Visszatérés

 

Az olvasóhoz

A dedikált könyvek sorsa…

A közelmúltban egy fiatal költőnő kedves meglepetésként előhúzta táskájából s kezembe nyomta réges-régi könyvemnek, a Mai magyar lírának egy dedikált példányát. A dedikáció dátuma több mint negyven évvel ezelőtti. Megdöbbentem. De nem jól mondom, az ajánlást olvasva az emlék mint a kés állt belém. Legjobb, s tán egyetlen ifjúkori barátomnak adtam annak idején a könyvet; az első megjelenés naiv és rejtett büszkélkedésével kínálva olvasmányul egy fiatalembernek és fiatal feleségének. Aztán ők elváltak, barátom jó húsz éve halott. Mi lehetett a könyv útja? Milyen polcokon porosodott, milyen kezek forgatták, kik lapoztak bele, „üzenetét” ki fogadta el vagy utasította vissza, míg mai fiatal irodalmárok révén a kissé megviselt példány most egy percre újra a kezembe került? Ki tudhatja? Mit tudunk mi a könyvekről? Mit az írott szó megfeszített képzelettel is rekapitulálhatatlan, titokzatos életéről?

Az elmúlt hónapban Kalász Márton költő barátommal álldogáltam a bécsi Kunsthistorisches Museum csodálatos Holbein-képei előtt. Igazából a Breugheleken akartunk újra ámulni a magyar kulturális hét két programja között. – Például Holbein – fordult hozzám Kalász, vagy talán így: – Holbein példája, emlékszel? – Nem hittem a fülemnek. – Csak nem azt akarod mondani… – dadogtam. – Te ezt honnan tudnád, hiszen sokkal fiatalabb vagy. Ez Márai. Egy Márai-cikk címe.

– Hát persze! Például Holbein, így írta, ez az.

Három hónapja keresem ezt a Márai Sándor cikket. Végigforgattam a legnagyobb könyvtárakban rejtve tartott Márai-könyveket, zugokban, hova az átlagolvasónak tilos a behatolás, és nem találtam meg. Kerestem, mert egyszer olvastam, azt is tudom, hol, az Újság című napilap vasárnapi számában, s azóta, soha többé nem látva a szövegét, újra és újra forgattam magamban az igazságát. A történelem, vagy szerényebben fogalmazva, a saját írói sorsom kényszerített rá. A mi közös élettapasztalataink. Hogy mikor olvastam? Tizenkilenc évesen, 1938-ban.

Kalász Mártonnal előzőleg nem emlegettük Márait. Hogy írok róla, nem tudhatta. Honnan sejthette volna, hogy az ifjú Holbein pazar képcsodáiban gyönyörködve rá gondolok, éppen erre a cikkére? Még a lélektani szinkronicitás megrögzött hívei számára sem evidens a belső tudatáramnak ilyen direkt kapcsolata.

És Kalász mégis mondta, amit mondott. Mondhatott volna ezer mást. Bármi ide illő képzettársítást. Azt például, hogy Holbein éppen a mohácsi csata évében költözött Baselből Angliába, miután svájci pártfogóit sorra bebörtönözték, megkínozták, kivégezték. Hozzáfűzhette volna, hogy idővel angliai pártfogói és modelljei is hasonló sorsra jutottak, Towerba, bakó kezére, ahogyan ez már szokás volt a vallásháború dúlta Európában. És Holbein e vérengzés közben festett, és így festett. Végül is valami ilyesmiről szól a Márai-cikk. A művészről és a művészetről, egy olyan speciális történelmi időszakban, amely a mi tapasztalatkincsünktől sem idegen.

Hány cikket, könyvet olvasunk el az élet során? Mire emlékszünk belőle? Regényre, néhány versre csak-csak, egy-egy hangulat vagy jelenet néha feledhetetlen. De az esszé, amelyet művelek, s melyből az újabb termést tartalmazza kötetem, porló műfaj. A gondolatnak, az esztétikai tartásnak roppant érzékletességet kell adni, hogy megmaradjon. Nagy kérdés, hogy tudtam-e. Lehet, merészség, de elképzelem azt az olvasót, aki majd – majd, ki tudja mikor? – az általam méltatott írókban gyönyörködve, egy Babitsban, Ottlikban, Weöresben, Pilinszkyben vagy bárki másban, felidéz egy gondolattöredéket, amelyet, rémlik, hogy könyvemben olvasott. S eszébe jut – hogy nagyra bízzam magamat – ez a gyűjtemény, mint nekem a Márai-cikk. Hálával és alázatos reménnyel neki dedikálom új könyvemet.

Az Iskola a határon

Az irodalmi köztudat úgy tartja: Ottlik Géza Iskola a határon című regénye az utóbbi negyven év magyar regényirodalmának csúcsteljesítményei közé tartozik, ha nem maga a csúcs.

Felejtsük el nyomban ezt a megállapítást, ha történetesen csömörünk van az ilyesféle irodalomtörténeti értékelésektől. Beszéljünk a könyvről másképp. Az Iskola a határon, bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Érdekfeszítő indítása után, a látszólagos kerettörténetet, a kémhistóriát abbahagyva, már-már gyötrő. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a legbrutálisabban. Hogyan „képezik ki” őket. Ezek a gyerekek – szüleik szerető gondoskodásából – voltaképpen hajótöröttek, ellenséges bennszülött törzs foglyai egy távoli szigeten.

Vagy náluk is rosszabb a helyzetük, hiszen, amerikai kifejezéssel élve, agymosást végeznek rajtuk. Azaz átalakítják őket: összetörik és újra egyberakják, másként, másnak, tőlük idegen célból. Voltak kritikusok, akik azt állították, Ottlik a fasiszta emberformálás modelljét írta meg, s hogy ennek a voltaképpen más célú regénynek ez a legfontosabb mondanivalója. Ez túlzás, csaknem tévedés. Nem. Ottlik regényének a hagyományos katonai emberformálás a kerete (ez az a bizonyos sziget, ha tetszik), de a katonai drill pusztító hatásának ábrázolása nem egyetlen s nem is a legfőbb mondanivalója. Igaz, a helyzetrajz bántóan, fájdalmasan éles, hiszen sérülékeny gyerekekre alkalmazzák a feltétlen alárendeltségi viszonyt, az akarat teljes megtörését, a kétely nélküli engedelmesség besulykolását, az örökös félelemben és megaláztatásban tartást. Mindazt, ami nélkül nem lehet az embereket „ölni uszítani” és magukat megöletni vezetni. Olyan hagyományos recept ez, amely a k. u. k. (kaiserlich und königlich) hadseregtől származott át a Horthy-hadseregre (Schulze ezért is vezényel olykor németül).

S ha már a regénynek erről a meghatározó helyszínéről, élményi alapanyagáról beszélünk, ki kell emelnünk a helyszínrajz pontosságát. Persze nem földrajzi, hanem pszichológiai szempontból. A rengeteg keserves tapasztalaton és a valóságot félelmetesen rögzítő megfigyeléssoron alapuló ábrázolást. Schulze tiszthelyettes hol gúnyos, hol dühöngő, hol hidegen kegyetlen hatalmaskodását például. Aki a Horthy-hadseregben valaha is szolgált, tudja: ez a kiképző tiszthelyettesi viselkedésmód. Minden megjátszott benne, élvezettel megjátszott, még a düh is öngerjesztéses düh; korlátlan lehetőségű főszerep ez az újoncok előtt. Vagy ott van a kihallgatást tartó századparancsnok – egyetlen jelenete van csupán, de nem árt felidézni –, más lelki kategória ugyan, de beidegzett reakciója Schulzééval azonos irányú: értetlenségét, ostobaságát büntető szigorral ellensúlyozza. Vagy végül ott van Kovách Garibaldi ezredes, az elegáns iskolaparancsnok. Ottlik egy szóval sem mondja ki, de kétséget nem hagyóan szuggerálja; összetartoznak mind. Schulze történetesen szadista, de nem az a lényeg, őt megfélemlítésre és akarat-összetörésre képezték ki, s ezt teszi, vagyis ami a dolga, legföljebb sajátos örömmel; Kovách Garibaldi a maga magasabb polcán hiába nyugtatja udvariasan, társasági modorban az aggódó szülőket, célja, dolga neki se más, mint Schulzéé, csak más fokon, a piszkos munkát a Schulze-félékkel végeztetve el. A gyerekek képzelgése, hogy az ezredes voltaképpen nem is tudja, velük mi történik, másfelől, hogy Schulze róluk gondoskodó, őket „férfiként” kezelő parancsnok, olyan, akivel „ki lehet jönni”, de akinek a kedvében kell járni, akit szeretni kell, ez az a szokásos képzelgés, melybe az elnyomottak, megkínzottak – a történelem rá a bizonyság – többnyire beleesnek. S beleesik Ottlik rajzolatában hőseinek jó része is. (Nem mind – éppen ezzel tesz világossá lélektani, jellembeli különbségeket.) Ez a képzelgés a jó, a legföljebb rosszul informált király legendája. Az abszolút hatalom mindig maga gerjeszti önmagáról (és persze terjeszti is) azt a legendát, hogy ő jóságos, gondoskodó, és őt szeretni kötelesség. De Schulze emberségében bízni – vagy akár Kovách Garibaldiéban – a kiszolgáltatottak ösztönös, nyomorú önbecsapása. Mindez benne van, ott dolgozik Ottlik plasztikus jelenetsorában, csak le kell tudni fordítani az ábrázolást elvont gondolatra.

Ez a szuggesztív erejű helyszínrajz azonban – mint említettük – elhanyagolhatatlan, bár korántsem a legfőbb üzenethordozó elem ebben a nagy művészettel megírt és a lelki, etikai jelenségekre koncentráló regényben. Ottlik könyve ugyanis nem irányregény, nem A falu jegyzője vagy a Különös házasság, nem ilyen-olyan társadalmi visszásságok ellen íródott. Más a lényeg itt. Sokkal többről van szó, általánosabbról. Arról, hogy a nem élni való életet, a víz alatti létet hogyan lehet kibírni. Hogyan lehet abban is, ott is felfedezni, hogy az élet jó dolog, felfedezni, hogy van egy függetlenített belső világunk, amely ezt bárhol, a dresszúra kellős közepén vagy rácsok között, a börtöncellában is érzékelni tudja. Ennek a más énnek a megtapasztalása, felnövesztésének aprólékos rajza, támaszt adó, életmentő energiáinak felmutatása Ottlik elsődleges célja. A regényben a felszínen mindig történik valami, mégpedig valami véletlenszerű külső és többnyire szörnyű esemény, ennek a sűrű szövésű külső történetnek alig levont, alig ábrázolt, szűkszavúan közölt belső következménye a regény legfontosabb rétege.

Miért beszél Ottlik könyvében többször is a regényírás problémájáról? Miért fejtegeti, hogy az igazi, a fontos közlésekre nem elégségesek a szavak? Miért mondja el úgy a Kőszegen történteket, hogy már messzi múlt azoknak is, akikkel megesett: Medve nem él, csak a kézirata maradt fenn, Szeredy, Both a Lukács-uszodában egészen másról tárgyalva, és arról is csak félszavakban, emlékezhetnének, bár ezt fennhangon sosem teszik? Miért vizsgál meg Ottlik több oldalról is egy-egy eseményt, hol Medve kéziratát idézve, hol Both Benedek emlékeit? Miért vált megközelítési módokat, szempontokat és idősíkokat?

Azért, mert ez a legfontosabb réteg alig megközelíthető, szavakba csakugyan alig foglalható. Hogy szólni lehessen róla, egyáltalán valamelyes megfelelő képet adni, a regényírás legmagasabb művészi szintjét kell megkísértenie az írónak. Alaposan téved, aki azt képzeli, hogy Ottlik csupán az emlékeit írta meg, úgy, ahogyan azokat megőrizte, ahogyan azok megtörténtek. Nem, valamit megírni annyi, mint kiemelni, önmagán túlmutató jelentéssel felruházni; aztán a többletjelentéssel már rendelkező elemekből építkezni, a tudatos szerkesztés minden fortélyával, további értelmezéssel, és újabb visszautalással feltuszkolni az egyszerit, az esetlegeset abba a magasabb körbe, melyen belül az emberiség önmagáról, létezéséről gondolkodik.

Igen, de hogyan?

Ebből a szempontból nézve – durva megközelítéssel – a kiképzés alatt az iskolában történteknek két rétege van. Az egyik a látható események sora, a mindennapok szörnyű és mégis banálisnak ható története. Kezdve a gyerekek első meglepődésétől a nyers, parancsoló hang miatt (Medve nyomban vissza is utasítja: „Te mit parancsolgatsz itt?”), Merényi erőszakos cipőcseréjén, Halász Péter árulásán, Czakó és Medve Merényivel való első összeütközésén át, Schulzénak a gyerekeket betörő keménységéig (míg végül Medve is aláveti magát a megfektetésnek) stb. stb. Ez az egyik réteg, a regény előtere. Kapaszkodó írónak-olvasónak, hogy egyáltalán elindulhasson önmaga, belső valója felé. Könnyű átlátni azonban, hogy ezeknek az egymásba csúszó, egymást sebesen követő eseményeknek, amelyek feltehetően (ám inkább csak a művészi szuggesztió szerint) úgy és olyan sorrendben történtek meg az életben, ahogyan az író ábrázolja őket, haladványa van. Fokozódása. Egymásra rakódó jelentésük bizony szigorúan megkomponált, s Ottlik szándéka és tudatos elrendezése szerint elvezetnek a második réteghez, amely a regény elején hangsúlyosan így exponálódik: „Még értettem az életet. Akkor reggel még tudtam a világ rendjét, és értettem az egész életet, csak estefelé kezdtem először nem érteni.” És ugyanez másképpen: „Medve nézte az eget, és látta is, amit látott. Közel kilencszázszor fog még leszállni a nap az Alpok nyúlványai mögött, de ő soha többé vagy legalábbis rettenetes sokáig nem fogja látni, amit néz.” És egy fél oldallal utána, a nyomatékolás kedvéért megismételve: „…még nem tudta, hogy soha többé, legalábbis ezzel a mai szemével, soha többé nem fogja látni.”

Így indul a legfontosabb mondanivaló, ez az expozíciója. A második réteg. De vajon ezt a második réteget s mondanivalóját: a világ érvénytelenedését, az eddigi valóságkép elvesztését és legfőképpen az ember belső megsemmisülését, majd újraépülését hogyan lehet érzékletessé tenni? Mit érnek itt a szavak? Mit jelent az, hogy értette az életet? S az, hogy ezzel a mai szemével soha többé nem fogja látni? Az író szavai a külső történet célra tartó jelentéstartalma nélkül bizony, bizony kiüresednének, csupán köznapi sablonjelentést hordoznának. Ottlik pedig kényesen vigyáz szavai tartalmasságára és hitelére.

Így a két sík, a két réteg elkülönített, egymástól elválasztott elemzése igazából megvalósíthatatlan, hiszen a kettőnek csak együtt van jelentése. Összefonottságuk nem is olyan, mint a több szálból készült szöveté. Inkább ötvözet jellegű. Tudom, ezzel a hasonlattal megzavartam az olvasót. Az ötvözetben nincsenek síkok, rétegek. Mégis próbálkozzunk tovább a szétszálazó elemzéssel. A regény első része (Non est volentis) a szembeszegülés lehetetlenüléséről szól, s a már idézett lelki következményeiről: az eddigi valóságkép megrendüléséről, szétfoszlásáról. Ennek egyik fordulópontja, hogy Marcell főhadnagy felbontja és elolvassa Medve lezárt levelét, elvágva első menekülési kísérletét („Ne írja, hogy nem bírja ki itt”). Majd Medvét Merényiék meg is verik. E szörnyű és igen fájdalmas megaláztatás után mi merül fel Medvében? A Trieszti Öböl. Jelzi magát a környezettől független, belső élet – nosztalgia és vigasz egyszerre. Tünékeny, magányos vigasz. Jelentésében az is benne van, hogy mindennek ellenére ő, Medve, van, létezik.

A második részben (Sár és hó) rákovácsolódik a növendékekre a kínzó mindennapi élet. Látszólag monoton itt a külső történések világa – a rettegtető állandó kavargás ellenére kezd megszokottá válni. Ez a nagy belső történések ideje. Both Benedek számára szertefoszlik, megsemmisül Júlia alakja s vele az édes, biztonságos szeretet, „meghal” Halász Péter, a barátság. Medve számára az anyja „hal meg”, megsemmisül egymást értésük, feltétlen összetartozásuk. Amikor az asszony másodszor jön el, már Medve szökése után, késve jön érte: Medve magára maradva, szinte férfias, voltaképpen felnőtt kényszerdöntést hoz: itt muszáj helyt állnia magáért. Vállalja helyzetét, s míg a többiek lazsálnak, a ködben is csuklózik.

A dolgok kénytelen tudomásulvételével ugyanakkor örömforrások is feltűnnek, például jó menetelve énekelni azt, hogy „Söprik a pápai utcát”. Vagy ami líraian ábrázolt, csodás öröm lesz, szó szerint égi ajándék, az élet szava a dermesztő, süket rettegésben: leesik az első hó. Jobban belegondolva a szerteágazó eseményekbe, a mindennapi történések a többi szereplőben is állandó belső mozgást kezdeményeznek. Közeledések kezdődnek, barátkozásfélék alakulnak ki, szövetségek, titkos védelmi rendszerek formálódnak a helyzet ellenére is meginduló valódibb kommunikációban. Ez a kommunikáció, mely korántsem csupán szavakban ölt testet közöttük, hanem a figyelmeztető lökésektől kezdve ülepen rúgásokon át (ennek is sokféle érzelmi töltése van) vigyorokig terjed (a vigyor is lehet barátkozó vagy megalázkodó, a másik hatalmát, fennsőbbségét elismerő), mondom, ez a kommunikáció nem csupán a zajló élet egyszerű állapotát rögzíti, hanem az író legigazibb célja szerint etikailag leképezi a különböző magatartásokat.

Ottlik ugyanis titokban, mintegy a regény belső terében folytonosan minősít. Mégpedig anélkül minősít, hogy ő, a regényíró direkt véleményt mondana; hogy abból az írói független istenszemből alátekintve mondaná el ítéletét. Ő csupán plasztikussá teszi ábrázolásában a különböző és egyetlen személyen belül is váltakozó magatartásformákat, s megítélésüket az olvasóra bízza. Bizony meglehetősen oda kell figyelnünk ahhoz, hogy észleljük például Both Benedek tévelygéseit (részt vesz Medve divattá váló ülepen-rúgásában, szeretetet koldul Szeredytől, s ugyanakkor örömmel csatlakozik Merényiék futballozásához). Tájékozódása, kapcsolódása – nyilván a félelem és az elkényeztetettség okából – mint látni fogjuk, később sem mindig egyértelmű. Szemben Medvével, akinek belső világát, válságait legalább olyan belülről ábrázolja Ottlik, mint az elbeszélő Bothét. Szemben Szeredyvel, akit ugyan távolságot tartva mintáz meg, de egyfából farag ki, remek, kemény fából. Vagy Jaks Kálmánnal, aki barátjának, Öttevényinek feladása miatt egy életre szófukarrá válik.

A viszonylatoknak és kapcsolódásoknak, a növendékek egymás közötti kommunikációjának olvasói analízise már azért is külön probléma, mert e téren (e téren is, sőt méginkább) a szavak kriminálisan félreérthetők és elégtelenek. Maguk a növendékek már elöljáróiktól tanult katonanyelven beszélnek, a nyelvet az emésztés és a nemi élet durva kifejezéseire leszűkítve. (Később, ellenhatásként, ezért is kerülik az Iskola a határon hősei a „katonai” nyelvet.) De a durvaságok vagy akár az ütések, rúgások igazi jelentésének lefordításában Ottlik segítségére siet az olvasónak. Mesterien tárja fel a nyelv vagy a metanyelv (pl. rúgás) mögött az igazi érzelmi tartalmat. A durvaság helyi jelentését. Például Szeredy Bothnak mondott „nyasgemjében” a rokonszenvet, a szeretetet.

A harmadik rész (Sem azé, aki fut) Medve fogságával kezdődik. Itt kezd újra látni. Látni, ha másként is, de a dolgok, a viszonylatok értelmét meglelve. Az igazi dolgokat értékelve (Veronnal, az öreg cselédjükkel való kapcsolatát például); az élet felemelő dolgaiban felfedezve, hogy azok felemelők. A jókban, hogy jók. Ennek is van persze előzménye: az aranyhalak motívuma például vagy az a bizonyos első hóesés. A többiekben is erősödik a változás, a belső világ óvatos kinyílása. Emlékeikről beszélnek egymással, vallanak itt-ott olyasmiről, ami nem a pillanathoz tartozó, de ami fontos vagy fontossá lett számukra. Kiépítik világukat az adott keretek között. Még színdarabot is írnak, színházat játszanak. Nem véletlen, hogy Merényiék az írásokat tartalmazó füzetet akarják megszerezni, ez ugyanis a jelképe annak, hogy vezérkedésük alól kezd kicsúszni a talaj. Mert addigra már kialakul az a magatartás, amely előbb-utóbb vissza tudná szorítani, meg tudná törni Merényiék rémuralmát. Szilárdságból, tartózkodásból, egykedvűségből – nekünk is éppolyan nehéz megmondani, mint Ottliknak –, de kialakul. A mélyvízbe kényszerülve, hőseink megtanulnak élni mélyvízi halként. Az elmúlt két esztendő alatt – mert most már az író sebesen futtatja az időt – a túl keserves körülmények miatt csaknem férfivá érve, létrejön bennük valami egyetértő, szavak nélkül is kommunikáló életértés és életszeretet. Ottlik visszatekintve, 1957-ben így összegzi: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”

De hogy ez mibe került nekik, azt Ottlik az iskolai éveket lezáró hajókiránduláson, Mohács felé haladva, így világítja meg: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

Igen, a vesztesek, a kifosztottak, a kiraboltak „ünnepe”. Ez maga az Iskola a hátáron, mint írói mű, melynek befogadása „együtt halad a saját életérzésünkkel, anélkül, hogy lefordítható volna életvitelünkre” – mondja Balassa Péter, a regény egyik legmélyebb elemzője. Ám Ottlik, hogy a művel magával valamiképpen élni segítsen, legfőbb szócsövének, Medvének szájába ad az „ünnephez” némi kiegészítést is, direktebb tanácsot: „…a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

De ezt már Medve kézirata mondja, túl az elszenvedett vereségen, visszatekintve, a vereségek elfogadása után elnyert szabadságban. A megszenvedett, a kínok árán szerzett szabadságban, melytől Both Benedek a Lukács-uszodában 1957-ben még egyre mámoros – egy negyedszázad eltelte után. Mégpedig a regény teste elé illesztett, látszólagos kerettörténetben az, nyilván már a férfikorban átélt – gondoljunk az évszámra – újabb vereségek után. Gondolkozzunk csak el: a regény végén, mint illene, nem tér vissza a kerettörténet. Más a lezárás: a mohácsi hajóút felel a Lukács-uszodának: a sajátos szabadságérzet kibontakozása, ünnepi megjelenése felel. Ez az eltörölhetetlen jelenlét magyarázza mindazt, ami a regény szereplői között – bár szerkezetileg előrevetítve – a későbbiekben történik. Magyarázza egész életfelfogásukat, egymás szavak nélküli értését, összetartozásukat.

Erről a vereségek között, ütések alatt kikovácsolódott összetartozásról Medve 1942-ben keletkezett kézirata így értekezik: „Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.”

Tanulság? Nem. Csupán tanúságtétel, hogy valamiképpen így lehetett, és így lehet túlélni. Egybekapcsolódva abban a teljesebb kontinuumban, abban a képletes állandóságban. Önmagunkat őrizve, szembefordulva, de megmaradva a boldogító létezésben. Ha kell, mint az író maga, a „létezésszakma” mestereként.

 

Ottlik és flottája

Ha Ottlik Géza súlyemelő volna, dehogyis a „szakítás” műfajában volna nagymenő. Ő más forma mestere volna: vagyis a roppant terhet előbb vállig emelve, új mozdulattal nyomná a feje fölé: lökné. Magyarán: Ottlik mindent legalább kétszer megír. Köztudott, hogy a Hajnali háztetők kisregény (1957) nem azonos azzal a Hajnali háztetők szöveggel, amely 1944-ben a Magyar Csillagban megjelent. Az Iskola a határon első változata megvolt már 1947-ben, de Ottlik a regénynek majd csak tíz év elteltével adott végső formát, akkor lökte fel a magasba, akkor vált irodalmunk kivételes remekművévé.

A Hosszú beszélgetés Hornyik Miklóssal című interjújában (lásd Próza című kötetét) írói módszeréről Ottlik ilyesmiket mond: „Mindent legalább kétszer kell megírni. Előbb lendületből, egyvégtében, hogy ami fontos, a lényeg belefuthasson az ember tollába, hogy az élmény, az érzet spontaneitása kibontakozhassék. Aztán egy idő múlva, eltávolodva, szépen újra meg kell írni az egészet.”

De ezt mások is megteszik, különösen azok a jóval fiatalabbak, akikben Ottlik példája gyümölcsözően beérett. Ám Ottlik módszerének ezzel a némileg külsődleges emlegetésével minőségének titkához alig jutunk közelebb. A kérdés magja itt: milyen a spontaneitást hordozó szöveg, és hogy milyen eszközökkel emeli Ottlik tovább, löki a magasba.

Az új Ottlik-kötet négy írásból áll. A Hajónapló című novellából, A másik Magyarország című esszéből, a kisebb terjedelmű A Budapesti (Budai) Torna Egyletből és a negyven évvel ezelőtt készült, véletlenül előkerült, majd újra és újra átírt, messzemenően elmélyített hangjátékból, A Valencia-rejtélyből.

Spontaneitásukra nézve: Ottlik lírai fogantatású író. Nem lirizál, ne értsük eleve félre. Azt értem ezen: mindig is közvetlenül magáról ír, életének eseményeiből meríti anyagát. Még a hangjátéknak készült és leginkább objektivált A Valencia-rejtélyben is. De benne a szubjektív „magáníró” – így jelölte meg foglalkozását házasságkötése idején az anyakönyvvezető – nemcsak „köz”-író, hanem szívesebben kvalifikálnám így: közintézmény. Ami vele történik – nem bánom, magánemberként –, az velünk történik. A nemzettel, az olvasó létezéstudatával. Nemcsak itt és most, hanem többnyire általános szinten: az emberrel.

A Másik Magyarországnak persze van itt és mostja. Van, de még mennyire. A történetben, az esszé felszíne, indítása szerint, nincs másról szó, mint hogy 1945 elején, a németektől még csak félig megtisztított Budán, ágyúdörgésben, gépfegyverropogásban Ottlik és barátai, közismert, kiváló emberek, újra meg akarják indítani a Nyugatot. Életrajzi elem ez a javából. No, de miért akarják megindítani? S itt egyszerre csak belefut az írásba a „köz”-elem. Az akkori, sebtében kiformálódott hivatalos világ jóváhagyásával el szeretnék érni azt, ami aztán negyven éven át nem valósult meg, és talán sohasem is fog megvalósulni. Mit is? Azt, hogy a két Magyarország, a hivatalok által képviselt és az erkölcsi-minőségi Magyarország találkozzék. Hogy a háborúvég képlékeny pillanatában a kettő érjen egybe. Hogy ne csak az a szám szerint meghatározható vármegye legyen rajta azon a mindnyájunk által jól ismert iskolai Magyarország-atlaszon, de legyen rajta Balassi Bálint, Zrínyi, Rákóczi, Bolyai János, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, Bartók, Babits. Legyen ott a másik Magyarország is. Úgy, ahogyan „a szemünkkel látható, a tárgyak, a világ (mulandó) látványának mindig is van egy láthatatlan (maradandó) összetevője, teljesebb tartalma”.

„No persze – elmélkedik tovább Ottlik, hiszen legszabályosabb szépprózai ábrázolása is tele van elmélkedéssel, a dolgok értelmét kutató filozófiával – másutt, Amerikában, a brit birodalomban sincs sok köze a hivatalos országnak, elnöknek, parlamentnek, szenátusnak az ország igaz nagyjaihoz, a másik, a szellemi Amerikához, Angliához, de hogy ennyire semmi köze ne legyen, ennyire más utakon járjon, mint nálunk: ezt még ezek a nagy országok sem engedhetik meg maguknak. És mi, rokontalan nyelvű, lélekszámban elfogyásra ítélt kis nép, mi aztán végképp nem rendezkedhetünk be mennyiségi és anyagi alapon, életszemléleten.” És az újraindítandó Nyugat alapítóinak neves közössége ehhez még azt is hozzáteszi, hogy keményen távol kell tartani a szellemi élettől mindazokat, akiknek élete és munkássága összefüggött a reakció (a nácizmus, feudális konzervativizmus) szellemével, de azokat is, akik pusztán politikai elveik ürügyén, az alkotó tehetség ereje nélkül akarják befolyásukat érvényesíteni. – Lecsupaszítva ennyit közöl Ottlik. Programnak jó, ma is, holnap is, aktuális. De az eleven szövegbe beleszőve, a helyzetteremtés és a mondatképzés rejtélye folytán lényegesen többet mond. Rejtettebb sugalmazása olyan éles, megvilágító, mint egy hosszú, cikkcakkos villámcsapásé.

Próbáljuk már most tetten érni ezt a villámcsapásszerűséget a Hajónaplóban. Ez a novella se szól másról, mint erről a másik Magyarországról. Az erkölcsi és minőségiről. De mit is beszélek? Dehogyis arról szól! Ez alcíme szerint Dán novella, és természetesen Dániáról szól. Arról a Dániáról, amelyet az ősi kultúrájuk révén magukat magasabb rendűnek tartó polinéziai Marquesas-harcosok, a maorik, új fegyvereikkel világhatalomra téve szert, megszállva tartanak, tengerétől megfosztanak, s mivel azt képzelik, hogy általában az európai népek, nem úgy, mint ők, túl korán jöttek le a fáról, átugorva a törzsfejlődésben egy fontos fokot, napi fántartózkodásra és négykézláb járásra kötelezik a megszállt ország állampolgárait. (Puszta jóindulatból persze – jegyzem meg Ottlik szellemében.)

Ez a novella mindjárt egy mellbevágó mondattal kezdődik. „Kirketerp kapitány hazafiatlan s egyszersmind soviniszta ember volt.” Ám a mondat trükkje nem az, hogy a soviniszta hogyan lehet hazafiatlan, hanem az, hogy a két szó, mint ahogyan a későbbiekben kiviláglik, két egymástól merőben eltérő szótár tartozéka. A „hazafiatlan” egészében az új szótár szüleménye; az hazafiatlan, aki nem szolgálja az országot megszállva tartó maori hatalmat (hazafi, aki szolgálja), „soviniszta” pedig az, aki a szó régi értelme szerint, természetes nemzeti érzéstől vezettetve dán. Vagyis, mint Kirketerp, megengedi magának, hogy azon a Párizsban tartott európai futóversenyen, melyről a novellában szó van, s melyre az újonnan Vandálnak elnevezett Dánia sportolóit – a demarkációs vonalakat számukra felszabadítva – kiengedték, nekik drukkoljon. A nagylelkű maorik ezúttal azt is elintézték, hogy a Vandál mellé a franciák odategyék (zárójelben) a Dánia megjelölést. „Ezt elnézték – mondja Ottlik –, de aztán (zárójelbe téve) kötelező lett. Mutatni vele, hogy szabad és független országból jönnek.” Íme egy újabb stiláris(?) trükk: odavetett, mellékesnek tűnő „aláfogalmazás”, elsöprő s egyben elfedetten háborgó.

De nézzük, hogyan lett Dániából Vandál altörzsfőnökség. A Marquesas-tudósok tévedéséből. Ezek kikutatták, hogy Dánia népe büszke viking származására, és kedvezni akartak neki. De Viking helyett a szintén szimpla V-vel kezdődő Vandál törzs nevét vésették be mindenhová. És ezt a közlést tudomásul véve, egy pillanatra figyeljünk oda a hangsúlytalanított, lefogott szöveg többirányú érzelmi indázására, kétfelé is vágó iróniájára. A Vandál szónak a maorik által „még meg nem hódított országokban sértő hangzása volt, miként itt is, Párizsban. Ezek azonban bátran mindent megtettek mindig a tőlük elszakított európai országokért. Az esetleges bántó Vandál névhez ők rendszerint hozzátették (zárójelben), hogy Denmark.

– Lelki finomságból – mondta a tengernagy [Kirketerp mellett a másik főszereplő].

– Dögöljenek meg – mondta egy kis gondolkozás után Kirketerp.

Maandygaard a kis gondolkozásból tudta, hogy ez a kívánság most nem a maori-uralomnak szól.”

Kirketerp és Ivo Maandygaard, ez a két flottájától megfosztott magas rangú tengerész – a tengert az idegen hatalom birtokba vette – beszélget egymással a novellában többnyire erről a párizsi versenyről, majd a hajónapló vezetésének, az élettényeket rögzítő írásnak a változatlan kötelességéről, s főként arról az alapproblémáról, mely Ottlikot mindig is foglalkoztatja: hogyan lehet az absztrahált szavakból újra valami foghatót, szenzuálisan érzékleteset létrehozni. Vagyis a prózaírás alapproblémájáról. (Még szó lesz róla.) Ivo Maandygaard? Ez a Dán novella Mándy Ivánnak van ajánlva. Bravúrosan beiktatott novellakivágásai szerepelnek és elemződnek is benne. És akiről a kötet egy másik írásában, A Budapesti (Budai) Torna Egylet címűben Ottlik ezeket írja: „Mándynak szűk volt a Mikszáth–Móricz novella tere. Ő sem csapott agyon ezért semmit. Nem, őt próbálták agyoncsapni sokáig, irgalmatlanul – de valahogy nem ment. A „legendáját” nem bírták szétoszlatni, azzal nem lehetett, amijük volt hozzá a hatalmasoknak, kutyagumival. Ugyanis leküldték a pályáról, mert ott műkotorékverseny folyt. Láttam a Wembley stadionban ezt a berendezést. Ketrecből rajtoló kutyákat futtatnak zsinóron húzott róka- és nyúlürülék után, ez a műkotorék, azt hiszem – az angol kutyák szeretik, s bár csupán enyhe latrinaszagot terjeszt, mi nem szerettük, nem vettünk részt benne.”

Talán itt a kutyagumiban és a műkotorékversenyben tetten érhetjük azt, amit eddig kitapogatni próbáltunk, a közlésmód sajátságát. Például az alkalmazott hasonlat szűkszavú, többértelmű s egyben elsöprő, megsemmisítő erejét. Belerejtve a ketrecekből rajtoló kutyákba, a kotorékba, amely önmagában is csúnya hangzású szó, de a mű-jelzővel még inkább pejoratív tartalmú, egészen addig a lakonikus megállapításig: lehet, hogy az angol kutyák szerették, mi nem szerettük. Csendes, zajtalan, hangsúlytalanságával hangsúlyos szó- és képválasztás. Ahogy hasonlóképpen hangsúlytalanul hangsúlyos megjegyzés a Dán novellában, amikor így beszél Kirketerp: „…tabu a dán nyelv régi jelentése mind, tabu a könyvtár, ezt egye fene, nem bánnánk (országok rongya csak), de tabu a hajózás, hajózni pedig szükséges, és tabu a két lábon járás, ez főleg a fiataljainknak nehéz, megmondom, Ivo, ebből még baj lesz.” Tessék csak belegondolni, mit rejt ez a baj lesz? Például milyen történelmi dátumot? Vagy mit rejt Kirketerpnek csendes morgása: „ha ezeket a nálunk rég meghonosodott eszméket (a maorik) az általános négykézlábon való közlekedéssel és azzal kívánják terjeszteni, hogy a hatvanötön aluliaknak ráadásul reggelente három-négy órát a fákon kell eltölteni – igaz, hogy csak a nyári hónapokban – hát érthető, hogy a fiataljainknak ez derogál.” Derogál? Megint a szóválasztás. Nem egy kritikus vallja, hogy például a költők kvalitása a kép- és szóválasztáson múlik – na persze a versszerkesztés se kutya.

Éppen ezért hagyjuk el ezt a mikroelemzést, mely, feltehetően, többnyire a szöveg spontaneitását világítja be. Próbáljunk távlatból nézelődni. Azt mondtam: az Ottlik-próza lírai fogantatású, életrajzi jellegű, ahhoz kötődő. De pontatlanal mondtam. Létezésünk eseményeit regisztrálva, mint ahogyan Ottlik mondja is, ez a próza létezésünk terepét világítja be. Ha a kiindulás személyes élményből fakad is, ennek a lírai ihletődésnek semmi köze a Krúdy-féle vagy akár a Turgenyev-féle líraisághoz, vagy a szürrealista próza szabadasszociációs esetlegességéhez, az írást felszabadító önkényéhez. A személyest, lásd például az Iskola a határon önéletrajzi kötöttségét, szigorú epikus tervezettség valósítja meg. Az alakrajzok kimunkált metszete, a helyzetek szuggesztív élessége, az epikai feszültség fenntartásának az olvasó iránt udvarias, őt lenyűgöző tudatos létrehozása. Az egyes regényelemeknek, részleteknek visszakapcsolásokkal, új és új nézőpontot felvető utalásokkal való átvilágítása. Klasszikusnak tűnő modern építkezés hát az Ottliké? Bizony, semmiképpen sem karteziánus kifejtés, mely a mindent tudó „istenszem” nézőpontjából tárja elénk az élethelyzeteket vagy a sorsok alakulását, s amely hisz abban az egyetlen valóságban, annak egyetlen értelmezésében, amit sugalmaz. Nem és nem. Ha Ottlik esszéisztikus módszert alkalmazva értelmez is, nem Camus, ha lírai fogantatású részletezést, nem Proust, ha tudatállapotot bont ki, dehogyis rokona Joyce-nak. Ha nem nagyzolás nekünk magyaroknak ilyen világirodalmi nevekkel dobálóznunk, akkor utánuk fellépő író, aki úgy szintetizál, hogy tudatában van annak, hogy az írás, a próza voltaképpen csalás. Mindenesetre, mint ahogyan mondja is, csaknem tisztességtelen munka, mely a valóság elemeit absztrahált módon megnevező szavakkal visszaélve, a nyelvi absztrakcióból visszafordítva, fogható képet akar adni a sokszínű valóságról, melynek Ottlik zseniális regényelmélete szerint (lásd a Próza kötet A regényről szóló elmélkedését) nincs egyetlen képlete, hanem számtalan képlete van. A regény, mondja Ottlik, alig tud többet közölni, mint azt, hogy Valami van. A létezést.

Ezt a „visszaélést”, ezt a „csalást” szolgálja – mint bizonyítani igyekeztünk – az Ottlik-mondat is. Titka csaknem elfedett, mint egy mutatványnak vagy egy varázslatnak. Hiszen a mondat látszatra klasszikus, minden formabontást magától távoltartó, simán, gördülékenyen kijelentő. De ebbe a „klasszicizmusba” bele van cseppentve valami más elem, önmagán túlmutató. Valami, ami alatt a sima mondat a próza összefüggésébe belehelyezve mást jelent, mint ami a felszíni jelentése. (Láthattuk, tetten érhettük ezt a plusz elemet például a wembleyi kotorékverseny-idézetben.) Mint a jó versben a szavak, a mondatok, sőt a mondatközök is, nem utolsósorban a szerkesztettség sugallata által, többletértelmet kapnak. Hogy Ottlik hasonlatát alkalmazzam: a közlés látható (múlandó) felszíne mögött láthatatlan (maradandó), teljesebb tartalmat közölnek. Bevilágítanak valami általános érvényű mélységbe, valami egzisztenciálisba.

Ezt a másik tartalmat tudja Ottlik prózája azzal a „lökő” módszerrel az evidencia fokára emelni. Márpedig az evidenciák, a geometriából ismert igazság, nem szorulnak bizonyításra. A szemléletből következnek.

Ilyen szemléletből következő evidencia az Ottlik-próza nagyszabású kvalitása. Ottlik ugyanis azok közé a ritka nagy írók közé tartozik, akiket mintha (mintha!) nem kellene interpretálni, értékeiket kibontva kritikailag magyarázni, akiket elég olvasni.

 

A tövistermő Weöres

Weöres Sándor első verseskötetében (Hideg van, 1934) nem egy olyan vers van, amely azóta kultúránk alapkincse lett. A Bartók suite-et („Csiribiri csiribiri / zabszalma” – „Éj mélyből fölzengő / csing-ling-ling – száncsengő”) például betéve fújják a gyerekek – a maiak, tegnapiak, tegnapelőttiek. A Kodály megzenésítette Öregeket alig akadhat felnőtt magyar ember, aki ne hallotta volna, ne ismerné, aki a zene és a vers kettős szuggesztiója alatt át ne élte volna legalább egy szívdobbanásnyi időre a mindnyájunkra váró, a kikerülhetetlen borzongató közelítését.

 

A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe: „Élet-katlanban régi étek, élet-szekéren régi szalma, élet-gyertyán lefolyt viasz: téged megettek, téged leszórtak, te már elégtél: mehetsz aludni…”

 

Az öregeknek ezt a döbbenetes sorsállapotát tizenhatévesen rajzolta meg Weöres Sándor. Fejlődését illetően átmenetben a csodagyerekből a zseniális költővé. Hiszen tudjuk, Vas István írta meg, hogy amikor fiatalon, első ízben, tisztelegve felkereste Kosztolányit, ott játszott a szobában a költő fiával egy rövidnadrágos gyerek is, akit Kosztolányi úgy mutatott be: ez a kisfiú nagy költő lesz. Ám a vers keletkezésének szemkápráztató dátuma (1928) szinte mellékes. A lényeg az, hogy egy gyerekember élte át a versben a halálra váró öregséget, mégpedig szinte abszurd empátiával, a biológia törvényeit tipró beleéléssel.

Ha a weöresi roppant életműnek zárait nyitogatjuk, ez a beleélés kulcsszó is lehet – és nemcsak alkotáslélektani szempontból. A beleélés valaki másba mint módszer, mint beszédmód. A nagy vállalkozások, a híressé vált költői teljesítmények mögött többnyire ez áll. Weöres hiába írta azt még ugyan fiatalon, de már elismert, beérkezett költőként, a Hálaáldozat című szonettjében, hogy „Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak, / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kívánó kordivat előtt” – pontosabban: csaknem hiába írta, mert a versben emlegetett bár igaz mesterei mellett és fölött volt másik, a beleélésre, a szerepjátszásra alkatának megfelelőbb példaképe: Füst Milán. A közvetlen vallomás kerülése („Én nem birok őszinte lenni / talán mert nem is akarok” – 1932), az életrajzi anyag eltávolítása, a személyes mondanivalók személytelenítése mindenképpen rímel Füst Milán kezdeményeivel, ha Weörest nyilvánvalóan erre késztette hajlama is. Az évek során ez a szerepjátszó személytelenítés, ez az objektiválás, melyre persze Babits is példát adott, egyre inkább uralkodóvá vált költészetében, és ars poeticává, sőt filozófiává kristályosodva, az egyéniség tagadásába torkollott. Az elődök által romantikusan túlnövelt én elvi kiiktatásába, abba a programba, amely a keleti filozófiák hatására a lírai személyiség és általában az egyéni lét feloldozását hirdeti valami ősibe és közösbe, valami öröktől fogva levő és örök életű harmóniába. A költő – Weöresnek többször is megfogalmazott ars poeticája szerint – e harmónia közvetítője csupán, száj, melyen egy felettünk levő, magasabb világ szól hozzánk.

