A népi mozgalom vonzáskörében

– A Kabdebó Lóránttal való beszélgetésedből tudjuk, hogy a harmincas évek végétől, s főként a negyvenes évek elején, írói pályakezdésed idején részt vettél jó néhány haladó szellemi vagy politikai jellegű megmozdulásban, és egészen fiatalon, tizenkilenc évesen, jelentős, mondhatni vezető szereped lett a Márciusi Front megalapításában.

– Túl szép, túl cifra lovat adsz alám. Bármennyire képlékenynek látszik a történelem, hiszen az emlékező alakíthatja így, alakíthatja úgy (kivált, ha a többi emlékezőt hatalmában áll befolyásolni, vagy szerencséje van túlélni), mégis jobb megmaradni a tények mellett, tartózkodva a szerepek tetszetős felnagyításától. Lesz szavában elegendő szubjektív elem így is, már csupán amiatt, hogy ő emlékszik. A vezető szerep, amelyet emlegettél, erős túlzás. Annyi a tény, hogy egyetemi hallgatóként buzgón részt vettem a Márciusi Front munkájában (első cikkemet is róla vagy általa felvetett kérdésekről írtam), s annak az elhíresült 12 pontnak, mely 1937-ben az ország demokratikus átalakítását követelte a radikális földreformtól kezdve a szabadságjogok széles körű biztosításáig, csakugyan én voltam a felelős kiadója. De a pontokat, ha utólag közösen beszéltük is meg, Donáth Ferenc és Kovács Imre fogalmazta. A Márciusi Front, megalapításának nagy port felvert ténye után (tudnivaló, hogy az első baloldali, népfrontos összefogás volt ez a feudális-konzervatív és a hatalomra törő fasisztikus törekvésekkel szemben) 1937 őszén ért hatékonysága csúcsára a makói konferenciával s az utána megrendezett Magyar Múzsahangversennyel (itt Bartók is fellépett), valamint szintén a Zeneakadémián rendezett Válasz-matinéval. De a jobboldal és a kormányzat nyomban visszaütött, megkezdődtek a falukutatók elleni perek, s 1938 tavaszán új sajtótörvényt is hoztak, amely lehetetlenné tette a mozgalom lapjainak, a Kovács Imre szerkesztette Hídnak és a Losonczy Géza szerkesztette Továbbnak a megjelenését. A Válasz-matinét még a hirtelen támadt nagy reménységek idején rendeztük reprezentáns szereplőkkel, reprezentatív közönség előtt. Ott volt többek között Móricz Zsigmond is. A matiné után ismerkedtem meg vele, jobban mondva mutattak be neki. A szereplők és híveik a Körút és az Aradi utca sarkán levő Kőmíves vendéglőbe mentek. Engem akkor Erdei Ferenc pártfogolt, mellette ültem, s szemben ült velünk Móricz Zsigmond. Furcsa, hogy mit őriz meg az emlékezet, micsoda köznapiságokat, még furcsább s egyben mélyen szomorú, hogy a lényeget olykor kiejti. Mikor a pincér felvette a rendeléseket, Móricz pacalpörköltet kért. Erdei alkalmazkodó, ügyefogyott tiszteletnyilvánításból azt mondta: ha ilyen nagy író pacalpörköltet eszik, ő se kér mást. Ott, ezen az ebéden valami vitatkozásfélébe keveredtem Veres Péterrel, talán a pártalapítás kérdéséről, mely akkor nagyon is a levegőben volt, vagy még inkább arról a magyar faji szépségideálról – ó, az emlékezet nyomorúságos kihagyása –, melyet később a Mit ér az ember, ha magyar? című könyvében részletezett.

– Tehát már 37 novemberében dolgozott Veres Péter ezen a könyvön?

– Nem esküszöm rá. Konkrét és mulatságos emlékem ez ügyben későbbi. Az ugyanis élesen előttem van. Veres Péter egy ízben, alighogy belépett a Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezetének irodájába, rámutatott Szendrő Ferenc feleségére, és mint egy tromfot, emelt hangon vágta az üdvözlésére köréje gyűltek elé: „Látjátok, ez az asszonyka tipikus megtestesítője a magyar faji szépségideálnak!” A válasz erre: vigyor és kuncogás. Mert a csinos és okos asszony magyarnak természetesen magyar volt, de nem volt „törzsökös”, se nem volt – ahogyan akkoriban mondták – árja. Ha valaminek, hát más faji szépségideálnak – ha ugyan van ilyen – felelt volna meg. Legalábbis a származási papírok szerint, mert a gének útja kiszámíthatatlan. Azt, hogy Veres Péter már a Válasz-matiné idején forgatott a fejében ilyen gondolatokat, csalékony emlékezetem mellett a kor levegője is valószínűsíti. A faji ideológia magasra transzformáltan – német gerjesztésben – áramlott körülöttünk. És volt korábbi magyar gerjesztője is: a népi írókra és a népi értelmiségre oly nagy hatással levő Szabó Dezső, aki ez ügyben nem átallott a húszas évek elején a szélsőjobboldali kurzussal is együttműködni. Babitsot az ő feljelentése alapján helyezték rendőri felügyelet alá. Másfelől, hogy a kor nyomását ábrázoljam: a Márciusi Front jobboldali támadói egyre azt hajtogatták, nem beszélünk a legégetőbb problémáról, a zsidókérdésről. Ez a vád, mely imamalomként zörgött körülöttünk, még a legvilágosabb fejekben is keltett rossz reakciókat egy-egy pillanatig. Igazán csak Veres Péter akkori mentségére említem meg, hogy még Erdei is felvetette Bibónak (lásd levelezésüket), nem volna-e tanácsos belevenni a Márciusi Front fogalmazás alatt álló programjába a zsidóknak nemzeti kisebbséggé nyilvánítását. Az asszimilációs út helyett, demokratikus jogbiztosítással ugyan, de disszimilálni őket. Persze erről nyomban letettek. Bibó, végiggondolva a kérdést, egészen más eredményre jutott. Híres, nagyszabású tanulmánya erre is perdöntő bizonyíték.

A Kőmívesben Veres Péterrel vitázva - számomra önmagában is megtisztelő volt ez a vita – felfigyelhetett rám Móricz. Megvolt, meglehetett a véleménye erről a kérdésről, hiszen nem sokkal, tán egy évvel később a Pesti Naplóban kolumnás cikket írt róla. Mindenesetre későbbi kapcsolatunk (ha egyáltalán helyes ez a szó, és nem aránytévesztés ilyesmiről beszélni) ezen a közös együttléten alapult. Én ugyanis Móriczot olyan nagy, mind a jelenlévőknek fölötte álló íróként tiszteltem, hogy amikor Tamási Áron nem sok idő múlva a Márciusi Front című előadásában (a Centrál kávéház különtermében) kijelentette, hogy ha ő volna a magyar kormányzat, az Erdély megírásáért báróságot adományozna Móricznak, én ezt a rangot még keveselltem is. Ha a rangot teljesítményekért adják, a magyarság szolgálatáért, úgy gondoltam, Móricznak legalább hercegi cím járna. No de Tamási Áron tapasztaltabb ember volt nálam, jól tudta, hogy az arisztokráciában a fő-fő rangokat – már ilyen a mi történelmünk – túlzott lojalitásért, a Habsburg birodalmi érdekek szolgálatáért vagy esetleg – magyarán kimondva – nyílt hazaárulásért adják. Móricznak a báróság éppen megfelelt volna, mint gyanúba nem keverő kitüntetési forma. (Szegény Arany János mit szenvedett attól az egyetlen Ferenc József-i érdemrendtől!)

