz Wagner maszkjában), amelyből a legújabb válogatás már csupán két verset tart közlésre érdemesnek, és a rákövetkezőben, amely csak Bécsben, a száműzetésben jelenhetett meg, már-már kialakulóban van egyfajta belső törvényeket követő szabadvers. Valamiféle állandósult, tapintható forma születik bennük, mert ha el is lehet dobni a rímet és a ritmust mint a vers külső köntösét – igaza van a szabadversírókkal vitatkozó Babitsnak –, nem lehet eldobni a belső formát, a kompozíciót, a stílust, nem mint nyelvet és hangzást, hanem mint tempót, tagolást, építést. És a fiatal Kassák tapintja már a szabadversen belül a belső formákat, méghozzá egymással mennyire ellentétes formákat! A Mesteremberek-ben például mint egy Walt Whitman-i népszónok zúgatja a verset:

De pár verssel előbb még mint kubista festő dolgozik:

De mintha mindezt a megtalált rendezési elvet felbontaná, szétdobná a száműzetés éveiben. Ez ugyanis Kassák szimultanista korszaka, a legvégletesebb, melyben indulat és képzelet ösztönös tekervényeit, ugrásait követve teremti meg vagy akarja megteremteni a világ új művészeti egységét. Persze ennek a rendezésnek, ennek a túlságig is a tudattalanra figyelő rendezésnek is van kidolgozott esztétikája, mely az európai lírában más nagy költőt is megigézett, például Lorcát amerikai verseiben. De a világáramlat, a divat felszínes indokán túl, sokkal elevenebb a sajátosan egyéni, a Kassák sorsába írt magyarázat; új verskezelése természetesebben gyökeredzik a száműzött, a reményeiben csalódott ember hánytorgó keserűségében, hiszen ez az időszak van olyan mélypontja és dühre, kétségbeesésre ingerlő próbája Kassák életének, mint a mozdonytisztító napszámosmunka a kocsmapingálás idején. „Esténként lehajtjuk zászlóinkat, egyedül vagyunk, a sötétség betakar bennünket. Ó, kiszikkadtság és kirekesztettség!” – kiált fel a Berlinben megjelent Ma-Buch első soraiban. Vagy azt mondja más helyütt: „Meghalni könnyű, de így feküdni az indulatok hullámain tehetetlenül!” Ez az indulat veti félre a vers megszülető rendjét, s töri újból és újból szilánkokra a világot. Persze, azért a vers nem kaleidoszkóp, amely okvetlenül valami tetszetős, arányos képet csinál a cserepekből. Ennek a korszaknak cím nélküli verseiben a részletek sikerültebbek, mint az egész. A belső forma, az építés tudatos háttérbe szorítása miatt – s ez éppen a képzettársítás szabad kibontakoztatását szolgálja – úgy kavarognak az elemek, mint egy bombarobbanás forgószelében. S közben mégis talán az a leginkább meghökkentő, mi mindent meg tud csinálni ebben a kaotikus versképletben, milyen teljességre van igénye, s hogy tágítja a költészet kereteit, hogy intellektuális spekuláció, világnézet és tiszta líra szorosan keveredjenek benne. (Persze, az ilyesfajta, s nekünk olykor már távolinak tetsző kísérletezésen Apollinaire-től García Lorcáig és Aragonig a század minden nagy költője átesett.)

