Száz évesek, halott barátok

Olykor az élet is szürrealista játékba kezd. Nagy-kockás, pepita nadrágba bújtat például egy pelyhedző állú lakatoslegényt, 17 éves mindössze, lakkcipőt húz a lábára, magas szalmakalapot nyom fejébe, s így, ebben a lényétől idegen maskarában, felülteti pénz nélkül, kis batyuval a hóna alatt, a pesti vonatra, hogy aztán belőle legyen az új magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a modernség kardos apostola. 1904-et írunk, amikor Kassák Lajos Érsekújvárról megérkezve, a kegyelemből kapott vasárnapi gyógyszerészruhában kilopakodott Budapesten a pályaudvarról. Iskoláit tizenegy éves korában abbahagyta, mert inas akart lenni, nem úr. S most felszabadult legény már. És olyan érintetlen az irodalomtól, a művészetektől, mint a gyerek az anyja méhében.

És mégis ő lett író-, költő- és festőként, valamint művészeti mozgalmak szervezőjeként a század művészeti ízlésének legharcosabb átalakítója. Ő nálunk, mint a franciáknál az avantgárd nagyjai, a legfőbb ízlésfordító. Ő lett Kassák!

Két történetet kell tehát elmondanunk. Először azt, hogy miként lesz egy lakatoslegényből költő és festő, avantgárd művészeti proklamációk harcos megszerkesztője; másodszor, már kissé leszűkítve a kört és a költészetre koncentrálva, miként alakult nagy vonalakban a huszadik századi magyar költészet, s mi a szerepe ebben Kassáknak.

Az első történetet maga Kassák mondja el prózai remeklésében, az Egy ember életében, melyről tudjuk, de azért nem árt újra és újra nyomatékolni, hogy a huszadik századi magyar próza csúcsai közé tartozik. Elmond belőle annyit, amennyi elmondható, tudható. Élete alakulását, egyénisége karakterjegyeit, fejlődését. De hogy valaki miért kezd verset írni, és aztán miért úgy ír, ahogyan ír? Ködben tapogatódzik maga a választ kereső író, a vallomást tevő is. Még inkább sötétben a kritikus.

De azért Kassák mégiscsak sok mindent tud erről. Szegődjünk az ő feltárásának nyomába. „Akik fiatal korukban könyveket, dogmákat és üdvösséget ígérő frázisokat ettek magukba, azoknak sokkal könnyebb lehet a helyzetük. Nekem mindent most és a magam eszközeivel kell kibontanom a burkából. Néha szomorúság vesz rajtam erőt. Néha attól tartok, nem lesz elég időm ahhoz, hogy hazaérkezzek magamhoz, ahogyan a szerencsés vándor egyszer szerencsésen hazaérkezik.” A dogmákat kibontani a burkából, átlátni a világ dolgait és az embernek elérkezni önmagához – igen, ez minden fiatal előtt álló feladat, de nem mindegy, hogy milyen körülmények között és milyen embernek. Kassák útja látnivalóan a legnehezebb út volt. A kovácsműhely, ahol gyerekként, görcsösödő izmokkal hajtja a fúrót, s ahol inastársai napokig tartó kínzással végül „megimádkoztatják”, hogy megtörjék emberségét, emberi ellenállását; a fűtőház – hogy a tapasztalatok során tovább lépjünk -, ahol ócska olajoskannákkal és nyalábnyi kóccal kellett leereszkedni a mozdonyok alá a sötét kanálisokban, s ahol a megforrósodott, kormos olaj a bőre alá is beette magát: a Magyar–Belga Gyár, már Budapesten, ahol a huligán csoportvezető részegen késsel és zubogó vitriollal hajszolta a feleségét; és így tovább, sorolhatnánk a kamaszévek nyomorúságos állomásait, s közben a kocsmázások sora, a cigány szerető és a kisvárosi bordély – nem, hiába a dolgok ugyan pőrén megmutatkoznak itt, de csak ritka, erős ember számára feslenek ki a burkukból. Edzheti ugyan a lelket a nyomor, a szenvedés, tán a mocsok is, de a gyerekembernek mégis inkább mocsár az, amely elnyelheti. A gorkiji vagy a kassáki kilábolásnak egyedül valami természettől kapott, páratlan lelki egészség, s bulldogharapású tudatosság a magyarázata. „Én erős természetű gyereknek ismertem magam – idézzük az inasévek beszámolójából –, és hittem, csak akarnom kell, és mindig és mindenben uralkodni tudok magamban. Ha időm volt hozzá, szerettem belenézni az életem rendjébe, s ez a szokásom most is megvolt. Már nem kallódtam öntudatlanul a dolgok között, és minden dolognak iparkodtam mindkét oldalát megnézni. De nem azért, hogy aztán határozatlanul egyik oldalról a másikra dobálódjam, hogy hassanak reám a dolgok anélkül, hogy én vihetném át beléjük a magam rendjét és akaratát.”

El nem mocskolható belső tisztaság, nyakas kitartás, keserű felajzottság, mely a munkássors mélyén a jelenségek értelmét keresi, s a maga helyét a jelenségek között. Ember nem lehet ennél fogékonyabb állapotban (ahogy mondjuk, társadalmi és lelki adottságok következtében) a szocialista tanokra. És valóban, Kassák, a Budapestre feljött és Angyalföldön letelepedett kovácssegéd Kassák találkozása a szocializmus eszméivel olyasfajta irodalmat formáló találkozás, mint a pékműhelyben Gorkijé. A „dolgok burka”, már ami a munkáséletet, a termelési viszonyokat illeti, java részben lehullott Kassák előtt, s önnön sorsalakító akarata egyszeriben világformáló akarattá növekedett. Nemcsak a tízes évek munkásmozgalmában való részvétel, a konok eltökéltséggel megszervezett sztrájkok sora – minderről bőven számot ad az Egy ember élete –, hanem az új művészet programja, az aktivista költészet is bizonyíték erre. Az is új világot akar teremteni, új, másfajta szépségekkel egy új emberiség számára.