Visszatérve az eseményekre és a Márciusi Frontra: a mozgalom lapjait fenyegető sajtótörvény-tervezet ellen még megpróbáltunk tiltakozni. A Jászi Oszkár-örökséget fenntartó Csécsy Imrével, aki a Századunk című radikális folyóirat szerkesztője volt, és Szabó Zoltánnal hármasban fogalmaztunk egy tiltakozó iratot, amelyet Kovács Imre elfogadtatott az ifjúsággal az egyetemi nagygyűlésen, én pedig elvittem gróf Széchenyi Györgyhöz, a Korunk Szava című, haladó katolikus lap főszerkesztőjéhez, aki ugyan kormánypárti képviselő volt, mégis fölolvasta a Parlamentben, tiltakozva a törvényjavaslat ellen. Meg is jelent másnap a napilapokban, hiszen a lapoknak létérdekük volt, hogy a sajtót ne korlátozzák. A korabeli stílust tükröző, szántszándékkal kissé cikornyás és hazafiaskodó szöveg ma is birtokomban van. Hatást persze nem értünk el vele, a javaslatból törvény lett, a kormány el volt szánva a mozgalom elhallgattatására, szétzúzására, folytak a perek a falukutató írók ellen, még A Márciusi Front Programja című kiadványunk aláírói ellen is bírói eljárást indítottak. Más formát kellett kitalálni, nem közvetlenül politikait. Felmerült (úgy emlékszem Erdei Ferencben), hogy a szociális problémákat is ébren tartó, de elsősorban a nemzeti tudatot erősítő, a náci és nyilas ideológiával szembeszegülő könyvsorozatot kellene kiadni. Megpróbáltunk hát a továbbiakban erre koncentrálni.

– Tudomásom szerint ekkor már megjelentek első írásaid.

– Mondjuk így inkább: első írásbeli próbálkozásaim. Beszámolok hát róluk és a belőlük levont tanulságról, csak azután folytatom a tervezett könyvsorozat nem minden pikantéria nélküli ügyét, mely az Erdei-Bibó-levelezésben „Puhafa” fedőnév alatt rejtőzik. (A sajtó alá rendező Huszár Tibor nem is sejtette, hogy a levelezők mit konspiráltak a fedőnév alá.) Első kinyomtatott írásom 37 őszén a Magyar Út című református hetilapban jelent meg A Márciusi Front zászlóbontása címmel, mégpedig a korviszonyokra jellemzően egy olyan cikk szomszédságában, sőt árnyékában, mely „igazi magyar jobboldaliságot” követelt. Az én monogrammal jelölt kis cikkem a Márciusi Front Makói kiáltványát ismertette csupán. Állásfoglalásnak igen, írásnak nem tekinthető. De a Magyar Út szerkesztője, úgy látszik, gondolt arra, hogy a továbbiakban is foglalkoztasson. Vagy bennem volt leküzdhetetlen szereplési vágy, írásra, megjelenésre sarkalló? Tény, hogy amikor Erdei Ferenc elpanaszolta, hogy kiszorították őt a makói parasztok hagymatermelő szövetkezetéből, és ez a termelői szövetkezet teljes egészében állami szerv, a METESZ kezébe került – vagyis hogy meghiúsult az ő dán példán alapuló koncepciója, hogy a termelők maguk álljanak össze, és maguk értékesítsék árujukat –, tehát az alulról épült szövetkezetből felülről rájuk tukmált lett, összeültem Erdeivel, és az ő információi alapján írtam második cikkemet A makói hagyma címmel. Kaptam is rá nyomban választ, ironikusat, kioktatót, egy később nagy névre szert tett gazdasági szakember, Csikós Nagy Béla tollából. Hogy Erdeinek volt-e igaza, akit én csak tolmácsoltam, vagy az akkor a METESZ érdekeit védő Csikós Nagy Bélának? „Írói” fejlődésem szempontjából más volt a fontosabb.

– A Századunkba is dolgoztál?

– Igen, de csak másfél év múlva, 1939 elejétől. A Századunk rangos folyóirat volt, a nagy hatású Huszadik Század folytatója. Nemcsak a szerkesztő Csécsy Imre volt kiváló gondolkodó és remek radikális publicista, minden totális állameszme támadója; munkatársai is jobbára a magas irodalomból kerültek ki, Nagy Lajostól Cs. Szabó Lászlóig, Boldizsár Ivántól Szabó Zoltánig. Ide már kisebb-nagyobb tanulmányokat írtam, közülük az első még a Márciusi Front problematikájához kapcsolódott, Nemzeti kultúra és a parasztság címmel. A tanulmány nyomán mindjárt egy kis vita kerekedett a lap hasábjain. Akkor vontam le azt a tanulságot, hogy a szellemi életben csak otthonosan ismert kérdésekhez szabad hozzászólni, sosem csupán mások felismerései vagy pláne információi (lásd a hagymaügyet) alapján. Másodízben égetve meg kissé az ujjam, kezdtem kijárni az írás hitelességének iskoláját. Bár fiatalos önbizalmamra ráfért, hogy még tanuljak.

A tervezett könyvsorozathoz pénz kellett volna, aránylag elég sok pénz. Csakhogy pénze a Márciusi Frontnak sosem volt. Akadtak ugyan lelkes emberek – például egy békéscsabai patikuscsalád –, akik rendszeres kis összegeket ajánlottak meg támogatásunkra. Ez csak a levelezés költségeire volt elég. Meg, ha jól emlékszem, Göndör Ferenc, az Amerikában megjelenő folyóirat, Az Ember szerkesztője terjesztette az amerikai magyarok között a falukutató könyveket, s Cserépfalvi, mivel az ügyet mi adminisztráltuk, jutalékot adott belőle a Frontnak. De a könyvkiadás drága mulatság. Komoly támogatás kellett volna megindításához. Volt nekem egy gyerekkori barátom, vagy tízéves koromból maradt rám, egy gyárigazgatónak a fia. Maga a politika nem nagyon érdekelte, inkább csak érintette, származásánál fogva. Valamit mesélhettem neki a terveinkről, mert az édesapja egyszerre csak odajött hozzám, és felajánlotta, hogy beszél a GYOSZ ügyvezető elnökével, Fenyő Miksával, a pénzügyi támogatásról. A GYOSZ – ma már kevesen tudják – a magyar kapitalizmus fellegvára volt, a Gyáriparosok Országos Szövetsége. Megkérdeztem Erdeit, mit gondol. Ő belement a tárgyalásba, ha a dolog etikailag elég bizarrnak látszott is. Meg kell viszont mondanom: inkább utólag visszatekintve tűnik különösen ellentmondásosnak. A korabeli sajtóstruktúra olyan volt, hogy a szépirodalmi vagy a politikai lapok legnagyobb részét a GYOSZ támogatása tartotta fenn. Előfizetésekből vagy hirdetésekből – a nagy sajtókonszernek lapjai kivételével – egy sem élt meg. Ez volt a realitás, amelyet Fenyő Miksával tárgyalva (aki különben maga is író volt, a Nyugat prominens munkatársa) Erdeivel hamarosan meg is tapasztaltunk. Másfelől viszont a GYOSZ-nak is érdekében állt, hogy gátat vessen a fenyegető német terjeszkedésnek meg a hazai nyilas előretörésnek. Nekik is volt mitől tartaniuk, ha a miénkkel nem is azonos meggondolásból. Így aztán barátom apja csakugyan megbeszélt egy időpontot Fenyő Miksával. Erdei meg én tárgyaltunk vele, két ízben is. Ez az a bizonyos rejtjeles „Puhafa-ügy” az Erdei–Bibó-levelezésben. Kulcsa egyszerű: a fenyő: puhafa. A tárgyalás különben jól indult, Fenyő kezdetben készségesnek mutatkozott, céljainkkal egyetértett, s egy szóval sem sokallta a húszezer pengőt, amit a sorozat megindítására kértünk. Csak utóbb kezdte gondterhelten kutatni, hogy mi a kapcsolatunk a Nyugattal, majd Katona Jenő lapjával, a Jelenkorral – melynek szintén volt egy hasonló célú füzet- vagy könyvsorozata – meg a Népszava-füzetekkel. Nem mondta ki, de éreztette, hogy nem mi vagyunk az elsők, s ő már több irányban is elkötelezte magát. Végül azzal zárta a beszélgetést, hogy megtárgyalja tervünket a GYOSZ vezetőivel, s majd visszatér rá. De nem tette, csak üzent. Mint utólag visszahallottam, „túl vörösek” voltunk a GYOSZ-nak.

