Két költő – avagy a szonettírás veszedelmei

A lezárult 1989-es évben, vagy hogy pontosabb legyek: hozzáértve a megelőző év második felét, nem egy olyan verseskötet került a kezembe, amelynek méltán örülhetett a versszerető olvasó. Líránk helyzetét, még ha alakulóban van is, és ellentétes kifejezési módok élnek benne, vitatható értékhozammal, kár volna válságosnak tekinteni a lapokat megtöltő sok féldilettáns vers miatt és az őket tudóskodva magasztaló csakúgy féldilettáns kritikák okán. Kár volna új termését arisztoratikus finnyássággal egyszerűen közepesnek minősíteni. Az alakulás-kiteljesedés megítéléséhez idő kell – könyvek, eredményes törekvések csak évek alatt szívódnak fel, kapják meg igazi rangjukat. Igaz, nem a berobbanások nyugtalan korát éljük (nem a tízes vagy harmincas években vagyunk, sem a negyvenesek közepén), hanem az irodalompolitika nyomása alól felszabadulva, egy versre kevésbé figyelő korban, melynek igazi értékeit majd inkább visszatekintve fogjuk felismerni – így törvényszerű Az írói kinevezések ideje – Istennek hála! – leáldozott. A politikai okokból túlbecsült költők hírneve lelappadt vagy lappadóban van, a kinevezettek süllyesztőbe kerültek; sajnos olykor értékes és fenntartandó írói művekkel együtt, mert az élők, az érvényesülést keresők a halottakkal szemben kegyetlenek. A figyelem a jelenre koncentrál, az emlékezet kihagy. A kétségtelen értékeket is teremtett „poeta minor”-ok kiesnek a tudatból – igazságtalanul. Tágas névsorát mondhatnám fel azoknak, akikről pillanatnyilag nem beszélünk; s örvendeznünk kell már azon, ha egy-egy életében félreszorított költőt, egy Jékelyt például, aki aztán igazán nem volt „poeta minor”, meg tudunk menteni, s az örok magyar értékek tárába be tudunk emelni.

Az év végi hónapokban két jelentékeny kötet is került a kezembe, amelyek részben formakezelésükben, részben tematikájukban rokonok. Az egyik az erdélyi Markó Bélának Mindenki autóbusza című első magyarországi könyve, amely száz szonettet tartalmaz. A másik Ferencz Győző Omlásveszély című második kötete. Ferencz Győző szintén formahű, virtuóz költő, aki még metrikus görög strófaszerkezetben is ír modern, vagyis újító eszközökkel élő verset. Mindkét kötet tematikája: a létezés megfejthetetlen titkának a bogozása. Annak feszegetése, hogy míg haladunk az időben, az adott tájban és emberi környezetben, voltaképpen mik vagyunk, azonosak vagyunk-e, és miben áll ez az azonosság folytonos jelen levő önmagunkkal, amely mintegy köztes állapotban van múltunk és jövőnk között. E haladásban, mely a „feledés amnéziájával” (Markó találata) dolgozik, melyben az érkező új szüntelenül homályosítja, lefedi a múltat, hol található önnön létünk félrevethetetlen jellege vagy karaktere, mi több: egzisztenciális lényege. Visszatérő gesztusainkban vagyunk-e azonosak, melyek megsokszorozódva verődnek vissza a jelen tükörszobájában (lásd a weöresi tükörpalota-létezést), avagy szerelmünkben vagyunk-e létezők, annak révén, aki maga is szüntelenül változik?

De hogy Ferencz Győző problémavilágához még inkább közelítsek: a létezés, amely van, tapasztalható, feladatokat adó, érzelmeket felkeltő, mégis kétséges, ellentmondásos állapot; – és nem is azért kétséges, mert folyamatként az időben korlátozott, hanem mert önmagában véve is időben játszódó, örökös változásnak kitett folyamat. Mint Bergson írja a Bevezetés a metafizikához című művében: „Az egész valóság keletkezés, a lét: levés. Nincsenek dolgok, amelyek keletkeztek, csak dolgok, amelyek keletkeznek, nincsenek állapotok, amelyek megmaradnak, csak állapotok, amelyek változnak.” Aki benne áll a létezés (levés) folyamatában, annak helye a téridőben körülkeríthetetlen, meghatározhatatlan, sőt nemcsak mozgó helyzete, de önmaga is definiálhatatlan – önmaga számára éppen úgy, mint a másik, szintén folyamatban álló, folyamatot élő idegen számára, akivel pedig a viszonylatba-kerülés a levésnek és az azonosságnak egyik legbizonyosabb ténye.

