Pilinszkyről vitatkozva

Bármennyire distinktív és meggyőző az, ahogyan Béládi Miklós bevezetőjében Pilinszky János vallásos világképét megközelíti, mégis felkelti ellenkezésemet. Szubjektív oka ennek az, hogy régi híve vagyok Pilinszky költészetének, és amikor az a negyvenes években magával ragadott, a legkevésbé sem vettem számba az akkor még csak rejtve megnyilatkozó vallásos világképét. Egészen más, sötét tónusú, egyedi mondanivaló, valamint a megformálás elsőrendű, hiperszuggesztív módja alapján tartottam kiváló, nagyszerű költőnek. De hogy vallásos vagy katolikus? Nem, így nem gondolkozhattam róla. Miért? Mert ezekben a kategóriákban, úgy ahogyan történetileg kialakultak és társadalmunk tudatában megjelentek, van valami leszűkítő jelleg, a költőnek éppen a költő mivoltát kisebbítő árnyalat. Ha számba venném, felsorolnám, kiket tartott az utóbbi félszázad irodalmi tudata katolikus költőknek, és kiket viszont a magyarság egyetemes költőinek, akkor a két névsor szétágazása erre elég bizonyíték volna. További szubjektív-objektív indokom a kategória elleni ódzkodásra az a tény, hogy Pilinszkyt a személyi kultusz éppen abban az időben törölte, és éppen világszemléletére, katolicizmusára hivatkozva, a magyar költők sorából – és nem is kis időre, hanem csaknem egy teljes évtizedre –, amikor századunk általános emberi botrányával és annak létezést kikezdő következményeivel szembenézett. Amikor tanúságot tett és feleletet fogalmazott arra, amire a század fiainak – még a később születetteknek is – valamirevaló feleletet kell adniuk: hogyan lehet tovább élni Auschwitz és Mauthausen és általában a második világháború emberirtása, kínzása és tipró megaláztatásai után. Költészetének azokra a világirodalmi rangú nagy teljesítményeire gondolok itt, amelyeket nagyjából mindnyájan betéve tudunk, a Harbach, 1944-re, a Francia fogolyra, a Frankfurtra, az Aranykori töredékre és természetesen az Apokrifra.

A létezés végső kérdéseivel néz szembe itt Pilinszky – mégpedig a konkrét, iszonyatos élmény hatása alatt, az élmény-hatást mintegy továbbadva az olvasónak. Tudnivaló, hogy mindezt mi váltotta ki, milyen véletlenül (magyar katonaként) átélt tapasztalatsor. Hitler kaini tette (hogy magam is keresztény jelképpel éljek), a haláltáborok több milliós áldozatú Szent Bertalan-éje (hogy vallástörténeti legyen metaforám) az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságát, a szenvedés extatikus mértékét, a bűn hatalmát vastörvénnyel írta belé. A nem elvontan felismert, hanem konkrétan látott létabszurditás a létérzetét roncsolta meg. S ez a szenvedésre bár eleve fogékonyan, mégis a fiatalkori, a csaknem biológiai eredetű illúziók idején érte. (Ahogyan egész költői nemzedékének specifikus jegye: a fiatalkori illúziók idején kapott háborús dezillúzió.) Ennek hatására alakulnak ki ma is használt, sőt egyre többször alkalmazott képei és motívumai: a csupasz falnak állított fogoly, a csíkos rabruha, a mázsás cipő, a több tonnás kiskabát, a kivégzőosztag kockacsendje, az újra és újra megidézett, örökös vesztőhely. Ekkor jelenti ki először: „E világ nem az én világom / csupán a testem kényszere”.