De fogjuk meg a dolgot egy kicsit mélyebben. Mert az, hogy egy kovácssegéd találkozik a szocializmus eszméivel és a mozgalom harcosa lesz – ez mégiscsak köznapi történet. Az a kivételes, hogy miért indul el egy tanulatlan kovácssegéd a költészeten át a maga megismerésére, és méghozzá a kialakulatlan, újat tapogató expresszionizmuson keresztül? Olyan kifejezésmóddal kísérletezve, melyet éppen csak pedz az európai költészet. Rónay György, Kassák Lajos életművének Gyergyai Albert mellett egyik legmélyebb értője és elemzője, aki az Arcok és vallomások sorozatban oly lenyűgöző képet festett róla, azt fejtegeti: sohasem egyszerű és egyértelmű, hogy egy költő azzá lesz, aki. Kassák is írt – mutat rá Rónay – 1910 és 1915 között verseket a Nyugat szépségeszményének a hatása alatt. Igaz, versgyűjteményei függelékében ezek a versek megtalálhatók. Azt is tudjuk, hogy őt is, pontosan úgy, mint Illyés Gyulát, a véletlenül kezébe került Petőfi-kötet késztette versírásra. Nem lehet verset írni a vers, a költészet ismerete nélkül. Az adott kifejezési formák megismerése és kipróbálása nélkül. De Kassák bámulatos gyorsan hátat fordít ennek a másnak, és felfedezi a külön utat a maga számára, azt az utat, mely az évek során kiépülve a huszadik századi költői kifejezés egyik legszélesebb útja lesz.

Idézzük fel magunkban az 1915-ben írt Mesteremberek című verset. Nem nehéz felidézni, hiszen már gyermekkorban ismeri mindenki, benne van az általános iskolai tankönyvben. Ugye nincs benne semmi természetellenes, ízlésünket horzsoló, megbotránkoztató? Érezzük az idegenségét? Nem érezzük. Egyértelműen hatásos, nagyszabású vers. Egyike klasszikus kincseinknek. De nézzük csak, 1961-ben egy önéletrajzi írásában hogyan ír róla Kassák, negyvenhat évvel a keletkezése után, hogyan veszi még egyre védelmébe. „Ez a ma már közismert vers megjárta annak idején a legnívósabb napilapokat és folyóiratokat, anélkül, hogy valahol is némi elismerésben részesült volna. A Népszavánál értelmetlen zagyvaságnak minősítették, a Nyugatnál Osvát Ernő, a legkiválóbb magyar szerkesztő azt mondta: „Uram, ez nem vers, hanem kocsizörgés”. A kíméletlen visszautasítás semmi fájdalmat nem okozott – tekint vissza Önarckép háttérrel című írásában Kassák –, annyira biztos voltam magamban, hogy tudtam mit csinálok, és vállaltam érte a felelősséget. Ebben a versemben már nemcsak a költő egyéni panaszai, hanem a világ hangja is megszólal, háborús sebektől vérzően és mégis bizakodóan a jövőben. Hogy a szerkesztőnek nem tetszett, érthető volt, hiszen én egészen máshonnan jöttem, mint ők, más élményeket hoztam magammal, és ezek az élmények eszmei alátámasztást és más formát követeltek. Ha költészetemben emberi magamat akartam adni, ki kellett lépnem az esztétikai szemlélet bűvköréből, anélkül persze, hogy a szűk látókörű tendenc-költészet szószólójává váljak. Író voltam, és nem akartam az irodalomtól inspirált irodalmat írni.”

Kassák itt olyan világosan érvel – másfelől az avantgárd kifejezésmód korunkban annyira megszokott –, hogy számunkra már a verssel, az új kifejezésmóddal szembeni egykori ellenállás érthetetlen. Azt kell magyaráznunk, nem a verset. Rögzítsük még egyszer a vers keletkezési dátumát: 1915. Még egyre tart tehát a Nyugat nagyjai lírai forradalmának felívelése, de zenitjüktől még messze vagyunk. Ady pályája magasán áll, Babitsé, Kosztolányié, Tóth Árpádé felfelé törőben. Éppen kialakulóban van vagy éppen csak kialakult az új életérzést kifejező Nyugat-stílus, mely az európai költészethez képest ötven éves elmaradást behozva, egy mozdulattal beplántálta költészetünkbe az úgynevezettt modern költészetet, szimbolizmust, impresszionizmust, s vele a városi életforma élményvilágát és intellektualizmusát. És a magyar vers micsoda kivirágoztatásával, formai tökéletesítésével tette ezt! Mennyire kiérlelt, pazar stílusban, zenével, rímekkel, díszítések ragyogásával! A képi erő, e legértékesebb költői hatóanyag – gondoljunk csak Adyra – milyen mozdony-erejű bevetésével.

Mondom, 1915-öt írunk. Még el sem készült az, amit mi, visszatekintve, oly lenyűgözőnek, óriásinak látunk, hogy benne tapintjuk századunk költészetének nemcsak a kezdetét, de szinte a csúcsát is.

Kassák Lajos ennek a születőben levő, új szépségeszményeket hirdető és betöltő Nyugat-versnek az első harcos ellenfele. Ő az európai avantgárddal egy időben fellépő első magyar avantgárd költő, akiben a múltat elutasító indulat eljut minden vonalon a hagyományokkal való leszámolásig, sőt az új szépségeszmények elutasításáig. Eljut az ismert, és éppen csak meggyökerező eszmék, tartalmak és formák elvetéséig. És nem azért jut el eddig, mert ismerte, elsajátította az európai avantgárd programját és csak iménti kibontakozásának állomásait – ez az ismerete későbbi –, hanem mert emberi-írói alkatába az volt beírva, ami bele volt írva. Tanúskodjon állításunk mellett egy csöppet sem irodalmi jelenet, melyet megint csak az Egy ember életéből ragadtunk ki. Kassák megpillant egy lányt a kávéházban. „Szép lábai voltak – mondja –, igazán szép lábai. Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani és a kezem érintésével megdícsérni ezeket a lábakat… Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Úgy éreztem, valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt, s aztán szelíd jósággal újrateremteni.” Összetörni ugye és újrateremteni! Ahogyan a tízes évek végén és a húszas években a költő Kassák csinálja az egész világgal.

