Ottlik és flottája

Ha Ottlik Géza súlyemelő volna, dehogyis a „szakítás” műfajában volna nagymenő. Ő más forma mestere volna: vagyis a roppant terhet előbb vállig emelve, új mozdulattal nyomná a feje fölé: lökné. Magyarán: Ottlik mindent legalább kétszer megír. Köztudott, hogy a Hajnali háztetők kisregény (1957) nem azonos azzal a Hajnali háztetők szöveggel, amely 1944-ben a Magyar Csillagban megjelent. Az Iskola a határon első változata megvolt már 1947-ben, de Ottlik a regénynek majd csak tíz év elteltével adott végső formát, akkor lökte fel a magasba, akkor vált irodalmunk kivételes remekművévé.

A Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal című interjújában (lásd Próza című kötetét) írói módszeréről Ottlik ilyesmiket mond: „Mindent legalább kétszer kell megírni. Előbb lendületből, egyvégtében, hogy ami fontos, a lényeg belefuthasson az ember tollába, hogy az élmény, az érzet spontaneitása kibontakozhassék. Aztán egy idő múlva, eltávolodva, szépen újra meg kell írni az egészet.”

De ezt mások is megteszik, különösen azok a jóval fiatalabbak, akikben Ottlik példája gyümölcsözően beérett. Ám Ottlik módszerének ezzel a némileg külsődleges emlegetésével minőségének titkához alig jutunk közelebb. A kérdés magja itt: milyen a spontaneitást hordozó szöveg, és hogy milyen eszközökkel emeli Ottlik tovább, löki a magasba.

Az új Ottlik-kötet négy írásból áll. A Hajónapló című novellából, A másik Magyarország című esszéből, a kisebb terjedelmű A Budapesti (Budai) Torna Egyletből és a negyven évvel ezelőtt készült, véletlenül előkerült, majd újra és újra átírt, messzemenően elmélyített hangjátékból, A Valencia-rejtélyből.

Spontaneitásukra nézve: Ottlik lírai fogantatású író. Nem lirizál, ne értsük eleve félre. Azt értem ezen: mindig is közvetlenül magáról ír, életének eseményeiből meríti anyagát. Még a hangjátéknak készült és leginkább objektivált A Valencia-rejtélyben is. De benne a szubjektív „magáníró” – így jelölte meg foglalkozását házasságkötése idején az anyakönyvvezető – nemcsak „köz”-író, hanem szívesebben kvalifikálnám így: közintézmény. Ami vele történik – nem bánom, magánemberként –, az velünk történik. A nemzettel, az olvasó létezéstudatával. Nemcsak itt és most, hanem többnyire általános szinten: az emberrel.

A Másik Magyarországnak persze van itt és mostja. Van, de még mennyire. A történetben, az esszé felszíne, indítása szerint, nincs másról szó, mint hogy 1945 elején, a németektől még csak félig megtisztított Budán, ágyúdörgésben, gépfegyverropogásban Ottlik és barátai, közismert, kiváló emberek, újra meg akarják indítani a Nyugatot. Életrajzi elem ez a javából. No, de miért akarják megindítani? S itt egyszerre csak belefut az írásba a „köz”-elem. Az akkori, sebtében kiformálódott hivatalos világ jóváhagyásával el szeretnék érni azt, ami aztán negyven éven át nem valósult meg, és talán sohasem is fog megvalósulni. Mit is? Azt, hogy a két Magyarország, a hivatalok által képviselt és az erkölcsi-minőségi Magyarország találkozzék. Hogy a háborúvég képlékeny pillanatában a kettő érjen egybe. Hogy ne csak az a szám szerint meghatározható vármegye legyen rajta azon a mindnyájunk által jól ismert iskolai Magyarország-atlaszon, de legyen rajta Balassi Bálint, Zrínyi, Rákóczi, Bolyai János, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, Bartók, Babits. Legyen ott a másik Magyarország is. Úgy, ahogyan „a szemünkkel látható, a tárgyak, a világ (mulandó) látványának mindig is van egy láthatatlan (maradandó) összetevője, teljesebb tartalma”.

