Értékvesztés? Értékteremtés?

 

– Tavaly ugyanezeken a hasábokon hosszabb beszélgetést folytattál Bálint B. Andrással, s áttekintettétek az irodalmi élet akkori helyzetét. Az azóta eltelt esztendőben te átestél egy betegségen, a társadalom pedig átesett egy súlyos válságon, s szembenéz egy újabbal. Időközben – olyan társakkal, mint Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Balassa Péter és Ferencz Győző – a Magvető Könyvkiadó nagyvonalú gondozásában már ötödik esztendeje adod ki a harmincnyolc esztendeje szünetelt Újhold folyóirat évkönyveit (évente kétszer), s bár az évkönyv minden tekintetben nyitott, a szerzők közé beválogatod a fiatal generáció legjobbjait, de semmit sem engedsz az eredeti koncepcióban megfogalmazott esztétikai szigorból. Érdekelne mai látleleted az irodalomról, melynek lassan egyik doyenje leszel; érdekelne, mi a benyomásod a társadalomról: mennyire és milyen módon viselte meg a szellemi életet az elmúlt idő, s mennyire fenyegető a mai válság?

– Egy író, aki történetesen kritikus, egyben irodalomszervező is, és abban a szerencsétlen szerencsében részesül, hogy hét évtizedet megélt ebben a században, nem pusztult bele a második világháborúba, nem került bele a koncepciós perekbe, pedig politikai érdeklődésénél fogva azok tűzfészke körül mozgott, és a társait ért börtönélményekből csak elhanyagolható mennyiségben vette ki a részét (hiszen akikkel a Márciusi Frontban együtt indult, majdnem mind megjárták a börtönt vagy ott is végezték), nos, az a kritikus különös intenzitással kerül szembe a századnak azzal a jelenségével, amelyet a köztudat értékvesztés-jelenségként tart számon. Az értékvesztésnek ma már tudománya van, pontos szociológiai megfigyeléssora, kidolgozott fogalmi rendszere, szakzsargonja. Anélkül, hogy ebbe belemélyednénk, laikus szemmel is észlelni lehet okait, átlagos tudattal felsorolhatók előidéző tényezői. Az első és a második világháború, forradalmi és ellenforradalmi vérengzések, sztálini tisztogatások – Magyarországon és környékén emberkínzás, deportálás, Auschwitz, Don-kanyar, katonaszökevények felkoncolása, majd Auschwitz folytatása: kitelepítések, koncepciós perek, Recsk, az ötvenhat utáni retorziók – és így tovább.

Mindez együtt a polgári biztonságnak és a személyi jogoknak olyan lábbal tiprása, az emberi értékeknek olyan megbecstelenítése, amely a korábbi századok történetéhez képest, úgy tetszik, súlyosabb, halmozódó értékvesztéshez vezetett, a társadalmi normáknak széles körű érvénytelenedéséhez. Olyan viselkedési normaváltáshoz a mindennapi életben, iskolában, munkahelyen, sajtónyilvánosságban, családi otthonban, amely az utóbbi időkig állandó mérgezésként jelentkezett, s a közgondolkozásban, közéletben olyan banalitásokban is megmutatkozott, mint a bűnözés emelkedése, a telefonfülkék széttörése, az emberek minden ok nélküli bántalmazása, az egyszerű, mindennapi becsület és tisztesség, természetes emberi-társadalmi eljárásmód érvénytelenedése, az agresszió folytonos növekedése. Mindnyájan tudjuk-tapasztaljuk ezt, mindnyájan a normahiány szenvedői vagyunk. Szenvedői a természetes önszabályozás csökkenésének, a társadalmi etikai tartás érzékelhető hanyatlásának.

– Mindezt a jelenséget, úgy gondolom, az irodalom legjava felrajzolta, követni és tükrözni igyekezett. Még akkor is, ha magának az irodalomnak a fejlődése, autonóm kibontakozása gátolt volt is, időnként teljességgel elnyomott. Nem arról van-e szó, hogy mindezek ellenére, minden szörnyűséget és elnyomást átélve, az emberiség folyamatosan tanult az eseményekből, nem utolsósorban a tanulságokat levonó irodalom közvetítésével is?