A mi balsikerünkkel szemben, Szabó Zoltán 1939-ben rokon célokat valósított meg a Magyar Nemzet című napilapban. Ez volt a Szellemi Honvédelem mozgalom. Hétről hétre visszatérő rovata volt ez a lapnak, amelyben Szabó Zoltán hol kitűnő publicisztikával, hol klasszikus íróink idézésével igyekezett élesztgetni az olvasók magyar függetlenségi igényét, szociális lelkiismeretét, múltunk értékes hagyományaihoz való hűségét. Az álcázott vagy kevésbé álcázott idegen törekvésekkel szemben – a németek közelesen, négy év múlva megkaparintották az országot – munkája csakugyan szellemi honvédelem volt. Amit a szociális igazság gondolatáról és a független magyar államiság eszméjéről irodalmi múltunk felkínált – és a sajátos, örökösen fenyegetett magyar történelem miatt módfelett bő ez a kínálat –, azt sorra kiírta-idézte, Zrínyitől, Pázmánytól a felvilágosodáson és a reformkoron át Adyig és tovább. A helyes magyar magatartás egész kis breviáriuma volt ez az idézetgyűjtemény. (Az általa kiemelt szövegek egy részét 1945 után az új tankönyvekben láthattuk viszont.)

– Írtál Te is a Szellemi Honvédelem rovatba? Úgy tudom, Szabó Zoltánnal barátságban voltál.

– Nem írtam. Az egyszemélyes rovat volt. Bár Szabó Zoltán, másfelől Katona Jenő, a Jelenkor szerkesztője, igazán barátilag segítette írói kibontakozásomat. De ha nem is írtam a lapba, azért a Szellemi Honvédelem ügyében részem volt. Most már, hogy Szabó Zoltán meghalt odakint, emigrációban, és nem tud cáfolni, nem merem olyan szilárdan állítani, mint korábban, de legjobb emlékezetem szerint A Szellemi Honvédelem Naptára az én gondolatom volt. Elfogadtatását, szervezését és megszerkesztését azonban ő végezte – némi kisegítő feladatot bízva rám. Ez a naptár, mely 1940-re készült, a széles olvasóközönséget célozta meg – a kalendárium mindig is a leghagyományosabb tömegolvasmány – megintcsak széles, népfrontos összefogásban. Szabó Zoltán szellemi életünk minden reprezentánsát, csaknem minden valamirevaló munkását szerepeltette benne, akinek fontos volt a magyar függetlenség és az emberi haladás. Hogy neveket mondjak, benne van a kommunista Markos György, Millok Sándor képviseli a szociáldemokratákat, a radikálisokat Csécsy Imre (nem véletlen, hogy éppen a szabadságról írt), ott van Kassák Lajos, Keresztury Dezső, Cs. Szabó László, Márai Sándor, ott vannak a népi irodalom nagyjai; ide sorolom Móriczot, Tamásit, Illyést, ott van Szabó Dezső, Veres Péter és persze a falukutató írók is, Kovács Imrétől, Darvas Józseftől Erdeiig. Külön érdekessége a naptárnak Szekfű Gyula cikke és Babits verse.

Babits Szabó Zoltán személyes felkérésére A Szellemi Honvédelem Naptára számára írta Ezerkilencszáznegyven című versét, mely több ízben is, például 1942-ben, majd a fordulat éve utáni kiadásokban egészen 1977-ig, csak cenzúrázva, kihagyásokkal jelent meg. Nemhiába a naptár legfőbb mondanivalóját hordozó, a hazával való (nem zavartalan) viszonyunkat mély emócióval tisztázó nagy vers. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem azóta is betéve tudott záró versszakát:

 

Mi minden voltál már nekem, édes hazám! De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled, s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

 

De ha a részletek ismertetésébe belekezdek, alig van itt megállás. Egyik írás jobb, történelmileg tanulságosabb, mint a másik. Móricz pompás novellája, A vaskereszt idegenekben bízó történelmi vakságunkat, mézesmázos ígéreteket készpénznek vevő naivitásunkat tárja elénk a kettős királyválasztás idejéből. Tamási Áron a Hajnali madárban, megintcsak remekmű, Erdély elvesztésének pillanatát mutatja, egyfelől megrajzolva az önmagukat, országukat sirató urakat, akik mulatozva, torozva készülnek elmenekülni, másfelől ellentétükként a népet, mely kezdi a mindennapi munkát, élteti tovább önmagát. Szekfű Gyula eszmefuttatása, a Mesterek, ipari munkások, e két réteg kialakulásáról és kultúrájáról értekezik. Kimutatja, hogy ezeknek a rétegeknek a kultúrája, melyet a középosztály hajlamos volt lebecsülni és nagyrészt idegennek tekinteni, milyen mélyen táplálkozott – különösen a falusi, kisvárosi iparosságé – a magyar hagyományokból. (Nem kis mértékben adalék ez a cikk Szekfű akkori szemléletváltásához.)

Folytathatnám, de elég. A legjobb erőket tömörítő, magas irodalmi színvonalú, de nagyon is politikus gyűjtemény Szabó Zoltán kiváló ízlése, tapintatos, okos szerkesztése nyomán állt egybe. A nagyszabású összefogást az ő elismert tehetsége és sajátos pozíciója tette lehetővé. Őt ugyanis – a szélsőjobb kivételével – minden szellemi árnyalat becsülte vagy elfogadta, ahogyan toleranciájában ő is becsült minden árnyalatot. Felül állt a népi-urbánus gyűlölködésen. Bár falukutató íróként indult (maradandó műve a Tardi helyzet és a Cifra nyomorúság), nem zárta be magát a magyar valóságba, műveltsége egyetemes volt. Érdemeit még a konzervatív oldal is méltatta, radikális nézetei ellenére Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter kinevezte vármegyei szociális tanácsadónak.

– Úgy tudom, a falukutató írók közül ketten lettek szociális tanácsadók, vagy talán hárman, mert mintha Tomori Viola is az lett volna. Kovács Imre a Kelet Népében kifogásolta is Levél a Márciusi Frontról című cikkében, hogy Szabó Zoltán elfogadta a kormányzattól ezt a tisztséget.

– Kívüle még Kerék Mihályról tudok. Nem hiszem azonban, hogy ez a kinevezés, azon túl, hogy a vármegyékben némi kutatási biztonságot adott, bármi kompromisszumra kényszerített vagy hajlított volna. Inkább azt mondanám, mint aki akkoriban közelebbről ismertem Szabó Zoltán dolgait, hogy a szociális tanácsadásnak, sajnos, sem funkciója nem lett, sem bármilyen más jelentősége. Nem tudom, mit szándékozott elérni a tanácsadói testület felállításával a miniszter, de megvalósulásában nem volt ez több, mint a szociális porhintés egyik eszköze. Tegyük fel, hogy a hivatalos hatalom, a közigazgatás közegeivel szemben a tanácsadói tiszt némi védettséget adott. De vajon a szélsőjobboldal ellenében, melynek akkoriban nagyobb súlya kezdett lenni a vidéki közigazgatásban, mint a miniszternek, jelentett-e védettséget? Hiszen az a miniszert is támadta. Különben úgy emlékszem, hogy amikor a katonai ügyészség Kovács Imrét letartóztatta, és jó darabig fogva tartotta, Keresztes-Fischer hozta ki a börtönből.