„No persze – elmélkedik tovább Ottlik, hiszen legszabályosabb szépprózai ábrázolása is tele van elmélkedéssel, a dolgok értelmét kutató filozófiával – másutt, Amerikában, a brit birodalomban sincs sok köze a hivatalos országnak, elnöknek, parlamentnek, szenátusnak az ország igaz nagyjaihoz, a másik, a szellemi Amerikához, Angliához, de hogy ennyire semmi köze ne legyen, ennyire más utakon járjon, mint nálunk: ezt még ezek a nagy országok sem engedhetik meg maguknak. És mi, rokontalan nyelvű, lélekszámban elfogyásra ítélt kis nép, mi aztán végképp nem rendezkedhetünk be mennyiségi és anyagi alapon, életszemléleten.” És az újraindítandó Nyugat alapítóinak neves közössége ehhez még azt is hozzáteszi, hogy keményen távol kell tartani a szellemi élettől mindazokat, akiknek élete és munkássága összefüggött a reakció (a nácizmus, feudális konzervativizmus) szellemével, de azokat is, akik pusztán politikai elveik ürügyén, az alkotó tehetség ereje nélkül akarják befolyásukat érvényesíteni. – Lecsupaszítva ennyit közöl Ottlik. Programnak jó, ma is, holnap is, aktuális. De az eleven szövegbe beleszőve, a helyzetteremtés és a mondatképzés rejtélye folytán lényegesen többet mond. Rejtettebb sugalmazása olyan éles, megvilágító, mint egy hosszú, cikkcakkos villámcsapásé.

Próbáljuk már most tetten érni ezt a villámcsapásszerűséget a Hajónaplóban. Ez a novella se szól másról, mint erről a másik Magyarországról. Az erkölcsi és minőségiről. De mit is beszélek? Dehogyis arról szól! Ez alcíme szerint Dán novella, és természetesen Dániáról szól. Arról a Dániáról, amelyet az ősi kultúrájuk révén magukat magasabb rendűnek tartó polinéziai Marquesas-harcosok, a maorik, új fegyvereikkel világhatalomra téve szert, megszállva tartanak, tengerétől megfosztanak, s mivel azt képzelik, hogy általában az európai népek, nem úgy, mint ők, túl korán jöttek le a fáról, átugorva a törzsfejlődésben egy fontos fokot, napi fántartózkodásra és négykézláb járásra kötelezik a megszállt ország állampolgárait. (Puszta jóindulatból persze – jegyzem meg Ottlik szellemében.)

Ez a novella mindjárt egy mellbevágó mondattal kezdődik. „Kirketerp kapitány hazafiatlan s egyszersmind soviniszta ember volt.” Ám a mondat trükkje nem az, hogy a soviniszta hogyan lehet hazafiatlan, hanem az, hogy a két szó, mint ahogyan a későbbiekben kiviláglik, két egymástól merőben eltérő szótár tartozéka. A „hazafiatlan” egészében az új szótár szüleménye; az hazafiatlan, aki nem szolgálja az országot megszállva tartó maori hatalmat (hazafi, aki szolgálja), „soviniszta” pedig az, aki a szó régi értelme szerint, természetes nemzeti érzéstől vezettetve dán. Vagyis, mint Kirketerp, megengedi magának, hogy azon a Párizsban tartott európai futóversenyen, melyről a novellában szó van, s melyre az újonnan Vandálnak elnevezett Dánia sportolóit – a demarkációs vonalakat számukra felszabadítva – kiengedték, nekik drukkoljon. A nagylelkű maorik ezúttal azt is elintézték, hogy a Vandál mellé a franciák odategyék (zárójelben) a Dánia megjelölést. „Ezt elnézték – mondja Ottlik –, de aztán (zárójelbe téve) kötelező lett. Mutatni vele, hogy szabad és független országból jönnek.” Íme egy újabb stiláris(?) trükk: odavetett, mellékesnek tűnő „aláfogalmazás”, elsöprő s egyben elfedetten háborgó.

De nézzük, hogyan lett Dániából Vandál altörzsfőnökség. A Marquesas-tudósok tévedéséből. Ezek kikutatták, hogy Dánia népe büszke viking származására, és kedvezni akartak neki. De Viking helyett a szintén szimpla V-vel kezdődő Vandál törzs nevét vésették be mindenhová. És ezt a közlést tudomásul véve, egy pillanatra figyeljünk oda a hangsúlytalanított, lefogott szöveg többirányú érzelmi indázására, kétfelé is vágó iróniájára. A Vandál szónak a maorik által „még meg nem hódított országokban sértő hangzása volt, miként itt is, Párizsban. Ezek azonban bátran mindent megtettek mindig a tőlük elszakított európai országokért. Az esetleges bántó Vandál névhez ők rendszerint hozzátették (zárójelben), hogy Denmark.

