Ellen-Aeneis

Szabó Magda új regényével gazdag írói pályáján megint olyasféle meglepetésnek ható eredményhez érkezett el, amilyen volt indulásakor a Freskó és Az őz, majd később a Régimódi történet. Formailag is meglepőhöz. Hiszen regényt írt eposzi kellékekkel, verses invocatióval és peroratióval, a prózai részeket pedig gyakorta – tördeléssel ugyan nem jelölt – hexameter-sorokkal váltva fel. Ám nemcsak formailag, hanem tartalmilag is eposzi világba lépett: Creusáról, Aeneasnak Trója égésekor a menekülésben elvesztett feleségéről írt regényt; arról, akinek az istenanya Venus rendeléséből el kellett tűnnie. S el is tűnt Vergilius leírása szerint. Mit kerülgessük: maximális stilizációval, ha tetszik, stílpastiche-sal Szabó Magda egy ellen-Aeneist hozott létre.

Vergilius Aeneise – ha csak hall róla az ember, réges-régi reflexszel megretten, gyomra összeszorul. Eszébe jutnak a gyerekkorban átélt latin-órák kínlódásai, amelyeknek eredményét viszont idősödő fejjel kulturálódása nagyon is szükséges feltételének tekinti. Eszébe jut, hogy az Aeneist tizenöt évesen egy éven át, igen, egy teljes éven át gyömöszölték belé, s ma is birtokában van az a latin tankönyv, melynek sorai fölé ceruzával beírta a puskából kilesett, szószerinti fordítást. Hogy milyen volt akkor az Aeneis? Dögunalom. A biflázás, szecskavágás teteje. Hozzá képest a matematika óra (akkoriban még nem mondtuk: matek): költészet.

No de nem tananyagnak tekintve, s a latinitást elsajátítva, és, mint a görögséget, kultúránk meghatározó forrásának tudva, persze minden más. Az egykor idegen mítoszvilág számunkra ma archetipikus életmodell, őseink mélypszichológiájának képlete. Formája, kifejezési eszköze annak az általános emberinek, amelyről beszél az irodalom, ma is, tegnap is. A kontinuus időben legföljebb ez a tegnapelőtti. S ezt a formává vált tegnapelőttit a mával megtölteni – számtalan a világirodalmi példa rá – megszokott, természetes írói gesztus. Még akkor is, ha már-már ragaszkodunk a régi történet kereteihez. Szabó Magda se csinál mást az Aeneisszel, mint amit a jelképpé szilárdult örök történetekkel csináltak elődei vagy tesznek kortársai. S közben eposzról regényre vált át.

Vajon hol az a fix pont, amelynek támaszkodva a mai író az ősi világ kapuját feltörte, s utcáit, tereit a maga lényével, problémavilágával elárasztotta? A fix pont (írónak elég szilárd) egy ötlet kínálta feltételezés. Ennyi: az égő Trójából menekülve Aeneas felesége, Creusa nem tűnik el, nem foszlik semmivé, ahogyan Vergilius leírja, hiszen Creusa léte a Latium-beli új házasság és honfoglalás akadálya, hanem a pillanat lehetőségét megragadva, a rá kardot rántó Aeneast leszúrja, s a holt, de nagyszerű jövendőre kijelölt vezér tollas sisakját, vértjét magára öltve, a menekülő sereg élére áll. Női testbe bújtatott Aeneas kegyesatyaként. A puhány, a habozó, a tutyimutyi férfi helyett ő hányódik-vetődik éveken át, majd Latiumban ő köt a királylánnyal politikai célú házasságot, s alapít okossággal, tapintattal, kifinomult ravaszsággal új világbirodalmat.

