A hitvitázók dühe

Azt remélem, hogy mi, akik itt egybegyűltünk, mind az Írószövetség fennmaradása mellett foglalunk állást, és nem kívánjuk ezt a meglevő egyetemességet kisebb baráti társaságok szilánkjaira törni. Még akkor sem, ha – mint tudjuk – töméntelen bajjal jár is a szövetség fenntartása, bizonyos fajta profilváltásának tudomásul vétele, új tartalmainak, formáinak kialakítása. Belátandónak tartom: az egységes fellépés lehetőségére szükség van – vagy szükség lehet – érdekvédelmi, erkölcsi, nemzeti vagy emberjogi szempontból. Mindnyájan tudjuk, szövetségünk múltja tarka. Zsdanovista intézményként jött létre és többnyire ilyenként szolgálta végig az évtizedeket. Nem szabad azonban megfeledkeznünk a nagy, a jelentékeny felvillanásokról, a bonyolult előzményű és hosszú következményekkel járó 1956-os írószövetségi szerepről, amikor – Ottlik szavával élve – „Éppen azok törölték tisztára a táblát, akik előzőleg hazugságokkal teleírták.” S hogy nagyot ugorjak: 1986-ban a közgyűlés ismét indító lökést adott a nemzeti átalakulás folyamatának.

Azt gondolom, hogy ennek a mai közgyűlésnek nemcsak az a feladata, hogy új alapszabályt fogadtasson el, új választmányt alakítson, hanem hogy közönyt, elfogultságot, sérelmet félretéve, eszünk képességeit egybetéve kitaláljuk, eltervezzük azt a tartalmat, azt a létezési formát, mely szerint ez a már megújult, az írói autonómia alapján álló írószövetség a fenyegető gazdasági válság árnyékában mégis működhet.

A fentiekre nézve világosan adódik egy olyan javaslatsor, amely, úgy gondolom, részben vagy egészben a tagság legnagyobb részének gondolatvilágában már jó ideje felmerülhetett.

Mindenekelőtt az érdekvédelemről kell beszélnünk. Ez mindnyájunk számára, de legégetőbben a fiatalok számára, létkérdés. Egy napról napra növekvő inflációban, a gazdasági összeomlás fenyegető rémének közelségében nemcsak az a probléma, hogy a könyv- és cikkhonoráriumok elképesztően alacsonyak – a lapoknál például többnyire húsz év előttiek – hanem az is, hogy az eddig funkcionáló állami kiadók kevés sikert ígérő írók terméseit kiadni, új írókat megjelentetni szinte képtelenek. A dotációk megszűnésével szinte ugyanarra a piacgazdálkodásra szorítottak, mint a gombamód szaporodó magánkiadók, melyek – tisztelet a kivételnek – az aluljáró-irodalom ponyvatömegének vagy politikai sikerkönyveknek kiadását célozzák meg. Pénzt akarnak keresni, ez világos. Világos azonban az is, hogy ennek a célnak tűzön-vízen át való keresztülhajtása, továbbá az igazi irodalmi értékeknek alacsony honoráriuma és részbeni eladhatatlansága az írókra korrumpálólag hat. Az irodalom egészséges továbbfejlődését gátolja, az értékes művek létrehozásához az íróktól maximális idealizmust (vagy mondjuk így: aszkézist) kíván.

Engedjék meg nekem, hogy egyetlen példát mondva, hozzáfűzzek ehhez egy rövid gondolatmenetet. A múlt évben – hangsúlyozom: a múlt évben – az NDK-ban járva az ottani funkcionáriusok egy egyetemi professzor téziseire hivatkozva kifejtették, hogy minden könyv kiadását meg kell akadályozni, amely tartalmában vagy formájában az olvasói közgondolkozástól eltér, vagy az irodalmi közízlést sérti. Csak annyit válaszoltam erre a véleményre, tézisre: így lehet epigon irodalmat tenyészteni. Fölösleges magyarázni: nemcsak a huszadik század, hanem szinte minden évszázad később irányt szabó alkotása megjelenése pillanatában sértette a közízlést, lévén az természeténél fogva konzervatív. De nem is igazán erről van szó; az egész párbeszéd velejében hamis. Nem ízlés-kérdésekről csevegtünk mi a tavalyi Berlinben, hanem a hivatalos gondolkozástól eltérő, az előírásokat átlépő írásművek kiiktatásáról. Vagyis olyan művek kiiktatásáról, amelyek az irodalmat (netán a társadalmat) előre viszik. Márpedig ennek a keletkező és jövőt szolgáló újnak a fenntartása – fenyegesse bár politikai vagy gazdasági veszély – eminens kulturális feladat. Részben társadalmi, részben állami mecenatúrája elkerülhetetlen, ha a magyarság saját kultúráját őrizni és fejleszteni kívánja – és hogy kívánja, kívánni kénytelen, abban nem kételkedem.

Ami pedig a szövetség működésének belső tartalmát illeti, bensőségesebbé, s ugyanakkor szélesebb látókörűvé, a különböző értékeket értőbben elismerővé kellene tenni a szövetség életét. Több helyet kellene biztosítani a szakmai, írótársi bírálatnak, beszélgetésnek, vitáknak.

Itt igenis helyesnek tartanám, ha – in petto – saját körünkben, a szövetség egységét nem sértve, a különféle írócsoportok avagy személyek rejtett vagy nyílt ellentéteiket feltárnák, akár vitázva összeszikráztatnák. Igenis vannak közöttünk olyan lappangó vagy fel-feltörő ellentétek, amelyeknek tisztázása, szóhoz jutása egészségesebbé tenné mind egymáshoz való viszonyunkat, mind az irodalom életét általában.

Ennek az általam óhajtott vitakedvnek azonban van néhány feltétele. Elsőnek említeném a kölcsönös megbecsülést, egymás véleményének – nehéz, de szükséges – elviselését.

A direkt politikai mondanivalók megnyilvánulásának – az újabb idők tapasztalata szerint – a szövetség nem fóruma többé. Fórumot adnak ehhez a politikai pártok, fórum erre a publicisztika. Lehetőségünk van viszont arra, hogy a különböző ízléseszményű és olvasottságú, műfajú vagy akár elfogultságú írók nagyobb méltányossággal s mégis őszintén éljenek egymással a szövetség keretein belül.

Egyaránt kívánom magunknak ellentéteink feltárását s azt a civilizációs minimumot, amely nem furkósbotot vagy üdvtan-hirdetést, hanem érvet használ. S ami ezekből a tisztázó vitákból a nyilvánosságot illeti, érintheti, annak közlésére lapunk, a Magyar Napló rendelkezésünkre áll.

Végezetül még egyetlen megjegyzést, a lappangó indulatok kiéléséről, amely, minden szent elhatározásunk mellett, bennünket is fenyeget. Egy irodalomtörténésztől veszem mondanivalómhoz a példázatot. Azt fejtegeti, hogy az indulatos szélsőségek mindig közelebb állnak egymáshoz, mint a megértést gyakorló humánus magatartáshoz. Történelmi példája ez: a hitújító Luther-hívők, a kálvinisták, valamint a római katolikusok a reformáció idején szélsőséges indulatukban is voltaképpen közelebb álltak egymáshoz, mint a megértést, megfontoltságot, humanizmust hirdető Erasmushoz. Már én teszem hozzá, hogy Erasmus a halála előtt ezt mondta: „Boldogan halok meg, mert a halál megment engem a hitvitázók dühétől.”

Sapienti sat. Annál is inkább, mert mi nem megszűnni, hanem élni akarunk.