– Lelki finomságból – mondta a tengernagy [Kirketerp mellett a másik főszereplő].

– Dögöljenek meg – mondta egy kis gondolkozás után Kirketerp.

Maandygaard a kis gondolkozásból tudta, hogy ez a kívánság most nem a maori-uralomnak szól.”

Kirketerp és Ivo Maandygaard, ez a két flottájától megfosztott magas rangú tengerész – a tengert az idegen hatalom birtokba vette – beszélget egymással a novellában többnyire erről a párizsi versenyről, majd a hajónapló vezetésének, az élettényeket rögzítő írásnak a változatlan kötelességéről, s főként arról az alapproblémáról, mely Ottlikot mindig is foglalkoztatja: hogyan lehet az absztrahált szavakból újra valami foghatót, szenzuálisan érzékleteset létrehozni. Vagyis a prózaírás alapproblémájáról. (Még szó lesz róla.) Ivo Maandygaard? Ez a Dán novella Mándy Ivánnak van ajánlva. Bravúrosan beiktatott novellakivágásai szerepelnek és elemződnek is benne. És akiről a kötet egy másik írásában, A Budapesti (Budai) Torna Egylet címűben Ottlik ezeket írja: „Mándynak szűk volt a Mikszáth–Móricz novella tere. Ő sem csapott agyon ezért semmit. Nem, őt próbálták agyoncsapni sokáig, irgalmatlanul – de valahogy nem ment. A „legendáját” nem bírták szétoszlatni, azzal nem lehetett, amijük volt hozzá a hatalmasoknak, kutyagumival. Ugyanis leküldték a pályáról, mert ott műkotorékverseny folyt. Láttam a Wembley stadionban ezt a berendezést. Ketrecből rajtoló kutyákat futtatnak zsinóron húzott róka- és nyúlürülék után, ez a műkotorék, azt hiszem – az angol kutyák szeretik, s bár csupán enyhe latrinaszagot terjeszt, mi nem szerettük, nem vettünk részt benne.”

Talán itt a kutyagumiban és a műkotorékversenyben tetten érhetjük azt, amit eddig kitapogatni próbáltunk, a közlésmód sajátságát. Például az alkalmazott hasonlat szűkszavú, többértelmű s egyben elsöprő, megsemmisítő erejét. Belerejtve a ketrecekből rajtoló kutyákba, a kotorékba, amely önmagában is csúnya hangzású szó, de a mű-jelzővel még inkább pejoratív tartalmú, egészen addig a lakonikus megállapításig: lehet, hogy az angol kutyák szerették, mi nem szerettük. Csendes, zajtalan, hangsúlytalanságával hangsúlyos szó- és képválasztás. Ahogy hasonlóképpen hangsúlytalanul hangsúlyos megjegyzés a Dán novellában, amikor így beszél Kirketerp: „…tabu a dán nyelv régi jelentése mind, tabu a könyvtár, ezt egye fene, nem bánnánk (országok rongya csak), de tabu a hajózás, hajózni pedig szükséges, és tabu a két lábon járás, ez főleg a fiataljainknak nehéz, megmondom, Ivo, ebből még baj lesz.” Tessék csak belegondolni, mit rejt ez a baj lesz? Például milyen történelmi dátumot? Vagy mit rejt Kirketerpnek csendes morgása: „ha ezeket a nálunk rég meghonosodott eszméket (a maorik) az általános négykézlábon való közlekedéssel és azzal kívánják terjeszteni, hogy a hatvanötön aluliaknak ráadásul reggelente három-négy órát a fákon kell eltölteni – igaz, hogy csak a nyári hónapokban – hát érthető, hogy a fiataljainknak ez derogál.” Derogál? Megint a szóválasztás. Nem egy kritikus vallja, hogy például a költők kvalitása a kép- és szóválasztáson múlik – na persze a versszerkesztés se kutya.

