Verseskönyvről verseskönyvre

A költőknek ritkán tulajdonságuk a szerénység. Ez érthető. Ha valakinek mindennapi foglalatossága éppen az, hogy érzelmi és gondolati mozdulásait a megformálás révén általános érvényűvé tegye, hogy az elpattanó létből kiemelve valamiképpen tartósítsa őket, mint a jó háziasszony a befőttjeit, akkor ez a nem kevés gonddal járó cselekedet magától értetődően gerjeszt öntudatot. Az író olyan konzervgyáros, aki létélményeit konzerválja, és némi önbecsapással még azt is elhiteti, hogy a pusztító idővel szemben önmagát is konzerválta. Persze ezt szebben is lehet mondani, úgy ahogyan a megnövelt öntudat évezredes hagyománnyal diktálja: Non omnis moriar. És igaz is, az a bizonyos jobbik rész, amelyről Horatius beszél, a kivételeseknél, a szerencsés nagyoknál elkerüli a sírt.

Az alkotás és az alkotó szétválását belátni már maga is rezignáció; a fiatalság biológiai optimizmusától idegen. A költők ifjúságuk nagy lendületében nemigen szoktak számot vetni vele. A halhatatlanságukat, úgy vélik, megélik. És ehhez mértek a költői vállalkozásaik is, a világmegváltó gesztusaik, a léttörvények titkait bolygató nekifeszüléseik, az érzelmi és gondolati szélsőségeknek meg-megkísérelt szűzföld-feltörései. Belátás, s szintúgy rezignáció, melyet a kor és a tapasztalat hoz meg, a célok kisebbre-vevése, a vállalkozásoknak mintegy lecsavarása, alacsonyabb frekvenciára tétele. Egyfajta józan, nemes szerénységgel.

Károlyi Amy A szobrok elindulnak című új kötetéről azt mondja: „Ez a könyv mérleg. Egy élet zárszámadása… Ennyire telt.” És nem ál-, hanem valódi szerénységgel mondja – éppen ez a megindító. Magán a könyvborítón áll ez a vallomás; a reklám vagy az önreklám helyén; és a kötet csakugyan nem a nekifeszült vállalkozások könyve. Más versírásmód, más magatartás hozta létre, talán egy, a Schaár Erzsébet szobraitól ihletett címadó vers kivételével. Pedig Károlyi Amynak a múltban vannak szép számmal emlékezetes, nagy vállalkozásai, létezésünk törvényeit kutatók, a költői megismerés határain mozgók, a kimondhatatlant kimondók. (Pl. Harmadik ház, A negyedik ház stb.) (Olyanok, amelyekre férje, Weöres Sándor felfedezői útjai ihlették. A kihívása, a példája annak a nagy költészetnek, mely a huszadik századi magyar költészet csúcsai közé tartozik.) Ez a mai összegzés viszont céljaiban is rokonszenvesen szolid. S talán éppen azáltal több annál, mint ami, hogy nem akar többnek látszani.

Egy termő, örökösen munkálkodó lélek mindennapi termését gyűjti egybe a mindennapokról. Áperszüit a létezés egyszerű pillanatairól. Azt azonban a részleteket is számba vevő asszonyköltők kivételes pontosságával. Mintha egy lelkiismeretes bevásárlási elszámolást olvasnánk. Egy lelki bevétel-kiadás naplót. „Dallamból dallam születik / ahogy hullámok hullámot szülnek” – mondja a Da Capo című négysorosban, mintegy a sosem szűnő versképzés ábrázolására. Egy egész ciklus szól például az új kötetben a szoba tárgyairól, egy bő másik azokról a gondolattörmelékekről, amelyek a napi tevékenység közben a tudaton átsuhannak, s melyekkel legföljebb elmotoz az ember, de nem írja meg őket. Károlyi Amy azonban rögzíti, versbe fogja, s éppen ez a jó. Igen, megírja a magánügyeit. De egyáltalán, mi a magánügy? – kérdezi természetes gesztussal, s meg is feleli: „A magánügy mindannyiunk ügye. Nincs kollektívabb ügy, mint a magánügy. S hogy ez mindannyiunk számára evidens legyen, erre való a művész magánügye.” A vers védelmében című versből emeltem ki egy ilyen átfutó gondolattörmeléket, mely egyben egy magatartás, egy írói módszer önvédelme is. Pedig Károlyi Amynak nincs szüksége önvédelemre. Kollektívvé vált magánügyei, sebtiben feljegyzett kontemplációi hathatós költészetté válnak. Hathatóssá, mert a nem szűnő lírai készségnek természetes és érett bölcsesség a forrása. Verse, mint a gyógyvizek, ásványi sókkal és rádiumos hatással telített. A költő ritka szerénysége megindító, de fölösleges.

*

Vészi Endrét inkább a nemes tartózkodás jellemzi. Van köze ennek is a szerénységhez. Idegen tőle a költő szerepének felnagyítása, az öblös, mikrofonba szánt beszédmód, a váteszi kinyilatkoztatás a nemzet ügyében, melynek állandó jelenléte a magyar versben a nem magyar olvasó számára, mi tagadás, elég különösnek tetszhet. Kivált a mai magyar költők verseiben. Hisz a világnyelvek költészetében ez a fajta költői magatartás a romantikával jelentkezett, s a romantika elmúltával el is tűnt. De egy kis nép életében, mely már számarányánál fogva is évszázadok óta fenyegetett helyzetben él, megoldatlan szociális és más problémák között, könnyen hagyománnyá válhat a költők úgynevezett „nemzeti szerepe”, melyet mondjuk a francia költők a huszadik században csak átmenetileg, csak az ellenállás idejére vállaltak. Nem mintha Vészi Endre nem élte volna meg a konfliktusoknak azt a sorát (nevezzük meg csak ilyen elvontan), amit az idetartozás és versírás Kelet-Közép-Európában jelent. Nagyon is megélte – csakhogy az a hangosítást kerülő, minden exhibíciótól tartózkodó, angolos aláfogalmazás, mely költészetének sajátja és egyben kvalitás-tényezője, meggátolja – rokon mód, mint kortársánál, Radnótinál – a róla való beszédet. A szűkszavú versbeli megfogalmazásokat az alábbiakban egészítem ki az életrajzzal. Ha Vészi azt írja a versben: „A történelem sok gyalázatát megélte arcom, íme az eredmény”, akkor ehhez az életrajzból, többek között, ez tartozik hozzá: „Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt, éjfél után benyitott, ittasan ledőlt mellénk a szalmára, és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visznek… Négy társammal a bokrokban lemaradtunk… De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Budapesten elfogtak, és ’44 november 18-án, a józsefvárosi pályaudvarról most már nyolcvanadmagammal egy vagonban utolsónak szánt utamra szállítottak.” Ha azt írja a versben: „testvértelen egy ifjú mozgalomban testvéreimre leltem”, akkor ezt az életrajz így egészíti ki: „…elvégezvén a negyedik polgárit… biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták… A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak… Anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, aztán végigsimított rövidre nyírt hajamon, és ment kifelé… Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasasszakszervezet tagjai. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűlésekre, irodalmi matinékra. A munkásmozgalom maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos felismerésekhez juttatott.” Ha a magyarság kérdését érintve így szól a vers: „A befogadók Arany, Ady, József / világa nyitva / leltározás miatt a lélek nyitva / ó nyelv örök hazám! menlevelem / szót értek én / az elődökkel és a születőkkel”, akkor ezt az önéletrajzból az egészíti ki: „ha felidézem a szülőházi udvart, a körfolyosót, amely a késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié (a szép emlékezet hattyúja), még most is ott repül a kútmély udvar fölött… De a sorsdöntő szót Ady, Kassák, József Attila mondta ki.” És ide tartozik még ez a kiegészítés is: „Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: „ezt”, és átküldte az Attila utcából (a lakásából) a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem, ez volt életem legfénylőbb pillanata.”