De mielőtt itt továbblépnénk, nézzük meg ennek az ösztönös kettős mozdulatnak az elvi következményét, következményét a költészetben. 1915-ben Kassák megindította A Tett című folyóiratát, s mivel ezt sebesen betiltották, 1916-ban megindítja a Mát. Sokszor szoktuk idézni a francia avantgárd programadó kiáltványait, és sok pompás, ma is igaz tézis mellett találunk is bennük elegendő tücsköt-bogarat. Érdemes odafigyelni, mit mond velük egy időben Kassák. Egy irányzatot meghirdetve, zászlót bontva, ha nem is teljességgel magányosan, hanem egy törpe „élcsapat” élén:

„Az új költészet csak egy szempontot értékel: a világ szintetikus látását, s a költemények megcsinálásánál mindenekfeletti célja a világban ezerfelé futó alakok, gondolatok és érzések összefogása, egy új és egységes életté formálása! A nüanszok és a poénok nem fontosak, minden a nagy egész érdekét szolgálja, azét az egészét, amely mindenkor valami állító, demonstratív egység… Hangsúlyozom, aki verseinket előveszi, az nem a régi értelemben vett szívreható zöngeménnyel, hanem egy előtte eddig ismeretlen aktív erővel találja magát szemben. Verseinkben mindenkor mi magunk, a költők, a szociális alapon rendelkező agresszív emberek lépünk az olvasó elé. Célunk sohasem az elaltatás, hanem a folytonos harcra ingerlés, s megértjük azok idegen ránkbámulását, akik bennünket is a szép és jó ősi sablonjaiban, valahonnan a dédapáinktól örökölt esztétikai fogalmakkal akarnak mérni.”

Két gondolat kristályosul ki világosan, tisztán ebből a programból, melyet majd később a belőle sarjadó konstruktivista program követ. Az egyik, hogy a művészet az életnek új egységgé formálása, s hogy ez a formálás: cselekvés. Ezért is hívták Kassákot és híveit aktivistáknak. A másik az, hogy ezek a művészettel cselekvő költők mást tartanak szépnek, mint amit eddig szépnek tartottak. És ez nemcsak azon múlott, hogy elvetették a hagyományos formát, a rímet, és szabadversben írtak, hanem legfőképpen azon, hogy másképp látták a világot, másképp elevenítették meg, mint elődeik és kortársaik. Hány és hány tájverset ismerünk az Alföldről Petőfi aranykalásszal ékes rónaságától Juhász Gyula pompás alföldi képeiig, Kosztolányi „beteg, boros, bús lomha Bácská”-jáig! Hány versünk szól a földekről, az aratásról! De az, amit Kassák lát a Júliusi földeken című versében, az vadonatúj:

Persze, a vers egésze erőteljesebben hat, meggyőzőbb, mint az önkényesen kiragadott részlet. De amit ezekről a félaktban arató parasztokról eszünkbe juttat, az máris más, mint ami az eddigi költőknek eszébe jutott. Mit páráztat fel? Egy kubista képet, ha úgy tetszik Pablo Picasso lényegre redukáló modorában.

De ez még, ismerjük el, valamivel koraibb Kassák-vers, mint amit legradikálisabban avantgárd korszakában, a tízes évek végén, a húszas évek elején írt. Korábbi a fent idézett programadásnál. Az összetörni- és újrateremteni-, ha tetszik, a benne rejlő lényeget megmutatni-program, mely nevezze magát szintétizmusnak vagy konstruktivizmusnak, a gyakorlatban, a megvalósulás terén az évtizedváltás idején a legteljesebb. Közben Kassák átéli az őszirózsás forradalmat, a Tanácsköztársaságot – részt is vesz munkájában –, de a művészet autonómiáját a parancsolgatástól féltve, annak a bizonyos engelsi „viszonylagos immanenciának” a védelmében nyilvános polémiába keveredik a Tanácsköztársaság vezetőjével, Kun Bélával. A bukás után börtönbe kerül, majd egy hajóskapitány segítségével, aki egy ládában elbújtatja, kimenekül Bécsbe. A száműzetés egyik legtermékenyebb korszaka. Ott is kiadja a Mát, de a bécsi kiadás már nem csupán a magyar avantgárd lapja, hanem a világ avantgárd íróié is. Ismert világnevek is szerepelnek benne. Bécsben A máglyák énekelnek címen elsiratja a Tanácsköztársaságot (idehaza csak sokkal később, Kassák élete végén jelenik meg), és megírja költői életművének egyik csúcsát, a ma már klasszikus remekműként számon tartott A ló meghal a madarak kirepülnek című „elbeszélő” költeményt, amelynek epikus szála huszonkét éves korában, 1909-ben való európai vándorlásának története. Ez az Ariadne-fonál igazítja el a vers labirintusában az olvasót. De maga a vers még a konstruktivizmus meghirdetése előtt (1922-ben) készült, s a konstruktív szerkesztési szándék helyett még jórészt a dadaizmus nem ellenőrzött, spontán hangulatkifejtése, szócsavarása és képhasználata uralkodik benne. Tárgya tehát nem annyira a világcsavargás története, hanem a csavargó lét hangulata. Tárgya: maga a világjáró Kassák Lajos. Pontosabban, Kassák közérzete a gyalogosan, pénztelenül megtett út alatt. Ezt az éhségtől és a túlhajtott gyaloglástól víziókkal is telítődött közérzetet csak így, a szövegben egymást hajszoló dadaista, szürreális, expresszív és szimultanista elemek kavalkádjával lehetett megeleveníteni. De azzal lehetett – örök érvényesen.