Éppen ezért hagyjuk el ezt a mikroelemzést, mely, feltehetően, többnyire a szöveg spontaneitását világítja be. Próbáljunk távlatból nézelődni. Azt mondtam: az Ottlik-próza lírai fogantatású, életrajzi jellegű, ahhoz kötődő. De pontatlanal mondtam. Létezésünk eseményeit regisztrálva, mint ahogyan Ottlik mondja is, ez a próza létezésünk terepét világítja be. Ha a kiindulás személyes élményből fakad is, ennek a lírai ihletődésnek semmi köze a Krúdy-féle vagy akár a Turgenyev-féle líraisághoz, vagy a szürrealista próza szabadasszociációs esetlegességéhez, az írást felszabadító önkényéhez. A személyest, lásd például az Iskola a határon önéletrajzi kötöttségét, szigorú epikus tervezettség valósítja meg. Az alakrajzok kimunkált metszete, a helyzetek szuggesztív élessége, az epikai feszültség fenntartásának az olvasó iránt udvarias, őt lenyűgöző tudatos létrehozása. Az egyes regényelemeknek, részleteknek visszakapcsolásokkal, új és új nézőpontot felvető utalásokkal való átvilágítása. Klasszikusnak tűnő modern építkezés hát az Ottliké? Bizony, semmiképpen sem karteziánus kifejtés, mely a mindent tudó „istenszem” nézőpontjából tárja elénk az élethelyzeteket vagy a sorsok alakulását, s amely hisz abban az egyetlen valóságban, annak egyetlen értelmezésében, amit sugalmaz. Nem és nem. Ha Ottlik esszéisztikus módszert alkalmazva értelmez is, nem Camus, ha lírai fogantatású részletezést, nem Proust, ha tudatállapotot bont ki, dehogyis rokona Joyce-nak. Ha nem nagyzolás nekünk magyaroknak ilyen világirodalmi nevekkel dobálóznunk, akkor utánuk fellépő író, aki úgy szintetizál, hogy tudatában van annak, hogy az írás, a próza voltaképpen csalás. Mindenesetre, mint ahogyan mondja is, csaknem tisztességtelen munka, mely a valóság elemeit absztrahált módon megnevező szavakkal visszaélve, a nyelvi absztrakcióból visszafordítva, fogható képet akar adni a sokszínű valóságról, melynek Ottlik zseniális regényelmélete szerint (lásd a Próza kötet A regényről szóló elmélkedését) nincs egyetlen képlete, hanem számtalan képlete van. A regény, mondja Ottlik, alig tud többet közölni, mint azt, hogy Valami van. A létezést.

Ezt a „visszaélést”, ezt a „csalást” szolgálja – mint bizonyítani igyekeztünk – az Ottlik-mondat is. Titka csaknem elfedett, mint egy mutatványnak vagy egy varázslatnak. Hiszen a mondat látszatra klasszikus, minden formabontást magától távoltartó, simán, gördülékenyen kijelentő. De ebbe a „klasszicizmusba” bele van cseppentve valami más elem, önmagán túlmutató. Valami, ami alatt a sima mondat a próza összefüggésébe belehelyezve mást jelent, mint ami a felszíni jelentése. (Láthattuk, tetten érhettük ezt a plusz elemet például a wembleyi kotorékverseny-idézetben.) Mint a jó versben a szavak, a mondatok, sőt a mondatközök is, nem utolsósorban a szerkesztettség sugallata által, többletértelmet kapnak. Hogy Ottlik hasonlatát alkalmazzam: a közlés látható (múlandó) felszíne mögött láthatatlan (maradandó), teljesebb tartalmat közölnek. Bevilágítanak valami általános érvényű mélységbe, valami egzisztenciálisba.

Ezt a másik tartalmat tudja Ottlik prózája azzal a „lökő” módszerrel az evidencia fokára emelni. Márpedig az evidenciák, a geometriából ismert igazság, nem szorulnak bizonyításra. A szemléletből következnek.

Ilyen szemléletből következő evidencia az Ottlik-próza nagyszabású kvalitása. Ottlik ugyanis azok közé a ritka nagy írók közé tartozik, akiket mintha (mintha!) nem kellene interpretálni, értékeiket kibontva kritikailag magyarázni, akiket elég olvasni.