Kultúránk hajnalkorát idéző metafizikus szemlélet lappang itt, és nem is mondhatni, hogy csak lappang, hiszen míg példaképét a személytelenítő szerepjátszás csupán bizarr álarcok felöltésére késztette, Weörest egyenesen a mitológiák felé irányította. A harmincas évek közepétől kezdve – sőt már korábbról is – sorra követik egymást, éspedig éppen a nagyszabású, a létezés végső kérdéseit bolygató versvállalkozásokban, mitológiai átélései. [Istar pokoljárása (Babylon rege), Második szimfónia (bibliai teremtés), Gilgames, Theomachia stb.] Az évek múlásával, a negyvenes-ötvenes évek háborús és politikai válságai között, mindez fokozódik. Nagy teljesítményeket, az életmű csúcsait kell sorra emlegetnem. A föld meggyalázását, Mahruh veszését, a Harmadik szimfóniát, a Medeiát, majd a Hephaistos, a Marsyas és Apollon című verseket, nem beszélve a Hetedik szimfóniáról (Mária mennybemenetele). Görög, zsidó, keresztény és keleti mitológiai jelenetek sora éled itt perzselően elevenné, a modern költészet teljes eszközi rafinériájával, tobzódó plaszticitással és beszédes elhallgatásokkal – hadd nyomatékoljam, mert divat még ma is ideológiai alapon elvitatni: e hegyvonulat-líra magas ormaiként. Csakhogy míg az ősparabolák felidézésében, az új mítoszteremtésekben rendszerint keletkeztető okként rejtve munkál valamiféle pragmatikus erkölcsi igény, ebben az emberiség őskorába nyúló weöresi mitológiában ez szinte mellékesen vagy alig van jelen. Ő inkább csak a tragikus alaphelyzetek számbavevője, a létükben önmagát ismétlő múlt puszta ábrázolója, egy olyan parabola-világ feltámasztója, melyben isteni és emberi nem vált szét. Ez az ősi egység, égi és földi ozmózisos egymásba szivárgása, mely különben a legtöbb mitológia ismert sajátja, s ennek az egységnek örök érvényessége, paradox módon, a személyes mondanivalókat kerülő Weöres egyik legszemélyesebb mondanivalója. S éppen ennek az érvényességnek nagy erejű szuggerálásával éri el, hogy előadásában a régi mese a modern ember, az atomkor végzetével fenyegetett ember tág jelentésű mítoszává emelkedjék.

Ez a teremtésmód, amely a negyvenes évek második felétől kezdve a költői értékekkel mit sem törődő ideológusok és „tartalmista esztéták” heves bírálatát váltotta ki, uralkodni látszik Weöres további kötetein, a költőkénti visszafogadását dokumentáló A hallgatás tornyán (1957), a kicsinyes huzavona árán megjelentetett Tűzkúton (1964) át egészen az 1968-ban kiadott Merülő Saturnusig. Ebben az utóbbi kötetben, a Merülő Saturnusban Weöres a személytelenítő költészet modorában ugyan még egyre-másra eleveníti fel és rafinált nagy freskókban ábrázolja a régi kultúrhistória jeleneteit, József eladását például vagy Venus és Tannhäuser történetét. Ezek a vulkánikus évek utórezgései. De a kötet alapanyaga mégis más.

Weöresnek egy másik arcéle, melyről eddig még nem beszéltünk, fordul itt élesebb fénybe, nem a mítoszteremtő, hanem a játékos, a kísérletező, a pastiche időnként zseniális mestere. A szavakkal való élés és visszaélés költészetünkben páratlan championja. Olyan, akinek kisujjában van a nyelv információs funkciókon túllépő kombinatív lehetősége, önállósult hasznosításának minden csínja-bínja. Aki korrekt, vagy tréfás hamisjátékban – ahogy kedve tartja –, de mindenütt nyerő. Itt, a Merülő Saturnusban – bár minden eddigi Weöres kötetben jelen volt – ez a készség egyszerre dominál. A Hódolat Arany Jánosnak című verse például Arany-imitációiban a nagy elődnek ötféle hangját szólaltatja meg perszifálva, s ugyanezzel az utánozhatatlan imitáló készséggel művébe emel két örmény szerzetest, két szláv költőt, s átkölti francia fordításból Narecki Gergely tizedik századi örmény pátriárka himnuszainak egész csokrát. Mindez azonban hagyján ahhoz a bravúrhoz képest, amelyet a kötetben már szereplő, később önálló kötetté duzzasztott Psyche-versekben a pastiche terén létrehozott. De erről, a múlt századi magyar költőnő leleményes megteremtéséről, letűnt nyelvi rétegeinek újraélesztéséről, a Psychét ihlető idegen hatások érzékeltetésének tüneményes nyelvi trouvaille-jairól talán fölösleges is beszélnünk. Fölösleges, hisz mások annyit beszéltek róla. Mindez a teremtő játék, mindez a pastiche bármi magas művészi fokú, voltaképpen belefér a szerepjátszó, beleélő költészet kategóriájába. Homogén továbbfejlesztése annak, ami eddig volt, az eddig létrehozott weöresi műnek.

Ám a Merülő Saturnusban megjelenik egy új elem is, ami kibontakozva még nagyobb teret kap a Posta messziről kötetben (1984), s ami szinte betölti a kezünkben levő új Weöres-kötetet, a Kútbanézőt. Weöres ugyanis a Merülő Saturnusban (a cím jelképi jelentése nem véletlen) tér vissza ahhoz az élményanyaghoz, amelyet a cikkünk elején idézett Öregek című versben tizenhatévesen képzeletben bejárt. Csakhogy ezt az újrafelfedezést már nem a képzelet, az empátia diktálja, hanem a tapasztalat. A napról napra átélt, megfigyelt öregedés, az erők gyengülése, a kénytelen – bár szerencsére még egyre képzeletbeli –, de már közvetlen szembenézés az elmúlással. Az életrajzi anyagról nem beszélő, a vallani nem tudó, nem akaró költő, a személytelenség elvi hirdetője válik ettől a szemünk láttára megrendítően, elgondolkoztatóan személyesebbé. Sőt személyessé, vallomásossá. A Kútbanéző a léttörvényeket feltáró mitikus vállalkozások után a leegyszerűsített, a közvetlen szembenézés lírai dokumentuma. Nem mintha nem dolgozna Weöresben most is, itt is, változatlanul az a kíváncsiság, amely a dolgok felszíne mögött a dolgok titkait kutatja, a jelenségvilágnak, a földi enyészetnek szinte animista magyarázata; nem mintha nem élne elevenen benne valami felsőbb és magasabb rendű törvény keresése, amely az egész költészetét jellemzi, mégis közelebbről és magán tapasztalva a megpillantott törvényt, költői nézőpontja fordulóban van. Nem hiába mondja a kötet előszónak is beillő fülszövegében Károlyi Amy, hogy az utolsó tizenöt évben Weöres költészete szubjektív irányba tolódik, és hogy a magyar irodalomban a romantika által túlduzzasztott én-kultusszal egykor szembeforduló Weöres ma személyesebb lírát ír; s hogy az személyes-e vagy személytelenítő, döntse el az olvasó. Hiszen a csaknem hiábavaló kategorizálásnál fontosabb, hogy a vers jó-e vagy sem, képes-e magát beleérezni az olvasó.

Bizonyos, hogy Weöres már elég jó ideje, és ennek az új kötetnek a verseiben különösen, közelebb enged magához, személyes sorsát-baját közvetlenebbül mutatja meg. Például amikor így kezdi egyik versét: „Elfelejtettem verset írni. / Pedig vers nélkül / nehéz kibírni”, akkor – ha nem is vesszük szó szerint a vallomást – nem az általános emberi, hanem a szubjektív szenvedés mélyét érezhetjük meg. Ha azt olvassuk: „Idegen vagyok önmagamnak” vagy azt a töredéket: „Az egész világ / hiánycikk / csak egy tarka / álom marad”, akkor egyre mélyebbre ereszkedünk abba a személyes szenvedéskútba, melynek állandó közérzetét nem nehéz kikövetkeztetni a Tövistermő című kis hatsoros versből:

 

Gondolatok helye fáj, immár bénult az elme, salátabokrot sem terem, önmaga veszedelme. Várja, mikor jön a halál. Addig tövistermő.

 

Bármi kétségbeeséssel számoljon be is a költő állapotáról, vagy bármit akarjon is szuggerálni róla, ennek a „tövistermő” korszaknak is Weöres a teremtője. Ha nem fog is bele olyan hosszas és nagy elmekoncentrációt igénylő kompozíciókba, mint híres remekművei keletkezése idején, ott a keze nyoma a töredezettebb, elkapottabb versein; azok között is akad nem egy, amely nagy erővel felizzik, tűzijátékával megvilágítja a teljes emberi égboltot. Sőt olykor még gondolatszikrái is, mint egykor régen, messzire világítanak. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek belőlük egy kétsorost és egy háromsorost: „Kidobjuk-e vajon – kérdezi a kétsoros – a tönkrement rossz holnapot?”, a Háromsoros (ez a címe is) pedig ezt állapítja meg: „A teremtés után / a pokol első napja / még verőfényes.”

De mi hát ezeken a töredékeken, az éppen nem idézett „odavetett” sorokon a weöresi kéznyom? Mi az, ami a magyar olvasó számára úgy szakítja ki őket a versek mindennapi áradatából, olyan kivételes, csaknem ereklyeként tisztelt pozícióba emeli, mint az örök mesternek, Arany Jánosnak cédulákra, papírszeletekre írt rögtönzéseit? Valami már-már Arannyal rokon képesség munkál változatlan intenzitással a mai Weöresben is. Hogy mi valójában? Az Egy fogalom kanyargásai című versében nagyjából fel is tárja. Egy fogalom: a vitorlás jut itt az eszébe, s ez a szó a költő képzetei között elindul, útra kel, s ahogyan halad, sorra érintésközelbe hozza a rokon fogalmakat, a partvonalat, hegyet, világítótornyot, kagylót és medúzát, és a vers tüneményes gyorsaságában pillanatok alatt éri el a napot és a holdat, a világosságot s a sötétséget, a pályáján mozgó földgolyót a kozmoszban. Mi a titok ebben? Az, hogy Weöres sajátos szótárában a szavak költőileg mágnesesek: verssé állnak össze, rejtélyes, csak általa létrehozott delejezettségük következtében – éspedig egy bizonyos kozmikus haladvány szerint. Ez a delej ma, a „tövistermő” korszakban, változatlanul eleven.

Így hát a Kútbanéző, ha a régiekhez képest szubjektívabb, ha közvetlen vallomásokat tartalmaz is a költő közérzeti állapotáról, mégse más, mint a többi Weöres-kötet. Hozzájuk csatlakozik szorosan. Legföljebb fogódzókat is kínáló emberi sorsot, személyes emberi legendát sző bele e költészet fémesen csillogó, isteni szövetébe.

 

Az összes Pilinszky

Megjelentek hát Pilinszky János összegyűjtött versei. Jelenits István lelkiismeretes gondozásában, tartózkodóan tárgyszerű utószavával. Nem kell az olvasónak elmondanom, hogy kicsoda Pilinszky, milyen helye van századunk magyar s talán világköltészetében. De szemtanúként, az idő sebes múlása miatt elmondhatok az összegyűjtött versek ürügyén adatokat, tényeket arról, hogy milyen körülmények között jött létre ez a nagy-költészet. Ne takarja azt feledés.

1948 augusztus havában – pontosan egy időben azzal, hogy az Újhold utolsó száma megjelent (versrovatát jó darabig Pilinszky szerkesztette) – a Magyarok című folyóiratban (IV. évfolyam, 6. szám) a fiatal költészetről Seregszemle címen terjedelmes tanulmányban számolt be Lukácsy Sándor irodalomtörténész, aki nem sokkal később a vonalasított könyvkiadás egyik irányítója lett, a döbbenetes selejtjegyzékek kiadója. (Bocsássuk előre: egykori működésének kritikájával ő nem maradt adósunk.) Az említett tanulmány, mely még éppen csak előlegezte, szordínóval alkalmazta az 50-es évek kíméletlen kritikai hangját, Pilinszkyről a Harbach 1944 című vers idézése után így beszélt: „Az emlékezés fájdalmánál azonban nem jutott tovább Pilinszky; ezek voltak legemberibb hangjai, s ezután nem következett semmi. Pilinszky költészetének forrása belülről apadt el; változatai kimerültek, kívülről, úgy látszik, nem telítődött új élményanyaggal – ma már alig ír verset. És mi lesz Nemes Nagy Ágnessel?” – veti fel a kérdést a folyamatos szöveg. – „Tarthatatlanná vált intellektualizmusa mikor éli föl utolsó tartalékát, az utolsó variációt is? … Meddig elégíti ki önmagát ezzel a vér nélküli árny-költészettel, látszat-költészettel?”

A tizenegy nyomtatott oldalt kitevő, részletes tanulmány, úgy tetszik, a költők értékelésének sorrendjében egyfelől F. Nagy László, Tóth Gyula, Kormos István, Kuczka Péter, Aczél Tamás, Somlyó György, Darázs Endre, másfelől Rába György, Jánosy István, majd az említettek mellett Szabó Magda, Lakatos István és Derzsi Sándor költészetét vagy verspublikációit tette mérlegre. Idézem értékelésének két kulcsmondatát: „Egy azonban biztos: korszakunk igazi költője csak az lehet, aki szélesre tárja inspirációinak kapuját a népi demokrácia életének problémái előtt.” A második idézendő mondat, a tanulmány summázó zárómondata, ugyanezt a gondolatot ismétli: „…a feladat a népi demokrácia problémáival állandóan érintkező teljes ember minden oldalról történő bemutatása”.

Nos, nézzük meg, mi az a „semmi”, ami a Harbach 1944-re következett, amit Pilinszky a 45 utáni időszakban létrehozott. A Jelenits István szerkesztette kötet a versek megjelenési helyét és dátumát, nem a keletkezési idejüket tünteti fel. Ez az óvatos tárgyilagosság az adott körülmények között olykor félreveztő. Így például Pilinszky költészetének éppen egyik csúcsát (ha nem a csúcsát) képező Apokrif esetében. Ez a kimagasló versvállalkozás, mint ahogyan jelzi a kötet tartalomjegyzéke, a Csillag című folyóiratban jelent meg 1956 júliusában. Keletkezni azonban sokkal korábban, 1951-ben, legkésőbb 1952-ben keletkezett – a megjelenés minden reménye nélkül. (Pilinszky 1954-es datálása egyik kötetében odavetett, nem irányadó.) Számolnunk kell ugyanis azzal a ténnyel, hogy Pilinszky 1948-ban, kiváló költők táborával együtt (Weöresékkel, Nemes Nagy Ágnessel, Csorba Győzővel, Takáts Gyulával és legmeghittebb társával, Toldalagi Pállal) Rómában tartózkodott, s mire hazatért, a magyar irodalmi világ már erősen fordulóban volt, a politikában már messze túl voltunk az első koncepciós pereken, Pilinszky publikációs lehetőségei megcsappantak, s amint azt az Összes versek tartalomjegyzéke bizonyítja, a Vigilia kivételével hamarosan fölszámolódtak. Egyébként az irodalmi fordulat irányítója: Lukács György, az idézett tanulmány írójának tanítómestere, gondolati-esztétikai ihletője is történetesen Rómában tartózkodott. Másik tanítványának, Szigeti Józsefnek az idézettnél kíméletlenebb hangú, még inkább elítélő líra-tanulmánya már megjelent. Ez az időszak Kuczka Péternek és a népi kollégista költök felívelésének és tündöklésének időszaka, mindazon költőké, akik „szélesre tárták inspirációjuk kapuját a népi demokrácia életének problémái előtt”. A hatalom nem volt hálátlan e fiatal költőkkel, volt közöttük olyan, aki 1956-ig háromszor kapott József Attila díjat (Nagy László), közülük hárman kaptak Kossuth-díjat, az egyik 22 éves korában (Juhász Ferenc), s Aczél Tamás a Kossuth-díjat követően még Sztálin-díjat is. (Más kérdés, hogy a kitüntetettek csakugyan hittek a megénekelt kommunista jövőben; többnyire a vidék elmaradt életéből emelkedtek ki, s elkápráztatta őket a remény, valamint az elébük táruló érvényesülési lehetőség. Talán fel sem fogták, hogy míg ők az élre törtek, mások előtt a pálya lezárult. Javukra kell írni, hogy amikor szinte csak maguk álltak a porondon, ők tudtak elsőként nyilvánosan szólni a kiábrándító valóságról.)

A kitüntetettekkel szemben az ötvenes években a megjelenésből már kizárt Pilinszky 1947-ben és 48-ban olyan verseket publikált, mint a híres Francia fogoly, Tanúk nélkül, In memoriam N. N., Mire megjössz, Senki földjén stb. Ha a versek kezdő sorait idézném, a verskedvelő olvasó tán folytatni is tudná őket (maguk a címek ugyanis ritkán keltenek megragadó képzeteket), hiszen ma már elmondható, hogy e versek líránknak maradandó darabjai. Egy biztos, Pilinszkynek 1949-re készen állt egy új kötete. (Az első kötet, a Trapéz és korlát, ha jól tudom, mindössze 200 példányban jelent meg 1946-ban.) Hogy honnan tudok erről a készen álló és sosem megjelent kötetről? Bóka László államtitkár, maga is költő és esszéista (József Attiláról például egészen hasznos kis könyvet írt) dicsekedett azzal e sorok írójának, hogy Pilinszky második kötetének megjelenését ő állíttatta le, ő tiltotta be. Ma is látom holdkóros mosolyát a közlés közben. (Egyébként Hegedűs Géza írta meg róla a hetvenes években a Száz magyar író című Móra-kiadványban, képes volt dicsekedni még azzal is: előbb politikailag feljelentett egy írót valamelyik alkotásáért, majd idővel ugyanazon művéért kitüntetésre javasolta.)

A szelek fúvása szerint. Mert jött az olvadás éve, 1953. Ez azonban csak az úgynevezett pártos írók helyzetén könnyített, nekik egyszerre lehetőségük nyílt célozni arra (a Nyírségi napló, A tékozló ország például), amit az emberek tudtak, tapasztaltak, de jó barátok közt is csak félszavakkal mertek szóba hozni. A félrehúzódott, mélyebb rétegekben dolgozó, a politikai propagandától tartózkodó íróknak – ilyenek voltak többek között az Újhold írói is – ezt nem volt szabad. Ők erre korábban lelkesítő versekkel nem váltottak jogot – műveik 53 után is az asztalfióknak készültek. Szabó Magdának például, aki a versről akkoriban tért át a prózára, már olvastam 1954-ben és 55-ben a Freskó és Az őz című regényét kéziratban. (Csak 1958-ban és 1959-ben jelent meg.) Helyzetükre nézve elmondok egy jellemző esetet. 1956 elején a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, Illés Endre elkérte Nemes Nagy Ágnes nem publikált és a korszak alatt véges-végig titokban tartott verseit. (Csak a barátok ismerték: Jékely, Kálnoky, Rónay és a nemzedéktársak.) Illést esszéi és novellái alapján joggal a rangos irodalom képviselőjének és kvázi cinkosának tekintettük. Így adta vissza a verseket, meleg-barna hangon, elragadtatottan: „Ágnes, maga nagy költő!” Majd a szokott Illés Endre-i tartózkodásra váltva: „Csak nem képzeli, hogy ezeket a verseket ki lehet adni? Ezeknek!” A versek kiadására néhány hónap múlva Hegedűs Géza, a Magvető akkori igazgatója kötött szerződést, és 1957-ben Bodnár György, az új igazgató meg is jelentette őket. Ez a Szárazvillám kötet, mely a költészet magas fokán igencsak szélesre tárta inspirációi kapuit a népi demokrácia problémái előtt: értsd: igencsak jelen volt benne az ötvenes évek szörnyű atmoszférája. Pilinszky, Illés fent emlegetett nimbuszára tekintettel, ragaszkodott a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz. Ez neki az 56 utáni megjelenést illetően egy év késedelmet jelentett. Illés Pilinszky kéziratát kiadta lektorálni a Rákosi-korból átöröklött irodalompolitikai hangadóknak, akik közben tekintélyes egyetemi tanárok, sőt akadémiai tagok is lettek. Illésnek ilyen volt a kiadói gyakorlatban a beidegződése. Bámulatos, hogy 57–58-ban ezek az irodalmi hangadók mennyire liberálisok lettek. Beleegyeztek a kötet kiadásába, ha – mint Pándi Pál kívánta – Pilinszky még egy KZ-láger verset ír. Ez lett a Ravensbrücki passió, melyet Pilinszky, a KZ-költészet világirodalmilag is kimagasló költője, meglehetős kínnal hozott létre, és változataiban barátainak mutogatott. Íme a története annak az 1000 példányban megjelent Harmadnaponnak, mely a Pilinszky-líra csúcsait tartalmazza.

A Harmadnapon 46-tól 58-ig gyűjti egybe a verseket. Összesen 35 verset. Az első kötet 18-at tartalmazott. A Nagyvárosi ikonok (1958–70) további 17 verset. Összesen 70 vers tehát. Ez a Pilinszky-nagylíra. (Nem mennyiségen múlik a költészet!) Ezután 71-től 75-ig, a négy év alatt, az évi két-három verssel szemben a költő negyvenet-ötvenet írt, és lírai életművét majd megháromszorozta.

Ez a hirtelen termékenység a költői módszer változása következtében vált lehetségessé. Pilinszky ezekben a versekben a maga szubjektív szempontjából nem volt már úttörő, hanem inkább eredményei hasznosítója. Ha indulása és kibomlása idején sajátos belső világának felfedezője, roppant őszinteségű feltárója volt, itt már a kialakult közérzet tényeinek naplószerű feljegyzéseit kapjuk. Kész motívumok állnak rendelkezésére, szinte össze lehet gyűjteni az előzményekben már alkalmazott, felnövelt jelentésű szavainak sorát (bárány, tenger, monstrancia, sivatag, kő, vesztőhely, hóhér stb.); rá lehet mutatni jelzőinek és jelzett szavainak ellentéteket rejtő belső szerkezetére, mely mindig valami összetett, ellentéteket magába ölelő tragikus közérzetet, elkerülhetetlen „édes” pusztulást fejez ki. Ez a különleges pusztulás már a Trapéz és korlát első versétől Pilinszky alapvető mondanivalója. Kifejező formája lett később ennek a sajátos közérzetnek a kívülről látott KZ-tábor, melynek a költő nem volt áldozata; ne tévedjünk: formája csak, mint József Attilának a külváros, vagy mint azt Halász Gábornak írta: a szocializmus. Majd lett Pilinszkynek további formája az 50-es évek, melynek már személyes áldozata volt – ha nem is Recsken vagy börtönben.

Itt, ezekben az újabb versekben azonban az az irracionális remény is alig eleven már, hogy eljön a végítélet és megszünteti a kivetettséget, a megalázottságot, s hogy az a nap – bármi különös képzet, és a katolikus dogmatikával alig összeegyeztethető – nemcsak felmagasztalásunk napja lesz, hanem a paradicsomi lét újrakezdéséé is. Az időmúlás, a tények, a szeretet vagy a testi vágyódás tényei csakugyan a végkifejlet, az üres pusztulás felé mutatnak itt. Ez a termékeny korszak (Szálkák, 1971-72, Végkifejlet, 1973-74, Kráter 1974-75) – hadd figyelmeztessek rá ismételten – már a posztsztálinizmus szülötte, a KZ-élmény és a személyi kultusz után, objektíve jobb körülmények között. Mégis, hogy magától Pilinszkytől vegyem a hasonlatot, nem más ez a ziháló termékenység, mint egy kerub végső verdesése. Az emlegetett kettőség, az „édes vesztőhely”, „a komor, sötét mennyország” kettőssége szűnőben. „Tanítsatok meghalni engem is / ahogy beszélni, járni megtanultam / valamikor” – mondja itt (Zárójelben). Vagy: „Ki üdvözülten porladok a földben / Isten előtt kevésnek bizonyultam” (Summa). Mintha a Harmadnapon című kötet egy négysorosát bontaná ki vagy éppen csupaszítaná le a fentiekben: „Lakatlan kő, hever a hátam, / emlékek nélkül, nélkülem / az évmilliók halott hamujában. / Hideg szél fújdogál.”

Nagy líra ez is, roppant intenzitású. Pilinszky költői egyéniségének utánozhatatlan jegyeivel. A szavak egymásbaillesztésének meglatolt evidenciájával, a kijelentéseknek többnyire ütés-fokú erejével. De leszűrés, képletbe foglalás inkább, algebrai egyenlet a megoldás reménye nélkül, inkább összefoglalása egy közérzetnek, mint felfedezés jellegű, részletes kibontása. A versek egykori fogadtatásának esztétikai – esetleg igaztalan – ambivalenciája ebben rejlik.

Az összegyűjtött kötet eddig nagyjából követi a költő életében megjelent és általa elrendezett Kráter című kötetet. A továbbiakban az új kötet kiegészül a költő által valószínűleg tudatosan elhagyott vagy elfeledett versekkel, majd meséivel és műfordításaival.

Az utóbbi két résznek külön története van.

Az ötvenes években Pilinszky korrigálásból élt. Az akkori kétes értékű irodalmi produkció javítgatásával rontotta szemét. A hallgató, félresodort íróknak többnyire az ifjúsági irodalom művelése kínált egzisztenciális mentőkötelet. Az Ifjúsági Könyvkiadó akkori igazgatójának érdeme, kivételes helyzetéből fakadt lehetősége (Gerő Ernő sógornője volt), hogy minden tehetséget akceptálhatott, ifjúsági íróként. Tamási Árontól kezdve, kinek az a bizonyos selejtlista minden művét indexre tette, Mándytól Mészölyig hosszú sorát életben tartotta a tehetséges íróknak. A kényszerű helyzet következtében – „használjuk ki helyzetünk hátrányait” – hirdette Mészöly – soha olyan magas színvonalú nem volt az ifjúsági irodalom, mint azokban az években. T. Aszódi Éva, mint szerkesztő akkoriban, 1955-ben harcolta ki – effektív harc volt – Weöres Bóbita kötetét, még a cím is, mint ahogyan azt Weöres elismerte, tőle származik. Aszódi Pilinszky számára is zöld utat szerzett. Meg is jelent az Ifjúsági Könyvkiadó egyik-másik antológiájában nem egy e kötetben szereplő meséje, „gyerekverse”. Idézőjelben mondom, mert igaz, hogy mesék ezek, megragadó mesék, de jellegzetességük, hogy személetük már-már gyerekfölötti. Egy idő múlva Kormos István barátunk, ő is szerkesztő volt a kiadónál, jelezni volt kénytelen, hogy a megnyílt lehetőség Pilinszky számára nincs többé. Így a Pilinszky-mesék egybegyűjtve 1957-ben a Magvető kiadónál jelentek meg – melynek különben akkoriban már lektora volt –, első felesége, Márkus Anna illusztrációival. Csak sokkal-sokkal később, 1974-ben gyűjtötte össze őket e sorok írója, a Móra kiadó szerkesztőjeként A nap születése címen. Ám ebből a gyűjteményből, mint most az összes versekből is, véletlenül hiányzik egy mese. (Az Ég és Föld gyermeke című, amely a Mesék, történetek, 1952-53 című antológiában jelent meg.)

Más dolog megint a fordítások kérdése. Az ötvenes évek eleje még azt is megszabta, hogy a kompromisszumot nem kötött költők közül ki fordíthat, ki nem. Pilinszky inkább a fordítástól elütöttek közé tartozott. Pedig ez volt az az időszak, mikor sorra készültek a világirodalom nagyjainak gyűjteményes vagy válogatott kiadásai (Racine, Molière, Shakespeare, Goethe, Schiller, Hugo, Heine, Burns stb.). Pilinszky Kéry László és Kormos István baráti szolidaritásából 1950-ben Burnst fordíthatott. Burns és Pilinszky – micsoda alkati ellentét! Pilinszky különben sem volt a belehelyezkedés, a formaművészet mestere. Másképpen viszonyult a vershez, sokkal kevésbé technikailag vagy éppen a játékosságot élvezve, mint általában a költők. Burns fordítása kínszenvedés volt számára, érződik megoldásain. Amikor egy másik szerkesztő, a Burns-versek után, hasonló segítőkészséggel, Victor Hugo-fordításokkal bízta meg, nem is fogott neki a munkának, hanem Rónay Györgyöt kérte meg, hogy fordítsa le a verseket helyette. Rónay mint katolikus költő, a koalíciós korszakban még képviselő is, akkoriban teljességgel ki volt zárva az irodalmi publikálásból, csupán a Vigiliában, a katolikus folyóiratban jelenhetett meg. Fölösleges tán mondanom, Rónay a fordítás nagymestere volt. Modern francia líra című válogatása 1939-ben, Rimbaud-versek című önálló kötete 1944-ben jelent meg. 1947-ben Új francia költők címen bocsátott közre ugyancsak önállóan egy versgyűjteményt. Hugót is fordított saját kedvtelésre, éppen akkoriban jelentek meg fordításai a Vigiliában. Pilinszky ezért fordult hozzá. Rónay megcsinálta a fordításokat, és a maga csaknem szent nagylelkűségében alájuk gépelte: „Fordította Pilinszky János.” Csakhogy közben, úgy látszik, változtak azok a bizonyos szelek, vagy ki tudja, valaki felsőbb helyről kifogásolta Pilinszky foglalkoztatását. A Rónay fordította Hugo-verseket Pilinszky mindenesetre így kapta vissza: „A kezdő fordító minden gyermekbetegsége rajtuk van.”

Rónay fordításai a Jelenits-gyűjteményben természetesen nincsenek benne. Ami benne van, mind hiteles; még a kötetekből kihagyott versek is érzékeltetik a félreismerhetetlen Pilinszky-hangot. Ez a hang, mint mondottam, mélyen tragikus, s az öröm csupán a kreatúra tragédiájának ellenpontjaként, mintegy a tragikusság elmélyítéseként van jelen benne. Ez még a gyerekeknek szánt meséken is érződik, mint az esendőség tudomásulvételéből fakadó részvét szomorúsága, vagy mint félálomban hallott s szorongva figyelt extraszisztolés szívdobogás. Ez a hang, a Pilinszky-líra legsajátosabb, legszuggesztívabb jegye – kár volna tagadni – a Harmadnaponban érte el érzékletességének maximális evidenciáját. A KZ-lágeremlék itt erősödött fel az 50-es évek tapasztalataival. Itt általánosodott. S mivel a magyar versemlékezetbe csak az egészen nagy versek épülnek bele – kinek-kinek van egy egyéniségéhez szabott verssorozata –, az ehhez a sorhoz kacsolódó Pilinszky-versek is ebből az időből valók. A Harbach 1944, a Francia fogoly, A Szerelem sivataga, az Apokrif. Számomra ezek ízesülnek bele abba a sorba, amely a XVIII. században A Magánossághoz című Csokonai-verssel kezdődik, az Előszóval, Az emberekkel, a Magányban cíművel folytatódik, hogy a XX. században olyan verseket öleljen fel, mint a Vér és arany, az Ősz és tavasz közt, Jónás imája vagy a Karóval jöttél.

S ezzel a felsorolással helyét, rangját is jeleztem Pilinszky költészetének a magyar lírában.

 

Pilinszkyről vitatkozva

Bármennyire distinktív és meggyőző az, ahogyan Béládi Miklós bevezetőjében Pilinszky János vallásos világképét megközelíti, mégis felkelti ellenkezésemet. Szubjektív oka ennek az, hogy régi híve vagyok Pilinszky költészetének, és amikor az a negyvenes években magával ragadott, a legkevésbé sem vettem számba az akkor még csak rejtve megnyilatkozó vallásos világképét. Egészen más, sötét tónusú, egyedi mondanivaló, valamint a megformálás elsőrendű, hiperszuggesztív módja alapján tartottam kiváló, nagyszerű költőnek. De hogy vallásos vagy katolikus? Nem, így nem gondolkozhattam róla. Miért? Mert ezekben a kategóriákban, úgy ahogyan történetileg kialakultak és társadalmunk tudatában megjelentek, van valami leszűkítő jelleg, a költőnek éppen a költő mivoltát kisebbítő árnyalat. Ha számba venném, felsorolnám, kiket tartott az utóbbi félszázad irodalmi tudata katolikus költőknek, és kiket viszont a magyarság egyetemes költőinek, akkor a két névsor szétágazása erre elég bizonyíték volna. További szubjektív-objektív indokom a kategória elleni ódzkodásra az a tény, hogy Pilinszkyt a személyi kultusz éppen abban az időben törölte, és éppen világszemléletére, katolicizmusára hivatkozva, a magyar költők sorából – és nem is kis időre, hanem csaknem egy teljes évtizedre –, amikor századunk általános emberi botrányával és annak létezést kikezdő következményeivel szembenézett. Amikor tanúságot tett és feleletet fogalmazott arra, amire a század fiainak – még a később születetteknek is – valamirevaló feleletet kell adniuk: hogyan lehet tovább élni Auschwitz és Mauthausen és általában a második világháború emberirtása, kínzása és tipró megaláztatásai után. Költészetének azokra a világirodalmi rangú nagy teljesítményeire gondolok itt, amelyeket nagyjából mindnyájan betéve tudunk, a Harbach, 1944-re, a Francia fogolyra, a Frankfurtra, az Aranykori töredékre és természetesen az Apokrifra.

A létezés végső kérdéseivel néz szembe itt Pilinszky – mégpedig a konkrét, iszonyatos élmény hatása alatt, az élmény-hatást mintegy továbbadva az olvasónak. Tudnivaló, hogy mindezt mi váltotta ki, milyen véletlenül (magyar katonaként) átélt tapasztalatsor. Hitler kaini tette (hogy magam is keresztény jelképpel éljek), a haláltáborok több milliós áldozatú Szent Bertalan-éje (hogy vallástörténeti legyen metaforám) az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságát, a szenvedés extatikus mértékét, a bűn hatalmát vastörvénnyel írta belé. A nem elvontan felismert, hanem konkrétan látott létabszurditás a létérzetét roncsolta meg. S ez a szenvedésre bár eleve fogékonyan, mégis a fiatalkori, a csaknem biológiai eredetű illúziók idején érte. (Ahogyan egész költői nemzedékének specifikus jegye: a fiatalkori illúziók idején kapott háborús dezillúzió.) Ennek hatására alakulnak ki ma is használt, sőt egyre többször alkalmazott képei és motívumai: a csupasz falnak állított fogoly, a csíkos rabruha, a mázsás cipő, a több tonnás kiskabát, a kivégzőosztag kockacsendje, az újra és újra megidézett, örökös vesztőhely. Ekkor jelenti ki először: „E világ nem az én világom / csupán a testem kényszere”.

Láthatólag itt alakult ki benne az oldhatatlan magányérzület és a létabszurditás képzete – amit már Béládi Miklós is említett -, s itt fogódzik meg először, mint egyetlen valóságos fogódzóban, az utolsó ítélet igazságtevésében, a transzcendens kegyelem jóvátételében. Mindez, igaz, itt vetül fel először, itt formálódik ki, de költészete egészére nézve, mikor rögzül? A lírai termés egészét tekintve, úgy képzelem, nem jogtalan felvetni ezt a kérdést, és kísérletet tenni a válaszra. Összevetve a 40-es, 50-es évek termését a 60-as és 70-es évek lírai termésével, szembeszökő a változás: a konkrét létérzet érzékletes újrateremtésétől fokozatos a tolódás az elvont regisztrálása felé. A közérzetnek mintegy algebrai leképezésére. S ahogy nő az elvonás, az élményszerű inkább csak jelzésre való redukálása, úgy összpontosul a mondanivaló a kivetettségre és az abszurditásra. Mintha Pilinszky költészete előző felében az okait tárta volna fel annak, hogy miért lett olyan a világképe, amilyen lett, s a második részben a már meglevőt inkább csak illusztrálná, meditative gazdagítaná. Igen, de meddig tart az oknyomozás, vagyis meddig hatékonyak az okok, s mikor kezdődik az illusztráció vagy a puszta tovább-gondolás? Mettől mondhatjuk, hogy a belső történés-alakulás véglegesen eldőlt, s többé semmi sem változtatható? Nem, nem szűnik meg az oknyomozás a háborút követő években, pedig úgy három feloldó, kiírásra, gyógyulásra alkalmas év is következik, hanem tart hosszan-hosszan – nem állapítható meg pontosan, de csaknem a hatvanas évek közepéig. Az azonban pontosan tudható, hogy az első szakasz mindenki által ismert nagy verseinek java része az ötvenes évekből való. Keletkezésük idején meg nem jelent, az asztalfióknak írt versek. A belső fejlődés nyomonkövetéséből világosan kiolvasható tehát, hogy Pilinszky a háborús élmények után az ötvenes években megint olyan újabb tapasztalatokon ment keresztül, melyek nem oldották, hanem csak megerősítették korábbi létérzetét. A háborús állapot számára itt, az ötvenes években állandósult, s lett – mint József Attilának a proletariátus – önkifejezésének formája. Képzetei az emberi egzisztencia kiszolgáltatottságáról, a lét abszurditásáról rögzültek. A magány-érzet és a reménytelenség ekkor lesz világképének mozdíthatatlan része. Reménysége csupán egy marad: az utolsó ítélet utáni remény.

Igaz, ez a katolikus örök üdvösség hite. Vagy közelről emlékeztet rá, mint annak egy egyedi változata. Mégis, a katolikus költő általános, tágas kategóriáján belül – azt eszemmel igen, de szűkítő tartalmai miatt érzelmeimmel el nem fogadva –, keresném azt a specifikumot, ami csak Pilinszkyé. És ezt éppen az ötvenes évek elején írt Apokrifban szeretném tetten érni. A végítéletről van itt szó, mint később annyi versben. De ha valaki majd egyszer összeveti az Apokrif végítélet-képzetét az elvont korszak, a Szálkák vagy a Végkifejlet végítélet-képzetével, akkor elgondolkozhat azon, hogy az Úr ítélkezése úgy azonos-e az igazságosztással, a kiszolgáltatottság megszűnésével, a reménnyel vagy a világ tényleges megvalósulásával, mint a későbbiekben. Felfigyelhet arra, hogy a szenvedő létezés boldogtalanságánál nagyobb gyász itt, nagyobb boldogtalanság a költő számára a létezés megszűnése. S ez: a boldogtalanság kettős tagadása: már-már egyetlen ellenkező előjelű állítás. „Jó volna élni még” – mintha a búcsúzó Kosztolányi nagy életnosztalgiája vetülne rá itt a létezés sötéttel rajzolt formáira. Mintha az együttérzés, a részvét, a fájdalmas szeretet révén bársonyos volna a vers legfeketébb feketéje is. „Valamikor a Paradicsom állt itt” – állítja a világról Pilinszky. Igen, a Paradicsom.

Mély érzelmi kettőség dolgozik a versben: szenvedélyes kapcsoltság a léthez – s ugyanakkor rettenetes, fájdalmas elutasítása. Paradoxon ez, teremtő, feszítő paradoxon, mely fényes lobbanásokkal hatja át nemcsak a verset, hanem Pilinszkynek csaknem egész költészetét. Valami olyan nagyfeszültség jelenlétével, mely világképének nem pusztán filozófiai, hanem már költői specifikuma. És az én szememben a költői specifikumokról mindig is hasznosabb, inkább körülhatároló, inkább értékjelző beszélni, mint a túláltalános, elvont, derivált világkép-kategóriákról.

 

*  *  *

 

Bodnár György nagyon fontos dolgot mondott ki akkor, amikor azt fejtegette, hogy Pilinszky elutasítja mind a spontán élménylírát, mind a világnézetnek kifejtő, racionalista versbe-foglalását. Valami mást hoz létre, mint ami az eddigi magyar költészetben általában uralkodott. Kevés olyan törekvés van ugyanis a magyar költészetben, amely előkészítette volna költői kibontakozását, amely hasonló célokat hasonló eszközökkel szolgált volna. József Attiláról, mint elődről már történt említés, de nem ő, hanem valójában mások teremtették meg azt az újfajta verstípust, amiről itt szó van. Az a verstípus, amelyen Pilinszky is ír, úgy mondanám, olyan objektiváló forma, amelynek célja nem a beszámolás, a vallomás, a pillanat rögzítése, hanem a létrehozás, az újrateremtés. Minek a létrehozása, újrateremtése? A közérzet mélyen rejlő, állandó és legfontosabb tényeinek. Mindannak, ami egzisztenciát érintő, egzisztenciális jelentőségű. Pilinszky tehát sokkal kevesebb dologról, „lírai témáról” ír, mint a többi költő, de mindig a legnehezebben elmondhatóról és egyben a legégetőbbről. A verssel olyan komplex érzésállapotokat szuggerál, amelyeknek megközelítésére nincs szavunk, amelyeknek átadására neki kell jelzőrendszereket teremtenie. Ebben a teremtésben nem megy el addig – legalábbis nem első korszakában –, mint az objektív líra létrehozói, akik „tárgyi megfelelőt” választanak érzelmeik számára, azaz úgy írják le a világ általuk kiemelt jelenségeit (vagy szituációit), hogy azok az olvasóban felidézzék a közölni kívánt érzelmet. Mégis tárgyiasító módszere túlnyomóan velük rokon, nem egy versében, például az Apokrifban, azonos is.

Szabolcsi Miklós helyesen figyelmeztet arra, hogy Pilinszky verseiben a dikció nagyon gyakran vitatkozik a tartalommal, s hogy ez olyan világirodalmi jelenség, amelynek költészetünkben Adytól József Attiláig megvan a beplántált hagyománya; azt is helyesen állapítja meg, hogy Pilinszky dikciójának, sőt a semmivel szembenéző közléseinek van egybeesése, rokonsága a késői József Attilával is. (Ez főként a fiatal Pilinszkyre érvényes.) E megállapítások azonban minden pontosságuk és bizonyíthatóságuk ellenére, csupán részigazságok. Ahogyan csupán részigazság volna – tovább folytatva a vizsgálódást – bizonyos képalkotási tendenciák alapján Pilinszkyt a szürrealisták törekvéseivel rokonítani. Felfokozott jelentőségű jelképei miatt szimbolizmusáról beszélni.

Mindezek – elképzelésem szerint – jelzőrendszer-teremtésének részeszközei csupán. Mégpedig, mint mondottam, a létérzetet, a közérzet állapotát szuggeráló, újrateremtő, kreatív tárgyiasításé. S méghozzá nagyon is meglatolt, a célnak mindig alávetett, felfedezői tartalmat hordozó eszközök. Ha azt írja: „Mint vesztőhelyen olyan vakító és olyan édes. Úgy igazi minden”, akkor itt az édes jelző nem úgynevezett megsemmisítő ellentmondás, esetleg a szürrealizmus diktálta könnyelműség, hanem annak a szemléletnek, amiről beszéltünk (a dolgok csak pusztulásukban valósulnak meg), a kisarkított hordozója. Ha az Apokrif végén, az „és könny helyett az arcokon a ráncok”-sor után azt mondja: „Csorog alá, csorog az üres árok”, akkor a csorgó üres árok nem egyszerűen egy állítást megsemmisítő stílfordulat. A látszólagos stílhatásnak nála mindig is mély tartalmi hitele van. Ha azt írja: „megáll a kockacsendben” – e mögött a kivégzőosztag képzete áll. Ha azt: „a jelenidő vitrinében égek”, s ha azt: „plakátmagányban ázó éjjelek” vagy azt: „felöltöm ingem és ruhám, begombolom halálomat”, akkor nem eszközi jellegű képtorlasztással vagy képtorzítással kerültünk szembe, hanem olyan különböző fajta, sűrített tartalmat hordozó versépítő-kövekkel, melyek egységesen mind a közérzet átadását, az olvasó számára evidens leképzését szolgálják.

Kevés elődű – bár a versforma szerint a hagyományba kapcsolódó –, másfajta versképzés ez, mint amihez szokva vagyunk. Pontosabban: szokva voltunk keletkezése idején, hiszen ma már másképp nézzük, másképp fogjuk fel Pilinszky nagy versvállakozásait, mint néztük annak idején. Jelképformáló, tárgyiasító kezdeménye beérett, líránkba felszívódott, sőt iskolát is teremtett azzal a név szerint is felsorolható néhány objektív lírikussal együtt, akik – ha más-más szemléleti kiindulásból, de vele rokon módon – célba vették, hogy korunk kisebesedett közérzetét feltárják, létezésproblémáira feleletet adjanak – s így a verset a kifejezésért áthangszerelni kényszerültek.

 

Határ

Határ Győző neve a magyar sajtóban közel négy évtizeden át lenyomtathatatlan volt. Sok más névvel, fogalommal (és gondolattal) együtt titkos és óvatos kezek kigyomlálták literatúránkból. A Csillag kritikusa 1948-ban a Heliane című regényről ezt írta: „A Heliane végső soron emberellenes alkotás. Nem bírálni kell, hanem leleplezni. Határ Győző könyve a polgári társadalom túlérett, rothadó szakaszának, a kiteljesedett imperializmus korszakának terméke”. Ez volt róla a végszó. Az ötvenes évek elejét éppúgy, mint a Horthy-korszak végét börtönben töltve, Határ mint a magyar irodalmi tudat flagráns része megszüntettetett. Az emigrációba kényszerített irodalom nagyjai, Márai, Cs. Szabó, majd az 56 után hozzájuk csatlakozott Határ, nem léteztek többé. Igaz, valójában mi sem léteztünk, a határokon belül maradt, volt néma írók sem voltunk mások, mint voltaképpeni emigránsok. Vagy tárgyilagosabban: diszkriminált kisebbségben élő magyarok Magyarországon.

