Dráma – naplóformában

Jókai Anna egy drámát írt meg naplóformában. Az asszonyi szenvedély drámáját írta meg, olyan szenvedélyét, amely nemcsak az érzés nagyságrendje miatt, hanem már csak a körülmények miatt is próbára tevő, maximálisan szenvedtető. „Szenvedést hoz a szenvedély” mondja Goethe a Trilogie der Leidenschaftenben. De Goethe a szerelmi szenvedélyről beszél, az Ulrike von Lewetzov iránt érzett szerelem kudarcát összegezve. Szegény Sudár Anna, Jókai Anna drámájának hősnője egy kisgyerekbe szerelmes, a saját unokájába. Őt kívánja kisajátító szenvedéllyel birtokba venni, Erdélyben a félromán–félmagyar (vagyis vegyes házasságból született) gyermeket magához kötve, agyát tudatos erőfeszítéssel nyitogatva, magyarnak, az uralmon levő néppel szemben türelmes magyarnak felnevelni. Ez a szándék végletesen betölti, minden más életcélját kizárja. S éppen ezért, Sudár Anna minden látszólagos önuralma, tényleges nagylelkűsége, áldozatkészsége, tapintata, sőt taktikai visszavonulása ellenére, ez a szomjas, elepesztő birtoklási vágy csakis sikertelen lehet. Ez a drámája.

Akar valamit, ami egy külön élő nagyszülő számára önmagában is csaknem lehetetlen, ám képtelenség az adott körülmények között. A drámai mag már a napló elején exponálódik. Az unokáért ugyanis nemcsak ő harcol, hanem nemzeti és világászemléleti türelmetlenséggel a másik, a román nagyanya is. Ő, a román nagyszülő, már azt is kifogásolja, hogy az unoka szülei odahaza, a félmagyar-félromán családban, magyarul beszélnek a gyerekkel, vagy magyarul is. Lányának tett szemrehányására a gyerek román anyja csupán azt feleli: Tőlem akár svédül is beszélhetünk odahaza. Ebből a gyerekből akkor is román lesz. S bármi keserű számunkra, magyarok számára, így lesz, az előjelek szerint végül ez lesz az igazság.

A naplóforma előnye, hogy a gyerekért való küzdelem detereminált bukása bőségesen kibontható. Lehetetlenülése napról napra, mozzanatról mozzanatra ábrázolható. A szenvedély drámája részletezve és átértelmezhetetlenül felépíthető. Szegény Sudár Anna tragédiája, s benne a magyarságnak kudarcba fulladó önmagát őrzése, kiszolgáltatottsága és legyőzetése katartikusan tárható fel. Mondom, kifordíthatatlanul és átértelmezhetetlenül. Bármennyire zseniális vagy erőszakos legyen is egy színpadi rendező, ez a tényeket részletező szöveg, ez az eseményeket napró napra regisztráló pontosság alakíthatatlan. A drámát leíró prózai naplószövegnek óriási előnye ez minden színpadi szöveggel szemben.

