A kritikus és a „népe”

Balassa Péter nemcsak termékeny, jelentős kritikus, a szakma élvonalában álló, hanem szerencsés is. A sikeres kritikusi szerepnek ugyanis nemcsak az esztétikai felkészültség, a széles tájékozottság és ami fő (és amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni), a kritikai judicium a feltétele, vagy fokozva a dolgot: akár az esztétikai látomás arról, hogy milyen legyen az alakuló új irodalom, hanem szükséges hozzá egy írótábor is, amely az óhajtott esztétikai normákat beváltja, műveiben megközelíti vagy megvalósítja az esztétikai eszményt. Ilyen tábor vagy „nép” nélkül a kritikusnak nincs valóságos életeleme, víz nélküli hal, levegő nélküli madár. Ebből a szempontból nézve Gyulai Pál például szerencsés volt, Vörösmarty, Arany, Petőfi kortársaként, értékeik, törekvéseik egyik tudatosítójaként; Péterfy Jenő viszont szerencsétlen: nem volt népe, nem volt mögötte eszményeit megvalósító irodalom. Schöpflin Aladár megint egy felívelő, közízlést átalakító, káprázatos tehetségekkel teli korszak nagy kritikusa lehetett, de vele szemben a mély és nagy tehetségű Halász Gábor némileg konzervatív ízlése miatt akadályozva volt abban, hogy a keletkező új felfedezője és értékeinek tudatosítója lehessen. (Lásd a Nyugat harmadik nemzedékével, sőt magával Babitscsal, József Attilával való kezdeti elégedetlenségét, majd visszahúzódását a múltba, élete végén főként a századvégbe.) Rónay György viszont – hogy a jelenhez közelítve, a kimagasló kritikusi teljesítményeket számba vegyem – a magyar kritikai élet teljes lezüllése idején, főként a hatvanas években, a maga függetlenségében az újonnan megszólaló meg a volt-néma írók értékeinek úttörő tudatosítója lehetett.

Balassa Péternek szintén van „népe”; új törekvésű írók, akik a hetvenes évek során kitörtek a hatalom által kívánt és realizmusnak elkeresztelt, röghöz kötött alacsonyságból vagy hazug voluntarizmusból. Sőt, vádként is elhangzik róla, hogy egyetlen írótábor kritikusa.

Nézzük meg közelebbről, hogy újabb cikkeit, tanulmányait egybefoglaló kötetében, a most megjelent Hiába:valóság című könyvben miként jelentkezik az elmélet, a kritikai judicium és a „szerep”; mennyire igaz az egyetlen táborra való korlátozottság.

Ez a kötet, mondom, az utóbbi négy-öt-hat évben írt írásait tartalmazza. Ha csupán a megjelenések dátumát tekintem, az élet elrendezését, a folyamatos kritikusi munka esetlegességét tapinthatom benne. Van itt cikk felkérésre, körkérdésre, van személyes válaszlevél a népi-urbánus vitáról, s néhány teljességgel alkalmi kritika, sőt interjúk mellett nem egy naplórészlet is. Rövidebb-hosszabb, többnyire tanulmányként kibontott írások. Együttesük esetleges volna tehát?

Korántsem az. Miért? Nemcsak azért, mert maga a gyűjtemény bizonyos szempontból mégiscsak elrendezett: a témák, felmerült kérdések minden látszólagos véletlenségük ellenére egy szellemi kikristályosodás haladványában követik egymást, hanem elsősorban azért, mert Balassa Péter egész „észjárása” általánosító jellegű, elméleti emelkedettségű, filozófiai síkon vizsgálódó. Eleve összefüggésrendszerbe iktató. A felmerült irodalmi tény, maga a bírálandó szöveg (hadd ne hallgassam el: kissé túlságig is) csupán mozgásba hozza, indukálja a művészi alapkérdéseken kontempláló kritikusi tudatot. A Hiába:valóság egy Babits-idézetsorral kezdődik – mintegy a szellemi alkat gyökereit feltárva, hagyományhoz kapcsolódását tisztázva. Ehhez az idézetsorhoz Balassa, mintegy szerénységét kirajzolva, alig-alig, mindössze huszonegy sorban fűz kommentárt. De Babits roppant esszééletművéből, melyről nem lehet elégszer hangsúlyozni: a magyar szellemi élet szempontjából éppoly kezdeményező és magasra emelő, mint lírai életműve, mit idéz fel Balassa? Nem a kritikust, a művek értékeit biztonsággal felfedezőt és megítélőt, hanem az eszmék és téveszmék között tájékozódást nyújtót, a gondolkozó, a filozófus Babitsot. Magáról az írásról, a kulturális-tudományos tendenciákról, az írás erkölcsi felelősségéről, a nemzetről, a magyarság és emberség általános kérdéseiről gondolkodót. Benne látja mesterét.

