Magyar versek könyve^*

A Magyar Szemle Társaság öt évvel első megjelenése után másodszor is kiadta a Magyar versek könyve című antológiáját. Az antológia, amely felöleli a magyarság örök versanyagának majdnem minden darabját, második kiadásában jelentősen bővült. Horváth János, a szerkesztő, ugyanis ebben is aláhúzva a kötet klasszicitására való törekvését, élőktől verset nem közölt. Így az 1937-ben megjelent első kiadás Papp-Váry Elemérné és Tóth Árpád egy-egy versével fejeződött be. Hogy az elmúlt öt évben mit vesztett a magyar irodalom, milyen művek zárultak le és indultak örök útra, azt valamelyest érzékelteti tán a második kiadás felduzzadása. Halottainak művét hatvan oldalon ismerteti a szerkesztő. És még ez is kevés. Hiszen tudjuk, a legjobbak maradtak el mellőlünk, a nagy nemzedék legjobbjai és a fiatalok közül a legtöbbet beváltók. Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Juhász Gyula, Remenyik Sándor, Oláh Gábor, József Attila és Dsida Jenő – hadd soroljuk fel az eltávozottak neveit.

Ennek az új kiadásnak az újdonsága: a modern irodalom nagyjainak beiktatása. A régi versanyag jóformán nem is változott. Ezért nem is kell beszélnünk arról, hogy a már ismert anyagot mily finom érzékkel válogatta ki a tudós szerkesztő. Hiszen nemcsak az irodalom híveinek fenntartás nélküli elismerése, hanem a kötet általános elterjedése is azt bizonyította, hogy ebben az antológiában a magyar vers legjobb gyűjteményét lelte meg. Valóban klasszikus gyűjteményét. Izgató kérdés, hogy ebbe a klasszikus keretbe hogyan illeszkedik be a modern líra?

Az a válasz azonban, amellyel az antológia erre a kérdésre felel, nem teljes. A versek, amelyekkel Horváth János a XX. század líráját ismerteti, elsősorban e líra sokféleségét, eltérő színeit és kísérleteit érzékeltetik, mint nagyságát és klasszicitását. Inkább egy-egy költő fejlődésének szélső állomásait, mint csúcsait. Az ember e szemelvények olvasása után feltétlen az összegyűjtött versek kötetei után nyúl, hogy érvet és bizonyságot szerezzen: nemcsak ennyi a modern líra. Mert a fejlődéstörténeti ismertetés, mely ifjúkori próbálkozásokkal és stíluskísérletekkel jellemez, érdekes és színes, több irányt mutat és több elágazást, alig képes azonban felidézni a költői nagyság szuggesztív jegyeit. Így a modern líráról joggal gondolhatja az olvasó, hogy szép, érdekes líra, de alig értékelheti többre.

Persze a szerkesztő nehéz helyzetben van. Hiszen egy antológia helyes összeválogatásának jórészt az a próbája, hogy vajon a szemelvények érzékeltetik-e, kiemelik-e azt a külön hangot, azt a külön színt, amit a költő líránkban képvisel. Mit jelent ez? Azt, hogy a kiválasztott vers kell, hogy egyéb kiválóságai mellett feltétlen jellemző legyen. Horváth János ezt úgy éri el, hogy a költők különböző korszakainak egy-egy jellegzetes versét veszi fel az antológiába. A modern líra kísérleti verseinek száma ezért nőtt meg, nagy verseinek száma szükségszerűen ezért csökkent. Ez lehet a magyarázata annak, hogy például a Kosztolányit ismertető 15 vers közé a Számadás kötet végső nagy verseiből mindössze 8 juthatott be, s hogy a Bús férfi panaszai két mély, tiszta verse csak szétszabdalva, jelentéktelenné rövidítve közöltetett. Ez magyarázhatja, hogy a József Attila költészetét jelképező öt vers közül csak kettő jelentős, s hogy Juhász Gyula hét verse közül szinte egyik se.

Igen, különösen Juhász Gyulánál és József Attilánál szembeötlő, hogy ez a történeti ismertetés nem nyújthat igazi képet. A tájékozatlan olvasó szemében e két költő méltatlanul eljelentéktelenedik. Juhász Gyula alig több magasabb életre vágyó falusi költőnél, akiben lassan finom fájdalommá ülepedik le a reményvesztettség. A magyar tájat magyar ecsettel festő Juhász Gyula, a szegedi Tisza-part, a Tápai Krisztus, s az elérhetetlen Anna költője nem éled meg e lapokon. S nem éled meg az a kozmikus magyar bánat sem, amelynek ebben a nemzedékben ő volt egyetlen lírikusa.

Mindezt természetesen nemcsak a történeti ismertetésnek kell a rovására írni, hanem annak is, hogy a nagyérdemű, tudós szerkesztőt oldalterjedelem dolgában a körülmények korlátozták.