Hányféle elem egy idézeten belül! Elvont intellektuális és érzékletes (a világ képén rossz naturalista festők dolgoznak) meg az a rafináltan naiv: végre is meg kell fejni a teheneket. (Talán éppen ez benne a sajátos, amely elkülöníti a bombasztikus expresszionista divattól.) Elképesztően és hátborzongatóan egyensúlyoz! Mert a tehenek után egyszerre csak a munkásosztály történelemformáló igényét mondja ki. S két-három művi, lenyugtató fogalom után meg tiszta líra. Szerkezetlenség vagy éppen forradalmi, groteszk szerkesztés, amely végül is – a mi távlatunkból szemlélve – inkább csak érdekes, mint meggyőző. Ahogy nem maradéktalan a művészi egység az iménti idézetben (Fiúk szeretik a lányokat), pedig ott szorosabb a logikai kör, hiszen a szerelemből indulunk útnak, s azután ott ül együtt a család, s végül elérkezünk a szerelem hiábavalóságáig („egymáshoz ér a húsunk, és didergünk a világtalanságban”), de hiába látható a logikai fonal, a túl idegen, tarka elemek már-már szétfeszítik a művészi kompozíciót, s a dikció is, a vers másik összetartó eleme, időnként disszonánsan rándul, el-elakad, megtörik. Ennek a korszaknak inkább csak remek töredékei vannak, magával ragadó képei („emlékek szíven szúrnak bennünket szörnyű-mézeskalács-kardokkal”, „csodálkozom a gyönyörű ökörcsordán, ami fönntartás nélkül legelészik nagy kék szemeidben” – ebből lesz később József Attilánál: „Szemében csikó legelészget” – „fiatal lány alszik az éjszaka mélyén, az elsüllyedt vánkoson alszik, gyantamezőket lélegzik” stb.), de mintha csak nagy ritkán születne meg az elemeknek egy versre való elengedhetetlen költői rendje.

Egy történet a foglalata itt a rejtettebb lírai elemnek, ahogy Kassák később is, a nyugodtabb kompozíciók idején, gyakran illeszti bele mondanivalóit epikus töredékek keretébe, s ahogy e korszak, a száműzetés legnagyobb alkotásában és az egész kassáki verses életmű kiemelkedő remekében: A ló meghal, a madarak kirepülnek című nagy önéletrajzi eposzában (1924) is konkrét történet árama sodorja előre a szóolvasztással, szabad képzettársítással, szürrealista fantáziafuttatásokkal díszített világábrázolást. A vers félig-meddig hiányolt belső rendezését, az elemek összefogását megteremti az előrehaladó történet dinamikája, míg a sokféle formabontó, groteszk, tragikus és komikus elem felgazdagítja a hangulati tartalmakat. Szimultanista ábrázolás, expresszionista hasonlat, szürrealista kép így válik olyan szuggesztív egységgé, amely végül a laikus olvasó számára is érthetővé teszi a formabontás hasznát, és dokumentálja művészi hitelét. Nem kevesebbre felel általánosságban, mint hogy van-e értelme felzilálni a kifejezés megszokott rendjét, ad-e valami többletet a kísérletezés, a világelemek szokatlan lebontása és újraépítése; in concreto, Kassák költészetét illetőleg pedig arra válaszol: vajon valóságvágy, őszinte magakeresés, becsületes és hiteles teremtő akarat vezette-e a kereső költő tollát? Tegyük csak egymás mellé, perdöntő dokumentumként, a háború előtti csavargásról szóló versnek egy töredékét és az Egy ember élete megfelelő passzusát:

És most tegyük mellé ugyanezt az önéletrajzi regény diszítetlen valóságábrázolásában:

„Reggel még alig világosodott, kopogtattak az ajtónkon. Detektívek jöttek értünk, valaki spicli beárulta a gyűlést, láncra verten vezettek ki bennünket a szállásunkról. Brüsszel polgárai még aludtak, csak az utcaseprők dolgoztak, az árusok szekerei nyikorogtak a kövezeten, s a lefáradt utcalányok úsztak el előttünk a házak tövében, mint beteg óriás macskák. Érzelmes voltam, mint talán még soha eddig. Néztem ezeket a lányokat, az én kidobott rokonaimat, valami tehetetlen kényszerűségből büszke voltam rájuk, szerettem volna megfogni a kezüket, szerettem volna megcsókolni az ő sápadt, öreg arcukat, és szerettem volna tőlük egy cigarettát kérni, amit azon a pénzen vettek, amiért eladták a testüket a meleg nyári éjszakában. De csak menni kellett, menni némán, buta megadással. A detektívek jöttek velünk, mint az alvilági komondorok, félnünk kellett tőlük, hogy ránk ne zúdítsák a talpaikat, és belénk ne mártsák a fogaikat. – Ha csak megvakarhatnám a hátam – nyöszörögte Szittya, aki este szédülettel leborult a beszélő orosz elé, és nemrégen még Csillébe készült vallásalapítónak. De hiába nyöszörgött, nem vakarhatta meg a hátát, ő középen jött, mint a legveszedelmesebb köztünk, jobb keze hozzám, bal keze pedig a nyomdászhoz volt láncolva. A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán mindhármunkat átvittek a toloncházba… Tizenkét napig vesztegeltünk ezen a helyen… Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat, áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe, és ezekben a szűk kalodákban kellett ülnünk estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk.”