Az ősök, a hazát adó „befogadók” közül Vészi számára tán József Attila a leghangsúlyosabb. Nem hiába írta róla egyik előző kötetében: „Szappanfőző volt az én apám is / sőt, hogy a Meister szappangyárban / együtt dolgoztak egy időben / valami fényt vet rám is / Születési bizonyítványom.” Új kötetében, a Hány perc a nyár-ban a fenti összetartozást – ki tudja hányadszor már? – így ismétli meg: „Ó sovány, szegényjogú apánk… aki nyelvünk alá helyezted az igét / hogy beszélni tudjunk / és anyanyelvet adtál, hogy honosak legyünk hazánkban…” (Harminckét év örökkön-örökké).

Születési bizonyítvány, anyanyelv; és megtoldhatnánk még, megintcsak az új kötetből a Babits-József Attila találkozást leíró-elképzelő versből: „Két lángelme hazánk jégkorszakában / emberségünkben iker-csillagok.” Ha egy örökösen szűkszavú, túlszínezéstől tartózkodó költő egyszerre így felcsap a megfogalmazásban a láng-elme és iker-csillag metaforáig, akkor azt sokkal komolyabban kell venni, akkor az más, mint a szavakkal dobálódzóknak, annak nagy oka van. És ez az ok nyilvánvaló.

Vészi Endre József Attila utáni költő. Az emberi teljességnek arra a bizonyos külön fényű, sőt külön fénytörésű megvalósítására tör, amely a magyar költészetben József Attila után vált lehetségessé. A külső és a belső olyasféle eltökélt, lemeztelenítő feltárására. Nem József Attila világát mintázva, az ő kőbe véshető (és a magyar versolvasók tudatába feledhetetlenül bele is vésett) felfedezéseit követve, de tompított intenzitással, a maga harmonikusabb világát rajzolva melléje. A költészetben nem a téma számít, hiszen a költők „témái” évezredek óta csaknem azonosak, hanem az ember, a versekből sugárzó emberség, amellyel az olvasónak jó, felemelő, nagy szót használva: megváltó találkoznia. S mikor vagyunk valakire fogékonyak? Mikor válik relevánssá ez a találkozás? Amikor az, aki elénk került és versei által közli magát, önmagára és a világra új szavakat, felismerésekre juttató, összefüggéseket láttató költői motívum-rendszert talált. Minden költői karakter vagy nagyság alapja az egyéniségből fakadó új szó, új kép, a dolgok más párosítása. A Hány perc a nyár?, Vészi Endrének ez a megérintően friss kötete, mely az örök témát: a múlandóság-érzetet járja körül, visszamenőleges érvénnyel véglegesít egy személyes beszédmódot, egy egyedi motívum-világot. Ez a tartott beszédmód, ez a láttató képrendszer, mely ezekben a versekben megint egyszer időtleníti az időtlen, költőkről-költőkre szálló érzelmi anyagot, persze számtalan élettapasztalat, tartalmas megfigyelés eredménye.

Mi honnan ivódott bele, szétszálazni nehéz. De nem vitás, hogy a vésnöki tanoncmunka, az egykori kézművesség az egyik meghatározója. Íme néhány példa: „Fémolvasztó forrasztópáka / lehunyt szemem mögött a Nyár”, vagy ugyanebből a versből: „Az ősz öntöttvas rácsain / égő jelek / a vadrózsák kis tűzbogyói” (Az egyszeri csoda). Vagy egy másik versindítás, megintcsak az időmúlás érzékeltetésére: „Lebontják, lassan szétszerelik már nyarunk fénytraverzeit” (Prognózis nélkül). Mindez persze véletlen is lehet. De vajon az-e? Régebbi versekből idézek: „Öntőkanálból csorgatják a júniust / fehér csillagot szikráztató fémet” vagy: „Mint az üvegvágó olyan pontosan / darabol és szeletel a reggel / rézbe rajzol acél tűhegyekkel”. A kifejezés költőről-költőre szálló „örök” kép- és hasonlatanyaga egészül itt ki, s válik világunk tapasztalataival korszerűbbé, s teszi ezzel a költő, a konvenciókat félrehajítva, átélhetőbbé azt, amit átél, átélünk. Van-e ennél elsődlegesebb feladata a költőnek? S annak a közvetlen haszonnal sosem járó, a praktikusság világában megvédhetetlen cselekedetnek, ami a költészet? Vészi Endre nemcsak ezzel az új kötetével, hanem immár több, mint öt évtizedes írói munkásságával ezt cselekszi. Igaz, tartózkodva, műves mértékkel, a hangosság hagyományát félrehárítva. De annál hitelesebben, fokról-fokra hatékonyabban. A szűkös idővel számot vető új kötet után – évek óta tart ez a számvetés – nem mással, a saját szavaival tudnám Vészit és költészetét jellemezni: „Lefelé megyek, mint a csúcs felé / és úgy zuhanok mintha felrepülnék”.

Azóta, hogy ez az ismertetés íródott, valóban elzuhant, és a halottak lassú módján felrepülőben van.