Ilyesféleképpen fordítható prózára Ferencz Győző létérzete.

Mondhatja persze valaki, hogy a múló idő, és az, hogy létezésünk mit jelent ebben a múló időben, örök költői téma. A legkülönbözőbb korokban és a legkülönbözőbb módokon ihlette a költőket. De ez az általánosítás félrevisz. Éppen e vitathatatlan kvalitású költészet egyediségétől távolít. Ferencz Győző számára ugyanis a költészet maga vizsgálódási eszköz. Ha tetszik, önvizsgáló elektronmikroszkóp. Hittel és kétellyel küzdve igazságokat kíván vele megállapítani, nem pedig a léttapasztalatok következményeiről „zengeni”. A vers révén megfigyel, elemez, gondolatilag-érzelmileg vizsgál. Ez lírai alapállása, mely a szokványos lirizmussal szemben csaknem antilírai. Mit jelent ez? Azt, hogy elutasít magától minden eddig ismert lírai konvenciót, a szavakkal, érzelmekkel való „csalást”, feltupírozást, szokványos lirizáló lehetőséget, a vers versszerűségének létrehozására szinte egyedül a fegyelmezett formakultúrát, a kimunkálás szigorúságát tartja meg. A racionalitás mai bontása, a sajátos laza kötésű verslogika meghonosodása idején, az asszociatív áradások, a versszerkezet szétzilálásának divatjában egzaktságra törekszik. Közben azonban ő is újít, szócsavarásokkal, összevonásokkal, a szintaxis merész alakításával, félszavakkal, félmondatnyi óvatos közbevetésekkel. A Szózat utolsó sora például így visszhangzik ebben a vizsgálódó költészetben: „…szemlélteted / Eszközeiddel, oktatási céllal, / Hogy áll, Ítélned, halnod kell, tanulság.” (Tanulság) Szemlélteted eszközeiddel, oktatási céllal – ezt se feledjük el, mennyire latolgató, tanáros előkészítés.

Ferencz Győző ugyanis inkább kevesebbre vállalkozik, csak az eredmény legyen biztos. Szerénység, visszahúzódás ez – a szóinfláció idején rokonszenves anti-inflációs politika. Gondolkozom, tehát verset írok (mert hogy vagyok-e és miként, mi módon, korántsem evidencia) – ez lehet költészete mottója.

Ideje néhány idézettel plasztikussá tennem, hogy az olvasó fogható képet kapjon erről a vállalkozásról. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ide ne iktassam teljes egészében a kötetnyitó verset, mely mintegy a probléma felmerülésének „nyitánya”.

Ám ez a vagyok-e, én vagyok, leszek-e (másokban tükröződve, valóra válva)-probléma, ez a latolgatva, óvatoskodva tűnődés a levésen a kötet lapjain vissza-visszatér, s a legkülönbözőbb kibontásokban jelentkezik.

Íme, itt van például a kétséges létezés a szerelmi együttesben, már-már pozitívra, furcsa bizonyosságra fordítva:

Készakarva a lendületet már-már megtörő, gondolkoztató, csaknem spekulatív jellegű részletet választottam, éppen azért, hogy a vizsgálódás puritán mikéntjét érzékeltessem. De választhattam volna bőven költőileg lendületesebb, tetszetősebb, képi érzékletességgel élő verset is. Olyat, amilyen – sok más mellett – a Graves-díjjal kitüntetett Vigyázat, omlásveszély, A hármas útnál, Vakjátszma, Fraktál-tudat stb. De most végül egy, a gondolkozásmódot összefoglaló négysoros verset iktatok inkább ide. Címe: Névmási háromszög.