– Ez igaz, részben igaz, de mielőtt az irodalom sajátos problémájára rátérnék, a társadalmi normák érvénytelenedésére hadd említsek egy egyszerű esetet. Apró, de jellemző jelenséget. Bárki, aki a fiatalabb korosztályok viselkedését valamelyest is megfigyeli, levonhat belőle következtetéseket. Az egyik legnevesebb írónk feleségével történt. Szolíd, tudós nő, könyvei jelennek meg, öltözködése, járása nem kihívó. Mégis a Városmajoron áthaladva, fényes nappal, egyszerre csak körülfogta három-négy fiatalember, ó, nem azért, hogy szemtelenkedjék vagy erőszakoskodjék vele! Nem, csupán megpofozta: jó hecc. Egyedi eset? Persze. De említhetnék mást, már bizonyosan szociológiai jellegzetességű tényeket. Beszélhetnénk az állami gondozásban felnőttek bűnözési statisztikájáról, a válások sokaságáról, az emberi, a szerelmi viszonylatok civilizálatlan, közönyös kegyetlenségéről, s ez mind az érzelmi értékvesztés, az önszabályozás, a szabad-nemszabad-tudat rögzülésének hiányossága. Elég egyetlen Kék fény kamera elé állt bűnözőnek vallomását végighallgatni, hogy a szörnyű tetteket könnyedén beismerők erkölcsi közönyössége miatt az ember hátán futkározzék a hideg.

– De hát a maga módján a Kék fény is, meg az irodalmi ábrázolás is, amelyben éppen az utóbbi években nagyot léptünk előre, éppen a visszaborzasztást, a társadalmi etika elvi megerősítését, az érzelmi kultúra fejlesztését szolgálja.

– Előre léptünk az ábrázolás terén. Kétségtelen. De éppen az irodalmi fejlődésnek van egy olyan jellegzetes tulajdonsága századunkban, amely az általános értékvesztésnek egyik elősegítője. És itt nem a nyers realizmusra gondolok, mely legjava íróinkban is olykor naturalizmusra vált, vagyis az erőszak ábrázolásának, a durvaság tényeinek fokozott előtérbe tódulására. Ez az irodalomban, a naponta sugárzott filmekben világjelenség. Másról van szó, vagy másról is: az irodalmi-művészeti érték korunkban elképesztő gyors változásáról. Erről a huszadik századi specialitásról. Tudnivaló, hogy a művészi kifejezési formák, az esztétikai érték megvalósulásának tényezői korról-korra változnak. Herbert Read, a korszakos jelentőségű angol műkritikus ezt az őszinteség forradalmának nevezi. Megfigyelése szerint, amely aligha vonható kétségbe, a kifejezési formák, melyek többnyire új és új tartalmakat is hoznak magukkal, időről időre a használatban elkopnak, a jelenségek láttató és őszinte megérzékítésére új és új formákkal váltandók fel. Ez az állandó váltás a művészetek történetében mindig is jelen volt, anélkül persze, hogy a már létrejött kultúrkincs klasszikus érvényét megingatta volna. Gondoljunk rá például, a képzőművészetben miként követték egymást – igaz, hogy századok során – a különböző stílusok: reneszánsz realizmus, barokk, rokokó, impresszionizmus, avantgárd formabontás stb. Igen, de ez a folyamat századunkban nem expresszsebességre, hanem hangsebességfelettire kapcsolt.

– Felvázolnád, ha csak sebtében is, ezt a folyamatot?

– A legmagasabb szintet tekintve, a század a nagy Nyugat-nemzedéknek megújító, új kifejezési formákat hozó forradalmával indul, melyben például a költészetet tekintve, szimbolizmus, impresszionizmus és az objektív líra áttételes realizmusa keveredik. A prózában pedig a naturalizmusból kiindulva a flauberti impasszibilitás. Ezzel a csodás tehetségeket egybefogó Nyugat-nemzedékkel értük utol újra az európai fejlődést, s kapcsolódtunk bele méltó remekművekkel. Voltaképpen ez volt a programjuk is. Ezért nevezhetjük együttes hatásukat új reformkornak. De alig stabilizálja magát, veri keresztül értékeit ez az új – megjelenik Kassákkal (Mesteremberek, 1915) a formabontás, az avantgárd, mely az eddigi értékmérőket félrehajítva, egészen más esztétikai törvények alapján működik. Remekművei a húszas évek elején születnek, lásd A ló meghal, a madarak kirepülnek, majd az Egy ember élete stb. Tudott dolgokat mondok, de kénytelen vagyok vele. Az avantgárdra következik a hagyományhoz visszatérő, az élőbeszédhez közelítő, a racionális formákhoz, köznapi, közérthető kifejezéshez visszaigazító új népiesség, mely a maga magas szintű egyszerűsítésével ismét másfajta – de megint csak merőben eltérő – értékszintet produkált nagytehetségű alkotóinak műveiben. Ez már a harmadik, és – tegyük világossá – az európai fejlődéstől némileg eltérő értékteremtés volt. Ne értsük félre, tisztelet, becsület a húszas és harmincas évek kibontakozó alkotóinak, a magyar irodalom nemzeti politizáltságának, tegyük hozzá: hagyományos politizáltságának kiemelt képviseletéért, mely legjobb tehetségeiben, mint a korai Nyugat, megintcsak megközelítette a reformkori fokot. (Lásd Illyés, a némileg más színezetű Szabó Lőrinc, Németh László és a húszas-harmincas évek Veres Péterének, Kodolányijának, valamint a falukutató irodalomnak kiemelkedő alkotásait.)

