Az olvasóhoz

A dedikált könyvek sorsa…

A közelmúltban egy fiatal költőnő kedves meglepetésként előhúzta táskájából s kezembe nyomta réges-régi könyvemnek, a Mai magyar lírának egy dedikált példányát. A dedikáció dátuma több mint negyven évvel ezelőtti. Megdöbbentem. De nem jól mondom, az ajánlást olvasva az emlék mint a kés állt belém. Legjobb, s tán egyetlen ifjúkori barátomnak adtam annak idején a könyvet; az első megjelenés naiv és rejtett büszkélkedésével kínálva olvasmányul egy fiatalembernek és fiatal feleségének. Aztán ők elváltak, barátom jó húsz éve halott. Mi lehetett a könyv útja? Milyen polcokon porosodott, milyen kezek forgatták, kik lapoztak bele, „üzenetét” ki fogadta el vagy utasította vissza, míg mai fiatal irodalmárok révén a kissé megviselt példány most egy percre újra a kezembe került? Ki tudhatja? Mit tudunk mi a könyvekről? Mit az írott szó megfeszített képzelettel is rekapitulálhatatlan, titokzatos életéről?

Az elmúlt hónapban Kalász Márton költő barátommal álldogáltam a bécsi Kunsthistorisches Museum csodálatos Holbein-képei előtt. Igazából a Breugheleken akartunk újra ámulni a magyar kulturális hét két programja között. – Például Holbein – fordult hozzám Kalász, vagy talán így: – Holbein példája, emlékszel? – Nem hittem a fülemnek. – Csak nem azt akarod mondani… – dadogtam. – Te ezt honnan tudnád, hiszen sokkal fiatalabb vagy. Ez Márai. Egy Márai-cikk címe.

– Hát persze! Például Holbein, így írta, ez az.

Három hónapja keresem ezt a Márai Sándor cikket. Végigforgattam a legnagyobb könyvtárakban rejtve tartott Márai-könyveket, zugokban, hova az átlagolvasónak tilos a behatolás, és nem találtam meg. Kerestem, mert egyszer olvastam, azt is tudom, hol, az Újság című napilap vasárnapi számában, s azóta, soha többé nem látva a szövegét, újra és újra forgattam magamban az igazságát. A történelem, vagy szerényebben fogalmazva, a saját írói sorsom kényszerített rá. A mi közös élettapasztalataink. Hogy mikor olvastam? Tizenkilenc évesen, 1938-ban.

Kalász Mártonnal előzőleg nem emlegettük Márait. Hogy írok róla, nem tudhatta. Honnan sejthette volna, hogy az ifjú Holbein pazar képcsodáiban gyönyörködve rá gondolok, éppen erre a cikkére? Még a lélektani szinkronicitás megrögzött hívei számára sem evidens a belső tudatáramnak ilyen direkt kapcsolata.

És Kalász mégis mondta, amit mondott. Mondhatott volna ezer mást. Bármi ide illő képzettársítást. Azt például, hogy Holbein éppen a mohácsi csata évében költözött Baselből Angliába, miután svájci pártfogóit sorra bebörtönözték, megkínozták, kivégezték. Hozzáfűzhette volna, hogy idővel angliai pártfogói és modelljei is hasonló sorsra jutottak, Towerba, bakó kezére, ahogyan ez már szokás volt a vallásháború dúlta Európában. És Holbein e vérengzés közben festett, és így festett. Végül is valami ilyesmiről szól a Márai-cikk. A művészről és a művészetről, egy olyan speciális történelmi időszakban, amely a mi tapasztalatkincsünktől sem idegen.

Hány cikket, könyvet olvasunk el az élet során? Mire emlékszünk belőle? Regényre, néhány versre csak-csak, egy-egy hangulat vagy jelenet néha feledhetetlen. De az esszé, amelyet művelek, s melyből az újabb termést tartalmazza kötetem, porló műfaj. A gondolatnak, az esztétikai tartásnak roppant érzékletességet kell adni, hogy megmaradjon. Nagy kérdés, hogy tudtam-e. Lehet, merészség, de elképzelem azt az olvasót, aki majd – majd, ki tudja mikor? – az általam méltatott írókban gyönyörködve, egy Babitsban, Ottlikban, Weöresben, Pilinszkyben vagy bárki másban, felidéz egy gondolattöredéket, amelyet, rémlik, hogy könyvemben olvasott. S eszébe jut – hogy nagyra bízzam magamat – ez a gyűjtemény, mint nekem a Márai-cikk. Hálával és alázatos reménnyel neki dedikálom új könyvemet.