1926 őszén, hatévi száműzetés után tér vissza Kassák Lajos Magyarországra. A bethleni konszolidációra tér vissza, egy más világba. Még kiadja a Tisztaság könyve című verseskönyvét, mely a Ló meghal…-lal rokon módszerű, de az elkövetkező években inkább a próza felé fordul. Megírja önéletrajzi művének, az Egy ember életének első hat kötetét (1928–32), és legismertebb regényét, az Angyalföldet (1929), melyből az ötvenes évek után, a személyi kultusz elmúltával, Angyalok földje címen sikeres film is készült. De abban a más világban, amit a Bethlen-korszak jelent, más funkciója van a vers forradalmiságának, a formák széttörésének. Kassákot már Babits figyelmeztette arra költészetéről írt bírálatában, sőt vitacikkében, hogy nincs formabontás formateremtés nélkül. És Kassák ezekben az években csakugyan megteremti végleges formáját, valamelyest klasszicizálva az avantgárd szándékokat. A 35 vers című kötetben (1931) ugyan van még néhány mindig is számontartott avantgárd remeklés (Valaki szíven szúrta a lányt… A mellékutcából jöttem… stb.), de az 1935-ben megjelent Földem virágomban – egyike legszebb köteteinek – már hangot vált. Ezt egy elméleti felismerés előzi meg, melyet – a hazajövetele után nyomban megindított és nyomban be is tiltott folyóiratában, a Dokumentumban – így összegez: „Az izmusok fejlődési folyamata eljutott a meghiggadásig, a tagadás anarchikus gesztusaitól az igenlő építésig.” „A Picasso után következő nemzedékek legjobbjainak – mondja más helyütt – csak az lehet a törekvésük, hogy az addig analitikus jellegű kísérleteket szintetizálják…”

Az elméleti fejtegetéssel egy időben Kassák Lajos lezárja eddigi költészetét, s a nagy kísérletezés után, a harmincas évek elején, bizonyos mértékig visszatérve fiatalkori nagy versei, az Anyaság, a Fiatal munkás, és a Mesteremberek versépítéséhez, kialakítja költészete végleges formáit. A maga számára, a Kassák-vers számára szilárd esztétikát teremt. Két tartópillére lesz most már a versnek, vagy a költészethez közelebb víve a képet: két összetartó formai abroncsa, amit már sohasem bont meg. Az egyik az emelkedett, zenei hatásokra törő dikció, másik pedig az elemek harmonikus, szinte mérnöki felépítése.

Bárhol üssük fel a Földem virágom című kötettől kezdődőleg a versek gazdag termését, nem bukkan elő többet a kereső évek verszenéjének disszonáns rándulása vagy a versszerkesztés olyasfajta törése, mint mikor nem megfelelően illesztenek egybe két építőkövet. A verssorok rejtett emelkedése-süllyedése alkalmazkodik a lélegzet ritmusához, a hosszabbakon többnyire érződik a pihentetőül odalopott cezura, a gondolat pedig nyugodt íveléssel halad útján, s gyakran gondolatritmusok hintáján himbálódzik. Újrateremtett világ ez is, ez az újabb versekben kimintázott Kassák-világ, de mintha az anyag és a mintázó kéz véglegesen összeszoktak volna, és egymást segítenék.

Igaza van Radnóti Miklós tanítványian áhítatos megállapításának Kassák „hagyománytalan lázadónak indult, aki költői hitvallása szerint csak kezdést ismert, folytatást nem – s a magyar költői nyelv és pátosz egyik legnemesebb hagyományára, a Berzsenyiére talált.” Vagy ahogy költészete legavatottabb méltatója, Gyergyai Albert írja: „Milyen öblösen, milyen bőven ömlenek a sorok és a képek, milyen berzsenyies lejtésű szólamokkal és futamokkal…” Majd kifejezetten a harmincas évek terméséről szólva: „Kassák, annyi kísérlet után, mintha végre elérné célját, testet adni a testetlennek, kimondani a kimondhatatlant, zárt egységbe foglalni ezt a folyton széthulló és folyton újrateremtődő szép világot…”

De talán nem is ez, nem is a formai átalakulás itt a lényeg: s nem is az, hogy a robosztus ódák után most egyre inkább rövidebb dalok születnek. Szívesebben mondanám: a vers és Kassák viszonya változott meg. A fiatalkori aktivista láz után mintha a költőben más súlyt, más jelentőséget kapott volna a költészet. Világmegváltást vár most is tőle, de nem azt a türelmetlen, néha erőszakos világmegváltást. A művészet észrevétlen az őt megillető helyére került, harmonikusan illeszkedik a világ dolgaihoz. S Kassák, magakereső indulatait művészivé szublimálva, valahogy éppen ezzel párhuzamosan érkezik el teljes önmagához. Most is többnyire a külvárosokról szól a vers, az emberi szenvedésről, a munkásság harcairól (A gyász órájában, Holdtölte, Szólok halottainkról, Viharsarok és így tovább, szinte elapadhatatlanul), legföljebb a harci vágy a korszak vastalpa alatt – „mert börtönben élünk és a falak áthatolhatatlanok körülöttünk” – fájdalmasabb, elégikusabb, de a költészet már nem akar más lenni, mint költészet. Mintha a hajdani nagy programadás után („A ma emberét a konstrukció megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi” stb.) Kassák észrevétlen ráébredt volna arra, hogy a ma emberét nagyon sok minden más is jellemzi, s ha a régi program változatlanul szól is tovább, hangja áttételesebb s mélyebb.

Ám ugyanakkor, amikor Kassák a maga avantgárdját ilyenformán klasszicizálta, példájával és módszereivel József Attilának is utat egyengetve, ugyanazok, akik József Attilát is kitagadták körükből, elterjesztették Kassákról, hogy bukolikus „privátköltészetet” ír, megalkudott, eltért a forradalomtól. Mentségük, hogy ezt a harmonikusabb, elmélyültebb Kassákot nem is olyan egyszerű megérteni. Megértéséhez a költészetben a költészetet kell keresni, s nem csupán a belerejtett agitatív mondandót. (Pedig az ilyen mondandó a Kassák-versben a harmincas-negyvenes években a kommunista mártírok siratásaként vagy háború ellenes tiltakozásként költői fokon jelen volt bőven.) De ez a harmincas évekből datálódott félremagyarázás lappangva tovább élt, és 45 után, amikor már a személyi kultusz kezdte előrevetni árnyékát, Kassák egész irodalmi helyzetét meghatározta. Kezdetben, a koalíciós korszak irodalmilag szabad és virágzó három évében Kassák a Művészeti Tanács elnöke lett, kiadja és szerkeszti az Alkotás című folyóiratot, a tevékenysége, mint a mozgalmi időkben, újra felszabadultan nagyhatású. De ahogy az irodalom irányításának célját Révai József és Lukács György meghirdeti, Kassák a diktálás igényével bátran szembeszegül éppúgy, ahogy annak idején szembeszegült Kun Bélával, s ő, a legnagyobb formátumú és legelső munkásból lett író, akinek szellemi életünkben királyság járt volna, kivonulni kénytelen az irodalmi-szellemi életből. S a java írók nagy többségével együtt, könyvei sem jelennek meg. Helyzete csak 57 után változik meg. Képeiből, képarchitektúráiból, kollázsaiból, melyekkel együtthaladt a nagy európai avantgárd mozgalommal, úgyhogy ma már a világ nagy múzeumaiban a huszadik századi festészeti forradalmat az ő művei is dokumentálják, csak az ötvenes évek végén, a hatvanas években kezdtek kiállításokat szervezni, könyveit is csak akkor kezdték újra kiadni – módjával, jelentéktelenítő csekély példányszámban. Pedig gazdag termésű még az öregsége is, emlékezetes nagy kötetek tetőzik be ezt a monumentális pályát: Vagyonom fegyvertáram (1963), A tölgyfa levelei (1964), s végül az utolsó, az ifjúság eredményeivel vetekvő, nagyhatású kötet: Üljük körül az asztalt (1968). Még a Kossuth-díjjal is kitüntették valamivel a halála előtt.

