A magyartanításról

Huszonöt évvel ezelőtt, Párizsból, egy konferenciáról hazatérve, a Nagyvilágban nagyjából ismertettem az ott virágjában levő strukturálista divatot. Idehaza az elsők között. Cikkem megjelenése után Kassák Lajos egy sétára hívott a szigligeti alkotóház parkjában, és megkért, hogy ismertessem ezt a nálunk újnak látszó esztétikai megközelítést. Magyarázgatásom közben Kassák olyan indulatba jött, hogy több ízben is meg kellett jegyeznem: „Nem én mondom, nem én állítom, a strukturálisták mondják”. Fejtegetésem végén lakonikusan csak annyit mondott: „Ugyanolyan irodalomellenes esztétikai eszmerendszer ez, mint a lukácsizmus, csak más előjelű”. S ebben van némi igazság.

Divatnak nálunk is hamarosan divat lett. Irodalomtörténészeink, nem egyszer köztük a jobbak, a marxizmusból könnyed nonsalansszal váltottak át rá. Rónay Györggyel, aki a hatvanas évek legfüggetlenebb és leghitelesebb kritikusa volt, gyakran mosolyogtunk azokon az irodalomtörténészi dolgozatokon, amelyek statisztikákkal megtűzdelt és a hatásmechanizmust föltérképező koordinátarendszerek közlésével „verselemző” tanulmányokat publikáltak. Rónaynak rokon volt az álláspontja az enyémmel: ami használható a strukturálista elemzésből, azt érdemes átvenni, bár az, ami jó, többnyire ismerős volt már, és valójában a múltból köszönt vissza, de felesküdni módszerére nem szabad.

Mindezt azért mondom el, mert a most nyilvánosságra hozott, majd visszavont érettségi tételek „érthetetlenségének” itt a kulcsa. A tankönyvek íróira és a tételek összeállítóira a strukturálista elemzésmód túlzott hatással volt. Úgy beszélnek az irodalom jelenségeiről, mint egy vegyelemzendő, közömbös anyagról, nem önismeretre késztető, emóciókat keltő, élményt adó, magyar sorsfeltáró, emberségre nevelő irodalmi műről. A magyar irodalom kiemelkedő alkotásait nemcsak túl bonyolultan magyarázzák, hanem olykor tudóskodó szétbontásuk értékmegsemmisítő, ahumánus. Fiammal végigtanulva a gimnázium négy osztályának tankönyveit, nemegyszer kénytelen voltam egy-egy számára érthetetlen, de megtanulandó tankönyvi mondatra azt mondani: Ne törődj vele, ez csak olyan divatos blabla. A tankönyvírónak nem volt mondanivalója, vagy ha volt, nem tudta ép magyar nyelven elmondani. Rossz fogalmi apparátust használ. Minden előzetes magyarázat nélkül „értékvesztésről” beszél mondjuk ahelyett, hogy Vörösmarty tragikus életszemléletéről beszélne már a szabadságharc előtt, amit nyomatékolni kellene, s ami magától értetődőbb a szabadságharc leverése után; majd „időszembesítő és létösszegző” versekről értekezik; egyik fogalom rosszabb mint a másik, a szembenézést a múló idővel, a lét korlátozottságát mindenki megértené, még a létérzetet, a létezéstapasztalatok összegezését (nem összegzését! nyelvrontás), sőt a létlíra fogalmát is. De nem, a tankönyv ép magyar beszéd helyett olykor – nem mindig – divatos nomenklatúrában selypeg vagy halandzsázik.

