Irodalmi jegyzetek a minőségről

Bármennyire szeretjük is az irodalmat, mégsem kívánunk mindig irodalmi értékű könyvet olvasni. Fáradtan, fejfájástól környékezetten, kellemetlen emlékek elől menekülve, vagy rossz sajgásokkal az idegeiben ritka ember az, aki jó könyvet választ magának. Inkább valami könnyűt keres, valami zsongítót, ami idegeit úgy közömbösíti, mint a nyugtatók. Babits detektívregényeket olvasott ilyenkor, Nagy Lajos útleírásokat. S a mai írók Rejtő-Howardot, sci-fit, regényes életrajzot vagy lányregényt. Nincs ezen mit szégyellni. És a választék ebben a „nyugtató” irodalomban igazán bő, talán túlságosan is az. S legyen bár túlságos, bajnak ez sem baj, ha annak fogjuk fel ezt a „nyugtató” irodalmat, ami; ha nem ragadunk meg benne, ha művészi átélésre kész óráinkban az olvasást nem ilyen kikapcsoló, időelütő szórakozásnak tekintjük, hanem azért nyúlunk a könyvért, amit a jó könyv adni tud: élményeink újraéléséért, tapasztalatkincsünk átrendezéséért, az emberi sors mélyebb megértéséért. Vagy ha nem is ezekért nyúlunk érte, hagyjuk, segítjük, hogy a jó könyv mindezt cselekedje velünk.

Nincs értelme tehát lázadoznunk az ellen, hogy így legalább kétféle olvasás-mód van, egy zsongító és egy felkavaró; nincs értelme lázadoznunk az ellen, hogy legalább kétféle faja él velünk a könyveknek, és áll egybe az írásos művek összességeként tágan értelmezett irodalommá. Egyet azonban már veszélyes megtennünk: azon az alapon, hogy ez is könyv, az is könyv, összekevernünk a két műfajt: az igazi irodalom tekintélyét, értékét odaajándékoznunk a szórakoztató irodalomnak.

De hát hogyan lehet a nagyjából egyforma külsejű könyveket szétválasztani? Hogy lehet védeni az igazi irodalmat? Tudatosítani a minőséget? Volt időszak, amikor a könyvkiadás egyszerűen igyekezett kiiktatni a szórakoztató irodalmat. Nem adott ki – sok minden más mellett – se Agatha Christie-t, se Howardot. S miközben így elnyomott egy valóságos olvasói igényt, másfelől kitenyésztette a minőség másik ellenségét: az irodalmi igényű, de az igényt betölteni nem tudó, gyenge művek sorát. S ezzel talán nagyobb veszélyt hozott az igazi irodalomra, mint amit számára a szórakoztató irodalom jelent. Mert talán világos, az igazi irodalom számára nem a detektívregény a legveszélyesebb konkurencia, hiszen az más olvasói igényt elégít ki, hanem az ál- és gyenge irodalom, amely ugyanarra igyekszik. Fogas kérdés, hogy látszatra azonos igény mellett a jót a rossztól hogy válasszuk széjjel. Közhely, hogy az olvasó ízlésében, de még a magunkéban sem bízhatunk teljesen. Ízlésünk eddigi esztétikai élményeink és tapasztalataink alapján alakul ki, azt tartjuk jónak, ami a már ismert jókra emlékeztet. De a vadonatúj művészi teljesítmények, éppen azok, amelyek esetleg korszakos újságukkal fordítani akarják ízlésünket, hordoznak magukon valami idegenséget, mely az eddigi jóktól elüt. Elég példának erre, ha felidézzük azt a tartózkodást, amelyet József Attila váltott ki életében. Persze nem következik példánkból, hogy ami idegen, ami ellenállást vált ki, az remekmű.

Van azonban itt mégis valami, amit olvasóknak is, hozzáértő irodalmároknak is érdemes volna jobban megszívlelni – ha számításba is vesszük esztétikai érzékünk merevségét, bizonyos tartózkodást. A jó és a talmi közötti különbséget nemcsak életműben, kicsiben is fel lehet ismerni. Mérni lehet igenis, prózaírót és költőt egyaránt, megfigyeléseinek gazdagságán, eredetiségén, életlátása egyéni tulajdonságain, közhelyektől, banalitásoktól, ismert receptektől való tartózkodásán, mondatformálásának művészi evidenciáján, hitelén. Nem igaz az, hogy a rutinból, üzleti vállalkozásból vagy közepes képességekből összerótt mondat, bekezdés vagy versstrófa nem válik el – már a maga kisebb egységében – a valódi tehetségek munkájától. Az időtálló fogalmazás kitetszik (más módon, más anyagból van szőve-fonva), a magasabb művészi igénynek árulkodó tényezői vannak.

Ha az olvasó régen úgy beszélt: „Szeretem Móriczot és Harsányi Zsoltot” – volt bennünk utána bosszankodás; ha ma úgy nyilatkozik: „Kedvencem Déry Tibor és Berkesi András” – van bennünk ma is meghőkölés; de amikor hivatott irodalmáraink nyilatkoznak kedvenceikről, egy magasabb minőség szempontjából nem keverik-e gyakran hasonlóképpen a neveket? Nem folyik-e a tehetségek kárára a nevek kiemelésével, párosításával valami zavart keltő, baljós játék? Mögöttünk van már jócskán az a korszak, amikor mondjuk Weöres Sándor versei vagy Mándy Iván novellái – hogy csak ezt a két példát emeljük ki a sok közül – a szerkesztők elfogultsága vagy vaksága következtében nem kaptak helyet folyóiratainkban, de vajon nincs-e előttünk még az a feladat, hogy a szokatlanul alacsony megjelenési küszöb mellett sokkal pontosabb, sokkal világosabb kritikai munkával mutassunk rá a tehetségre, védjük a jót, védjük a minőséget nemcsak a szórakoztató irodalommal, hanem a konvencionális ál-irodalommal és a burjánzó közepessel szemben?

Végül hadd idézzek ide egy távoli, de annál elrettentőbb analógiát. Szekfű Gyula nagyszabású és sokat vitatott Magyar történetét forgatva (1939-es átdolgozott kiadás) az 1914-ig ismertetett magyar történelemben Ady Endre egyetlen, kétes dicséretű mondatban szerepel. A munka időrendi táblázatában kultúrtörténeti eseményként említésre érdemesülnek Gárdonyi Géza, sőt Herczeg Ferenc regényei, de nem kap említést sem Móricz Zsigmond, sem Babits Mihály. Nevük, művük nem szerepel. Azt hiszem, némileg irodalmi tudatunk általános minőségfelismerésén is múlik, milyen képet ad majd a jelenkori történész a jelenkori irodalomról. Jó volna, persze hogy jó volna, a jövőből mintegy visszapillantva kilesni, hogy helyénvalónak vagy szégyellnivalónak bizonyul-e az a kép.