Egyetemes értékek, válogatott mániák

Az Újhold című irodalmi folyóirat 1946 és 1948 között jelent meg, mindössze hét alkalommal. A lap a humanista hagyományok nyomán kereste a történelmi válság megoldásának lehetőségeit, a háború okozta sebek, sérülések, lelki iszonyatok gyógyítását. A Nyugat hagyományait követte, az irodalom autonómiájáért küzdött. Szerkesztője, Lengyel Balázs a következőket írta Babits után című, sokszor támadott programcikkében: „Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támasztja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nem lehet más érvényességet elismerni.” Két esztendeje évkönyv formájában jelenik meg az Újhold, évente kétszer, könyvhétre és karácsonyra. Szerkeszti – természetesen – Lengyel Balázs, aki egykori szerkesztőtársa, Mándy Iván Kossuth-díjával egy időben, április 4-én a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetésben részesült.

*

– Nemes Nagy Ágnes Között című verséről írott esszédben azt fejtegeted, hogy a létértelmező költészetnek egyetlen kérdésre kell válaszolnia: hogy vagy? Ezt kérdezném most tőled: hogy vagy mint szerkesztő, akinek négy évtizeden át nem volt lapja; mint egy irányzat vezéregyénisége, akinek évekre száműzték hadseregét, csak nimbusza maradt fenn; mint kritikus, aki hosszú ideig csak gyerekkönyveket publikált?…

– Nimbusz, egy irányzat vezéregyénisége, a babitsi hagyomány mai képviselője? Hallani is restellkedve hallom. Ha az egykori Újhold irányzatosnak is tekinthető az irodalomtörténeti visszatekintésben, nem törekedett az értékek kizárólagos kiválasztására, egy bizonyos tendencia mindenáron való érvényesítésére, hanem inkább az értékek felmutatására. A múltakon okulva ezt a szándékot, a különböző értékek egymás melletti felmutatását ma még fontosabbnak tartom. Az évkönyvsorozatban azt szeretném elérni – sokkal-sokkal tudatosabban, mint a régi Újholdban –, hogy a mai magyar irodalom minden színvonalas értékét egybetartsam. Irodalmunknak határoktól, szemléletmódoktól független minőségi egységét felmutassam. Egyetlen egységes magyar irodalom van, bárhol írják is azt az írók, bármilyen szemlélettel és kifejezési módon. A magyar irodalom értékképét úgy képzelem el, mint egy gúlát. Akik a csúcson állnak, a magasság okán, közelebb vannak egymáshoz mint gúlaalji társaikhoz, akik történetesen velük azonos irányzatot képviselnek. Babits és Móricz, bár más ízlés, más törekvés, az irodalom más felfogása vezérelte őket, minden vitájuk ellenére a minőség szolidaritását nem tették kétségessé. Szerkesztőtársaimmal, Nemes Nagy Ágnessel és Lakatos Istvánnal az a szándékunk, hogy irányzatoktól függetlenül a legmagasabbrendű irodalmat és gondolkozó esszét nyújtsuk át az olvasóknak.

– Életed eseménysorát ismerve, látok itt némi ellentmondást. Fiatalon, a harmincas években, a Márciusi Front szervezői között tűnt fel a neved, s így feltehetően inkább a szolgáló irodalom híve lehettél, a szó móriczi értelmében. A negyvenes években, 1945 után viszont, már a babitsi módon értékcentrikus irodalmat szervezted az Újholdban, Pilinszkyvel, Mándyval, Nemes Nagy Ágnessel, Rába Györggyel, Szabó Magdával…