A színpadi felépítés ugyanis szükségszerűen tömörített, s impressziókeltés céljából többnyire kihagyásos, elnagyolt. Írója eleve kiszolgáltatottabb színésznek, rendezőnek. Idegen felfogásának alávetettebb. Fő-fő oka ez például annak, hogy e sorok íróját – annyi átalakított interpretálást látva – gőzerővel vagy atomerővel sem lehetne drámaírásra rávenni. Rendben van, minden olvasó olvasata elvileg más és más, még ha az író erejét megfeszítve egyetlen olvasatot kíván is szuggerálni. De hogy idegen akarat vagy akaratok is közbelépjenek a szuggerált célt esetleg megváltoztató szándékkal, nem, ezt a maga szempontjából semmiképpen sem tartja kívánatosnak. Tisztelet, becsület az egész interpretáló szakmának, de még az előadásra készült színművet is inkább csak olvasni szereti. Akkor az ő képzelete: a színpad, s maga a rendező. Babits meghökkenést kiváltva azt mondja Az európai irodalom történetében: Shakespeare nem előadni, hanem olvasni való. Annyi kiváló vagy gyarló Shakespeare-előadást látva, kénytelen Babitscsal egyetérteni. Shakespeare csodás ereje nem a szerkesztésben van, hanem a szituációteremtésben, legfőképpen pedig a nyelvében. A szituációt a színpad természetesen létre tudja hozni, de a barokk nyelv indázó képgazdagságát, élettapasztalatot hordozó bölcsességét, roppant költői erejét, különleges mélységét, szóval nem a kakasülőnek szántat, hanem azt, amiért Shakespeare: Shakespeare, a színész többnyire általadni nem képes. Különösen akkor nem, ha az angol óriáshoz méltó nagy magyar költő fordította, egy Vörösmarty, egy Arany, egy Babits, egy Kosztolányi.

De hagyjuk Shakespeare-t és az értelmező buzgósággal áthatott rendezőket. Ne is vegyük túl komolyan az írott szóban hívő irodalmár kedvetlenségét az interpretáltsággal szemben. Tudja ő jól, hogy a színjátszás az európai kultúra hajnalán művészetének anyja volt. Kövessük inkább nyomon azt az aprólékos gondot, amellyel a naplóban Jókai Anna a drámát felépíti. Mondom, a nagyjából közönyös, a körülmények miatt meghunyászkodásra kész szülők mellett a kisgyerek megnyeréséért a két nagyanyja harcol. Érzelmi befolyásolásáért valamint szemléleti alakításáért. Sudár Anna magyar és hívő katolikus, a román nagymama türelmetlen román és harcos ateista. Az unokától, tapintatosan vagy tapintatlanul, ravaszkodva vagy nyílt erőszakkal, mindkettő teljes alávetettséget vár el. Sudár Anna a nyomorúságos körülmények, a félelmekkel teli kisebbségi helyzet ellenére minden lehetséges erőfeszítést megtesz, mindent megvon magától, minden ügyeskedve szerzett jó falatot, minden megmaradt kincsét a gyerekre és a családjára fordítja. Emberségéből még az is kitelik, hogy ellenfelét, a román nagymamát betegségében ápolja, s a rossz természetű, gonoszkodó asszonynak az elkerülhetetlen összeütközések során ő nyújt békejobbot újra és újra. Drámája, Árva Bethlen Kataként való magára maradása elsősorban az unoka természetes önállósulása miatt következik be. A gyerek hiába kicsi gyerek még, ahogyan ötévesre cseperedik, élni kezdi a maga társakra vágyó külön kis életét. Sudár Anna hiába szórja elébe lelki kincseit, bűvöli játékkal, magyar (és román!) mesékkel, nyelvi fordulatainknak megkapó ízességével, játékosságának feltárásával, hiába dolgoz ki megfontolt és alapos pedagógiai programot, hogy az öt és fél éves gyereket a magyar betűvetésre (legalább a nagybetűk írására) megtanítsa, a gyerek fokról fokra megúnja a nagymamával való játékot, az ismételt mesélést, és a társakkal való rohangálás-vadulás helyett ásítozva tűri a korát meghaladó tanulást. Elhúzódik, s minél lobogóbb nagyanyja szerelmi szenvedélye, annál inkább idegenkedve fogadja. Erre az érzelmi bukásra csak ráadás a meghatározó körülményeknek az a nem is teljesen véletlen összejátszása, hogy a szülők karrier-okból Bukarestbe költöznek, s az érzelmileg amúgy is elközömbösödött kisfiú ősszel már román iskolában kezdi a tanulást.