Szabó Zoltán biztonságát, mozgási lehetőségét sokkal inkább az garantálta, hogy a Magyar Nemzet belső munkatársa volt. A Magyar Nemzet volt ugyanis a szélsőséges törekvésekkel szemben álló legtekintélyesebb napilap. Úgy hirdette magát: „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon”. És valóban küzdött is érte. Garantálta továbbá a szellemi életben elismert pozíciója, mely árnyalt gondolkodáson, frappáns, axiómákba és paradoxonokba szívesen tömörítő stiláris készségen alapult. Volt Szabó Zoltán szellemi habitusában valami keresetten elegáns, már-már presziőz jelleg. Mintha egy hirtelen nőtt kamaszfiú, még csipkegallérban és bársonyruhában, de koravén bölcsessége leplezetlen fölényével oktatná a felnőtteket. Bájjal is, öniróniával is. Azért nem váltott ki haragot.

– Te mit írtál a naptárba?

– Stílusosan egy kis naptárszerű dolgot. Minden hónaphoz odaillesztettem egy régi metszetet a magyar történelem egy-egy eseményéről, s írtam alájuk az eseményt magyarázó, történelmi jelentőségét felidéző belletrisztikus szöveget. Martinuzziról, Zrínyi haláláról, Rákócziról, a Wesselényi-összeesküvésről, Kölcseyről, a 48-as eseményekről stb.

– Szóval a függetlenség kérdéséről és a németellenes küzdelmekről. Történelmünk és irodalmunk fordulópontjairól.

– Hát persze, ezért is címe: A szabadság naptára.

– De látom, van azért még más írásod is itt.

– Igen, A lett példa. Rövidített mása egy eredetileg némileg hosszabb cikkemnek (A lett paraszt), mely a Kelet Népében jelent meg. A Szellemi Honvédelem Naptárában Boldizsár Iván cikke mellé került, melynek A dán példa a címe. Hogy úgy mondjam, azt egészíti ki. Ő is, én is személyes élmény alapján írtuk, amit írtunk.

– Jártál hát Lettországban?

– Másként hogy mertem volna megírni?

– Hogy jutottál oda? S mikor?

– Mondtam már, hogy 39-ben tanulmányokat kezdtem írni a Századunkba. A nyár elején kértem Csécsy Imrétől egy francia nyelvű levelet, mely szerint a Századunk kiküld Lengyelországba. Káldor György, a Pester Lloyd szerkesztője, kitűnő baloldali újságíró, odaszólt a lengyel követnek, hogy támogassanak. Lengyelországot Hitler fenyegette, nem sejtettük, hogy két hónap sincs hátra a támadásig: nagy volt a magyar-lengyel barátság. Kaptam is a követségtől egy 75 százalékos kedvezményes vasúti jegyet egész Lengyelországra. Végigjártam Lemberget, Varsót, Vilnót, tíz nappal a német csapatok megindulása előtt értem haza. Meg is írtam a Századunkban, ami tanulságként megírható volt. A cenzúra által kihúzott, nagy fehér foltokkal jelent meg a következő folyóiratszám élén.

Varsóban azt kérdezte valaki, miért nem megyek fel még északabbra, Lettországba. Vendégszerető népek, a vasút sem fog pénzbe kerülni. Csakugyan, gondoltam, miért ne? Világot látni mindig jó – ha az ember fiatal. És a háború napok vagy hetek kérdése; az utca népe, vagy akivel csak beszélek Varsóban, fogadkozik, ha Hitler támad, úgy kiverik a németeket, mint a pinty. Bementem a varsói lett követségre, felmutattam azt a francia nyelvű levelet, amit Csécsytől kaptam. Azt mondja a követségi tisztviselő, most adott ki vízumot egy magyar hegedűművésznőnek, az a vezetékneve, mint nekem, Gabriellának hívják, a rigai tengerparton koncertezik. Rokonom? Nem, sajnos, nem ismerem. Készséggel adott vízumot meg első osztályra ingyenes vonatjegyet.

Rigában jól körülnéztem. Megszereztem, ami könyv csak megszerezhető volt az ország társadalmi struktúrájáról meg történelméről. De nemcsak a könyvek mondták, mutatta a táj, a földek állapota, az ellátási viszonyok, az élet civilizatorikus felszereltsége, hogy a paraszti gazdálkodásban előbbre vannak, mint mi. Hogy egy földreform után, szövetkezeti módszerekkel – mint ahogy a könyvek el is mondták – kibontakoztatták a kisparaszti árutermelés hasznos lehetőségeit. Hogy miként, mi módon, azt írtam meg aztán a Kelet Népében.

No de Lengyel Gabriella, a hegedűművésznő. Hadd mondjam el találkozásunk anekdotáját. Néhány napi rigai tartózkodásom után kimentem a tengerpartra. Olyan ez a gyönyörű tengerpart, mint a Balaton déli partja, egyik üdülőhely a másik után vagy harminc kilométer hosszan. Címem nem volt, hogy hova menjek, csak úgy nekivágtam. Az egyik állomáson, ami megtetszett (úgy az ottani Siófok és Boglár között), leszálltam, s bementem az út mentén a második vagy a harmadik panzióba. Van-e hely, s mibe kerül? Nézik az útlevelemet, magyar? Lakik nálunk egy másik magyar is, a művésznő. De akkor már éppen jött is felénk.

A véletlenek micsoda sorozatán múlott, hogy összefutottunk! Borzongtunk meg nevettünk rajta. Délután már nagy pingpongcsatákat vívtunk egymással. A szabadtéri koncertpódium ott volt a panzió mögött a tengerparton, egy sövény volt csak közöttünk. Gabriella hosszú ruhában, fellépésre felöltözötten játszott velem a kertben. A koncert már folyt a sövény mögött a túloldalon. Egyszerre csak rátette az ütőt a labdára: – Ez már az é-moll-motívum. Én következem. Átcsúszott a sövényen, egy perc múlva már hallottam a hegedűszólóját.

– Azt mondtad, hogy A lett paraszt című cikked eredetileg a Kelet Népében jelent meg. Már Móricz Zsigmond szerkesztésében?

– Nem, még nem. Móricz ugyan nem sokkal később Boldizsár Iván Dániáról szóló könyvének egy részletét közölte. Én a magam szűkös informáltságával kicsiben, egyetlen cikk erejéig csináltam hasonlót ahhoz, amit könyvében Boldizsár. A mozdulat persze rokon is, országunkban hagyományos is. Beszámolni arról, ami másutt jobb, aminek a példája előrevivő lehet. Elvégre benne volt a levegőben a parasztság fölemelkedésének kérdése, gazdasági-szellemi kibontakozásának problematikája. A nagybirtokkal terhelt Magyarországon az idegen megoldásokról beszámolni szerény, esetleg naiv szolgálat volt csupán.

– Szóval ez még a Kelet Népe Móricz előtti utolsó korszakában volt?

– Igen, pontosan az előtt, hogy 1939 decemberében Móricz átvette a lapot.

– Várj, pontosítsuk az időrendet. 38 júliusában megszűnt a Válasz. Előfizetőik a Kelet Népét kapták, melyet Szabó Pál szerkesztett. Feltűnik akkor mellette, mint kiderült a dokumentumokból, szerkesztőtársként Féja Géza is. A harmadik szerkesztő Sárközi György.

– Ezek ténykérdések, nem tudok rájuk mit mondani. Szabó Pállal, Féjával én sosem voltam kapcsolatban. 1939 őszén Darvas József üzent nekem, hogy Szabó Pál az anyagi nehézségek miatt teljességgel elkedvetlenedett, s így a kéthetenként megjelenő lap minden gondja az ő nyakába szakadt. Kért, hogy segédkezzem neki a szerkesztésben. Így vettem részt a Móricz előtti Kelet Népe két utolsó számának ügyeiben.