Láthatólag itt alakult ki benne az oldhatatlan magányérzület és a létabszurditás képzete – amit már Béládi Miklós is említett -, s itt fogódzik meg először, mint egyetlen valóságos fogódzóban, az utolsó ítélet igazságtevésében, a transzcendens kegyelem jóvátételében. Mindez, igaz, itt vetül fel először, itt formálódik ki, de költészete egészére nézve, mikor rögzül? A lírai termés egészét tekintve, úgy képzelem, nem jogtalan felvetni ezt a kérdést, és kísérletet tenni a válaszra. Összevetve a 40-es, 50-es évek termését a 60-as és 70-es évek lírai termésével, szembeszökő a változás: a konkrét létérzet érzékletes újrateremtésétől fokozatos a tolódás az elvont regisztrálása felé. A közérzetnek mintegy algebrai leképezésére. S ahogy nő az elvonás, az élményszerű inkább csak jelzésre való redukálása, úgy összpontosul a mondanivaló a kivetettségre és az abszurditásra. Mintha Pilinszky költészete előző felében az okait tárta volna fel annak, hogy miért lett olyan a világképe, amilyen lett, s a második részben a már meglevőt inkább csak illusztrálná, meditative gazdagítaná. Igen, de meddig tart az oknyomozás, vagyis meddig hatékonyak az okok, s mikor kezdődik az illusztráció vagy a puszta tovább-gondolás? Mettől mondhatjuk, hogy a belső történés-alakulás véglegesen eldőlt, s többé semmi sem változtatható? Nem, nem szűnik meg az oknyomozás a háborút követő években, pedig úgy három feloldó, kiírásra, gyógyulásra alkalmas év is következik, hanem tart hosszan-hosszan – nem állapítható meg pontosan, de csaknem a hatvanas évek közepéig. Az azonban pontosan tudható, hogy az első szakasz mindenki által ismert nagy verseinek java része az ötvenes évekből való. Keletkezésük idején meg nem jelent, az asztalfióknak írt versek. A belső fejlődés nyomonkövetéséből világosan kiolvasható tehát, hogy Pilinszky a háborús élmények után az ötvenes években megint olyan újabb tapasztalatokon ment keresztül, melyek nem oldották, hanem csak megerősítették korábbi létérzetét. A háborús állapot számára itt, az ötvenes években állandósult, s lett – mint József Attilának a proletariátus – önkifejezésének formája. Képzetei az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságáról, a lét abszurditásáról rögzültek. A magány-érzet és a reménytelenség ekkor lesz világképének mozdíthatatlan része. Reménysége csupán egy marad: az utolsó ítélet utáni remény.

Igaz, ez a katolikus örök üdvösség hite. Vagy közelről emlékeztet rá, mint annak egy egyedi változata. Mégis, a katolikus költő általános, tágas kategóriáján belül – azt eszemmel igen, de szűkítő tartalmai miatt érzelmeimmel el nem fogadva –, keresném azt a specifikumot, ami csak Pilinszkyé. És ezt éppen az ötvenes évek elején írt Apokrifban szeretném tetten érni. A végítéletről van itt szó, mint később annyi versben. De ha valaki majd egyszer összeveti az Apokrif végítélet-képzetét az elvont korszak, a Szálkák vagy a Végkifejlet végítélet-képzetével, akkor elgondolkozhat azon, hogy az Úr ítélkezése úgy azonos-e az igazságosztással, a kiszolgáltatottság megszűnésével, a reménnyel vagy a világ tényleges megvalósulásával, mint a későbbiekben. Felfigyelhet arra, hogy a szenvedő létezés boldogtalanságánál nagyobb gyász itt, nagyobb boldogtalanság a költő számára a létezés megszűnése. S ez: a boldogtalanság kettős tagadása: már-már egyetlen ellenkező előjelű állítás. „Jó volna élni még” – mintha a búcsúzó Kosztolányi nagy életnosztalgiája vetülne rá itt a létezés sötéttel rajzolt formáira. Mintha az együttérzés, a részvét, a fájdalmas szeretet révén bársonyos volna a vers legfeketébb feketéje is. „Valamikor a Paradicsom állt itt” – állítja a világról Pilinszky. Igen, a Paradicsom.

Mély érzelmi kettőség dolgozik a versben: szenvedélyes kapcsoltság a léthez – s ugyanakkor rettenetes, fájdalmas elutasítása. Paradoxon ez, teremtő, feszítő paradoxon, mely fényes lobbanásokkal hatja át nemcsak a verset, hanem Pilinszkynek csaknem egész költészetét. Valami olyan nagyfeszültség jelenlétével, mely világképének nem pusztán filozófiai, hanem már költői specifikuma. És az én szememben a költői specifikumokról mindig is hasznosabb, inkább körülhatároló, inkább értékjelző beszélni, mint a túláltalános, elvont, derivált világkép-kategóriákról.