A liberalizálódás léptei lassúak és későiek voltak. Határ Győző neve a hetvenes évek végén már itt-ott leírhatóvá vált. A nyolcvanas évektől kezdve írásai már imitt-amott megjelenhettek. Előbb a hatalom által periferikusnak tekintett lapokban, a Vigiliában („csupán hitbuzgalmi lap”), a Jelenkorban, Életünkben, Alföldben („vidék és kis példányszám”), majd lassú előrelépésként az Élet és Irodalomban, Kortársban, Újhold-Évkönyvben, sőt a Magyar Nemzetben. Aztán csodák csodája, hívek és barátok bonyolult összjátékaként megjelent Határnak két-három könyve is, méghozzá nálunk, idehaza, Magyarországon, a Pepito és Pepita, az Éjszaka minden megnő és most az Anibel című.

A börtönöket megjárt, külföldre kényszerített, hallgatással kiiktatott magyar írónak megadtuk hát az elégtételt? Megnyugodhat a lelkiismeretünk? Dehogyis adtuk meg, dehogyis nyugodhat meg a barátoknak, no meg az úgynevezett irodalompolitikusoknak az a bizonytalan lelkiismeretük.

Határ Győzőnek a regényei, esszéi, novelláskötetei, versgyűjteményei – abban az Angliából származó aranykötésben – egy teljes sort foglalnak el a könyvespolcomon. Úgy, mint Márai Sándoré, többet, mint Cs. Szabóé, csaknem annyit, mint Jókai Móré vagy akár Dickensé. Ez utóbbi nevek talán nem is egészen véletlenül kerültek ide. Megpróbálom megvilágítani; áttekintésem a Határ-életműről bármilyen vázlatos lehet csak.

Valahányszor írásait olvasom és stílusát ízlelgetem, egy Arany János-idézet jut eszembe, a Keveházából. Ez:

 

Sötét az éj; elig-elig Hogy a vízfény fehérelik; Csendes a táj; alig-alig Hogy a folyam-zúgás hallik.

 

Nincs olyan magyar költő, aki ezt az elig-elig, alig-alig párhuzamot ma le merné írni. Pedig a nyelv szelleméből fakad, világos, mint a nap. De Határ szövegeit olvasva, lépten-nyomon beleütközöm ilyesféle, azonnal evidens nyelvalakításba. Mintha Arany János merészsége és mély nyelvi tudatossága ihletné. Szövegeiben egyre-másra a régiektől hitelesített olyan nyelvi újításokon akad fel a szemünk, amelyeknek evidenciáján nem győzünk ámuldozni.

Csokorba gyűjtöttem közülük jó néhányat, de csak egyetlen példát hozok fel, hogy azért lássuk Határ stílusának sajátságait, eredetiségének bivaly-erejét, perszifláló ötletességét. A példa az Éjszaka minden megnő című regényből való. Tartalma megborzasztó és ironizált: a Kínhalál Gép működésének a leírása. De ez egyszer ne a tartalomra ügyeljünk, hanem az (úgynevezett) stílusra, amely természetesen az (úgynevezett) tartalmat is minősíti.

„Belefásulva a mélység rémületébe s fölélógva a legörgő, aláomló látványnak, Archie a szemét is alig nyitotta fel.

Hat órával annakutána, hogy feszületén a mélység fölé meredt, a láncgörvezérlésű s amúgy elmés szerkezetű bambuszrúd, ügyetlenül kajmókolva Archie melle, nyaka, üstöke táján, pofonverte a szárazkemény ipari szivaccsal (mellémártotta az ecettartálynak); majd későbbet a hamis szögben beálló dárda beolajozott hajdemennykője úgy talált bordái alá döfni, hogy a torkán jött ki a hegye…”

Legyen most elég ennyi. Úgy igaz azonban, hogy egy nagyszabású írót stílusa okán dicsérni, korából kimagasló nyelvi leleményeiért magasztalni lehet ugyan, de nem elégséges. Lépjünk hát tovább.

Beszéljünk a Határ-szövegek anyaggazdagságáról. Hadd kezdjem el ezt a megintcsak vázlatossá tömörített passzust szerénytelenül, személyes mondanivalóval. Kezdő író – az ő szellemében így kellene mondanom: süvölvény író – koromban kezembe került Mereskovszkij Julianus apostata című könyve. Ifjú lázzal és felfuvalkodottsággal elhatároztam, hogy jobb regényt, igazabbat írok erről a furcsa, entellektüel császárról. Jó egy évig tanulmányoztam a latin régiségtant, a történetírókat, Mommsent, Ferrerót, a nagyszerű Gibbont, meg persze a Julianus korabeli forrásokat. Lett ebből egy cédulahalmaz, egy gyermeteg regénykezdet – és később egy jókora írói megsemmisülés. Ez utóbbit Határ Győző mérte rám, sok-sok év után, a Köpönyegsors – Iulianosz ifjúsága című regényével. Nem, ne a koncepciójára gondoljunk most – még lesz róla szó –, hanem az eleven tudására, az anyaggazdagságára. Határ annyit tud a mindennapi bizánci életről, amennyit már nem is lehet tudni. Annyit, amennyit mi, igyekvő, de szerény tudású írók, nem tudunk a mai világunkról. Ha ő leír egy harci szekeret, egy kvadrigát mondjuk, az pontosabb, részletesebb, impressziót keltőbb, mintha mi az olvasóval elképzeltetünk egy tegnapi-mai parasztszekeret, amilyet pedig gyerekkorunkban ezerszer láttunk, magunk is hajtottunk. Ha ő leírja a császári udvar hierarchiáját, a negyedik században államvallássá lett kereszténység hitbuzgalmi terrorját, rettegésben tartó légkörét, besúgóhálózatát, koncepciós eretnekpereit, akkor az olvasó egyszeriben ráébred arra, hogy ez a szinte képtelen hitelességgel, anyaggazdagsággal és nem utolsósorban sorsmeghatározó lélektani precizitással felépített regény mire megy ki. Hiszen ez a kibontakozó korrajz a sztálinizmus múltba vetített képe. Egyszeriben megérti a csaknem ájultan bámult buzgalmat, amellyel Határ a cél érdekében a kort és szokásait megtanulta és a mi történelmünkhöz passzította. Tapsolunk a teljesítménynek és a történelmi párhuzam találatának. Miután az indirekt ábrázolás sokszor hatásosabb esztétikailag a direktnél, így az ő negyedik százada megrendítőbben, meggyőzőbben szól korunkról, mintha egyenesen róla akarna szólni.

A baj csak az, hogy Határ dehogyis akar itt a máról szólni, holmi sztálinista rendszerleleplezést csinálni, az ő témája csakugyan a kora-kereszténység. Hogy az olvasóban megvannak ennek a sajátos, aktuális vetületei, az a történelem önismétlése. Témáját azonban ő úgy ismeri, mondom, ahogyan mi a saját korunkat soha, vagy csak éppen most kezdjük megismerni. Ha a Iulianosz ifjúságából még netán valakinek nem – bár kötve hiszem –, kiderülhet még inkább a fő művek közé számító Golghelóghi drámasorozatból és annak több mint kétszáz oldalas utószavából.

Mi derül ki? Hogy előre lépjünk és a roppant anyaggazdagság érzékeltetésén túljussunk – ez az anyagbőség Határ minden művében természetes adottság – kiderül az író világszemlélete, sőt filozófiája. Csakhogy ennek a filozófiának vagy legalábbis kiindulásának milyen ára van? Az egész filozófiatörténeten végighaladó tudásanyag és kontemplatív vizsgálódás. Csak a Golghelóghira koncentrálva: a kereszténység első századainak, az Ázsiából beszivárgott vallások tanainak és természetének, majd a kora-középkori egyház dogmatikai és filozófiai törekvéseinek példa nélküli ismerete és analízise. Egy megszállottság, indulattal és haraggal vegyes – külön lélektani kérdés, hogy ezt az eget ostromló haragot mi minden, mennyire gerjesztette –, melyet az a történelmileg hiteles meggyőződés diktál, hogy a „türelmes római keresztényüldözés” gyerekjáték volt ahhoz képest, ahogyan maguk a keresztények egymást eretnekséggel gyanúsítva, hatalmi harcaikban – jól értsük meg, nem az inkvizíció idején, hanem a korai századokban – egymást ölték, keresztre feszítették, elevenen megnyúzták, máglyán elégették. Közben elvileg persze azon vitázva, hogy van-e Sátán és végtelen jó-e az Isten. Határ álláspontja, úgy tetszhet, a manicheusokkal rokon, a világot a gonosz teremtette. Nincs, még a halál után sincs igazságosztás, isteni kegyelem, a jókat jutalmazó. Rideg predestináció van, minden jóra való törekvést eltörlő előre elrendelés uralkodik. A forrásokat, az egész skolasztikát végigelemezve, Határ világában az embert és istenképzeteit illetően filozófiai kétségbeesés dominál. (Gondoljuk csak meg, Vörösmarty is közel jutott ehhez.) Ám a legmélyebben vagy legalábbis a legnagyobb körültekintéssel mégsem itt, hanem a megintcsak a főművek közé számító Özön közöny című háromkötetes esszéremeklésben világítja meg Határ életműve gondolati hátterét. Az Özön közöny nem úgy filozófiai mű, ahogyan mi a filozófiát a német tudomány alapján elképzeljük. Személyes élettörténetet, történelmi példatárat, kritikai elemzéseket, gondolatszikrákat és eszmefuttatási részleteket egybeszőve ez a nagy, szerteágazó mű abban a filozófiai és életérzésbeli megállapításban összegezhető, hogy a „világ az özön közöny hordozó közegébe beágyazva bódorog”, az ég üres – ezt különben a Iulianosz ifjúsága is ábrázolja és elmondja –, kozmikus egykedvűség tekint le ránk a csillagokból. Ez a számtalan bizonyítékkal alátámasztott alapkiindulás vagy éppen összegezés.

Ám ha egy író szemléletéről, világnézetéről, filozófiájáról beszélünk, és egyedül annak alapján akarjuk minősíteni, akkor olyanok vagyunk, mint a süketek, amikor hangzatok minőségéről vitatkoznak. Jaj, a kritikusok oly gyakori, mesterről tanítványokra szálló áldatlan süketsége! Igyekezzünk tőle tartózkodni. Egy írói teljességet létrehozott műről beszélve, melynek előadásmódja még filozófiai részében is olykor epikai, s melynek domináns része a líra mellett az epika (sőt olykor a dráma), szükségszerűen el kell jutnunk az epikai szemlélethez és előadásmódhoz.

Nos, milyen hát Határ epikai megelevenítő módszere? Megfelelhető-e a kérdés valamely leegyszerűsítő minősítéssel? Nem felelhető meg. Mert változó, sokféle, reális és szürreális, ironikus és önironikus, szenvedélyes és bizarr. A történések sokféle szempontú felfogását számba vevő, a szónak, a már leírtnak és leírandónak dubiózitását felfedő. A tényeket olykor felszikráztató, majd dzsungeles indázással szétkanyarító. Nézzük csak, mit ír Határ saját epikus módszeréről az éppen most megjelent Anibel című regényének személyhez szóló ajánlásában. Mellesleg ezt a regényét még idehaza írta, alapjában realista regény a Rákosi diktatúra idejéből. „Hadd említsem meg – írta nekem a dedikációban –, hogy milyen fura munkamódszerrel íródott, mint se előtte, se utána egyetlen regényem sem. A módszer a »találomosítás« – (jellegzetes Határ-féle szóvillanás) – a fejezetek ötletszerű megírására. Minden fejezet külön irattartóba került. Mikor elkészült az egész, tovább »találomosítottam«: megpróbáltam meglelni a fejezetek időrendi és logikai sorrendjét. Az »egymásrakövetkezés« csatája volt. Minden más regényemet konzervatív módra, a legombolyított fonál módszerével írtam. Továbbá. Akkoriban szokásom volt, hogy – inspirációnak – zeneszerzők nevét írtam fel nagybetűkkel egy nagy árkus papirosra, és az írógépem fölé tűztem, hogy mindig lássam. Ezzel akartam biztosítani az írás stílusegységét, és hangvételének kontinuitását… Persze, olykor az ember az ilyesmivel szíves-örömest becsapja magát –”

Természetesen nem kell az írói önvallomást szóról szóra venni. A mű egészét tekintve olyasmit kell mondani erről az előadásmódról, amit újabb módi szóval tudatáradásnak neveznek, én azonban hozzá merném fűzni a régibb módi „mesélőkedv” szót is. Határ ugyanis, még ha szigorú gondolati mederben is, valójában folyamszerűen áradó, rengeteg lángelméjű nyelvi leleményt és írói megfigyelést görgető belső monológját mondja. Természetesen legalanyibb műfajában, a versben is. Ennek a monológnak hihetetlenül gazdag spontaneitásán sarkallik írói termékenysége. Innen van – bizonyos mértékig a módszer rokonságánál fogva – az életmű elképesztő nagysága, mely miatt elmélkedésünk elején Jókai, sőt Dickens nevét is idekevertük, és ami miatt joggal idekeverhettük volna a XX. századi próza fundamentális megújítójának nevét, Joyce-ét. De fölösleges is talán a rokonítgatás; Határ: Határ.

Visszakanyarodva kiindulásunkhoz, a literatúránkból való kizáratás idejéhez, eltelt közben negyven év. A történelem ilyen-olyan nyomása alatt életművek jöttek létre. Hadd ne soroljam fel az új magyar irodalom kezdeményezőit és megteremtőit. Határ Győző ez alatt a negyven év alatt újabb börtönbe kerülve és emigrációba szorulva, az emigráció szerzetesi magányában félrevethetetlen, roppant életművet hozott létre, mely az új magyar irodalom kiemelkedő alkotásainak magasratörő dokumentuma. A mi tisztünk pillanatnyilag nem több, nem más, mint hogy meghajoljunk a mű előtt, s a maga teljességében visszaiktassuk irodalmi tudatunkba, kultúránk gazdagítására és mindnyájunk múlhatatlan örömére.

 

Dráma – naplóformában

Jókai Anna egy drámát írt meg naplóformában. Az asszonyi szenvedély drámáját írta meg, olyan szenvedélyét, amely nemcsak az érzés nagyságrendje miatt, hanem már csak a körülmények miatt is próbára tevő, maximálisan szenvedtető. „Szenvedést hoz a szenvedély” mondja Goethe a Trilogie der Leidenschaftenben. De Goethe a szerelmi szenvedélyről beszél, az Ulrike von Lewetzov iránt érzett szerelem kudarcát összegezve. Szegény Sudár Anna, Jókai Anna drámájának hősnője egy kisgyerekbe szerelmes, a saját unokájába. Őt kívánja kisajátító szenvedéllyel birtokba venni, Erdélyben a félromán–félmagyar (vagyis vegyes házasságból született) gyermeket magához kötve, agyát tudatos erőfeszítéssel nyitogatva, magyarnak, az uralmon levő néppel szemben türelmes magyarnak felnevelni. Ez a szándék végletesen betölti, minden más életcélját kizárja. S éppen ezért, Sudár Anna minden látszólagos önuralma, tényleges nagylelkűsége, áldozatkészsége, tapintata, sőt taktikai visszavonulása ellenére, ez a szomjas, elepesztő birtoklási vágy csakis sikertelen lehet. Ez a drámája.

Akar valamit, ami egy külön élő nagyszülő számára önmagában is csaknem lehetetlen, ám képtelenség az adott körülmények között. A drámai mag már a napló elején exponálódik. Az unokáért ugyanis nemcsak ő harcol, hanem nemzeti és világászemléleti türelmetlenséggel a másik, a román nagyanya is. Ő, a román nagyszülő, már azt is kifogásolja, hogy az unoka szülei odahaza, a félmagyar-félromán családban, magyarul beszélnek a gyerekkel, vagy magyarul is. Lányának tett szemrehányására a gyerek román anyja csupán azt feleli: Tőlem akár svédül is beszélhetünk odahaza. Ebből a gyerekből akkor is román lesz. S bármi keserű számunkra, magyarok számára, így lesz, az előjelek szerint végül ez lesz az igazság.

A naplóforma előnye, hogy a gyerekért való küzdelem detereminált bukása bőségesen kibontható. Lehetetlenülése napról napra, mozzanatról mozzanatra ábrázolható. A szenvedély drámája részletezve és átértelmezhetetlenül felépíthető. Szegény Sudár Anna tragédiája, s benne a magyarságnak kudarcba fulladó önmagát őrzése, kiszolgáltatottsága és legyőzetése katartikusan tárható fel. Mondom, kifordíthatatlanul és átértelmezhetetlenül. Bármennyire zseniális vagy erőszakos legyen is egy színpadi rendező, ez a tényeket részletező szöveg, ez az eseményeket napró napra regisztráló pontosság alakíthatatlan. A drámát leíró prózai naplószövegnek óriási előnye ez minden színpadi szöveggel szemben.

A színpadi felépítés ugyanis szükségszerűen tömörített, s impressziókeltés céljából többnyire kihagyásos, elnagyolt. Írója eleve kiszolgáltatottabb színésznek, rendezőnek. Idegen felfogásának alávetettebb. Fő-fő oka ez például annak, hogy e sorok íróját – annyi átalakított interpretálást látva – gőzerővel vagy atomerővel sem lehetne drámaírásra rávenni. Rendben van, minden olvasó olvasata elvileg más és más, még ha az író erejét megfeszítve egyetlen olvasatot kíván is szuggerálni. De hogy idegen akarat vagy akaratok is közbelépjenek a szuggerált célt esetleg megváltoztató szándékkal, nem, ezt a maga szempontjából semmiképpen sem tartja kívánatosnak. Tisztelet, becsület az egész interpretáló szakmának, de még az előadásra készült színművet is inkább csak olvasni szereti. Akkor az ő képzelete: a színpad, s maga a rendező. Babits meghökkenést kiváltva azt mondja Az európai irodalom történetében: Shakespeare nem előadni, hanem olvasni való. Annyi kiváló vagy gyarló Shakespeare-előadást látva, kénytelen Babitscsal egyetérteni. Shakespeare csodás ereje nem a szerkesztésben van, hanem a szituációteremtésben, legfőképpen pedig a nyelvében. A szituációt a színpad természetesen létre tudja hozni, de a barokk nyelv indázó képgazdagságát, élettapasztalatot hordozó bölcsességét, roppant költői erejét, különleges mélységét, szóval nem a kakasülőnek szántat, hanem azt, amiért Shakespeare: Shakespeare, a színész többnyire általadni nem képes. Különösen akkor nem, ha az angol óriáshoz méltó nagy magyar költő fordította, egy Vörösmarty, egy Arany, egy Babits, egy Kosztolányi.

De hagyjuk Shakespeare-t és az értelmező buzgósággal áthatott rendezőket. Ne is vegyük túl komolyan az írott szóban hívő irodalmár kedvetlenségét az interpretáltsággal szemben. Tudja ő jól, hogy a színjátszás az európai kultúra hajnalán művészetének anyja volt. Kövessük inkább nyomon azt az aprólékos gondot, amellyel a naplóban Jókai Anna a drámát felépíti. Mondom, a nagyjából közönyös, a körülmények miatt meghunyászkodásra kész szülők mellett a kisgyerek megnyeréséért a két nagyanyja harcol. Érzelmi befolyásolásáért valamint szemléleti alakításáért. Sudár Anna magyar és hívő katolikus, a román nagymama türelmetlen román és harcos ateista. Az unokától, tapintatosan vagy tapintatlanul, ravaszkodva vagy nyílt erőszakkal, mindkettő teljes alávetettséget vár el. Sudár Anna a nyomorúságos körülmények, a félelmekkel teli kisebbségi helyzet ellenére minden lehetséges erőfeszítést megtesz, mindent megvon magától, minden ügyeskedve szerzett jó falatot, minden megmaradt kincsét a gyerekre és a családjára fordítja. Emberségéből még az is kitelik, hogy ellenfelét, a román nagymamát betegségében ápolja, s a rossz természetű, gonoszkodó asszonynak az elkerülhetetlen összeütközések során ő nyújt békejobbot újra és újra. Drámája, Árva Bethlen Kataként való magára maradása elsősorban az unoka természetes önállósulása miatt következik be. A gyerek hiába kicsi gyerek még, ahogyan ötévesre cseperedik, élni kezdi a maga társakra vágyó külön kis életét. Sudár Anna hiába szórja elébe lelki kincseit, bűvöli játékkal, magyar (és román!) mesékkel, nyelvi fordulatainknak megkapó ízességével, játékosságának feltárásával, hiába dolgoz ki megfontolt és alapos pedagógiai programot, hogy az öt és fél éves gyereket a magyar betűvetésre (legalább a nagybetűk írására) megtanítsa, a gyerek fokról fokra megúnja a nagymamával való játékot, az ismételt mesélést, és a társakkal való rohangálás-vadulás helyett ásítozva tűri a korát meghaladó tanulást. Elhúzódik, s minél lobogóbb nagyanyja szerelmi szenvedélye, annál inkább idegenkedve fogadja. Erre az érzelmi bukásra csak ráadás a meghatározó körülményeknek az a nem is teljesen véletlen összejátszása, hogy a szülők karrier-okból Bukarestbe költöznek, s az érzelmileg amúgy is elközömbösödött kisfiú ősszel már román iskolában kezdi a tanulást.

A megszerzés és a magyarnak megtartás Sudár Anna számára ezzel látványosan meghiúsul. Össze is omlik tőle; küzdelmét, létét megszabó minden törekedését egyszeriben hiábavalónak látja. Kétségbeesett panaszára, hogy „a gyerek mindent el fog felejteni, amire tanítottam”, Petru, egy egyszerű, de bölcsességében mély erdei román adja meg a feloldó választ. „A kicsi ember nem azt felejti el, amit tanult – mondja szegény Sudár Annának –, legfeljebb azt, akitől tanulta”. Ez a Petru Sudár Annát kislánykora óta tisztelve imádta, s így mint a birtokolni nem merő, nem kívánó szerelem jelképe, Sudár Anna szerelmével szemben mintegy a másik végleté, egy szintúgy tragikus végleté.

A napló formájú regénynek az irodalomban igazán mély hagyománya van. Értéke vitathatatlan. Olyan napról napra haladó folyamatot képes magába zárni, tények részletezésével alátámasztani, olyan aprólékos pontossággal képes bizonyítani, amelyre más műformák többnyire kevésbé adnak módot – már csupán szerkesztettségük követelménye miatt sem. Kétségtelen viszont ennek a műformának a hátránya is – hátránya mondjuk a regénnyel szemben. Gondolok a történetnek szoros időrendben való előadásmódjára, egyetlen személy monológjában való közlésére, csip-csup tényeknek állandó ismétlődésére, a konfliktus kibomlásának nemcsak retardáltságára, hanem olyan el-elakadására, mintha egy szerelmi jelenetet percenként zavarnának meg.

Jókai Anna igazán bő invencióval él a naplóforma előnyeivel. Az erdélyi viszonyok, a mindennapi gyötrődés, az állandó sorban állás, a nem funkcionáló jegyrendszer, a valamirevaló javaknak vagy az egészségügyi ellátásnak csupán ügyeskedéssel, kenéssel, korrupcióval való megszerezhetősége a maga napi kínzó realitásában bontakozik ki. És persze ugyanígy a diktatúrában való élés örökös kiszolgáltatottsága, a szomszédoktól, hivatalos külsejű emberektől, áramfogyasztástól, fűtéstől, munkahelyi intrikáktól, pletykáktól, elejtett főnöki szavaktól való szüntelen félelem. Nem beszélve a kisebbségi létezés egyre fokozódó létbizonytalanságáról, a román nacionalisták – ilyen a román nagymama is – többnyire kisebbrendűségi érzésből fakadó irigy türelmetlenségéről, a Magyarországgal való levelezés csaknem ellehetetlenüléséről, a hivatali beadványok válasz nélkül maradásáról, az útlevélkérelmek elutasításáról, az indokolatlan büntetőeljárások meg a testi fenyítés nagyon is reális réméről.

Mondom, nemcsak Szegény Sudár Anna drámája, hanem az ottani magyarság drámája is oly aprólékosan ábrázolt, hogy a naplóból eleven érzékletességben kapjuk kézhez azt, amit régebben csak rokoni beszámolókból, ma már – Istennek hála – újságjainkból tudunk. Mindazt, amit megrendülve, rossz reakció esetén a reménytelenség miatt félretolva veszünk tudomásul. Jókai Anna azonban gondoskodik róla, hogy a maga publicisztikus jellegű, de publicizmus feletti írói szuggesztivitásával belénk vésse. Gondoskodik arról, hogy mélyebb mondanivalója: a szenvedély bukásra ítélt drámája mellett, nemzeti szenvedéseink is kitörölhetetlenül rögzüljenek. Annyi év hallgatás után ez roppant fontos ügy. Részletezni, beszámolni róla olyan kötelesség, mely a kritikust is kötelezi-készteti. Ez a késztetés indoka annak, hogy a régebben készült és kiadhatatlannak hitt művet dokumentumként is kiemelje az Erdélyről szóló könyvek mai sokaságából: mégpedig egy közfigyelemmel kísért írói pálya új, értékgyarapító állomásaként.

 

Ellen-Aeneis

Szabó Magda új regényével gazdag írói pályáján megint olyasféle meglepetésnek ható eredményhez érkezett el, amilyen volt indulásakor a Freskó és Az őz, majd később a Régimódi történet. Formailag is meglepőhöz. Hiszen regényt írt eposzi kellékekkel, verses invocatióval és peroratióval, a prózai részeket pedig gyakorta – tördeléssel ugyan nem jelölt – hexameter-sorokkal váltva fel. Ám nemcsak formailag, hanem tartalmilag is eposzi világba lépett: Creusáról, Aeneasnak Trója égésekor a menekülésben elvesztett feleségéről írt regényt; arról, akinek az istenanya Venus rendeléséből el kellett tűnnie. S el is tűnt Vergilius leírása szerint. Mit kerülgessük: maximális stilizációval, ha tetszik, stílpastiche-sal Szabó Magda egy ellen-Aeneist hozott létre.

Vergilius Aeneise – ha csak hall róla az ember, réges-régi reflexszel megretten, gyomra összeszorul. Eszébe jutnak a gyerekkorban átélt latin-órák kínlódásai, amelyeknek eredményét viszont idősödő fejjel kulturálódása nagyon is szükséges feltételének tekinti. Eszébe jut, hogy az Aeneist tizenöt évesen egy éven át, igen, egy teljes éven át gyömöszölték belé, s ma is birtokában van az a latin tankönyv, melynek sorai fölé ceruzával beírta a puskából kilesett, szószerinti fordítást. Hogy milyen volt akkor az Aeneis? Dögunalom. A biflázás, szecskavágás teteje. Hozzá képest a matematika óra (akkoriban még nem mondtuk: matek): költészet.

No de nem tananyagnak tekintve, s a latinitást elsajátítva, és, mint a görögséget, kultúránk meghatározó forrásának tudva, persze minden más. Az egykor idegen mítoszvilág számunkra ma archetipikus életmodell, őseink mélypszichológiájának képlete. Formája, kifejezési eszköze annak az általános emberinek, amelyről beszél az irodalom, ma is, tegnap is. A kontinuus időben legföljebb ez a tegnapelőtti. S ezt a formává vált tegnapelőttit a mával megtölteni – számtalan a világirodalmi példa rá – megszokott, természetes írói gesztus. Még akkor is, ha már-már ragaszkodunk a régi történet kereteihez. Szabó Magda se csinál mást az Aeneisszel, mint amit a jelképpé szilárdult örök történetekkel csináltak elődei vagy tesznek kortársai. S közben eposzról regényre vált át.

Vajon hol az a fix pont, amelynek támaszkodva a mai író az ősi világ kapuját feltörte, s utcáit, tereit a maga lényével, problémavilágával elárasztotta? A fix pont (írónak elég szilárd) egy ötlet kínálta feltételezés. Ennyi: az égő Trójából menekülve Aeneas felesége, Creusa nem tűnik el, nem foszlik semmivé, ahogyan Vergilius leírja, hiszen Creusa léte a Latium-beli új házasság és honfoglalás akadálya, hanem a pillanat lehetőségét megragadva, a rá kardot rántó Aeneast leszúrja, s a holt, de nagyszerű jövendőre kijelölt vezér tollas sisakját, vértjét magára öltve, a menekülő sereg élére áll. Női testbe bújtatott Aeneas kegyesatyaként. A puhány, a habozó, a tutyimutyi férfi helyett ő hányódik-vetődik éveken át, majd Latiumban ő köt a királylánnyal politikai célú házasságot, s alapít okossággal, tapintattal, kifinomult ravaszsággal új világbirodalmat.

Mire jó ez? Sokra. Ókori gondolatmenettel annak bizonyítására, hogy az istenek által rendelt ananké lebírható. A ránk mért balsors, a történelmi végzet olykor egy-egy pillanatra kihagy, s a pillanat kínálta lehetőséget megragadva a sors valamelyest fordítható. Az isteni rendelés szerint – és férji beleegyezéssel – halálra szánt Creusa így léphet Aeneas helyébe, a nagyszabású jövendő megalapozásának ő lesz-lehet a főszereplője. A sajátos trójai magaskultúra áttelepítője, tovább plántálója, beoltója a rurális és primitív itáliai törzsi kultúrába.

S ebbe a szerepbe belegondolva már pedzi az olvasó, hogy milyen személyes indíttatás, miféle tapasztalatsor vagy akár miféle hübrisz készteti Szabó Magdát arra, hogy az ősi történetbe belehelyezkedve, számtalan regényírói nehézséget elkápráztató könnyedséggel megoldva, új rapszódoszként más eszmével töltse ki az adott keretet. Mert hát tárgyszerűen ugyan hiába vagyunk az égő, elbukó Trójában, s hiába a mítoszvilágban, melyben az egymással ármánykodó istenek szadista kéjjel gyilkolnak és pusztítanak, hiába éljük át a Didóval való szerelem mesterien megmásított tragikus végkimenetelét, hiába küzdünk meg Latiumban a szomszédos törzsekkel, s éljük meg a nőtestű Aeneas-Creusa Laviniával, a latiumi királylánnyal kötött új házasságának összes képtelen konfliktusát, a nem konzumált és nem konzumálható nászt, és a csupán védekező, feleség-oktatásba torkolló házasság mindennapjait.

Mindez leleményes mese, ha tetszik, travesztia, feszültséget keltő regényesítés csupán, amely természetesen nem trójai-latin élettapasztalatot rejt magában. Általánosítva a kissé túlságig is önmaga szerepére koncentrált írói indíttatást: egy írói csoport, ha tetszik egy nemzedék élettapasztalatáról van itt szó, azokéról, kiket az ötvenes évek pusztulásra ítéltek azzal a kulturális hagyománnyal együtt, amelyet átvettek és továbbfejleszteni kívántak. De ez a csoport, bár veszteségek és megcsonkítások árán, a történelmet befolyásolni képes Ez-ki-ez? istennő segítségével (hogy a regény mitológiai nyelvén személyesítsük meg a sosem remélt csodák okát, melyeket Közép-Európa népei átélnek napjainkban), szóval, az íróknak ez a továbbvivő nemzeti törekvése túlélte a pusztulásra ítéltetést. Hívei a pillanat lehetőségeit, a balsors kihagyását megragadva megtették, amit megtehettek.

Még általánosabban fogalmazva: a szellem létéért való küzdelem a regényírói fantázia megindulásának személyes, lírai ihletője. Hogy aztán Szabó Magda a kifejtés keretét meglelve hogyan dolgozza ki a kifejtendőt? Hát persze, a mesei képtelen mesteri szuggerálásával. Olvasmányossá tevő trükkök sorával, a sztoriban rejlő bizarr szituáció (asszony mint férj) kiaknázásával, élet és történelemtapasztalata, sőt életbölcsessége teljes bevetésével, s ahogy szokta, – s amire van példa elég irodalmunkban – a cselekményvitel nehézségeit áriaszerű, hatásos belső monológokkal küzdve le.

Szabó Magda Freskó című első regényében van egy drámai végjelenet, melyben Annuska, az alterego főhősnő kiosztja az igazságot a személyi kultusz diktatúrájába belezüllött, beletört papi családjának. Szókimondóan, pontosan, kivédhetetlenül, okosságának és bátorságának már-már kérkedő svádájával. A pillanat, mondhatjuk, a regény egésze – minden bonyolult és bonyolított áttételessége ellenére – az írói szándék szerint megint csak afféle igazságtevés. De már nemcsak a történelmi tapasztalatok, hanem – mint látni fogjuk – léttapasztalatok összegzése. Aki sok évtizedet végigélt a mi szörnyűséges huszadik századunkban, melyben közszereplőnek és magánembernek életben maradni csupán kivételes szerencse dolga volt, háborúk, diktatúrák, népirtások, koncepciós perek között, az túlságig sokat tapasztalt. Századunk halálszagú – s nemcsak a krematóriumok, az ágyúk és aknák füstjétől az. Mert ebben a testi-erkölcsi bomlásszagban, mely az előző századokhoz képest töményebben fertőzte életünk levegőelemét, még további jellegzetesség az emberiség boldogítására való eszmék, az elvileg jóra törekvő rendszerek megromlása. Az ideákban hívő jószándéknak, mely a század értelmiségének egy részét hatalmában tartotta, külön tragédiája az ideológiák erkölcsi és anyagi csődje. A történelem durva tanítómester, de – amennyiben lehet itt különbségeket tenni – a javítás naiv híveivel bánt el a legdurvábban.

A pillanat mélyrétege: vallomás a megélt élet alapján a politikát, a történelmet és az irodalmat illetően. Érdemes a regény szövegéből egy-egy idézet kimazsolázásával ezt a mondanivalót itt-ott szemügyre venni. (Jóllehet összefüggésükből kiragadva a megállapítások vesztenek súlyukból, erejükből.)

„A hatalomba a gyilkosság a lépcső. A testé vagy a lelkeké.” (121. oldal) „Jól lépj, Latinus király – oktatja Latium királyát Creusa-Aeneas –, mert téged kell szeretnie a világnak, nem az ellenfeleidet… Te senkinek sem tartozol indokolással, te egyszerűen az istenek óhaját teljesíted. Nyugodj bele.” (97. oldal) „… Sose takarékoskodj a valóság beismerésével, hercegnő – oktatja Laviniát –, ha el kell ismerned, az ellenségednek van igaza, és a hazugság mellőzését a helyzet is megengedi, ne átalld neki megmondani. A világtörténelem ismerete azt tanítja, hogy attól még nyugodtan elfogod, megkínzod, megfőzöd-sütöd, kiirtod, ha kell, a legnagyobb csodálatod és elismerésed mellett…” (103. oldal) „… Majd rájössz, hogy az egész emberiség szalma a történelem máglyája mellett. Steril igazság csak a ti szókincsetekben létezik, míg ti is egyszer el nem felejtitek, és a kis népek azért kis népek, ameddig még egyáltalán léteznek népek, mert vannak nagyok, és a nagy birodalomhoz nagy igény társul, és a skrupulus teljes hiánya.” (168. oldal) „Felséges úr, nyilván nálam is jobban tudod, hisz volt alkalmad megfigyelni, minél kisebb egy nép, annál nagyobb az önérzete, és ha egészen jelentéktelen, akkor ezen való kétségbeesésében akkorát talál ki magának, hogy a lakosság előbb-utóbb belerokkan, és teljes meggyőződéssel halálba iparkodik némítani az átlagosnak gondolt önérzettúltengés minden kifogásolóját, vagy akár azt is, aki nem elég lelkesen dícséri a törzsi öntudatot.” (106. oldal) „Mindennek, ami megtörtént, vagy a jövőben még ránk vár, aszerint lesznek variációi, hogy ki fogalmazza meg a tényeket.” (217. oldal) „… Minél több megfogalmazásban forog közszájon az, ami valakivel megesett, annál hasznosabb… A család mindent költészetnek vagy rágalomnak minősíthet… A történész aztán végleg elvégzi az átalakítást, és a momentán nemzeti igény szerint modellíroz.” (235. oldal) „… Vess oda az udvari énekesnek egy csinos ürücombot, az kicifrázza neked azért a combért fazonra a történelmet. Nekik is élni kell, hadd szőjék meg az igazság szemfödelét pár információtöredékből. Ne téveszd össze az udvari énekest a vándor rapszódosszal. A rapszódosz olykor éhen hal, az udvari énekes dalnok soha, az megkeresi kis kenyerét versben, prózában… mindig a kívánalomhoz formálva. Az udvari művészek praktikusak.” (192. oldal) De ami a rapszódoszokat illeti, vagyis az igazi irodalmat, így szól róluk Creusa-Aeneas vagy, ha tetszik, az író vallomása: „Ha valaki költői idillnek meri ábrázolni az életet, és azt írja, dicső vállalkozás volt a trójai háború, a vitézek pedig mindkét oldalon a világ példaképei, magatartást diktáló csodalények, kilógatom hálóban valami szirtfokon, mint Cassandrát az anyja. Nekem ne legyen boldog és világoskék az irodalom, hanem fekete, mint az alvadt vér…” (154. oldal)

De ezzel a végső idézettel nemcsak az ellen-Aeneis keletkezésének legmélyebb indulati indokolásához érkeztünk el, egy stílszerűen huszadik századi történelem- és irodalomszemlélethez, hanem a regény másik szálához is, ahhoz a szálhoz, amelyet Szabó Magda azután fon egybe, hogy hőse, Creusa, elvégezve a birodalomalapítást, eltűnik Latiumból, és az alvilágot is megjárva visszatér Trójába, a romvárosba. Ez a visszanézés a műre, az elvégzett munkára, s egyben a szembenézés a halállal, a mindent kicsinyítő, porlasztó, a múltat a pillanat igénye szerint hasznosító idővel. Az egykori hősi tettek, a megragadott pillanat eredményeinek a halál szemszögéből ábrázolt devalvációja ez, egyszerre fennkölt és groteszk. Fennkölt, felemelő, hiszen szinte patétikus erővel kimondatik itt, hogy minden, ami létrejött, tovább él, okozat és ok egyszerre az idő menetében. Creusa ezt így fogalmazza meg: „Mindannak, ami valaha Trójában és Trójával történt, meg kellett történnie, és amikor a város elpusztult, a megsemmisült létezés mint kő hullott alá abba a nagy vízbe, amit úgy nevezünk, történelem. A kő körül azonnal elkezdtek képződni a gyűrűk, szép szabályos interferencia-jelenség keletkezett, körző se rajzolhatta volna pontosabban őket… A gyűrűket a kő okozta, Trója teteme, és ugyan ki győzheti le azt, ami már megsemmisült?” De a múltba eltörölhetetlenül beleépült volt-jelen egyben groteszk is, hiszen mit talál Creusa visszaérkezve Trójába: idegenforgalmi központtá lett romvárost, szuvenír-árusokkal, büfékkel, a múlt nagyságát éneklő, bérbevehető rapszódosszal. És itt, ebben az epikailag kissé tán elnyújtott, de lírailag mélyen átélt jelenetben a csinos rapszódosz-fiú láttán a férjként, asszony-öröm nélkül élt Creusát a perzselő vágy úgy megkísérti egy pillanatra, mint ahogyan az Egy ember, aki meghalt című D. H. Lawrence novellában megkísérti a Megfeszítettet, feltámadása után, a földi szerelem megismerésének a vágya. Hiszen Creusa már szabad a rárótt feladattól, és az alvilágot megjárva a szörnyeteg Charontól megtanulta, hogy elmúlik a szépség, visszahozhatatlan a boldogság, és a pillanat megragadásával, majd az aszkézissel létrehozott mű is relatív. Itt és most történik az élők számára minden. A mű ugyan mű, de az idő változó szempontjainak, felvillanó majd kihúnyó érdeklődésének kitett. Gyűrűt hoz létre a vízen, de a gyűrű távolodva lassan enyészik, hullámvetése kisebbedik. A szálló időben észre lehet-e majd venni, ki tudja?

A balsorssal sikerrel szembeszegülő, s egyben az élet vastörvényeivel számoló, keserű léttapasztalatú mű tehát A pillanat. Szabó Magda a mitológiai beszéd patetizmusában, két erősen ritmizált sorban, stílszerűen így összegez: „Égi szörnyetegek játékszere mind, aki él itt”, és: „Ám őrzi az emlék azt, ami volt, s ami nem volt, emlék, egyetlen, min a Végzet bárdja kicsorbul.”

 

A lívek, vepszek, vótok költője

Szőcs Géza verseit aránylag nehéz megérteni, de könnyű olvasni. Miért? Mert nehezet mond ugyan, olykor a posztmodern divat merész asszociációi, olykor már-már mesterkélt vonatkozási rendszere segítségével, de trükkösen, játékosan, olvadóan, könnyedén mondja, nyelvi tréfák során át, mint egy szavaktól ittasult, régi, boldog költő.

Csak ne volna olyan kínzó, olyan súlyos, amit verseibe, rébuszaiba belerejt.

Rimbaud, a tizenhat éves költő-zseni egykor azt mondta: a romantikáig a vers nem volt más, mint rímbe és ritmusba szedett próza. Akár igaz, akár sem ez a megállapítás, jól tudjuk, hogy a modern versben a legmerészebben, legbolondabban egymáshoz kapcsolt szavak is – természetüknél fogva – értelmet sugallnak, hogy pillanat szülte egymás mellé helyezésük az olvasóban mondanivalóvá érik. A versbeli közlés lehetőségei tehát kitágultak – csaknem végletesen a végtelenig.

Szőcs Géza él ezzel a lehetőséggel, vagy ezzel is él.

Nézzük csak!

Mennyit játszott a szavakkal valaha rég Kosztolányi. Mennyi nyelvi bravúrt alkalmazott, micsoda rímtréfákat sütött el. Mégha a nagy versei közt a legtöbb, minden könnyű-könnyelmű rímötletük ellenére, epekeserű is. Mennyit játszik rímeivel, szókeverésével Szőcs Géza. Ízelítőül néhány sort ide iktatok a Petra a karneválon című verséből: „Barnabőrű polinéz / ül a kerti zongorához / s kezdődik a polonéz. // Mennyi jelmez, mennyi álarc! // Nemcsak légyölő galócák, / hanem légy is, kolumbácsi, / s Kohn bá’ is, egy bécsi bácsi. / Cement-leányok: cemendék; / mennyi álarc! mennyi vendég! / kékvérű és fehérvérű, / félvér is és telivér, // egyik józan, másik spicces, / borgőzös és tehergőzös / s van itt még egy bűnös kígyó, / vonaglós és tekergőzős”.

Mindez azonban csak távoli utódja Kosztolányi játékosságának. Ahogyan a Születésnapomra című Szőcs Géza-vers úgy rokona csupán József Attila versének, ahogyan József Attiláé rokona a híres és fájdalmasan gyönyörű Most harminckét éves vagyok kezdetű Kosztolányi-költeménynek. Ugyanis Szőcs Gézánál nemcsak a verstartalom – ha ugyan e játék-versekről szólva körülhatárolt tartalomról vagy mondanivalóról beszélhetünk –, hanem a kifejezésmód, a versek eszköztára, felépítése is erősen eltér az elődöknél megszokottól. A célra tartás, amely a Nyugat négy nemzedékét tekintve (s így az újholdasokat is beleértve) a magyar lírára oly jellemző volt, nála – mint az avantgárdban általában – látszatra esetleges kerülők, odabiggyesztett részletek, első tekintetre nehezen érthető, meglepően egymáshoz illő elemek során át halad előre. Hogy mire megy ki a játék (egy-egy versen belül), jó darabig nem tudni. A furcsa az, hogy mégis-mégis, ha az ember elolvassa a kötet első versét, Az író és a bíró címűt, mely Tudnivalók néhány finnugor népről alcímmel kezdődik, mégpedig Zsirai Miklós nyelvészprofesszor egyetemi jegyzete alapján, akkor mind a játékossággal ellentétes komor hátteret, mind a csapongó, logikai szempontból már-már illogikus mai beszédmódot is vonatkoztatni tudja. Miről van szó ebben a Zsirai-jegyzet alapján készült bevezetőben? Arról, hogy a lívek, a vepszek, a vótok, a lüdök, az inkeriek és az izsórok (finnugor rokonaink) néptöredékekre fogynak, kipusztulnak. Az Erdélyből nemrégiben Svájcba települt költő életérzésének a kipusztulókkal analóg mivolta, költői megnyilatkozásainak vulkánikus magja (vagy legyünk tárgyilagosabbak: központi góca) ebből máris tapintható. Még az is, ami önmagában alig érthető kitérőnek látszik az adott körülmények, a cenzúra vagy a rendőri fenyegetettség miatt – és jól tudjuk, hogy ez a fenyegetettség a költő sorsát ismerve csöppet sem volt képzeletbeli –, egyszeriben megvilágosul, értelmezhetővé, bizarr áttételességében is indokolttá válik. Tessék csak ebben a tudatban elgondolkozni a Kalendárium című versen, mely mint a cím szerint illik is, hónapról hónapra beszél: „Hűséges, de hűtlen is: / kendőiben március / szép, de három arcú is. / Elviszik? Kit visznek el? / viszik édesapját? Oféliát? / Hosszan beszél április / rendőrsápról, -sípról is.” Olykor persze, minden áttételesség vagy cenzúrát kijátszó leplezés ellenére, még szókimondóbb. Így indul a Puszták népe című verse: „Fogoly vagyok. // Latin nevem Perdix perdix, vagyis közönséges fogoly”. És így tovább, de ilyen leütés után a Brehm teljes fogolyleírása, ha következik is, félreérthetetlen célzattal következik. Ám ez az alap-mondanivaló, mely minden körülírás, könnyed, olykor terjengős részötlet mögött felsejlik, nemegyszer konkrétan is megfogalmazódik, méghozzá akár klasszikusnak nevezhető tömörséggel: „Atyánk, mirajtunk minden pillanatban / a pusztulás fogsora összecsattan / de folyton-folyvást föltámasztva minket / összegombolod rajtunk újra s újra / életünket, mint meleg, piros inget – //” (Esti ima).

