„A csömör és az értelem marása”

A mai magyar irodalomban valamirevaló versíró „fiatal költőként” kezelődik vagy tartatik számon úgy harmincöt éves koráig, esetleg tovább is. Nagy szerencse kell ahhoz, a tehetség mellett meglehetős ügyeskedés, hogy a költő tevékenysége az olvasók előtt lényegesen korábban kapjon személyes karaktert. A csodagyerekek vagy a csodálatos kiugrások kora, úgy látszik, mögöttünk van. A Rimbaud-é vagy a Shelley-é épp úgy, mint Petőfié, akit Victor Hugótól Heinéig az európai költők java versben gyászolt meg. De a beérkezés mai képtelen lassúsága ellentétének illusztrálására felsorolhatnék garmadával huszadik századi példákat is. Nem figyelünk mostanában eléggé oda? A sebes politikai változások között alig valakit érdekel az irodalom. Még mi, írók sem figyelünk egymásra? Nemcsak az úgynevezett fiatalokra, hanem az érett, egyre tekintélyesebb életművű idősebbekre sem? Van, akit azért nem méltatunk érdeméhez mérten, mert keveset ír (Székely Magda), van vele szemben olyan, aki úgymond túl sokat ír (Tandori Dezső). Pedig hát mióta mennyiségi kérdés a költői termés? Tandori új kötetében – bármennyi madaras tematikájú vers gyűlt is benne egybe – van, bizton van remekmű is (például a Zöld villanás). És az egész együtt az életről szóló; modellértékű szuggesztív vallomás a múlásról, a legfőbb költői mondanivalóról. És így tovább, folytathatnám a beszámolót a negyvenes-ötvenes éveiket járók egyre inkább kiteljesedő műveiről; róluk, akik mintegy a mai hars divatok hangfüggönye mögött teszik a dolgukat, létrehoznak olyan szilárd alapokat, amelyekre impozáns boltozatok épülhetnek, vagy épültek máris. Gondolok Bertók Lászlótól, Tóth Judittól, Gergely Ágnestől, Takács Zsuzsától kezdve Baka Istvánig, a Nyiss kaput, angyal című új kötetével szép eredményekig, bizony kupolaépítésig elért Tóth Bálintig. Költőkre, akikre – hadd nyomatékoljam – nem figyelünk fel annyira, amennyire kellene.

Most az egyszer olyan költőről, Petri Györgyről beszélek, akire fellépése idején, amely Tandori Dezső pompás indulását követte, komoly figyelem terelődött, nagyon is jogosan, s akiről aztán elterelődött a figyelem, mesterségesen, nagyon is jogtalanul. Mégpedig a politikai hatalom gyakorlata következtében, mely a legális publikálástól elütötte. Legutolsó kötete a szamizdatirodalom terméke volt csupán, ez a dolog természeténél fogva, sajátosan meg is emelte hírnevét, s csak mostanában jelentek meg legálisan válogatott és új versei, Valahol megvan címmel. Persze, kis példányszámban.

Miről ír Petri? Arról, ami minden költészet leglelke: a létezésről, az emberi egzisztencia legfontosabb kérdéseiről. A szégyenteljes kínról, megalázó múlásról, életünk kereteiben való céltalan bolyongásról, elidegenedésről, amely betölti. Nézzük meg ezt a világ- és önérzékelést közelebbről. Kezdetben, a válogatott kötet elején – a mai éveinél feltehetően lényegesen fiatalabban – így viszonyít: „Bizonytalan / minden. / Hol vagyok az / ifjúságtól, aki hittem a / világot – kesztyűként! – kezemre húzni.” S így zárja ezt a Metaforák helyzetünkre című meghatározó verset: „Mennyi időnk lehet, mennyi időnk, / halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, / míg semmivé likacsosít az önutálat / vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?” Korántsem ön- és világelégült ez a közérzet. Méltó kibontása, kiegészítése a Reggel című kötetnyitó vers életérzésének: „A csömör és az értelem marása / utakat nyitott bennem / mészkőben a víz / … isten életünk közege ura / egyetemes kételyt ébreszt bennünk / tulajdon létünk miléte iránt”. És jellemző az ehhez a közérzethez alkalmazott hasonlatanyag: „Pattogzik szörnyű magányunk, mint napon a rozsdás sínek”. Vagy: „Elménk csírázik, mint ehetetlen burgonya egy pince nehéz porában.”