Persze, tudom, hogy a mai kritikában ugyan divatozót, de valójában képtelenséget cselekszem, amikor egy költőt azzal a poétikailag csaknem mellékes mozdulattal jellemzek, hogy milyen a problémavilága. Ahelyett, hogy megoldásai kvalitásairól, eredetiségéről, motívumairól és szemléletességéről beszélnék. Beleestem volna én is a negyven éve uralkodó, és Lukács Györgytől eredő, süket ideológiai kritika csapdájába? Reménykedem, hogy mégsem. Az olvasó az idézetekből ugyanis észrevehette, hogy ebben a költészetben nem a szokványos poétikai receptek szerint valósulnak meg a költői értékek. Hogy például itt nem a dallamvezetés – bár ha Ferencz Győző akarja, az is kifogástalan –, sem a képszerűség, az érzékletesség a kvalitás legfőbb hordozója, hanem éppen a gondolati ívek meg-megtört, zárójeles közbevetésekkel, kérdőjelekkel tűzdelt kibontakozása. Vagy éppen a tételek és ellentételek összeszikráztatása. Bennük rejlik valami újfajta költői kvalitás. Az értéknek ilyesféle létrehozását persze meg kell szokni. De ha az ember megszokja, és a célra tartott törekvés mikéntjét fogni tudja, akkor olyan térbe érkezik el, belső világunk olyan terébe, amelynek feltérképezése irodalmunk egyik alapfeladata.

Ma, amikor jó vagy kiváló költők is politikai verseik okából aratnak sikert és tesznek szert népszerűségre (Petri György vagy Szőcs Géza például), nem árt kiemelni, hogy ez a tudatmélyi analitikus szembenézés, mely itt-ott szinte észrevétlenül érinti (de érinti) a külvilág adott tényeit, nem hoz kisebb irodalmi eredményeket, mint amazok. Sőt, olykor a maga visszafogottságában általános érvényű, mélyebb evidenciákat is feltár.

*

Markó Béla a Mindenki autóbuszában hasonlókat céloz meg, mint Ferencz Győző, de olyan eredetiségre, olyan mélyre talán nem ér. Nem ér, mert a szonett korlátait magára öltve, önanalízisét helyenként penzumszerű megoldásokkal fellazítja. Hiába írja kötete bevezetőjében (Rövid, korszerűtlen kiáltvány), hogy „nem szeretem a szonettet. A szabadságot szeretem. Nem szeretem az emlékeimet. A szabadságot szeretem. Nem, nem, nem! Nem akarok olyan lenni, mint egy ház. Mint egy haza. Mint egy szonett. Legyenek ők olyanok, mint én!” Olyan ez a vallomás, mint egy sikoltás. Sikoltás Erdélyből. Tessék csak belegondolni: miféle kényszerek állnak a szonettek magánjellegű elmélkedése, zártságának vállalása mögött. Ezek a kényszerek érintették bár Ferencz Győző meditációinak mozgását, megszabhatták terét, de a kilépés lehetőségétől mégsem fosztották meg végleg. És bár a szerény, objektív, „aláfogalmazó”, understatement-tel élő bensőségesség, mint remek költőtársának, Várady Szabolcsnak, neki is alkati tulajdonsága, mégis jelezni tudja a kényszerítő körülményeket, s magatartása eredőire célozva, egyik-másik kimagasló versében, például A tanulságban „kiszolgáltatottsággal” aládúcolt „roskatag elvekről” beszél: zártságának már-már társadalmi-politikai indokot adva.

Markó Bélának erre nincs módja, érthetően. (Csak zárójelben: kritikusi könnyelműség, hogy írok első magyarországi könyvéről, hiszen Romániában megjelent köteteit nem ismerem, és nem szokásom az egész œuvre ismerete nélkül beszélni.) Így csak annyit mondhatok: hiába nem szereti a szonettet, kénytelenül önként vállalva, vagy kényszer alatt, bezárja magát kalodájába, börtönébe, s belső életének regényét, szerelmének viaskodva egymásra rakódó pillanatait örökíti meg. Igaz, ez a „börtönlíra” így is eredményes, így is figyelemre méltó és megkapó. De…

És sajnos itt „de”-k sora következik.