A sors szürrealista játékával kezdtük ezt a beszámolót. De vajon nem zárt-e itt a kör? Vajon Kassák életpályája a mi korunkhoz érve, igen, az öregsége, a hallgatással és a háttérbe szorítottsággal, nem volt-e szintúgy képtelen szürrealista játék? Hiszen annyit mindenesetre tudunk már 100 éves évfordulóján, hogy másképp nézzük a képzőművészeti alkotásokat és főként másképp írjuk és olvassuk a verseket, mint őelőtte.

Milyen a költő? A közfelfogás szerint, ugye, érzelmeinek színésze, belső világának kivetítője, legszemélyesebb dolgainak nyilvános megvallója. Valaki, aki magát lemezteleníti, hogy látva lássák. Még József Attila is azt mondja: „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad.” Áprily Lajos nem illik bele ebbe a vallomásos költő-képbe. Ő egy paradoxont valósít meg: a szemérmes, a magáról nem beszélő vagy csak vonakodva beszélő költőét. Más az, ami a hagyományból (Aranyból? a német romantikusokéból?) felködlik benne: a tárgytalan melankólia, a kínzó sors-előérzet. Ez az anyagtalan létszorongás a versre késztető érzelmi alapanyaga. Magáról a költészetről is mást gondol, mint a zajos és „színes világ barátai.” Nem úgy része a líra a vásári, küzdelmekkel teli életnek, mint ahogyan a költőelődök és költőtársak nagyobb része felfogja, hanem inkább a tartózkodó tisztaság menhelye, a félrehúzódók remédiuma, Csokonai A tihanyi ekhóhoz című ódájával rímelve, a természet enyh-helye az, amelyben Áprily is, „mint egy Russzó Ermenonvillében, ember és polgár” lehet. Ember és költő.

De ez nem olyan egyszerű. Igaz, Áprily verse emelt. Egy korban, mely minden külső és belső zűrzavart, minden élet-tényt, szörnyűséget, esetlegességet versbe kíván venni, az ő versében csak szűrten él a zavar, áttételekkel lefedve a szörnyűség. Mintha szégyellné a huszadik század koldusgúnyáját. Mintha szégyellné halandóságunknak azt a koldusgúnyáját is, amelyet mindnyájan viselünk. A közvetlen kifejezést közvetettel cseréli fel. Áttételt alkalmaz: a természeti jelentésvilágot hívja segítségül. Vagy még inkább: benne talál a kifejezést lehetővé tevő költői tárgyra. A természetszeretők gyönyörködhetnek: talán nem volt s nem lesz a magyar költészetnek még egy hozzá fogható természetismerője és megfigyelője. Pedig hiába tobzódik versében a természet minden gazdagsága, úgyhogy például csupán a madarakat emlegető versekből testes antológiát lehetne egybeállítani, nem beszélve a tavaszi változásról, a somvirágos oldalról és az őszi vizekről, a jelenségek számbavétele, a megfigyelések versbe illesztett sora végül mindig is másról vall, eszköze valami másnak. Igaz, ez az eszközi jelleg rejtett. Ám szólhat a versben a hím pirók, gurgulázhat a gyurgyalag, dalolhatnak „kritikátlanul a karcsú pintyek”, igazából nem róluk van szó, hanem mindig arról az életérzés-rezdülésről, amelyet felkeltenek. A tavaszi zsendülés, méginkább az őszi lombhullás a leggyakorlatibb köznapi embert is megérinti. Valami átfut ilyenkor rajta, valami megborzoló a létezésről. Áprily lelki világának érzékeny felszínébe így csobban bele minden természeti jelenség, így hullámoztatja meg. A vers ezt a hullámzást örökíti, adja tovább.

Klasszicista ízléssel örökíti meg, a bravúros, formahű verset rafináltan hatékonnyá téve. Az Áprily-vers nemcsak szűrt, emelt, hanem veretes is. A kivételes műgond, a hosszan latolt, végleges megformáltság szuggesztivitása van rajta. Egyszer egy beszélgetésben így vallott: „Kezdetben Csokonai rímelését céloztam meg, csak később merészkedtem el az Arany János-i asszonancokig.” És itt rejlik egy másik paradoxon: cizellált, hagyományhű verselés és a modern, huszadik századi, kínzott sorsmondanivalók ellentéte. Formafegyelem, mely bontottabb, fellazultabb, villódzásaira jobban figyelő, már-már nemesen túlérzékeny érzelmi világot fejez ki. Parnasszien verskezelés végül is nem parnasszien közlésekhez.

Egy oldottabb pillanatban, a sorssal, mint ahogyan írja, fegyverszünetet kötve, így eleveníti meg Áprily a békés nyárvégi csendet: „Fény hull, álomba szédítő, / Szúnyog-balett ring-leng a hőben. / És a ragadozó Idő / áll, mint az ölyv a levegőben.” (Fegyverszünet).

Amilyen plasztikus, felfokozottan hatékony itt ez a szúnyog-balett, olyan fenyegető a béke felett lebegő ölyv-Idő. Az Áprily-versek égboltján ez van jelen örökösen. Nemcsak gyönyörű „őszikéi” felett kering mint versre késztető fenyegetés – ez magától értetődő volna –, hanem ott van a kezdetektől fogva az öregkori négysorosokig.

