Határ

Határ Győző neve a magyar sajtóban közel négy évtizeden át lenyomtathatatlan volt. Sok más névvel, fogalommal (és gondolattal) együtt titkos és óvatos kezek kigyomlálták literatúránkból. A Csillag kritikusa 1948-ban a Heliane című regényről ezt írta: „A Heliane végső soron emberellenes alkotás. Nem bírálni kell, hanem leleplezni. Határ Győző könyve a polgári társadalom túlérett, rothadó szakaszának, a kiteljesedett imperializmus korszakának terméke”. Ez volt róla a végszó. Az ötvenes évek elejét éppúgy, mint a Horthy-korszak végét börtönben töltve, Határ mint a magyar irodalmi tudat flagráns része megszüntettetett. Az emigrációba kényszerített irodalom nagyjai, Márai, Cs. Szabó, majd az 56 után hozzájuk csatlakozott Határ, nem léteztek többé. Igaz, valójában mi sem léteztünk, a határokon belül maradt, volt néma írók sem voltunk mások, mint voltaképpeni emigránsok. Vagy tárgyilagosabban: diszkriminált kisebbségben élő magyarok Magyarországon.

A liberalizálódás léptei lassúak és későiek voltak. Határ Győző neve a hetvenes évek végén már itt-ott leírhatóvá vált. A nyolcvanas évektől kezdve írásai már imitt-amott megjelenhettek. Előbb a hatalom által periferikusnak tekintett lapokban, a Vigiliában („csupán hitbuzgalmi lap”), a Jelenkorban, Életünkben, Alföldben („vidék és kis példányszám”), majd lassú előrelépésként az Élet és Irodalomban, Kortársban, Újhold-Évkönyvben, sőt a Magyar Nemzetben. Aztán csodák csodája, hívek és barátok bonyolult összjátékaként megjelent Határnak két-három könyve is, méghozzá nálunk, idehaza, Magyarországon, a Pepito és Pepita, az Éjszaka minden megnő és most az Anibel című.

A börtönöket megjárt, külföldre kényszerített, hallgatással kiiktatott magyar írónak megadtuk hát az elégtételt? Megnyugodhat a lelkiismeretünk? Dehogyis adtuk meg, dehogyis nyugodhat meg a barátoknak, no meg az úgynevezett irodalompolitikusoknak az a bizonytalan lelkiismeretük.

Határ Győzőnek a regényei, esszéi, novelláskötetei, versgyűjteményei – abban az Angliából származó aranykötésben – egy teljes sort foglalnak el a könyvespolcomon. Úgy, mint Márai Sándoré, többet, mint Cs. Szabóé, csaknem annyit, mint Jókai Móré vagy akár Dickensé. Ez utóbbi nevek talán nem is egészen véletlenül kerültek ide. Megpróbálom megvilágítani; áttekintésem a Határ-életműről bármilyen vázlatos lehet csak.

Valahányszor írásait olvasom és stílusát ízlelgetem, egy Arany János-idézet jut eszembe, a Keveházából. Ez:

 

Sötét az éj; elig-elig Hogy a vízfény fehérelik; Csendes a táj; alig-alig Hogy a folyam-zúgás hallik.

 

Nincs olyan magyar költő, aki ezt az elig-elig, alig-alig párhuzamot ma le merné írni. Pedig a nyelv szelleméből fakad, világos, mint a nap. De Határ szövegeit olvasva, lépten-nyomon beleütközöm ilyesféle, azonnal evidens nyelvalakításba. Mintha Arany János merészsége és mély nyelvi tudatossága ihletné. Szövegeiben egyre-másra a régiektől hitelesített olyan nyelvi újításokon akad fel a szemünk, amelyeknek evidenciáján nem győzünk ámuldozni.