A közép-kelet-európai sors meglehetősen speciális. Minden sors speciális – utasíthatja vissza a megállapítást az olvasó. A közép-európai (jelző nélkül) éppúgy, mint a bantu néger, a palesztin vagy a chilei. Ritka fehér foltja a Föld térképének, ahol a tragédiák és szörnyűségek időről időre nem sűrűsödnek meg a légkörben, s villámcsapásaik nem sújtanak le az egyszerű emberi sorsokra. No de hogy annyira sűrűn, és annyira éppen a költőkre? És itt most nemcsak a ’44-ben elpusztítottakra gondolok, elsősorban Radnóti Miklósra, akinek költészetéről és tragédiájáról feltételezésünk szerint (hiszen műve oly sok nyelven megjelent) tud a világ. A sajátos sors a mai magyar költészet legjava produktumát annyira befolyásolja, hogy a költőkről beszélve nem egyszer kénytelen voltam több ízben is emlegetni azt a gyerekkori történelmi sérülést, amely egész magatartásukat meghatározza és értelmezi. Pedig azok a költők, Orbán Ottó és Gergely Ágnes például, ha veszélyeztetve voltak is, brutálisan veszélyeztetve, mégsem álltak ott a Dunaparton hétéves gyermekként, anyjuk mellett a végső puskalövésre várva. Imádkozz – mondta Tóth Juditnak az anyja, és kezével eltakarta a gyerek szemét. Történt ez 1944 decemberében a budapesti rakparton, hova a fegyveresek üldözött zsidókat és bújtatóikat terelték egybe gyors kivégzésre. Tóth Judit az anyjával mint bújtató került közéjük. Aztán négy-öt fővel előttük a gyilkosok megelégelték a gyilkolást, megmaradt foglyaikat visszaterelték a gettóba. Másnap vagy harmadnap a kapuőr, derék magyar katona odaszólt a kislánynak és vele csellengő társnőjének: – El tudtok bújni valahol? Menjetek! – és megnyitotta előttük a kaput. A nagyszüleihez ment, anyját nem látta többé, apja, katonatiszt, a háború utolsó napján Ausztriában elesett. Nem a rémtörténet emlegetése a célom, hanem az, hogy egy-egy mozzanata, atmoszférája mennyire tipikus, hogy ami a lelki következményeket illeti, a mai magyar költészet egy részét, éppen a produktivitás csúcsán lévő generáció magatartását ma is befolyásolja. Hiszen előjön ez a jeges Duna, előjön egy másik költőnő, a legkiválóbbak egyike, Székely Magda élettörténetében is. Ő ’45 februárjában csónakon a zajló jégtáblák között menekül át apjához Budára a lebombázott pesti zárdából, ahol az apácák az üldözött gyerekeket rejtegették. Anyját ő se látta többet.

Bármi történjék is az emberrel, a mindennapi élet továbblép rajta. A biológiai kényszer életben tart, megnöveszti a gyerekcsontokat, kiformálja rajtuk a húst. De hogy lehet az emlékekkel együttélni, költővé válva építkezni belőlük? Tóth Juditban nem az esemény dolgozik tovább mint téma, áttételesen azt is megírja ugyan, hanem következménye: a csupasz kiszolgáltatottság, a létezésben való támadottság. Az, hogy élete, életben maradása merő abszurditás. Költészete erről a lelki nullpontról indul ki, s keresi az élet természetes fogódzóit, a fix pontokat, s harcol értük foggal-körömmel, s ami fő, nem csekély, nem akármilyen költői tehetséggel. „Az árvaság nevelt – vallja Személyazonosság című reprezentatív kötetének első versében – fagyos tejétől gömbölyödtem”, de alig hogy ebből az árvaságból kinőve létrehozta belső stabilitását, s fiatal, sokat ígérő tehetségként létrejött körülötte egy egyensúlyosabb, bizalmat ébresztő világ, beleszólt élettörténetébe a női sors, amely korunkban megint csak igen speciális, abszurd helyzeteket bőven termő. Megbecsült, elismert magyar költőként beleszeret egy kiváló francia mérnökbe, hozzámegy, kiköltözik Párizsba, és fiút szül neki. Családi melegségben él, melyre egész addigi életében hiába vágyott, de messzi él, idegenben. Magánembernek talán megoldható konfliktus rejlik itt, költőnek alig.

Párizsban magyarul írni, magyar költőként természetesen Magyarországon publikálni: álruhás élet ez. De boldogok is a festők, a zenészek, nekik a váltás könnyebb. Itt nincs mód váltani, s minden élettény kettős jelentésű, így vagy úgy horzsoló. S ahogy a rakpart utáni megkapaszkodásból még odahaza Magyarországon, úgy a beteljesült családi boldogságból, a szülés misztériumából is egy-egy kötet kerekedik, s kötet lesz a Párizs-Budapest közötti élet váltásaiból is. Ez a Két város – lírai vallomás mindkettőhöz. De a kettős kötöttség növekvő feszültségeiből, az otthonra-találás, a haza-keresés egyre szomjasabb vágyából is újabb kötet lesz: A tér visszahívása. Mindez benne található ebben a gyűjteményes kötetben.

Csakhogy ez az abszurditásból kiemelkedő, s a művészi teremtés révén konfliktusait diadalmasan szublimáló építkezés újabb ütést kap a sorstól. Alapjaiig rombolót. Férje beteg lesz, s meghal, s ő magára marad a csaknem idegen Párizsban – hiszen lelkének teremtő fele Magyarországhoz köti – egy serdülő gyerekkel. Erről szól, erről az új tragédiáról a csaknem életrajzi jellegű kötet, a Füstáldozat. Az újabb versek, melyek kiegészítik az eddig felsoroltakat, a felelősség, versei a csonka, de megmaradt családért, s azért a makacs belső építkezésért, amely annyi mindenen keresztüllábolva, annyi csapást kiállva, létrehozta azonosságát, létrehozta folyamatos költészetét.

Egyre-másra életrajzi adatokat sorjáztunk eddig. Képtelen dolog. Képtelen megközelítése egy olyan magasrendű költészetnek, mely eredendően nem életrajzi. Amely a maga eltávolító, objektiváló módszerével dehogyis időzik az élet-tények számbavételénél, hanem elsődlegesen a közérzetet és a közérzet szülte felforrósodott kontemplációt tartja versre méltónak. Amely – legalábbis kiindulásakor – az égető, heves élményt, a nagy huszadik századi hagyományba kapcsolódva, a tárgyi világba projiciálta, egy T. S. Eliottól vagy Babitstól tanult mozdulattal „objektív korrelatívot” keresve az érzelmeknek. Így lehetett versbe idézni, kiírni a gyerekkori emlékeket, a rakpartot, a családvesztést, s annak minden léttudatot érintő következményét. De ahogyan ebben az öngyógyító folyamatban tompul, oldódik az egy életre kapott tragikus alapszín, s apránként felváltja az otthon- és hazakeresés, a két város között élés megintcsak csigázó problémavilága, úgy oldódik az objektiváló kényszer. A vers, képi gazdagságát ugyan megtartva, direktebb lesz, a líra kevésbé tartózkodó elemeivel telített, hogy végül is egy magas fokú oldottságot elérve tárja elénk a nem mindennapi tudatosság érzelmekből kiszikrázó kontemplációit. Egy pálya, egy sors számvetését, már-már összegzését. Egy talajt, biztonságot, otthont és hazát nyugtalanul kereső női sorsét, mely a létezés bizonytalanságán és a szétszaggatottságon való úrrálevésben felemelő példát kínál az olvasónak, s ez a példa a költészet ereje által katartikussá tud lenni.