Nem könnyű érzés hűvös szavakat keresni, százéves születésére emlékezni azoknak, akiknek egykor, fiatalon, lázas olvasói voltunk, személyüket meghatottan ismertük fel, egyikük-másikuknak később hallgattuk eleven szavát, ültünk az asztalánál. Nem könnyű Babits, Kosztolányi, Kassák után megülni Áprily Lajos százéves születésnapját. Vigasztaló csupáncsak az, hogy ha a ragadozó Idő nem kímélte is meg őket, művük elevenen közöttünk maradt, nemcsak a mi, hanem a jövendő nemzedékek új és új gyönyörűségére.

Mint az őzé az elugrás előtti pillanatban, olyan volt a figyelme. Éles, felfedező; s a maga nemes, törékeny erejével menekülésre kész. Olyan volt Jékely Zoltán ebben az őz-költő mivoltában, mint akit a való világ szüntelenül felver, megriaszt, sebes felismerésre kényszerít. Felismerésekre még a félébrenlét és a félszunnyadás állapotában, még az álmaiban is. Nem ismerek költőt, akinek hozzá foghatóan annyit jelentett volna az álom, mint neki. A másik alapihletője: a megriadásai. A még nem ismert, csak megsejtett veszélyre-ébredés. Ifjúkorának nagyköltészetét ez tölti ki. Az elmúlás, a halál riadalma. A gyönyörű erdélyi táj, amelyben gyerekfővel annyit barangolt, egyszerre régholtak sírhalmával telik meg, a kamaszként végigkutatott barlangok ősi csontok őrzőkamrái. Az egész föld viruló viránya, nemcsak az annyiszor megénekelt templomkörüli cinterem, válik mementóvá ebben a felszökkent pulzusú figyelemben.

Hogy a valóságot romantikusan meghosszabbította volna? A legtöbb látomásos költő azt teszi. Hogy tőle ered, vagy nála kristályosult ki a legpregnánsabbul a Nyugat harmadik nemzedékének metafizikus újromantikája, szemben a második nemzedék tényközlő köznapiságával? A földről-égről felénk áradó titokzatos jelek ismételt felfedezése, a létezés rejtelmeinek megújult bogozása? A gyász pillanatában nem tisztem felelni az irodalomtörténetnek ezekre a kérdéseire. Lesz még időnk cédulázni, jegyzetelni, elemezni nagy-költészetét.^*

Ide most csak annyi tartozik, hogy Jékely számára csakugyan titokkal terhes volt a világ; ha ugyanazt hallva és látva, mint mi, más szólt hozzá, mást fogott fel belőle. Hogy figyelme, ez a különleges szenzibilitású, ösztönösen is azokra a tényekre terelődött, amelyekből a Jékely-világ táplálkozott. A fantasztikus és sors-jelentést hordozó dolgok mintegy kiválasztották maguknak. Nyugat-Németországban egy katonai emlékmű felsorolásaiból a gót betűk idegen cirádáin át is rászóltak a magyar nevek: magyar huszároké, kiket Tolnából vagy a Maros mellől meghalni ide vezényelt Mária Terézia. Bécsben, egy árverésen – híres verse számol be róla – az a kivégző kard, mely fejét vette Zrínyi Péternek.

Nem maga szőtte álmot írt, mint Krúdy – sántít a vele való párhuzam –, hanem korunkból maga derített párlatot, melynek ízeibe belecseppent az annyi vészt, bajt, országromlást látott erdélyi múlt is, a marosszentimrei templom, a házsongárdi temető, Vasvári Pál halála s az elégiákat termő Kalotaszeg, s melynek speciális ragyogást a hagyomány mélyrétegeiből is merítő modern nyelv adott. Az a tündökletes és merészen használt Jékely-nyelv, melyhez foghatót köznapi nyelvhasználatunkból, múlt és jelen szavainkból csak a nagy költők tudnak maguknak kikeverni.

Hajnal Anna posztumusz kötete, az Alkonyfény, megrendítő. Nem csupán azért, mert a költő meghalt, s ez az utolsó híradása. S azért sem, mert nem is egy, de két halál van a kötetbe bezárva: az eddig éltetett, el nem engedett, Szavitriként visszahívott társ is vele hal most. Az, akihez a síron túlra is így beszélt: „Mert nem vagyok, ha elfelejtesz. / Élettelen. Áramtalan. / Érintesz: pirosan felizzom. / Elengedsz: elsötétedem.”

Megkérgesedett szívvel sok mindenbe bele tudunk nyugodni. Kényszerítve vagyunk rá. Megrendülésünk azonban nem ilyen múló, nem a gyászhoz kötött. Általában: bármennyire belejátszik is műélvezetünkbe a költő sorsa, s mindaz, mi érzelemkeltőt, drámait vagy tragikusat róla tudunk, az csak akkor hat, ha előbb a verse is hatott ránk. Ha a létrehozott esztétikum már a hatalmába kerített. Szét kell hát választanunk érzelmeinket: nem a költő sorsának (annak is persze), hanem magának az eleven költőnek kerültünk a hatalmába. A pillanatból kilépő, már-már függetlenült versnek. Pedig az Alkonyfény nem is véglegesen kimunkált, a költő által jóváhagyott és lezárt kötet. A kiadó tapintatosan figyelmezteti is az olvasót egy utószónak beillő fülszövegben: nem kész művel kerül szembe. S okosan hozzá is illeszti a félig-meddig végleges szövegű versek sorához a töredékeket, verskezdeteket, sőt a „halálösvényen” írt (félbemaradt) utolsó verset is. Igaza van, ha mindezt jelzi, bár mentegetésre nem szoruló műveket menteget.

