Irodalomtörténetírás, irodalmi értékrend

Véleményt mondani A magyar irodalom története I-VI. kötetéről és a folytatásáról? Minek? Olyan hatalmi befolyásolás alatt állt a köteteket létrehozó szellemi műhely, hogy az elkészült mű jó részében jogilag kényszer alatti cselekvésnek minősíthető. Egyes részei viszont – el kell ismerni – nagy anyagismereten alapuló, időtállónak tetsző megállapításokat is tartalmaznak. Voltak érdemes, önállóságukat, meggyőződésüket védő tudósok is. (Elvétve, – meg a marxista esztétika tételeit meggyőződéssel alkalmazók.) De az egész együtt?

Mellesleg, ennek a szellemi műhelynek a bírálatát Cs. Szabó László Torz irodalomtörténet című tanulmányában már megkezdte (lásd Ország és irodalom kötet – Nagy Imre Intézet, Brüsszel,1963.) A nyomás alól szabadult, szükségszerűen megújult műhely, reméljük, megváltoztatja a tarthatatlan, hamis összképet. Addig tegyük félre, felejtsük el ezeket a köteteket; legföljebb végzetes betegségeiknek kórboncnoki vizsgálata céljából lehet elővenni őket olykor.

Az Alföld szerkesztősége által feltett konkrét kérdésekre viszont röviden felelek.

Az első kérdés az 1945 utáni értékátrendeződés folyamatára vonatkozik. Mindenekelőtt meg kell ismételni azt, ami általában köztudott: az 1945 utáni két-három évben – ha nagy nyomás alatt is – a magyar irodalom autonóm módon fejlődött, értékelése hagyományosan, öntörvényei szerint alakult. Ha Révai József és Lukács György valamint követőik heves támadásai az autonóm értékelés ellen már 1946-ban megjelentek a sajtóban, például egyfelől Babits, Kosztolányi, Weöres vagy Bibó István ellen, másfelől a Magyarok, az Újhold, majd némi idő elteltével a Válasz című folyóirat ellen, még ezeknek a támadásoknak – legalábbis azt hittük – nem volt elfojtó, egzisztenciát aláásó jellegük. Itt-ott vitatkozni is lehetett velük. De 1948-cal vége lett ennek a szabadságnak. Révai és Lukács akkoriban fejtette ki alaptételeit. Elsőül azt, hogy a Nyugatról le kell választani Adyt s a Nyugat folyóirat szemléletét, hagyományát, mint burzsoát, el kell vetni. A múltból csak a népi irodalom hagyománya érvényes, az is csak megválogatva. Különben – puszta történeti kiegészítésül mondom –, Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője már 1946 májusában közzétette hírhedt Babits-gyalázó cikkét, a Babits halotti maszkja címűt, és Lukács is már 1946 augusztusában körvonalazta Babits-ellenes nézeteit, a Nyugat-hagyomány politikai elítélését. Hogy a hatalomra jutott Révai óhaja, Adynak, a „forradalom viharmadarának” leválasztása miként realizálódott, illusztrálom egy esettel, melynek szem- és fültanúja voltam, s melyet egy ízben már megírtam, de megismétlem, mert a sugalmazott pártos gondolkozásmódra oly jellemzőnek tartom. Az Irodalomtörténeti Intézet 1948 végén, 1949 elején – pontosan nem emlékszem – összehívott irodalomtörténészekből egy zártkörű értekezletet a Nyugat irodalomtörténeti értékelésére. Az értekezlet előadója – a boszorkányüldözéstől tartózkodva hadd ne nevezzem meg, hiszen élő kortársam – így kezdte expozéját: „A Nyugatban rendszeresen megjelent egy hirdetés: »Töltse a hétvégét Abbáziában«. Kik tölthették a hétvégeket Abbáziában? – kérdezte az előadó, s megfelelte: – a burzsujok. Milyen folyóirat volt tehát a Nyugat? Burzsoá folyóirat.” (Mellesleg megjegyezve, a Nyugat „burzsoá mocsarából” Tóth Árpádot úgy próbálták megmenteni, hogy hangsúlyozták: 1919-ben Az új isten címen verset írt a kommünhöz, Gellért Oszkár Babitsot azzal mentegette, hogy valamikor Szegeden Rákosi Mátyás tanára volt.)

