A lívek, vepszek, vótok költője

Szőcs Géza verseit aránylag nehéz megérteni, de könnyű olvasni. Miért? Mert nehezet mond ugyan, olykor a posztmodern divat merész asszociációi, olykor már-már mesterkélt vonatkozási rendszere segítségével, de trükkösen, játékosan, olvadóan, könnyedén mondja, nyelvi tréfák során át, mint egy szavaktól ittasult, régi, boldog költő.

Csak ne volna olyan kínzó, olyan súlyos, amit verseibe, rébuszaiba belerejt.

Rimbaud, a tizenhat éves költő-zseni egykor azt mondta: a romantikáig a vers nem volt más, mint rímbe és ritmusba szedett próza. Akár igaz, akár sem ez a megállapítás, jól tudjuk, hogy a modern versben a legmerészebben, legbolondabban egymáshoz kapcsolt szavak is – természetüknél fogva – értelmet sugallnak, hogy pillanat szülte egymás mellé helyezésük az olvasóban mondanivalóvá érik. A versbeli közlés lehetőségei tehát kitágultak – csaknem végletesen a végtelenig.

Szőcs Géza él ezzel a lehetőséggel, vagy ezzel is él.

Nézzük csak!

Mennyit játszott a szavakkal valaha rég Kosztolányi. Mennyi nyelvi bravúrt alkalmazott, micsoda rímtréfákat sütött el. Mégha a nagy versei közt a legtöbb, minden könnyű-könnyelmű rímötletük ellenére, epekeserű is. Mennyit játszik rímeivel, szókeverésével Szőcs Géza. Ízelítőül néhány sort ide iktatok a Petra a karneválon című verséből: „Barnabőrű polinéz / ül a kerti zongorához / s kezdődik a polonéz. // Mennyi jelmez, mennyi álarc! // Nemcsak légyölő galócák, / hanem légy is, kolumbácsi, / s Kohn bá’ is, egy bécsi bácsi. / Cement-leányok: cemendék; / mennyi álarc! mennyi vendég! / kékvérű és fehérvérű, / félvér is és telivér, // egyik józan, másik spicces, / borgőzös és tehergőzös / s van itt még egy bűnös kígyó, / vonaglós és tekergőzős”.

Mindez azonban csak távoli utódja Kosztolányi játékosságának. Ahogyan a Születésnapomra című Szőcs Géza-vers úgy rokona csupán József Attila versének, ahogyan József Attiláé rokona a híres és fájdalmasan gyönyörű Most harminckét éves vagyok kezdetű Kosztolányi-költeménynek. Ugyanis Szőcs Gézánál nemcsak a verstartalom – ha ugyan e játék-versekről szólva körülhatárolt tartalomról vagy mondanivalóról beszélhetünk –, hanem a kifejezésmód, a versek eszköztára, felépítése is erősen eltér az elődöknél megszokottól. A célra tartás, amely a Nyugat négy nemzedékét tekintve (s így az újholdasokat is beleértve) a magyar lírára oly jellemző volt, nála – mint az avantgárdban általában – látszatra esetleges kerülők, odabiggyesztett részletek, első tekintetre nehezen érthető, meglepően egymáshoz illő elemek során át halad előre. Hogy mire megy ki a játék (egy-egy versen belül), jó darabig nem tudni. A furcsa az, hogy mégis-mégis, ha az ember elolvassa a kötet első versét, Az író és a bíró címűt, mely Tudnivalók néhány finnugor népről alcímmel kezdődik, mégpedig Zsirai Miklós nyelvészprofesszor egyetemi jegyzete alapján, akkor mind a játékossággal ellentétes komor hátteret, mind a csapongó, logikai szempontból már-már illogikus mai beszédmódot is vonatkoztatni tudja. Miről van szó ebben a Zsirai-jegyzet alapján készült bevezetőben? Arról, hogy a lívek, a vepszek, a vótok, a lüdök, az inkeriek és az izsórok (finnugor rokonaink) néptöredékekre fogynak, kipusztulnak. Az Erdélyből nemrégiben Svájcba települt költő életérzésének a kipusztulókkal analóg mivolta, költői megnyilatkozásainak vulkánikus magja (vagy legyünk tárgyilagosabbak: központi góca) ebből máris tapintható. Még az is, ami önmagában alig érthető kitérőnek látszik az adott körülmények, a cenzúra vagy a rendőri fenyegetettség miatt – és jól tudjuk, hogy ez a fenyegetettség a költő sorsát ismerve csöppet sem volt képzeletbeli –, egyszeriben megvilágosul, értelmezhetővé, bizarr áttételességében is indokolttá válik. Tessék csak ebben a tudatban elgondolkozni a Kalendárium című versen, mely mint a cím szerint illik is, hónapról hónapra beszél: „Hűséges, de hűtlen is: / kendőiben március / szép, de három arcú is. / Elviszik? Kit visznek el? / viszik édesapját? Oféliát? / Hosszan beszél április / rendőrsápról, -sípról is.” Olykor persze, minden áttételesség vagy cenzúrát kijátszó leplezés ellenére, még szókimondóbb. Így indul a Puszták népe című verse: „Fogoly vagyok. // Latin nevem Perdix perdix, vagyis közönséges fogoly”. És így tovább, de ilyen leütés után a Brehm teljes fogolyleírása, ha következik is, félreérthetetlen célzattal következik. Ám ez az alap-mondanivaló, mely minden körülírás, könnyed, olykor terjengős részötlet mögött felsejlik, nemegyszer konkrétan is megfogalmazódik, méghozzá akár klasszikusnak nevezhető tömörséggel: „Atyánk, mirajtunk minden pillanatban / a pusztulás fogsora összecsattan / de folyton-folyvást föltámasztva minket / összegombolod rajtunk újra s újra / életünket, mint meleg, piros inget – //” (Esti ima).