Csokorba gyűjtöttem közülük jó néhányat, de csak egyetlen példát hozok fel, hogy azért lássuk Határ stílusának sajátságait, eredetiségének bivaly-erejét, perszifláló ötletességét. A példa az Éjszaka minden megnő című regényből való. Tartalma megborzasztó és ironizált: a Kínhalál Gép működésének a leírása. De ez egyszer ne a tartalomra ügyeljünk, hanem az (úgynevezett) stílusra, amely természetesen az (úgynevezett) tartalmat is minősíti.

„Belefásulva a mélység rémületébe s fölélógva a legörgő, aláomló látványnak, Archie a szemét is alig nyitotta fel.

Hat órával annakutána, hogy feszületén a mélység fölé meredt, a láncgörvezérlésű s amúgy elmés szerkezetű bambuszrúd, ügyetlenül kajmókolva Archie melle, nyaka, üstöke táján, pofonverte a szárazkemény ipari szivaccsal (mellémártotta az ecettartálynak); majd későbbet a hamis szögben beálló dárda beolajozott hajdemennykője úgy talált bordái alá döfni, hogy a torkán jött ki a hegye…”

Legyen most elég ennyi. Úgy igaz azonban, hogy egy nagyszabású írót stílusa okán dicsérni, korából kimagasló nyelvi leleményeiért magasztalni lehet ugyan, de nem elégséges. Lépjünk hát tovább.

Beszéljünk a Határ-szövegek anyaggazdagságáról. Hadd kezdjem el ezt a megintcsak vázlatossá tömörített passzust szerénytelenül, személyes mondanivalóval. Kezdő író – az ő szellemében így kellene mondanom: süvölvény író – koromban kezembe került Mereskovszkij Julianus apostata című könyve. Ifjú lázzal és felfuvalkodottsággal elhatároztam, hogy jobb regényt, igazabbat írok erről a furcsa, entellektüel császárról. Jó egy évig tanulmányoztam a latin régiségtant, a történetírókat, Mommsent, Ferrerót, a nagyszerű Gibbont, meg persze a Julianus korabeli forrásokat. Lett ebből egy cédulahalmaz, egy gyermeteg regénykezdet – és később egy jókora írói megsemmisülés. Ez utóbbit Határ Győző mérte rám, sok-sok év után, a Köpönyegsors – Iulianosz ifjúsága című regényével. Nem, ne a koncepciójára gondoljunk most – még lesz róla szó –, hanem az eleven tudására, az anyaggazdagságára. Határ annyit tud a mindennapi bizánci életről, amennyit már nem is lehet tudni. Annyit, amennyit mi, igyekvő, de szerény tudású írók, nem tudunk a mai világunkról. Ha ő leír egy harci szekeret, egy kvadrigát mondjuk, az pontosabb, részletesebb, impressziót keltőbb, mintha mi az olvasóval elképzeltetünk egy tegnapi-mai parasztszekeret, amilyet pedig gyerekkorunkban ezerszer láttunk, magunk is hajtottunk. Ha ő leírja a császári udvar hierarchiáját, a negyedik században államvallássá lett kereszténység hitbuzgalmi terrorját, rettegésben tartó légkörét, besúgóhálózatát, koncepciós eretnekpereit, akkor az olvasó egyszeriben ráébred arra, hogy ez a szinte képtelen hitelességgel, anyaggazdagsággal és nem utolsósorban sorsmeghatározó lélektani precizitással felépített regény mire megy ki. Hiszen ez a kibontakozó korrajz a sztálinizmus múltba vetített képe. Egyszeriben megérti a csaknem ájultan bámult buzgalmat, amellyel Határ a cél érdekében a kort és szokásait megtanulta és a mi történelmünkhöz passzította. Tapsolunk a teljesítménynek és a történelmi párhuzam találatának. Miután az indirekt ábrázolás sokszor hatásosabb esztétikailag a direktnél, így az ő negyedik százada megrendítőbben, meggyőzőbben szól korunkról, mintha egyenesen róla akarna szólni.