Dísztelen valóságábrázolás – s mégis felépítésében, dinamikájában milyen „magas” szöveg ez a próza. Líraiságával, erős hasonlataival (az utcalányok, mint beteg óriás macskák, a detektívek, mint alvilági komondorok) már-már vers felé emelt. Nem is annyira a műfaj, hanem a stiláris különbség az, ami a két szöveg között szembeszökő. A vers bontott hasonlatanyaga a lélekállapot másfajta, sűrűbb, intenzívebb s egyben nagyobb távlatokat nyitó rekonstrukciója. Mert mi maradt ki a prózából? Két-három világító erejű, a pillanat feszültségét idéző, már-már szürrealista kép: „fel akartam ajánlani magamat a szegények asztalára”. „csavargók kiket összecsordázott a rend, s most haldoklik bennük az isten”, „a hattyúk fönt ültek a hintákon és kék hangon nevettek”, még az az expresszionista: „a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk”, „nevettek ránk a városháza arany cirádái” stb. Lehetetlen meg nem érezni, hogy a vers ezzel a stiláris mássággal tömörebben és többet mond az ábrázolt lelkiállapot tartalmáról és végleteiről. Valami olyat mond ki, amit a „díszítetlen valóságábrázolás”, bármilyen költői magas fokon, nem tud elmondani; vall valami létezőről (mert jelenlétét a prózában is érezzük), ami csak így kaphat kifejezést. A vers a forró, a születés pillanatában vonagló, a próza az emlékként lehiggadt valóság. Persze, az eleven pillanatot számtalan más módon is fel lehetne támasztani – kérdés, hogy lesz-e ilyen eleven –, de az a keserű és örömre vágyó, kemény és ellágyuló, az élet aljára penderített és az emberség teljét sóvárgó lélek, aki Kassák Lajos, ha őszinte akar lenni, csak így építkezhet. Nem, nem esztétikai bukfencből teszi egymás mellé a márciusok arany lobogóit és a pisáló szobrot, nem pojácáskodásból kiált Európa szerencsétlen fiaihoz, hogy segítsenek, segítsenek, s bármi képtelen, mégis valami keserves, a helyzethez illő, megalázott ősigazság nyílik meg a szavak nyomán, amikor azt mondja: mit ér, ha valaki papírkarddal leszúrja a tumaromi boszorkányt? Az ellentétek, az egymásba csapó ünnepi és triviális, a fennkölt és alávaló, a szélsőséges indulatfintorok, a kurvákkal, nyáladzással, hátviszketéssel, poloskákkal megidézett, viszolyogtató közvilág s ugyanakkor a megváltásról szóló „lángokból élő” gyerekorosz – nem, nem lehet kitérni az elől, hogy valami új, a mélyben érlelődött és magasságokat sóvárgó világérzés, a bonyolult, az ellentétekben játszó, a pillanatot inkább kifejező, a háború előtti szétzilált valóságnak megfelelőbb világérzés talált formájára ebben a „formabontásban”.

A kísérleti kor betetőzése ez a vers, az új, a forradalmi írásmód diadalmas remeklése, igazolás az önmagakeresés és a világ-összeszabdalás legvégletesebb kanyargóira. De néhány év, és Kassák lezárja eddigi költészetét, s a nagy kísérletezés után, a harmincas évek elején (bizonyos mértékig visszatérve az Anyaság, a Fiatal munkás és a Mesteremberek versépítéséhez), kialakítja költészete végleges formáit. A maga számára, a Kassák-vers számára szilárd esztétikát teremt. Két tartópillére lesz most már a versnek, vagy a költészethez közelebb vive a képet: két összetartó formai abroncsa, amit már sohasem bont meg: egyik az emelkedett, zenei hatásokra törő dikció, másik pedig az elemek harmonikus, szinte mérnöki felépítése.