Századok óta bámul az emberiség földből kiásott szobortorzókat, melyek így, csonkán: remekművek. Hogy a csonka vers is lehet ilyen, tudjuk, főként József Attilából, de másokból is. Ha az egész életmű egybeállt, a töredék is sugározhatja a lényeget. Ilyesféle módon lényeg-sugárzók a kötet versei: készek, félkészek, töredékek – s talán éppen ez utóbbiak a legsejtelmesebben. Hajnal Anna még egyszer – tűnődőbb módon, dísztelenebbül – összefoglalta bennük költészete leglelkét, azt az egykor extatikus, ma már misztikusan elrévült élet- és tenyészetszeretetet, amely mindig is a részletek, a konkrétumok gazdagító felfedezésében elevenedik meg, kap testet. A természeti világ egyszerű, mindennapi, rendszerint észre sem vett dolgainak a felmutatásában. Többnyire a kezünk ügyébe eső kis dolgok szemrevételében. Hajnal Annának a tárgyakhoz kapcsolódó emóciói olyan közelesen fakadnak az érzékelésből, mint a csecsemőkor emóciói. Mint a még bizonytalanul látó kisember, úgy emeli a szeme elé a tárgyakat, olyan pontosan rögzíti a részletet, olyan érzékenységgel tapint. És olyan ujjongva örül nekik. Igen, még itt is, ezekben a végső versekben. Az ő almái odafönn a fán még növekedve: „…szoros kis bölcsőkben koronás kisdedek… velük nő csillogó viaszú védőruhájuk”, s a tálon sem akármiféle, hanem „hervadó-falevélszín, pont-pettyes sárga almák”. Egyszerre színükkel, formájukkal, ízükkel és illatukkal vannak jelen. Minden érzékre hatva keltik fel a költőben a versírás kényszerét, s teszik őt – ahogyan Hajnal Anna mondja is – valamiképpen megszólítottá. Ugye, örök vágyálmunk a mesehős, aki ért az állatok nyelvén? Pedig ez a hős csupa praktikus emberi titokra kíváncsi, hol a kincs, mire készül a gazda. De Hajnal Anna, aki valamiként ért a tárgyak és az élőlények nyelvén, aki általuk örökösen megszólított, általánosabb híradást kap tőlük, mint a mesehős. A bálna és nagy bubája, a sárga kis köldökökkel ragyogó százszorszép-napocskák, a fenyők nagybozontú medvekarja, a fácánkakas vörösarany szegélyű csontkürt-torka, ránk, emberekre is kiterjesztett léttörvényeket közölnek vele a lét egységéről. És ebben a törékeny, örökösen rombolt, elfeledett egységben a létezés gazdagító tudatáról. Leges-legelsősorban éppen erről az utóbbiról: a világ ízeiről, színeiről, pompájáról. Már a puszta szenzuális tudomásulvétel boldogító mivoltáról. Dehogyis a lacrimæ rerum, a tárgyak könnye szólal meg itt, amit a felnőtt szomorúság észlel, hanem a gyermeki, ha tetszik, panteista öröm.

„Az élet a legfelső szerelem” – hirdeti Hajnal Anna ezekben a végső versekben is, de a gyengéd és ujjongó gyönyörködésbe mélyen belejátszik a félelem, a veszendőség szomorúsága. Hiszen nemcsak féllábbal a sírban írja őket, hanem féllábbal egy síron állva, s értelme tiltakozása ellenére költőként nem kevesebbre vágyik, mint valahogy továbbéltetni azt, ami van, megosztani a létezést egy halottal. Ha a költészet az emberiség orpheuszi tette, a versek mélyén ez a továbbéltető, feltámasztó orpheuszi hit él. Ez vergődteti a lehetetlennel. Az érzékelés gyönyörűségének költőjét az érzékelés megszűnése utáni „lét” elfogadhatatlanságával.

S a legteljesebben éppen a töredékekben, a félkész versekben. Hajnal Anna ezekben olyan érzés-hullámokat tár elénk, amelyek mintha nem is állnák ki az ő lépésről lépésre haladó vagy a részletekkel elbíbelődő versformálását. Úgy szépek, úgy igazak, ahogyan egy-egy verskoncepcióban egy-egy részletként tehetsége a felszínre dobja őket. Nem hiányzik ezúttal a költői kidolgozás, az egyes elemek láthatatlan, pontos összeforrasztása, nem zavar a megcsinálás hiánya, mert a töredékes jelzések az érzelmi áramlás irányáról amúgyis tájékoztatnak, a vers az olvasóban megteremtődik.

Végezetül egyetlen, általam még tovább kurtított, s eredetileg cím nélküli torzót idézek: „Mint a küzdő patakon / mikor felhős alkonyon / a szél pirossa éget, / szél fodrozta vizeken / átsüt tiszta könnyeken / alkonyuló fényed / bizony már száradó / lefelé kanyargó / üres patakmederben / lefelé csörrenő / kavicsokat terelő / alkonyati szelekben / éjhez elhanyatló / álmatlan sóhajtó / sírtam nagy tenyeredben”

A töredékes Balassi-strófa belül is csupa töredezettség. Meg ismétlés, nem egy kiszűrni való túlérzelmes elemmel. Végsora úgy csillan fel, mint egy szilánknyi gyémánt.

Kálnoky László is átkerült a másik partra, a Semmi „világába”, mellyel egy életen át viaskodott. Nagy költőinknek, négy évtizedes barátainknak egymást követő gyors távozása dermesztő. Pilinszky, Jékely és Rónay halála után – hogy távolabbi halott társaikat most ne említsem – immár alig valaki él abból a társas közösségből, amely a legnehezebb éveket, a lírára nézve is legrosszabbakat, a legteljesebb szolidaritásban állta ki. Akik immár irodalomtörténetileg is számon tartott rokon magatartással párhuzamos pályát futottak be. De hogy ne keverjem meg az olvasóban már kiformálódott kategóriákat: két költő-nemzedék tagjait egyesítette ebben a szolidaritásban a külső nyomás, a hallgatást vállaló közös költősors: a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékét és az újholdasnak nevezett negyediket. Kálnoky a harmadikhoz tartozik, annak későn jelentkezett tagja.

Amikor első kötete, Az árnyak kertje 1939-ben megjelent, társai (Weöres, Jékely, Vas, Radnóti) már legalább három-három kötetet mondhattak a magukénak. Magam – ha szabad itt e kivételes és lesújtó alkalommal személyes emlékeket idéznem – Az árnyak kertjét csak megismerkedésünk után, barátságunk kezdetén, 1945-ben olvastam el. De tudtam Kálnokyról a Magyar Csillagból és Örley, Ottlik és Vas elbeszéléseiből, s tudtam, hogy belügyminiszteri titkárként üldözöttek segítségére volt. Vagyishogy természetesen németellenes, antifasiszta. (Lásd az Egy modern zsarnokhoz [1939] és a Vas Istvánnak ajánlott, s 44-ben kelt Baka utca című gyönyörű verset.) És csak féligazság van a szintén 44-ben írt Intermezzo megállapításában: „Itt örök hazát védett az örök hős, / családi címerem kardos, törökfős. / Miért, hogy éppen bennem hallgatott el / s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?”