A baj csak az, hogy Határ dehogyis akar itt a máról szólni, holmi sztálinista rendszerleleplezést csinálni, az ő témája csakugyan a kora-kereszténység. Hogy az olvasóban megvannak ennek a sajátos, aktuális vetületei, az a történelem önismétlése. Témáját azonban ő úgy ismeri, mondom, ahogyan mi a saját korunkat soha, vagy csak éppen most kezdjük megismerni. Ha a Iulianosz ifjúságából még netán valakinek nem – bár kötve hiszem –, kiderülhet még inkább a fő művek közé számító Golghelóghi drámasorozatból és annak több mint kétszáz oldalas utószavából.

Mi derül ki? Hogy előre lépjünk és a roppant anyaggazdagság érzékeltetésén túljussunk – ez az anyagbőség Határ minden művében természetes adottság – kiderül az író világszemlélete, sőt filozófiája. Csakhogy ennek a filozófiának vagy legalábbis kiindulásának milyen ára van? Az egész filozófiatörténeten végighaladó tudásanyag és kontemplatív vizsgálódás. Csak a Golghelóghira koncentrálva: a kereszténység első századainak, az Ázsiából beszivárgott vallások tanainak és természetének, majd a kora-középkori egyház dogmatikai és filozófiai törekvéseinek példa nélküli ismerete és analízise. Egy megszállottság, indulattal és haraggal vegyes – külön lélektani kérdés, hogy ezt az eget ostromló haragot mi minden, mennyire gerjesztette –, melyet az a történelmileg hiteles meggyőződés diktál, hogy a „türelmes római keresztényüldözés” gyerekjáték volt ahhoz képest, ahogyan maguk a keresztények egymást eretnekséggel gyanúsítva, hatalmi harcaikban – jól értsük meg, nem az inkvizíció idején, hanem a korai századokban – egymást ölték, keresztre feszítették, elevenen megnyúzták, máglyán elégették. Közben elvileg persze azon vitázva, hogy van-e Sátán és végtelen jó-e az Isten. Határ álláspontja, úgy tetszhet, a manicheusokkal rokon, a világot a gonosz teremtette. Nincs, még a halál után sincs igazságosztás, isteni kegyelem, a jókat jutalmazó. Rideg predestináció van, minden jóra való törekvést eltörlő előre elrendelés uralkodik. A forrásokat, az egész skolasztikát végigelemezve, Határ világában az embert és istenképzeteit illetően filozófiai kétségbeesés dominál. (Gondoljuk csak meg, Vörösmarty is közel jutott ehhez.) Ám a legmélyebben vagy legalábbis a legnagyobb körültekintéssel mégsem itt, hanem a megintcsak a főművek közé számító Özön közöny című háromkötetes esszéremeklésben világítja meg Határ életműve gondolati hátterét. Az Özön közöny nem úgy filozófiai mű, ahogyan mi a filozófiát a német tudomány alapján elképzeljük. Személyes élettörténetet, történelmi példatárat, kritikai elemzéseket, gondolatszikrákat és eszmefuttatási részleteket egybeszőve ez a nagy, szerteágazó mű abban a filozófiai és életérzésbeli megállapításban összegezhető, hogy a „világ az özön közöny hordozó közegébe beágyazva bódorog”, az ég üres – ezt különben a Iulianosz ifjúsága is ábrázolja és elmondja –, kozmikus egykedvűség tekint le ránk a csillagokból. Ez a számtalan bizonyítékkal alátámasztott alapkiindulás vagy éppen összegezés.

Ám ha egy író szemléletéről, világnézetéről, filozófiájáról beszélünk, és egyedül annak alapján akarjuk minősíteni, akkor olyanok vagyunk, mint a süketek, amikor hangzatok minőségéről vitatkoznak. Jaj, a kritikusok oly gyakori, mesterről tanítványokra szálló áldatlan süketsége! Igyekezzünk tőle tartózkodni. Egy írói teljességet létrehozott műről beszélve, melynek előadásmódja még filozófiai részében is olykor epikai, s melynek domináns része a líra mellett az epika (sőt olykor a dráma), szükségszerűen el kell jutnunk az epikai szemlélethez és előadásmódhoz.