 

*  *  *

 

Bodnár György nagyon fontos dolgot mondott ki akkor, amikor azt fejtegette, hogy Pilinszky elutasítja mind a spontán élménylírát, mind a világnézetnek kifejtő, racionalista versbe-foglalását. Valami mást hoz létre, mint ami az eddigi magyar költészetben általában uralkodott. Kevés olyan törekvés van ugyanis a magyar költészetben, amely előkészítette volna költői kibontakozását, amely hasonló célokat hasonló eszközökkel szolgált volna. József Attiláról, mint elődről már történt említés, de nem ő, hanem valójában mások teremtették meg azt az újfajta verstípust, amiről itt szó van. Az a verstípus, amelyen Pilinszky is ír, úgy mondanám, olyan objektiváló forma, amelynek célja nem a beszámolás, a vallomás, a pillanat rögzítése, hanem a létrehozás, az újrateremtés. Minek a létrehozása, újrateremtése? A közérzet mélyen rejlő, állandó és legfontosabb tényeinek. Mindannak, ami egzisztenciát érintő, egzisztenciális jelentőségű. Pilinszky tehát sokkal kevesebb dologról, „lírai témáról” ír, mint a többi költő, de mindig a legnehezebben elmondhatóról és egyben a legégetőbbről. A verssel olyan komplex érzésállapotokat szuggerál, amelyeknek megközelítésére nincs szavunk, amelyeknek átadására neki kell jelzőrendszereket teremtenie. Ebben a teremtésben nem megy el addig – legalábbis nem első korszakában –, mint az objektív líra létrehozói, akik „tárgyi megfelelőt” választanak érzelmeik számára, azaz úgy írják le a világ általuk kiemelt jelenségeit (vagy szituációit), hogy azok az olvasóban felidézzék a közölni kívánt érzelmet. Mégis tárgyiasító módszere túlnyomóan velük rokon, nem egy versében, például az Apokrifban, azonos is.

Szabolcsi Miklós helyesen figyelmeztet arra, hogy Pilinszky verseiben a dikció nagyon gyakran vitatkozik a tartalommal, s hogy ez olyan világirodalmi jelenség, amelynek költészetünkben Adytól József Attiláig megvan a beplántált hagyománya; azt is helyesen állapítja meg, hogy Pilinszky dikciójának, sőt a semmivel szembenéző közléseinek van egybeesése, rokonsága a késői József Attilával is. (Ez főként a fiatal Pilinszkyre érvényes.) E megállapítások azonban minden pontosságuk és bizonyíthatóságuk ellenére, csupán részigazságok. Ahogyan csupán részigazság volna – tovább folytatva a vizsgálódást – bizonyos képalkotási tendenciák alapján Pilinszkyt a szürrealisták törekvéseivel rokonítani. Felfokozott jelentőségű jelképei miatt szimbolizmusáról beszélni.

Mindezek – elképzelésem szerint – jelzőrendszer-teremtésének részeszközei csupán. Mégpedig, mint mondottam, a létérzetet, a közérzet állapotát szuggeráló, újrateremtő, kreatív tárgyiasításé. S méghozzá nagyon is meglatolt, a célnak mindig alávetett, felfedezői tartalmat hordozó eszközök. Ha azt írja: „Mint vesztőhelyen olyan vakító és olyan édes. Úgy igazi minden”, akkor itt az édes jelző nem úgynevezett megsemmisítő ellentmondás, esetleg a szürrealizmus diktálta könnyelműség, hanem annak a szemléletnek, amiről beszéltünk (a dolgok csak pusztulásukban valósulnak meg), a kisarkított hordozója. Ha az Apokrif végén, az „és könny helyett az arcokon a ráncok”-sor után azt mondja: „Csorog alá, csorog az üres árok”, akkor a csorgó üres árok nem egyszerűen egy állítást megsemmisítő stílfordulat. A látszólagos stílhatásnak nála mindig is mély tartalmi hitele van. Ha azt írja: „megáll a kockacsendben” – e mögött a kivégzőosztag képzete áll. Ha azt: „a jelenidő vitrinében égek”, s ha azt: „plakátmagányban ázó éjjelek” vagy azt: „felöltöm ingem és ruhám, begombolom halálomat”, akkor nem eszközi jellegű képtorlasztással vagy képtorzítással kerültünk szembe, hanem olyan különböző fajta, sűrített tartalmat hordozó versépítő-kövekkel, melyek egységesen mind a közérzet átadását, az olvasó számára evidens leképzését szolgálják.

Kevés elődű – bár a versforma szerint a hagyományba kapcsolódó –, másfajta versképzés ez, mint amihez szokva vagyunk. Pontosabban: szokva voltunk keletkezése idején, hiszen ma már másképp nézzük, másképp fogjuk fel Pilinszky nagy versvállakozásait, mint néztük annak idején. Jelképformáló, tárgyiasító kezdeménye beérett, líránkba felszívódott, sőt iskolát is teremtett azzal a név szerint is felsorolható néhány objektív lírikussal együtt, akik – ha más-más szemléleti kiindulásból, de vele rokon módon – célba vették, hogy korunk kisebesedett közérzetét feltárják, létezésproblémáira feleletet adjanak – s így a verset a kifejezésért áthangszerelni kényszerültek.