– Nem ellentmondás ez az én szememben. Babitstól tanultam meg, szinte gyerekfővel, hogy az irodalom erkölcsi kérdés – azon belül, hogy a művészetet létrehozó, önmagát megvalósító tevékenység. A politikáról is naivan hittem sokáig, hogy erkölcsi dolog. A Márciusi Front a harmincas évek végén az ország demokratikus átalakítását kívánta szolgálni, a jogok kiterjesztését, az anyagi javak elosztásának igazságosabb módját. Erkölcsileg helytálló, kikezdhetetlen eszményeket. Igaz, az úgynevezett népi írók egy része – hangsúlyozom: egy része –, az írói kifejezést, az irodalmat csak eszköznek tekintette, nem célnak. A Front radikális baloldalhoz tartozó politikus hívei pedig a nyugatosok vonalát túl ezoterikusnak, elvontnak tartották. Szektás dogmatizmussal ítélték meg azokat, akik ma már nemzeti klasszikusaink. Ha Kosztolányi például szóba került közöttünk, a politikai egyetértés ellenére nyomban kipattant a vita.

– A népiek és az urbánusok, a Válasz és a Szép Szó köre között csakugyan akkora ellentét feszült, mint ma látjuk? Vagy csak a mai szemléleti és alkotás-módszertani ütközéseket vetítjük vissza a múltba?

– Az alapkérdésnek, hogy mire jó, milyen funkciókat tölt be az irodalom, ez csak egy része. Elég most belőle annyi: még egymás vitathatatlan értékeit is fanyalogva mustrálták a két tábor tagjai – a szakadék akkora volt. Emlékszem, József Attila Hazám című versét a népiek kifejezetten a Márciusi Front ihletésének tartották, az ő szellemi sikerüknek tulajdonították, holott ez a nagy összefoglaló vers logikusan épült József Attila addigi életművére, mintegy eszmei-politikai mondanivalóinak egyik betetőzőjeként. De meg nem érteni, lefitymálni, gyűlölni könnyebb azt, akit nem ismerünk. Ez ma is érvényes, sajnálatos alapigazság.

– Vajon a mai szellemi viták, szembenállások egy része csakugyan visszavezethető erre a félévszázados feszültségre?

– Egy részük. Az Újhold-évkönyv most könyvnapra megjelent számában leközlöm többek között Szabó Zoltánnak (aki, tudjuk, falukutatóként a Márciusi Front írói közé tartozott) egy ötven évvel ezelőtti cikkét. Címe: Központi gyűlölde. A két tábor szembenállásáról szól, ma is írhatta volna. Álláspontja kristálytiszta. A gyűlölködésen túllépve, de a különbségeket, az alkati, élménykörbeli, alkotásmódbeli ellentéteket nem letagadva, próbáljuk egymás munkáját és személyét tisztességgel megbecsülni. A legtöbbet e téren talán a kritika tehetné. Az olyan kritika, amely nem egy-egy tábor íróit pásztorolja, hanem az egyetemes magyar irodalom érdekeit tekinti. Schöpflin Aladár adott erre példát a múltban, vagy a hatvanas években Rónay György, aki a legellentétesebb alkotásmódokban, még az alkatától távolesőkben is, megkereste és felmutatta az értéket. Kidolgozta a személyiség és a mű analízisét. A minőség jegyeit éppúgy ki tudta mutatni Ottlik Gézában vagy Mándy Ivánban, mint Sinka Istvánban. Az a reménységem, hogy a kényszerektől, nyomásoktól, a mesterségesen is gerjesztett megosztottságtól szabadulva, kritikai életünk tesz ma ez irányban lépéseket. S ahogyan növekszik irodalmunknak az a bizonyos engelsi immanenciája, politikától való függetlenedése, önálló erkölcsi felelősségérzete, még többet tud majd tenni.

– Az Újhold rövid fennállása alatt nem politizált, de közvetlen politikai támadások jócskán érték, olykor esztétizáló köntösbe bújtatva. Lukács György, Bóka László, Keszi Imre tollából például…