Milyen gyönyörűen plasztikus itt ez az életünket összegomboló meleg, piros ing, s mennyire felel, pozitívra fogalmazva, erre a feledhetetlen Pilinszky-sorpárra: „Felöltöm ingem és ruhám / begombolom halálomat.”

Ne higgyük azonban, hogy a költőnek a pusztulás, a magyarság elnyomottsága mintegy kizárólagos témája. Bár akinek ég a háza, persze, hogy elsősorban kétségbeesett döbbenetéről beszél. De Szőcs Géza lírai kifejezésmódot, egyéni mitológiát teremt ebből a döbbenetből. Lásd a konkrét élményt tágasan és általánosan kibontó Waldemar Daa lányai ciklust, meg vepszek, vótok, lüdök visszatérő, átvitt értelemmel felruházott emlegetését. A tudatot betöltő nagy téma, a csupasz központi téma egy költészetben önmagában mindig is kevés, a költészet úgynevezett társadalmi, nemzeti mondanivalója – tudjuk – akkor hiteles, ha igazi lírai egyéniség áll mögötte. Mit érne költőileg Illyés parasztfelszabadító és mindig is csodált nemzeti programja, ha nem a saját hangján, önmaga által teremtett eszközén át szólna? S azért kell ismételgetnünk a magától értetődőt, mert a „tartalmista” irodalomszemléletnek – e szemlélet tankönyvekig leszívódott szimplicitásának – itt rejlik az alaptévedése. Itt rejlik az a szomorú és hatástalan tételesség, az a visszatérő sablon, hogy költőink „küzdöttek” a társadalmi haladásért vagy a magyarság sorsáért. Ezt hirdetjük, ezt tanítjuk meg róluk, nem többet. Holott persze hogy küzdöttek. De küzdelmük költői minősítéssé tétele nem más, mint értékeiknek esztétikailag élménytelenítő, antipedagogikus megnyomorítása.

Szőcs Géza is sokkal több szálból szőtt, sokkal színesebb, eredetibb lírai egyéniség annál, mint hogy témáira lehetne csupaszítani. Még társadalmi, nemzeti mondanivalójának fő témája is gyakorta csak búvópatakszerűen tör felszínre, mintegy a kibomló lírai-érzelmi mozzanatokat színező alapmozzanatként. Költészete, még ha az a bizonyos házégés determinálja is, mint minden igazi költőé, a lírai kifejezés teljességigényéből fakad. Lásd például, többek között, az érzelmi megrendüléseket, a szerelmi szálakat bogozó verseit, az Egy szerelem teljes története című játékos remeklését, a Vége? című búcsúversét vagy az Add rá a benned élő szerelmes kisgyerekre című versét, hogy a sok közül néhányat kiemeljek. És e köznapi megfigyelések és létproblémák tárgyalásában mennyi szín, ötlet, valódi, vagyis nem csupán intellektuális, hanem lírai szellemesség! Ha csak Szőcs Géza egyetlen versét, a joggal kiemelt s már említett Születésnapomra címűt vesszük ebből a szempontból vizsgálat alá, akkor látnivaló, hogy a megközelítések sokszínűsége, a hangváltások sebes, egymást cserélő következésmódja, a klasszikus idézetek beépítése, a fel-feltörő irónia, mint a kétségbeesésen való felülemelkedés, bizony együttesen szuggerálja az olvasóban a vers kivételes „sármját” és kvalitását. Az ilyen utalások például: (A költő) „Mit követett el ELLENÜNK – Orwell szavával elmebűnt.” Vagy idézzük erre az intellektuális megállapításra rácsapó lírai magaspontot: „Állampolgársága: – Az volt a hazám, ahogyan éltem / haza a magasban / s a mélyben. / Szabadság nyelvtana, / szabadság levegője! / ki ilyen levegőt szív, / nem tud aludni többé / se nélküle, se tőle /”Ellenpontozásul erre üt rá a József Attila-i forma: „virrasztva él / álmatlanul / és célba lő / s nyelvtant / tanul / … Azokhoz szól / akik remélnek / s hisznek a költő / ének / ének.”

Ugyanolyan komolyan veendő bravúr ez, mint az a bizonyos „taní – tani”.

Nem idézem tovább, pedig a kötetzáró vers, A dudás utolsó két sora is idézhető volna, a maga háromnyelvűségében is az Óda mellékdalára emlékeztetve: „Fürössz meg. Nézz rám. Hull a hó. – Fürössz meg. Love me. Lave-moi.”

Akárhogy vesszük is, nem tagadható, benne rejlik a kötetben a magyar magasköltészet folytatása: egy hagyományra is épülő, példás kvalitású költői jelképrendszer és lírai mitológiateremtés.

 

„A csömör és az értelem marása”

A mai magyar irodalomban valamirevaló versíró „fiatal költőként” kezelődik vagy tartatik számon úgy harmincöt éves koráig, esetleg tovább is. Nagy szerencse kell ahhoz, a tehetség mellett meglehetős ügyeskedés, hogy a költő tevékenysége az olvasók előtt lényegesen korábban kapjon személyes karaktert. A csodagyerekek vagy a csodálatos kiugrások kora, úgy látszik, mögöttünk van. A Rimbaud-é vagy a Shelley-é épp úgy, mint Petőfié, akit Victor Hugótól Heinéig az európai költők java versben gyászolt meg. De a beérkezés mai képtelen lassúsága ellentétének illusztrálására felsorolhatnék garmadával huszadik századi példákat is. Nem figyelünk mostanában eléggé oda? A sebes politikai változások között alig valakit érdekel az irodalom. Még mi, írók sem figyelünk egymásra? Nemcsak az úgynevezett fiatalokra, hanem az érett, egyre tekintélyesebb életművű idősebbekre sem? Van, akit azért nem méltatunk érdeméhez mérten, mert keveset ír (Székely Magda), van vele szemben olyan, aki úgymond túl sokat ír (Tandori Dezső). Pedig hát mióta mennyiségi kérdés a költői termés? Tandori új kötetében – bármennyi madaras tematikájú vers gyűlt is benne egybe – van, bizton van remekmű is (például a Zöld villanás). És az egész együtt az életről szóló; modellértékű szuggesztív vallomás a múlásról, a legfőbb költői mondanivalóról. És így tovább, folytathatnám a beszámolót a negyvenes-ötvenes éveiket járók egyre inkább kiteljesedő műveiről; róluk, akik mintegy a mai hars divatok hangfüggönye mögött teszik a dolgukat, létrehoznak olyan szilárd alapokat, amelyekre impozáns boltozatok épülhetnek, vagy épültek máris. Gondolok Bertók Lászlótól, Tóth Judittól, Gergely Ágnestől, Takács Zsuzsától kezdve Baka Istvánig, a Nyiss kaput, angyal című új kötetével szép eredményekig, bizony kupolaépítésig elért Tóth Bálintig. Költőkre, akikre – hadd nyomatékoljam – nem figyelünk fel annyira, amennyire kellene.

Most az egyszer olyan költőről, Petri Györgyről beszélek, akire fellépése idején, amely Tandori Dezső pompás indulását követte, komoly figyelem terelődött, nagyon is jogosan, s akiről aztán elterelődött a figyelem, mesterségesen, nagyon is jogtalanul. Mégpedig a politikai hatalom gyakorlata következtében, mely a legális publikálástól elütötte. Legutolsó kötete a szamizdatirodalom terméke volt csupán, ez a dolog természeténél fogva, sajátosan meg is emelte hírnevét, s csak mostanában jelentek meg legálisan válogatott és új versei, Valahol megvan címmel. Persze, kis példányszámban.

Miről ír Petri? Arról, ami minden költészet leglelke: a létezésről, az emberi egzisztencia legfontosabb kérdéseiről. A szégyenteljes kínról, megalázó múlásról, életünk kereteiben való céltalan bolyongásról, elidegenedésről, amely betölti. Nézzük meg ezt a világ- és önérzékelést közelebbről. Kezdetben, a válogatott kötet elején – a mai éveinél feltehetően lényegesen fiatalabban – így viszonyít: „Bizonytalan / minden. / Hol vagyok az / ifjúságtól, aki hittem a / világot – kesztyűként! – kezemre húzni.” S így zárja ezt a Metaforák helyzetünkre című meghatározó verset: „Mennyi időnk lehet, mennyi időnk, / halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, / míg semmivé likacsosít az önutálat / vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?” Korántsem ön- és világelégült ez a közérzet. Méltó kibontása, kiegészítése a Reggel című kötetnyitó vers életérzésének: „A csömör és az értelem marása / utakat nyitott bennem / mészkőben a víz / … isten életünk közege ura / egyetemes kételyt ébreszt bennünk / tulajdon létünk miléte iránt”. És jellemző az ehhez a közérzethez alkalmazott hasonlatanyag: „Pattogzik szörnyű magányunk, mint napon a rozsdás sínek”. Vagy: „Elménk csírázik, mint ehetetlen burgonya egy pince nehéz porában.”

Ezek az idézetek kivétel nélkül a költői indulás idejéből valók. A további versek csak még erőteljesebben és fájdalmasabban fogalmazzák meg az ok- és céltalanságnak egzisztenciális tapasztalatát, a belső világ alakulását, melyről a költő maga azt vallja: „az ember bensője csak férgesedik az idővel”. Erősítsük meg állítását a későbbiekből való még egyetlen idézettel, mely a hatvanas-hetvenes évek hazug társadalmi körülményei, megnyomorító politikája, gyorsan váltott, már-már bemocskoló szerelmek, házasságok, társak halála vagy árulása nyomán a költőben (és túlnyomóan egész alkotóképessége teljében lévő nemzedékében) alapos megcsömörlésként kialakult: „Na, elég legyen már ebből. Phü de szeretnék hirtelen abbamaradni! Nem meghalni, dehogy! Ostoba, patetikus szó… nem, elfogyni, mint orsóról a szál… Lám, negyven éves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértet-zsák lesz, veszélyes kacatok raktára.” (A sötét előszobában)

Petri György a második világháborúra nem emlékezhet, ha jól számítom, 1945-ben kétéves lehetett, 1956-ban tizenhárom, de 1968-ban – hogy Közép-Európa keletnek juttatott felének döntő dátumait mondjam – már huszonöt. Mégsem mondható el, hogy a tapasztalatok nyomán kialakult közérzete gyökeresen különböznék a világháborút húszas éveiben átélt újholdasokétól (legalábbis nem a dezillúziót illetően). Vagy sokban különbözne attól a fájdalmas kétségbeeséstől, amely Babitsban vagy a múlt század közepén Vörösmartyban fel-feltör. Sőt, mintha általánosabb, minden életmozzanatra kiterjedőbb – és ellenpontok, fogódzók nélkülibb volna dezillúziója. S mintha ez a széles dezillúzió – és ez elég jellemző és érdekes – azokat a vele egyidős költő- és írótársakat is jellemezné, akik vele együtt nem voltak hajlandók az írást a hatalmon levő világnézet szolgálatának tekinteni. S akiket éppen az ígéreteket harsogó, igazságot, szebb jövőt hirdető utóbbi négy évtized nevelt fel.

Pszichológiai vagy akár szociológiai rejtély, hogy ez a jellegzetes, erős negativitás (a költőben és társaiban) olyan korszakban alakult ki, mely lényegesen, összehasonlíthatatlanul enyhültebb volt az előzőekhez képest. Hiszen Petri nem költővé érése idején élte át a háborút, a hitlerizmus, és a sztálinizmus tombolását, mint az előző nemzedék. Dezillúziója – mint az idézetek is bizonyítják – az előzőkhöz képest mélyebb, az írásban való hite is csökkentebb. Nem tudom, mi az oka, de az elődök, az én generációm – talán mert valami örökséget hozott a harmincas évek társadalmának és irodalmának nehézségekkel küzdő, de természetes hitéből – egészében szilárdabb, pozitívabb eszmények szerint élt és írt Pilinszkytől – ki kétségtelenül hatott a fiatal Petri Györgyre – Rába Györgyig, Rákos Sándorig. Még ha Pilinszky transzcendenciákba kapaszkodik is; másoknak pedig mintha az elődök, a Nyugat nagyjai adták volna tovább a konkrét és lappangva ható morális eszményeket.

De Petri és az előtte járók, az idősebbek között e negativitáson túl van más, alapvető különbség is. S ez már speciális költői, nem pusztán szemléleti különbség, mely a versszerkesztésben rejlik. A szó- és hasonlatválasztásban például, mely a megfigyelés pontos követésén alapul. A természetesen rászálló, örökségként átvehető irodalmi megszólalás kerülésén. Az irodalmiság, sőt a bevált versszerkesztés, megmunkálásmód részbeni elutasításán. Petri – ha tudja, ha nem – az őszinteség forradalmára, a szó Herbert Read-i értelmében. Vagyis az egykor pontos, de mára elkopott formulák megkerülője, kiiktatója. Az olvasó ezt már a fenti idézetekben is észrevehette (a világot – kesztyűként! – kezemre húzni; a férfi túltömött kísértetzsák, kacatok raktára). Megtoldanám ezeket még, hogy e költészet egyedi őszinteségét, kifejezőkészségének specialitását érzékeltessem, néhány hasonló, anti-fennkölt képhasználattal vagy szóválasztással, amelyek egyben az élettörvényeket átlátó kelletlenség kifejezői. Íme egy hajnal:

 

Lassúdan kékbe vált az éj hamvasszürkéje, enyészőben az enyhe borzongás. Közelednek a nappal-dagály türelmes, óriás tolóhullámai. Kezdhetek folytatódni. Megadom magam egy személytelen felszólító módnak. (Reggeli kávézás)

 

Nem kétséges, hogy itt a dezilluzionizmus nemcsak a „kezdhetek folytatódni”-ban, hanem a tolóhullámok, tolófájdalmak képében is félreérthetetlen. Mégis, a tragikusan keserű szemléletmód és a fölényesen nyers kifejezés kvalitásos együttesének hatékonyabb dokumentálására ide iktatok még egy hétsoros verset, az Ahogyan így a halállal szembenézünk címűt:

 

Be nem teljesült szerelmeimet mohó vénasszonyokká perzseli az elhúzódó ősz. Hevernek e túlérett sajtocskák reszeletlen. Pökésnyire pedig a túlvilág.

 

Nem nehéz észrevenni, hogy az emberi egzisztencia (Pilinszky szavával élve: a kreatúra) tragikumának ez a látszólag komisz, részvétlen tudomásulvétele Petri György költészetének nemcsak legszuggesztívabb, de egyben legeredetibb tulajdonsága – a diszparát, egymással alig megférő képi elemek egymásra rakása mellett. (Szerelmeit és a reszeletlen sajtocskákat dehogyis tette volna egymás mellé régebben iskolázott költő a megcsinálatlanság veszélyével dacolva.) Furcsa dolog: Petri éppen ezzel a nyers, érdes erejével hódítja meg az olvasót. A dez-irodalmiságával ér el kivételes kvalitást, s válik egyikévé mai legjava költőinknek.

 

Verseskönyvről verseskönyvre

 

Két költő – avagy a szonettírás veszedelmei

A lezárult 1989-es évben, vagy hogy pontosabb legyek: hozzáértve a megelőző év második felét, nem egy olyan verseskötet került a kezembe, amelynek méltán örülhetett a versszerető olvasó. Líránk helyzetét, még ha alakulóban van is, és ellentétes kifejezési módok élnek benne, vitatható értékhozammal, kár volna válságosnak tekinteni a lapokat megtöltő sok féldilettáns vers miatt és az őket tudóskodva magasztaló csakúgy féldilettáns kritikák okán. Kár volna új termését arisztoratikus finnyássággal egyszerűen közepesnek minősíteni. Az alakulás-kiteljesedés megítéléséhez idő kell – könyvek, eredményes törekvések csak évek alatt szívódnak fel, kapják meg igazi rangjukat. Igaz, nem a berobbanások nyugtalan korát éljük (nem a tízes vagy harmincas években vagyunk, sem a negyvenesek közepén), hanem az irodalompolitika nyomása alól felszabadulva, egy versre kevésbé figyelő korban, melynek igazi értékeit majd inkább visszatekintve fogjuk felismerni – így törvényszerű Az írói kinevezések ideje – Istennek hála! – leáldozott. A politikai okokból túlbecsült költők hírneve lelappadt vagy lappadóban van, a kinevezettek süllyesztőbe kerültek; sajnos olykor értékes és fenntartandó írói művekkel együtt, mert az élők, az érvényesülést keresők a halottakkal szemben kegyetlenek. A figyelem a jelenre koncentrál, az emlékezet kihagy. A kétségtelen értékeket is teremtett „poeta minor”-ok kiesnek a tudatból – igazságtalanul. Tágas névsorát mondhatnám fel azoknak, akikről pillanatnyilag nem beszélünk; s örvendeznünk kell már azon, ha egy-egy életében félreszorított költőt, egy Jékelyt például, aki aztán igazán nem volt „poeta minor”, meg tudunk menteni, s az örok magyar értékek tárába be tudunk emelni.

Az év végi hónapokban két jelentékeny kötet is került a kezembe, amelyek részben formakezelésükben, részben tematikájukban rokonok. Az egyik az erdélyi Markó Bélának Mindenki autóbusza című első magyarországi könyve, amely száz szonettet tartalmaz. A másik Ferencz Győző Omlásveszély című második kötete. Ferencz Győző szintén formahű, virtuóz költő, aki még metrikus görög strófaszerkezetben is ír modern, vagyis újító eszközökkel élő verset. Mindkét kötet tematikája: a létezés megfejthetetlen titkának a bogozása. Annak feszegetése, hogy míg haladunk az időben, az adott tájban és emberi környezetben, voltaképpen mik vagyunk, azonosak vagyunk-e, és miben áll ez az azonosság folytonos jelen levő önmagunkkal, amely mintegy köztes állapotban van múltunk és jövőnk között. E haladásban, mely a „feledés amnéziájával” (Markó találata) dolgozik, melyben az érkező új szüntelenül homályosítja, lefedi a múltat, hol található önnön létünk félrevethetetlen jellege vagy karaktere, mi több: egzisztenciális lényege. Visszatérő gesztusainkban vagyunk-e azonosak, melyek megsokszorozódva verődnek vissza a jelen tükörszobájában (lásd a weöresi tükörpalota-létezést), avagy szerelmünkben vagyunk-e létezők, annak révén, aki maga is szüntelenül változik?

De hogy Ferencz Győző problémavilágához még inkább közelítsek: a létezés, amely van, tapasztalható, feladatokat adó, érzelmeket felkeltő, mégis kétséges, ellentmondásos állapot; – és nem is azért kétséges, mert folyamatként az időben korlátozott, hanem mert önmagában véve is időben játszódó, örökös változásnak kitett folyamat. Mint Bergson írja a Bevezetés a metafizikához című művében: „Az egész valóság keletkezés, a lét: levés. Nincsenek dolgok, amelyek keletkeztek, csak dolgok, amelyek keletkeznek, nincsenek állapotok, amelyek megmaradnak, csak állapotok, amelyek változnak.” Aki benne áll a létezés (levés) folyamatában, annak helye a téridőben körülkeríthetetlen, meghatározhatatlan, sőt nemcsak mozgó helyzete, de önmaga is definiálhatatlan – önmaga számára éppen úgy, mint a másik, szintén folyamatban álló, folyamatot élő idegen számára, akivel pedig a viszonylatba-kerülés a levésnek és az azonosságnak egyik legbizonyosabb ténye.

Ilyesféleképpen fordítható prózára Ferencz Győző létérzete.

Mondhatja persze valaki, hogy a múló idő, és az, hogy létezésünk mit jelent ebben a múló időben, örök költői téma. A legkülönbözőbb korokban és a legkülönbözőbb módokon ihlette a költőket. De ez az általánosítás félrevisz. Éppen e vitathatatlan kvalitású költészet egyediségétől távolít. Ferencz Győző számára ugyanis a költészet maga vizsgálódási eszköz. Ha tetszik, önvizsgáló elektronmikroszkóp. Hittel és kétellyel küzdve igazságokat kíván vele megállapítani, nem pedig a léttapasztalatok következményeiről „zengeni”. A vers révén megfigyel, elemez, gondolatilag-érzelmileg vizsgál. Ez lírai alapállása, mely a szokványos lirizmussal szemben csaknem antilírai. Mit jelent ez? Azt, hogy elutasít magától minden eddig ismert lírai konvenciót, a szavakkal, érzelmekkel való „csalást”, feltupírozást, szokványos lirizáló lehetőséget, a vers versszerűségének létrehozására szinte egyedül a fegyelmezett formakultúrát, a kimunkálás szigorúságát tartja meg. A racionalitás mai bontása, a sajátos laza kötésű verslogika meghonosodása idején, az asszociatív áradások, a versszerkezet szétzilálásának divatjában egzaktságra törekszik. Közben azonban ő is újít, szócsavarásokkal, összevonásokkal, a szintaxis merész alakításával, félszavakkal, félmondatnyi óvatos közbevetésekkel. A Szózat utolsó sora például így visszhangzik ebben a vizsgálódó költészetben: „…szemlélteted / Eszközeiddel, oktatási céllal, / Hogy áll, Ítélned, halnod kell, tanulság.” (Tanulság) Szemlélteted eszközeiddel, oktatási céllal – ezt se feledjük el, mennyire latolgató, tanáros előkészítés.

Ferencz Győző ugyanis inkább kevesebbre vállalkozik, csak az eredmény legyen biztos. Szerénység, visszahúzódás ez – a szóinfláció idején rokonszenves anti-inflációs politika. Gondolkozom, tehát verset írok (mert hogy vagyok-e és miként, mi módon, korántsem evidencia) – ez lehet költészete mottója.

Ideje néhány idézettel plasztikussá tennem, hogy az olvasó fogható képet kapjon erről a vállalkozásról. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ide ne iktassam teljes egészében a kötetnyitó verset, mely mintegy a probléma felmerülésének „nyitánya”.

 

Ha majd rám végleg sötétség borul, És nem találom magam a sötétben, Tapogatózom vakon, botorul, S végül leroskadok, magamba, tétlen – Megismerem-e akkor magamat, Vagy akkor is csak mást fogok keresni, Belőlem sem én, ők hiányzanak, Mikor már nem lehetek, végre, senki; S ahogy ott fekszem, vagy valaki fekszik, Látom-e majd olyan világosan, Mint most, ahogy végig-gondolva ezt itt, Hogy nem tudom, mi az, hogy vége van; S ha kiderül, s elér kísértete, Kibe botlik, s magamhoz térek-e? (A sötétség kísértete)

 

Ám ez a vagyok-e, én vagyok, leszek-e (másokban tükröződve, valóra válva)-probléma, ez a latolgatva, óvatoskodva tűnődés a levésen a kötet lapjain vissza-visszatér, s a legkülönbözőbb kibontásokban jelentkezik.

Íme, itt van például a kétséges létezés a szerelmi együttesben, már-már pozitívra, furcsa bizonyosságra fordítva:

 

…Nem vagy, én vagyok, és ha te vagy, én nem? Súroltuk hát egymást, egyáltalán? Mily relatív szinten létezhetünk, Hogy egyikünk negatívjába fordul Mindig, hogy eképp soha, soha együtt Egyszerre nem vagyunk, egyszerre nem Tudunk nem lenni sem. Jó, te legyél (Hisz úgyse), de ha elfeledsz, ha fog Sikerülni, ha! ki sejtheti, hogy! Ha negatívom is megszünteted, Azt is, ami lehet, fogva attól, Többet velünk nem eshet – akkor is, Kettős hiányt ütök a semmibe, Kettős előjelem semlegesíti Majd egymást: és végösszegem, a két Hiány kétszeresen fogja jelezni, Hogy hiába feled emlékezet: És nyoma lesz, hogy nyomtalan vagyok, Benned, ahol nem, nyomtalan, vagyok. (Amikor megpróbált elfelejteni)

 

Készakarva a lendületet már-már megtörő, gondolkoztató, csaknem spekulatív jellegű részletet választottam, éppen azért, hogy a vizsgálódás puritán mikéntjét érzékeltessem. De választhattam volna bőven költőileg lendületesebb, tetszetősebb, képi érzékletességgel élő verset is. Olyat, amilyen – sok más mellett – a Graves-díjjal kitüntetett Vigyázat, omlásveszély, A hármas útnál, Vakjátszma, Fraktál-tudat stb. De most végül egy, a gondolkozásmódot összefoglaló négysoros verset iktatok inkább ide. Címe: Névmási háromszög.

 

Az én (én) és ő (ő) között a te Az én árnyam, az ő kísértete. Nem hagyta volna el az ő az ént, De te miért ékelődtél közénk?

 

Persze, tudom, hogy a mai kritikában ugyan divatozót, de valójában képtelenséget cselekszem, amikor egy költőt azzal a poétikailag csaknem mellékes mozdulattal jellemzek, hogy milyen a problémavilága. Ahelyett, hogy megoldásai kvalitásairól, eredetiségéről, motívumairól és szemléletességéről beszélnék. Beleestem volna én is a negyven éve uralkodó, és Lukács Györgytől eredő, süket ideológiai kritika csapdájába? Reménykedem, hogy mégsem. Az olvasó az idézetekből ugyanis észrevehette, hogy ebben a költészetben nem a szokványos poétikai receptek szerint valósulnak meg a költői értékek. Hogy például itt nem a dallamvezetés – bár ha Ferencz Győző akarja, az is kifogástalan –, sem a képszerűség, az érzékletesség a kvalitás legfőbb hordozója, hanem éppen a gondolati ívek meg-megtört, zárójeles közbevetésekkel, kérdőjelekkel tűzdelt kibontakozása. Vagy éppen a tételek és ellentételek összeszikráztatása. Bennük rejlik valami újfajta költői kvalitás. Az értéknek ilyesféle létrehozását persze meg kell szokni. De ha az ember megszokja, és a célra tartott törekvés mikéntjét fogni tudja, akkor olyan térbe érkezik el, belső világunk olyan terébe, amelynek feltérképezése irodalmunk egyik alapfeladata.

Ma, amikor jó vagy kiváló költők is politikai verseik okából aratnak sikert és tesznek szert népszerűségre (Petri György vagy Szőcs Géza például), nem árt kiemelni, hogy ez a tudatmélyi analitikus szembenézés, mely itt-ott szinte észrevétlenül érinti (de érinti) a külvilág adott tényeit, nem hoz kisebb irodalmi eredményeket, mint amazok. Sőt, olykor a maga visszafogottságában általános érvényű, mélyebb evidenciákat is feltár.

 

*

 

Markó Béla a Mindenki autóbuszában hasonlókat céloz meg, mint Ferencz Győző, de olyan eredetiségre, olyan mélyre talán nem ér. Nem ér, mert a szonett korlátait magára öltve, önanalízisét helyenként penzumszerű megoldásokkal fellazítja. Hiába írja kötete bevezetőjében (Rövid, korszerűtlen kiáltvány), hogy „nem szeretem a szonettet. A szabadságot szeretem. Nem szeretem az emlékeimet. A szabadságot szeretem. Nem, nem, nem! Nem akarok olyan lenni, mint egy ház. Mint egy haza. Mint egy szonett. Legyenek ők olyanok, mint én!” Olyan ez a vallomás, mint egy sikoltás. Sikoltás Erdélyből. Tessék csak belegondolni: miféle kényszerek állnak a szonettek magánjellegű elmélkedése, zártságának vállalása mögött. Ezek a kényszerek érintették bár Ferencz Győző meditációinak mozgását, megszabhatták terét, de a kilépés lehetőségétől mégsem fosztották meg végleg. És bár a szerény, objektív, „aláfogalmazó”, understatement-tel élő bensőségesség, mint remek költőtársának, Várady Szabolcsnak, neki is alkati tulajdonsága, mégis jelezni tudja a kényszerítő körülményeket, s magatartása eredőire célozva, egyik-másik kimagasló versében, például A tanulságban „kiszolgáltatottsággal” aládúcolt „roskatag elvekről” beszél: zártságának már-már társadalmi-politikai indokot adva.

Markó Bélának erre nincs módja, érthetően. (Csak zárójelben: kritikusi könnyelműség, hogy írok első magyarországi könyvéről, hiszen Romániában megjelent köteteit nem ismerem, és nem szokásom az egész œuvre ismerete nélkül beszélni.) Így csak annyit mondhatok: hiába nem szereti a szonettet, kénytelenül önként vállalva, vagy kényszer alatt, bezárja magát kalodájába, börtönébe, s belső életének regényét, szerelmének viaskodva egymásra rakódó pillanatait örökíti meg. Igaz, ez a „börtönlíra” így is eredményes, így is figyelemre méltó és megkapó. De…

És sajnos itt „de”-k sora következik.

Már a forma egykori létrehozója, maga Petrarca is ismétlések sorozatával, manírral dolgozott. Hát még követői, az egész petrarkista iskola! Önmagában persze nem negatívum a témák és fordulatok ismétlődése, hiszen az egyik vers erősíti a másikat. Ha más-más formákat alkalmazva ugyan, Ferencz Győző is olykor ismétlések árán fejleszti tovább meditációit, megfigyelései már elkészült anyagából rakva le új gondolatíve alapozását. Ez az ismétlés hitelességének, folytonos mélyebbre-törésének egyik jegye. És közben az ő formai megoldása változatos. A maga formai monotóniájával azonban a szonett veszedelmes műfaj. Veszedelmes, igen. Mégse higgyünk Babitsnak, amikor azt mondja: „Ezek hideg szonettek, mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuózitás”. Nála forróbb szonetteket a magyar irodalomban nem írt talán senki sem. Az ő szonettjeinek „aranykulcsa” nem „zárja”, hanem nyitja a szíveket. Mégis, nem ugyan Babitsnál, hanem egy szintén nagyszabású költőnél, Juhász Gyulánál, akinek kedvence volt ez a forma, már észrevehető, hogy szonettjeinek és általában a szonettírásnak két veszedelme van: egyfelől a bőbeszédűség, a megtalált tömör képnek a forma kitöltése miatti szükségtelen feloldása, másfelől az utolsó sor csattanójára való túlzott kihegyezés. Méltánytalan volna, ha nem jegyezném meg, hogy Markó Bélának kötete java részében sikerül elkerülnie ezt a kettős veszedelmet; hogy létezésünk idő-utazásának döbbenetes realitásait nem egyszer telibe találja. Ilyen például az Írtam én is a csirkeház mellől című szonettje (ugye értjük, a cím a Babits-versre utal), vagy az Eppur si muove című, amely címe jelentésének ellentmondva, így zárul: „élni akartam, s íme belehaltam: / a föld, amelyen járok mozdulatlan.” Ilyen továbbá az erősek közül is kiemelkedő Vak ember tükre című vers, amely a költő számára (és persze az olvasó számára is) megrendítő kérdéssel zárul: „…de mindhiába pontos mondatom… Vak ember tükre lesz a szó?” Ám ennek a kétségnek ellenpontja, A nyelv diadala című szonett még magasabbra ér: létre tudja hozni azt a tömörséget, azt a sikoltásnyi erőt, amely a forma monotóniáját feledteti. Ide iktatom a vers két befejező tercináját:

 

Ki kellene a pillanatból lépned. Ki tegnapodból. Holnapodból. És tisztán, világosan, akár a kés, egyetlen síkban élni, véges élted nem remény lenne: él! Csak él! Csak él! S már nem kérdeznéd: él-e, ami él?

 

Ám az elismerés zászlaját meghajtva (és a Ferencz Győzővel való gondolati párhuzamosságot tapintva), nézzük az említett „de”-ket. Idézzük a Testemlékek című 52. számú szonettet:

 

Bőrömön, mint egy régi fóliánson, ott vannak múlhatatlanul a tested nyomai, s én olyan gonddal vigyázom őket, mint egy edicio princepset, mint egy adománylevelet, vagy mint egy latin szövegbe ékelt nyelvemléket,

 

de itt, a négyes közepén, álljunk meg egy pillanatra. Mert ez a latin szövegbe ékelt nyelvemlék kitűnő hasonlat. Bő asszociációkat hoz a tihanyi alapító-levéltől kezdve, és tovább. Ha nem szonettet írna a költő, akkor valahol itt kellene kezdenie, pontosabban ide kellene eljutnia a második vagy a harmadik sorban. És persze befejeznie a verset három-négy soron belül. De Markó Béla szonettet ír, kénytelen kitölteni a helyet, feloldani a kép töménységét – mégha színvonalasan is, de magyarázkodik:

 

sok cirkalmas betűt, sok feldíszített iniciálét, és közöttük téged: egy helynevet, egy dűlőt, egy határrészt, egy hadi út nevét, egy fehérvárét, majuszkulákat és minuszkulákat, egy gesztusomat, melyben téged látlak, s már nincs mit tennem, lassan annyit érek, mint kódex, melyet fellapoznak érted.

 

Nem tagadható, hogy a záró tercina teljes sikerű. De hogy kibontakozzék a poen – a kényszerű poen –, bejön az, amit amúgy is tudunk, az a bizonyos hadi út, a Fehérvár, nem beszélve a szintén fölöslegesnek tetsző majuszkulákról és minuszkulákról, s csak a záró tercinában összegeződik a megcélzott, kihegyezett közlés.

De elég. Mert bizony jobb, ha nem beszélünk a kötet végi Költők koszorúja című részről, mely Janus Pannoniustól múltunk nagyjain át József Attiláig és Radnótiig csaknem mindenkit egy-egy szonettben megversel. Nagy művek alkotóiról írni, olyan versélményt újrateremteni, amely minden magyar olvasóban eleven, a legreménytelenebb feladat. Ez a már emlegetett Juhász Gyulának is csak ritkán sikerült. Talán egyedül Babitsnak a Zrínyi Velencében és a Levél Arany Jánoshoz című szonettjében. Markó Bélának mentsége, hogy a tizennégy portrét összegező Mesterszonett túllép az előkészítés üreske keretein, szinte túl magán a köteten: többet, merészebbet, szívből fakadóbbat mond ki. E záró szonett heve, lángja átmelegíti az egész ciklus lefojtott-lehűtött légkörét, ismert, „nyugatos” hangját. Nem tudom megállni, hogy mintegy az egész vállalkozás eredményének jelképeként ide ne iktassam (Költők koszorúja: Mesterszonett):

 

A pannón dombok dermedten feküsznek, s nem hűti mégsem véremet a fagy, mennybéli Isten, milyen messze vagy, ki látni engedted fájó szemünknek, mit jobb lett volna setétbe takarni, hogy romlik minden, s hullnak díszei, nyugodhat már a szív, de színleli, hogy melledből tán éppen most szakadt ki, úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül, hogy verseidnek ritmusát kövesse, s egy fázó ország gyúljon föl a versre, szabad lehessen, éljen emberül, szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik! Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!

 

Minden reményünk megvan arra, hogy ez a vers-dobogás a kényszerek elmúltával felerősödik, s olyképpen egyéni, összetéveszthetetlen hangot ér el, olyképpen számon tartandó és kiemelendő költői eredménnyé érik be, mint amelyet a kötet java, egy-egy kitűnő találata máris ígéretesen előlegez.

 

A kritikus és a „népe”

Balassa Péter nemcsak termékeny, jelentős kritikus, a szakma élvonalában álló, hanem szerencsés is. A sikeres kritikusi szerepnek ugyanis nemcsak az esztétikai felkészültség, a széles tájékozottság és ami fő (és amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni), a kritikai judicium a feltétele, vagy fokozva a dolgot: akár az esztétikai látomás arról, hogy milyen legyen az alakuló új irodalom, hanem szükséges hozzá egy írótábor is, amely az óhajtott esztétikai normákat beváltja, műveiben megközelíti vagy megvalósítja az esztétikai eszményt. Ilyen tábor vagy „nép” nélkül a kritikusnak nincs valóságos életeleme, víz nélküli hal, levegő nélküli madár. Ebből a szempontból nézve Gyulai Pál például szerencsés volt, Vörösmarty, Arany, Petőfi kortársaként, értékeik, törekvéseik egyik tudatosítójaként; Péterfy Jenő viszont szerencsétlen: nem volt népe, nem volt mögötte eszményeit megvalósító irodalom. Schöpflin Aladár megint egy felívelő, közízlést átalakító, káprázatos tehetségekkel teli korszak nagy kritikusa lehetett, de vele szemben a mély és nagy tehetségű Halász Gábor némileg konzervatív ízlése miatt akadályozva volt abban, hogy a keletkező új felfedezője és értékeinek tudatosítója lehessen. (Lásd a Nyugat harmadik nemzedékével, sőt magával Babitscsal, József Attilával való kezdeti elégedetlenségét, majd visszahúzódását a múltba, élete végén főként a századvégbe.) Rónay György viszont – hogy a jelenhez közelítve, a kimagasló kritikusi teljesítményeket számba vegyem – a magyar kritikai élet teljes lezüllése idején, főként a hatvanas években, a maga függetlenségében az újonnan megszólaló meg a volt-néma írók értékeinek úttörő tudatosítója lehetett.

Balassa Péternek szintén van „népe”; új törekvésű írók, akik a hetvenes évek során kitörtek a hatalom által kívánt és realizmusnak elkeresztelt, röghöz kötött alacsonyságból vagy hazug voluntarizmusból. Sőt, vádként is elhangzik róla, hogy egyetlen írótábor kritikusa.

Nézzük meg közelebbről, hogy újabb cikkeit, tanulmányait egybefoglaló kötetében, a most megjelent Hiába:valóság című könyvben miként jelentkezik az elmélet, a kritikai judicium és a „szerep”; mennyire igaz az egyetlen táborra való korlátozottság.

Ez a kötet, mondom, az utóbbi négy-öt-hat évben írt írásait tartalmazza. Ha csupán a megjelenések dátumát tekintem, az élet elrendezését, a folyamatos kritikusi munka esetlegességét tapinthatom benne. Van itt cikk felkérésre, körkérdésre, van személyes válaszlevél a népi-urbánus vitáról, s néhány teljességgel alkalmi kritika, sőt interjúk mellett nem egy naplórészlet is. Rövidebb-hosszabb, többnyire tanulmányként kibontott írások. Együttesük esetleges volna tehát?

Korántsem az. Miért? Nemcsak azért, mert maga a gyűjtemény bizonyos szempontból mégiscsak elrendezett: a témák, felmerült kérdések minden látszólagos véletlenségük ellenére egy szellemi kikristályosodás haladványában követik egymást, hanem elsősorban azért, mert Balassa Péter egész „észjárása” általánosító jellegű, elméleti emelkedettségű, filozófiai síkon vizsgálódó. Eleve összefüggésrendszerbe iktató. A felmerült irodalmi tény, maga a bírálandó szöveg (hadd ne hallgassam el: kissé túlságig is) csupán mozgásba hozza, indukálja a művészi alapkérdéseken kontempláló kritikusi tudatot. A Hiába:valóság egy Babits-idézetsorral kezdődik – mintegy a szellemi alkat gyökereit feltárva, hagyományhoz kapcsolódását tisztázva. Ehhez az idézetsorhoz Balassa, mintegy szerénységét kirajzolva, alig-alig, mindössze huszonegy sorban fűz kommentárt. De Babits roppant esszééletművéből, melyről nem lehet elégszer hangsúlyozni: a magyar szellemi élet szempontjából éppoly kezdeményező és magasra emelő, mint lírai életműve, mit idéz fel Balassa? Nem a kritikust, a művek értékeit biztonsággal felfedezőt és megítélőt, hanem az eszmék és téveszmék között tájékozódást nyújtót, a gondolkozó, a filozófus Babitsot. Magáról az írásról, a kulturális-tudományos tendenciákról, az írás erkölcsi felelősségéről, a nemzetről, a magyarság és emberség általános kérdéseiről gondolkodót. Benne látja mesterét.

Így kötete, bár a mai jelenségekkel és a mi időnkkel vet számot, eleve érintkezést tart azokkal a gondolatkörökkel, amelyeket a Mester bejárt. Az olvasó egyre-másra rokon végkövetkeztetéseket talál bennük, olyan végkövetkeztetéseket, melyeket mindig is – kénytelen vagyok egy régies kifejezést használni – ugyan aktualizált, de „mélyenszántó” gondolatmenetek előznek meg. Ha Balassa Babitsból, hadd csináljak én most Balassa cikkeiből – a fentiek bizonyítására – kiragadott evidenciákat tartalmazó idézetgyűjteményt. Tehát:

„A szellem munkája a tisztánlátásban nem mulasztható el soha, semmikor. Szétválasztani, ami nem feltétlenül tartozik egybe, ez minden szellemi, tehát önismereti munka első és kötelező lépése. A fejem nem az öklöm, ha azonos test részei is. A nemzet nem misztikus egység, nem tagolatlan szimbiózis. Ha így vélekedem, ettől még nem tagadtam meg – viszont a megtagadás feltételezése: görcsös gyanakvás és kicsinyes félelem… Nem gyűlölködni itt, rettenetes erőfeszítés…”

„Amit két frontnak nevezel, az a népi-urbánus ellentét… Számomra ezek a frontok nem léteznek… Én a kölcsönös alábecsülésben sohasem vettem részt… Amikor azt írom, számomra nem léteznek, akkor azt gondolom: nem ismerem el igaz voltukat, akkor sem, ha valóban léteznek. Olyan valóság ez, amely nem végzetszerű és nem „objektív”, hanem olyan, amelynek utána kell járni, hihetetlen nagy erőfeszítéssel, kíméletlen önismerettel és irgalmatlan okossággal…” (Se pajzzsal, se dárdával.)

„A szellem vagy plurális vagy semmilyen… Az igazság dialógikus cselekedet, a legmagasabbrendű szellemi munka eredménye… Ha az irodalom autonómiájáért küzdünk, akkor saját antidemokratizmusunkkal kell megküzdenünk.” (Miről lehet beszélni.)

„A konc és a kompetencia nem összekeverhető fogalmak…, az esélyek egyenlősége nem maszatolhatja el az értékek különbségét.” („Szó, szó, szó”)

„Az individualitás az európai társadalom- és emberfejlődés egyik legnagyobb vívmánya, kultúránk alapvető eseménye; ha az kommunikációképes marad, ha a közös konvenciókon belül képvisel egyéni változatot, mely megújítja a konvenciókat, ha rész marad az Egészben, de mint ilyen, egyéni Egészet képvisel, ha egyéni szólamot hoz létre a közösségben.” (Se pajzzsal, se dárdával)

„Senki sem érezheti – hacsak nem akar hatalmat –, hogy birtokában van valamely igazságnak, legföljebb azt, hogy kiróttak rá valami igazságot. Mindenki fel van hatalmazva, ezért senki sem lehet kisajátító.” (Meghívás közben)

„Korunk és ezen belül a magyar szellemi élet hovatovább semmit sem akar tudni az alázatról, mint szakmai kritériumról…” (Inkább a bábu?)