Révai másik tétele így hangzott: Minden szocialista alapból kinövő művészet eleve magasabbrendű a kapitalista alapból keletkezőknél. (Méltó párja ez Lukács ama tételének, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál.) Köztudott, hogy mindkét tétel a maga apodiktikus, ellentmondást nem tűrő módján az értékelést lehetetlenítette. A korabeli szovjet regények (például Pavlenko: Boldogság, Ázsájev: Távol Moszkvától, Babajevszkij: Aranycsillag lovagja – ugyan nemzedékemen kívül ki emlékszik rájuk?) így lettek magasabbrendűek mondjuk Flaubert-nél és Dosztojevszkijnél. És vajon miért lettek azok? Mert ezekben a „művekben” mindig volt egy olyan sorsdöntő jelenet, melyben a jószándékú, de ingatag, a szocialista építést még itt-ott botladozva szolgáló főhős egyszeriben megváltozik, egy pillanat áramütése alatt damaszkuszi látomással (avagy vaksággal?) új emberré lesz. És vajon ki volt a megváltó? Az új emberré tevő? Természetesen Sztálin, a bölcs vezér, akivel a főhős személyesen találkozik, esetleg távolabbról látja alakját, de olykor az is elegendő, ha szavát hallja a rádióban. Ez a sztereotip jelenet volt akkoriban a szocialista minőség jelzése, mint embléma a kiváló áruk fórumának cikkein.

Révainak ez a tétele a magasabbrendű szocialista irodalomról túlélte miniszterségét, túlélte 1956-ot, s érvényesült szinte a hetvenes évek végéig; lehetővé téve egyfelől az írói kinevezéseket (a Szabad Nép kritikáiban, beszámolóiban szinte hétről hétre felsorolta, hogy kik az igazi, szocialista írók), másfelől jogot adott az írói elhallgattatásokra, sőt a művek zúzdába küldésére. (Tamási Áron például minden művével szerepelt a selejtlistán.)

Kurtára összefogva, így jött létre az olvasóközönség teljes félretájékoztatása, mely – s itt a baj – napjainkig is kihat. Azok az írók ugyanis, akik hitük vagy karriervágyuk következtében a pártpropaganda révén országos névre tettek szert, akár tehetségük okán, akár szolgálatuk jutalmaként (tessék csak elővenni a Rákosi- és Sztálin-antológiákat!), olyan népszerűséget kaptak, olyan nimbusz övezte őket, és a Kádár-kultúrpolitika olyan kiváltságokat biztosított számukra – még akkor is, ha becsapatásukat belátva szembefordultak a hatalommal –, melyet az elhallgattatott vagy elhallgató írók értékeinek tudatosításával ellensúlyozni többé nem lehetett. Még egy-két évtized kritikai erőfeszítésével sem. A java korban lévő olvasó-korosztály ízlése, az 50-es, 60-as, 70-es években végzetteké, ma is erősen befolyásolt.

A szerkesztőség második kérdése az irányzatokra vonatkozik. Nos, említettem, hogy Révai tétele szerint a múltból csak a népi irodalom továbbfejlődése volt kívánatos, az is persze megválogatottan. A polgári vagy polgárinak minősülő semmiképpen sem. Hiába volt antifasiszta, mint például Márai vagy Cs. Szabó és sokan mások. Ám a népiből is csupán az – hadd ismételjem –, amelyik nolens-volens szolgálta a szocializmus építését, az úgynevezett „utitársak”. Révai és a hívéül szegődött csoport ennek a tételnek érvényesítésében olyan következetes volt, hogy nemcsak a volt kommunista írókat szorította háttérbe – igaz, nem egynek tehetsége vitatható volt –, hanem a legjelentősebb munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt írót, Kassák Lajost is kiiktatta irodalmunkból. Ha Révai hű lett volna ahhoz a tételéhez, hogy az irodalmat a nép, a proletáriátus fiaival kell felfrissíteni, akkor Kassáknak – mint már egy ízben megírtam – szellemi életünk földrészén királyságot kellett volna adományoznia. Révai azonban nem királyt, hanem lakájt akart belőle csinálni. Ez nem ment. Kassák szíjas, kemény, autonóm egyéniségén megbukott. Révai káderei maradtak hát a többiek, a kényszerrel, jutalommal, meggyőződéssel karámba tereltek, mégha közülük a jobbak, a nagyobb tehetségek, a magukra adó jellemek idővel ki is törtek a karámból. A korunkig kiható népi-urbánus ellentét méregfogának, melytől közérdek volna megszabadulnunk, itt rejlik, Révai működésének hatásában egyik gyökere.