– Ebben a két számban jelentek meg írásaid, A lett paraszt és a Kölcsey naplójáról szóló publicisztikád.

– Így van. De hadd ismételjem, világosabbá téve, mint a fentiekben, hogy mindkét cikk nagyon is adott tematikában, túlzottan is adott stílusban íródott, és hogy ettől az általam könnyelműen csinált publicisztikus beszédmódtól elfordultam később. Ez még az iskolaévek „termése”. S ha már Darvas József szóba került, nem hallgathatom el, nehéz azonosítani akkori énjét a későbbi miniszterrel vagy írószövetségi elnökkel. Azzal már nem volt kapcsolatom. Amikor Darvast megismertem és jártam többször is nála, feleségével egyetlen szobában éltek valamelyik körfolyosós proletárházban, és olyan szegények voltak, hogy a vassodronyos ágyban matrac nélkül, csak valami pokrócon aludtak. Legalábbis így emlékszem.

– És Móriczra, az új Kelet Népe megalakulására hogyan emlékszel?

– Nagyon nagy öröm volt, mondanom sem kell, hogy Móricz átvette a Kelet Népét. Nemcsak azért, mert egyszeriben anyagilag stabilizálta a halódó lapot, hanem az ő szellemi rangja, neve, tekintélye miatt. Más atmoszférát hozott, a hasznos, de periférikus fórumból nagyszabású irodalmi vállalkozás ígérete bontakozott ki. Az irodalmi másodrendűségből, egy bizonyos gettójellegből kilépő. Ott voltam a megalakulás első összejövetelén a Pannónia kávéházban.

– Az hol volt?

– A Rákóczi út legelején, jobboldalt, mindjárt az 1913-ban lebontott (nem a metró miatt lebontott) Nemzeti Színház telke mellett, szemben a mai Astoriával. Hogy kik voltak ott? Móricz meglepően nagy tábort verbuvált össze. A főszerepet, ez a lapból is hamarosan kitűnt, Németh Lászlónak szánta. Én Némethet akkor ismertem meg, de a Tanút, az Ember és szerepet akár fel tudtam volna mondani. Ha jól számolom, 38 éves volt, de olyan bevésetlen kölyökarcú, mint mi fiatalok, huszonévesek, kiket Móricz megtisztelt azzal, hogy odacsődített. Ott volt közöttünk, remélem, nem tévedek, a fiatal művészettörténészek elitje, Koczogh Ákos, Radocsay Dénes, Pogány Ö. Gábor, aki akkor még, szemben a hivatalos irányzattal, az impresszionistákért rajongott, ha később – jó időre – meg is tagadta őket, mint burzsoá művészeket. Ott volt Kelemen János, az egykor sokat ígérő kritikus, Móricz egyik fullajtárja, majd Jócsik Lajos, aki a lap társszerkesztője lett. És persze a falukutató írók, Féja Géza bizonyosan, de hogy közülük ki még, már nem tudom.

Móricz a népi mozgalom fórumává akarta tenni a lapot – ez világos volt. De ezt ő tágabban értelmezte, mint ahogyan a táboron belül értelmezni szokták. Szemléletének természetes nyitottságát hamarosan dokumentálták a lapszámok, melyeknek például Kassák Lajos csaknem állandó szereplője. A leggyakrabban közölt költője nem Sinka és nem a parasztköltő Nagy Imre (ők is bőven szerepelnek persze), hanem Benjámin László, az akkoriban feltűnt fiatal nyomdász. S ha még Donáth Ferenc, Földes Ferenc és Markos György gyakori megjelenését is számba veszem, akkor fel kell tételeznem – ha másfelől nem tudnám –, hogy Móricz szemlélete a népet nem redukálta a parasztságra, a kultúrát a népi kultúrára. Mint a Márciusi Front és mint a Szellemi Honvédelem, nem ilyeneket vagy olyanokat kizárni, hanem közösen építkezni akart. Programadó cikke sem tanúsít mást. Pedig ez cikk, már a puszta címével (Hagyd a politikát: építkezz!) ellenzést váltott ki. Azt mondták rá: Móricz politikai fegyvertételre szólít fel, a harc árán szerzett jogokat, a munkásosztály kivívott eredményeit fel akarja adni. Bámulatos az emberi elme. Ha valamit nem akar megérteni, akkor ne adj’ isten, hogy megértse. Móricz hasonlóan járt ezzel a „hagyd a politikát”-tal, mint Babits, amikor a Horthy-korszak politikai igényeivel szemben a művészet autonómiáját hirdette, s azt írta: „Hiszek a művészetben… l’art pour l’art az és mégsem l’art pour l’art; mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek a harcosává” (1925). Móricz, idegzetében megsejtve a már folyó háború elképesztő borzalmait, a katasztrófák sorát, amelyeket még magában rejt (Lengyelország akkor omlott össze tíz nap alatt a szemünk láttára), átlépve a helyin és pillanatnyin a nagyobb nemzeti próbára akart felkészíteni. Ezt hirdette az az „építkezz!”.

A széthúzó nyájat azonban nehéz volt egybeterelni, még nehezebb az összegyűlteket egybentartani. Az írók együttélése sohasem felhőtlen. A szerkesztés mindig is konfliktusokról konfliktusokra jutva haladt előre. Az egyik kisebb konfliktusnak magam is részese voltam. Éppen a lapindítás idején olvastam Németh László egy friss megnyilatkozását, hogy ő annyi meg annyi baj, üldözés után íróként végleg elhallgat, a pályát befejezte. Mint naiv olvasó, aki először kerültem szembe ilyesféle nyilatkozattal, azt képzeltem, hogy szó szerint kell venni, s hogy ez – bocsánat az ironikus felhangért, melyet nem is én, hanem a távlat vegyít a szavakba – nemzeti tragédia.

– Németh hiperérzékeny volt, de szerencsére hallgatás-ígéreteit sosem tartotta be.

– Minden író hiperérzékeny. Csak van, aki beljebb hordja az érzékenységét, magában elintézi. Az exhibícióra, az elhallgatás írásbeli, műbe emelt bejelentésére kapásból is nem egy nagy példát tudok – igaz, költőktől. Ady például azt mondja: „Csókolj szájon, szép húgom: Este. / Némíts el és hordd szét a hírt, / Hogy bátyád, a hangos szavú / / Dalait daccal befejezte / S most mondja el utólszor másnak, / Milyen kevés öröme volt / Ennek a bolond dalolásnak…” Vagy egy régebbi példa: Balassi Bálint lengyelországi kibujdosása előtt versben rendeli el összes versei elégetését:

 

Ti pedig szerzettem átkozott sok versek, Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

 

Gonddal, míves munkával ígyen szaporítva eggyel az elégetendők számát.

– Németh László is mindig írásban jelentette ki, hogy elhallgat.

– Igen, mintegy cáfolatát adva a hallgatásnak. De mondom, erről a pátosszal teli el-elhallgatási tradícióról akkor még nem tudtam. Ifjonti felbuzdulásomban írtam egy csakugyan pátosszal teli cikket, hogy Németh – isten őrizz! – el ne hallgasson, a nemzetnek szüksége van rá. (Szerencsémre, mint látni fogjuk, a cikk nem maradt fenn.) Móricz a maga tiszta emberségű, szavakban bízó hiszékenységében kapott a cikken, odajött, megdícsért. Dagadt a keblem. Igen ám, de Németh akkor már eldöntötte, hogy a Kelet Népének rendszeres munkatársa lesz; nyilvánvaló volt, hogy szerepében (vagy főszerepében) megállapodott Móriczcal. Dehogyis akart elhallgatni. A cikk, amely a tegnapi, tegnapelőtti szavait idézte, számára visszássá, kellemetlenné vált. De nem kívánta ezt akár Móriczcal, akár velem közölni. Miről sem tudva, mit sem sejtve, megcsináltam a korrektúrát, és vártam a megjelenést azzal az enyhe lámpalázzal, amivel már fiatal (és olykor nem fiatal) írók az ilyesmire várnak. De hiába. Végül odamerészkedtem Móriczhoz. – Fiam – válaszolta –, magam sem értem, egymás után kétszer is betettem a lapba, de Németh Laci meglátta és kivette. Hogy miért, nem tudom. Csak mondta, hogy hagyjuk el.