Nos, milyen hát Határ epikai megelevenítő módszere? Megfelelhető-e a kérdés valamely leegyszerűsítő minősítéssel? Nem felelhető meg. Mert változó, sokféle, reális és szürreális, ironikus és önironikus, szenvedélyes és bizarr. A történések sokféle szempontú felfogását számba vevő, a szónak, a már leírtnak és leírandónak dubiózitását felfedő. A tényeket olykor felszikráztató, majd dzsungeles indázással szétkanyarító. Nézzük csak, mit ír Határ saját epikus módszeréről az éppen most megjelent Anibel című regényének személyhez szóló ajánlásában. Mellesleg ezt a regényét még idehaza írta, alapjában realista regény a Rákosi diktatúra idejéből. „Hadd említsem meg – írta nekem a dedikációban –, hogy milyen fura munkamódszerrel íródott, mint se előtte, se utána egyetlen regényem sem. A módszer a »találomosítás« – (jellegzetes Határ-féle szóvillanás) – a fejezetek ötletszerű megírására. Minden fejezet külön irattartóba került. Mikor elkészült az egész, tovább »találomosítottam«: megpróbáltam meglelni a fejezetek időrendi és logikai sorrendjét. Az »egymásrakövetkezés« csatája volt. Minden más regényemet konzervatív módra, a legombolyított fonál módszerével írtam. Továbbá. Akkoriban szokásom volt, hogy – inspirációnak – zeneszerzők nevét írtam fel nagybetűkkel egy nagy árkus papirosra, és az írógépem fölé tűztem, hogy mindig lássam. Ezzel akartam biztosítani az írás stílusegységét, és hangvételének kontinuitását… Persze, olykor az ember az ilyesmivel szíves-örömest becsapja magát –”

Természetesen nem kell az írói önvallomást szóról szóra venni. A mű egészét tekintve olyasmit kell mondani erről az előadásmódról, amit újabb módi szóval tudatáradásnak neveznek, én azonban hozzá merném fűzni a régibb módi „mesélőkedv” szót is. Határ ugyanis, még ha szigorú gondolati mederben is, valójában folyamszerűen áradó, rengeteg lángelméjű nyelvi leleményt és írói megfigyelést görgető belső monológját mondja. Természetesen legalanyibb műfajában, a versben is. Ennek a monológnak hihetetlenül gazdag spontaneitásán sarkallik írói termékenysége. Innen van – bizonyos mértékig a módszer rokonságánál fogva – az életmű elképesztő nagysága, mely miatt elmélkedésünk elején Jókai, sőt Dickens nevét is idekevertük, és ami miatt joggal idekeverhettük volna a XX. századi próza fundamentális megújítójának nevét, Joyce-ét. De fölösleges is talán a rokonítgatás; Határ: Határ.

Visszakanyarodva kiindulásunkhoz, a literatúránkból való kizáratás idejéhez, eltelt közben negyven év. A történelem ilyen-olyan nyomása alatt életművek jöttek létre. Hadd ne soroljam fel az új magyar irodalom kezdeményezőit és megteremtőit. Határ Győző ez alatt a negyven év alatt újabb börtönbe kerülve és emigrációba szorulva, az emigráció szerzetesi magányában félrevethetetlen, roppant életművet hozott létre, mely az új magyar irodalom kiemelkedő alkotásainak magasratörő dokumentuma. A mi tisztünk pillanatnyilag nem több, nem más, mint hogy meghajoljunk a mű előtt, s a maga teljességében visszaiktassuk irodalmi tudatunkba, kultúránk gazdagítására és mindnyájunk múlhatatlan örömére.