Ami a szerkesztőség által feltett harmadik kérdést illeti, a határainkon túli magyar irodalom integrálásának kérdését, alig hiszem, hogy lehet közöttünk vita. A magyar irodalom egységes irodalom. Lehetnek helyi sajátságai, és vannak minőségi különbségei. Az egység dokumentálása a kritika, valamint a szerkesztők javának régóta célja volt. De a hatvanas, hetvenes években cikkeinkből azok a bizonyos „éber” szerkesztők mindig is kihúzták például az emigrációban élők neveit (Máraiét, Cs. Szabóét, Szabó Zoltánét, Határ Győzőét), és ha a szomszédos országokban élő magyar írók műveit antológiákba bevettük, hatalmi szóval kihagyatták. Velem még az is előfordult – talán szabad ezzel előhozakodnom az atmoszféra jellemzésére –, hogy Jékely Zoltánról beszélve, erdélyies szóhasználatát emlegettem, az erdélyies szó a korrektúrában még benne volt, a megjelent cikkben már „régies” állt. Istennek hála, ez ma már a múlt. Integrálódni azonban nehéz. Könnyítsük meg, menjünk elébük az integrálódni vágyóknak – ahogyan ezt sokan meg is teszik. Más kérdés az, ha valaki elvi okokból nem akar Magyarországon megjelenni. Ezt tiszteletben kell tartani. Márai Sándor például, akit az Újhold-Évkönyvben szerettünk volna közölni, kapacitáló leveleinkre megírta, hogy amíg szabad választások nem lesznek, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak, közlési jogot nem ad. Ez példaszerű nemzeti tiltakozás volt, s bármi érvvel próbáltuk is – az olvasók érdekében – más belátásra bírni, tisztelettel fejet hajtottunk előtte. Másfelől Székely Jánosnak A másik torony című kiváló kisregényét a romániai diktatúra miatt, a szerző személyes biztonsága érdekében, kénytelenek voltunk név nélkül közölni.

Végül: a szerkesztőség utolsó kérdése a legkínosabb. Hol látok túlértékelést. Úgy értelmezem, nem A magyar irodalom történetében és folytatásában, hanem az irodalmi életben. Mert ami a kézikönyveket illeti, ott bőven látok, csak fölsorolásuk fölösleges, mert a kinevezett, a pártállam apparátusa által futtatott írók úgyis kihullnak. De ezzel az irodalmi élet egészsége még nem állt helyre, az olvasó dezinformáltsága még egyre tart. Nem is annyira a klikkesedés, az ízlésirányok széttagoltsága és a kritika figyelmetlensége, divathullámok szerinti tájékoztatása miatt. Inkább azért, vagy azért is, mert hírnevet ma is még a politikai szerep ad az íróknak, s kevésbé a mű. Viszont az az író, aki közvetlen politikai szerepre szánja el magát, íróilag könnyen veszélyhelyzetbe kerül, kockáztatja a felhígulást, a szétdarabolódást. Ezt jól tudják a magukra adók, a művükre koncentrálók, többek között akár Csoóri Sándor példáját is említhetném. Dilemma rejlik itt, amelyet a nemzeti sors állít elénk. Az olvasók egy jó része, főként a 19. századi reformkor hagyománya alapján, elvárja – nem véletlen, hogy Zrínyi példája akkor vált közkinccsé – az írók vátesz-szerepét. Csakhogy, mi tagadás, a személyi kultusz is elvárta a váteszséget – ugyan más irányban. A hitelesség így kényes dolog lett. S mi adhat kétségtelen hitelt? A mű. Irodalmi minősége, általános érvénye, emberi teljessége. Minden váteszi megnyilatkozásnak az a talapzata, nem a kongó hordó. Bízom abban, hogy az általános demokratizálódás folyamatában, melyben az ország sorsának irányítása a népakaratot képviselő politikusok kezébe kerül, olvasóink magukra a művekre jobban fognak figyelni. Az irodalomtól irodalmat várnak el, melyben egyéni és nemzeti sors egyaránt tükröződhet – hiszen a kettő kapcsolata a mélyben, a művészi szubjektum mélyén el nem törölhető. Kosztolányi írja valahol a tízes évekről beszélve, hogy akkoriban a kávéházi pincérek arról vitatkoztak, hogy a vasárnapi újságokban megjelent szonettek közül melyik volt a legszebb. Várom azt az időt, amikor a minőség lesz a beszédtéma. Az lesz a szenzáció.