Mire jó ez? Sokra. Ókori gondolatmenettel annak bizonyítására, hogy az istenek által rendelt ananké lebírható. A ránk mért balsors, a történelmi végzet olykor egy-egy pillanatra kihagy, s a pillanat kínálta lehetőséget megragadva a sors valamelyest fordítható. Az isteni rendelés szerint – és férji beleegyezéssel – halálra szánt Creusa így léphet Aeneas helyébe, a nagyszabású jövendő megalapozásának ő lesz-lehet a főszereplője. A sajátos trójai magaskultúra áttelepítője, tovább plántálója, beoltója a rurális és primitív itáliai törzsi kultúrába.

S ebbe a szerepbe belegondolva már pedzi az olvasó, hogy milyen személyes indíttatás, miféle tapasztalatsor vagy akár miféle hübrisz készteti Szabó Magdát arra, hogy az ősi történetbe belehelyezkedve, számtalan regényírói nehézséget elkápráztató könnyedséggel megoldva, új rapszódoszként más eszmével töltse ki az adott keretet. Mert hát tárgyszerűen ugyan hiába vagyunk az égő, elbukó Trójában, s hiába a mítoszvilágban, melyben az egymással ármánykodó istenek szadista kéjjel gyilkolnak és pusztítanak, hiába éljük át a Didóval való szerelem mesterien megmásított tragikus végkimenetelét, hiába küzdünk meg Latiumban a szomszédos törzsekkel, s éljük meg a nőtestű Aeneas-Creusa Laviniával, a latiumi királylánnyal kötött új házasságának összes képtelen konfliktusát, a nem konzumált és nem konzumálható nászt, és a csupán védekező, feleség-oktatásba torkolló házasság mindennapjait.

Mindez leleményes mese, ha tetszik, travesztia, feszültséget keltő regényesítés csupán, amely természetesen nem trójai-latin élettapasztalatot rejt magában. Általánosítva a kissé túlságig is önmaga szerepére koncentrált írói indíttatást: egy írói csoport, ha tetszik egy nemzedék élettapasztalatáról van itt szó, azokéról, kiket az ötvenes évek pusztulásra ítéltek azzal a kulturális hagyománnyal együtt, amelyet átvettek és továbbfejleszteni kívántak. De ez a csoport, bár veszteségek és megcsonkítások árán, a történelmet befolyásolni képes Ez-ki-ez? istennő segítségével (hogy a regény mitológiai nyelvén személyesítsük meg a sosem remélt csodák okát, melyeket Közép-Európa népei átélnek napjainkban), szóval, az íróknak ez a továbbvivő nemzeti törekvése túlélte a pusztulásra ítéltetést. Hívei a pillanat lehetőségeit, a balsors kihagyását megragadva megtették, amit megtehettek.

Még általánosabban fogalmazva: a szellem létéért való küzdelem a regényírói fantázia megindulásának személyes, lírai ihletője. Hogy aztán Szabó Magda a kifejtés keretét meglelve hogyan dolgozza ki a kifejtendőt? Hát persze, a mesei képtelen mesteri szuggerálásával. Olvasmányossá tevő trükkök sorával, a sztoriban rejlő bizarr szituáció (asszony mint férj) kiaknázásával, élet és történelemtapasztalata, sőt életbölcsessége teljes bevetésével, s ahogy szokta, – s amire van példa elég irodalmunkban – a cselekményvitel nehézségeit áriaszerű, hatásos belső monológokkal küzdve le.

Szabó Magda Freskó című első regényében van egy drámai végjelenet, melyben Annuska, az alterego főhősnő kiosztja az igazságot a személyi kultusz diktatúrájába belezüllött, beletört papi családjának. Szókimondóan, pontosan, kivédhetetlenül, okosságának és bátorságának már-már kérkedő svádájával. A pillanat, mondhatjuk, a regény egésze – minden bonyolult és bonyolított áttételessége ellenére – az írói szándék szerint megint csak afféle igazságtevés. De már nemcsak a történelmi tapasztalatok, hanem – mint látni fogjuk – léttapasztalatok összegzése. Aki sok évtizedet végigélt a mi szörnyűséges huszadik századunkban, melyben közszereplőnek és magánembernek életben maradni csupán kivételes szerencse dolga volt, háborúk, diktatúrák, népirtások, koncepciós perek között, az túlságig sokat tapasztalt. Századunk halálszagú – s nemcsak a krematóriumok, az ágyúk és aknák füstjétől az. Mert ebben a testi-erkölcsi bomlásszagban, mely az előző századokhoz képest töményebben fertőzte életünk levegőelemét, még további jellegzetesség az emberiség boldogítására való eszmék, az elvileg jóra törekvő rendszerek megromlása. Az ideákban hívő jószándéknak, mely a század értelmiségének egy részét hatalmában tartotta, külön tragédiája az ideológiák erkölcsi és anyagi csődje. A történelem durva tanítómester, de – amennyiben lehet itt különbségeket tenni – a javítás naiv híveivel bánt el a legdurvábban.