Félreértés ne essék: ezek a mai gimnáziumi tankönyvek összehasonlíthatatlanul, sokkal-sokkal jobbak, mint a régi rákosista tankönyvek. Azokban minden magyar író harcolt a munkásosztályért, vagy szemléletének korlátai voltak (Móricz), rosszabb esetben polgári reakciós volt. Az a régi negyedik osztályos tankönyv például ilyesformán vezette be Kosztolányi művészetét: „Legjobb, ha idézzük róla József Attila szavait: »Mit néznél messziről smaragdnak / fogd meg és ujjaid ragadnak«”. A tankönyvírót, aki már nem él, de volt barátai legendát csinálnak belőle, mondom, a tankönyvírót csöppet sem zavarta, hogy a fiatal József Attila az idézett sorpárt nem Kosztolányiról, hanem másról írta, s elfogult heveskedését később a Magad emésztő című verssel tette jóvá. Egyszóval, ha összehasonlítási alapnak a régit vesszük, akkor ezek az új tankönyek, amelyekből a magyartanárok kénytelenek tanítani, nagy előrelépést mutatnak, s ha egyik-másik részüknek elhibázott is az esztétikai elemzésmódja, egészükben színvonalas tankönyvek. Optimumra tankönyvben törekedni úgysem lehet. Ahányféle irodalomszemlélet, annyi értékelési mód. T. S. Eliot azt mondja, ahány versolvasó, annyi versmagyarázat van. Ilyen relativizmussal persze nem lehet tanítani. De azért az igazság birtokának fölényes tudatával mégsem lehet olyasmit írni, ami a ma érvényben levő harmadik osztályos tankönyvnek egyébként tisztességgel méltató Babits portréjában áll: „…kicsinyességig hiú ember volt, és az utóbbinak igazolására talán elég arra hivatkozni, hogy bármely írói munkáját ért bírálatot személyes sértésnek könyvelt el, és soha nem tudta elszánni magát arra, hogy vele szemben álló írót jutalmazzon Baumgarten-díjjal.” (343. oldal, Szegedy Maszák Mihály írása.) Ez utóbbi állítás egyszerűen nem igaz, de ha igaz volna is, így kell Babits korszakos művét, példás etikai tartását – oly nagy szükségünk volna rá! – az ifjúsággal ismertetni, vele megszerettetni?

Mindezt Pála Károly tanár úrnak mondom, aki az Élet és Irodalom 1990. március 2-i számában az érettségi tételeket védelmébe veszi, és megdöbben azon, hogy a kitűnő irodalomtörténész, ő nem nevezi meg, én megteszem: Balassa Péter, a 168 órában úgy nyilatkozik, hogy a tételek egy részét nem érti, nem tudná megfelelni. Persze abban a tanár úrnak igaza van, meg tudná ő felelni, ha akarná. De nem akarja. Ahogy engedje meg nekem a tanár úr, hogy megjegyezzem, tizenöt éven át írtam az ÉS-ben a Verseskönyvről verseskönyvre rovatot, de soha egyetlen egyszer le nem írtam benne, hogy „jelentésszintek”, „értékszerkezet”, „időszembesítő és létösszegző vers”, s ha valaki kényszeríteni akart volna arra – mint ahogyan az ifjúságot és a tanárt kényszeríti a tankönyv –, akkor abbahagytam volna a rovat folytatását. A magyar irodalom műveit többnyire érthetően és magyarul írták. Érthetően és nem divatosan tudóskodó nomenklatúrában kell beszélnünk róluk. A műveket tanítani s megszerettetni is másként kell. Nem tűnt még fel önnek, tanár úr, hogy Kosztolányi, Babits, Szerb Antal, Halász Gábor, Rónay György, Vargha Kálmán valamint mai íróink, Vas István, Somlyó György, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Domokos Mátyás, Poszler György, Várady Szabolcs – és ezt a kiváló névsort még hosszan folytathatnám – másként beszélnek a művekről, másképp elemeznek, mint a tankönyvek?

 

Veres András a magyar érettségi tételekről és a tankönyvekről beszélve – Válasz (elsősorban) Lengyel Balázsnak, ÉS, 1990. március 23. –, nem leplezett, de nem is túlságosan sértő iróniával azt sejteti, hogy az esztétikában tudatlan vagyok. Szíve joga, hogy ezt komolyan is gondolja – hiszen, ugye, irodalomelméleti rendszerét, a magyartanításra rákényszerített „természettudományos” fogalmi apparátusát – ilyen-olyan érvekkel – de megkérdőjeleztem. Azt mertem állítani, hogy tudományos módszere lehet bár értékes az irodalomtörténeti kutatás szempontjából, de az irodalmi művek befogadását, megszerettetését, élménnyé tételét inkább nehezíti, mint könnyíti. Meg mertem kockáztatni azt a nézetet is, hogy ismert nagy esztétáink és kritikusaink, holtak és elevenek, másképp, kevésbé elvontan, kevesebb műkifejezést használva, a beleélés lehetőségét többnyire jobban biztosítva beszélnek a művekről. Nem egyik-másik divat szerint változó esztétikai rendszerhez ragaszkodnak, hanem a tárgyalt szöveghez. Azt világítják át, kutatva az alkotó szándékait, kitapogatva egyéniségét, keresik, hogy az milyen módon, milyen értékeket valósított meg. Megengedem, hogy az esztétika tudománya szempontjából – ha létezik egyáltalán ilyen objektív, örök érvényű tételekkel dolgozó tudomány – módszerük, szövegközelítési módjuk többnyire eklektikus, de eleven, de olvasást megkedveltető, ízlést fejlesztő és ízlést tudatosító. A másként beszélő, a szövegekhez némileg másként közelítő esztéták, kritikusok, írók általam felsorolt hosszú névsora élére Kosztolányit helyeztem. Veres András erre azt fejtegeti, hogy magának Kosztolányinak sem ismerem a működését, s rám tromfol egy Kosztolányi-idézettel. Bevallom, Kosztolányinak, akinek íróportréi, verselemzései az esztétikai rendszerek szempontjából teljességgel eklektikusak, tudtam volna gondolatmenetem ellen látszólag még élesebben érvelő idézetét is felhozni. Hiszen Kosztolányi „természettudományosan” még a sorok, versszakok fonetikus, hangzati hatásának feltárásával is kísérletezett, számba véve, hogy egy-egy sorban milyen a dallam, például hány lágy mássalhangzó tesz egy-egy sort esztétikailag hatékonnyá. Azonban sem ez a kísérlet, sem az az idézet, melyet Veres András felhoz, s amely „az esztétikába a természettudomány módszerét kívánja bevinni”, nem változtat működése egészén, mely minden módon, esztétikai rendszertől függetlenül a vers, a költészet megszerettetését, értékeinek feltárását szolgálja. Méghozzá ép magyar nyelven – ez nála természetes –, mindenkihez szólón, tudományos szakzsargon használata vagy erőltetése nélkül.