De elég az idézetekből. Bőven kiviláglik belőlük a gondolkodói, az elméleti tendencia. Képzetet kínálnak arról, hogy Balassa, legalábbis ebben a kötetében, nem elemez szövegeket vagy műveket, s még ha kritikát ír is, mint például a Fasírt című gyűjteményről, inkább körültekintő, bár itt-ott megkérdőjelezhető elméletét kínálja a modern, avantgárd és posztmodern törekvéseknek, mintsem a szövegeket értékelné. Szellemi-kritikusi beállítottsága ilyen. Tisztázó, elméleti jellegű. De ha ilyen, akkor ezekben az újabb írásaiban hol marad az az úgynevezett „nép”, az írótábor, melynek értékeit az irodalmi köztudattal – ha nem is magánosan, de harcok árán, úttörő módon elfogadtatta, s amely ma az irodalmi divat előterében áll? Bizony annak a magasrendű csapatnak (Mészöly, Esterházy, Nádas, Lengyel Péter és persze Ottlik, Mándy, Pilinszky stb.) neve és elemzése itt nem található, róluk csak itt-ott, az interjúkban esik szó. Pedig értékeik felismerése és tudatosítása terén – főleg, ami a névsor első felét illeti – Balassa érdemei vitathatatlanok. Sőt még az is elmondható, hogy fejtegetése más kritikusokat is meg-meggyőzött. Egyenesen kulcsot kínált például azoknak, akik egyfelől a hangsúlyozott naturális részletek vagy a rejtélyes jelképi párhuzamosítások miatt Mészöly Filmjétől idegenkedtek, másfelől Esterházy szellemességét, ötletességét veszélyes, szinte anti-epikus anyagnak tartották. (Az ötlet vagy a szellemesség nem biztos, hogy a líra vagy az epika legtartósabb, legszilárdabb építőanyaga.)

Balassa tehát nem fut itt a pénze után. Mást csinál. Ugyan valami roppant szükségeset, elvileg orientálót tesz, de amit, talán éppen, mert névsora divat lett, nem ártana – méghozzá a gyakorlati kritikai analízis előtérbe hozásával – az irodalom más jelenségeire kiterjeszteni. Figyelmét másfelé is fordítania. Ez különben az általa is hirdetett pluralizmusigény égető mai feladata volna.

Befejezésül még csak annyit: a Hiába:valóság elméleti jellege ellenére szinte-szinte könnyebben olvastatja magát, mint előző könyvei. Balassa kifejezésmódja, úgy látszik, egyszerűsödött, fogalmazásának érzékletessége növekedett. Úgy, olyasféle szinten, ahogyan századunk magyar esszéhagyománya ezt előírja.

 

Száz évesek, halott barátok

 

Irodalmi jegyzetek a minőségről

Bármennyire szeretjük is az irodalmat, mégsem kívánunk mindig irodalmi értékű könyvet olvasni. Fáradtan, fejfájástól környékezetten, kellemetlen emlékek elől menekülve, vagy rossz sajgásokkal az idegeiben ritka ember az, aki jó könyvet választ magának. Inkább valami könnyűt keres, valami zsongítót, ami idegeit úgy közömbösíti, mint a nyugtatók. Babits detektívregényeket olvasott ilyenkor, Nagy Lajos útleírásokat. S a mai írók Rejtő-Howardot, sci-fit, regényes életrajzot vagy lányregényt. Nincs ezen mit szégyellni. És a választék ebben a „nyugtató” irodalomban igazán bő, talán túlságosan is az. S legyen bár túlságos, bajnak ez sem baj, ha annak fogjuk fel ezt a „nyugtató” irodalmat, ami; ha nem ragadunk meg benne, ha művészi átélésre kész óráinkban az olvasást nem ilyen kikapcsoló, időelütő szórakozásnak tekintjük, hanem azért nyúlunk a könyvért, amit a jó könyv adni tud: élményeink újraéléséért, tapasztalatkincsünk átrendezéséért, az emberi sors mélyebb megértéséért. Vagy ha nem is ezekért nyúlunk érte, hagyjuk, segítjük, hogy a jó könyv mindezt cselekedje velünk.

Nincs értelme tehát lázadoznunk az ellen, hogy így legalább kétféle olvasás-mód van, egy zsongító és egy felkavaró; nincs értelme lázadoznunk az ellen, hogy legalább kétféle faja él velünk a könyveknek, és áll egybe az írásos művek összességeként tágan értelmezett irodalommá. Egyet azonban már veszélyes megtennünk: azon az alapon, hogy ez is könyv, az is könyv, összekevernünk a két műfajt: az igazi irodalom tekintélyét, értékét odaajándékoznunk a szórakoztató irodalomnak.

De hát hogyan lehet a nagyjából egyforma külsejű könyveket szétválasztani? Hogy lehet védeni az igazi irodalmat? Tudatosítani a minőséget? Volt időszak, amikor a könyvkiadás egyszerűen igyekezett kiiktatni a szórakoztató irodalmat. Nem adott ki – sok minden más mellett – se Agatha Christie-t, se Howardot. S miközben így elnyomott egy valóságos olvasói igényt, másfelől kitenyésztette a minőség másik ellenségét: az irodalmi igényű, de az igényt betölteni nem tudó, gyenge művek sorát. S ezzel talán nagyobb veszélyt hozott az igazi irodalomra, mint amit számára a szórakoztató irodalom jelent. Mert talán világos, az igazi irodalom számára nem a detektívregény a legveszélyesebb konkurencia, hiszen az más olvasói igényt elégít ki, hanem az ál- és gyenge irodalom, amely ugyanarra igyekszik. Fogas kérdés, hogy látszatra azonos igény mellett a jót a rossztól hogy válasszuk széjjel. Közhely, hogy az olvasó ízlésében, de még a magunkéban sem bízhatunk teljesen. Ízlésünk eddigi esztétikai élményeink és tapasztalataink alapján alakul ki, azt tartjuk jónak, ami a már ismert jókra emlékeztet. De a vadonatúj művészi teljesítmények, éppen azok, amelyek esetleg korszakos újságukkal fordítani akarják ízlésünket, hordoznak magukon valami idegenséget, mely az eddigi jóktól elüt. Elég példának erre, ha felidézzük azt a tartózkodást, amelyet József Attila váltott ki életében. Persze nem következik példánkból, hogy ami idegen, ami ellenállást vált ki, az remekmű.

Van azonban itt mégis valami, amit olvasóknak is, hozzáértő irodalmároknak is érdemes volna jobban megszívlelni – ha számításba is vesszük esztétikai érzékünk merevségét, bizonyos tartózkodást. A jó és a talmi közötti különbséget nemcsak életműben, kicsiben is fel lehet ismerni. Mérni lehet igenis, prózaírót és költőt egyaránt, megfigyeléseinek gazdagságán, eredetiségén, életlátása egyéni tulajdonságain, közhelyektől, banalitásoktól, ismert receptektől való tartózkodásán, mondatformálásának művészi evidenciáján, hitelén. Nem igaz az, hogy a rutinból, üzleti vállalkozásból vagy közepes képességekből összerótt mondat, bekezdés vagy versstrófa nem válik el – már a maga kisebb egységében – a valódi tehetségek munkájától. Az időtálló fogalmazás kitetszik (más módon, más anyagból van szőve-fonva), a magasabb művészi igénynek árulkodó tényezői vannak.

Ha az olvasó régen úgy beszélt: „Szeretem Móriczot és Harsányi Zsoltot” – volt bennünk utána bosszankodás; ha ma úgy nyilatkozik: „Kedvencem Déry Tibor és Berkesi András” – van bennünk ma is meghőkölés; de amikor hivatott irodalmáraink nyilatkoznak kedvenceikről, egy magasabb minőség szempontjából nem keverik-e gyakran hasonlóképpen a neveket? Nem folyik-e a tehetségek kárára a nevek kiemelésével, párosításával valami zavart keltő, baljós játék? Mögöttünk van már jócskán az a korszak, amikor mondjuk Weöres Sándor versei vagy Mándy Iván novellái – hogy csak ezt a két példát emeljük ki a sok közül – a szerkesztők elfogultsága vagy vaksága következtében nem kaptak helyet folyóiratainkban, de vajon nincs-e előttünk még az a feladat, hogy a szokatlanul alacsony megjelenési küszöb mellett sokkal pontosabb, sokkal világosabb kritikai munkával mutassunk rá a tehetségre, védjük a jót, védjük a minőséget nemcsak a szórakoztató irodalommal, hanem a konvencionális ál-irodalommal és a burjánzó közepessel szemben?

Végül hadd idézzek ide egy távoli, de annál elrettentőbb analógiát. Szekfű Gyula nagyszabású és sokat vitatott Magyar történetét forgatva (1939-es átdolgozott kiadás) az 1914-ig ismertetett magyar történelemben Ady Endre egyetlen, kétes dicséretű mondatban szerepel. A munka időrendi táblázatában kultúrtörténeti eseményként említésre érdemesülnek Gárdonyi Géza, sőt Herczeg Ferenc regényei, de nem kap említést sem Móricz Zsigmond, sem Babits Mihály. Nevük, művük nem szerepel. Azt hiszem, némileg irodalmi tudatunk általános minőségfelismerésén is múlik, milyen képet ad majd a jelenkori történész a jelenkori irodalomról. Jó volna, persze hogy jó volna, a jövőből mintegy visszapillantva kilesni, hogy helyénvalónak vagy szégyellnivalónak bizonyul-e az a kép.

 

A hitvitázók dühe

Azt remélem, hogy mi, akik itt egybegyűltünk, mind az Írószövetség fennmaradása mellett foglalunk állást, és nem kívánjuk ezt a meglevő egyetemességet kisebb baráti társaságok szilánkjaira törni. Még akkor sem, ha – mint tudjuk – töméntelen bajjal jár is a szövetség fenntartása, bizonyos fajta profilváltásának tudomásul vétele, új tartalmainak, formáinak kialakítása. Belátandónak tartom: az egységes fellépés lehetőségére szükség van – vagy szükség lehet – érdekvédelmi, erkölcsi, nemzeti vagy emberjogi szempontból. Mindnyájan tudjuk, szövetségünk múltja tarka. Zsdanovista intézményként jött létre és többnyire ilyenként szolgálta végig az évtizedeket. Nem szabad azonban megfeledkeznünk a nagy, a jelentékeny felvillanásokról, a bonyolult előzményű és hosszú következményekkel járó 1956-os írószövetségi szerepről, amikor – Ottlik szavával élve – „Éppen azok törölték tisztára a táblát, akik előzőleg hazugságokkal teleírták.” S hogy nagyot ugorjak: 1986-ban a közgyűlés ismét indító lökést adott a nemzeti átalakulás folyamatának.

Azt gondolom, hogy ennek a mai közgyűlésnek nemcsak az a feladata, hogy új alapszabályt fogadtasson el, új választmányt alakítson, hanem hogy közönyt, elfogultságot, sérelmet félretéve, eszünk képességeit egybetéve kitaláljuk, eltervezzük azt a tartalmat, azt a létezési formát, mely szerint ez a már megújult, az írói autonómia alapján álló írószövetség a fenyegető gazdasági válság árnyékában mégis működhet.

A fentiekre nézve világosan adódik egy olyan javaslatsor, amely, úgy gondolom, részben vagy egészben a tagság legnagyobb részének gondolatvilágában már jó ideje felmerülhetett.

Mindenekelőtt az érdekvédelemről kell beszélnünk. Ez mindnyájunk számára, de legégetőbben a fiatalok számára, létkérdés. Egy napról napra növekvő inflációban, a gazdasági összeomlás fenyegető rémének közelségében nemcsak az a probléma, hogy a könyv- és cikkhonoráriumok elképesztően alacsonyak – a lapoknál például többnyire húsz év előttiek – hanem az is, hogy az eddig funkcionáló állami kiadók kevés sikert ígérő írók terméseit kiadni, új írókat megjelentetni szinte képtelenek. A dotációk megszűnésével szinte ugyanarra a piacgazdálkodásra szorítottak, mint a gombamód szaporodó magánkiadók, melyek – tisztelet a kivételnek – az aluljáró-irodalom ponyvatömegének vagy politikai sikerkönyveknek kiadását célozzák meg. Pénzt akarnak keresni, ez világos. Világos azonban az is, hogy ennek a célnak tűzön-vízen át való keresztülhajtása, továbbá az igazi irodalmi értékeknek alacsony honoráriuma és részbeni eladhatatlansága az írókra korrumpálólag hat. Az irodalom egészséges továbbfejlődését gátolja, az értékes művek létrehozásához az íróktól maximális idealizmust (vagy mondjuk így: aszkézist) kíván.

Engedjék meg nekem, hogy egyetlen példát mondva, hozzáfűzzek ehhez egy rövid gondolatmenetet. A múlt évben – hangsúlyozom: a múlt évben – az NDK-ban járva az ottani funkcionáriusok egy egyetemi professzor téziseire hivatkozva kifejtették, hogy minden könyv kiadását meg kell akadályozni, amely tartalmában vagy formájában az olvasói közgondolkozástól eltér, vagy az irodalmi közízlést sérti. Csak annyit válaszoltam erre a véleményre, tézisre: így lehet epigon irodalmat tenyészteni. Fölösleges magyarázni: nemcsak a huszadik század, hanem szinte minden évszázad később irányt szabó alkotása megjelenése pillanatában sértette a közízlést, lévén az természeténél fogva konzervatív. De nem is igazán erről van szó; az egész párbeszéd velejében hamis. Nem ízlés-kérdésekről csevegtünk mi a tavalyi Berlinben, hanem a hivatalos gondolkozástól eltérő, az előírásokat átlépő írásművek kiiktatásáról. Vagyis olyan művek kiiktatásáról, amelyek az irodalmat (netán a társadalmat) előre viszik. Márpedig ennek a keletkező és jövőt szolgáló újnak a fenntartása – fenyegesse bár politikai vagy gazdasági veszély – eminens kulturális feladat. Részben társadalmi, részben állami mecenatúrája elkerülhetetlen, ha a magyarság saját kultúráját őrizni és fejleszteni kívánja – és hogy kívánja, kívánni kénytelen, abban nem kételkedem.

Ami pedig a szövetség működésének belső tartalmát illeti, bensőségesebbé, s ugyanakkor szélesebb látókörűvé, a különböző értékeket értőbben elismerővé kellene tenni a szövetség életét. Több helyet kellene biztosítani a szakmai, írótársi bírálatnak, beszélgetésnek, vitáknak.

Itt igenis helyesnek tartanám, ha – in petto – saját körünkben, a szövetség egységét nem sértve, a különféle írócsoportok avagy személyek rejtett vagy nyílt ellentéteiket feltárnák, akár vitázva összeszikráztatnák. Igenis vannak közöttünk olyan lappangó vagy fel-feltörő ellentétek, amelyeknek tisztázása, szóhoz jutása egészségesebbé tenné mind egymáshoz való viszonyunkat, mind az irodalom életét általában.

Ennek az általam óhajtott vitakedvnek azonban van néhány feltétele. Elsőnek említeném a kölcsönös megbecsülést, egymás véleményének – nehéz, de szükséges – elviselését.

A direkt politikai mondanivalók megnyilvánulásának – az újabb idők tapasztalata szerint – a szövetség nem fóruma többé. Fórumot adnak ehhez a politikai pártok, fórum erre a publicisztika. Lehetőségünk van viszont arra, hogy a különböző ízléseszményű és olvasottságú, műfajú vagy akár elfogultságú írók nagyobb méltányossággal s mégis őszintén éljenek egymással a szövetség keretein belül.

Egyaránt kívánom magunknak ellentéteink feltárását s azt a civilizációs minimumot, amely nem furkósbotot vagy üdvtan-hirdetést, hanem érvet használ. S ami ezekből a tisztázó vitákból a nyilvánosságot illeti, érintheti, annak közlésére lapunk, a Magyar Napló rendelkezésünkre áll.

Végezetül még egyetlen megjegyzést, a lappangó indulatok kiéléséről, amely, minden szent elhatározásunk mellett, bennünket is fenyeget. Egy irodalomtörténésztől veszem mondanivalómhoz a példázatot. Azt fejtegeti, hogy az indulatos szélsőségek mindig közelebb állnak egymáshoz, mint a megértést gyakorló humánus magatartáshoz. Történelmi példája ez: a hitújító Luther-hívők, a kálvinisták, valamint a római katolikusok a reformáció idején szélsőséges indulatukban is voltaképpen közelebb álltak egymáshoz, mint a megértést, megfontoltságot, humanizmust hirdető Erasmushoz. Már én teszem hozzá, hogy Erasmus a halála előtt ezt mondta: „Boldogan halok meg, mert a halál megment engem a hitvitázók dühétől.”

Sapienti sat. Annál is inkább, mert mi nem megszűnni, hanem élni akarunk.

 

A magyartanításról

Irodalomtörténetírás, irodalmi értékrend

Véleményt mondani A magyar irodalom története I-VI. kötetéről és a folytatásáról? Minek? Olyan hatalmi befolyásolás alatt állt a köteteket létrehozó szellemi műhely, hogy az elkészült mű jó részében jogilag kényszer alatti cselekvésnek minősíthető. Egyes részei viszont – el kell ismerni – nagy anyagismereten alapuló, időtállónak tetsző megállapításokat is tartalmaznak. Voltak érdemes, önállóságukat, meggyőződésüket védő tudósok is. (Elvétve, – meg a marxista esztétika tételeit meggyőződéssel alkalmazók.) De az egész együtt?

Mellesleg, ennek a szellemi műhelynek a bírálatát Cs. Szabó László Torz irodalomtörténet című tanulmányában már megkezdte (lásd Ország és irodalom kötet – Nagy Imre Intézet, Brüsszel,1963.) A nyomás alól szabadult, szükségszerűen megújult műhely, reméljük, megváltoztatja a tarthatatlan, hamis összképet. Addig tegyük félre, felejtsük el ezeket a köteteket; legföljebb végzetes betegségeiknek kórboncnoki vizsgálata céljából lehet elővenni őket olykor.

Az Alföld szerkesztősége által feltett konkrét kérdésekre viszont röviden felelek.

Az első kérdés az 1945 utáni értékátrendeződés folyamatára vonatkozik. Mindenekelőtt meg kell ismételni azt, ami általában köztudott: az 1945 utáni két-három évben – ha nagy nyomás alatt is – a magyar irodalom autonóm módon fejlődött, értékelése hagyományosan, öntörvényei szerint alakult. Ha Révai József és Lukács György valamint követőik heves támadásai az autonóm értékelés ellen már 1946-ban megjelentek a sajtóban, például egyfelől Babits, Kosztolányi, Weöres vagy Bibó István ellen, másfelől a Magyarok, az Újhold, majd némi idő elteltével a Válasz című folyóirat ellen, még ezeknek a támadásoknak – legalábbis azt hittük – nem volt elfojtó, egzisztenciát aláásó jellegük. Itt-ott vitatkozni is lehetett velük. De 1948-cal vége lett ennek a szabadságnak. Révai és Lukács akkoriban fejtette ki alaptételeit. Elsőül azt, hogy a Nyugatról le kell választani Adyt s a Nyugat folyóirat szemléletét, hagyományát, mint burzsoát, el kell vetni. A múltból csak a népi irodalom hagyománya érvényes, az is csak megválogatva. Különben – puszta történeti kiegészítésül mondom –, Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője már 1946 májusában közzétette hírhedt Babits-gyalázó cikkét, a Babits halotti maszkja címűt, és Lukács is már 1946 augusztusában körvonalazta Babits-ellenes nézeteit, a Nyugat-hagyomány politikai elítélését. Hogy a hatalomra jutott Révai óhaja, Adynak, a „forradalom viharmadarának” leválasztása miként realizálódott, illusztrálom egy esettel, melynek szem- és fültanúja voltam, s melyet egy ízben már megírtam, de megismétlem, mert a sugalmazott pártos gondolkozásmódra oly jellemzőnek tartom. Az Irodalomtörténeti Intézet 1948 végén, 1949 elején – pontosan nem emlékszem – összehívott irodalomtörténészekből egy zártkörű értekezletet a Nyugat irodalomtörténeti értékelésére. Az értekezlet előadója – a boszorkányüldözéstől tartózkodva hadd ne nevezzem meg, hiszen élő kortársam – így kezdte expozéját: „A Nyugatban rendszeresen megjelent egy hirdetés: »Töltse a hétvégét Abbáziában«. Kik tölthették a hétvégeket Abbáziában? – kérdezte az előadó, s megfelelte: – a burzsujok. Milyen folyóirat volt tehát a Nyugat? Burzsoá folyóirat.” (Mellesleg megjegyezve, a Nyugat „burzsoá mocsarából” Tóth Árpádot úgy próbálták megmenteni, hogy hangsúlyozták: 1919-ben Az új isten címen verset írt a kommünhöz, Gellért Oszkár Babitsot azzal mentegette, hogy valamikor Szegeden Rákosi Mátyás tanára volt.)

Révai másik tétele így hangzott: Minden szocialista alapból kinövő művészet eleve magasabbrendű a kapitalista alapból keletkezőknél. (Méltó párja ez Lukács ama tételének, hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál.) Köztudott, hogy mindkét tétel a maga apodiktikus, ellentmondást nem tűrő módján az értékelést lehetetlenítette. A korabeli szovjet regények (például Pavlenko: Boldogság, Ázsájev: Távol Moszkvától, Babajevszkij: Aranycsillag lovagja – ugyan nemzedékemen kívül ki emlékszik rájuk?) így lettek magasabbrendűek mondjuk Flaubert-nél és Dosztojevszkijnél. És vajon miért lettek azok? Mert ezekben a „művekben” mindig volt egy olyan sorsdöntő jelenet, melyben a jószándékú, de ingatag, a szocialista építést még itt-ott botladozva szolgáló főhős egyszeriben megváltozik, egy pillanat áramütése alatt damaszkuszi látomással (avagy vaksággal?) új emberré lesz. És vajon ki volt a megváltó? Az új emberré tevő? Természetesen Sztálin, a bölcs vezér, akivel a főhős személyesen találkozik, esetleg távolabbról látja alakját, de olykor az is elegendő, ha szavát hallja a rádióban. Ez a sztereotip jelenet volt akkoriban a szocialista minőség jelzése, mint embléma a kiváló áruk fórumának cikkein.

Révainak ez a tétele a magasabbrendű szocialista irodalomról túlélte miniszterségét, túlélte 1956-ot, s érvényesült szinte a hetvenes évek végéig; lehetővé téve egyfelől az írói kinevezéseket (a Szabad Nép kritikáiban, beszámolóiban szinte hétről hétre felsorolta, hogy kik az igazi, szocialista írók), másfelől jogot adott az írói elhallgattatásokra, sőt a művek zúzdába küldésére. (Tamási Áron például minden művével szerepelt a selejtlistán.)

Kurtára összefogva, így jött létre az olvasóközönség teljes félretájékoztatása, mely – s itt a baj – napjainkig is kihat. Azok az írók ugyanis, akik hitük vagy karriervágyuk következtében a pártpropaganda révén országos névre tettek szert, akár tehetségük okán, akár szolgálatuk jutalmaként (tessék csak elővenni a Rákosi- és Sztálin-antológiákat!), olyan népszerűséget kaptak, olyan nimbusz övezte őket, és a Kádár-kultúrpolitika olyan kiváltságokat biztosított számukra – még akkor is, ha becsapatásukat belátva szembefordultak a hatalommal –, melyet az elhallgattatott vagy elhallgató írók értékeinek tudatosításával ellensúlyozni többé nem lehetett. Még egy-két évtized kritikai erőfeszítésével sem. A java korban lévő olvasó-korosztály ízlése, az 50-es, 60-as, 70-es években végzetteké, ma is erősen befolyásolt.

A szerkesztőség második kérdése az irányzatokra vonatkozik. Nos, említettem, hogy Révai tétele szerint a múltból csak a népi irodalom továbbfejlődése volt kívánatos, az is persze megválogatottan. A polgári vagy polgárinak minősülő semmiképpen sem. Hiába volt antifasiszta, mint például Márai vagy Cs. Szabó és sokan mások. Ám a népiből is csupán az – hadd ismételjem –, amelyik nolens-volens szolgálta a szocializmus építését, az úgynevezett „utitársak”. Révai és a hívéül szegődött csoport ennek a tételnek érvényesítésében olyan következetes volt, hogy nemcsak a volt kommunista írókat szorította háttérbe – igaz, nem egynek tehetsége vitatható volt –, hanem a legjelentősebb munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt írót, Kassák Lajost is kiiktatta irodalmunkból. Ha Révai hű lett volna ahhoz a tételéhez, hogy az irodalmat a nép, a proletáriátus fiaival kell felfrissíteni, akkor Kassáknak – mint már egy ízben megírtam – szellemi életünk földrészén királyságot kellett volna adományoznia. Révai azonban nem királyt, hanem lakájt akart belőle csinálni. Ez nem ment. Kassák szíjas, kemény, autonóm egyéniségén megbukott. Révai káderei maradtak hát a többiek, a kényszerrel, jutalommal, meggyőződéssel karámba tereltek, mégha közülük a jobbak, a nagyobb tehetségek, a magukra adó jellemek idővel ki is törtek a karámból. A korunkig kiható népi-urbánus ellentét méregfogának, melytől közérdek volna megszabadulnunk, itt rejlik, Révai működésének hatásában egyik gyökere.

Ami a szerkesztőség által feltett harmadik kérdést illeti, a határainkon túli magyar irodalom integrálásának kérdését, alig hiszem, hogy lehet közöttünk vita. A magyar irodalom egységes irodalom. Lehetnek helyi sajátságai, és vannak minőségi különbségei. Az egység dokumentálása a kritika, valamint a szerkesztők javának régóta célja volt. De a hatvanas, hetvenes években cikkeinkből azok a bizonyos „éber” szerkesztők mindig is kihúzták például az emigrációban élők neveit (Máraiét, Cs. Szabóét, Szabó Zoltánét, Határ Győzőét), és ha a szomszédos országokban élő magyar írók műveit antológiákba bevettük, hatalmi szóval kihagyatták. Velem még az is előfordult – talán szabad ezzel előhozakodnom az atmoszféra jellemzésére –, hogy Jékely Zoltánról beszélve, erdélyies szóhasználatát emlegettem, az erdélyies szó a korrektúrában még benne volt, a megjelent cikkben már „régies” állt. Istennek hála, ez ma már a múlt. Integrálódni azonban nehéz. Könnyítsük meg, menjünk elébük az integrálódni vágyóknak – ahogyan ezt sokan meg is teszik. Más kérdés az, ha valaki elvi okokból nem akar Magyarországon megjelenni. Ezt tiszteletben kell tartani. Márai Sándor például, akit az Újhold-Évkönyvben szerettünk volna közölni, kapacitáló leveleinkre megírta, hogy amíg szabad választások nem lesznek, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak, közlési jogot nem ad. Ez példaszerű nemzeti tiltakozás volt, s bármi érvvel próbáltuk is – az olvasók érdekében – más belátásra bírni, tisztelettel fejet hajtottunk előtte. Másfelől Székely Jánosnak A másik torony című kiváló kisregényét a romániai diktatúra miatt, a szerző személyes biztonsága érdekében, kénytelenek voltunk név nélkül közölni.

Végül: a szerkesztőség utolsó kérdése a legkínosabb. Hol látok túlértékelést. Úgy értelmezem, nem A magyar irodalom történetében és folytatásában, hanem az irodalmi életben. Mert ami a kézikönyveket illeti, ott bőven látok, csak fölsorolásuk fölösleges, mert a kinevezett, a pártállam apparátusa által futtatott írók úgyis kihullnak. De ezzel az irodalmi élet egészsége még nem állt helyre, az olvasó dezinformáltsága még egyre tart. Nem is annyira a klikkesedés, az ízlésirányok széttagoltsága és a kritika figyelmetlensége, divathullámok szerinti tájékoztatása miatt. Inkább azért, vagy azért is, mert hírnevet ma is még a politikai szerep ad az íróknak, s kevésbé a mű. Viszont az az író, aki közvetlen politikai szerepre szánja el magát, íróilag könnyen veszélyhelyzetbe kerül, kockáztatja a felhígulást, a szétdarabolódást. Ezt jól tudják a magukra adók, a művükre koncentrálók, többek között akár Csoóri Sándor példáját is említhetném. Dilemma rejlik itt, amelyet a nemzeti sors állít elénk. Az olvasók egy jó része, főként a 19. századi reformkor hagyománya alapján, elvárja – nem véletlen, hogy Zrínyi példája akkor vált közkinccsé – az írók vátesz-szerepét. Csakhogy, mi tagadás, a személyi kultusz is elvárta a váteszséget – ugyan más irányban. A hitelesség így kényes dolog lett. S mi adhat kétségtelen hitelt? A mű. Irodalmi minősége, általános érvénye, emberi teljessége. Minden váteszi megnyilatkozásnak az a talapzata, nem a kongó hordó. Bízom abban, hogy az általános demokratizálódás folyamatában, melyben az ország sorsának irányítása a népakaratot képviselő politikusok kezébe kerül, olvasóink magukra a művekre jobban fognak figyelni. Az irodalomtól irodalmat várnak el, melyben egyéni és nemzeti sors egyaránt tükröződhet – hiszen a kettő kapcsolata a mélyben, a művészi szubjektum mélyén el nem törölhető. Kosztolányi írja valahol a tízes évekről beszélve, hogy akkoriban a kávéházi pincérek arról vitatkoztak, hogy a vasárnapi újságokban megjelent szonettek közül melyik volt a legszebb. Várom azt az időt, amikor a minőség lesz a beszédtéma. Az lesz a szenzáció.

 

Mit hozok a gyerekkoromból?

Az emberrel a legfontosabb dolgok a gyerekkorában történnek, csak hogy mennyire fontosak, akkor még nem tudja. Három ilyen fontos dolgot emelek most ki. Valamelyik karácsonyra egyikünk, mert négyen voltunk testvérek, megkapta Arany János Kisebb költeményeit Vojnovich Gézának a versek mellé tördelt bő jegyzeteivel. Nagyalakú, famentes, jó papíron nyomott könyv volt, nagy sárgásbarna, áttetsző folt húzódott végig rajta a lapok közepén vagy a fél könyvön át. Akkor még nem mutatta ki Szentgyörgyi Albert a C-vitamint a paprikában, és nem volt még B12 injekció sem, bennünket gyerekeket még csukamájolajjal kínzott-gyógyított az orvostudomány. A csukamájolaj, reggel-este egy-egy evőkanállal, szörnyű undorító volt. Szegény szüleinknek borzasztó küzdelem, míg belénk diktálták. Az Arany-kötet lapjait átitató sárgásbarna, olajos folt ennek a küzdelemnek volt a következménye. Hogy melyikünk betegágyánál volt éppen, amikor az a kanálnyi olaj ráömlött és áthatotta lapjai közepét, már nem tudom. Azt tudom, hogy a kedvenc könyvünk volt, mind a négyünknek. Annyira vele éltünk, hogy gyerekkori játékunk lett a következő: Valamelyikünk felütötte és felolvasott belőle két sort. Ha valaki folytatni tudta, az volt a mindenekfeletti nyertes. De az ilyen szép nyeréshez azért szerencse is kellett. Általában az volt a nyertes, aki meg tudta mondani, hogy melyik versből való az idézet. Akkor az kérdezett tovább. Mind a három testvérem később természettudós lett, de annyi év után ma is betéve tudják Arany János kisebb költeményeit.

 

Egy másik „fontos dolog”, és megintcsak a betegség következménye. Úgy tizenkét éves koromban titkos kis lázaim lettek, azt mondták, tüdőhurutom van. Nagy volt az ijedtség, felmenő ági rokonaim többsége tbc-s volt, fiatalon vagy öregen abban is haltak meg. Anyám is átesett rajta, éppen születésem előtt. A hurutnak becézett valami kisebb fertőzés volt, halvány nyomait ma is kimutatja mellkasomban a röntgen. A hurut ellen elküldtek hát jó levegőt szívni, nem Davosba vagy valamelyik más svájci szanatóriumba, hanem csak ide Hont megyébe, egy erdészházba a szép börzsönyi erdők közepén. Városi gyerek voltam, s belecsöppentem egy teljességgel más életbe, erdészek, vadászok közé. Csupa-csupa idegenség, sosem hallott, sosem látott dolog vett egyszerre körül. És mint a mágnes, úgy vonzott magához. Nem a vadászat, bár persze az is, hanem maga a természet. A természet a maga roppant gazdagságával, amely ebből a közelnézetből egyszerre megnyílt előttem. Hihetetlen öröm volt járni az erdőt a cserkészutakon, látni a vadjait, megérteni a nyomok, jelek, neszek titkát. Esti szalonkalesen ülni, figyelni az Ipoly folyó ólmos tükrét teljes éjszakán át az éjjeli halászaton. A merítőháló csobogásából megsejteni, mekkora a hal. Elmondhatatlan öröm volt, pedig sajnáltam a halat, és a vad vérétől iszonyodtam. Született „fegyvertelen vadász” voltam, ölést utáló, olyan, akit Áprily Lajos megírt. Aki a gyerekkönyveimet olvasta, tudja, hogy milyen.

 

A harmadik „fontos dolog” látszólag közvetlenül politikai. Pedig nem az. Csak a hajlamra mutat rá, semmi köze a tudatos eszmélkedéshez. A 30-as évek legelején a házunk tetőteraszáról végignéztem a ma már történelemként tanított „Munkát, kenyeret!” felvonulást és annak szétverését. A nagy bérház előtt az Aréna (ma Dózsa György) úton vonult a roppant tömeg, munkások, asszonyok, gyerekek. Imponáló rendben. És akkor teherautókon egyszerre ott termettek a csendőrök karddal, puskával, feltűzött szuronnyal. A nép jajgatva, sikoltozva futott előlük, be a Ligetbe. Távolról már lövések is estek. A csendőrök nekirontottak a menekülőknek, verték őket kardlappal, asszonyt, gyereket, öreget, akit csak értek. Ha jól számolom, tizenhárom éves lehettem. Nem volt közöm sem akkor, sem később a munkásmozgalomhoz. De ott fönn a tetőn, a biztonságban, elsírtam magam. – Mit sírsz? – pirított rám egy nálam idősebb kamasz a házból. – Nem téged vernek!

Ma sem érzek másként. Azokkal tartok, a szívem azoké, akiket éppen vernek.

Angol tanú

Egy három évtizeddel ezelőtt megjelent angol könyvből fordítom az alábbiakat. A könyv legnagyobb részében Magyarországon játszódik, rólunk szól, méghozzá kritikus években, 1942 májusától 44 végéig. Fehér holló az ilyen könyv. Írója Ralph Brewster, címe: Wrong Passport (Rossz útlevél). Írójának harmadik, egyben utolsó könyve.

„A vonat lassan megindult, ki a pályaudvarról. Hátradőltem a kárpitozott sarokülésen, és mélyen beszívtam a nyitott ablakon beáramló alkonyi levegőt. Szemközt velem a detektív úgy bele volt temetkezve az újságjába, hogy megfordult a fejemben, kicsúszom a folyosóra, és leugrom, mielőtt a vonat felgyorsul. De úgy belefáradtam a folytonos tiltakozásba az egész napos szörnyű bánásmód alatt, hogy dühös sem voltam már, és belenyugodtam a helyzetbe. Megszokott, kellemes budapesti életemnek hát vége, új fejezet kezdődik, veszedelmes, de sokkal érdekesebb.

Így ültem és figyeltem, hogy rajzolódnak bele a külvárosi házak körvonalai egyre élesebben a mélyzöld égbe. Hamarosan éreztem a rétek és a nyári virágok szagát. Budapest eltűnt. Hajnalra elérjük a határvárost. Merőben új dolog volt számomra, hogy rendőri kísérettel kitoloncolnak. Igaz, végül is én választhattam meg, hogy melyik határon át, nem adtak a nácik vagy a fasiszták kezére. Ha el tudom intézni, hogy beengedjenek Szlovákiába, nincs okom félni, hiszen Szlovákia, Magyarország mellett, az egyetlen ország Közép-Európában, amely hivatalosan még nincs német uralom alatt. Szlovákiában voltak barátaim; egy festői öreg kastélyban éltek, ahova váratlanul bármikor betoppanhattam, tudtam, hogy szívesen látnak. Csaknem otthon voltam körükben, számos ízben élve már velük. Jól ismertem a kastély különös szobáit, a folyosókat, a különböző macskákat és a könyvtárat, amelyben annyi kísértethistóriát és bűnügyi történetet találtam, mint sehol másutt. Egyik télen három hetet töltöttem az öreg toronyszobában, a meleg kandalló és egy nagy zongora mellett, míg odakint óriás pelyhekben esett a hó, belepve a kertet… Szlovákiát eddig úgy ismertem, mint a sziklaormok és a meredek zöld hegyhátak országát. A szlovákok egyszerű, egészséges parasztok, míg a nemesség és a kulturált családok legnagyobb része magyar, s bár a trianoni szerződés óta szlovák állampolgárok, egymás közt magyarul beszélnek.

Kellemes lesz, gondoltam, Radványban újra találkozni a barátaimmal. A baj csak az, hogy nincs szlovák vízumom, és kétséges, hogy vízum nélkül beengednek-e. Igyekeztem nem gondolni rá; úgyis ez volt, ami egész nap dühített, és mégsem tudtam ellene tenni. Olasz útlevelem még érvényes volt; senki sem tudja, hogy amerikai születésű vagyok, a születési bizonyítványom ott lapul a táskám mélyén, belerejtve az asztrológiai papírjaim közé. De a budapesti rendőrtiszt, aki a kitoloncolásomat elrendelte, bár tudta, hogy a szlovák konzulátus csak a reggeli órákban van nyitva, délig erőszakkal a hivatalában tartott, megakadályozva, hogy vízumot szerezzek, s aztán nem volt hajlandó kényszerű utazásomat másnapra halasztani. Abszurd helyzetbe kerültem, amelybe bárki belekeveredhet, ha a háború alatt a Kontinensen él. Tény, hogy nevemre és származásomra tekintettel, csoda, hogy eddig nem kerültem hasonló bajba, bár az is igaz, hogy számos angol és amerikai állampolgár élt a háború alatt Magyarországon anélkül, hogy internálták volna.”

Ralph Brewster – átvéve tőle a szót – most azonban csakugyan bajba került. Szemrehányást is tett magának, hogy nem nézett bele idejében a horoszkópjába, hiszen „egyedül a csillagok állása tudja megjövendölni a veszélyt”, s ha tud róla, elkerülhette volna. Csakhogy mással volt elfoglalva. Mint írja, legjobb barátját, egy zsidó származású fiatalembert, behívták munkaszolgálatra, és az orosz frontra irányították aknát szedni. Az ő szerencsétlensége kötötte le, s nem gondolt arra, amit csak most, a vasúton ismert fel, nem számolt a dolgok sorozatosságával. Pedig egy asztrológusnak tudnia kell, így morfondírozott, hogy a szerencse vagy a szerencsétlenség nem jár magában, barátja baja nem egyedi eset. Új fejezet kezdődik most Közép-Európa történetében.

Vele másnap, barátja bevonulása után, csakugyan folytatódott a szerencsétlenségsorozat. Mitől sem tartva bement az idegeneket ellenőrző hatósághoz, a KEOKH-hoz, hogy tartózkodási engedélyét meghosszabbíttassa. Ott azon nyomban letartóztatták, és közölték vele, hogy még aznap átteszik valamelyik határon, melyiken, mindegy, van-e vízum, nincs-e, őket nem érdekli. Míg a detektívvel, nem kívánatos útitársával, Losonc felé vitte az éjszakai vonat (Losonc volt akkor a magyar határállomás), Brewsternek volt ideje számbavenni, hogy balsorsát mi okozhatta. Volt elég ok. Lehetett névtelen levél, hogy antináci. Lehetett olasz követségi titkos jelzés, hogy nem kívánatos személy. Féltékenységből fakadt külügyi bejelentés, hogy kémgyanús. Végül lehetett a német titkosszolgálat bosszúja is, mert ajánlatukat az együttműködésre határozottan megtagadta.

Hajnalban a detektív mindenesetre feltette Brewstert a határon átkelő kisvonatra, megvárta, míg a vonat a senki földjén Szlovákia felé felgyorsul, s feladatát, Brewster kitoloncolását elvégezve, visszautazott Budapestre.

Ez történt csütörtök reggel. Délután, postazárás előtt, Ralph az alábbi angol nyelvű levelet adta fel expressz ajánlva címemre:

„1942. május 28-án, csütörtökön este. Losonc, Vasúti Szálloda.

Mindenekelőtt köszönöm nagy kedvességedet, segítségedet bajomban. Csakhogy most is bajban vagyok. Azért írok neked olyan sebesen, ahogy csak bírok, mielőtt a posta bezár. Reggel áttettek a szlovák határon, és persze Tomašovcéban (ez most a határállomás) nem hagytak továbbmenni, mert nem volt szlovák vízumom. A kis vasúti állomáson egész nap izgatottan vártam, hogy végre feltűnjék Radvánszky bárónő. De nyilván nem kapta meg idejében a táviratomat, hogy odaérjen délután hatig. Hatkor a szlovák rendőrség visszaküldött Magyarországra. Szerencsére a magyar határrendőrség tisztjei megértőknek bizonyultak, megengedték, hogy a vasúti szállóba menjek, elküldjem neked az útlevelem, és megvárjam itt, míg te szlovák vízumot szerzel. Egész napon át töprengve a dolgaimon, arra a következtetésre jutottam, hogy az egyetlen értelmes dolog elküldeni neked az útlevelet és arra kérni téged, menj az Ibuszba, a Vigadó térre, keresd Brigitta kisasszonyt, aki tud mindent rólam, kérd meg őt, küldje át nyomban az Ibusz emberét a szlovák követségre vízumért… Ha a szlovák konzulátus azt mondja, az útlevél tele van, nincs hely benne vízumra, hát ez nevetséges. Meg kell győzni őket, hogy van hely, a dolog sürgős, nincs idő új útlevelet váltani.

Remélem, minden rendben lesz, Szlovákiában már könnyen tudok majd magyar vízumot szerezni, és visszatérhetek Budapestre. De ha a szlovák konzulátus erősködik, hogy az útlevélben nincs hely vízumra, és visszautasít (istenem, segíts meg!) akkor kétségbeejtő helyzetbe kerülök.

Ha megtagadnák a vízumot, akkor légy szíves, menj el szombat délután fél hatra Zeyk bárónéhoz (a cím a telefonkönyvben, valamilyen lépcső a Mária tér fölött), egy kis asztrológiai teaparty lesz nála: Zeyk és Bessenyei báróné, Sztáray Antal gróf és egy svájci fiatalember, Ben Brunnschweiler. Várnak engem, és meg lesznek lepve, hogy helyettem érkezel. Tárd fel helyzetemet, és magyarázd meg nekik, hogy mindenképpen magyar tartózkodási engedélyt kell kapnom, anélkül, hogy az olasz konzulátusra vagy követségre be kelljen tennem a lábam. Ha ugyanis hozzájuk fordulok, nagyon barátságtalanok lesznek, és biztos, hogy nem segítenek. Egyetlen lehetőséget kínálnak majd: térjek vissza Olaszországba. Ha hírt adok asztrológus barátaimnak, akkor összedugják fejüket, és ha akarnak, bizonyosan találnak valakit magas ismeretségi körükben (in the high society of Budapest), aki elég befolyásos a KEOKH-nál…

Ha semmi sem sikerül, add fel a következő német nyelvű táviratot anyámnak:

Brewster, 28380 Firenze

Ralphot ártatlanul letartóztatták, Olaszországba kell utaznia, ha a követség tartózkodási engedélyt nem igényel részére, Paolóval nyomban beszélni, kérje a minisztériumot, utasítsa táviratilag a konzulátust, újítsa meg az útlevelet Magyarországra és Szlovákiára, és kérjen tartózkodási engedélyt.”

Nem folytatom Ralph levelének idézését, mely még újabb s újabb emberek címeit tartalmazza, akik talán segíthetnek. Utóiratként ceruzával, de pirossal aláhúzva ez állt benne: „Remélem, hogy szombaton expressz ajánlva vissza tudod küldeni a szlovák vízumot tartalmazó útlevelet a vasúti szálloda címére. Kérlek, tégy a levélbe 20 pengőt.”

Ralph azt hitte, azon a narancshéjon csúszik el, hogy útlevele tele van. Mert bizony tele volt. Nem láttam még soha ilyen telepecsételt útlevelet, nemhogy egy féltenyérnyi, féloldalnyi, hanem néhány körömnyi hely is alig akadt benne. Néztem, forgattam, hol találok annyi üres teret, ami a szlovákoknak elég lehetne, amit erősködve felkínálhatnék nekik. Csakhogy sor sem került erre. A szlovák konzulátuson már ott volt az értesítés, hogy barátom csütörtök hajnalban megpróbált Szlovákiába vízum nélkül behatolni. Vízumról tárgyalni sem voltak hajlandók.