Takács Zsuzsa egyike azon keveseknek, akik az eleven magyar lírát napjainkban reprezentálják. Talán éppen most, Eltékozolt esélyem című új kötetével nőtt fel közéjük. Ő sem életrajzi költő. Indulásakor, pályaívének kezdeti idején, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, az áttételességek halmozott fátyolán át alig tudtunk meg személyéről valami konkrétumot. Hacsak azt nem, hogy egy általános és kínzó értékvesztés után építkezik. De hogy az értékvesztést mi okozta? A nyomott közérzet miből táplálkozik? A háborús kataklizmát védettebben élte át, nem sejlett fel verseiből olyan ok, mint Tóth Juditnál. És mégis égő, fájdalmas elégedetlenség lüktet bennük, mint olykor a kamaszokban vagy a lázas sebesültekben. Aztán a fátylak áttetszőbbé váltak, verse tisztult, foghatóbb lett, s kirajzolódott két témakör is a jellegzetes közérzet-költészet középpontjában, amely körül a hullámok gyűrűztek. A szülés misztériuma, majd a társtól való búcsúzás herce-hurcája, kínja-keserve. Egyszóval megesett a költővel korunk csaknem tipikus asszonyi sorsa: életet adott, és a rábízott élettel-életekkel egyedül maradt. 1976-ban megjelent, címében is beszédes kötetéből (A búcsúzás részletei) ez már világosan kiolvasható.

Most kezünkben levő legújabb kötete (sorban a negyedik), az Eltékozolt esélyem csaknem új bemutatkozás. Költőként is, személyiségként is. Költőként pontosabbá váltak, célbatalálók finom lírai megfogalmazásai, asszociatív építkezése világos, követhető. Képeken ugró, látomásról látomásra szökellő ábrázolása evidens. Művészete megérett. Ugyanígy a személyisége is, s telítődött az ifjúságtól éppen búcsúzók kesernyés tapasztalatkincsével, belátásával. Azzal, amit a jövő-menő érzelmekkel élő asszonysors kínál. Ez a sors is meglehetősen speciális. Vezethetne rezignációra vagy éppen magaelengedésre. Takács Zsuzsát tartásra vezeti: „Nem úgy kell érteni, magyaráztam, / álmomban neked, hogy szakállas / öregember ül a magasban, / homlokát fényes egekbe mártja, / hanem a felismerés: ezt tedd! és: ezt ne tedd!” (Utolsó levél). De ez a tartás nem kategóriákon, hanem egyszeriben mélységet kapott – mintha egy tárna nyílt volna meg benne, hogy bejárhassa belső tájait – ön- és világismereten alapul. Egy mindkétfelé is érvényesülő emberi megértésen. Korosztálya már nem fiatal férfiaival való kapcsolatát így világítja meg: „Mint ti a lánggal, én úgy vagyok veletek, / nem szabad megérintenem, mert megéget, / ha közelítek csak már, szívemen átragyogtok, / mint ujjatokon a lámpa izzószála, / és nézem a szívemet, hogy milyen anyagból van, / hogy nélkületek sötét, és világos veletek.” (Végnapok). Milyen tapasztalt, mennyire distinktív szeretet!

A kötet élén álló vers mégis a kihagyott szeretetről s a visszautasított szerelmek „szomjas, fuldokló ezüst-villogásáról” beszél a „borzongó hidegben”, és egy átütő képpel eleveníti meg emlék-valóságukat: „az idegen, megenyhülő, majd kérő / tekintetek feljönnek újra, / éhező halak, / és rabolnak a tűrő víz színén. / Mért nem figyeltem eddig villogásukat?” Ám a címadó vers (Eltékozolt esélyem) nem erre a kérdésre üt vissza. Vagy nem úgy üt vissza rá, ahogyan a triviális képzelet gondolná. „Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb, / és többé nem szégyellem magam. / Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei. / Egyre több dolog van, amit nem tettem volna meg azelőtt, / és minden testvéribb és teljesebb.” A válasz itt van: minden testvéribb és teljesebb. Az esélyek: az ifjúság elmúltával, szemben a felrémlő kikerülhetetlennel, a nem könnyű asszonysors felelős „szabadságában” Takács Zsuzsa számára távlatosabb, emberibb lett a világ. Verse a létezés keserédes lírai gazdagságát tudja elénk varázsolni.

Rakovszky Zsuzsa fiatal tehetség. Második kötete csupán a Tovább egy házzal. Ám nem úgynevezett ígéret. Igaz, benne van még az ifjúság gyanútlan pezsgése: egy lopott, kiúttalan szenvedély érzelmi feszültsége bújik meg, mint titkolt erőforrás, az egymás mellett sorjázó versek mögött. Rakovszky Zsuzsa még előtte áll annak a sorstapasztalatnak, amit idősebb költőtársnői már tudnak, s melyre korunk férfikönnyelműsége (vagy a saját szenvedélyük) juttatja a jobbra méltó asszonyokat. Ő még úgy gondolja, megengedheti magának, hogy „lengesse a rózsát”, és hetyke afrofrizurát csináltatva élhesse „privát hőskorszakát”, át-átadva magát „az egyetlen, édes, lélek-étke test” szenvedélyének. Egy, a versben kalandnak álcázott, de ahogyan Domokos Mátyás kritikájában megállapítja, valójában romantikus szerelemnek. Igaz, de vajon fiatalosan öntudatlan, naivul spontán-e ez a magaátadás? „Az érzés minden másra vak dagálya” elönti, de nem vakítja meg. Időtudata éber, egyre másra hangsúlyozódik, hogy a jelenből emlék lesz, az emlékből emléksor, s ettől már csak egy lépés: így halad az elmúlás felé az élet. Dehát ezt is tudja, legföljebb még kevéssé féli.