Bárhol üssük fel a Földem virágom című kötettől kezdődőleg a versek gazdag termését, nem bukkan elő többet a kereső évek verszenéjének disszonáns rándulása vagy a versszerkesztés olyasfajta törése, mint mikor nem megfelelően illesztenek egybe két építőkövet. A verssorok rejtett emelkedése-süllyedése alkalmazkodik a lélegzetvétel ritmusához, a hosszabbakon többnyire érződik a pihentetőül odalopott cezúra, a gondolat pedig nyugodt íveléssel halad útján, s gyakran gondolatritmusok hintáján himbálódzik. Újrateremtett világ ez is, ez az újabb versekben kimintázott Kassák-világ, de mintha az anyag és mintázó kéz véglegesen összeszoktak volna, és egymást segítenék.

Vagy vegyünk egy másik példát:

Milyen holdtávolságnyira van az idézetek hangzási szépségekre törő verszenéje és harmonikus kompozíciója a szimultanista kor Fiúk szeretik a lányokat-jától! Igaza van Radnóti Miklós tanítványian áhítatos megállapításának: Kassák „hagyománytalan lázadónak indult, aki költői hitvallása szerint csak kezdést ismert, folytatást nem – s a magyar költői nyelv és pátosz egyik legnemesebb hagyományára, a Berzsenyire talált”. Vagy ahogy költészete legavatottabb méltatója, Gyergyai Albert írja: „Milyen öblösen, milyen bőven ömlenek a sorok és a képek, milyen berzsenyies lejtésű szólamokkal és futamokkal…” Majd kifejezetten a harmincas évek terméséről szólva: „Kassák, annyi kísérlet után, mintha végre elérné célját, minden igazi költő célját, testet adni a testtelennek, kimondani a kimondhatatlant, zárt egységbe foglalni ezt a folyton széthulló és folyton újrateremtődő szép világot…”

De talán nem is ez, nem is a formai átalakulás itt a lényeg; s nem is, hogy a robusztus ódák után most egyre inkább rövidebb dalok születnek. Szívesebben mondanám: a vers és Kassák viszonya változott meg. A fiatalkori aktivista láz után mintha a költőben más súlyt, más jelentőséget kapott volna a költészet. Világmegváltást vár most is tőle, de nem azt a türelmetlen, néha erőszakos világmegváltást. A művészet észrevétlen az őt megillető helyére került, harmonikusan illeszkedik a világ dolgaihoz, s Kassák, a magakereső, indulatait művészivé szublimálva, valahogy éppen ezzel párhuzamosan érkezik el teljes önmagához. Most is többnyire a külvárosokról szól a vers, az emberi szenvedésről, a munkásság harcairól (A gyász órájában, Holdtölte, Szólok halottainkról, Viharsarok és így tovább, szinte elapadhatatlanul), legföljebb a harci vágy a korszak vastalpa alatt – „mert börtönben élünk és a falak áthatolhatatlanok kürülöttünk” – fájdalmasabb, elégikusabb, de a költészet már nem akar más lenni, mint költészet. Mintha a hajdani nagy programadás után („A ma emberét a konstrukció megismerése és az életnek legyőzésére való törekvés jellemzi” stb.) Kassák észrevétlen ráébredt volna arra, hogy a ma emberét nagyon sok minden más is jellemzi, s ha a régi program változatlanul szól is tovább, hangja áttételesebb és mélyebb.

Líraibb, a harmincas évek nyomása alatt elégikusabb s egyben sokszorosan költőibb megfogalmazása ez a régi világmegváltó mondanivalónak, ahogy költőibben, érzékletesebben zeng ez idő tájt a régi „egy vagyok a világgal” érzés az új vers köntösében:

De nemcsak a régi témák telnek meg gazdagabb lírával, szólnak egyre mélyebb zengéssel, hanem – mint mikor váratlan kibukkan az alkonyodó nap – az egész széles világ lírai ragyogásban izzik. A monumentalitásra tapadó költőszem számba veszi most a tárulkozó, egyszerű jelenségeket, mintha csak jegyzéket készítene arról, hogy mi minden van a világban, mennyi apró-cseprő emberi dolog. A régi kovácssegéd anyagszeretete bujkál ebben az odahajolásban és a felszakadt, s tán a korral járó költői érzékenység beleélő készsége, amely a jelenségek mellé odaérzi, odaképzeli (akár az ókori költő a halált) a jelenségek sorsát, akár ha egy idegen menyasszonyról csinál édes és mélabús tollrajzot, légiesen, és mégis szókimondással, akár ha elalvás előtt lesi meg az aratókat vagy szemtől szemben megáll egy arcképpel. Egyszerű és köznapi dolgokról beszél, de a köznapi dolgoknak azzal a ritka lírájával, amelyet csak egy-két érzékeny, modern író tudott megidézni, egy Wilder A mi kis városunk-ban, egy Virginia Woolf. Az ifjúkor emléke, a szürrealista kép, az expresszionista hasonlat át-átsuhan a versen, s a költő jelképfakasztó erejét növelve egy mélyebb, egy rejtettebb valóság létére figyelmeztet. Arra jó, hogy a szemet a valóról a sorsra emelje, a földről a kiismerhetetlen csillagboltozatra, a mozdulatlan látványról az áramló költészetre. Mert a költészet leglelke mégis kozmikus: a kapcsolatok, összefüggések, a létérzet felvillantása; valaminek megörökítése abból a világból, amely – Babitsot prózában idézve – csak az ember szeme sarkában villan meg, s aminek csak szárnysurrogását lehet meghallani. Így látja Kassák, hogy az álmok ezüstmadara a Hold fénylő szarván ül, hogy Szent Dávid, letéve hegedűjét, az ég küszöbéről egy kancsót nyújt felé, s hogy egy kibomlott rózsa leszakad az ágról, s mint madár, átszáll a szomszéd kertbe. Így lát, így bolyong, ahogy maga írja, a közel és a távol keskeny mezsgyéjén, ami a földről az égbe s onnan visszavezet megint, figyelmeztetve az egész egyszerű tárgyakra, hogy velük maradjon mindörökké. E bolyongás lírai naplói vagy még inkább a látott és mélyen átélt világ olyan tájképei a versek, amelyekben a valóság elemei új, megszerkesztett és jelképes erejű lírai egységben bukkannak fel. Ha valaha arra vágyott Kassák Lajos, hogy versei olyan zártak és kemények legyenek, hogy kézzel fogva, mint valami szobrot, odaállíthassa őket az asztalra, most – egészen más korszakában, sokkal-sokkal elengedettebb és líraibb korszakában – sikerült ez a zártság és kézzelfoghatóság. Nem mintha „lelki tájképei” olyan egymástól elütő egyedi produktumok volnának (hadd használjuk ezt a tárgyias kifejezést), mindegyike külön arccal, külön testtel, vagy a festészet területén fejlesztve tovább a hasonlatot: más-más tájtípussal, más-más formakezelésben, sőt éppen olyanok, mintha egy művész – nagy művész! – utaztában sebtében rajzolná a tájat, de mindegyik munkájának mégis megvan az a sajátos, félreismerhetetlen sugárzása, amely az egész életműből messzi fénnyel árad.