A pillanat mélyrétege: vallomás a megélt élet alapján a politikát, a történelmet és az irodalmat illetően. Érdemes a regény szövegéből egy-egy idézet kimazsolázásával ezt a mondanivalót itt-ott szemügyre venni. (Jóllehet összefüggésükből kiragadva a megállapítások vesztenek súlyukból, erejükből.)

„A hatalomba a gyilkosság a lépcső. A testé vagy a lelkeké.” (121. oldal) „Jól lépj, Latinus király – oktatja Latium királyát Creusa-Aeneas –, mert téged kell szeretnie a világnak, nem az ellenfeleidet… Te senkinek sem tartozol indokolással, te egyszerűen az istenek óhaját teljesíted. Nyugodj bele.” (97. oldal) „… Sose takarékoskodj a valóság beismerésével, hercegnő – oktatja Laviniát –, ha el kell ismerned, az ellenségednek van igaza, és a hazugság mellőzését a helyzet is megengedi, ne átalld neki megmondani. A világtörténelem ismerete azt tanítja, hogy attól még nyugodtan elfogod, megkínzod, megfőzöd-sütöd, kiirtod, ha kell, a legnagyobb csodálatod és elismerésed mellett…” (103. oldal) „… Majd rájössz, hogy az egész emberiség szalma a történelem máglyája mellett. Steril igazság csak a ti szókincsetekben létezik, míg ti is egyszer el nem felejtitek, és a kis népek azért kis népek, ameddig még egyáltalán léteznek népek, mert vannak nagyok, és a nagy birodalomhoz nagy igény társul, és a skrupulus teljes hiánya.” (168. oldal) „Felséges úr, nyilván nálam is jobban tudod, hisz volt alkalmad megfigyelni, minél kisebb egy nép, annál nagyobb az önérzete, és ha egészen jelentéktelen, akkor ezen való kétségbeesésében akkorát talál ki magának, hogy a lakosság előbb-utóbb belerokkan, és teljes meggyőződéssel halálba iparkodik némítani az átlagosnak gondolt önérzettúltengés minden kifogásolóját, vagy akár azt is, aki nem elég lelkesen dícséri a törzsi öntudatot.” (106. oldal) „Mindennek, ami megtörtént, vagy a jövőben még ránk vár, aszerint lesznek variációi, hogy ki fogalmazza meg a tényeket.” (217. oldal) „… Minél több megfogalmazásban forog közszájon az, ami valakivel megesett, annál hasznosabb… A család mindent költészetnek vagy rágalomnak minősíthet… A történész aztán végleg elvégzi az átalakítást, és a momentán nemzeti igény szerint modellíroz.” (235. oldal) „… Vess oda az udvari énekesnek egy csinos ürücombot, az kicifrázza neked azért a combért fazonra a történelmet. Nekik is élni kell, hadd szőjék meg az igazság szemfödelét pár információtöredékből. Ne téveszd össze az udvari énekest a vándor rapszódosszal. A rapszódosz olykor éhen hal, az udvari énekes dalnok soha, az megkeresi kis kenyerét versben, prózában… mindig a kívánalomhoz formálva. Az udvari művészek praktikusak.” (192. oldal) De ami a rapszódoszokat illeti, vagyis az igazi irodalmat, így szól róluk Creusa-Aeneas vagy, ha tetszik, az író vallomása: „Ha valaki költői idillnek meri ábrázolni az életet, és azt írja, dicső vállalkozás volt a trójai háború, a vitézek pedig mindkét oldalon a világ példaképei, magatartást diktáló csodalények, kilógatom hálóban valami szirtfokon, mint Cassandrát az anyja. Nekem ne legyen boldog és világoskék az irodalom, hanem fekete, mint az alvadt vér…” (154. oldal)