Tudni ugyanis – furcsát kell mondanom, a fentieknek csaknem ellentmondót – Rakovszky Zsuzsa mindent tud, amit egy költőnek tudni kell. Szakmabelit és szakmán túlit. És napjainkban már a szakmabeli tudás is elég nagy szó. De ne így, ne a művesség alacsony fokán dícsérjük. Többről van szó: puritán versbeszédének kikezdhetetlen az érvényessége, s ezt az érzékletes megelevenítés és az elvont gondolkozás tömör egybejátszatásával éri el. Sűrített tartalmassággal. A részletekben is megbízható költői megfigyeléssel. Ilyesfélékkel: „Alulról fölfelé terjed a gladiolusz / lassított robbanása: / néhány napig tart, míg a sárga vagy / vörös lángnyelv felér a csúcsra.” (Napforduló). Ilyen pontossággal veszi észre, teremti meg jelképeit, és az éber intellektus ellenőrzésével készíti el belőlük érzelmi világának egy-egy analízisét. Éles, egzakt végeredményt ad, szuggesztívat, nemcsak egy-egy verssel, hanem az egész kötettel. Fiatal, magabiztos arcát nem lehet elfelejteni.

Ma már evidencia, még az olvasók előtt is, hogy a magyar költészet kifejezésmódja napjainkban alapvető változáson esik át. Hogy ez a változás most – éspedig a hetvenes évek közepétől kezdve – radikálisabbnak látszik mindazoknál a változásoknál, amelyeket a század során az új és új avantgárd-hullámok keletkeztettek; s főleg hatékonyabb. Az avantgárd kifejezésmód, nevezzük ma neoavantgárdnak, transzavantgárdnak vagy posztmodernnek, mindent elsöprő divattá lett a fiatal vagy fiatalabb költők között. S ma csaknem olyképpen kötelező egyenruhaféle, mint volt valaha régen a személyi kultusz köznyomorában a nőkön a zöld lódenkabát. A legkülönbözőbb egyéniségek viselik, ha loncsosan lóg rajtuk, ha sikkes nekik. Könnyű volna a versbeszéd változásának ezt a jelenségét úgy magyarázni, hogy íme most, ebben az új avantgárd divatban bosszulja meg magát a magyar költészet lappangó konzervativizmusa, meglehetősen szoros kötődése a nyelvi-formai hagyományhoz; úgy magyarázni, hogy hiába honosította meg a magyar költészetben Kassák Lajos az avantgárd verset már a tízes években, invenciózusan ráérezve az európai avantgárd kezdeményekre és velük együtt haladva, mozgalma nem hozott ízlésáttörést: a magyar líra a harmincas évek elejétől kezdve hagyományosabban alakult, mint a nyugat-európai líra, s így produkált olyan világirodalmi rangú eredményeket, mint Babits öregkori költészete, József Attila lírai műve, vagy az egyenesen klasszicizáló Radnóti Miklósé. Ám a némileg eltérő fejlődésmenetben, melyet aztán a következő évtizedek során a publikálást diktatórikusan irányító művészetpolitika a költői kísérlet eltiltásával s egyfajta parlagi realizmus előírásával tetézett meg, csak féligazság visszahatásként a mai változás okát felfedezni. Kelet-Közép-Európában – mint sejtésünk szerint bárhol a világon, de talán az átlagosnál itt erőteljesebben – befolyásolja a művészetek öntörvényű fejlődését a társadalmi-politikai viszonyok hatása, közérzetet meghatározó mivolta. S talán nem túlzás azt mondani, hogy az évtizedeinket meghatározó racionális társadalomalakítás napról napra kiütköző irracionalitása tartja úgy hatalmában az újabb költő-nemzedékeket, hogy a nyelvi közlés racionális hagyományát félrehajítva nem logikailag épített, nem is szórványosan sejtető közlésmódokkal próbálkoznak, hanem szőröstül-bőröstül a kísérletnek adják oda magukat. De a találgatásokba, hogy az avantgárd áttörésben, a képvers és a videovers eluralkodásában mily része van a nemzetközi divatnak, mily része van a magyar líra fejlődésmenetének, s végül, mily része a közállapotoknak, ne menjünk bele.

Inkább bemutatnánk az alábbiakban két költőt, akik a maguk választotta más kifejezésmódban már nem a hangolásnál tartanak, hanem számbaveendő, karakteres eredményeket értek el. Akik nagyjából úgy harminc év körül – most nálunk későn érnek a költők – a második vagy a harmadik verseskötetüket publikálták. Bemutatunk, azaz inkább csak bemutatni igyekszünk. Mert aránylag kevés visszajelzésünk van arról, milyen sikerrel lehet az avantgárd versben a töréses építkezésnek, a trükknek, a szócsavarásnak, a hangzási hasonlóságon alapuló képzetkapcsolásnak találó voltát vagy elhibázottságát kritikailag elismertetni az eleve konzervatív vagy az újszerűségért eleve rajongó ízlés híveivel.

Elfogadtatni, értéknek tekinteni például Parti Nagy Lajos ironikus-szellemes nyelvi találatait, amelyeken úgy alapszik egész költészete, mint Vasarely festészete a trükkös téralakításon. Csuklógyakorlat című második kötetében ugyanis Parti Nagy úgy közli élményeit, hogy a visszájukat írja meg: paródiát készít róluk. Hecces, trükkös, bohóctréfás paródiát, mely az olvasóban fordul a színére. Megpróbálkozom a csaknem lehetetlennel, hogy módszerét megsejtessem. Íme egy idézet a Diletták (értsd dilettáns költemények) című kis ciklus Non scolae sed vitae díszdoboz kezdetű és ugyanígy végződő verséből. Ez a kezdés a hagyományosság híveinek, ugye, kihívóan értelmetlen. Csakhogy a latin idézethez illesztett magyar szó, „díszdoboz”, hangzásában gúnnyal megidézi a közmondás befejezését, azt a bizonyos discimus-t. S ebben a gesztusban Parti Nagynak általánosan gyakorolt módszerét érhetjük tetten. Felidéz egy rögzült nyelvi szintagmát vagy egy toposzt, de az utolsó pillanatban falsra böki, nem zárja le az olvasóban már keletkezőben levő, várt befejezéssel, hanem más, esetleg halandzsa szóval torzítja el. Ez persze csak egyik, bár jellegzetes fogása. A szókép felkeltése, s egyben kiütése. Nézzük mármost a kiszemelt vers gonddal kidolgozott, párosrímű sorait, tervszerűen néhány olyan sort választva a versből, amely könnyebben fogható.

Enyhén szürreális kép ez az információáradatról. Ennyi szürrealizmus ma már a hagyományosnak mondott lírába is bőven belefér. Igen ám, de a kiemelt soroknak két trükkjük is van. Az egyik az, hogy a negyedik sor egy jólismert József Attila-sor torzított parafrázisa; a másik az, hogy az idézett rész utolsó szava csupán felkeltett, így szövegszerűen értelemhordozó, de valójában nem létező szóalak, a költő saját csinálmánya. De ő, mintha mi sem történt volna, mintha szóhasználata meg sem karcolta volna a nyelv törvényeit, tisztán, csaknem hagyományos építkezéssel viszi tovább a vers szövegét – fapofával rejtve bele újabb és újabb petárdáit. Hiszen öt sorral alább egy ismert Weöres-sor jelenik meg blaszfémikusan kifordítva, hogy végül elérkezzünk a verszárásnál a címül adott és az egész verssel kifigurázott latin idézethez.