Hamarosan magam sem bántam, hogy elhagyták. Kitört ugyanis a Kisebbségben botránya. A könyv 39 őszén jelent meg, 40 elején – közvetlenül a cikkem körüli huzavona után – Szabó Zoltán bár mellékesen, de lelkes szavakkal üdvözölte a Magyar Nemzetben. Erre megvettem és elolvastam. Egyhuzamban olvastam el, mert izgalmas volt, nyugtalanító és kétségbeejtő. Fel is hívtam nyomban Szabó Zoltánt, s némi tapogatódzás után rákérdeztem: – Mondd, elolvastad te végig? – Zoltán zavarba jött, hímezett-hámozott, ami teljességgel szokatlan volt tőle. Kaphatott más telefonokat is, mert, mint hamarosan kiderült: szellemi életünkben nagy visszatetszést keltett a könyv. Csak a jobb- és szélsőjobb tapsolt neki. – Öregem – mondta végül –, nagyon gyorsan kellett a cikk, én a nagyszerű indítástól, a szenvedélyes verve sodrától voltam elragadtatva. Csak most olvastam végig.

– Éppen én írtam meg a Kelet Népe-antológia előszavában, hogy Németh László kulcsszavait, a hígmagyar és mélymagyar kifejezést, amiért annyi átok zúdult és zúdul a fejére, fél évvel korábban maga Szabó Zoltán fogalmazta meg a Kelet Népében. Olyan nagyon idegen ez nem lehetett tőle. A zsidóellenességgel nyilván nem értett egyet.

– Ezt a mélymagyar-hígmagyar kifejezést, sok évvel előbb, már Kosztolányi is leírta egy mellékmondatban. Annyit ér meg, akkora terjedelmet. Nem lehet azonban ráépíteni egy értékelő rendszert, melynek alapján felmérjük múlt irodalmunkat, s legalább a felét, ha nem kétharmadát, leértékeljük mint hígmagyart. – Ez öncsonkítás – dörmögte már a telefonba Szabó Zoltán. Nem zsidóellenességről van itt szó, ez hatodrendű kérdés ebben a dologban, hanem nyelvújítás-ellenességről, Kazinczy-, Kölcsey-, Eötvös-ellenességről. És így tovább.

– Igaz, Kazinczyt Németh a rontás démonának tartja.

– Engedd meg, hogy kicsit módszeresebben beszéljek a kérdésről. Hadd mondjam el előbb azt, hogy ez a kivételesen szuggesztív könyv miként hatott rám, s ne azt a véleményt legyek kénytelen ideiktatni, amit most gondolok róla. Senki sem vitatja, hogy Németh László nagyszerű esszéíró. Metaforikus készségével, páratlan gondolatkapcsolásaival, dokumentatív példái merész sarkításával, stílusának páratlan heve által azt csinál az olvasóval, amit akar. Mint közönségét a bűvész, bűvöli. Engem is megbűvölt. Kétszer is megjelöltem például tetszésem jeléül a lap szélén – első olvasáskor – a Szekfű Gyuláról szóló részt. Azt, hogy Hitler készül most belefeküdni abba az ágyba, melyet Szekfű a magyar történelemből a Habsburgok számára készített. Mondjam azt, amit egykor Kazinczy mondott tetszése felsőfokaként: sikongtam a gyönyörűségtől. Hiszen én is háborogva olvastam annak idején a Szekfű-féle Magyar történelem szövegében az időről időre beleszőtt, az előadás tárgyilagosságát megtörő Habsburg-dicshimnuszokat.

– Németh a Habsburg-romok eltakarításán fáradozott. Ez beleillett a Szellemi Honvédelembe is.

– De még mennyire hogy beleillett! Csináltuk is mindnyájan; jó ideje már, példamutatóan maga Szekfű. Másodszor olvasva Németh eszmefuttatását, felrémlettek a magam tapasztalatai. Az ő Szekfű-képe mellé kirajzolódott az a másik Szekfű, akit megismertem. Az, aki elvállalta az Egyetemi Kör tanárelnökségét, mikor a kört szét akarták verni, mert a Márciusi Frontot megalapítottuk. Aki a Magyar Szemlét szerkesztve sorra helyet adott Kovács Imre szociográfiai munkáinak, pedig lázító tényeket közölt bennük. Aki az írói perek idején a falukutatók védelmében azt nyilatkozta, hogy ha az írókat bíróság elé állítják, állítsák bíróság elé őt is, mert a falukutatók könyveiben kifogásolt tényeket ő is megírta. Aki a német terjeszkedés idején (Anschluss, Csehszlovákia szétbontása) sorra írta a Magyar Nemzetben azokat a történelmi eszmefuttatásokat, amelyek ráirányították az olvasók szemét az évszázadainkon végigvonuló német veszedelemre. Erről a cselekvő, harcos, a magyar ügyben helytálló Szekfűről a Kisebbségben lapjain szó sincs. Ezzel szemben Németh László elvi rendszerének felállításakor kire hivatkozik? Farkas Gyulára, a berlini náci egyetem aktív tanárára és fajelméleti alapon álló irodalomtörténetére, A magyar irodalom az asszimiláció korában című munkára. A bűvöletből ezzel kiszakadtam.

Nem akarom itt részletezni, hogy Németh az összefogás helyett miként bontja meg a védekezés sorait; hogy a szellemi ellenállás másik nagy tekintélyét, Babits Mihályt miként igyekszik kisebbíteni. Nem idézem ide, amit Paizzsal és dárdával címmel a Kisebbségben-ről Babits írt, kénytelen volt írni – minden szava aranyigazság. Csupán azt az észrevételemet mondom el, ami akkoriban jutott eszembe. Az irodalomtörténetnek természetes joga az írókat tipológiai kategóriák szerint osztályozni. Németh László sem tesz egyfelől mást, mint nála valamivel korábban Mátrai László az Élmény és műben: extravertált és introvertált kategóriákba skatulyázza be nagyjainkat. S mivel az írófajta az introverzóra hajlamos, az introvertált típust preferálja. Ez eddig kifogásolhatatlan. S mivel a történetíró egyben igazságosztó is, elmondja, hogy többnyire az érvényesüléshez kevésbé értők, a magukat elfogadtatni nem ügyesek, a lemaradók a mélyebb tehetségek. Németh László azonban nem áll meg itt: a pszichológiai kategóriákra ráteríti a maga jöttmagyar, hígmagyar és mélymagyar kategóriarendszerét, s a két rendszert, a pszichológiait és fajelméletit egymáshoz kényszeríti. Hogy aztán a két rendszer egyesítése (az egyik tudományos, a másik a származás véletlenének kitett, önkényes) milyen zűrzavart eredményez, azt a kényre-kedvre csinált besorolások jól mutatják. Eszerint Petőfi azért érvényesül, mert izgága jöttmagyar; Kazinczy, Kölcsey, Eötvös s általában mindenki, aki a nyugati kultúra és ízlés eszméibe fogódzva pallérozni kívánja a nemzetet, azért törhet élre, azért kap irodalmunkban szerepet, mert hígmagyar. De Erdélyi József, a tiszaeszlári vérvád megéneklője, az már igen, az a maga mélyromán gyökerei révén mélymagyar (szó szerinti idézet), s amit nem ér el Petőfi a segesvári halállal s Kazinczy a nyolc és fél év Kufsteinnel és Spielberggel – pedig lehetett az is valami a víztől iszamos börtönfalak közt –, azzal a Duna-völgyi népek testvérisége Erdélyit fölövezi. De vajh mi az oka, hogy ugyanez a testvériség Petőfit nem övezte fel, s Zrínyi Miklósnál fel sem merül, hogy mélymagyarságának a mélyhorvátság volna a feltétele?

