Mándy Iván novellái*Bár még nincsenek kötetben összefoglalva, beszélni kell Mándy Iván novelláiról, nemcsak azért, mert írójukat a Baumgarten kuratórium éppen most tüntette ki, hanem mert ezek a novellák olyan művészi eredményei a fiatal magyar szépprózai ábrázolásnak, melyek a novellaírás nem egy lényeges problémájára megfelelnek. Mit jelent ez? Nem többet annál, minthogy Mándy Iván kialakított egy nagyon is sajátos, messziről felismerhető, érett novellastílust, amelynek segítségével jó, sőt gyakran kitűnő elbeszéléseket ír. Ábrázoló módszerének érvényességéről azonban korai lenne talán ennél többet mondani. Mégis kétségtelen, hogy novellastílusa beleillik abba a módfelett igényes íráshagyományba, melyet irodalmunkban Gelléri Andor Endre, Pap Károly és Illés Endre nevei fémjeleznek. Közhely, hogy a novella legfőbb problémája a sűrítés. Annyi meghatározás mellett, eggyel szaporítva a sort, mondhatnánk azt, hogy a novella az epika szonettje, azzal a paradox különbséggel, hogy valójában nagy lélegzetű műfaj. Olyan kürtszólam, amelyet végig a legnagyobb erőfeszítéssel kell kifújni. Nos, Mándy Iván a formáló, sűrítő módszerek alkalmazása előtt, már a tárgyválasztásban telt alaphangú, zárt témakört szemel ki magának. Novellái majdnem kivétel nélkül a külváros vidékén, a város peremén játszódnak, és alakjai is legnagyobbrészt a társadalom peremén kallódó emberek, vagányok, suhancok, máról holnapra tengődő kiszolgálók, csaposok, a józsefvárosi terek ődöngő figurái. Erős körvonalú, sűrű világ ez, néhol szinte egzotikum jellegű, melyet tömör, rövid jelenetekben, filmszerűen pergetett képekben ábrázol. Íme egy jellegzetes filmkocka:
A kapualjban felgyulladt a lámpa, valaki megfogta Spinyóka kezét és egyszerre ott volt a táncolók között. – Hát a Spinyóka nem táncol? Lehajtotta a fejét, csöndesen vihogott, úgy mozgatta a karját, mintha ringatna valakit. – Majd kerítünk neki táncost! Dönci, hol a Dönci? Spinyóka még mindig nem nézett fel, de érezte, hogy a fejére tesznek valamit. Odanyúlt és felcsattant a nevetés. Kis koszorú volt a fején, – koszorú falevelekből, ágakból. Hosszú szárú, kókadt fejű virágot nyomtak a kezébe. Így állt a virággal, meg a koszorúval és nevetett ő is. Hirtelen elkomolyodott, feje lecsúszott a mellére, sovány ujjai a koszorút babrálták. – De miért, miért?… – Itt a Dönci! Szélesen röhögő pofa állt Spinyóka előtt, csíkos ingben, horpadt kalapban. Nézte a lányt, aztán elkapta a vállát és megcsókolta. – Tetszik neki! Ugye szép menyasszonyod van, Dönci? – Éljen az ifjú pár! Nászindulót játszott a verkli.
Szembeszökő, mennyire érzelmi aláfestésű ez az ábrázolásmód és mégis mennyire tartott, ellágyulás nélküli, rezzenéstelen. Rövid, kemény mondatokkal faragja meg a figurát és metszi ki a jelenetet. „Trükkje” éppen az, hogy a hangsúlyozott lírai anyagot mindig alakjai tudatán keresztül idézi fel; s így anélkül, hogy meghatódnék vagy távoltartását enyhítené, hitelesen bele tudja helyezni alakjait a maguk elkoptatottan és lucskosan érzelmes világába. Sőt éppen azzal élteti őket, hogy az ábrázolás folyamán közérzetükkel telített egész világdarabot teremt mögéjük, életet meghatározó környezetet, s az összeütközések valójában ezeknek a más-más életdaraboknak az összeütközései. Persze ehhez a környezetbe kivetített érzelmi ábrázolásmódhoz rengeteg élmény, megfigyelés, írói nyersanyag kell és ezeken túl szigorú írástechnikai fegyelem. Hiszen hiteles anyag hiányában a figurák csupán üresen kongó társadalomtudományos közhelyek lötyögő overalljait öltik magukra, másfelől pedig a fegyelem kihagyása nyomban kockára teszi az egész ábrázolás sikerét. Egy rossz mondat, mellyel kilép alakjából és állást foglal vagy értékel, sokkal nagyobb zavart kelt, mint egy-egy írói mellékfogás, bármely lazább vagy többsíkú ábrázolási módszerben. Meg kell adni: Mándy Iván bravúrosan állja a sarat, mind az írói anyagbőség, mind a fegyelem terén. Lényegében ez a belehelyezkedő, atmoszférikus ábrázolásmód is sűrítés, mert a környezetet, a világ valóságait, mint lelki tájat, mint a jellemzés eszközét használja fel. A kulissza e novellákban maga is megszólal, előreviszi a történést. De Mándy Iván még fokozza a sűrítést azzal, hogy filmként pergetett jeleneteiben – hol a modern epika eredményeit felhasználva idő és tér távolságai között könnyedén forgolódik – csak a dolgok csontvázát mutatja meg. Az epikai részletezés rendszerint elmarad, az előzmények, az indokok homályba vesznek. A rövid, tömör mondat csak a lényeges jegyeket csillantja fel. S így az elbeszélések hiába füzérei az öles reflektorfénnyel bevilágított érzelmi pillanatképeknek, mégis éppen az elmosott háttér miatt puhább, melegebb tónusokat kapnak részleteiknél. Mint Thomas Mann Tetralógiájában Ráchel menyasszonyi fátyla, hiába díszítik kemény, csillogó betétek, az egész alapanyaga puha és elomló. S így végül is ezek az írások lényegében tónusnovellák. Vagy mondjuk így: séták az emberi sorsok hangulati tartalmai körül. De mint a novellák hősei, e hangulatok is meglehetősen körülhatároltak, s árnyalati gazdagságuk ellenére emlékeztetnek a téli tenger monoton színeire. Végeredményben mind az emberi kallódás világából valók. Az öröm vagy a szenvedély fényes, lüktető hullámai például nemigen derengenek át a felszínükön. Mándy Iván tudatában is van tónusos ábrázolása színcsonkaságának, láthatóan tágítja is újabb írásaiban novellái világát, fokozza történetei drámaiságát, hosszabbakra oldja keményen kopogó tőmondatait. Kísérletet ki nem adó, szigorú és néha már görcsös írásmódjával fokról fokra lép előre. Művészetét a műgond szoros abroncsként fogja körül, de ez az abroncs, bármennyire érett is stílusa, nem tágíthatatlan. Ha módszere, műgondja, mellyel jeleneteit komponálja, jelzőit vagy interpunkcióit felrakja, emlékeztet is mondjuk a németalföldi zsánerfestészet munkamódjára, mégsem bizonyos, hogy művészetének ott van a határa, ahol a zsánerfestészetnek, vagyis a figuraábrázolásban. Írói igényei megejtő erőfeszítéssel szabadítgatják ki minduntalan írástechnikájának ebből a csapdájából. Nyilvánvaló, hogy lélektani érdeklődésének fokozódása lesz végül is a legbiztosabb mentőangyala. Modora pántját ma is ez az érdeklődés óvja a megmerevedéstől. |