Mert talán mégsem szunnyadt, csak a századok múlása a formákat megváltoztatja. Kálnokyban mindig is maradt valami szelídséggel takart kemény és pengeéles. Valami meg nem hátráló harcra készség a szókimondásban. Az ő támadott „örök hazája” azonban magává a létezéssé tágult. Személyében is ott volt ő támadott. Mindez köztudomású, ha másból nem, hát a páratlan ifjúkori remeklésből, a Szanatóriumi elégiából és a tüdőoperáció tényeit csaknem realisztikusan regisztráló Bordaműtét című szonettből. Igen, de a betegség miatt oly korán, oly fiatalon átélt rémségei a létezésnek, a Semmi megtapintott és örökösen számon tartott közelsége, ez a szüntelenül elébe tolakodó, ha egy heroikus pesszimizmus irányába tolta is, annak talaján alakíttatta ki létezésvédelmét, összetettebb ez a védekezés, több etapú, mint hogy egyértelmű, pusztán filozófiai fogalmi kategóriákkal megközelíthető volna. Igaz, a szemléleti alapállás könnyen kiolvasható a versből; idézni lehet akár a Szanatóriumi elégiából: „A lét reménytelen, sötét a szív magánya” vagy: „A mindenség hideg, a föld parányi bolygó, / az ember megtűrt jövevény, / ki a mulandóság keserű kenyerén él / s a napkorong tüzes kályhája melegénél / tengeti napjait szegény”. Vagy kiemelhető a Jegyzetek a pokolban című, már 1950-ben írt szemléleti összefoglalóból (ez is nagy vers):

Van sorra e megállapításokban, a lét reménytelenségétől kezdve az életét túlértékelő egyén tragédiájáig, valami megcáfolhatatlan, ami a versben, a vers által folytonosan mégis cáfolódik. Már a pontosságra törő, gondos fogalmazás, az aforisztikus kihegyezés is felidéz az olvasóban annyi kétséget, amennyit például 1846-ban (!) Vörösmarty felidézhetett kétségbeesett pesszimizmusában: „Az emberfaj sárkányfogvetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” A vers formájával is beszél; fogalmi közléseit erősíti vagy megkérdőjelezi, cáfolja. S van úgy, hogy puszta létrejöttével mond ellent önmagának. Kálnoky idézett versei ilyen érzelmi ellentmondások. A költő gyűrkőzése a belátott, összefoglalt létfilozófiai tapasztalattal. Hogy jöhetne létre másként a gyönyörű forma, amelyben megszólalnak a keserves tézisek? A Szanatóriumi elégia behízelgő, életvággyal teli zenéje, a fénylő, meleg rímek sora? A biztos Semmivel szemben a létezés szintén biztos szépsége és harmóniája?

Kálnoky itt még egy olyan irodalomtörténetileg jól tapintható folyamathoz kapcsolódik, amely a fájdalmat, a magányt, a betegséget, a kétségbeesést magával a művészi létrehozással, a létrehozás szépségeket termő képességével haladja meg, igyekszik legyőzni. Tóth Árpáddal vagy a Kálnoky indulása idején már haldokló Dsidával rokon módon. De bár Kálnoky versformálása magán hordja ennek a hagyománynak a jegyét, ha tetszik, egészen John Keatsig visszanyúlóan, és természetesen hordozója, reprezentálója annak a magas verskultúrának, amely a harmincas éveket úgy kiemeli líratörténetünkben, korán jelentkezik e formálás egyéni sajátsága: az emelt, a pátosz határán zengő hangba bele-belebrummog a groteszkség. A precíz megfigyelésbe egy-egy bizarr látomás. Az 1939-ben írt remeklés, a Kövérek a fürdőben már előrevetíti mindazt, ami a későbbiekben oly jellemző lesz. Tér híján némi ízelítőt belőle. Előbb a minuciózus pontosságra:

Híradások ezek – hiszen az effajta idézetek, félidézetek bőven szaporíthatók – a Semmiről, a Semmi közelségéről, melyről csak kivételes költők, s azok is csak ritkán tudnak beszélni. Kálnoky maga így fogalmazza: „a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész”. De ahogyan próbálgatja, a szemünk előtt kibomló nagyköltészetből megtudunk valami olyat – nem örömtelit, nem megnyugtatót –, ami általános emberi sorsunk jegyei közé tartozik.

A Farsang utóján kötet után következik ezen az egyre magasabbra emelkedő pályán az újabb rejtély. Annyi keserves léttapasztalat után, egyre rövidülő lélegzettel, a groteszken át a humor, szinte a derű (kissé ugyan kaján) kibontakoztatása. A létezés képtelenségei után az élet egyszerű kis képtelenségeinek kedvtelve végzett rajzsorozata. A pontos, kihegyezett realizmusukkal mulattató Homálynoky Szaniszló-történetek. Anekdoták, ha tetszik, a dunántúli születésű alteregó-költő emlékanyagából és tapasztalatkincséből, melyekben az a bizonyos másként látó szem, mely Kálnoky sajátja, a nagy létellentmondások, majd a keserves köznapi élettények számbavétele után szinte örömmel regisztrálja a kicsinyes emberi történések groteszk elemeit. Igaza van Alföldy Jenőnek, az emlékeknek iróniával és öniróniával kevert áthumanizálása ez. S mint ilyen, ebben a léten túli navigációban: bámulatos. Földhöztapadtságában angyali.

De hogy e réven, a felülkerekedő humor humanizációja révén, Kálnoky László költészetét párhuzamosítani lehetne korunk másra tekintő, gyakorlatibb célokat gyakorlatiasan szolgáló költőivel, azt nem hiszem. Tévedés hajlíthatatlanságát rokonítani bármi kifelé figyelő hajlékonysággal. Kálnoky létezésünk alapsebére néz, azt veszi számba, félre nem pillantó, éles tekintettel. Költészetének, egész életének éppen ebben rejlik katartikus ereje, erkölcsi és költői nagysága.

1985