Ehhez a módszerhez, idézett szövegek rejtett vagy nagyon is nyilvánvaló beiktatásához a versszerető olvasó akár T. S. Eliot óta hozzászokhatott. S némi példa akad rá a magyar költészetben is. De itt, az ünnepélyes, megerősítő szerep helyett, ellentétes az idézet funkciója. Amikor például Parti Nagy felhasználja a szólásmondást, hogy „több nap, mint kolbász”, de a magyar közéleti viszonyokra alkalmazva a „nap” helyett „lakk”-ot ír, amikor a „navigare necesse est”-et „neszesszer est”-re változtatja át, akkor ezekkel a látszótag csupán játékos kifordításokkal nem fintort vág, öncélú avantgárd trükköt alkalmaz, hanem közöl. Avantgárd módszere – szemben a hagyományos avantgárddal – már nem hagyományt rombol, hanem a bontásból visszamaradt anyagból újszerűen építkezik. Már nem az elképesztő, a szabálytól szabadított, a destrukciós tett fontos a számára, hanem az általa létrehozható konstruktív közlés.

Mert végül is neoavantgárdja, divatos szóval, üzenetet hordoz. Épp úgy, mint a hagyományos és kvalitásos líra. S ez az üzenet körülírható. Mindaz a kétségekkel, kínokkal, bizonytalansággal teli létállapot kirajzolódik itt közélettel átitatott magánéleti viszonylataival, amely ezen a táján a világnak és ebben a nemzedékben oly tipikus. Sőt, még a személyiség is mélyen kivésődik közben – ami mulatságos módon a legkevésbé sem jegye az avantgárdnak. Úgyhogy bármily ellentmondásnak tűnik is, végezetül nem mondhatunk mást: Parti Nagy Lajos létrehozott egy jelentékeny egyedi verseskötetet, megkezdett egy bíztató, kvalitásokkal teli költői pályát. Hogy avantgárdul beszél vagy sem – édesmindegy. Sőt! Mintha ezen a magyar költészetben kitaposatlanabb úton – némi olvasói hozzáközeledés után – több egészséges szellemi izgalmat tudna kelteni. Mulattatóbb volna, s egyben mélyebbre találó. Hogy verse fordíthatatlan? Az anyanyelv bázisához kötött? Mi gondunk ezzel. Hozzánk szól. És voltaképpen a nagyszerű francia költő, René Char sem fordítható.

*

Zalán Tibornak az és néhány akvarell című könyv – helyesbítenem kell a bevezetőben elmondottakat – már a negyedik verseskötete. Feketébe van kötve, a gyász színébe, s nem ok nélkül abba, hiszen a könyvecskét kitöltő 35 vers egyetlen érzelem rajza: a szerelmi elközömbösödésé, eltávolodásé. A kötet az elmúlt szerelem siratóéneke.

Ritka madár, ma már nem fehér, de fekete holló az érzelmes avantgárd költő. Századunkban a meghökkentő (lásd Apollinaire kiáltványát), az abrakadabráival nyugtalanító, párosításaival elképesztő, asszociációival lehengerlő, exhibícióival kihívó a megszokott képlet. Dühöngjön vagy sokkolva ámuldozzék az olvasó. De hogy intimen beleélje magát? Ez aztán végleg nem az előörsköltészet műfaja.

Zalán Tibor pedig, annyi tehetséges blabla-produkció s annyi négybetűs szó korunkban divattá vált leírása után, kinyitja belső világát – csakúgy, mint azok a régi „salabakter költők”. Legalábbis feltár belőle egy eddig elfüggönyzött részt, s azt írja, amit érez. Műviség, körmönfontság, kicirkalmazott hatásvadászat s hobó hajviselet nélkül. Se kanárisárga festék, se tupírozás. Avantgárd szempontból ez árulás, defetizmus. Képzelem, mit gondolnak róla ezek után volt társai, a kép- és videovers, a happening-költészet megszállottjai. Mint a párizsi Magyar Műhely esztétái, akik, mint a kivénhedt autókat, roncstelepre szánnák az avantgárdon kívüli egész költészetet. Pedig Zalán Tibor valójában ebben a kötetében sem tér le arról az útról, melyen akár avantgárd szándékkal, akár az avantgárd eredményeket felhasználva az egész világköltészet haladni látszik, csak felfedez a maga számára egy keskeny, célravezető ösvényt. Ezt Kassák Lajos törte a magyar költők számára, a maga végletesebb korszakának kifejezésmódját klasszicizálva; pontosabban: felismerve, hogy nemcsak lázas vagy lázító nagy gesztusokra képes az avantgárd vers, hanem az intim, a villódzó érzelmek, létélmények komplex kifejezésére is. Időskori lírájának mélysége s finomsága ebből a felismerésből fakad. A személyes mondanivalók megszólaltatása, egy olyan törekvés keretei között, amely harcosan volt nem-személyes.

Zalán Tibor számára Kassák, mondom, útmutató lehetett (kötetén olykor a kassáki hangvétel is érződik), felszabadító, hogy merje megírni legszemélyesebb dolgaitól áthatott közérzetét. A pillanatnyit éppúgy, mint a nagyobb időegységekre érvényest. Hogy mint a romantikusok, merjen vallani magáról, ha más eszközökkel is.

Ám volt, lehetett más magára eszméltető tapasztalata is. Egy vitában az avantgárdról Vázlatos gondolatok címen ezeket írja: „Kelet-Európában más avantgárdnak lenni, mint Nyugaton – másképp kell, lehet annak lenni… Ezen a tájon a gesztusnak akkor is társadalmi értéke van, ha a társadalomból való kivonulást célozza meg. Enélkül minden eltűnik a süllyesztőben!… A világ e tájékán igazán érdekes, a nagyvilág érdeklődésére számot tartó mű akkor született, ha a kísérleti eszközök visszakerültek az életközegbe, s ott feltöltődtek azokkal a feszültségekkel és sókkal, amelyeket a laboratórium klórszaga és sterilitása nem volt képes biztosítani. Itt nem a forma századik variációja a bravúr, hanem a századikhoz is megtalált szervesség, feltalált lét-elevenség.”