De nem Kassák érett költészetének a méltatása, mélységeinek és tömbszerű monumentalitásának felidézése a feladatunk, hanem egy élettanulság elmondása. Mert most következik az, ami meglepő és leginkább elgondolkoztató a líra fejlődését illetően az egész életműben. A furcsaság, hogy a Kassák-versből, az egész életműből csak úgy sugárzik az egészség, a tisztaság, a klasszikus lélek klasszikus építő kedve. A formabontás, az expresszionizmus, a modernség magyar apostola – s ez az egyik nagy tanulsága, ha tetszik, parabolája Kassák életútjának – nem a lélek ziláltságából, beteges elferdüléséből törte szét a világot, zilálta szét a formákat, hozott új kifejezésmódot, hanem az elnyomott, az építésre vágyó munkásember egészségéből, a küszködő, modern ember keserű őszinteségéből. Sehol, még a versek legkozmikusabb villanásaiban sem tűnik fel a sérült, a maga fúriáitól üldözött embernek az a kicsit beteges kép- és hasonlatanyaga, amely pedig a francia romantikus költészetben például gyakran felüti a fejét, sehol a megbántott, az emberközelből kiszakadt lélek görcsösen merev formavilága. (Ami persze csodálatos költészetnek lehet a köntöse.) De nem a mondanivalókról, a költészet témájáról van itt szó – amelyről persze játszi könnyedséggel ki lehet mutatni, hogy kezdettől a mai betetőződésig az emberséges rend ügyét képviselő munkásosztály életéből, sorsából és érzelmi világából virágzott ki –, hanem a nagy formabontó mélyebb formájáról, arról, hogy minden feltételezés vagy előítétet ellenére, nemhogy bontott vagy lelkibeteg kép- és hasonlatanyaggal újította volna meg költészetünket – ellenkezőleg, mint a népköltészet, az őskonvekciók szimbólumteremtő erejét használta díszül, értelmezőül. A rózsa, a gyümölcs, a vándor, az út, a csillagok, a csobogó patak – ezek leggyakoribb hasonlatai. Verszenéje pedig az egyszerű ember klasszikusokig emelt, ünnepélyes beszédritmusa, amelynek fennkölt komolyságát groteszk disszonanciákkal hűti modernné. („Végül is meg kell fejni a teheneket” vagy például a nagyszerű Bartók-versben, jó néhány ünnepélyes sor után: „Egyáltalában nem arra való figura – hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa őket – kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre” stb.) S ha továbbmenve, a forma formálójára, a lélekre gondolunk, akinek „lelki tájai” összegyűjtve itt vannak a kezünkben, ez a lélek, minden indulatossága ellenére, végtelenül egyensúlyos, görcs, torzulás nem észlelhető benne (ahogy József Attilánál például világos a sérülés; képein, hasonlatanyagán is átsüt), s még az sem mondható róla, hogy érzéseinek harmónikus rendje valamelyik irányban a szenvedések következtében elbillent, s költészetében az érzésskála egy csoportja uralkodnék. Persze, ezt hosszasabban lehetne bizonyítani, de az Egy ember élete, a lélek kifejlődésének a története, a költői mű mellett, maga a leghitelesebb bizonyíték. A társadalom, a sors szinte véghetetlen nyomása alatt itt egy mérhetetlenül egészséges lélek teremtette meg egyénisége kristályrendszerét (más költő ezredannyi bajba belesérült volna), s Kassák Lajos magakereső formabontása nem programszerű esztétika, nem is lelki ferdülés – s ebben van világító erejű jelképe és tanulsága –, hanem az önmagához, proletársorsához, a munkásság egyetemes mondanivalóihoz hű jellem és tehetség műve.

Jelkép és tanulság ez bizony, mert Kassák Lajos irodalmunk útjelző, nagy egyénisége, akinek nemcsak közvetlen hatása mutatható ki a kortársi líra majdnem minden jelentős tehetségére, Kosztolányitól, a fiatal Illyésen át Szabó Lőrincig, hanem ami még fontosabb: a nyilvánvaló és sorról sorra bizonyítható közvetlen hatáson felül, emberi példájával, egyénisége erejével saját talpára segítette József Attilát és Radnótit. Kassáknak valahol itt van az irodalomtörténetben még nem dokumentált, de oly könnyen dokumentálható, százados jelentősége. Ő tette meg a nagy fordulót a modern költészet, a modern emberi mondanivalók felé, és az ő nyomában, az ő törekvéseit, eredményeit felhasználva, bátorságán erőre kapva, léptek előre olyanok, akik ma már klasszikus halhatatlanjaink, s lép előre ma is líránk egyik legértékesebb, konvenkcióknak soha fejet nem hajtó része. Micsoda pálya az inasévektől, a fűtőházi munkától, a költővé válás kísérleteitől, attól a Kassáktól, aki az egyik szerkesztőnek még azt mondta: „Ha megefelel a munka, úgy átteszem helyesírásba!” – micsoda pálya innen elérni az új magyar költészet úttörő mesteréig, megfordítani a magyar költészet irányát! Van, bizony van Kassák-parabola, a mélyből feltört, a mondanivalójához való hűségből mindig nehéz utat járó, a magát következetesen fejlesztő jellem nagy parabolája.

Azt írja egy helyütt magáról:

De a Kassák-parabola több is, nagyobb is annál, minthogy magánosan „csengette” sorsunk énekét. Mert a jellem és a ránk bízottakhoz való hűség olyan hirdetője ő, akit a magyar költészet „mezején” nagyszerű élők és nem múló holtak nyája követ.

1958