Ezek az idézetek kivétel nélkül a költői indulás idejéből valók. A további versek csak még erőteljesebben és fájdalmasabban fogalmazzák meg az ok- és céltalanságnak egzisztenciális tapasztalatát, a belső világ alakulását, melyről a költő maga azt vallja: „az ember bensője csak férgesedik az idővel”. Erősítsük meg állítását a későbbiekből való még egyetlen idézettel, mely a hatvanas-hetvenes évek hazug társadalmi körülményei, megnyomorító politikája, gyorsan váltott, már-már bemocskoló szerelmek, házasságok, társak halála vagy árulása nyomán a költőben (és túlnyomóan egész alkotóképessége teljében lévő nemzedékében) alapos megcsömörlésként kialakult: „Na, elég legyen már ebből. Phü de szeretnék hirtelen abbamaradni! Nem meghalni, dehogy! Ostoba, patetikus szó… nem, elfogyni, mint orsóról a szál… Lám, negyven éves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértet-zsák lesz, veszélyes kacatok raktára.” (A sötét előszobában)

Petri György a második világháborúra nem emlékezhet, ha jól számítom, 1945-ben kétéves lehetett, 1956-ban tizenhárom, de 1968-ban – hogy Közép-Európa keletnek juttatott felének döntő dátumait mondjam – már huszonöt. Mégsem mondható el, hogy a tapasztalatok nyomán kialakult közérzete gyökeresen különböznék a világháborút húszas éveiben átélt újholdasokétól (legalábbis nem a dezillúziót illetően). Vagy sokban különbözne attól a fájdalmas kétségbeeséstől, amely Babitsban vagy a múlt század közepén Vörösmartyban fel-feltör. Sőt, mintha általánosabb, minden életmozzanatra kiterjedőbb – és ellenpontok, fogódzók nélkülibb volna dezillúziója. S mintha ez a széles dezillúzió – és ez elég jellemző és érdekes – azokat a vele egyidős költő- és írótársakat is jellemezné, akik vele együtt nem voltak hajlandók az írást a hatalmon levő világnézet szolgálatának tekinteni. S akiket éppen az ígéreteket harsogó, igazságot, szebb jövőt hirdető utóbbi négy évtized nevelt fel.

Pszichológiai vagy akár szociológiai rejtély, hogy ez a jellegzetes, erős negativitás (a költőben és társaiban) olyan korszakban alakult ki, mely lényegesen, összehasonlíthatatlanul enyhültebb volt az előzőekhez képest. Hiszen Petri nem költővé érése idején élte át a háborút, a hitlerizmus, és a sztálinizmus tombolását, mint az előző nemzedék. Dezillúziója – mint az idézetek is bizonyítják – az előzőkhöz képest mélyebb, az írásban való hite is csökkentebb. Nem tudom, mi az oka, de az elődök, az én generációm – talán mert valami örökséget hozott a harmincas évek társadalmának és irodalmának nehézségekkel küzdő, de természetes hitéből – egészében szilárdabb, pozitívabb eszmények szerint élt és írt Pilinszkytől – ki kétségtelenül hatott a fiatal Petri Györgyre – Rába Györgyig, Rákos Sándorig. Még ha Pilinszky transzcendenciákba kapaszkodik is; másoknak pedig mintha az elődök, a Nyugat nagyjai adták volna tovább a konkrét és lappangva ható morális eszményeket.

De Petri és az előtte járók, az idősebbek között e negativitáson túl van más, alapvető különbség is. S ez már speciális költői, nem pusztán szemléleti különbség, mely a versszerkesztésben rejlik. A szó- és hasonlatválasztásban például, mely a megfigyelés pontos követésén alapul. A természetesen rászálló, örökségként átvehető irodalmi megszólalás kerülésén. Az irodalmiság, sőt a bevált versszerkesztés, megmunkálásmód részbeni elutasításán. Petri – ha tudja, ha nem – az őszinteség forradalmára, a szó Herbert Read-i értelmében. Vagyis az egykor pontos, de mára elkopott formulák megkerülője, kiiktatója. Az olvasó ezt már a fenti idézetekben is észrevehette (a világot – kesztyűként! – kezemre húzni; a férfi túltömött kísértetzsák, kacatok raktára). Megtoldanám ezeket még, hogy e költészet egyedi őszinteségét, kifejezőkészségének specialitását érzékeltessem, néhány hasonló, anti-fennkölt képhasználattal vagy szóválasztással, amelyek egyben az élettörvényeket átlátó kelletlenség kifejezői. Íme egy hajnal:

Nem kétséges, hogy itt a dezilluzionizmus nemcsak a „kezdhetek folytatódni”-ban, hanem a tolóhullámok, tolófájdalmak képében is félreérthetetlen. Mégis, a tragikusan keserű szemléletmód és a fölényesen nyers kifejezés kvalitásos együttesének hatékonyabb dokumentálására ide iktatok még egy hétsoros verset, az Ahogyan így a halállal szembenézünk címűt:

Nem nehéz észrevenni, hogy az emberi egzisztencia (Pilinszky szavával élve: a kreatúra) tragikumának ez a látszólag komisz, részvétlen tudomásulvétele Petri György költészetének nemcsak legszuggesztívabb, de egyben legeredetibb tulajdonsága – a diszparát, egymással alig megférő képi elemek egymásra rakása mellett. (Szerelmeit és a reszeletlen sajtocskákat dehogyis tette volna egymás mellé régebben iskolázott költő a megcsinálatlanság veszélyével dacolva.) Furcsa dolog: Petri éppen ezzel a nyers, érdes erejével hódítja meg az olvasót. A dez-irodalmiságával ér el kivételes kvalitást, s válik egyikévé mai legjava költőinknek.