A megszerzés és a magyarnak megtartás Sudár Anna számára ezzel látványosan meghiúsul. Össze is omlik tőle; küzdelmét, létét megszabó minden törekedését egyszeriben hiábavalónak látja. Kétségbeesett panaszára, hogy „a gyerek mindent el fog felejteni, amire tanítottam”, Petru, egy egyszerű, de bölcsességében mély erdei román adja meg a feloldó választ. „A kicsi ember nem azt felejti el, amit tanult – mondja szegény Sudár Annának –, legfeljebb azt, akitől tanulta”. Ez a Petru Sudár Annát kislánykora óta tisztelve imádta, s így mint a birtokolni nem merő, nem kívánó szerelem jelképe, Sudár Anna szerelmével szemben mintegy a másik végleté, egy szintúgy tragikus végleté.

A napló formájú regénynek az irodalomban igazán mély hagyománya van. Értéke vitathatatlan. Olyan napról napra haladó folyamatot képes magába zárni, tények részletezésével alátámasztani, olyan aprólékos pontossággal képes bizonyítani, amelyre más műformák többnyire kevésbé adnak módot – már csupán szerkesztettségük követelménye miatt sem. Kétségtelen viszont ennek a műformának a hátránya is – hátránya mondjuk a regénnyel szemben. Gondolok a történetnek szoros időrendben való előadásmódjára, egyetlen személy monológjában való közlésére, csip-csup tényeknek állandó ismétlődésére, a konfliktus kibomlásának nemcsak retardáltságára, hanem olyan el-elakadására, mintha egy szerelmi jelenetet percenként zavarnának meg.

Jókai Anna igazán bő invencióval él a naplóforma előnyeivel. Az erdélyi viszonyok, a mindennapi gyötrődés, az állandó sorban állás, a nem funkcionáló jegyrendszer, a valamirevaló javaknak vagy az egészségügyi ellátásnak csupán ügyeskedéssel, kenéssel, korrupcióval való megszerezhetősége a maga napi kínzó realitásában bontakozik ki. És persze ugyanígy a diktatúrában való élés örökös kiszolgáltatottsága, a szomszédoktól, hivatalos külsejű emberektől, áramfogyasztástól, fűtéstől, munkahelyi intrikáktól, pletykáktól, elejtett főnöki szavaktól való szüntelen félelem. Nem beszélve a kisebbségi létezés egyre fokozódó létbizonytalanságáról, a román nacionalisták – ilyen a román nagymama is – többnyire kisebbrendűségi érzésből fakadó irigy türelmetlenségéről, a Magyarországgal való levelezés csaknem ellehetetlenüléséről, a hivatali beadványok válasz nélkül maradásáról, az útlevélkérelmek elutasításáról, az indokolatlan büntetőeljárások meg a testi fenyítés nagyon is reális réméről.

Mondom, nemcsak Szegény Sudár Anna drámája, hanem az ottani magyarság drámája is oly aprólékosan ábrázolt, hogy a naplóból eleven érzékletességben kapjuk kézhez azt, amit régebben csak rokoni beszámolókból, ma már – Istennek hála – újságjainkból tudunk. Mindazt, amit megrendülve, rossz reakció esetén a reménytelenség miatt félretolva veszünk tudomásul. Jókai Anna azonban gondoskodik róla, hogy a maga publicisztikus jellegű, de publicizmus feletti írói szuggesztivitásával belénk vésse. Gondoskodik arról, hogy mélyebb mondanivalója: a szenvedély bukásra ítélt drámája mellett, nemzeti szenvedéseink is kitörölhetetlenül rögzüljenek. Annyi év hallgatás után ez roppant fontos ügy. Részletezni, beszámolni róla olyan kötelesség, mely a kritikust is kötelezi-készteti. Ez a késztetés indoka annak, hogy a régebben készült és kiadhatatlannak hitt művet dokumentumként is kiemelje az Erdélyről szóló könyvek mai sokaságából: mégpedig egy közfigyelemmel kísért írói pálya új, értékgyarapító állomásaként.