Elmentem tehát szombaton délután Zeyk bárónéhoz arra az asztrológiai teapartyra. Különös helyzet volt: asztrológia, arisztokraták. Bár mi tagadás, Ralphot egy hercegné révén ismertem meg. Elmondom, hogyan. Hagyjuk addig barátunkat Losoncon a vasúti szállóban, iratok nélkül, új rendőri beavatkozástól tartva, kétség s remény között.

A hercegné nem akármilyen hercegné volt, hanem Károlyi Mihály sógornője: Odescalchiné gróf Andrássy Klára. Elegáns, okos asszony, ha talán nem is annyira dekoratív, mint testvérnénje, Károlyi Mihályné, aki túl a hatvanon, amikor a párizsi magyar követségen megismertem, még mindig szép volt. De családi hagyományként őt is fűthették politikai ambíciók; vagy a humanitás és a nemzeti aggodalom késztették azokban a kritikus években cselekvésre. Nem tudom, hogyan került a Márciusi Front egyik hívével és az írók buzgó szervezőjével, Borbély Mihállyal kapcsolatba, de az ő révén 39 végétől vagy 40 elejétől rendszeresen összejöttek szalonjában radikális írók, újságírók és a népi írók balszárnyának képviselői. Az Andrássy-palotában a budai Duna-parton, mindjárt a Lánchídnál. Ott, ahol valaha idős Andrássy Gyula miniszterelnök és ifjabb Andrássy Gyula közös külügyminiszter élt. Szokatlan hely egy leendő ellenállási góc számára. Inas nyitott kaput, bordó szőnyeg borította a lépcsőt fel az emeletre, a lépcsőfordulóban reneszánsz festmények, keretbe rejtett diszkrét megvilágításban, odafent Dunára néző freskós, kandallós, pazar fogadóterem. A kandalló előtt roppant jegesmedvebőr, meghagyott, busa fejével a tűz felé. (Rá lehetett ülni, akár egy puffra – a társaság Benjáminjaként kedvenc helyem lett.) Mint egy múzeum, olyan volt ez a palota – csakhogy akkoriban a kastélyok, paloták még nem lettek világszerte múzeumokká. Károlyiék éltek benne. Elképzelem, bár el sem lehet képzelni, mit érezhetett Veres Péter a bordó szőnyegen felfelé haladva, s mit a magyar paraszti nyomor feltárói, Kovács Imre, Darvas, Erdei vagy Szabó Zoltán. Bár ez a kontraszthatás Bibó Istvánnak, Kereszturynak, Boldizsár Ivánnak vagy a sok helyen megforduló újságíróknak (Katona Jenő, Markos György, Káldor György) sem lehetett csekélység.

Andrássy Klára, mint mondottam, havonta látta vendégül ezt a társaságot, melynek nyilvánvalóan voltak szellemi-politikai céljai, adott célok az adott keretek között, de főként jövőt érintők, ha a háború végén bekövetkezik a történelmi lehetőségeket rejtő, remélt politikai változás. A grófnőnek is voltak velünk céljai. Úgy képzelem – s erre a Károlyi Mihály-sógorság volt a garancia –, rokon célok. De volt a rokon céloknak beszédesebb garanciája is: Klára, barátnőjével, gróf Szapáry Erzsébettel együtt a lengyel menekülteknek hathatós pártfogója volt; Szapáry Erzsébet ezen felül is megtette a magáét az üldözöttekért. Andrássy Klára halála után (Klára az erőszakos német átvonuláskor kimenekült az országból, és Raguzában 1941 áprilisában német repülőtámadás áldozata lett), amikor a magyar belügyi hatóság összeszedette s a keleti határon a németeknek átadta a Felvidékről bemenekült zsidókat, s a vidéki csendőrség nem egy magyar állampolgárt is (papírjaikat eltépve) halálmenetükbe sorolt, Szapáry Erzsébet a határra utazott, odaült az iratokat ellenőrző tisztviselők mellé, és egy sereg embert a deportálásból kiszabadított. Hogy erre az embermentésre kért-e, kapott-e felhatalmazást a kormányzótól, vagy társadalmi presztízse találékony bevetésével érte-e el, nem tudom. A kitoloncolás szörnyű akciójának mindenesetre véletlenül tanúja voltam Körösmezőn, és az ő jelenlétéről tudok.

Andrássy Klára az antinácizmusban csúcsosodó közös célok érdekében, a remélt változás irányában mindenesetre tett egy fontos lépést. Összehozta társaságunkat az angol követtel. Estélyt adott, amellyel az angol nagyköveten túl ott volt csaknem a teljes angol kolónia, jónéhány korombeli vagy alig idősebb fiatalember is (1940 végét vagy 41 elejét írtuk, túl voltunk a Hitler–Sztálin-szövetségen, Lengyelország felosztásán, Hollandia, Belgium, Dánia lerohanásán, Franciaország összeomlásán, az európai hatalmak közül egyedül Anglia állt harcban a németekkel.) A beszélgetés, a kontaktusfelvétel azonban rosszul ment – nyelvi okokból. A háziasszony és barátnője buzgón tolmácsolt ugyan, de nem győzött eleget tolmácsolni. (Legföljebb ketten-hárman tudtak még körünkből angolul.) Viszont sokan voltunk, különbeszélgetéseket kellett volna még kezdeményezni, de iskolai nyelvismeretek alapján ilyesmibe belefogni istenkísértés. Még nagyobb nyelvtudással is az, később hányszor, de hányszor kellett megtapasztalnom. Elszégyelltem magam; a parasztságból kinőtt írók persze hogy nem tudhatnak nyelveket. De miféle képtelenség az, hogy előnyösebb helyzetben felnőve, egyetemet végezve, rendesen mi sem tudunk. Megkértem Andrássy Klárát, nem szerezne-e a fiatalok közül valakit, aki nyelvórákat adna. Öt perc múlva visszajött egy angol fiatalemberrel. Nem Ralph Brewster volt, a vele való megismerkedésem bár ezen az estélyen alapult, azt egy közeli történelmi forduló hozta meg.

A forduló Jugoszlávia német lerohanása volt. Hitler erőszakkal átvonult Magyarországon; Teleki Pál, a magyar miniszterelnök, tudjuk, akkor lett öngyilkos. Az itt tartózkodó angoloknak, ha nem voltak diplomaták, menekülniük kellett; ahogy az utolsó pillanatban kimenekült, Angliát véve célba, Andrássy Klára is. Annak az angol fiatalembernek is, aki az estély után néhány órát adva elkezdett tanítani engem, mennie kellett. A megbeszélt időben, helyzetét nem gondolva végig, én persze vártam. Ám az ajtóban, melyet a csöngetésre kinyitottam, más állt. Egy másik angol – legalábbis a beszédje után ítélve. Nagydarab, megnyerő külsejű ember, nálam jó tíz évvel idősebb. Csupa zavar meg mosoly is, némi bizonytalankodás; az a jellegzetes angol entellektüel-félszegség. Azzal mondja, még az ajtóban, hogy ő jött a barátja helyett, akinek váratlanul el kellett utaznia, és hogy elfogadnám-e angol óraadómnak. Ralph Brewster volt. Hamarosan tisztázódott, hogy ő miért nem kényszerült elmenni. Ralph olasz állampolgár. S nem akárki, egy Barberini hercegnő az anyja.

Szombat délután van. Ralph csütörtök este óta Losoncon várakozik a vasúti szállóban. Én bejelentem magam a Várban, a kis palotában Zeyk bárónénál. A társaság csakugyan meglepődik, Ralph sorsát részvéttel hallgatja. Kihez forduljanak, ki segíthetne? A KEOKH-vezető Siménfalvy miniszteri tanácsos neve – régi vágású, korrekt ember –, kit levelében Ralph is emlegetett, többször felmerült. A társaság részvevő szörnyülködését azonban hamarosan felváltotta az asztrológuskíváncsiság: mit várhat Ralph, mit mondanak a csillagok? Előkerítették a horoszkópját, s belemerültek az elemzésbe. Milyen szörnyen veszélyes, hogy a Szaturnusz és az Uránusz éppen most vonul át az ascendensével szembeni hetedik házon. Vagy ezt a veszélyt semlegesíti a Kos?

Szalonvitájukat nem vártam végig. Rohantam a postára Ralph pillanatnyilag semmire sem jó útlevelével. Hogy aztán Losoncon mi történt? Könyvében barátom így számol be róla:

„Három napot töltöttem Losoncon… A negyedik napon, ahogy végigmentem a forró, poros főutcán, belebotlottam a két útlevélvizsgáló tisztbe.

– Micsoda? Maga itt van? – kiáltott fel az egyik németül. – Ember, értse meg, tűnjön el innen, de nyomban! Maga hivatalosan nem létezik. Nincs Magyarországon! Elhagyta az országot!

Igyekeztem megmagyarázni, hogy az útlevelemre vártam, s megkérdeztem, hogy mit csináljak.

– Az a maga dolga – felelték. – De tűnjön el. Nem érti? Tűnjön el!

Szaladtam a szállodába, összekaptam a holmimat, és a legközelebbi vonattal visszautaztam Budapestre.”

Bujkálni nem egyszerű. Lakás és iratok nélkül pláne nem. A történelemben sokat emlegetett illegalitás sok feltételtől függ. A háború utolsó évében, a menekültekkel teli Budapest zűrzavarában, még a nyilas terror idején is valamiképpen lehetségessé vált. Megigazított bejelentő, no meg gonddal kitöltött hamis papírok azért kellettek hozzá. Meg még valami: a közvetlen életveszély vállalása. No de bujkálni a háború harmadik évében egy magyarul sem tudó idegennek? Igaz, Ralphnak ott lapult a zsebében még ugyan érvényes, csak éppen tele olasz útlevele. (Baráti ország, tengelyhatalom!) Nyilas járőr 1942-ben még nem igazoltatott, mint 44-ben, de minden rendőr, s ami nagyobb baj volt, minden házmester tudta, hogy az útlevélhez tartózkodási engedély is kell. Ralp mégis hónapokig élt így, hónapokig lakás és bejelentés nélkül.

Ebből a külföldieknek ritkán adódó nézőpontból ismerte meg viszonyainkat.

A balsors tanít emberismeretre. Úgy cseng ez, mint egy latin közmondás, és sajna, éppolyan igaz. Ralph származásánál, körülményeinél fogva inkább az élet fényesebb oldalát ismerhette, s családi hagyományból úgy utazott Európa államaiban, mint aki mindenütt otthon van. Már az iskoláit is felváltva, hol Angliában, hol Olaszországban végezte. Egyetemeit Cambridge-ben, Kölnben, Göttingenben és Berlinben. Mi mindenbe bele nem kezdett közben? Előbb zenével foglalkozott (mindig is zeneművésznek készült), majd fotózással, filmmel, az volt akkor az új művészet. Görögországba már filmezni ment, itt aztán beleszeretett az archeológiába. A görög múlt és a görög szépség megszállottjaként két könyvet is írt, az elsőt a kapu nélküli athosi rendházról (6000 Beards of Athos), a másodikat Krétáról (The Island of Zeus). Ahogy az olasz fasizmus egyre harciasabbá lett, anyjával és családtagjaival át is telepedett Görögországba. De Olaszország 1940-ben belépett a háborúba, és a fasiszta csapatok elözönlötték Görögországot. Ralph kimenekült Magyarországra. De a magyar menedékből csapda lett. Ő nem mehetett, mint a többi angol, Angliába vagy bárhová a Szövetségesekhez, mert olaszként internálták volna. Tőlünk kimozdulnia (az egy Szlovákia kivételével) lehetetlen volt.

De a papírok nélküli életben, az üldözöttségben igazán nem volt gyakorlata. Idegen világ a pénztelenség és a bizonytalanság ennek a szerencsés csillagok alatt született világvándornak. A szükséges tudnivalókat, méghozzá egyetemi szinten, most kénytelen elsajátítani. Leszáll hát a Keleti pályaudvaron a Losoncról jött vonatról, s tele szorongással fölmegy a munkaszolgálatra behívott barátja bátyjához, Ungár Györgyhöz. Az éppen zongorázik, gyakorol egy kezdők számára írt fúgát, mert 23 évesen (1942-ben!) elhatározza, hogy zongoraművész lesz.

– Jó, hogy jössz – mondja Ungár –, játszd el nekem Bach C-dúr toccata és fúgáját. Éppen arra vágyom.

E fogadtatás ellenére realitásérzéke az első vizsgát megállja. „Természetesen – írja – nem várhattam el Ungáréktól, hogy éjszakára befogadjanak. Bár a zsidók deportálása még nem kezdődött el Magyarországon, helyzetük roppant veszélyes volt. Budapesten minden bérháznak volt úgynevezett házmestere, akinek feladata volt utánanézni annak, hogy minden lakó bejelentkezzék a helyi rendőrőrszobán. A házkapuhoz csak neki volt kulcsa, s az ő dolga volt, hogy este tíz és reggel hat között némi pénzért nyissa és csukja a kaput. Általában a budapesti ember kínos viszonyban volt a házmesterével, s megpróbálta borravalóval a jóindulatát megnyerni, lévén a legtöbb házmester a rendőrség besúgója. Tudtam, nem bízhatom meg egyetlenegyben sem, s amíg csak rejtőznöm kell, ők a legveszedelmesebb ellenségeim.”

Ám a realitásérzék második vizsgáján, még ugyanaznap este, puszta véletlen, hogy átcsúszik. Ungáréktól Sztáray Antalhoz megy, s a gróf nagyúri biztonságérzettel (és nemtörődömséggel) meghívja vacsorára törzshelyére, a Carltonba, a Duna-korzóra. Ralph ijedt szabadkozására könnyedén veti oda: – Más detektívek szaglásznak arra, mint akik letartóztattak.

Végigsétálnak hát a főútvonalakon a Rökk Szilárd utcától a korzóig. Igen, csakhogy a gróf magas, vékony alakjával, hullámos ezüsthajával, napbarnította arcával (legfőbb tevékenysége volt a napimádás) nem volt éppen mindennapi jelenség. A korzón pedig, kedvenc társasági sétahelyén, éppen ismert jelenség volt.

„Nyugtalanul mentem vele – így szólt erről Ralph beszámolója – végig a Rákóczi úton a Duna felé, álcázásul napszemüvegben. Az utca tele volt normális, vidám arcú emberekkel. Semmi sem mutatta, hogy háború van. Budapestnek békeatmoszférája volt. Boldognak látszott mindenki. Egyedül engem gyötört az a képzet, hogy mindegyik szembejövő: detektív, aki látásból ismer. Fél arcomat hát zsebkendőmbe temettem, mintha meg volnék fázva, és az orromat készülnék kifújni. Reméltem, hogy hamarosan besötétedik. De a nap éppen csak alászállott, és amikor elértük a Dunát, a budai dombokon a házak ragyogtak a késői fényben, a nyári nap legszebb pillanata volt ez. Szorongásom ellenére nem tudtam elfojtani az érzést, milyen gyönyörű a Duna Budapesten. A világ egyetlen városában sem fejeződik ki a hatalmas folyó méltósága úgy, mint itt. Órákig el tudtam nézni, hogy úsztatnak a kis gőzhajók és az uszályok a nagy hidak alatt. Az ember érezte, ez a legnagyobb élő artériája Európának, csaknem egy tucat országot köt össze a Fekete-erdő és a Fekete-tenger között. Budapest, a középen, olyan volt, mint ennek az artériának a szíve.

Egyetlen közép- vagy észak-európai városnak sem volt ilyen szép fekvése, és egyetlen folyó menti város, bárhol a világon, nem kínált az építészeknek ilyen nagyszerű lehetőséget. Sajnos a lehetőségekkel nem éltek, mivel a várost az építészettörténet legrosszabb időszakában építették vagy építették újjá, a tizenkilencedik század végén. Egyedül a budai vár volt hangulatos, régi negyed, kis barokk és empire palotáival. És lent, a Duna mindkét partján szétszórtan állt néhány barokk templom. De kevés. Különös, hogy Budapest olyan lenyűgöző város volt annak ellenére, hogy alig voltak szép épületei. Hatásosak voltak messziről. Közelről kiábrándítók.”

A bőséges és finom vacsora a gróffal (mint megjegyzi, nem a kiskocsmák magyaros főztjét volt kénytelen enni), az előkelő környezet, a megszokott csevegés közös hobbijukról, az asztrológiáról, eltompítják Ralph veszélyérzetét. Sztáray felajánlja, hogy néhány napot vagy egy hetet töltsön a lakásában – ő reggel úgyis elutazik hosszabb időre szlovákiai birtokára. Ralph zsebébe vándorol tehát Sztáray kapukulcsa, pillanatnyilag aranyat ér.

Egyedül maradva, a bujkáló vándor sorra veszi, hogy kire számíthat a barátai meg ismerősei tágas köréből. A tágas kör végletes. Legitimista katolikus püspöktől, görög keleti püspöki helynöktől az India-kutató Baktay Ervin professzorig, Rácz Aladár cimbalomművészig terjed. Van köztük hírszerzőnek tetsző német operarendező vagy olyan Afrika-kutató geológus, aki Wehrmacht-őrnagyként most Rommel tanácsadója. Két éve élve Magyarországon, a felső körök zenei vagy asztrológus sznobjait Brewster eléggé ismeri. A barátok belső köre más; fiatalabb zenészek, irodalmárok, társadalmi súly nélkül, egy részük, mint Ungár György, kétséges, fenyegetett helyzetben.

Annyi egészséges józanság maradt azért Ralphban a Carlton-vacsora után is, hogy a kapcsolatfelvételben nem használja Sztáraynak keze ügyébe eső telefonját, mert lehallgathatják. S másnap a Margit körúti fogházzal szemben ebédelve, megjegyzi: „Ez volt az a hely, ahova a politikai foglyokat bezárják, és ha egyszer oda kerültél, kevés esélyed volt arra, hogy élve kikerülj. Később úgy beszéltek róla, mint Dachauról és Bergen-Belsenről. Összerázkódva realizáltam helyzetem veszélyeit. A mostani kitoloncolásom után, ha újra megfog a rendőrség, bizonyára ide juttat.”

Végül is Sztáray húga sodorja veszélybe. Magas beosztású vöröskeresztes hölgy volt az orosz fronton, váratlanul megérkezett Kijevből, temérdek csomaggal. Volt ott minden, amit csak a hölgy a szétdúlt Ukrajnában meg tudott kaparintani. Ikonok, régi cserépedények, orosz miniatúrával díszített fekete lakkdobozkák, ilyen-olyan csecsebecsék. Másnap este a hölgy kezébe nyom barátunknak egy névjegyet.

– A golfklubban találkoztam ezzel az úrral – mondja könnyedén –, egy jó ismerősömnek a cimborája. Keresse fel, említettem neki a nehézségeit. Akkor adta a névjegyét.

Ralphfal megfordult a világ. Az olasz konzul neve állt a kártyán. Hogy adhatta ki őt a grófnő egy fasiszta tisztviselőnek? Vagy talán maga is nácibarát? – A konzultól valahogy megszabadult, de a Rökk Szilárd utcában nem aludhat többet. A grófnő szerint egy detektív külsejű ember már kereste is.

Igen, de hol aludjon? Hányatott időszak következik, melyben a felső körök segítőkészsége csak hellyel-közzel állja ki a próbát. Az asztrológus teaparty tagja, a svájci gyáros, egy pompás vacsora után ilyen érveléssel tagadja meg vendégétől a szállást:

– Hogy itt aludjon? Sajnálom, lehetetlen. A feleségem nem szeretné. Tudja, ha nem lennénk idegenek, nem törődnék vele. De így nem reszkírozhatom meg. Honnan tudjam, hogy maga nem kém?

– De hát egy asztrológus, ismerve horoszkópomat – kérdezi Ralph –, hogy feltételezhet ilyesmit? Tudnia kell, hogy ez az elöl álló Jupiter teljességgel kizárja azt, hogy kém lehessek. Mit jelent, milyen tulajdonságokat ez a Jupiter-állás? Egyenességet, igazmondást, őszinteséget, lojalitást és így tovább! És vegye figyelembe a Merkúrom helyzetét! Miért foglalkozik valaki asztrológiával, ha azt sem képes megállapítani, hogy valaki lehet-e kém vagy sem?

– Nos – mondja erre a házigazda –, úgy tűnik nekem, hogy a horoszkópja szerint könnyen lehet kém. A Nap állása a Halakban! Gyanús! Felette gyanús!

Azt hittem, megfojtom, jegyzi meg magában Ralph. – És milyen kém vagyok? – kérdezi indulattal. – Könyörgök, angol, amerikai, német, orosz vagy olasz?

– Természetesen angol-amerikai. Különben nem mondtam, hogy kém, csupán, hogy lehet az.

– Jó, de… de akkor mit mondjak én az ön horoszkópja Neptunjáról? A csalás és becsapás csillagképéről? Jobb, ha ön teljességgel felhagy az asztrológiával.

Az ilyen jelenet azonban ritka. Az emberek anélkül, hogy nagyobb ügyet csinálnának belőle, egy-két éjszakára rendszerint befogadják. Néha idegenek is, előzőleg alig ismertek. Érezhető az üldözöttet segítő szolidaritás, ha nem is azonos indítékból. Befogadja egy pszichológusnő a Mészáros utcában, aki Szondy Lipót híve, és tesztet készít róla, három éjszakát tölt a cisztercita rendházban Zádor atya cellájában (a misztikusok iránti vonzalom), megalszik a cimbalomművész Rácz Aladárnál (zenei kapcsolat), Halmi Bélánál, a fényképésznél (fotózás). Éri meglepetés is: egy félolasz idős hölgy, Ghita Gigli beszervezi egy éjszakára egy sohasem látott festőhöz, s ott aztán úgy ébred, hogy egy durván felvázolt óriás Hitler-kép néz vele szemközt.

Különben az életmódja kezd kiegyensúlyozódni, már amennyire kiegyensúlyozódhat. Napközben folytatja az angol óraadást, szabad idejét pedig a Király fürdőben tölti. A holmija, amit az albérletből kimentettünk, a szüleim lakásán van, az ebédlőben a zongora alatt. Ide jár tisztát váltani. Éppen ezért, óvatosságból, itt sosem kér éjszakai szállást. S mert az elmúlt két év alatt az utcán, az eszpresszókban vagy utazás közben sosem igazoltatták, nekibátorodik, s vonatra ülve felkeresi kastélyában a szombathelyi püspököt, akinek korábban már volt vendége. Persze érkezése nem olyan most, mint egykor, amikor a püspök sofőrje fekete Rolls-Royce autóval várta a szombathelyi állomáson, s vitte ismeretlen falvak között a vidéki kúriáig. Most egy sosem hallott, magányos állomáson leszállva, kérdezősködve és gyalogosan bóklászva éri el úti célját. De a püspök, Habsburg Ottó volt nevelője, feudális nagyúr, a magyar legitimisták egyik vezéralakja (tehát hajlíthatatlan antináci) szívesen fogadja. Újra az a környezet veszi körül, vagy hozzá hasonló, amely anyai családja révén ismerős. Egy anakronisztikus udvartartás, válogatott, pazar berendezés hátterével.

Hogy mi erről az életmódról barátunknak a véleménye? Két-három citátumából világos, ha a vélemény globális is. „Magyarország a legutolsó feudális állam Európában. Ugyanolyan az uralkodó magatartás, mint a középkori Angliában. Egészen az utóbbi időkig a magyar úriember méltatlannak tartotta, hogy foglalkozást válasszon, elmenjen bírónak, vagy köze legyen a színházhoz… Nincs még egy ország Európában, hol a rangok annyit jelentenének; a lakosságot két nagy csoportra lehet osztani: méltóságos urakra és azokra, akik nem méltóságos urak.” Stb. Ralph nem az arisztokrata, hanem a kóbor művész, entellektüel szemével nézte a világot.

De a Nap távolodik, őszre a szerencséje alábbhagy. Budapesten kezd kikopni az egy-egy éjszakára befogadókból. Egyre gyakrabban kénytelen kint aludni a szabadban, a budai hegyoldalakon. Egyre gyakrabban ébred arra, hogy eső mossa az arcát. És az októberi éjszakák már hidegek.

Ghita Gigli, legfőbb pártfogója, a már emlegetett bolondos öreg hölgy, hall valamit Cavalier Józsefről, a városszerte ismert emberbarátról, aki önzetlen felkarolója az üldözötteknek. Elküldi hát barátunkat Cavalierhez, minden ajánlás, ismeretség nélkül. És Cavalier Brewster történetét gondosan végighallgatva, tartózkodási engedélye érdekében csakugyan közbe akar lépni. Azt mondja neki: legyen néhány napig még nagyon óvatos, hogy el ne fogják, mert az mindent elrontana. Ő addig intézkedik. Jöjjön el újra a Múzeum körúti irodájába úgy tíz nap múlva.

Ralph úgy érzi, hogy ez a Jupiter-ember – így osztályozza Cavaliert – csakugyan megmenti.

Ám a rákövetkező hét péntekje – nem tudom, Ralph tartott-e a naptól – neki fekete péntekje lett.

Feljött a szüleim lakására, s mert csak apám volt otthon, akivel nem szokott ügyeiről beszélni, beült a szobámba, hogy megvárjon. Akkoriban töltöttem a katonaságnál az újoncidőmet, ritkábban találkoztunk. De a holmijáért rendszeresen odajárt, sőt a címünket is meg-megadta, mert olykor üzenetek érkeztek számára. Az alkalmazottunk persze ismerte.

Amint ott ült a szobámban, egyszerre csak beszaladt hozzá a lány:

– Két úr keresi! – Mögötte már ott a két úr, a két detektív.

Ralph így írja meg a történteket:

„Párducként rám vetették magukat, kétségbeesetten próbáltam lerázni őket, s míg birkóztunk, egyre azt hajtogatták: Jöjjön velünk, ne csináljon botrányt!”

A lökdösődésnek, dulakodásnak, legalábbis Ralph részéről, volt azért értelme. A lány szerint Brewster egy jobb egyenessel odavágta az egyik detektívet a másikhoz, s a pillanatot kihasználva feltépte a szobaajtót.

A másik szobában apám fülhallgatóval a fején éppen az angol híreket hallgatta. A zajra felugrott. Ralph beleordította az arcába:

– Hívják fel Madame Giglit a Gellért Hotelban. Madame Gigli, mint az énekes Gigli!

Ütlegelve, lökdösve, kitaszították az előszobába. Ott még külön birkóznia kellett, hogy a kabátját felvehesse.

Erre lefogták, megbilincselték.

Így vitték megbilincselve és kétfelől belékarolva végig a Ferenc József rakparton (Belgrád rakpart) a Fővám térre (Dimitrov tér), pontosan az elé az épület elé, ahol tavasszal letartóztatták. De nem a KEOKH-hoz vitték, hanem villamosra szállva, egyenesen a toloncházba.

Megbilincselt ember a tele villamoson, 1942 őszén még szokatlan dolog volt. Az erőszak még akkor szemérmesebben dolgozott. Brewstert és a detektíveket megrökönyödött pillantások méregették.

– A disznó – mondja az egyik detektív félhangon, a brutálisabb. – Nem akart Mussoliniért harcolni. Most majd megtudja, mi a kötelesség! S azt is, mi a háborús dezertőrök sorsa. Azt hitte – emel a hangján a villamos-színpadon –, hogy átejthet bennünket, és kiügyeskedi magát a háborúból. Majd egy hete járkálunk utána, de most a kezünkben van.

A toloncházban bevágják egy tele cellába, tolvajok, csavargók közé. Szólni senkihez sem tud, a beszédet nem érti, még a magyarul kisilabizált nevét is meg kell szoknia.

Két dolog foglalkoztatja. Megértette-e apám a nevet? Értesítik Ghita Giglit? Ha nem, akkor senki sem tudja, hol van, mi történik vele, akkor nyom nélkül eltüntették. A másik, hogy vajon ki jelentette fel? Mert valakinek, aki a címünkről tudott, fel kellett jelentenie.

Minden bizonytalan. Egy vigasztalja csak, hogy nem a Margit körútra került, innen azért még ki lehet szabadulni.

A második nap elővezetik az irodára. Cavalier József várja ott. Sajnálkozik a történteken, vigasztalja, de most már korántsem biztos, hogy a terve sikerült-e. Mindenesetre elintézi, hogy jobb részre, más cellába kerüljön, összeismerteti az irodással, aki szintén elítélt és pártfogoltja.

– A fogházigazgató megígérte – mondja –, hogy néhány napig nem osztja be a deportáltak csoportjába. Mindennek el kell közben dőlnie.

Három nap múlva az irodás, kivel a folyosón beszélni tud, közli, hogy rajta van a deportáltak listáján. Valószínűleg a horvátoknak adják át, mert a németek nem engedik, hogy rajtuk keresztül, rendőri kísérettel Olaszországba szállítsák. Ő mindenesetre a ma készült listából „kifelejtette”. Nagy hírt suttog még el, az El Alamein-i csata hírét, a casablancai szövetséges partraszállást. Estére már mindenki tudja, a rabok lázasan tárgyalják, a háború történetének fordulópontja ez.

Másnap közlik vele, hogy készüljön fel a kitoloncolásra, szedje össze minden holmiját. Mellé adnak egy detektívet, taxiba ülnek, kiszedik a zongoránk alól a csomagjait, elbúcsúzik anyámtól (ő van otthon egyedül), el a Gellértben Ghita Giglitől, s megy a bizonytalan, kilátástalan sors elé.

Visszatérve, a toloncház irodáján már várja a valószínűtlen fordulat. Miniszteri utasítás jött ügyében. Ugyanazon a hangon, mint a kitoloncolást, közlik vele, hogy szabad. A magyar tartózkodási engedélyt majd vegye át a KEOKH-nál.

Szabad, és jogosan él Magyarországon!

Ilyen szűk pillanatok az élet döntő pillanatai.

(Hogy Cavaliernek, aki egyik legderekabb magyar embermentője a kornak, mit kellett Brewsterért ügyeskednie, az más kérdés. Egész „bűnszövetkezetet” kellett létrehoznia. Emberek reszkírozták a bőrüket az általuk sosem látott, sosem ismert angol bujdoklóért. Többek között az Aquincumi Múzeum igazgatója igazolta, hogy Brewster az alkalmazásában áll mint archeológiai kiadványainak fordítója. A belügyminiszter vagy magas rangú beosztottja csak ezen az alapon írhatta alá a korlátlan időre szóló tartózkodási engedélyt, amit, hogy semmi átejtés ne történhessen, barátunk Cavalier titkárnőjének kíséretében vesz át.)

Mit tesz most? Szállodába megy, szobát vesz ki, megfürdik. Hat hónapi bujkálás után, melyet a magyar társadalom antifasiszta érzülete tett lehetővé, van hozzá joga.

Gyakori a zeneművek zárásában egyre erősödő crescendo után egy befejező fortisszimó. Minden kürt, dob, cintányér beleadja teljes hangerejét. Aztán csend. Majd jön egy még végletesebb, még hangosabb fortisszimó. Csak egy pillanatra. Ez az igazi vég.

Ezt a végletes, dupla végakkordját mondom még el Ralph Brewster háborús történetének.

Nem részletezem a különböző állomásait, a feszült és szintúgy képtelen kalandok sorát. Regisztrálom a puszta tényeket. 1942 novemberében hagytuk el barátunkat, most 45 áprilisa van. 44 végén a magyar menekültekkel belopakodik a hitleri Németországba. Grazban a betelt helyett (zenei összeköttetés révén) új olasz útlevelet szerez. 45 január végén átcsúszik a Brenneren a németek által megszállt Olaszországba. (Svájcba menni tanácsosabb volna, de nem lehet.) Eljut Milánóba, ott látja április végén a Piazza Loretón lábtól felakasztva Mussolinit, személyes szenvedéseinek (és annyi más halálának) az okozóját. (Hány fénykép, hány újság, hány plakát vágta a világ szemébe most lila arcának egykor kemény vonalú képét!)

Útnak indul hát haza, Firenze felé. Értsd, stoppolja a teherautókat. Vonat nincs. Megy a dolog simán. De ahogy az út lefelé ereszkedik az Appenninekből az Arno mentén, egy csoport elvadult külsejű ember fogja körül a teherautót. A sofőr fékez. Majd megijedve, hogy közönséges rablók, hirtelen mégis gázt ad. Ralph a rakodó hátsó falának tetején ül. Megbillen, kizuhan, a teherautó összes csomagjával együtt elrobog. Golyók kísérik útján.

Futva menekülne, de elfogják. Pénzét elveszik, útlevelét vizsgálják. Neve az olaszoknak idegen, útlevele vadonatúj, északról jön a fasiszta Milánóból, az olaszt akcentussal beszéli: mi más lehet, fasiszta kém. A partizánok nem tréfálnak. Kezét hátrakötik, nyakába hurkot dobnak, s rúgják, lökik, vonszolják Ralph őrjöngő tiltakozása közben a legközelebbi alkalmas fa irányába.

Ám a dulakodás kellős közepén énekszó hallatszik, menetelő lábdobogás. Angol vagy még inkább amerikai énekszó. A partizánok egy pillanatra megdermednek. Ralph ezt használja ki. – Segítség! Segítség! – ordítja angolul teli torokból. – Amerikai vagyok! Meg akarnak ölni!

A válasz erre golyózápor. Kivégzik? Nem tudja. Földre dobja magát, a partizánok szétugranak. Két amerikai katona állítja talpra, jókedvűek, italosak.

Nem, ne örüljünk, ez még nem a happy end. Az élet még ebben a szürrealizmusban is kerüli a sablont. Elképesztőt elképesztővel tetéz meg. Az amerikai katonák dehogyis hiszik el, hogy Brewster amerikai. Neve vagy az őséről elnevezett Brewster-öböl emlegetése (pedig jókora öböl New Yorktól északra) nekik nem mond semmit. Hogy angolul beszél, hát aztán, mindenki angolul beszél. Ralph most már az ő foglyuk. A kezét se oldozzák el. Csak hát hátrakötött kézzel nehéz velük lépést tartani, meg ügyetlen dolog úgy itatni a foglyot a náluk levő jókora demizsonból, hogy nekik kelljen a szájához tartani, a bor az arcába ömlik. Ők pedig meg-meghúzogatják a demizsont, gyakran és alaposan. Aztán mégis eloldozzák, de a géppisztolyt emelgetve, fenyegetőzve. Fontos nekik, hogy foglyuk van, az alakulatuktól elkóboroltak, lemaradtak, a fogoly az alibijük. Igen, de melyiküké? Előbb csak vitáznak rajta, de a bor alaposan dolgozik bennük, összeverekednek, s a géppisztolyokat félrehajítva, a földön hemperegnek, ütik-verik egymást.

Ralph beugrik a bokrok közé. Itt a happy end. A kiszolgáltatottság és törvényen kívüliség többéves sorozatának, melybe a fasizmus szorította Magyarországon és másutt, ez a befejezése. Szóljanak hát a fanfárok, a kürtök, az üstdobok teljes hangerővel!

Másnap egy katonai teherautó beviszi családjához Firenzébe. A háborús Magyarország angol tanúja hazaérkezett.

 

Miben azonos, miben más?

A gyermek- és ifjúsági irodalom esztétikájáról, éppen húsz évvel ezelőtt, vita folyt (újabb vita) a Jelenkor hasábjain. Gondolatmenetem kezdő lépéseként hadd idézzem az egykori vitaindító cikk első bekezdését: „Induljunk ki egy olyan alapmegállapításból – mondja ez a két évtizedes eszmefuttatás –, amely már az előző viták alatt a Jelenkor ankétján nagyjából tisztázódott, s ezért újból kérdésessé tenni talán fölösleges is. Ez a megállapítás mindnyájunk számára döntő. Eszerint nincs külön ifjúsági irodalom és felnőtt irodalom, nincsenek egyik vagy másik számára külön-külön esztétikai törvények, hanem csak egységes irodalom van, amelynek az ifjúság számára írt része természetesen tekintetbe veszi a mindenkori ifjúság korosztályi sajátosságait.”

Ez az idézett bekezdés közös véleményre hivatkozva harcol a gyerek- és ifjúsági irodalom status quojáért, annak elismertetéséért, hogy jó gyerekkönyvet írni éppúgy művészet, mint jó könyvet a felnőttek számára, s hogy az esztétika törvényei itt is, ott is azonosak. Ezt, hogy tudniillik „egy vérből valók vagyunk”, egy későbbi cikkemben ilyenképpen fogalmaztam meg: „Nem lehet úgy képzelni a dolgot, hogy az írásos kultúra kezdeteitől fogva létezik egy csodásan ágazó, leveledző fa: ez az irodalom; majd a tizenkilencedik században nőtt mellette egy kicsi, egy fiókafa. A nagyot, a csodásan magasra nőttet körülállják, bámulva élvezik az okos felnőttek; a picit pedig az oktondi gyerekek rajzzák körül. Egy fa van; annak külön-külön ágai, levelei. Elvontabban: egy esztétika van.”

Igaz, igaz, de mindezekben a megállapításokban van valami sommás, valami a védekezésből támadásba lépő. Egy axiómaként elfogadott feltételezésből indul ki, abból ugyanis, hogy egy esztétika van, az irodalomnak minden irodalmi műre érvényes alakulása-fejlődése, és elhanyagolja annak vizsgálatát, hogy melyek azok a mindenkor tekintetbe veendő korosztályi sajátságok, melyek az ifjúsági irodalomnak mintegy a mozgásterét szabják meg. S nem fejti fel azt sem, hogy e korlátok megtartásából mi következik.

Azok, akik a húsz esztendővel ezelőtti vitában részt vettek, fájdalom, csaknem mind halottak már, de szavuk ma is érvényesen mutat rá arra, hogy az esztétika egységén alapuló gondolkozásmódot bizony nagyon alaposan ki kell egészíteni az ifjúságról, a különböző korosztályokról való gondolkozásmóddal. Azzal, hogy esztétikailag mit jelent az olvasókhoz való alkalmazkodás. Kolta Ferenc például egyenesen azt mondja, hogy „az ifjúsági regényirodalom általában szükségszerűen az úgynevezett szórakoztató irodalom különféle változatai közé tartozik.” Ezzel természetesen nem azt mondja, hogy írjunk hát sablonos besztszellereket, klisészerű érzelmekkel és jellemekkel – ez ellen élesen tiltakozik –, hanem azt mondja, hogy a mai gyorsan érő ifjúságnak hozzunk létre korszerűbb ifjúsági regényt, közeledve a felnőttek irodalmának korszerű tendenciáihoz. Gondolatát még pontosítja is: „Nem arra gondolok, hogy kezdjünk el lélekelemző- vagy tudatregényt írni az ifjúságnak, hanem teremtsük meg az átmenetet az ifjúsági regény és a felnőttek regénye között.” Hárs László – hadd tisztelegjek az eltávozottak előtt azzal, hogy hasznos gondolataikat idézem –, kibontja, pontosítja Kolta Ferenc gondolatát: „Más a szórakoztató irodalom és a szórakoztató irodalom – mondja. – Ez nem játék a hangsúlyokkal, hanem alapvető minőségi különbség. Az egyik szórakoztatás irodalmi formában, a másik irodalom szórakozató formában. Hiba lenne az előbbi létjogosultságát tagadni akár felnőtt, akár ifjúsági vonatkozásban, de még nagyobb hiba lenne az ifjúsági regényeket megfosztani szórakoztató jellegüktől azért a fikcióért, hogy akkor irodalmibbak lesznek.” Gondolatait a továbbiakban még mélyebben, sőt kis történeti visszatekintéssel megtámogatva fejti ki. Kénytelen vagyok hosszabban idézni, de figyelni rá nagyon is érdemes: az ifjúsági irodalomnak „ha útja párhuzamos is az irodalom egészével, fejlődésének üteme semmi esetre sem azonos vele, és nem is kell azonosnak lennie. Mert a gyermek- és ifjúsági irodalomnak fejlődését nem csupán a társadalom általános mozgástörvényei, valamint az irodalom fejlődésének belső törvényei befolyásolják és határozzák meg, hanem egyebek is. Ezek az egyebek: a didaktika és pedagógia, amely két tündér ott állt annak idején az újszülött bölcsője mellett. A mindössze százötven éve született gyermek- és ifjúsági szépirodalom előzményei ugyanis nem a népmesék és a népi mondókák, mint hinni lehetne, hanem a tankönyvek, káték, hármas tükrök, Orbis pictusok, tehát a didaktikus, a pedagogizáló munkák. S a két tündérhez újabban még egy harmadik is csatlakozott: a gyermeklélektan.”

Mondanom sem kell, ezek közismert dolgok. De amit Hárs László a továbbiakban hozzáfűz, az már a lényeget érintő új gondolat: „A pedagógia, a didaktika és a pszichológia fegyvertársként lép fel, de valójában arra törekednek, hogy átvegyék a parancsnokságot a gyermek- és ifjúsági irodalomban. Az igazi gyermek- és ifjúsági írók pedig ki és fel akarnak szabadulni befolyásuk alól, ezért állandóan emancipációs küzdelmet vívnak velük, miközben az egyik fél sikerrel alkalmazza és hasznosítja a másik fél eredményeit, s a másik az egyikét. Ez a küzdelem, amely sohasem dől el véglegesen, mert az irodalom is, a három tündér is állandóan fejlődik, tökéletesíti módszereit és eszközeit – nagymértékben befolyásolja a gyermek- és ifjúsági irodalom haladásának irányát és ütemét. S a gyermek- és ifjúsági irodalom története azt bizonyítja, hogy mindig akkor éri el a legkorszerűbb eredményeit, akkor aratja a legszebb művészi győzelmeit, és akkor alkotja nemcsak irodalmi, hanem pedagógiai és pszichológiai szempontból is legértékesebb műveit, amikor diadalra viszi ezt az emancipációs harcot. Természetesen nem úgy, hogy elveti vagy egyszerűen semmibe veszi a három tudományág eredményeit, hanem úgy, hogy azokat felhasználva elébük vág, nem tanulja, hanem tanítja őket. Művekkel.”

Hárs László az egyetemes esztétika jegyében még példát is hoz erre a tanításra a felnőtt irodalomból. A Bűn és bűnhődést említi, mely egyebek között azért is remekmű, mert zseniális írója Freud, Adler és Jung előtt volt lélekelemző, mélypszichológus és minden egyéb.

Koczogh Ákos – hogy a harmadik közülünk nemrégiben eltávozott vitapartner előtt is tisztelegjek – már egyenesen azt a közeget, azt a mozgásteret igyekszik feltárni, amelyben és amelynek érdekében a gyermek- és ifjúsági irodalom létrejön. Azt járja körül, hogy korunkban a technikai és társadalmi változások következtében mennyiben más ez a mozgástér; a változással, új helyzetekkel, új viszonylatokkal milyen új feladatok járnak. Ő is, mint a vitázók eddig még nem idézett eszmemenetükben, megkísérli a gyermek- és ifjú olvasókat jellemezni, esztétikai fogékonyságukat kitapintani. Ezekben az eddig még általam nem idézett eszmemenetekben szinte egymásnak adva a szót cáfolódik meg a régebbi pszichológusoknak minden olyan tétele, mely az olvasók esztétikai fogékonyságát a 16–17. évtől datálja, és e korhatárig az irodalmi érdeklődést csupán tartalmi jellegűnek tekinti. (Például Charlotte Bühler a Das Seelenleben des Jugendlichen című könyvében; és lényegében ugyanígy foglal állást a Hárs László idézte Martin Keilhacker, aki leszögezi, hogy a gyermekek és a fiatalok a posztpubertásig bezárólag minden egyebet a fordulatos cselekmény közvetítésével vesznek tudomásul; a műalkotásban rejlő esztétikumot, a jellemábrázolást, a társadalomrajzot, a stílusfordulatokat stb.) Ezzel az állásponttal szemben Kolta Ferenc, Günther Clauss és Hans Hiebsch Gyermekpszichológia című, magyarul 1965-ben megjelent híres művének megállapításait idézi. „A pubertáskorban következik be a szemléletes (konkrét) gondolkodásból a nem annyira szemléletes (absztrakt) gondolkodásba való átmenet. Neurofiziológiai szempontból a frontokortikális kéregszakaszok beérése ennek az előrehaladásnak az alapja, amely lehetővé teszi az absztrakt gondolkodás hirtelen teljesítménynövekedését.” S levonja ebből a tudományos megállapításból azt a következtetést, amit különben az ő irodalmi tapasztalata bőven igazol: „Azt hiszem, hibás úton járunk tehát, ha úgy véljük, a mai 10–14 éves fiatalok a valószerűbb, elmélyültebb, művészibb és modernebb alkotások befogadására alkalmatlanok.”