Már a forma egykori létrehozója, maga Petrarca is ismétlések sorozatával, manírral dolgozott. Hát még követői, az egész petrarkista iskola! Önmagában persze nem negatívum a témák és fordulatok ismétlődése, hiszen az egyik vers erősíti a másikat. Ha más-más formákat alkalmazva ugyan, Ferencz Győző is olykor ismétlések árán fejleszti tovább meditációit, megfigyelései már elkészült anyagából rakva le új gondolatíve alapozását. Ez az ismétlés hitelességének, folytonos mélyebbre-törésének egyik jegye. És közben az ő formai megoldása változatos. A maga formai monotóniájával azonban a szonett veszedelmes műfaj. Veszedelmes, igen. Mégse higgyünk Babitsnak, amikor azt mondja: „Ezek hideg szonettek, mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuózitás”. Nála forróbb szonetteket a magyar irodalomban nem írt talán senki sem. Az ő szonettjeinek „aranykulcsa” nem „zárja”, hanem nyitja a szíveket. Mégis, nem ugyan Babitsnál, hanem egy szintén nagyszabású költőnél, Juhász Gyulánál, akinek kedvence volt ez a forma, már észrevehető, hogy szonettjeinek és általában a szonettírásnak két veszedelme van: egyfelől a bőbeszédűség, a megtalált tömör képnek a forma kitöltése miatti szükségtelen feloldása, másfelől az utolsó sor csattanójára való túlzott kihegyezés. Méltánytalan volna, ha nem jegyezném meg, hogy Markó Bélának kötete java részében sikerül elkerülnie ezt a kettős veszedelmet; hogy létezésünk idő-utazásának döbbenetes realitásait nem egyszer telibe találja. Ilyen például az Írtam én is a csirkeház mellől című szonettje (ugye értjük, a cím a Babits-versre utal), vagy az Eppur si muove című, amely címe jelentésének ellentmondva, így zárul: „élni akartam, s íme belehaltam: / a föld, amelyen járok mozdulatlan.” Ilyen továbbá az erősek közül is kiemelkedő Vak ember tükre című vers, amely a költő számára (és persze az olvasó számára is) megrendítő kérdéssel zárul: „…de mindhiába pontos mondatom… Vak ember tükre lesz a szó?” Ám ennek a kétségnek ellenpontja, A nyelv diadala című szonett még magasabbra ér: létre tudja hozni azt a tömörséget, azt a sikoltásnyi erőt, amely a forma monotóniáját feledteti. Ide iktatom a vers két befejező tercináját:

Ám az elismerés zászlaját meghajtva (és a Ferencz Győzővel való gondolati párhuzamosságot tapintva), nézzük az említett „de”-ket. Idézzük a Testemlékek című 52. számú szonettet:

de itt, a négyes közepén, álljunk meg egy pillanatra. Mert ez a latin szövegbe ékelt nyelvemlék kitűnő hasonlat. Bő asszociációkat hoz a tihanyi alapító-levéltől kezdve, és tovább. Ha nem szonettet írna a költő, akkor valahol itt kellene kezdenie, pontosabban ide kellene eljutnia a második vagy a harmadik sorban. És persze befejeznie a verset három-négy soron belül. De Markó Béla szonettet ír, kénytelen kitölteni a helyet, feloldani a kép töménységét – mégha színvonalasan is, de magyarázkodik:

Nem tagadható, hogy a záró tercina teljes sikerű. De hogy kibontakozzék a poen – a kényszerű poen –, bejön az, amit amúgy is tudunk, az a bizonyos hadi út, a Fehérvár, nem beszélve a szintén fölöslegesnek tetsző majuszkulákról és minuszkulákról, s csak a záró tercinában összegeződik a megcélzott, kihegyezett közlés.

De elég. Mert bizony jobb, ha nem beszélünk a kötet végi Költők koszorúja című részről, mely Janus Pannoniustól múltunk nagyjain át József Attiláig és Radnótiig csaknem mindenkit egy-egy szonettben megversel. Nagy művek alkotóiról írni, olyan versélményt újrateremteni, amely minden magyar olvasóban eleven, a legreménytelenebb feladat. Ez a már emlegetett Juhász Gyulának is csak ritkán sikerült. Talán egyedül Babitsnak a Zrínyi Velencében és a Levél Arany Jánoshoz című szonettjében. Markó Bélának mentsége, hogy a tizennégy portrét összegező Mesterszonett túllép az előkészítés üreske keretein, szinte túl magán a köteten: többet, merészebbet, szívből fakadóbbat mond ki. E záró szonett heve, lángja átmelegíti az egész ciklus lefojtott-lehűtött légkörét, ismert, „nyugatos” hangját. Nem tudom megállni, hogy mintegy az egész vállalkozás eredményének jelképeként ide ne iktassam (Költők koszorúja: Mesterszonett):

Minden reményünk megvan arra, hogy ez a vers-dobogás a kényszerek elmúltával felerősödik, s olyképpen egyéni, összetéveszthetetlen hangot ér el, olyképpen számon tartandó és kiemelendő költői eredménnyé érik be, mint amelyet a kötet java, egy-egy kitűnő találata máris ígéretesen előlegez.