Milyen gyönyörűen plasztikus itt ez az életünket összegomboló meleg, piros ing, s mennyire felel, pozitívra fogalmazva, erre a feledhetetlen Pilinszky-sorpárra: „Felöltöm ingem és ruhám / begombolom halálomat.”

Ne higgyük azonban, hogy a költőnek a pusztulás, a magyarság elnyomottsága mintegy kizárólagos témája. Bár akinek ég a háza, persze, hogy elsősorban kétségbeesett döbbenetéről beszél. De Szőcs Géza lírai kifejezésmódot, egyéni mitológiát teremt ebből a döbbenetből. Lásd a konkrét élményt tágasan és általánosan kibontó Waldemar Daa lányai ciklust, meg vepszek, vótok, lüdök visszatérő, átvitt értelemmel felruházott emlegetését. A tudatot betöltő nagy téma, a csupasz központi téma egy költészetben önmagában mindig is kevés, a költészet úgynevezett társadalmi, nemzeti mondanivalója – tudjuk – akkor hiteles, ha igazi lírai egyéniség áll mögötte. Mit érne költőileg Illyés parasztfelszabadító és mindig is csodált nemzeti programja, ha nem a saját hangján, önmaga által teremtett eszközén át szólna? S azért kell ismételgetnünk a magától értetődőt, mert a „tartalmista” irodalomszemléletnek – e szemlélet tankönyvekig leszívódott szimplicitásának – itt rejlik az alaptévedése. Itt rejlik az a szomorú és hatástalan tételesség, az a visszatérő sablon, hogy költőink „küzdöttek” a társadalmi haladásért vagy a magyarság sorsáért. Ezt hirdetjük, ezt tanítjuk meg róluk, nem többet. Holott persze hogy küzdöttek. De küzdelmük költői minősítéssé tétele nem más, mint értékeiknek esztétikailag élménytelenítő, antipedagogikus megnyomorítása.

Szőcs Géza is sokkal több szálból szőtt, sokkal színesebb, eredetibb lírai egyéniség annál, mint hogy témáira lehetne csupaszítani. Még társadalmi, nemzeti mondanivalójának fő témája is gyakorta csak búvópatakszerűen tör felszínre, mintegy a kibomló lírai-érzelmi mozzanatokat színező alapmozzanatként. Költészete, még ha az a bizonyos házégés determinálja is, mint minden igazi költőé, a lírai kifejezés teljességigényéből fakad. Lásd például, többek között, az érzelmi megrendüléseket, a szerelmi szálakat bogozó verseit, az Egy szerelem teljes története című játékos remeklését, a Vége? című búcsúversét vagy az Add rá a benned élő szerelmes kisgyerekre című versét, hogy a sok közül néhányat kiemeljek. És e köznapi megfigyelések és létproblémák tárgyalásában mennyi szín, ötlet, valódi, vagyis nem csupán intellektuális, hanem lírai szellemesség! Ha csak Szőcs Géza egyetlen versét, a joggal kiemelt s már említett Születésnapomra címűt vesszük ebből a szempontból vizsgálat alá, akkor látnivaló, hogy a megközelítések sokszínűsége, a hangváltások sebes, egymást cserélő következésmódja, a klasszikus idézetek beépítése, a fel-feltörő irónia, mint a kétségbeesésen való felülemelkedés, bizony együttesen szuggerálja az olvasóban a vers kivételes „sármját” és kvalitását. Az ilyen utalások például: (A költő) „Mit követett el ELLENÜNK – Orwell szavával elmebűnt.” Vagy idézzük erre az intellektuális megállapításra rácsapó lírai magaspontot: „Állampolgársága: – Az volt a hazám, ahogyan éltem / haza a magasban / s a mélyben. / Szabadság nyelvtana, / szabadság levegője! / ki ilyen levegőt szív, / nem tud aludni többé / se nélküle, se tőle /”Ellenpontozásul erre üt rá a József Attila-i forma: „virrasztva él / álmatlanul / és célba lő / s nyelvtant / tanul / … Azokhoz szól / akik remélnek / s hisznek a költő / ének / ének.”

Ugyanolyan komolyan veendő bravúr ez, mint az a bizonyos „taní – tani”.

Nem idézem tovább, pedig a kötetzáró vers, A dudás utolsó két sora is idézhető volna, a maga háromnyelvűségében is az Óda mellékdalára emlékeztetve: „Fürössz meg. Nézz rám. Hull a hó. – Fürössz meg. Love me. Lave-moi.”

Akárhogy vesszük is, nem tagadható, benne rejlik a kötetben a magyar magasköltészet folytatása: egy hagyományra is épülő, példás kvalitású költői jelképrendszer és lírai mitológiateremtés.