– Ez másfelől, úgy gondolom, speciális, jellegzetesen kelet-közép-európai jelenség.

– Úgy van, és csak akkor devalválódott, bizonyos egyedeiben, akkor tükrözte az értékvesztést, amikor a fordulat éve után, a hatalom beavatkozása következtében kvázi előírássá vált; amikor a sztálinizmus és a poszt-sztálinizmus következtében kötelező stílussá lett, mondhatni egyetlen irányzattá, más törekvéseket háttérbe szorítva. Ekkor az irodalom autonóm fejlődésével keveset törődve, kiemelkedő alkotói mellé az epigonok konjunktúrát kihasználó egész siserehadát hozta a felszínre. Volt idő, különösen a Rákosi-korban, de még azután is, amikor az úgynevezett szocialista realizmus csaknem egyetlen letéteményeseként a magyar irodalom értékvesztését dokumentáló egyszínűséget produkált. (Nem említem itt, hogy fiataljai között jelentékeny tehetségek is voltak, s azt sem, hogy származásuknál, társadalmi indulásuknál fogva, hitük érthető volt, s kiábrándulásuk meglehetősen hamar bekövetkezett.) Ne gondoljunk itt csupán a Sztálin- és Rákosi-antológiákra, mert ezekben a hatalom nyílt erőszaka kétségtelen, s olyanok is szerepeltek benne, akiknek szembefordulása a későbbiekben világos. Elég számba venni a további jelenségeket, melyek például a hatvanas években olyképpen is megnyilatkoztak, hogy miközben egy Weöres, egy Ottlik, egy Pilinszky, egy Jékely, egy Kálnoky, egy Szentkuthy, egy Hamvas, egy Mándy az irodalmi élet elhanyagolható szereplőivé minősíttettek (Márai, Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Határ Győző, másfelől Jászi Oszkár, Bibó, Fejtő Ferenc stb. neve pedig leírhatatlan volt), hivatalból nem engedélyeztetett olyan versantológia megjelentetése, melyben az adott politikumot szolgáló költők központi helyet ne foglaltak volna el. A Hét évszázad magyar versei első kiadásában Madarász Emil persze benne volt – hogy más, azóta kihullott jelentéktelen költőket ne is említsek –, de Babits értékét méltatlanul dokumentáló versmennyiséggel szerepelt, az újholdas költőket pedig kihagyták.

– Rá kell kérdeznem, hatott-e rád, kritikusként befolyásolt-e valamennyire is ez a tendencia?

– Hogy szolgáltam-e? Nem. Kritikusként ezekben az években jó ideig hallgatásra kényszerültem. Annak ellenére, hogy természetesen az értékek – az igazi érték – pluralizmusának vagyok híve, bármilyen hatalmi kényszerrel vagy később feltörő divattal szemben. Hiszen tisztában kell lenni azzal – és most már a későbbiekről beszélek –, hogy a kifejezési formák lökésszerű divatokban jelentkeznek, s a divatok, például a napjainkban jelentkező posztmodern vagy neoavantgárd, mint az áradó folyók; roppant hordalékanyagot görgetnek. Így volt ez már a tízes évek formai szigorúsága idején, s így van a neoavantgárd vagy medium-art napjainkban észlelhető térhódítása idején is. Még az irodalmi autonómiát tekintetbe vevő mai stílváltozás is mágneses erővonalaiba vonja a kis tehetséget vagy a dilettánsokat. Ezzel számolnunk kell. Hogy ne mai és ne magyar példáról beszéljek, hány író neve maradt fenn Apollinaire vagy Max Jacob mellett a korabeli francia avantgárd idejéből? És magyar példát véve, hány a Kassák-szerkesztette A Tettből és Mából, vagy a húszas években kiadott Dokumentumból, mely telistele van csupa-csupa Kassák-stílusú verssel? És vajon az ötvenes és hatvanas évek Illyés-epigonizmusa az irodalmi fejlődés szempontjából hány jelentékeny költőt tudott felmutatni?

– Kevés tehát véleményed szerint a maradandó érték?