Az ifjúi naiv tisztelet emléke, mely jó darabig még élt bennem, meggátolja, hogy az abszurditásokat tovább soroljam. Magával az önellentmondó „alapeszmével” nem is igen érdemes foglalkozni; amivel érdemes – és ezért beszélünk róla –, az a politikai és társadalomlélektani hatás, amelyet szerencsétlenül, szerencsétlen körülmények között keltett.

– Ne feledjük el, hogy Németh László néhány hónappal a Kisebbségben után tette közzé azt a tanulmányát, melyben a kelet-európai népek testvériségét dicséri. Híd a Dráván, ez volt a címe, s kiemeli benne azt a mélyáramot, amely a kelet-európai népek sorsát összeköti.

– Az előzményekből kiderülhetett, hogy nem vitatom Németh más műveinek érdemét. Sem a helyenként zseniális gondolati találatait. A kelet-európai „testvériség” kérdéséről ma már könnyebben és pontosabban beszélhetünk, mert a történészek feltárták, hogy a kelet-európai népek – és a közép-európai magyarság is félig-meddig közéjük tartozik – peremvidékre szorult helyzetüknél fogva gazdaságilag és kulturálisan elmaradottak a nyugati társadalmakhoz képest. Ez a századról századra állandósult helyzet. Ebből a sajnálatos elmaradottságból testvéri sorsot vagy rokon determináltságot csinálni még lehet, de fajtabeli sajátosságokat már alig. Nagyon is csínján kell bánnunk azokkal az „Ázsiából hozott” „keleti” tulajdonságokkal, melyek a mélymagyarságba, mint leütött hangba a felhangok, belezengenek. A mi társadalmi, gazdasági és kulturális alapproblémánk Szent István óta alig modulálódott, csak a viszonyítási alapok mozdultak el mindkét felől. Hogy mibe kell belekapcsolódnunk, mit kell utolérnünk. De hadd ne beszéljek erről. Fülep Lajos a kérdés mélyébe hatoló, csontozatát átvilágító tanulmányában (keleti és nyugati magyarságról szólván) éppen a Válasz első számában sokkal jobban elmondta azt, amit el lehet mondani.

– Közbevágólag, azért Németh László a keletiségnek ezt a teóriáját, amelyet most meglehetősen elítélőleg emlegettél, nem hiszem, hogy pártolta vagy átvette volna. Móricz levelezésében nyoma van annak, hogy ő fel akarta kérni Németh Lászlót arra, hogy Marjalaki Kiss Lajosnak a kettős honfoglalásról írott elméletét dolgozza át, stilizálja, tegye közölhetővé, de Németh ezt a megbízást nem vállalta. Nyilván azért, mert nem nagyon értett egyet vele. Móricz annál inkább egyetértett, számtalan cikkében visszhangozza Marjalaki Kissnek az eredményeit, és egyik tanulmányát még 1930-ban közölte is erről a kérdésről a Nyugatban.

– Ehhez nem tudok hozzászólni. Két kis történettel, személyes tapasztalattal szeretném lezárni a beszélgetésnek ezt a részét. Az egyik Németh hallatlanul pontos önismeretére vonatkozik, a másik – ellentétes hatást váltva ki – a bírálattal szembeni túlérzékenységére. Mindkét emlék az 50-es évekből való. Az első: Ferenczy Béniéknél beszélgetés közben, szinte mellékesen vetette oda Németh: „Az én agyam olyan, hogy roppant gyorsan csinál teóriákat. Mindent meg tudok magyarázni anélkül, hogy időt hagynék magamnak arra, hogy a valóságot, melyen teóriám alapszik, alaposabban megismerjem.” A másik: A hallgatás éveiben közel laktunk egymáshoz, és már-már kezdtünk összejárni. A bizalmasabb beszéd, az őszinteség kapujában tibláboltunk. Egy alkalommal gyanútlanul azt mondtam: „Alig hinném, hogy ma is vallanád, amit a Kisebbségben című könyvedben fejtegettél.” Nem, nem sértetten, hanem meglepetten, értetlenül mondta: „Miért ne vallanám?” Erre aztán én lepődtem meg.

– Igen, Németh Lászlóban rendkívül érdekes, hogy szinte semmit sem vont vissza. Legfeljebb idővel módosította korábbi nézeteit.

– Lehetséges. De a bírálat, melyet Németh többnyire támadásnak vagy üldözésnek fogott fel, belemerevítette téziseibe. Érdemes a Kelet Népében a Kisebbségben vitáját elolvasni. Ő is, hívei is úgy beszélnek a bírálókról, kifogásolókról, mint a rontás kígyóiról, akik a nemzet egészséges bőrén tekeregnek. Szabó Dezső óta visszás nekem minden olyan melldöngetés, amely magát a nemzettel, a nemzeti értékekkel azonosítja. A lapban, különösen a falukutatók publicisztikájában (lásd például Féjáét), fel-feltűnt olykor ez a kortes hangnem, sőt visszhangját – mi tagadás – a saját korai cikkeimen is éreztem. Így aztán beléjük látva szinte a karikatúrát, hosszú időre megirtóztam tőlük: elfordultam az egész népi-nemzeti frazeológiától. Siettette a Kelet Népétől való eltávolodásomat Veres Péternek egy eszmefuttatása (Népiség és szocializmus), mely szerint a magyar nemesi, valamint a polgári irodalom érdektelen, a tisztességes polgári író nem tehet mást, mint hogy a népi írók ügyét szolgálja, őket kommentálja. Ez a másokat lebecsülő szellemi kizárólagosság-igény – mely a népi megmozdulásokban később is gyakorta jelentkezett – elfogadhatatlan volt számomra. A társadalmi célokat igen, ilyesféle szellemi célokat nem tudtam magamévá tenni. Ha benéztem is olykor a Pannónia-asztalhoz, a Kelet Népéből kimaradtam, és Dessewffy Gyula és Barankovics István folyóiratába, Az Ország Útjába kezdtem rendszeresebben írni. Ezek már nem cikkek, inkább tanulmányfélék voltak az egyéniség kérdéséről, a tömeglélektanról, a kor által erősen nyomatékolt kérdésekről; s mindabból, amit 45 előtt csináltam, még leginkább ezeket tudom vállalni.

– Azt mondtad, hogy a Kelet Népe íróinak társadalmi céljait helyeselted. Mi a véleményed a Móricz által támogatott népfőiskolai mozgalomról?

– Természetesen egyetértettem vele. Ez volt az a kezdemény, amelyből a Győrffy-kollégium kinőtt, majd később a népi kollégiumok. Egy társadalmi osztály felemelkedése másképp el sem képzelhető, mint hogy értelmiséggé válnak a legtehetségesebb fiataljai.

– Tehát nem szakítottad meg a Kelet Népével a kapcsolatodat?

– Sajnos, nem alakult ki, nem volt mit megszakítanom. Olvasója maradtam a lapnak, s emlékszem, hogy néhányszor jártam a szerkesztőségben is, az Eötvös utca 12-ben. Móriczcal való emlékezetes utolsó beszélgetésem is ott esett. Fájdalmas beszélgetés volt, a Budapesti Nemzetközi Vásár után, ahol Móricz felállította a Kelet Népe pavilonját, 1942-ben, a halála évében. Amikor meglátott a szerkesztőségben, szemrehányással mondta: – Te sem kerestél föl a Nemzetközi Vásáron, egyedül ültem a pavilonban, magányosan. Mindenki elhagy – s busa, ősz fejét értetlenül rázva, megismételte – mindenki elhagy…

– Móricz nem túlzott. Kiderül Németh László könyvéből, de kiderül Móricz Virág Tíz év című kiváló dokumentumkötetéből is. Móriczot 1942-re gyakorlatilag a népi írók is elhagyták. A legfájdalmasabban talán az érintette, hogy Erdei is visszavonult. A nagynevűek közül majdhogynem Németh László maradt csupán mellette, ingyen írva számról számra az Iszony folytatásait, amit aztán később, 45 után a Válaszban fejezett be.