– A hagyományos humanista elkötelezettségen túl valóban nem politizáltunk. De mindazokat, akik egy ma már belátottan téves koncepció alapján ki akarták iktatnia Nyugat humanista hagyományát szellemi életünkből, puszta létünk is ingerelte. Lukács 1946-os támadó tanulmánya után teljesen ki voltunk szolgáltatva a sajtó kénye-kedvének. Milyen osztályt képviselünk, kik a megbízóink? – kérdezgették tőlünk. Mi meg naivan azt hittük, hogy az éles, nyílt vita természetes velejárója a demokratikus szellemiségnek. Nem hatalmi fenyegetés. Finoman szólva, nem nekünk voltak megbízóink… Nem mi követtünk, hogyan is követhettünk volna, az irodalmi hegemónia megszerzésére kidolgozott sémákat. Nem ismertük az irodalomirányítás megszerzésének mechanizmusát. Nem képzeltük, hogy elvek vagy eszmék kifejtése – a humanista gondolkodásmód keretein belül – hátrányos helyzetet teremthet, s elvezethet a lap megszüntetéséig. Igaz, az az idő, amikor egyetlen telefonnal még lehetett szakítani elismert írók pályáját, könyveiket zúzdába lehetett küldeni, s eltiltani őket mindenfajta publikálástól (ha nem írják a diktált szövegeket), csak később következett be.

– Az ötvenes években mivel foglalkoztál? S mivel a lap munkatársai?

– Ne tartsunk panasznapot. Röviden csak annyit: az a tengődés, a nyomor korszaka volt. Akit érdekel, hogyan éltek a hallgató írók, Mándy Iván remek könyvében, az Előadók, társszerzőkben eleven képet kaphat róla. Engem elbocsátottak állásomból, klasszikusok rádióra alkalmazásából éltem, fordítottam, 30 meg 50 forintos tiszteletdíjakért előadásokat tartottam. Kritikát egészen 1958-ig nem közölhettem. Tanulmánykötetem 24 év után 1972-ben jelent meg ismét. Írtam viszont ifjúsági regényeket, s ily módon belekóstoltam a szépprózaírásba. Nem árt egy kritikusnak. Egy tizenhatodik századi regényembe, az Ezüstgarasba az ország sorsa mellett a magam sorsát is némileg beleírtam.

A többiek? Nemes Nagy Ágnesről, ironikusan, azt írta a kor neves műítésze, hogy műfordításai mellett nagyon szeretné látni új verseit. Persze, rejtegette őket. Az azóta jól ismert versek csak asztalfióknak készültek. Pilinszkynek 1959-ben jelent meg újabb kötete a 46-os Trapéz és korlát után. Azzal a feltétellel engedélyezték kiadását, ha hozzáír még egy KZ-verset. Bizalmas utasításként még azt is meghagyták a műszaki előállítóknak: „Nehogy szép könyv legyen!” Így jelent meg a Harmadnapon, ezer példányban. Prózaíróinkat később és még nehezebben fogadták be, engem legutoljára.

– Az Újhold megjelenésének újabb esélye alig néhány éve merült fel…

– Örök hálával tartozom Szederkényi Ervin emlékének, aki a Jelenkor 1984 decemberi számát átadta nekem szerkesztésre, kvázi Újhold-számnak. Ez adta az ötletet a Magvető néhai igazgatójának, Kardos Györgynek, aki felkínálta, hogy a régi anyagból csináljunk antológiát. Újat csinálunk – javasoltuk neki Nemes Nagy Ágnessel és Lakatos Istvánnal. Így jött létre az évkönyv. Pontosabban az évkönyv-sorozat.

A könyvhétre most megjelent Újhold-évkönyv a sorban az ötödik kötet. Az eddig kinyomtatott csaknem 2500 oldalon régi és új nevek egyaránt szerepelnek, különböző csoportok képviselői, határainkon inneniek és határainkon túliak. Olyan nevek is, akiket két-három évtizeden át ki sem nyomtattak a hazai sajtóban… Eljött az ideje az értékek összefogásának és az elégtételadásnak. Külföldre szorult nagy íróink munkásságával, Márai Sándoréval, Cs. Szabóéval, Határ Győzőével terjedelmes tanulmányokban foglalkoztunk. Akitől lehetett, közöltünk kéziratot is. Ahogyan rendszeresen publikáljuk a szomszédos államok magyar szépíróit is. A szlovákiai Grendel Lajost vagy fiatalabb költőtársait, az erdélyi Székely Jánost (az ő pompás kisregénye lesz karácsonyi számunk meglepetése), Lászlóffy Aladárt és Csabát, Szőcs Gézát. Most megjelent új számunk a jugoszláviai magyar írók egész mustráját mutatja be, Gion Nándortól és Dudás Károlytól Tolnai Ottóig. Az elégtételadásnak, az elmaradt méltatásnak persze számos hazai példája is akad. Felsorolásuk helyett hadd említsek meg közülük csak kettőt, Ottlik Gézáét és a most Kossuth-díjjal kitüntetett Szentkuthy Miklósét.