Igen, de ha egy irodalomnak ilyen mértékig kell foglalkoznia befogadó közegének sajátos tulajdonságaival, azzal, hogy ez a közeg a felnőtt társadalommal szemben, vagy annak elit olvasójával szemben mit fogad be és mit nem; és ha az alkotások létrejöttekor az úgynevezett írói önkifejezésnek, mely minden mű létrejöttének alfája és omegája, ezekkel a tulajdonságokkal okvetlenül számolnia kell, úgy is mint az önkifejezés kontrolljával, akkor ez az irodalom lényegében alkalmazott irodalom. Bármennyire érvényesül benne az általános esztétika, bármilyen magas fokot tud is esztétikailag elérni. Ezt az álláspontot sokan vallják: nem lebecsülő szándékkal, csupán a valóságra mintegy rátapintva.

Vizsgáljuk meg ebből a szempontból a gyerekirodalomnak talán legmagasabb produkcióját: a gyerekköltészetet. Az áttörést ezen a téren, a kisgyerekek esztétikai nevelésének forradalmasító, országos hatását, jól tudjuk, Weöres Sándor gyerekversei érték el. Ma Weöres gyerekversei a Ha a világ rigó lenne című egybegyűjtött és válogatott kötetből terjednek tovább, de több mint három évtizeddel ezelőtt, a kezdetek idején, külön kis kötetekben jelentek meg. (Bóbita, Zimzizim). Létrejöttét tekintve, alkalmazott irodalom ez? A gyerekolvasókra tekintettel íródott? Nem, semmiképpen sem. Elévülhetetlen, országos jelentőségű kulturális érdeme T. Aszódi Évának, akinek kora ifjúságától kezdve programja volt a magyar költészetnek a gyerekek számára is élvezhető kincseit a gyerekekhez eljuttatni, hogy a zseniális weöresi életműből kiválogatta, egybegereblyézte ezeket a „gyerekverseket”, és Kormos István segítségével megküzdött kiadásukért. Megküzdött, erőtlen szó. Ma már a fiatalabb generációnak sejtelme sincs arról az „írótipró” időszakról (a Népszabadság 1987. október 3-i számából veszem át a kifejezést), mely sok-sok író mellett, de talán a legelsők között Weöres Sándor költői művét minősítette kiadhatatlannak, helyezte anatéma alá. Az első Weöres-kötet nehéz harci tett volt, csak később derült ki, mint az igazi csaták után, hogy győzelem, jövőt meghatározó kulturális diadal. De ennek részletezése, bár megérne egy misét, nem témánk. Tény, ami tény, Weöres versei, bár az új gyerekköltészetnek utat nyitottak, nem gyerekeknek készültek. Egy nagy költő, gyereklelkét is magában őrző zseni írta őket a maga szórakoztatására, játékossága kiélésére, nyelvi találékonysága próbájára, életműve színeinek természetes létrehozására. Annyira gondolva az olvasóval, mint amennyire egy költő, aki többnyire nem célból ír, hanem okból – hogy egy másik költő megállapítását idézzem – gondol vele.

No de a többiek, akik Weöres mellett vagy Weöres után az új gyerekköltészetet gazdagították-kiteljesítették – hogy csak néhányat emeljek ki közülük – Zelk Zoltán, Kormos István, Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes – vajon mit írtak? Bizony, alkalmazott költészetet. A gyerek befogadási lehetőségeit már figyelembe vevőt, nem annyira okból, inkább célból írva. Hadd ne részletezzem, csak jelezzem: Zelk a proletár gyerekkorát aknázta ki, annak fojtott érzelmekkel telített élményvilágában remélve azonosságokat a nagy darab, hatalmas felnőttek között tébláboló mai gyerekvers-hallgatóval. Kormos és Tamkó Sirató, leegyszerűsítve, tréfás kedvéből írt, játékosságát alkalmazta (Tamkó Sirató speciálisan a rímjátékait), Nemes Nagy a maga gyermeki szemléletet őrző alkatának azokat a versmagjait dolgozta ki, amelyekből felnőtt költészetében sohasem érlelt volna verset. És egytől egyig másképp, más módon hozták létre a verset, mint ahogyan felnőtt költészetükben dolgoztak. A kibontás valamint az absztrahálás más fokán. Az esztétika törvényeinek érvényessége alatt, de az olvasó-hallgató képességeit, lehetőségeit, korlátlanabb képzeletmozgását, játékos analógiákra való készségét – hadd mondjunk a gyerekekről felnőttekkel szemben pozitívumokat is – tekintetbe véve. És most egy nagy ugrással, kitűnő gyerekvers-írókat említetlenül hagyva, beszéljünk egy mai sikerről, Ágai Ágnes tinédzserköltészetéről. Ő is alkalmaz és alkalmazkodik. Tipikus szerepjátszás, amit csinál: transzponálja magát, belebújik a kamaszlelkiségbe, annak a kereső, szélsőséges állapotát szólaltatja meg. No de – mondhatja valaki – van ennek is magyar és felnőtt költészeti előképe. Ott van Kosztolányi költészete, A szegény kisgyermek panaszai. Az vajon nem alkalmazott költészet? Nem. Mert Kosztolányi a gyermeki világba azért bújik bele, hogy érzékeny felnőtt-magát kifejezze. Ágai abból a célból idézi fel magában a kamaszt, hogy a kamasz gondolkozást, a kamasz-valóságot megszólaltassa. Az eljárás fordított. Célja elsősorban nem a szuverén önkifejezés – minden lírai mű punctum saliense –, célja az olvasó.

S ha már a versen kezdtem ezt a vázlatos körültekintést, nem hallgathatok el valamit az esztétikai élményképződés mechanizmusáról sem: egy tapasztalati tényt, ami a vers esztétikai hatásmechanizmusának kibontakozásakor elhanyagolhatatlan, de ami a prózai művek felfogásánál, élvezeténél is jelentkezik. Ez pedig az, hogy az olvasó esztétikai élményének kialakulása a gyerekkorban közvetlenül nem kitapintható. Nem szétszálazható, nem elemeztethető. Abban igazuk van a pszichológusoknak, hogy ez csak az absztrakt gondolkozás erőteljes kifejlődése után lehetséges. De hogy ez előtt nincs, nem lehetséges esztétikai élmény – mint ahogyan ezt jó néhány régebbi pszichológus expressis verbis állítja –, az a tudomány egyszerű tévedése. A mi tapasztalatunk éppen ellenkező. Az ugyanis, hogy a kisgyerekben sajátos pszichológiai állapota következtében éppen nagyobb a vers iránti fogékonyság, mint a felnőttben: az analógiás megfelelések felfedezésére, a szabad asszociációs kapcsolásra, a szürreális látásmód elfogadására – egyszóval a modern költői eszközök egy nagy tartományára – nagyobb a megértő készsége. Hogy a felnőtt, túlracionalizált versbefogadást éppen azáltal lehet és lehetett modernebbé tenni, hogy a költők gyerekkorukban természetesen elsajátították az újabbat, a tágasabb élményt kínálót. A versbeszéd ugyanis racionalitáson innen és túl – szuggesztív, szuggerálja az élményt. Közismert dolgok ezek, s tán fölösleges is szót vesztegetnem arra, hogy az esztétikai vers-elsajátítás kevésbé észművelet, kevésbé „megértés” dolga, mint gondoljuk. Hányszor, de hányszor fordul elő, hogy egy-egy betéve tudott vers sosem utánagondolt sora egyszerre csak felfénylik előttünk, és csodálkozva fedezzük fel magunkban, nocsak, hát ezt mondja itt a költő, eddig sejtelmünk sem volt róla. Hogy ez gyerekkorban mennyire így van, hadd hozakodjam elő, tudom, csaknem tolakodásnak számít, egy példával a saját gyerekkoromból. Ugye, mindnyájan ismerjük Adynak A grófi szérűn című versét? Emlékeztetőül, ég a gróf szérűje, és a parasztok nézik az idegen tulajdon pusztulását. „Siratják a semmit, a másét, – mondja Ady – A gróf tán épp agarász / Érzik titkon, hogy az övék / E bús élet s a kalász.” Ezt a verstémát egy a köztudatból teljességgel kiesett költő, Emőd Tamás is megírta, azzal a különbséggel, hogy a vers hőse Pap Ézsaiás orosz fogoly, és az orosz gabonaföld ég. A vers, mely vagy tíz éves koromban a kezembe került, és azóta is fejből tudom, így zárul: „Pap Ézsaiásnak semmije se pusztult / hogy jobbra balra dőlt a sok kalász / A két szeméből mégis könny szivárgott, / vajon mért sírt a vén Pap Ézsaiás?” Igen, de én ezt a verset évekig így szavaltam magamban: „semmije se kusztult”. Mi hatott mégis annyira rám? Rejtély. S ugyanígy jártam – hogy most már nagy költészetről beszéljek – egy kicsit érettebb fejjel Babitscsal, a Theosophikus énekek Szimbólumok című stanzáival. Ott se tudtam, hogy mit jelent pontosan az a hatszor is megismételt „Nunquam revertar”, vagy az a bizonyos „Szálljon a lelkem sárga lobogóval”. Nem többet, annyit szeretnék mindezekből kihozni, hogy az esztétikai elsajátítás összetettebb dolog, nem úgy függvénye az észnek, a gyermek érésével növekvő absztrakciós képességnek, mint ahogyan azt egyes pszichológusok feltételezték.

A vers műfajában bizonyosan nem. No de a próza? Az mégis racionális, a közlést az értelem útján apránként felfogásra kínáló műfaj. De vajon így van-e? Nem dolgozik-e itt is titokban az írói szuggesztió? Ha más is a szuggeráló ereje. Gondoljunk csak nem a mai, hanem a gyerekkori Jókai-élményünkre. Ma, abból a célból, hogy a gimnazista ifjúság Jókait megértse, bő lapalji jegyzetekkel adjuk ki. A Fekete gyémántokat például nemrégiben, ha jól emlékszem, nyolcvan oldal (több, mint négy ívnyi) lap aljára tördelendő jegyzettel küldtük nyomdába, lefordítva az összes latin idézetet, idegen vagy szokatlan kifejezést. De vajon mi idősebbek, akik tanultunk még latint, és valamivel otthonosabban mozogtunk az Osztrák-Magyar Monarchia nyelvhasználatában, értettük-e gyerekkorunkban úgy Jókait, ahogy a jegyzeteket gondosan böngészve érteni lehet ma? Dehogyis értettük. Bőven maradtak benne számunkra is homályos foltok, fel nem fogott célzások, az ábrázolás meg nem értett finomságai. Valami más varázslat, éppúgy, mint a versnél, vagy nagyon hasonló módon, mégis odabilincselte érdeklődésünket a szöveghez. Gyanítom, hogy Jókai regénybeli építkezése, amit a régi esztéták leegyszerűsítve meseszövésnek szoktak nevezni.

Építkezést mondtam, de mondhattam volna regényszerkesztésmódot is, vagyis a regény létrehozásának egyik legfontosabb hatástényezőjét, mely nem a mondatról mondatra való, szó szerinti közléssel, hanem a nagyobb egységek variálásával, a bekezdések, leírások, jelenetezések váltogatásával, egymásra utaló párhuzamaikkal, ki nem bontott megfeleléseikkel vagy éppen ellentéteikkel hozza létre azt a jelentéseket tartalmazó külön világot, amit létre akar hozni. Az igazi íróknak olvasókra ható vonzereje, a stiláris hatékonyságon túl, itt rejlik, ebben rejlik. Az olvasó, még magas absztrakciós fokon is, nemigen tudja ezt magában másképp szétszálazni, mint hogy a regény érdekes vagy nem érdekes számára. Sokkal összetettebb esztétikai hatás ez annál, mint hogy az átlagolvasótól szétboncolását, tudatos logikai distinkciókba való átfordítását elvárhassuk. És még mi kritikusok is egykönnyen hajba kaphatunk egymással az ilyen szétboncolások közben.

Jó, tehát amennyiben igaz az, hogy a gyerek- és ifjúsági regény függ a gyerek- és ifjúsági olvasó sokat emlegetett absztraháló képességétől, és hogy ez a függés határokat szab számunkra, annyiban igaz az is, hogy ez a függés nem abszolutizálható. És korántsem csupán a korosztályonként változó intellektuális fejlettség függvénye. Persze, dehogyis tagadom, hogy az olvasók tapasztalatkincse, tudásanyaga, absztrakciós képessége befolyásol bennünket. Nehéz feladat volna például az ifjúságnak esszéregényt írni. De ahogyan mi ezeket a gyermek- és ifjúsági korosztályokat a műveltség és az absztraháló képesség szempontjából rétegekre bontjuk és ebből magunkra nézve következtetéseket vonunk le, ugyanígy vagy hasonlóképpen rétegekre bonthatók a felnőtt olvasók is. A felnőtt irodalom, amelynek nincs közvetlen pedagógiai vagy didaktikai célja – bár, hogy olykor nincs-e, az nagyon is kétséges –, meg is teszi ezt a felosztást, és a neki meg nem felelő rétegtől eltekint, arra hatást gyakorolni nem kíván. Mi ezt nem tehetjük meg és nem tesszük meg. Fogalmazás közben az ujjbegyünkben él az alkalmazkodás a korosztályi átlagokhoz. Szemléletességre törekszünk, kerüljük az intellektuális, elvont kifejezéseket, s nyelvhasználatunkat is, amennyire lehetséges és szükséges, a beszélt nyelvhez idomítjuk. Ez a gyermekirodalom természetes sajátsága, amelyet ha az író jól valósít meg, észre sem veszi a felnőtt olvasó. Valamint azt se nagyon veszi észre, hogy korosztályonként más és más ennek a szépprózának a közlési sebessége. Ezt olyan ösztönösen valósítja meg a gyerekíró, hogy rendszerint maga se tud róla.

Korunk a mérések kora. Mégsem szoktunk sokat beszélni a próza vagy a gondolkozó irodalom, a tanulmány, az esszé, a publicisztika közlési sebességéről. Pedig vannak ez ügyben letagadhatatlan, éles észleleteink. Például a klasszikus 19. századi regény a modern olvasók jó része számára lassú, vontatott. És nemcsak a cselekménye, hanem az író egész reflexiós apparátusa. Meg merném kockáztatni azt az állítást, hogy a jó olvasó szempontjából van egy-egy, korszakonként ideális közlési sebesség. S ugyanígy van, az ifjúságot tekintve, korosztályonként is. Ehhez való ösztönös alkalmazkodásunk a felnőtt irodalomtól elválasztó, nagyrészt természetes másság; olyan másság azonban, amely 14-15 éves kortól kezdve már aligha fenntartható, aligha szükséges. (Csak közbevetve: az, hogy általános műveltséget szolgáló kötelező és ajánlott olvasmányok a mai gimnazistákban nem váltanak ki kellő esztétikai élményt, nemcsak az ábrázolt társadalmi közeg idegenségének az eredménye, hanem annak is, hogy a közlési sebesség korunkban megváltozott. Általában nem biztos az, hogy akár már az általános iskolában is olyan könyveket olvastatunk, amelyek esztétikailag ma is hatékonyak, s amelyek jól szolgálják az olvasás, az irodalom megszerettetését…)

Befejezésül hadd soroljak fel néhány karakterjegyet, amely a közös esztétika égisze alatt az ifjúsági irodalmat mégis megkülönbözteti. Ami miatt más. Tematikus szempontból az első és legfontosabb különbség: a gyermek- és ifjúsági regénynek főhőse maga a gyerek. Ez még a történelmi regényekben is csaknem áthághatatlan szabály, ha kivételként erősíteni látszik is a szabályt az Egri csillagok. De hát az vajon gyerekkönyvnek készült-e? S ha már gyerek a főhőse, akár egyetértésben, akár konfliktusban a fölébe hatalmasodó felnőtt világgal, természetes, hogy ő vigye előre a cselekményt. Mindez, és továbblépve sok olyan jelenség, amely a mindenkori ifjúság műveltségét, tapasztalatkincsét, felfogókészségét befolyásolja, megszabja a mi mozgáskörünket is. Alkalmazott művészetünknek mintegy keretet, anyagot ad.

Ehhez azonban még valamit hozzátennék, valami lényeges különbséget a művészi igazságosztás sajátosságáról. Az ifjúsági regény csak nagyon ritkán, nagyon kivételes esetben lehet tragikus, a negatív végkicsengésű történet katartikus hatásával nemigen élhet. A mi hőseink nem lehetnek Antigonék. A katartikus olvasói szembefordulást, hogy a világ rossz, változtatásra érett, hagyjuk inkább – és nemcsak didaktikai okokból – az élet terheiből a gyermekeknél többet elviselő felnőttekre. Viselnek a gyerekek így is eleget.

Ami a regény felépítését, technikáját illeti, egy bizonyos szélsőségesen kísérleti jellegű technikától, a ma jelentkező antiirodalmi módszerektől való tartózkodáson túl – a gyermekirodalom nem kísérleti irodalom – nem látok további lényeges különbségeket. Legfeljebb élesebben kell rajzolni, a lelki fordulópontokat nyomatékolni – úgy ahogy a korosztály érettsége, felkészültsége megköveteli. Egy kicsit szilárdabban kell építkezni, ha lehet, kevesebb panellel, több nemes anyaggal, a tartó szerkezetek erőteljesebb kidomborításával. De hát ezt mindenki tudja, gyakorolja.

Petrolay Margit, elméleti munkánk egyik megalapozója, főként az általam nem érintett meseirodalom területén, majd Fioláné Komáromi Gabriella A hetvenes évek ifjúsági regényei című úttörő munkájában a fentieket nálam igazán jobban foglalja össze. Komáromi Gabriellát idézem is: „Az ifjúsági regény megkülönböztető jegyeit valóban csak az adja, hogy címzettje: a kamasz, akinek életkorából fakadó érdeklődése, érzelmi világa, tudása, tapasztalatkincse, világképe módosító jeleket rak a regénnyel szembeni alapvető olvasói igények elé. Ezeket a módosító jeleket ugyanolyan komolyan kell vennünk, mint a zenében. Mi felnőttek elsősorban a regénytől várjuk, hogy a jelent ábrázolja, ennek révén nekünk beszéljen, rólunk szóljon; ábrázolja, hogy élünk, cselekszünk, gondolkodunk, milyen a tárgyi, emberi környezetünk, a kamasz gyerek mindezt magára vonatkoztatva várja; tehát a regény róla szóljon, hozzá beszéljen, és tartsa tiszteletben különféle gyerekigényeit, különösképpen a kalandosság iránt. Az ifjúsági regény legjobb darabjai azok, amelyek a gyereki tudat szűrőjén át tudják láttatni a világot. A teljes világot – a gyerekek szemmagasságából.”

Befejezésül hadd idézzem ide egy képzőművészeti élményemet a közelmúltból. Az óbudai, gyönyörűen kiképzett Vasarely-múzeumban járva jutott eszembe az a képtelen gondolat – bizonyára megrónak érte a képzőművészeti kritikusok –, hogy Vasarely művészete nem más, mint a legmagasabb esztétikai igényeknek megfelelő alkalmazott művészet. Lehet, hogy eretnek asszociáció, de olyan, mint az ifjúsági irodalom, mint az ifjúsági irodalom legjava. És ha az ifjúsági irodalom mint roppant olvasottságú, jövőt építő művészet kap majd társadalmunktól akkora megbecsülést, mint ez a nagyhatású művész a maga alkalmazott művészetével, akkor ennek az irodalomnak a létrehozói igazán elégedettek lehetnek. De vajon kap-e, fog-e kapni? Legalább az a legeslegjava, amelyen a felnövekvő nemzedékek esztétikai fogékonysága, ízlése, lelki kultúrája megalapozódik?

 

A népi mozgalom vonzáskörében

– A Kabdebó Lóránttal való beszélgetésedből tudjuk, hogy a harmincas évek végétől, s főként a negyvenes évek elején, írói pályakezdésed idején részt vettél jó néhány haladó szellemi vagy politikai jellegű megmozdulásban, és egészen fiatalon, tizenkilenc évesen, jelentős, mondhatni vezető szereped lett a Márciusi Front megalapításában.

– Túl szép, túl cifra lovat adsz alám. Bármennyire képlékenynek látszik a történelem, hiszen az emlékező alakíthatja így, alakíthatja úgy (kivált, ha a többi emlékezőt hatalmában áll befolyásolni, vagy szerencséje van túlélni), mégis jobb megmaradni a tények mellett, tartózkodva a szerepek tetszetős felnagyításától. Lesz szavában elegendő szubjektív elem így is, már csupán amiatt, hogy ő emlékszik. A vezető szerep, amelyet emlegettél, erős túlzás. Annyi a tény, hogy egyetemi hallgatóként buzgón részt vettem a Márciusi Front munkájában (első cikkemet is róla vagy általa felvetett kérdésekről írtam), s annak az elhíresült 12 pontnak, mely 1937-ben az ország demokratikus átalakítását követelte a radikális földreformtól kezdve a szabadságjogok széles körű biztosításáig, csakugyan én voltam a felelős kiadója. De a pontokat, ha utólag közösen beszéltük is meg, Donáth Ferenc és Kovács Imre fogalmazta. A Márciusi Front, megalapításának nagy port felvert ténye után (tudnivaló, hogy az első baloldali, népfrontos összefogás volt ez a feudális-konzervatív és a hatalomra törő fasisztikus törekvésekkel szemben) 1937 őszén ért hatékonysága csúcsára a makói konferenciával s az utána megrendezett Magyar Múzsahangversennyel (itt Bartók is fellépett), valamint szintén a Zeneakadémián rendezett Válasz-matinéval. De a jobboldal és a kormányzat nyomban visszaütött, megkezdődtek a falukutatók elleni perek, s 1938 tavaszán új sajtótörvényt is hoztak, amely lehetetlenné tette a mozgalom lapjainak, a Kovács Imre szerkesztette Hídnak és a Losonczy Géza szerkesztette Továbbnak a megjelenését. A Válasz-matinét még a hirtelen támadt nagy reménységek idején rendeztük reprezentáns szereplőkkel, reprezentatív közönség előtt. Ott volt többek között Móricz Zsigmond is. A matiné után ismerkedtem meg vele, jobban mondva mutattak be neki. A szereplők és híveik a Körút és az Aradi utca sarkán levő Kőmíves vendéglőbe mentek. Engem akkor Erdei Ferenc pártfogolt, mellette ültem, s szemben ült velünk Móricz Zsigmond. Furcsa, hogy mit őriz meg az emlékezet, micsoda köznapiságokat, még furcsább s egyben mélyen szomorú, hogy a lényeget olykor kiejti. Mikor a pincér felvette a rendeléseket, Móricz pacalpörköltet kért. Erdei alkalmazkodó, ügyefogyott tiszteletnyilvánításból azt mondta: ha ilyen nagy író pacalpörköltet eszik, ő se kér mást. Ott, ezen az ebéden valami vitatkozásfélébe keveredtem Veres Péterrel, talán a pártalapítás kérdéséről, mely akkor nagyon is a levegőben volt, vagy még inkább arról a magyar faji szépségideálról – ó, az emlékezet nyomorúságos kihagyása –, melyet később a Mit ér az ember, ha magyar? című könyvében részletezett.

– Tehát már 37 novemberében dolgozott Veres Péter ezen a könyvön?

– Nem esküszöm rá. Konkrét és mulatságos emlékem ez ügyben későbbi. Az ugyanis élesen előttem van. Veres Péter egy ízben, alighogy belépett a Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezetének irodájába, rámutatott Szendrő Ferenc feleségére, és mint egy tromfot, emelt hangon vágta az üdvözlésére köréje gyűltek elé: „Látjátok, ez az asszonyka tipikus megtestesítője a magyar faji szépségideálnak!” A válasz erre: vigyor és kuncogás. Mert a csinos és okos asszony magyarnak természetesen magyar volt, de nem volt „törzsökös”, se nem volt – ahogyan akkoriban mondták – árja. Ha valaminek, hát más faji szépségideálnak – ha ugyan van ilyen – felelt volna meg. Legalábbis a származási papírok szerint, mert a gének útja kiszámíthatatlan. Azt, hogy Veres Péter már a Válasz-matiné idején forgatott a fejében ilyen gondolatokat, csalékony emlékezetem mellett a kor levegője is valószínűsíti. A faji ideológia magasra transzformáltan – német gerjesztésben – áramlott körülöttünk. És volt korábbi magyar gerjesztője is: a népi írókra és a népi értelmiségre oly nagy hatással levő Szabó Dezső, aki ez ügyben nem átallott a húszas évek elején a szélsőjobboldali kurzussal is együttműködni. Babitsot az ő feljelentése alapján helyezték rendőri felügyelet alá. Másfelől, hogy a kor nyomását ábrázoljam: a Márciusi Front jobboldali támadói egyre azt hajtogatták, nem beszélünk a legégetőbb problémáról, a zsidókérdésről. Ez a vád, mely imamalomként zörgött körülöttünk, még a legvilágosabb fejekben is keltett rossz reakciókat egy-egy pillanatig. Igazán csak Veres Péter akkori mentségére említem meg, hogy még Erdei is felvetette Bibónak (lásd levelezésüket), nem volna-e tanácsos belevenni a Márciusi Front fogalmazás alatt álló programjába a zsidóknak nemzeti kisebbséggé nyilvánítását. Az asszimilációs út helyett, demokratikus jogbiztosítással ugyan, de disszimilálni őket. Persze erről nyomban letettek. Bibó, végiggondolva a kérdést, egészen más eredményre jutott. Híres, nagyszabású tanulmánya erre is perdöntő bizonyíték.

A Kőmívesben Veres Péterrel vitázva - számomra önmagában is megtisztelő volt ez a vita – felfigyelhetett rám Móricz. Megvolt, meglehetett a véleménye erről a kérdésről, hiszen nem sokkal, tán egy évvel később a Pesti Naplóban kolumnás cikket írt róla. Mindenesetre későbbi kapcsolatunk (ha egyáltalán helyes ez a szó, és nem aránytévesztés ilyesmiről beszélni) ezen a közös együttléten alapult. Én ugyanis Móriczot olyan nagy, mind a jelenlévőknek fölötte álló íróként tiszteltem, hogy amikor Tamási Áron nem sok idő múlva a Márciusi Front című előadásában (a Centrál kávéház különtermében) kijelentette, hogy ha ő volna a magyar kormányzat, az Erdély megírásáért báróságot adományozna Móricznak, én ezt a rangot még keveselltem is. Ha a rangot teljesítményekért adják, a magyarság szolgálatáért, úgy gondoltam, Móricznak legalább hercegi cím járna. No de Tamási Áron tapasztaltabb ember volt nálam, jól tudta, hogy az arisztokráciában a fő-fő rangokat – már ilyen a mi történelmünk – túlzott lojalitásért, a Habsburg birodalmi érdekek szolgálatáért vagy esetleg – magyarán kimondva – nyílt hazaárulásért adják. Móricznak a báróság éppen megfelelt volna, mint gyanúba nem keverő kitüntetési forma. (Szegény Arany János mit szenvedett attól az egyetlen Ferenc József-i érdemrendtől!)

Visszatérve az eseményekre és a Márciusi Frontra: a mozgalom lapjait fenyegető sajtótörvény-tervezet ellen még megpróbáltunk tiltakozni. A Jászi Oszkár-örökséget fenntartó Csécsy Imrével, aki a Századunk című radikális folyóirat szerkesztője volt, és Szabó Zoltánnal hármasban fogalmaztunk egy tiltakozó iratot, amelyet Kovács Imre elfogadtatott az ifjúsággal az egyetemi nagygyűlésen, én pedig elvittem gróf Széchenyi Györgyhöz, a Korunk Szava című, haladó katolikus lap főszerkesztőjéhez, aki ugyan kormánypárti képviselő volt, mégis fölolvasta a Parlamentben, tiltakozva a törvényjavaslat ellen. Meg is jelent másnap a napilapokban, hiszen a lapoknak létérdekük volt, hogy a sajtót ne korlátozzák. A korabeli stílust tükröző, szántszándékkal kissé cikornyás és hazafiaskodó szöveg ma is birtokomban van. Hatást persze nem értünk el vele, a javaslatból törvény lett, a kormány el volt szánva a mozgalom elhallgattatására, szétzúzására, folytak a perek a falukutató írók ellen, még A Márciusi Front Programja című kiadványunk aláírói ellen is bírói eljárást indítottak. Más formát kellett kitalálni, nem közvetlenül politikait. Felmerült (úgy emlékszem Erdei Ferencben), hogy a szociális problémákat is ébren tartó, de elsősorban a nemzeti tudatot erősítő, a náci és nyilas ideológiával szembeszegülő könyvsorozatot kellene kiadni. Megpróbáltunk hát a továbbiakban erre koncentrálni.

– Tudomásom szerint ekkor már megjelentek első írásaid.

– Mondjuk így inkább: első írásbeli próbálkozásaim. Beszámolok hát róluk és a belőlük levont tanulságról, csak azután folytatom a tervezett könyvsorozat nem minden pikantéria nélküli ügyét, mely az Erdei-Bibó-levelezésben „Puhafa” fedőnév alatt rejtőzik. (A sajtó alá rendező Huszár Tibor nem is sejtette, hogy a levelezők mit konspiráltak a fedőnév alá.) Első kinyomtatott írásom 37 őszén a Magyar Út című református hetilapban jelent meg A Márciusi Front zászlóbontása címmel, mégpedig a korviszonyokra jellemzően egy olyan cikk szomszédságában, sőt árnyékában, mely „igazi magyar jobboldaliságot” követelt. Az én monogrammal jelölt kis cikkem a Márciusi Front Makói kiáltványát ismertette csupán. Állásfoglalásnak igen, írásnak nem tekinthető. De a Magyar Út szerkesztője, úgy látszik, gondolt arra, hogy a továbbiakban is foglalkoztasson. Vagy bennem volt leküzdhetetlen szereplési vágy, írásra, megjelenésre sarkalló? Tény, hogy amikor Erdei Ferenc elpanaszolta, hogy kiszorították őt a makói parasztok hagymatermelő szövetkezetéből, és ez a termelői szövetkezet teljes egészében állami szerv, a METESZ kezébe került – vagyis hogy meghiúsult az ő dán példán alapuló koncepciója, hogy a termelők maguk álljanak össze, és maguk értékesítsék árujukat –, tehát az alulról épült szövetkezetből felülről rájuk tukmált lett, összeültem Erdeivel, és az ő információi alapján írtam második cikkemet A makói hagyma címmel. Kaptam is rá nyomban választ, ironikusat, kioktatót, egy később nagy névre szert tett gazdasági szakember, Csikós Nagy Béla tollából. Hogy Erdeinek volt-e igaza, akit én csak tolmácsoltam, vagy az akkor a METESZ érdekeit védő Csikós Nagy Bélának? „Írói” fejlődésem szempontjából más volt a fontosabb.

– A Századunkba is dolgoztál?

– Igen, de csak másfél év múlva, 1939 elejétől. A Századunk rangos folyóirat volt, a nagy hatású Huszadik Század folytatója. Nemcsak a szerkesztő Csécsy Imre volt kiváló gondolkodó és remek radikális publicista, minden totális állameszme támadója; munkatársai is jobbára a magas irodalomból kerültek ki, Nagy Lajostól Cs. Szabó Lászlóig, Boldizsár Ivántól Szabó Zoltánig. Ide már kisebb-nagyobb tanulmányokat írtam, közülük az első még a Márciusi Front problematikájához kapcsolódott, Nemzeti kultúra és a parasztság címmel. A tanulmány nyomán mindjárt egy kis vita kerekedett a lap hasábjain. Akkor vontam le azt a tanulságot, hogy a szellemi életben csak otthonosan ismert kérdésekhez szabad hozzászólni, sosem csupán mások felismerései vagy pláne információi (lásd a hagymaügyet) alapján. Másodízben égetve meg kissé az ujjam, kezdtem kijárni az írás hitelességének iskoláját. Bár fiatalos önbizalmamra ráfért, hogy még tanuljak.

A tervezett könyvsorozathoz pénz kellett volna, aránylag elég sok pénz. Csakhogy pénze a Márciusi Frontnak sosem volt. Akadtak ugyan lelkes emberek – például egy békéscsabai patikuscsalád –, akik rendszeres kis összegeket ajánlottak meg támogatásunkra. Ez csak a levelezés költségeire volt elég. Meg, ha jól emlékszem, Göndör Ferenc, az Amerikában megjelenő folyóirat, Az Ember szerkesztője terjesztette az amerikai magyarok között a falukutató könyveket, s Cserépfalvi, mivel az ügyet mi adminisztráltuk, jutalékot adott belőle a Frontnak. De a könyvkiadás drága mulatság. Komoly támogatás kellett volna megindításához. Volt nekem egy gyerekkori barátom, vagy tízéves koromból maradt rám, egy gyárigazgatónak a fia. Maga a politika nem nagyon érdekelte, inkább csak érintette, származásánál fogva. Valamit mesélhettem neki a terveinkről, mert az édesapja egyszerre csak odajött hozzám, és felajánlotta, hogy beszél a GYOSZ ügyvezető elnökével, Fenyő Miksával, a pénzügyi támogatásról. A GYOSZ – ma már kevesen tudják – a magyar kapitalizmus fellegvára volt, a Gyáriparosok Országos Szövetsége. Megkérdeztem Erdeit, mit gondol. Ő belement a tárgyalásba, ha a dolog etikailag elég bizarrnak látszott is. Meg kell viszont mondanom: inkább utólag visszatekintve tűnik különösen ellentmondásosnak. A korabeli sajtóstruktúra olyan volt, hogy a szépirodalmi vagy a politikai lapok legnagyobb részét a GYOSZ támogatása tartotta fenn. Előfizetésekből vagy hirdetésekből – a nagy sajtókonszernek lapjai kivételével – egy sem élt meg. Ez volt a realitás, amelyet Fenyő Miksával tárgyalva (aki különben maga is író volt, a Nyugat prominens munkatársa) Erdeivel hamarosan meg is tapasztaltunk. Másfelől viszont a GYOSZ-nak is érdekében állt, hogy gátat vessen a fenyegető német terjeszkedésnek meg a hazai nyilas előretörésnek. Nekik is volt mitől tartaniuk, ha a miénkkel nem is azonos meggondolásból. Így aztán barátom apja csakugyan megbeszélt egy időpontot Fenyő Miksával. Erdei meg én tárgyaltunk vele, két ízben is. Ez az a bizonyos rejtjeles „Puhafa-ügy” az Erdei–Bibó-levelezésben. Kulcsa egyszerű: a fenyő: puhafa. A tárgyalás különben jól indult, Fenyő kezdetben készségesnek mutatkozott, céljainkkal egyetértett, s egy szóval sem sokallta a húszezer pengőt, amit a sorozat megindítására kértünk. Csak utóbb kezdte gondterhelten kutatni, hogy mi a kapcsolatunk a Nyugattal, majd Katona Jenő lapjával, a Jelenkorral – melynek szintén volt egy hasonló célú füzet- vagy könyvsorozata – meg a Népszava-füzetekkel. Nem mondta ki, de éreztette, hogy nem mi vagyunk az elsők, s ő már több irányban is elkötelezte magát. Végül azzal zárta a beszélgetést, hogy megtárgyalja tervünket a GYOSZ vezetőivel, s majd visszatér rá. De nem tette, csak üzent. Mint utólag visszahallottam, „túl vörösek” voltunk a GYOSZ-nak.

A mi balsikerünkkel szemben, Szabó Zoltán 1939-ben rokon célokat valósított meg a Magyar Nemzet című napilapban. Ez volt a Szellemi Honvédelem mozgalom. Hétről hétre visszatérő rovata volt ez a lapnak, amelyben Szabó Zoltán hol kitűnő publicisztikával, hol klasszikus íróink idézésével igyekezett élesztgetni az olvasók magyar függetlenségi igényét, szociális lelkiismeretét, múltunk értékes hagyományaihoz való hűségét. Az álcázott vagy kevésbé álcázott idegen törekvésekkel szemben – a németek közelesen, négy év múlva megkaparintották az országot – munkája csakugyan szellemi honvédelem volt. Amit a szociális igazság gondolatáról és a független magyar államiság eszméjéről irodalmi múltunk felkínált – és a sajátos, örökösen fenyegetett magyar történelem miatt módfelett bő ez a kínálat –, azt sorra kiírta-idézte, Zrínyitől, Pázmánytól a felvilágosodáson és a reformkoron át Adyig és tovább. A helyes magyar magatartás egész kis breviáriuma volt ez az idézetgyűjtemény. (Az általa kiemelt szövegek egy részét 1945 után az új tankönyvekben láthattuk viszont.)

– Írtál Te is a Szellemi Honvédelem rovatba? Úgy tudom, Szabó Zoltánnal barátságban voltál.

– Nem írtam. Az egyszemélyes rovat volt. Bár Szabó Zoltán, másfelől Katona Jenő, a Jelenkor szerkesztője, igazán barátilag segítette írói kibontakozásomat. De ha nem is írtam a lapba, azért a Szellemi Honvédelem ügyében részem volt. Most már, hogy Szabó Zoltán meghalt odakint, emigrációban, és nem tud cáfolni, nem merem olyan szilárdan állítani, mint korábban, de legjobb emlékezetem szerint A Szellemi Honvédelem Naptára az én gondolatom volt. Elfogadtatását, szervezését és megszerkesztését azonban ő végezte – némi kisegítő feladatot bízva rám. Ez a naptár, mely 1940-re készült, a széles olvasóközönséget célozta meg – a kalendárium mindig is a leghagyományosabb tömegolvasmány – megintcsak széles, népfrontos összefogásban. Szabó Zoltán szellemi életünk minden reprezentánsát, csaknem minden valamirevaló munkását szerepeltette benne, akinek fontos volt a magyar függetlenség és az emberi haladás. Hogy neveket mondjak, benne van a kommunista Markos György, Millok Sándor képviseli a szociáldemokratákat, a radikálisokat Csécsy Imre (nem véletlen, hogy éppen a szabadságról írt), ott van Kassák Lajos, Keresztury Dezső, Cs. Szabó László, Márai Sándor, ott vannak a népi irodalom nagyjai; ide sorolom Móriczot, Tamásit, Illyést, ott van Szabó Dezső, Veres Péter és persze a falukutató írók is, Kovács Imrétől, Darvas Józseftől Erdeiig. Külön érdekessége a naptárnak Szekfű Gyula cikke és Babits verse.

Babits Szabó Zoltán személyes felkérésére A Szellemi Honvédelem Naptára számára írta Ezerkilencszáznegyven című versét, mely több ízben is, például 1942-ben, majd a fordulat éve utáni kiadásokban egészen 1977-ig, csak cenzúrázva, kihagyásokkal jelent meg. Nemhiába a naptár legfőbb mondanivalóját hordozó, a hazával való (nem zavartalan) viszonyunkat mély emócióval tisztázó nagy vers. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem azóta is betéve tudott záró versszakát:

 

Mi minden voltál már nekem, édes hazám! De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled, s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

 

De ha a részletek ismertetésébe belekezdek, alig van itt megállás. Egyik írás jobb, történelmileg tanulságosabb, mint a másik. Móricz pompás novellája, A vaskereszt idegenekben bízó történelmi vakságunkat, mézesmázos ígéreteket készpénznek vevő naivitásunkat tárja elénk a kettős királyválasztás idejéből. Tamási Áron a Hajnali madárban, megintcsak remekmű, Erdély elvesztésének pillanatát mutatja, egyfelől megrajzolva az önmagukat, országukat sirató urakat, akik mulatozva, torozva készülnek elmenekülni, másfelől ellentétükként a népet, mely kezdi a mindennapi munkát, élteti tovább önmagát. Szekfű Gyula eszmefuttatása, a Mesterek, ipari munkások, e két réteg kialakulásáról és kultúrájáról értekezik. Kimutatja, hogy ezeknek a rétegeknek a kultúrája, melyet a középosztály hajlamos volt lebecsülni és nagyrészt idegennek tekinteni, milyen mélyen táplálkozott – különösen a falusi, kisvárosi iparosságé – a magyar hagyományokból. (Nem kis mértékben adalék ez a cikk Szekfű akkori szemléletváltásához.)

Folytathatnám, de elég. A legjobb erőket tömörítő, magas irodalmi színvonalú, de nagyon is politikus gyűjtemény Szabó Zoltán kiváló ízlése, tapintatos, okos szerkesztése nyomán állt egybe. A nagyszabású összefogást az ő elismert tehetsége és sajátos pozíciója tette lehetővé. Őt ugyanis – a szélsőjobb kivételével – minden szellemi árnyalat becsülte vagy elfogadta, ahogyan toleranciájában ő is becsült minden árnyalatot. Felül állt a népi-urbánus gyűlölködésen. Bár falukutató íróként indult (maradandó műve a Tardi helyzet és a Cifra nyomorúság), nem zárta be magát a magyar valóságba, műveltsége egyetemes volt. Érdemeit még a konzervatív oldal is méltatta, radikális nézetei ellenére Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter kinevezte vármegyei szociális tanácsadónak.

– Úgy tudom, a falukutató írók közül ketten lettek szociális tanácsadók, vagy talán hárman, mert mintha Tomori Viola is az lett volna. Kovács Imre a Kelet Népében kifogásolta is Levél a Márciusi Frontról című cikkében, hogy Szabó Zoltán elfogadta a kormányzattól ezt a tisztséget.

– Kívüle még Kerék Mihályról tudok. Nem hiszem azonban, hogy ez a kinevezés, azon túl, hogy a vármegyékben némi kutatási biztonságot adott, bármi kompromisszumra kényszerített vagy hajlított volna. Inkább azt mondanám, mint aki akkoriban közelebbről ismertem Szabó Zoltán dolgait, hogy a szociális tanácsadásnak, sajnos, sem funkciója nem lett, sem bármilyen más jelentősége. Nem tudom, mit szándékozott elérni a tanácsadói testület felállításával a miniszter, de megvalósulásában nem volt ez több, mint a szociális porhintés egyik eszköze. Tegyük fel, hogy a hivatalos hatalom, a közigazgatás közegeivel szemben a tanácsadói tiszt némi védettséget adott. De vajon a szélsőjobboldal ellenében, melynek akkoriban nagyobb súlya kezdett lenni a vidéki közigazgatásban, mint a miniszternek, jelentett-e védettséget? Hiszen az a miniszert is támadta. Különben úgy emlékszem, hogy amikor a katonai ügyészség Kovács Imrét letartóztatta, és jó darabig fogva tartotta, Keresztes-Fischer hozta ki a börtönből.

Szabó Zoltán biztonságát, mozgási lehetőségét sokkal inkább az garantálta, hogy a Magyar Nemzet belső munkatársa volt. A Magyar Nemzet volt ugyanis a szélsőséges törekvésekkel szemben álló legtekintélyesebb napilap. Úgy hirdette magát: „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon”. És valóban küzdött is érte. Garantálta továbbá a szellemi életben elismert pozíciója, mely árnyalt gondolkodáson, frappáns, axiómákba és paradoxonokba szívesen tömörítő stiláris készségen alapult. Volt Szabó Zoltán szellemi habitusában valami keresetten elegáns, már-már presziőz jelleg. Mintha egy hirtelen nőtt kamaszfiú, még csipkegallérban és bársonyruhában, de koravén bölcsessége leplezetlen fölényével oktatná a felnőtteket. Bájjal is, öniróniával is. Azért nem váltott ki haragot.

– Te mit írtál a naptárba?

– Stílusosan egy kis naptárszerű dolgot. Minden hónaphoz odaillesztettem egy régi metszetet a magyar történelem egy-egy eseményéről, s írtam alájuk az eseményt magyarázó, történelmi jelentőségét felidéző belletrisztikus szöveget. Martinuzziról, Zrínyi haláláról, Rákócziról, a Wesselényi-összeesküvésről, Kölcseyről, a 48-as eseményekről stb.

– Szóval a függetlenség kérdéséről és a németellenes küzdelmekről. Történelmünk és irodalmunk fordulópontjairól.

– Hát persze, ezért is címe: A szabadság naptára.

– De látom, van azért még más írásod is itt.

– Igen, A lett példa. Rövidített mása egy eredetileg némileg hosszabb cikkemnek (A lett paraszt), mely a Kelet Népében jelent meg. A Szellemi Honvédelem Naptárában Boldizsár Iván cikke mellé került, melynek A dán példa a címe. Hogy úgy mondjam, azt egészíti ki. Ő is, én is személyes élmény alapján írtuk, amit írtunk.

– Jártál hát Lettországban?

– Másként hogy mertem volna megírni?

– Hogy jutottál oda? S mikor?