Ehhez a mások számára is megszívlelendő felismeréshez – csupa alapigazság – csak annyit kell még hozzátenni, hogy Zalán Tibor, úgy tetszik, a gyakorlatra is át tudta váltani ezt az ars poeticát. Mint ahogyan egyik kritikusa írja, költészete merész kép- és képzettársításait – legalábbis már ebben a kötetében – a gondolati és érzelmi „üzenet” szolgálatába állította. Kísérleti eszközei csakugyan visszakerültek az életközegbe. Sőt, a személyesség hitelén át le tudják írni az életközeget.

Nehéz persze ezt azzal az olvasóval érzékeltetni, aki még nem ismeri vagy nem hajlandó megtanulni a szabad társításokon ívelő vers desifrírozásának kulcsát. Gondoljuk mégis végig a [már csak a csecsemősírásnak hiszek / a rám osztott szerelmekben lakó halálban…] című vers kis részletét ebből a szempontból.

Nem a racionális tudatban, hanem a tudatszélen napnál világosabb ez a közlés. Sőt ezen a szinten kirajzolódik az a társadalmi életközeg is, amely a költőt körülveszi. S hogy ez az életközeg milyen „felismerésre és félelemre” vezeti, milyen felfokozott, nagy fájdalmú lírát vált ki belőle, azt a [valahogy csak felnő gyermekünk / nyelvünkből is marad valamennyi…] című vers zárórészletével szeretném érzékeltetni:

A magyar líra a múlt század közepén egy keserves pillanatában már egyszer megidézte ezt a teremtés utáni Istent, aki „elborzadott a roppant mű felett / és bánatában ősz lett és öreg”. Ez Vörösmarty, egy nagy felívelő korszak, a reformkor csődje, az 1848-as szabadságharc bukása után. Roppant keserűsége kisistereg ma is minden iskoláskönyvből. És ha egy mai avantgárd költő hozzá tér vissza, a hagyományhoz kapcsolódva őt idézi fel, meglehet a versképzés némileg szabadabb, huszadik századi eszközeivel, akkor vajon betölti-e, mint illik, az előörsköltészet hagyomány- ellenes programját? Akkor vajon avantgárd költő-e továbbra is, vagy egyszerűen „csak” költő? Jelző nélkül?

Azt gondolom, hogy ezzel a kötetével Zalán Tibor ide érkezett el.

Az 1986-os Graves-díjat Baka István kapta Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban című versére. A vers Döbling című kötetében is megjelent, mely a költő harmadik kötete. Ha tekintetbe vesszük, hogy Baka a harmincas éveinek végét tapossa, nem mondható, hogy termékeny, könnyen író költő. (A kis kötet mindössze 95 oldalas, de az előzők sem sokkal terjedelmesebbek.) Inkább olyan, aki a futó benyomásoknak, az élmény spontán megfogalmazásának ellentáll, s célja az ismétlődések által véglegesült tapasztalatok, érzelmi felismerések megformálása. Azoké a sztalagmit-tapasztalatoké, amelyek az elúszó pillanatok nyomán észrevétlen lerakódnak az emberben. S mivel azok az ember lelki világának mélyrétegeiben, ha nem is évezredek lassúságával, de sokszoros ismétlődések során kapnak végleges formát, a terjedelmet tekintve csekély, de annál inkább a modern ember közérzetének lényegi elemeire koncentrált ez a költészet. Speciálisan a közép-európai ember történelmi és létezés-tapasztalataira az utóbbi évtizedek nyomán – anélkül persze, hogy konkrét eseményekre, meghatározott történelmi helyzetekre utalnának. Erről szó sincs. Az más költői feldolgozást igényelne. Baka István versei – hadd ismételjem – szigorúan közérzeti és létérzeti versek. Nem ezzel vagy azzal a jelenséggel perel ő, hanem sorssal, istennel, kozmikus közönnyel. Keserves és meredeken szókimondó perlekedés ez, az adott helyzetben, mely hagyományos kötött verselésben, de modernül tárgyiasítva, gyakran régmúlt események és sorsok jelképeit elevenítve kap formát. Nemcsak a díjazott Liszt-vers meg a kiemelkedő Zrínyi-vers, mely az egykori költő álarcát magára öltve vádolja a sorsot és a vadkan-sors irányítóját, hanem a kötetcímet adó Döbling is ilyen. Mindhárom példa, melyeket vershelyzetek további idézésével könnyen lehetne szaporítani, arra utal, hogy Baka milyen erősen kötődik a hagyományhoz, s a mai szubjektív érzést a nemzeti múlt jelképeit és helyzeteit hasznosítva tárgyiasítja.

Ma már nem kell azzal a babonával küzdenünk, hogy a költészet terén a tárgyiasítás eltávolít, hatékonyságot csökkent. A vallomásos, az úgynevezett én-líra egyedül üdvözítő mivolta – a romantikának ez a jellegzetes produktuma – szűnőben van, vagy megszűntnek tekinthető. Eliot, Ezra Pound, George, Rilke vagy annyi más nyomán a világlírában; a magyar költészetben pedig oly meghatározó költők példái következtében, mint Babits, Füst Milán vagy Weöres Sándor. Már a tágasabb olvasóközönség előtt sem kell a Waste Land után, vagy hogy magyar példával éljek, a Jónás könyve után a személytelenítő vers hatékony szuggesztivitását bizonyítani. A hatékonyság a költő egyéb kvalitásain múlik, nem a lírateremtés elvi módszerén.

Baka a maga antiimpresszionista, antispontán természetét kiismerve apránként jutott el az objektivizálásig, mint nehezebben nyíló, súlyosabb egyénisége adekvát kifejezési formájáig. A pillanattal törődő s napjainkban még az automatizmust is újra felfedező törekvésekkel szemben – a fiatal lírikusok között ez most az új divat – a verset az alapvető lírai felismerések komprimált átadására tartogatja. Puritánság ez, a művészettel szembeni erkölcsi-mesterségbeli szigorúság, melyben részben az említett nagy elődöknek, részben az objektiváló lírai törekvések hazai kifejlesztőinek, az úgynevezett újholdas költőknek felfogását osztja, gyakorlatát hasznosítja. Verse kevés szavú, sűrű szövésű – s bár életmódja a vidékhez köti, nem a fővárosi léthez, semmi sem távolibb tőle, mint a vidéki olvasóréteget megejtő népies-szürrealista szó-lávádzás, az ösztönösségnek az az istenítése, mely a magyar költők egy részét gyakran teszi szószátyárrá. Bár azt, hogy a líra műfaja hosszú, túlírt, mind a formabontó, mind a régi értelemben vett romantikus, a világ minden táján tapasztalni lehet.