– Ami a díjazottakat, kitüntetetteket illeti, egész galériát mutattok fel belőlük. Meg kell mégis kérdeznem, hogyan áll össze egy-egy szám? Kérsz anyagot, vagy spontán érkeznek a kéziratok?

– Nem tartom jónak azt a folyóiratot, amelyet a posta szerkeszt. Többnyire kérek kéziratot. A számot előre megtervezzük. Nagyjából tudjuk, ki min dolgozik, mi az, ami mélyen foglalkoztatja. Mivel szeretnénk, hogy a magyar olvasó lehetőleg mélyebben, de másról és többről is gondolkozzék, mint az az utóbbi évtizedekben lehetséges volt, különösen az esszék, a tanulmányok terén íróinkkal előre megbeszéljük a témát, válogatva a lehetőségek között. Az egyik kritikus azt írta rólunk, mégpedig dícsérő szándékkal, hogy az Újholdban ki-ki a mániáit írja meg. Meglehet, de a válogatott mániáit. Így jöttek létre olyan tanulmányok, amelyek az irodalmárok tudatában nagy visszhangot keltettek. Domokos Mátyás Hiánylistája például, Poszler György feltáró tanulmánya a modern fizikai világkép és a művészet összefüggéseiről vagy Vikár György freudista Szent Ágoston-elemzése. Néha szerencsénk is volt. Így tudtuk közölni Babits Mihály három kiadatlan írását is. Bibó Istvánnak nemcsak a lektori jelentéseit, hanem történelmi játékát, a pompásan szellemes, ironikus Uchroniát. Új számunk meglepetése Lengyel József Szembesítése, mely „külpolitikai okokból” egy negyedszázadig el volt zárva az olvasók elől, mivel Moszkvában játszódik, a sztálinista viszonyok között. Ilyen meglepetés még Jászi Oszkár beszéde 1947-ből idehaza a Martinovics páholyban, vagy Szabó Zoltán dokumentumként közölt cikksorozata a harmincas-negyvenes évek fordulójának kritikus idejéből.

Mindez a szerencse és szándék kevés volna, ha a hazai irodalomnak egy tekintélyes és kiváló tábora nem állt volna mellénk, hagyományosak és újítók, idősebbek és fiatalabbak, a prózában Mészöly Miklóstól és Cseres Tibortól Esterházy Péteren és Nádas Péteren át Lengyel Péterig, a költészetben Weöres Sándortól, Csorba Győzőtől és Csoóri Sándortól Kukorelly Endréig és Györe Balázsig. A szerkesztés gondjait főmunkatársként osztja meg velünk Balassa Péter.

– És a siker? Volt-e sikeretek?

– A siker elsősorban az olvasókban van. Hogy megveszik-e, szívesen olvassák-e évkönyvünket. Ebben, azt remélem, bizakodhatunk. Régi számaink elkeltek. A kritikai sikerünk – dicsekvésnek hangzik, de így igaz – csaknem egyértelmű. Még a világsajtóban is volt visszhangunk. A Neue Zürcher Zeitung meg a New York Times is beszámolt vállalkozásunkról. Ez sok is. De nekünk, mint a mitológiai királynak, Polükrátésznek, nem kell gyűrűt dobnunk áldozatul. Ifjúságunkat, alkotó korunk javát már elnyelte a tenger.