De ezzel a végső idézettel nemcsak az ellen-Aeneis keletkezésének legmélyebb indulati indokolásához érkeztünk el, egy stílszerűen huszadik századi történelem- és irodalomszemlélethez, hanem a regény másik szálához is, ahhoz a szálhoz, amelyet Szabó Magda azután fon egybe, hogy hőse, Creusa, elvégezve a birodalomalapítást, eltűnik Latiumból, és az alvilágot is megjárva visszatér Trójába, a romvárosba. Ez a visszanézés a műre, az elvégzett munkára, s egyben a szembenézés a halállal, a mindent kicsinyítő, porlasztó, a múltat a pillanat igénye szerint hasznosító idővel. Az egykori hősi tettek, a megragadott pillanat eredményeinek a halál szemszögéből ábrázolt devalvációja ez, egyszerre fennkölt és groteszk. Fennkölt, felemelő, hiszen szinte patétikus erővel kimondatik itt, hogy minden, ami létrejött, tovább él, okozat és ok egyszerre az idő menetében. Creusa ezt így fogalmazza meg: „Mindannak, ami valaha Trójában és Trójával történt, meg kellett történnie, és amikor a város elpusztult, a megsemmisült létezés mint kő hullott alá abba a nagy vízbe, amit úgy nevezünk, történelem. A kő körül azonnal elkezdtek képződni a gyűrűk, szép szabályos interferencia-jelenség keletkezett, körző se rajzolhatta volna pontosabban őket… A gyűrűket a kő okozta, Trója teteme, és ugyan ki győzheti le azt, ami már megsemmisült?” De a múltba eltörölhetetlenül beleépült volt-jelen egyben groteszk is, hiszen mit talál Creusa visszaérkezve Trójába: idegenforgalmi központtá lett romvárost, szuvenír-árusokkal, büfékkel, a múlt nagyságát éneklő, bérbevehető rapszódosszal. És itt, ebben az epikailag kissé tán elnyújtott, de lírailag mélyen átélt jelenetben a csinos rapszódosz-fiú láttán a férjként, asszony-öröm nélkül élt Creusát a perzselő vágy úgy megkísérti egy pillanatra, mint ahogyan az Egy ember, aki meghalt című D. H. Lawrence novellában megkísérti a Megfeszítettet, feltámadása után, a földi szerelem megismerésének a vágya. Hiszen Creusa már szabad a rárótt feladattól, és az alvilágot megjárva a szörnyeteg Charontól megtanulta, hogy elmúlik a szépség, visszahozhatatlan a boldogság, és a pillanat megragadásával, majd az aszkézissel létrehozott mű is relatív. Itt és most történik az élők számára minden. A mű ugyan mű, de az idő változó szempontjainak, felvillanó majd kihúnyó érdeklődésének kitett. Gyűrűt hoz létre a vízen, de a gyűrű távolodva lassan enyészik, hullámvetése kisebbedik. A szálló időben észre lehet-e majd venni, ki tudja?

A balsorssal sikerrel szembeszegülő, s egyben az élet vastörvényeivel számoló, keserű léttapasztalatú mű tehát A pillanat. Szabó Magda a mitológiai beszéd patetizmusában, két erősen ritmizált sorban, stílszerűen így összegez: „Égi szörnyetegek játékszere mind, aki él itt”, és: „Ám őrzi az emlék azt, ami volt, s ami nem volt, emlék, egyetlen, min a Végzet bárdja kicsorbul.”