– Ezt nem mondanám. De nem kerül az olvasói köztudatba. Az értékvesztés, mint puszta olvasáskultúrai jelenség pregnánsan felismerhető ebben is. Éppen ezért hiszem, hogy a kiválasztásra, az értékek tudatosítására, az esztétikai pluralizmus fenntartására már olvasásszociológiai jelenségként is – nem beszélve az irodalmi fejlődés követelményéről – elkerülhetetlenül szükség van. Vagyis arra, hogy a mai magyar irodalmat akár hagyományosabb módon, akár formabontással vagy bármi más, levő vagy leendő eszköztárral, de eredményesen lehessen fejleszteni. Visszatérek ezen a ponton a nagy Nyugat-nemzedékre. Ez kialakított egy erős és nehezen kitörölhető hagyományt, amelynek leglényegesebb eleme, hogy pontosan érződik, amit az író megcélzott, és amire a műalkotás létrehozásával bele is talált. Ehhez képest az új versre és prózára az a jellemző, hogy most a céltábla nem adott, hanem az író ide-oda lövöldöz, és csak a végén derül ki, hogy mi is volt a céltáblája. Az előbbi és az utóbbi módszer is szolgálja, szolgálhatja – jól tudjuk – az elháríthatatlan feladatot, az értékek teremtését.

– Ha tehát mai irodalmunk nyújt végül is pozitív példákat, mi szükséges még véleményed szerint annak az értékválságnak a leküzdésére, amelyről korábban beszéltél?

– Úgy gondolom, nemcsak az irodalmi értékválság, hanem a társadalmi értékvesztés leküzdésére is szükséges a kritikusok szorosabb együttműködése. Szükséges az értékek összefogása, tudatosítása (amit az Újhold-évkönyvekkel is szolgálni kívánunk). Meggyőződésem, hogy az általános értékdevalválódáson csak a társadalom anyagi, erkölcsi, pedagógiai viselkedési normákat szabályozó átalakulása tud valamelyest segíteni. Ebben a nagy egészben, ebben a kalapban természetesen benne van az irodalom működése is. Ha nem hinnénk abban, amit Rilke mond az Archaikus Apolló-torzó című versében, hogy a mű nézőnek, olvasónak egyaránt szuggerálja azt a bizonyos „Változtasd meg élted” igényt, akkor jószerével felhagyhatnánk minden művészi tevékenységgel. Akkor csinálják csupán azok, akik semmi mást nem akarnak, csak pénzt keresni.

– Mi tehát akkor az értékteremtés feltétele?

– Bármi összefogás, az értékek létrehozása, egyetemes elismertetése és „propagálása”, ez a bizonyos „változtasd meg élted” művészi program csak általános társadalmi-erkölcsi változás esetén igazán hatékony. Olyan viszonyok között, melyekben egyfelől a politika iránti érthető, de túltengő érdeklődés, a botrányra spekuláló, másfelől az erotikus képzelgéseket kiszolgáló aluljáró-irodalom nem szorítja teljességgel a háttérbe a literatúra stabil értékeire irányuló természetes igényt. Ha az olvasó figyelme visszakapcsol az irodalomnak mélyebb hatást elérni tudó műveihez, ha a sokszínű irodalmi érték emberformáló szerepe a jelenlegi forradalmi változásban is helyreáll. Ezért is írtam fel interjúm mottójául a babitsi idézetet, melynek filozófikus nyelven megfogalmazott jelentését köznyelvünkre ekként fordítanám le: „Nem a pillanatnyilag születő, hanem az érvényes az, ami örökre igaz.” Tegnap is, ma is, holnap is. Minden társadalmi és irodalmi értékválságon keresztüllábolva.

– Keresztüllábolva, de mikor?

– Igazad van: az idő tényezője az író számára egyáltalán nem közömbös. Az idei könyvhéten évtizedekre visszatekintve is páratlanul sok könyv jelent meg. Közülük szép számmal olyan, amely elmaradt, elhallgatott politikai információk hiányát pótolja. Ismeretük mintegy a demokratikus áttérés alapfeltétele. Mellettük szintén meglepő számmal kínálják magukat szépirodalmi könyvek, ígéretes fiataloké és jónevű, ismert íróké. Vers, próza, esszékötet. Csakhogy az irodalmi olvasmány a közérdeklődés tőzsdéjén besszben van, mélypontra süllyedt. Kit érdekel ma egy jó vers, vagy emberségünket mélyen érintő, létérzetünkig ható, valóságunk elviselését könnyítő regény?

Aggódva veszem számba ezt a polcokat duzzasztó, nagyszabású és nemes szépirodalmi termést. Ami belőle érvényes, mikor válik igazzá az olvasóban? Ez a ma nyugtalanító kérdése: mennyire és mikor?