– 1942-ben úgy megnehezedtek az idők, hogy mindenki el volt foglalva a maga bajával, életének mentésével. A fiatalabbak katonáskodtak, ősztől kezdve magam is.

– A temetésén még ott voltál?

– Igen. Magamról „életrajzi adatként” azt mondhatom el, hogy a Nyugat nagyjainak temetésén legalább ott voltam. Babitsot egyszer láttam és hallottam felolvasni, Kosztolányit úgyszintén egyszer, az Akadémián. Móricz volt az egyetlen ifjúságom héroszai közül, akit módom volt személyesen is ismerni, akit nemcsak távolról sirattam meg. Éppen ezért, mert beszéltem vele, láttam lapot szerkeszteni, írni a kávéházban, e közelség alapján szóba hozhatok talán olyasmit is, ami tapintatlanságnak tűnhet a kimerevített Móricz-kép felől nézve. A Kelet Népe spiritiszta riportjaira gondolok. Úgy tudom, ezek a legutolsó írásai. Meglehetős furórét keltettek annak idején. Becsapták Móriczot a spiritiszták? Maga is spiritiszta lett? Városszerte felröppent újra a régi kritikai szólam, hogy Móriczban a nagy tehetség és a judícium nincs mindig kellő egyensúlyban. De meg lehet-e szólni egy írót, aki sok riportot írt, hogy elmegy újra riportot írni? És miért ne menne el – bármit gondoljon mennyről, pokolról, túlvilágról –, ha közelíteni érzi élete befejezését? Ha átélte álom és ébrenlét határán a tudatnak azt a sötét lemerülését, amely valahogy mélyebbre távolít, mint az álom, más, keservesebb dimenziókba távolít, úgyhogy riadtan verekszi ki magát kútjából az alvásra készülődő, a tapasztalattól hirtelen éberen? Az elgyötört, a Rózsa Sándor befejezésével magát kizsákmányoló Móricz (volt nap, hogy hatvan oldalt írt!), a halálos fáradt, persze hogy elmegy, és tudni, tapasztalni akarja, hogy szólnak-e hozzánk a halottak. Nagyon is közelesen érinti, hogy mi lesz velünk, hogy az emberrel mi lesz azután. És arra, hogy megszólaljanak a médium segítségével a halottak, pontosan annyi az esély, mint hogy ne szóljanak többé soha, senkihez. Ez már egy másik dimenzió, melynek sejtelme, előérzete kísértő.

– Térjünk rá végezetül Móricz körére, nevelt lányára, Erzsikére és annak férjére, Keresztes Károlyra.

– Már emlegettem egy ízben a Művészek, Írók és Kutatók Szövetkezetét, a MIKSZ-et. 39 végén, majd a 40-es évek legelején azokat a meglehetős hírre szert tett függetlenségi esteket a Zeneakadémián meg a Vigadó nagytermében ez a szövetkezet rendezte. Volt ezeken kívül Duna-menti népek népzenéje (ezt Raics István szervezte), meg Kállai Ernő képzőművészeti előadássorozata is. Külön József Attila-estre meg Török Erzsébet-estekre emlékszem még. A MIKSZ-nek alapítója és legfőbb mozgatója Keresztes Károly volt és persze sógora, Bartók János, Bartók Béla unokaöccse, akire a családi nimbuszból is rávetült valami, meg tehetsége is volt az íráshoz, Móricz nemhiába hozta a Kelet Népében zenei cikkeit. Aztán lehet, hogy valami ellentét felmerült közöttük vagy közöttünk, mert magamat is beleértve kezdetben hárman voltunk a szövetkezet bejegyzett „igazgatói”, de hamarosan átalakultunk, az igazgatóság névsora Erdeivel, Darvassal, Markos Györggyel kibővült, a felügyelő bizottságnak (az is kell egy szövetkezethez) tagja lett Bibó István meg Keszthelyi Nándor. Azért részletezem ezt, hogy kitűnjék, ez is egy szervezkedési forma volt, a tagok közt seregestül vannak szereplői a 45 utáni időknek.

– Keresztes Károly ügyvéd volt?

– Nem, de jogot végzett, és kiváló érzéke volt a gyakorlati kérdések elrendezéséhez. A szövetkezetnek volt végül is egy gyengén vagy alig fizetett tisztviselője, Szendrő Ferenc, de a leveleket megfogalmazni, az előadási engedélyeket megkérni, a hatóságokkal vagy a fellépő színészekkel tárgyalni inkább Keresztesnek kellett. Major Tamás, Gobbi Hilda, Tímár József rendszeres szereplője volt estjeinknek. Hogy Keresztes Károly 1940 körül férje volt-e már Móricz fogadott lányának, Csibének, nem tudom. Az emlékek, ahogyan a háborús események felgyorsulnak, úgy zavarodnak össze. Katonai bevonulásom 1942 őszén mindenesetre kirántott a MIKSZ munkájából, mely hamarosan meg is szűnhetett. Bűnöm, hogy amikor az Unitas Biztosító az ingyenesen rendelkezésünkre bocsátott belvárosi helyiséget (a Duna-korzó házában) visszavette, a MIKSZ könyveit, feljegyzéseit nem mentettem meg. De akkoriban a jövőre nem a tárgyakat próbálta átmenteni az ember, hanem önmagát.

Azt viszont már biztosan tudom, hogy 44 őszén, amikor Pesten bujkáltam, már megvolt Keresztes és Csibe közös vállalkozása, a Móricz Zsigmond Kiadó és Könyvkereskedés az Üllői úton a Kálvin tér sarkánál, és az ellenállóknak egyik találkozóhelye volt. Kelemen János is, aki nem vonult be katonának, ott bujkált, vele az ostrom alatt többször is találkoztam.

– Csibéről vannak-e emlékeid?

– Vannak, de több a 45 utáni időkből, mint előbbről. A Csibe-novellák pompás jellemrajza után szinte lehetetlen beszélni róla. Legföljebb azt mondhatnám, hogy egykori vagánysága (lásd a novellákat) 44-ben bátor segítőkészségre változott, konok autonómiája viszont helyenként indokolatlanul heves indulatkitörésekben mutatkozott meg. Főleg, ha az irodalom került szóba, és mást mondtak, mint amit ő Móricz Zsigmondtól megtanult vagy megtanulni vélt. De nem vagyok igazságos: ha nem is volt gondolkozása mindig eléggé árnyalt, a maga módján derék, bátor asszony volt, aki ha mások véleményén fel is fortyant, az irodalmat megtanulta becsülni. Számba kell csak venni, mit adott ki 45 után a Móricz Zsigmond Könyvkiadó. Többek között Weöres Sándor Elysium című verseskötetét.

Csibe még nekem is segítségemre volt. Keresztes Károllyal együtt levették a vállamról az Újhold kiadásának adminisztrációját és részben a költségét is. Az első számot 1946 júniusában, meg a másodikat is az év végén, kiadóként Csibe jegyezte. Pedig sem Weöres, sem az Újhold nem népi irodalom.

Végezetül még csak annyit: bár hinni tudnék a spiritizmusban. Boldoggá tenne. Alig valaki él már azok közül, akiket itt emlegettem. Pártfogó írótársaimnak, korán elhunyt barátaimnak, mindazoknak, akik segítették utamat, köszönetet tudnék mondani – odaátra. Negyven-ötven év elteltével mi más módja van erre az embernek?