E sajna világméretű szóinflációban érdemes tehát erre a ritkán szóló és súlyos szavakat kereső költőre jobban figyelni – ahogyan tette ezt a Graves-díj bizottsága –, még ha keveset szerepel is a divatosság fórumán, s még ha a hagyományhoz való kötődése olykor talán a kelleténél is jobban áthatja eszközeinek egy részét, főként hasonlatanyagát, szóválasztását. Ám a keserű kétségbeesés oly átélt, oly hiteles ebben a költészetben, hogy tartalommal tölti meg a jobb híján beszüremlő konvenciót is; a kétségbeesés például a közönyön, a nemzeti életerő hanyatlásán, vagy a süket és üres ég miatt. S lehet, hogy úgy igaz, ahogyan a kötet szerkesztője, a kritikusként és prózaíróként egyaránt kiváló Ács Margit látja: Baka Istvánnak sikerült az ősi, egyszerű jelrendszer alkalmazásából, a jelek archetipikus mivoltából új energiát csiholnia: versének mai felismerései olykor az ősi ismeretek evidenciájával hatnak.

Egy költő felnövekedése mindig jóleső élmény, imponáló. Ha az első kötete után felfelé indul egyre tudatosabban, s fokról fokra teljesebbé lesz; ha a hangját úgy keveri ki, saját világát úgy rajzolja meg, teszi magát egyre láthatóbbá, hogy visszamenőleg is tisztább, világosabb lesz költészetének épülete. Ha közben szóhasználata utólagosan egyre hitelesebb és jellegzetesebb lesz, belső reflexeiből kikristályosult motívumkincse megindokolódik, sőt speciális belső ízzel telítődik.

A költő számára ez az a bizonyos keskeny út, amely többnyire lihegtető, kapaszkodók nehezével teli, olykor sziklamászást kívánó, különösen a rejtőzködő alkatoknál. Azoknál, akik minden lírai áradással szembefordulva, mindig is inkább a meglatolt, a jelzőfukar aláfogalmazást kedvelik. Akiknek a belerejtés a céljuk, nem az egyenes néven nevezés megkísértése, annál is inkább, mert olyasmit akarnak közölni, aminek nincs neve.

Takács Zsuzsa ilyen. De az ilyen, a mi szóhasználatunkban: angolos alkatoknál mindig is bizonytalanabb a kifejtés eredményessége, mint az ösztönös lírikusoknál. Viszont, ha sikeres, többnyire mélyebbre futó, tartósabb az utóbbiakénál.

Ezért van az, hogy Takács Zsuzsa válogatott és új verseinek most megjelent kötete (Sötét és fény kora) eleinte némi bizonytalanságban tartja az olvasót a költő szándékát s eredményességét illetően. Még ha nincsenek is a versek keletkezésük időrendjében közölve, még ha a világosabb kompozíciók itt-ott nemcsak a verstémát (például szülés, szerelem) tárják egyértelműen elénk, hanem a velük járó sajátos, ambivalens lelkiállapotot is, mintegy a vers, a kifejezés igazi célját. Igen, de közben a költő szenzualitása nem mindig olyan intenzív, mint például Az esztelen reményről – eső után című versben, amelyben többek között így ír: „rügyeikkel újra látnak a vak faágak” vagy: „az esztelen reménytől süt a nap”. Ugyanakkor azonban ilyen kevésbé jellegzetes vagy az expresszionizmusból túlságig ismert megfogalmazások is akadnak itt: „egybeugranak az eltépett vonalak, valaki dörömböl a bezárt ajtón… dobszó pattog a járdán, lüktetnek a házak” stb. Nyilvánvaló bennük az úgynevezett „objektív korrelatív” keresése a rejtőzködő belső világ kifejezésére.

Méltányosabb azonban e törekvés sikereiből idéznünk. Egyet például a kötetben itt is, ott is felcsillanó telitalálatokból. Az alábbi rész a képzelethez szóló monológ, óda vagy elégia:

Nem nehéz kitalálni, hogy a legszemélyesebb ügyről, az íráshoz, a hivatáshoz való kötöttségről van itt szó, ahogyan arra felel, annak lehetetlen kérdéseit bogozza a kötetvégi Várakozás című vers is – ahol nem „leeresztve kötélen”, hanem éppen be kell jutni egy szobába, valami zártat, sötétet, a valóság mindennapi látszatán túlit, a sorsszerűt kell megközelítenie. Valójában Takács Zsuzsa verseiben mindig is erről, ilyesféle törekvésekről van szó. Hiába „jön be” a környező világ, a külsődleges szituáció, a belső mozgásteret, a szabadságot keresi ez a költészet, a szabadságot, nem társadalmi kérdésként, ahogyan egyik kritikusa rátapint a dolog lényegére, hanem személyiségbeli kérdésként. A Sötét ragyogásban, ebben a pilinszkys-című versben szinte ismétlődik az iménti helyzet: „itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok”. S mivel: „elment innen Isten”, az írás az egyetlen fényadó lehetőség.

Meglehetősen korlátozott lehetőség, mint az esetlegességekkel, a determinációkkal szemben annak a bizonyos belső szabadságnak a kivívása. De – és itt a konfliktus – a fény, az izzás, a szikra, a láng, mellyel ennek a szabadságnak a jelenlétét a versek jelzik, mégis, mégis a mindennapok birodalmából, rettentő éjszakájából gyulladnak ki. Ezért lengi körül ezt a költészetet valami tragikusság, ha maguk a versek nem úgy tragikusak is, mint a Pilinszky-versek. Inkább rezignáltabban sorsfelismerők. Bár vannak olyan vers-pillanatok, amikor Takács Zsuzsa szuggerálni tudja a létezés-tragédiát, nemcsak kétségbeeséssel, hanem olykor még groteszkkel vagy iróniával is ellenpontozva. (Pl. Közben séta a ligetben.) A legmagasabb költői pontokon mégis mintha az Apokrif folytatódna:

Ha a fenti idézet nem dokumentálná eléggé, mégis rokon kódrendszert követve, konkrétabb léthelyzetsorokon bizonyítva, a nem-tudni-milyen-megsemmisítés felé indul itt a költő, az „egyetlen szabadság kapujának” irányában. És ez a kapu, mint ahogyan mondja is, szörnyű ácskapcsokkal összevérzett végső kapu.

Ez a több irányból, a női sorsból, a családi kapcsoltságból s a mindennapi lét kiemelt élményvilágából kirajzolt keserves léttudat, mely, amiként a kötetcím is céloz rá, sötét és fény összjátékából áll egybe, egyre kontúrosabban, megmetszettebben realizálódik, ahogyan beérik ez a költészet, a konkrét, a pillanatból adódó élmény és a léttapasztalat harmonikus egységét valósítva meg, egyfajta szilárdan érvényes és sugallatos költői eredményt hozva létre. Mai líránk legjava termésébe tartozót.

1989