Abban persze igaza van Veres Andrásnak, hogy cikkem írásakor nem olvastam újra végig a tankönyveket, és a fogalmi apparátus egyes kifejezéseinek kifogásolásán túl egyetlen szarvashibát pécézek ki csupán: Babits Mihály működésének a marxista esztétikából átvett megrágalmazását. Ezzel kapcsolatos kérdésemet, hogy vajon „így kell-e Babits korszakos művét, példás etikai tartását – oly nagy szükségünk volna rá! – az ifjúsággal megismertetni, vele megszerettetni?” Veres András nem hallja meg. Remélem, azért, mert úgy gondolja, önkritika nélkül ez megválaszolhatatlan.

Szóval abban igaza van, hogy álláspontom alátámasztására több példát hozhattam volna fel, s azt is elismerem, hogy néhány kitételem, a „halandzsa” meg a „blabla” túl könnyedén odavetett. De nem okadatolt tanulmányt írtam, hanem csupán cikket – s ezzel a tankönyvíróknak jogos érzékenységét sértettem. A tankönyvekben nem kifejtett, nem kellőleg megmagyarázott fogalmi nomenklatúra, mely az érettségi tételeket is áthatja, ilyen gyors reakciót váltott ki belőlem. Védekezése érvelésemmel szemben helytállónak tetszik: dehogyis akarták ők, a tankönyvírók a maguk esztétikai rendszerét az ifjúságra vagy az ifjúság irodalomszemléletére ráerőszakolni. Csakhogy más tankönyv nem lévén, de faktó ez történt. Ennek ellenére ne higgye és ne higgyék a hatalmi helyzetbe került tankönyvírók, hogy módszerüket – más munkásságukat ismerve és becsülve – a magyar tudományból is ki akarnám szorítani. Ez tőlem, aki magam is hosszú éveken át a magyar kritikai életből kiszorított voltam, teljeséggel idegen. Hadd emlékeztessem őket arra, hogy a szabad kutatásnak és irodalomértelmezésnek más cenzora volt itt. Őket is, engem is sújtó, mindnyájunkat korlátozó cenzora. Minden vitatható vagy kevésbé vitatható kifogásom fenntartása mellett, kötelességem leszögezni, hogy tankönyveik a régiekkel szemben nem keverik az ocsút a búzával, nem egy király, egy cigány módszerével dolgoznak, nem egy pártos világnézet szempontjait követik, hanem a hagyományos érték megközelítése és átadása a céljuk. Módszereiket nemegyszer kifogásolom, de a célokat illetően közös oldalon állok velük.

Végezetül még csak annyit: gyakorló magyartanároktól cikkemre számos helyeslő levelet kaptam. Elgondolkoztatásul egyikből idézek egy kurta bekezdést: „…cikke szívemből szólott. A tudós tankönyvírók egy része nem hidat épít a művészet és az ifjúság közé, hanem fölösleges akadályt. Bár néhány jó olvasót sikerülne becserkésznünk!” Azt gondolom, hogy tanításnak, tankönyvnek és írói kritikának, tanulmánynak ez a becserkészés a közös célja.