Így kötete, bár a mai jelenségekkel és a mi időnkkel vet számot, eleve érintkezést tart azokkal a gondolatkörökkel, amelyeket a Mester bejárt. Az olvasó egyre-másra rokon végkövetkeztetéseket talál bennük, olyan végkövetkeztetéseket, melyeket mindig is – kénytelen vagyok egy régies kifejezést használni – ugyan aktualizált, de „mélyenszántó” gondolatmenetek előznek meg. Ha Balassa Babitsból, hadd csináljak én most Balassa cikkeiből – a fentiek bizonyítására – kiragadott evidenciákat tartalmazó idézetgyűjteményt. Tehát:

„A szellem munkája a tisztánlátásban nem mulasztható el soha, semmikor. Szétválasztani, ami nem feltétlenül tartozik egybe, ez minden szellemi, tehát önismereti munka első és kötelező lépése. A fejem nem az öklöm, ha azonos test részei is. A nemzet nem misztikus egység, nem tagolatlan szimbiózis. Ha így vélekedem, ettől még nem tagadtam meg – viszont a megtagadás feltételezése: görcsös gyanakvás és kicsinyes félelem… Nem gyűlölködni itt, rettenetes erőfeszítés…”

„Amit két frontnak nevezel, az a népi-urbánus ellentét… Számomra ezek a frontok nem léteznek… Én a kölcsönös alábecsülésben sohasem vettem részt… Amikor azt írom, számomra nem léteznek, akkor azt gondolom: nem ismerem el igaz voltukat, akkor sem, ha valóban léteznek. Olyan valóság ez, amely nem végzetszerű és nem „objektív”, hanem olyan, amelynek utána kell járni, hihetetlen nagy erőfeszítéssel, kíméletlen önismerettel és irgalmatlan okossággal…” (Se pajzzsal, se dárdával.)

„A szellem vagy plurális vagy semmilyen… Az igazság dialógikus cselekedet, a legmagasabbrendű szellemi munka eredménye… Ha az irodalom autonómiájáért küzdünk, akkor saját antidemokratizmusunkkal kell megküzdenünk.” (Miről lehet beszélni.)

„A konc és a kompetencia nem összekeverhető fogalmak…, az esélyek egyenlősége nem maszatolhatja el az értékek különbségét.” („Szó, szó, szó”)

„Az individualitás az európai társadalom- és emberfejlődés egyik legnagyobb vívmánya, kultúránk alapvető eseménye; ha az kommunikációképes marad, ha a közös konvenciókon belül képvisel egyéni változatot, mely megújítja a konvenciókat, ha rész marad az Egészben, de mint ilyen, egyéni Egészet képvisel, ha egyéni szólamot hoz létre a közösségben.” (Se pajzzsal, se dárdával)

„Senki sem érezheti – hacsak nem akar hatalmat –, hogy birtokában van valamely igazságnak, legföljebb azt, hogy kiróttak rá valami igazságot. Mindenki fel van hatalmazva, ezért senki sem lehet kisajátító.” (Meghívás közben)

„Korunk és ezen belül a magyar szellemi élet hovatovább semmit sem akar tudni az alázatról, mint szakmai kritériumról…” (Inkább a bábu?)

De elég az idézetekből. Bőven kiviláglik belőlük a gondolkodói, az elméleti tendencia. Képzetet kínálnak arról, hogy Balassa, legalábbis ebben a kötetében, nem elemez szövegeket vagy műveket, s még ha kritikát ír is, mint például a Fasírt című gyűjteményről, inkább körültekintő, bár itt-ott megkérdőjelezhető elméletét kínálja a modern, avantgárd és posztmodern törekvéseknek, mintsem a szövegeket értékelné. Szellemi-kritikusi beállítottsága ilyen. Tisztázó, elméleti jellegű. De ha ilyen, akkor ezekben az újabb írásaiban hol marad az az úgynevezett „nép”, az írótábor, melynek értékeit az irodalmi köztudattal – ha nem is magánosan, de harcok árán, úttörő módon elfogadtatta, s amely ma az irodalmi divat előterében áll? Bizony annak a magasrendű csapatnak (Mészöly, Esterházy, Nádas, Lengyel Péter és persze Ottlik, Mándy, Pilinszky stb.) neve és elemzése itt nem található, róluk csak itt-ott, az interjúkban esik szó. Pedig értékeik felismerése és tudatosítása terén – főleg, ami a névsor első felét illeti – Balassa érdemei vitathatatlanok. Sőt még az is elmondható, hogy fejtegetése más kritikusokat is meg-meggyőzött. Egyenesen kulcsot kínált például azoknak, akik egyfelől a hangsúlyozott naturális részletek vagy a rejtélyes jelképi párhuzamosítások miatt Mészöly Filmjétől idegenkedtek, másfelől Esterházy szellemességét, ötletességét veszélyes, szinte anti-epikus anyagnak tartották. (Az ötlet vagy a szellemesség nem biztos, hogy a líra vagy az epika legtartósabb, legszilárdabb építőanyaga.)

Balassa tehát nem fut itt a pénze után. Mást csinál. Ugyan valami roppant szükségeset, elvileg orientálót tesz, de amit, talán éppen, mert névsora divat lett, nem ártana – méghozzá a gyakorlati kritikai analízis előtérbe hozásával – az irodalom más jelenségeire kiterjeszteni. Figyelmét másfelé is fordítania. Ez különben az általa is hirdetett pluralizmusigény égető mai feladata volna.

Befejezésül még csak annyit: a Hiába:valóság elméleti jellege ellenére szinte-szinte könnyebben olvastatja magát, mint előző könyvei. Balassa kifejezésmódja, úgy látszik, egyszerűsödött, fogalmazásának érzékletessége növekedett. Úgy, olyasféle szinten, ahogyan századunk magyar esszéhagyománya ezt előírja.