– Mondtam már, hogy 39-ben tanulmányokat kezdtem írni a Századunkba. A nyár elején kértem Csécsy Imrétől egy francia nyelvű levelet, mely szerint a Századunk kiküld Lengyelországba. Káldor György, a Pester Lloyd szerkesztője, kitűnő baloldali újságíró, odaszólt a lengyel követnek, hogy támogassanak. Lengyelországot Hitler fenyegette, nem sejtettük, hogy két hónap sincs hátra a támadásig: nagy volt a magyar-lengyel barátság. Kaptam is a követségtől egy 75 százalékos kedvezményes vasúti jegyet egész Lengyelországra. Végigjártam Lemberget, Varsót, Vilnót, tíz nappal a német csapatok megindulása előtt értem haza. Meg is írtam a Századunkban, ami tanulságként megírható volt. A cenzúra által kihúzott, nagy fehér foltokkal jelent meg a következő folyóiratszám élén.

Varsóban azt kérdezte valaki, miért nem megyek fel még északabbra, Lettországba. Vendégszerető népek, a vasút sem fog pénzbe kerülni. Csakugyan, gondoltam, miért ne? Világot látni mindig jó – ha az ember fiatal. És a háború napok vagy hetek kérdése; az utca népe, vagy akivel csak beszélek Varsóban, fogadkozik, ha Hitler támad, úgy kiverik a németeket, mint a pinty. Bementem a varsói lett követségre, felmutattam azt a francia nyelvű levelet, amit Csécsytől kaptam. Azt mondja a követségi tisztviselő, most adott ki vízumot egy magyar hegedűművésznőnek, az a vezetékneve, mint nekem, Gabriellának hívják, a rigai tengerparton koncertezik. Rokonom? Nem, sajnos, nem ismerem. Készséggel adott vízumot meg első osztályra ingyenes vonatjegyet.

Rigában jól körülnéztem. Megszereztem, ami könyv csak megszerezhető volt az ország társadalmi struktúrájáról meg történelméről. De nemcsak a könyvek mondták, mutatta a táj, a földek állapota, az ellátási viszonyok, az élet civilizatorikus felszereltsége, hogy a paraszti gazdálkodásban előbbre vannak, mint mi. Hogy egy földreform után, szövetkezeti módszerekkel – mint ahogy a könyvek el is mondták – kibontakoztatták a kisparaszti árutermelés hasznos lehetőségeit. Hogy miként, mi módon, azt írtam meg aztán a Kelet Népében.

No de Lengyel Gabriella, a hegedűművésznő. Hadd mondjam el találkozásunk anekdotáját. Néhány napi rigai tartózkodásom után kimentem a tengerpartra. Olyan ez a gyönyörű tengerpart, mint a Balaton déli partja, egyik üdülőhely a másik után vagy harminc kilométer hosszan. Címem nem volt, hogy hova menjek, csak úgy nekivágtam. Az egyik állomáson, ami megtetszett (úgy az ottani Siófok és Boglár között), leszálltam, s bementem az út mentén a második vagy a harmadik panzióba. Van-e hely, s mibe kerül? Nézik az útlevelemet, magyar? Lakik nálunk egy másik magyar is, a művésznő. De akkor már éppen jött is felénk.

A véletlenek micsoda sorozatán múlott, hogy összefutottunk! Borzongtunk meg nevettünk rajta. Délután már nagy pingpongcsatákat vívtunk egymással. A szabadtéri koncertpódium ott volt a panzió mögött a tengerparton, egy sövény volt csak közöttünk. Gabriella hosszú ruhában, fellépésre felöltözötten játszott velem a kertben. A koncert már folyt a sövény mögött a túloldalon. Egyszerre csak rátette az ütőt a labdára: – Ez már az é-moll-motívum. Én következem. Átcsúszott a sövényen, egy perc múlva már hallottam a hegedűszólóját.

– Azt mondtad, hogy A lett paraszt című cikked eredetileg a Kelet Népében jelent meg. Már Móricz Zsigmond szerkesztésében?

– Nem, még nem. Móricz ugyan nem sokkal később Boldizsár Iván Dániáról szóló könyvének egy részletét közölte. Én a magam szűkös informáltságával kicsiben, egyetlen cikk erejéig csináltam hasonlót ahhoz, amit könyvében Boldizsár. A mozdulat persze rokon is, országunkban hagyományos is. Beszámolni arról, ami másutt jobb, aminek a példája előrevivő lehet. Elvégre benne volt a levegőben a parasztság fölemelkedésének kérdése, gazdasági-szellemi kibontakozásának problematikája. A nagybirtokkal terhelt Magyarországon az idegen megoldásokról beszámolni szerény, esetleg naiv szolgálat volt csupán.

– Szóval ez még a Kelet Népe Móricz előtti utolsó korszakában volt?

– Igen, pontosan az előtt, hogy 1939 decemberében Móricz átvette a lapot.

– Várj, pontosítsuk az időrendet. 38 júliusában megszűnt a Válasz. Előfizetőik a Kelet Népét kapták, melyet Szabó Pál szerkesztett. Feltűnik akkor mellette, mint kiderült a dokumentumokból, szerkesztőtársként Féja Géza is. A harmadik szerkesztő Sárközi György.

– Ezek ténykérdések, nem tudok rájuk mit mondani. Szabó Pállal, Féjával én sosem voltam kapcsolatban. 1939 őszén Darvas József üzent nekem, hogy Szabó Pál az anyagi nehézségek miatt teljességgel elkedvetlenedett, s így a kéthetenként megjelenő lap minden gondja az ő nyakába szakadt. Kért, hogy segédkezzem neki a szerkesztésben. Így vettem részt a Móricz előtti Kelet Népe két utolsó számának ügyeiben.

– Ebben a két számban jelentek meg írásaid, A lett paraszt és a Kölcsey naplójáról szóló publicisztikád.

– Így van. De hadd ismételjem, világosabbá téve, mint a fentiekben, hogy mindkét cikk nagyon is adott tematikában, túlzottan is adott stílusban íródott, és hogy ettől az általam könnyelműen csinált publicisztikus beszédmódtól elfordultam később. Ez még az iskolaévek „termése”. S ha már Darvas József szóba került, nem hallgathatom el, nehéz azonosítani akkori énjét a későbbi miniszterrel vagy írószövetségi elnökkel. Azzal már nem volt kapcsolatom. Amikor Darvast megismertem és jártam többször is nála, feleségével egyetlen szobában éltek valamelyik körfolyosós proletárházban, és olyan szegények voltak, hogy a vassodronyos ágyban matrac nélkül, csak valami pokrócon aludtak. Legalábbis így emlékszem.

– És Móriczra, az új Kelet Népe megalakulására hogyan emlékszel?

– Nagyon nagy öröm volt, mondanom sem kell, hogy Móricz átvette a Kelet Népét. Nemcsak azért, mert egyszeriben anyagilag stabilizálta a halódó lapot, hanem az ő szellemi rangja, neve, tekintélye miatt. Más atmoszférát hozott, a hasznos, de periférikus fórumból nagyszabású irodalmi vállalkozás ígérete bontakozott ki. Az irodalmi másodrendűségből, egy bizonyos gettójellegből kilépő. Ott voltam a megalakulás első összejövetelén a Pannónia kávéházban.

– Az hol volt?

– A Rákóczi út legelején, jobboldalt, mindjárt az 1913-ban lebontott (nem a metró miatt lebontott) Nemzeti Színház telke mellett, szemben a mai Astoriával. Hogy kik voltak ott? Móricz meglepően nagy tábort verbuvált össze. A főszerepet, ez a lapból is hamarosan kitűnt, Németh Lászlónak szánta. Én Némethet akkor ismertem meg, de a Tanút, az Ember és szerepet akár fel tudtam volna mondani. Ha jól számolom, 38 éves volt, de olyan bevésetlen kölyökarcú, mint mi fiatalok, huszonévesek, kiket Móricz megtisztelt azzal, hogy odacsődített. Ott volt közöttünk, remélem, nem tévedek, a fiatal művészettörténészek elitje, Koczogh Ákos, Radocsay Dénes, Pogány Ö. Gábor, aki akkor még, szemben a hivatalos irányzattal, az impresszionistákért rajongott, ha később – jó időre – meg is tagadta őket, mint burzsoá művészeket. Ott volt Kelemen János, az egykor sokat ígérő kritikus, Móricz egyik fullajtárja, majd Jócsik Lajos, aki a lap társszerkesztője lett. És persze a falukutató írók, Féja Géza bizonyosan, de hogy közülük ki még, már nem tudom.

Móricz a népi mozgalom fórumává akarta tenni a lapot – ez világos volt. De ezt ő tágabban értelmezte, mint ahogyan a táboron belül értelmezni szokták. Szemléletének természetes nyitottságát hamarosan dokumentálták a lapszámok, melyeknek például Kassák Lajos csaknem állandó szereplője. A leggyakrabban közölt költője nem Sinka és nem a parasztköltő Nagy Imre (ők is bőven szerepelnek persze), hanem Benjámin László, az akkoriban feltűnt fiatal nyomdász. S ha még Donáth Ferenc, Földes Ferenc és Markos György gyakori megjelenését is számba veszem, akkor fel kell tételeznem – ha másfelől nem tudnám –, hogy Móricz szemlélete a népet nem redukálta a parasztságra, a kultúrát a népi kultúrára. Mint a Márciusi Front és mint a Szellemi Honvédelem, nem ilyeneket vagy olyanokat kizárni, hanem közösen építkezni akart. Programadó cikke sem tanúsít mást. Pedig ez cikk, már a puszta címével (Hagyd a politikát: építkezz!) ellenzést váltott ki. Azt mondták rá: Móricz politikai fegyvertételre szólít fel, a harc árán szerzett jogokat, a munkásosztály kivívott eredményeit fel akarja adni. Bámulatos az emberi elme. Ha valamit nem akar megérteni, akkor ne adj’ isten, hogy megértse. Móricz hasonlóan járt ezzel a „hagyd a politikát”-tal, mint Babits, amikor a Horthy-korszak politikai igényeivel szemben a művészet autonómiáját hirdette, s azt írta: „Hiszek a művészetben… l’art pour l’art az és mégsem l’art pour l’art; mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek a harcosává” (1925). Móricz, idegzetében megsejtve a már folyó háború elképesztő borzalmait, a katasztrófák sorát, amelyeket még magában rejt (Lengyelország akkor omlott össze tíz nap alatt a szemünk láttára), átlépve a helyin és pillanatnyin a nagyobb nemzeti próbára akart felkészíteni. Ezt hirdette az az „építkezz!”.

A széthúzó nyájat azonban nehéz volt egybeterelni, még nehezebb az összegyűlteket egybentartani. Az írók együttélése sohasem felhőtlen. A szerkesztés mindig is konfliktusokról konfliktusokra jutva haladt előre. Az egyik kisebb konfliktusnak magam is részese voltam. Éppen a lapindítás idején olvastam Németh László egy friss megnyilatkozását, hogy ő annyi meg annyi baj, üldözés után íróként végleg elhallgat, a pályát befejezte. Mint naiv olvasó, aki először kerültem szembe ilyesféle nyilatkozattal, azt képzeltem, hogy szó szerint kell venni, s hogy ez – bocsánat az ironikus felhangért, melyet nem is én, hanem a távlat vegyít a szavakba – nemzeti tragédia.

– Németh hiperérzékeny volt, de szerencsére hallgatás-ígéreteit sosem tartotta be.

– Minden író hiperérzékeny. Csak van, aki beljebb hordja az érzékenységét, magában elintézi. Az exhibícióra, az elhallgatás írásbeli, műbe emelt bejelentésére kapásból is nem egy nagy példát tudok – igaz, költőktől. Ady például azt mondja: „Csókolj szájon, szép húgom: Este. / Némíts el és hordd szét a hírt, / Hogy bátyád, a hangos szavú / / Dalait daccal befejezte / S most mondja el utólszor másnak, / Milyen kevés öröme volt / Ennek a bolond dalolásnak…” Vagy egy régebbi példa: Balassi Bálint lengyelországi kibujdosása előtt versben rendeli el összes versei elégetését:

 

Ti pedig szerzettem átkozott sok versek, Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

 

Gonddal, míves munkával ígyen szaporítva eggyel az elégetendők számát.

– Németh László is mindig írásban jelentette ki, hogy elhallgat.

– Igen, mintegy cáfolatát adva a hallgatásnak. De mondom, erről a pátosszal teli el-elhallgatási tradícióról akkor még nem tudtam. Ifjonti felbuzdulásomban írtam egy csakugyan pátosszal teli cikket, hogy Németh – isten őrizz! – el ne hallgasson, a nemzetnek szüksége van rá. (Szerencsémre, mint látni fogjuk, a cikk nem maradt fenn.) Móricz a maga tiszta emberségű, szavakban bízó hiszékenységében kapott a cikken, odajött, megdícsért. Dagadt a keblem. Igen ám, de Németh akkor már eldöntötte, hogy a Kelet Népének rendszeres munkatársa lesz; nyilvánvaló volt, hogy szerepében (vagy főszerepében) megállapodott Móriczcal. Dehogyis akart elhallgatni. A cikk, amely a tegnapi, tegnapelőtti szavait idézte, számára visszássá, kellemetlenné vált. De nem kívánta ezt akár Móriczcal, akár velem közölni. Miről sem tudva, mit sem sejtve, megcsináltam a korrektúrát, és vártam a megjelenést azzal az enyhe lámpalázzal, amivel már fiatal (és olykor nem fiatal) írók az ilyesmire várnak. De hiába. Végül odamerészkedtem Móriczhoz. – Fiam – válaszolta –, magam sem értem, egymás után kétszer is betettem a lapba, de Németh Laci meglátta és kivette. Hogy miért, nem tudom. Csak mondta, hogy hagyjuk el.

Hamarosan magam sem bántam, hogy elhagyták. Kitört ugyanis a Kisebbségben botránya. A könyv 39 őszén jelent meg, 40 elején – közvetlenül a cikkem körüli huzavona után – Szabó Zoltán bár mellékesen, de lelkes szavakkal üdvözölte a Magyar Nemzetben. Erre megvettem és elolvastam. Egyhuzamban olvastam el, mert izgalmas volt, nyugtalanító és kétségbeejtő. Fel is hívtam nyomban Szabó Zoltánt, s némi tapogatódzás után rákérdeztem: – Mondd, elolvastad te végig? – Zoltán zavarba jött, hímezett-hámozott, ami teljességgel szokatlan volt tőle. Kaphatott más telefonokat is, mert, mint hamarosan kiderült: szellemi életünkben nagy visszatetszést keltett a könyv. Csak a jobb- és szélsőjobb tapsolt neki. – Öregem – mondta végül –, nagyon gyorsan kellett a cikk, én a nagyszerű indítástól, a szenvedélyes verve sodrától voltam elragadtatva. Csak most olvastam végig.

– Éppen én írtam meg a Kelet Népe-antológia előszavában, hogy Németh László kulcsszavait, a hígmagyar és mélymagyar kifejezést, amiért annyi átok zúdult és zúdul a fejére, fél évvel korábban maga Szabó Zoltán fogalmazta meg a Kelet Népében. Olyan nagyon idegen ez nem lehetett tőle. A zsidóellenességgel nyilván nem értett egyet.

– Ezt a mélymagyar-hígmagyar kifejezést, sok évvel előbb, már Kosztolányi is leírta egy mellékmondatban. Annyit ér meg, akkora terjedelmet. Nem lehet azonban ráépíteni egy értékelő rendszert, melynek alapján felmérjük múlt irodalmunkat, s legalább a felét, ha nem kétharmadát, leértékeljük mint hígmagyart. – Ez öncsonkítás – dörmögte már a telefonba Szabó Zoltán. Nem zsidóellenességről van itt szó, ez hatodrendű kérdés ebben a dologban, hanem nyelvújítás-ellenességről, Kazinczy-, Kölcsey-, Eötvös-ellenességről. És így tovább.

– Igaz, Kazinczyt Németh a rontás démonának tartja.

– Engedd meg, hogy kicsit módszeresebben beszéljek a kérdésről. Hadd mondjam el előbb azt, hogy ez a kivételesen szuggesztív könyv miként hatott rám, s ne azt a véleményt legyek kénytelen ideiktatni, amit most gondolok róla. Senki sem vitatja, hogy Németh László nagyszerű esszéíró. Metaforikus készségével, páratlan gondolatkapcsolásaival, dokumentatív példái merész sarkításával, stílusának páratlan heve által azt csinál az olvasóval, amit akar. Mint közönségét a bűvész, bűvöli. Engem is megbűvölt. Kétszer is megjelöltem például tetszésem jeléül a lap szélén – első olvasáskor – a Szekfű Gyuláról szóló részt. Azt, hogy Hitler készül most belefeküdni abba az ágyba, melyet Szekfű a magyar történelemből a Habsburgok számára készített. Mondjam azt, amit egykor Kazinczy mondott tetszése felsőfokaként: sikongtam a gyönyörűségtől. Hiszen én is háborogva olvastam annak idején a Szekfű-féle Magyar történelem szövegében az időről időre beleszőtt, az előadás tárgyilagosságát megtörő Habsburg-dicshimnuszokat.

– Németh a Habsburg-romok eltakarításán fáradozott. Ez beleillett a Szellemi Honvédelembe is.

– De még mennyire hogy beleillett! Csináltuk is mindnyájan; jó ideje már, példamutatóan maga Szekfű. Másodszor olvasva Németh eszmefuttatását, felrémlettek a magam tapasztalatai. Az ő Szekfű-képe mellé kirajzolódott az a másik Szekfű, akit megismertem. Az, aki elvállalta az Egyetemi Kör tanárelnökségét, mikor a kört szét akarták verni, mert a Márciusi Frontot megalapítottuk. Aki a Magyar Szemlét szerkesztve sorra helyet adott Kovács Imre szociográfiai munkáinak, pedig lázító tényeket közölt bennük. Aki az írói perek idején a falukutatók védelmében azt nyilatkozta, hogy ha az írókat bíróság elé állítják, állítsák bíróság elé őt is, mert a falukutatók könyveiben kifogásolt tényeket ő is megírta. Aki a német terjeszkedés idején (Anschluss, Csehszlovákia szétbontása) sorra írta a Magyar Nemzetben azokat a történelmi eszmefuttatásokat, amelyek ráirányították az olvasók szemét az évszázadainkon végigvonuló német veszedelemre. Erről a cselekvő, harcos, a magyar ügyben helytálló Szekfűről a Kisebbségben lapjain szó sincs. Ezzel szemben Németh László elvi rendszerének felállításakor kire hivatkozik? Farkas Gyulára, a berlini náci egyetem aktív tanárára és fajelméleti alapon álló irodalomtörténetére, A magyar irodalom az asszimiláció korában című munkára. A bűvöletből ezzel kiszakadtam.

Nem akarom itt részletezni, hogy Németh az összefogás helyett miként bontja meg a védekezés sorait; hogy a szellemi ellenállás másik nagy tekintélyét, Babits Mihályt miként igyekszik kisebbíteni. Nem idézem ide, amit Paizzsal és dárdával címmel a Kisebbségben-ről Babits írt, kénytelen volt írni – minden szava aranyigazság. Csupán azt az észrevételemet mondom el, ami akkoriban jutott eszembe. Az irodalomtörténetnek természetes joga az írókat tipológiai kategóriák szerint osztályozni. Németh László sem tesz egyfelől mást, mint nála valamivel korábban Mátrai László az Élmény és műben: extravertált és introvertált kategóriákba skatulyázza be nagyjainkat. S mivel az írófajta az introverzóra hajlamos, az introvertált típust preferálja. Ez eddig kifogásolhatatlan. S mivel a történetíró egyben igazságosztó is, elmondja, hogy többnyire az érvényesüléshez kevésbé értők, a magukat elfogadtatni nem ügyesek, a lemaradók a mélyebb tehetségek. Németh László azonban nem áll meg itt: a pszichológiai kategóriákra ráteríti a maga jöttmagyar, hígmagyar és mélymagyar kategóriarendszerét, s a két rendszert, a pszichológiait és fajelméletit egymáshoz kényszeríti. Hogy aztán a két rendszer egyesítése (az egyik tudományos, a másik a származás véletlenének kitett, önkényes) milyen zűrzavart eredményez, azt a kényre-kedvre csinált besorolások jól mutatják. Eszerint Petőfi azért érvényesül, mert izgága jöttmagyar; Kazinczy, Kölcsey, Eötvös s általában mindenki, aki a nyugati kultúra és ízlés eszméibe fogódzva pallérozni kívánja a nemzetet, azért törhet élre, azért kap irodalmunkban szerepet, mert hígmagyar. De Erdélyi József, a tiszaeszlári vérvád megéneklője, az már igen, az a maga mélyromán gyökerei révén mélymagyar (szó szerinti idézet), s amit nem ér el Petőfi a segesvári halállal s Kazinczy a nyolc és fél év Kufsteinnel és Spielberggel – pedig lehetett az is valami a víztől iszamos börtönfalak közt –, azzal a Duna-völgyi népek testvérisége Erdélyit fölövezi. De vajh mi az oka, hogy ugyanez a testvériség Petőfit nem övezte fel, s Zrínyi Miklósnál fel sem merül, hogy mélymagyarságának a mélyhorvátság volna a feltétele?

Az ifjúi naiv tisztelet emléke, mely jó darabig még élt bennem, meggátolja, hogy az abszurditásokat tovább soroljam. Magával az önellentmondó „alapeszmével” nem is igen érdemes foglalkozni; amivel érdemes – és ezért beszélünk róla –, az a politikai és társadalomlélektani hatás, amelyet szerencsétlenül, szerencsétlen körülmények között keltett.

– Ne feledjük el, hogy Németh László néhány hónappal a Kisebbségben után tette közzé azt a tanulmányát, melyben a kelet-európai népek testvériségét dicséri. Híd a Dráván, ez volt a címe, s kiemeli benne azt a mélyáramot, amely a kelet-európai népek sorsát összeköti.

– Az előzményekből kiderülhetett, hogy nem vitatom Németh más műveinek érdemét. Sem a helyenként zseniális gondolati találatait. A kelet-európai „testvériség” kérdéséről ma már könnyebben és pontosabban beszélhetünk, mert a történészek feltárták, hogy a kelet-európai népek – és a közép-európai magyarság is félig-meddig közéjük tartozik – peremvidékre szorult helyzetüknél fogva gazdaságilag és kulturálisan elmaradottak a nyugati társadalmakhoz képest. Ez a századról századra állandósult helyzet. Ebből a sajnálatos elmaradottságból testvéri sorsot vagy rokon determináltságot csinálni még lehet, de fajtabeli sajátosságokat már alig. Nagyon is csínján kell bánnunk azokkal az „Ázsiából hozott” „keleti” tulajdonságokkal, melyek a mélymagyarságba, mint leütött hangba a felhangok, belezengenek. A mi társadalmi, gazdasági és kulturális alapproblémánk Szent István óta alig modulálódott, csak a viszonyítási alapok mozdultak el mindkét felől. Hogy mibe kell belekapcsolódnunk, mit kell utolérnünk. De hadd ne beszéljek erről. Fülep Lajos a kérdés mélyébe hatoló, csontozatát átvilágító tanulmányában (keleti és nyugati magyarságról szólván) éppen a Válasz első számában sokkal jobban elmondta azt, amit el lehet mondani.

– Közbevágólag, azért Németh László a keletiségnek ezt a teóriáját, amelyet most meglehetősen elítélőleg emlegettél, nem hiszem, hogy pártolta vagy átvette volna. Móricz levelezésében nyoma van annak, hogy ő fel akarta kérni Németh Lászlót arra, hogy Marjalaki Kiss Lajosnak a kettős honfoglalásról írott elméletét dolgozza át, stilizálja, tegye közölhetővé, de Németh ezt a megbízást nem vállalta. Nyilván azért, mert nem nagyon értett egyet vele. Móricz annál inkább egyetértett, számtalan cikkében visszhangozza Marjalaki Kissnek az eredményeit, és egyik tanulmányát még 1930-ban közölte is erről a kérdésről a Nyugatban.

– Ehhez nem tudok hozzászólni. Két kis történettel, személyes tapasztalattal szeretném lezárni a beszélgetésnek ezt a részét. Az egyik Németh hallatlanul pontos önismeretére vonatkozik, a másik – ellentétes hatást váltva ki – a bírálattal szembeni túlérzékenységére. Mindkét emlék az 50-es évekből való. Az első: Ferenczy Béniéknél beszélgetés közben, szinte mellékesen vetette oda Németh: „Az én agyam olyan, hogy roppant gyorsan csinál teóriákat. Mindent meg tudok magyarázni anélkül, hogy időt hagynék magamnak arra, hogy a valóságot, melyen teóriám alapszik, alaposabban megismerjem.” A másik: A hallgatás éveiben közel laktunk egymáshoz, és már-már kezdtünk összejárni. A bizalmasabb beszéd, az őszinteség kapujában tibláboltunk. Egy alkalommal gyanútlanul azt mondtam: „Alig hinném, hogy ma is vallanád, amit a Kisebbségben című könyvedben fejtegettél.” Nem, nem sértetten, hanem meglepetten, értetlenül mondta: „Miért ne vallanám?” Erre aztán én lepődtem meg.

– Igen, Németh Lászlóban rendkívül érdekes, hogy szinte semmit sem vont vissza. Legfeljebb idővel módosította korábbi nézeteit.

– Lehetséges. De a bírálat, melyet Németh többnyire támadásnak vagy üldözésnek fogott fel, belemerevítette téziseibe. Érdemes a Kelet Népében a Kisebbségben vitáját elolvasni. Ő is, hívei is úgy beszélnek a bírálókról, kifogásolókról, mint a rontás kígyóiról, akik a nemzet egészséges bőrén tekeregnek. Szabó Dezső óta visszás nekem minden olyan melldöngetés, amely magát a nemzettel, a nemzeti értékekkel azonosítja. A lapban, különösen a falukutatók publicisztikájában (lásd például Féjáét), fel-feltűnt olykor ez a kortes hangnem, sőt visszhangját – mi tagadás – a saját korai cikkeimen is éreztem. Így aztán beléjük látva szinte a karikatúrát, hosszú időre megirtóztam tőlük: elfordultam az egész népi-nemzeti frazeológiától. Siettette a Kelet Népétől való eltávolodásomat Veres Péternek egy eszmefuttatása (Népiség és szocializmus), mely szerint a magyar nemesi, valamint a polgári irodalom érdektelen, a tisztességes polgári író nem tehet mást, mint hogy a népi írók ügyét szolgálja, őket kommentálja. Ez a másokat lebecsülő szellemi kizárólagosság-igény – mely a népi megmozdulásokban később is gyakorta jelentkezett – elfogadhatatlan volt számomra. A társadalmi célokat igen, ilyesféle szellemi célokat nem tudtam magamévá tenni. Ha benéztem is olykor a Pannónia-asztalhoz, a Kelet Népéből kimaradtam, és Dessewffy Gyula és Barankovics István folyóiratába, Az Ország Útjába kezdtem rendszeresebben írni. Ezek már nem cikkek, inkább tanulmányfélék voltak az egyéniség kérdéséről, a tömeglélektanról, a kor által erősen nyomatékolt kérdésekről; s mindabból, amit 45 előtt csináltam, még leginkább ezeket tudom vállalni.

– Azt mondtad, hogy a Kelet Népe íróinak társadalmi céljait helyeselted. Mi a véleményed a Móricz által támogatott népfőiskolai mozgalomról?

– Természetesen egyetértettem vele. Ez volt az a kezdemény, amelyből a Győrffy-kollégium kinőtt, majd később a népi kollégiumok. Egy társadalmi osztály felemelkedése másképp el sem képzelhető, mint hogy értelmiséggé válnak a legtehetségesebb fiataljai.

– Tehát nem szakítottad meg a Kelet Népével a kapcsolatodat?

– Sajnos, nem alakult ki, nem volt mit megszakítanom. Olvasója maradtam a lapnak, s emlékszem, hogy néhányszor jártam a szerkesztőségben is, az Eötvös utca 12-ben. Móriczcal való emlékezetes utolsó beszélgetésem is ott esett. Fájdalmas beszélgetés volt, a Budapesti Nemzetközi Vásár után, ahol Móricz felállította a Kelet Népe pavilonját, 1942-ben, a halála évében. Amikor meglátott a szerkesztőségben, szemrehányással mondta: – Te sem kerestél föl a Nemzetközi Vásáron, egyedül ültem a pavilonban, magányosan. Mindenki elhagy – s busa, ősz fejét értetlenül rázva, megismételte – mindenki elhagy…

– Móricz nem túlzott. Kiderül Németh László könyvéből, de kiderül Móricz Virág Tíz év című kiváló dokumentumkötetéből is. Móriczot 1942-re gyakorlatilag a népi írók is elhagyták. A legfájdalmasabban talán az érintette, hogy Erdei is visszavonult. A nagynevűek közül majdhogynem Németh László maradt csupán mellette, ingyen írva számról számra az Iszony folytatásait, amit aztán később, 45 után a Válaszban fejezett be.

– 1942-ben úgy megnehezedtek az idők, hogy mindenki el volt foglalva a maga bajával, életének mentésével. A fiatalabbak katonáskodtak, ősztől kezdve magam is.

– A temetésén még ott voltál?

– Igen. Magamról „életrajzi adatként” azt mondhatom el, hogy a Nyugat nagyjainak temetésén legalább ott voltam. Babitsot egyszer láttam és hallottam felolvasni, Kosztolányit úgyszintén egyszer, az Akadémián. Móricz volt az egyetlen ifjúságom héroszai közül, akit módom volt személyesen is ismerni, akit nemcsak távolról sirattam meg. Éppen ezért, mert beszéltem vele, láttam lapot szerkeszteni, írni a kávéházban, e közelség alapján szóba hozhatok talán olyasmit is, ami tapintatlanságnak tűnhet a kimerevített Móricz-kép felől nézve. A Kelet Népe spiritiszta riportjaira gondolok. Úgy tudom, ezek a legutolsó írásai. Meglehetős furórét keltettek annak idején. Becsapták Móriczot a spiritiszták? Maga is spiritiszta lett? Városszerte felröppent újra a régi kritikai szólam, hogy Móriczban a nagy tehetség és a judícium nincs mindig kellő egyensúlyban. De meg lehet-e szólni egy írót, aki sok riportot írt, hogy elmegy újra riportot írni? És miért ne menne el – bármit gondoljon mennyről, pokolról, túlvilágról –, ha közelíteni érzi élete befejezését? Ha átélte álom és ébrenlét határán a tudatnak azt a sötét lemerülését, amely valahogy mélyebbre távolít, mint az álom, más, keservesebb dimenziókba távolít, úgyhogy riadtan verekszi ki magát kútjából az alvásra készülődő, a tapasztalattól hirtelen éberen? Az elgyötört, a Rózsa Sándor befejezésével magát kizsákmányoló Móricz (volt nap, hogy hatvan oldalt írt!), a halálos fáradt, persze hogy elmegy, és tudni, tapasztalni akarja, hogy szólnak-e hozzánk a halottak. Nagyon is közelesen érinti, hogy mi lesz velünk, hogy az emberrel mi lesz azután. És arra, hogy megszólaljanak a médium segítségével a halottak, pontosan annyi az esély, mint hogy ne szóljanak többé soha, senkihez. Ez már egy másik dimenzió, melynek sejtelme, előérzete kísértő.

– Térjünk rá végezetül Móricz körére, nevelt lányára, Erzsikére és annak férjére, Keresztes Károlyra.

– Már emlegettem egy ízben a Művészek, Írók és Kutatók Szövetkezetét, a MIKSZ-et. 39 végén, majd a 40-es évek legelején azokat a meglehetős hírre szert tett függetlenségi esteket a Zeneakadémián meg a Vigadó nagytermében ez a szövetkezet rendezte. Volt ezeken kívül Duna-menti népek népzenéje (ezt Raics István szervezte), meg Kállai Ernő képzőművészeti előadássorozata is. Külön József Attila-estre meg Török Erzsébet-estekre emlékszem még. A MIKSZ-nek alapítója és legfőbb mozgatója Keresztes Károly volt és persze sógora, Bartók János, Bartók Béla unokaöccse, akire a családi nimbuszból is rávetült valami, meg tehetsége is volt az íráshoz, Móricz nemhiába hozta a Kelet Népében zenei cikkeit. Aztán lehet, hogy valami ellentét felmerült közöttük vagy közöttünk, mert magamat is beleértve kezdetben hárman voltunk a szövetkezet bejegyzett „igazgatói”, de hamarosan átalakultunk, az igazgatóság névsora Erdeivel, Darvassal, Markos Györggyel kibővült, a felügyelő bizottságnak (az is kell egy szövetkezethez) tagja lett Bibó István meg Keszthelyi Nándor. Azért részletezem ezt, hogy kitűnjék, ez is egy szervezkedési forma volt, a tagok közt seregestül vannak szereplői a 45 utáni időknek.

– Keresztes Károly ügyvéd volt?

– Nem, de jogot végzett, és kiváló érzéke volt a gyakorlati kérdések elrendezéséhez. A szövetkezetnek volt végül is egy gyengén vagy alig fizetett tisztviselője, Szendrő Ferenc, de a leveleket megfogalmazni, az előadási engedélyeket megkérni, a hatóságokkal vagy a fellépő színészekkel tárgyalni inkább Keresztesnek kellett. Major Tamás, Gobbi Hilda, Tímár József rendszeres szereplője volt estjeinknek. Hogy Keresztes Károly 1940 körül férje volt-e már Móricz fogadott lányának, Csibének, nem tudom. Az emlékek, ahogyan a háborús események felgyorsulnak, úgy zavarodnak össze. Katonai bevonulásom 1942 őszén mindenesetre kirántott a MIKSZ munkájából, mely hamarosan meg is szűnhetett. Bűnöm, hogy amikor az Unitas Biztosító az ingyenesen rendelkezésünkre bocsátott belvárosi helyiséget (a Duna-korzó házában) visszavette, a MIKSZ könyveit, feljegyzéseit nem mentettem meg. De akkoriban a jövőre nem a tárgyakat próbálta átmenteni az ember, hanem önmagát.

Azt viszont már biztosan tudom, hogy 44 őszén, amikor Pesten bujkáltam, már megvolt Keresztes és Csibe közös vállalkozása, a Móricz Zsigmond Kiadó és Könyvkereskedés az Üllői úton a Kálvin tér sarkánál, és az ellenállóknak egyik találkozóhelye volt. Kelemen János is, aki nem vonult be katonának, ott bujkált, vele az ostrom alatt többször is találkoztam.

– Csibéről vannak-e emlékeid?

– Vannak, de több a 45 utáni időkből, mint előbbről. A Csibe-novellák pompás jellemrajza után szinte lehetetlen beszélni róla. Legföljebb azt mondhatnám, hogy egykori vagánysága (lásd a novellákat) 44-ben bátor segítőkészségre változott, konok autonómiája viszont helyenként indokolatlanul heves indulatkitörésekben mutatkozott meg. Főleg, ha az irodalom került szóba, és mást mondtak, mint amit ő Móricz Zsigmondtól megtanult vagy megtanulni vélt. De nem vagyok igazságos: ha nem is volt gondolkozása mindig eléggé árnyalt, a maga módján derék, bátor asszony volt, aki ha mások véleményén fel is fortyant, az irodalmat megtanulta becsülni. Számba kell csak venni, mit adott ki 45 után a Móricz Zsigmond Könyvkiadó. Többek között Weöres Sándor Elysium című verseskötetét.

Csibe még nekem is segítségemre volt. Keresztes Károllyal együtt levették a vállamról az Újhold kiadásának adminisztrációját és részben a költségét is. Az első számot 1946 júniusában, meg a másodikat is az év végén, kiadóként Csibe jegyezte. Pedig sem Weöres, sem az Újhold nem népi irodalom.

Végezetül még csak annyit: bár hinni tudnék a spiritizmusban. Boldoggá tenne. Alig valaki él már azok közül, akiket itt emlegettem. Pártfogó írótársaimnak, korán elhunyt barátaimnak, mindazoknak, akik segítették utamat, köszönetet tudnék mondani – odaátra. Negyven-ötven év elteltével mi más módja van erre az embernek?

 

Egyetemes értékek, válogatott mániák

Az Újhold című irodalmi folyóirat 1946 és 1948 között jelent meg, mindössze hét alkalommal. A lap a humanista hagyományok nyomán kereste a történelmi válság megoldásának lehetőségeit, a háború okozta sebek, sérülések, lelki iszonyatok gyógyítását. A Nyugat hagyományait követte, az irodalom autonómiájáért küzdött. Szerkesztője, Lengyel Balázs a következőket írta Babits után című, sokszor támadott programcikkében: „Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támasztja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nem lehet más érvényességet elismerni.” Két esztendeje évkönyv formájában jelenik meg az Újhold, évente kétszer, könyvhétre és karácsonyra. Szerkeszti – természetesen – Lengyel Balázs, aki egykori szerkesztőtársa, Mándy Iván Kossuth-díjával egy időben, április 4-én a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetésben részesült.

 

*

 

– Nemes Nagy Ágnes Között című verséről írott esszédben azt fejtegeted, hogy a létértelmező költészetnek egyetlen kérdésre kell válaszolnia: hogy vagy? Ezt kérdezném most tőled: hogy vagy mint szerkesztő, akinek négy évtizeden át nem volt lapja; mint egy irányzat vezéregyénisége, akinek évekre száműzték hadseregét, csak nimbusza maradt fenn; mint kritikus, aki hosszú ideig csak gyerekkönyveket publikált?…

– Nimbusz, egy irányzat vezéregyénisége, a babitsi hagyomány mai képviselője? Hallani is restellkedve hallom. Ha az egykori Újhold irányzatosnak is tekinthető az irodalomtörténeti visszatekintésben, nem törekedett az értékek kizárólagos kiválasztására, egy bizonyos tendencia mindenáron való érvényesítésére, hanem inkább az értékek felmutatására. A múltakon okulva ezt a szándékot, a különböző értékek egymás melletti felmutatását ma még fontosabbnak tartom. Az évkönyvsorozatban azt szeretném elérni – sokkal-sokkal tudatosabban, mint a régi Újholdban –, hogy a mai magyar irodalom minden színvonalas értékét egybetartsam. Irodalmunknak határoktól, szemléletmódoktól független minőségi egységét felmutassam. Egyetlen egységes magyar irodalom van, bárhol írják is azt az írók, bármilyen szemlélettel és kifejezési módon. A magyar irodalom értékképét úgy képzelem el, mint egy gúlát. Akik a csúcson állnak, a magasság okán, közelebb vannak egymáshoz mint gúlaalji társaikhoz, akik történetesen velük azonos irányzatot képviselnek. Babits és Móricz, bár más ízlés, más törekvés, az irodalom más felfogása vezérelte őket, minden vitájuk ellenére a minőség szolidaritását nem tették kétségessé. Szerkesztőtársaimmal, Nemes Nagy Ágnessel és Lakatos Istvánnal az a szándékunk, hogy irányzatoktól függetlenül a legmagasabbrendű irodalmat és gondolkozó esszét nyújtsuk át az olvasóknak.

– Életed eseménysorát ismerve, látok itt némi ellentmondást. Fiatalon, a harmincas években, a Márciusi Front szervezői között tűnt fel a neved, s így feltehetően inkább a szolgáló irodalom híve lehettél, a szó móriczi értelmében. A negyvenes években, 1945 után viszont, már a babitsi módon értékcentrikus irodalmat szervezted az Újholdban, Pilinszkyvel, Mándyval, Nemes Nagy Ágnessel, Rába Györggyel, Szabó Magdával…

– Nem ellentmondás ez az én szememben. Babitstól tanultam meg, szinte gyerekfővel, hogy az irodalom erkölcsi kérdés – azon belül, hogy a művészetet létrehozó, önmagát megvalósító tevékenység. A politikáról is naivan hittem sokáig, hogy erkölcsi dolog. A Márciusi Front a harmincas évek végén az ország demokratikus átalakítását kívánta szolgálni, a jogok kiterjesztését, az anyagi javak elosztásának igazságosabb módját. Erkölcsileg helytálló, kikezdhetetlen eszményeket. Igaz, az úgynevezett népi írók egy része – hangsúlyozom: egy része –, az írói kifejezést, az irodalmat csak eszköznek tekintette, nem célnak. A Front radikális baloldalhoz tartozó politikus hívei pedig a nyugatosok vonalát túl ezoterikusnak, elvontnak tartották. Szektás dogmatizmussal ítélték meg azokat, akik ma már nemzeti klasszikusaink. Ha Kosztolányi például szóba került közöttünk, a politikai egyetértés ellenére nyomban kipattant a vita.

– A népiek és az urbánusok, a Válasz és a Szép Szó köre között csakugyan akkora ellentét feszült, mint ma látjuk? Vagy csak a mai szemléleti és alkotás-módszertani ütközéseket vetítjük vissza a múltba?

– Az alapkérdésnek, hogy mire jó, milyen funkciókat tölt be az irodalom, ez csak egy része. Elég most belőle annyi: még egymás vitathatatlan értékeit is fanyalogva mustrálták a két tábor tagjai – a szakadék akkora volt. Emlékszem, József Attila Hazám című versét a népiek kifejezetten a Márciusi Front ihletésének tartották, az ő szellemi sikerüknek tulajdonították, holott ez a nagy összefoglaló vers logikusan épült József Attila addigi életművére, mintegy eszmei-politikai mondanivalóinak egyik betetőzőjeként. De meg nem érteni, lefitymálni, gyűlölni könnyebb azt, akit nem ismerünk. Ez ma is érvényes, sajnálatos alapigazság.

– Vajon a mai szellemi viták, szembenállások egy része csakugyan visszavezethető erre a félévszázados feszültségre?

– Egy részük. Az Újhold-évkönyv most könyvnapra megjelent számában leközlöm többek között Szabó Zoltánnak (aki, tudjuk, falukutatóként a Márciusi Front írói közé tartozott) egy ötven évvel ezelőtti cikkét. Címe: Központi gyűlölde. A két tábor szembenállásáról szól, ma is írhatta volna. Álláspontja kristálytiszta. A gyűlölködésen túllépve, de a különbségeket, az alkati, élménykörbeli, alkotásmódbeli ellentéteket nem letagadva, próbáljuk egymás munkáját és személyét tisztességgel megbecsülni. A legtöbbet e téren talán a kritika tehetné. Az olyan kritika, amely nem egy-egy tábor íróit pásztorolja, hanem az egyetemes magyar irodalom érdekeit tekinti. Schöpflin Aladár adott erre példát a múltban, vagy a hatvanas években Rónay György, aki a legellentétesebb alkotásmódokban, még az alkatától távolesőkben is, megkereste és felmutatta az értéket. Kidolgozta a személyiség és a mű analízisét. A minőség jegyeit éppúgy ki tudta mutatni Ottlik Gézában vagy Mándy Ivánban, mint Sinka Istvánban. Az a reménységem, hogy a kényszerektől, nyomásoktól, a mesterségesen is gerjesztett megosztottságtól szabadulva, kritikai életünk tesz ma ez irányban lépéseket. S ahogyan növekszik irodalmunknak az a bizonyos engelsi immanenciája, politikától való függetlenedése, önálló erkölcsi felelősségérzete, még többet tud majd tenni.

– Az Újhold rövid fennállása alatt nem politizált, de közvetlen politikai támadások jócskán érték, olykor esztétizáló köntösbe bújtatva. Lukács György, Bóka László, Keszi Imre tollából például…

– A hagyományos humanista elkötelezettségen túl valóban nem politizáltunk. De mindazokat, akik egy ma már belátottan téves koncepció alapján ki akarták iktatnia Nyugat humanista hagyományát szellemi életünkből, puszta létünk is ingerelte. Lukács 1946-os támadó tanulmánya után teljesen ki voltunk szolgáltatva a sajtó kénye-kedvének. Milyen osztályt képviselünk, kik a megbízóink? – kérdezgették tőlünk. Mi meg naivan azt hittük, hogy az éles, nyílt vita természetes velejárója a demokratikus szellemiségnek. Nem hatalmi fenyegetés. Finoman szólva, nem nekünk voltak megbízóink… Nem mi követtünk, hogyan is követhettünk volna, az irodalmi hegemónia megszerzésére kidolgozott sémákat. Nem ismertük az irodalomirányítás megszerzésének mechanizmusát. Nem képzeltük, hogy elvek vagy eszmék kifejtése – a humanista gondolkodásmód keretein belül – hátrányos helyzetet teremthet, s elvezethet a lap megszüntetéséig. Igaz, az az idő, amikor egyetlen telefonnal még lehetett szakítani elismert írók pályáját, könyveiket zúzdába lehetett küldeni, s eltiltani őket mindenfajta publikálástól (ha nem írják a diktált szövegeket), csak később következett be.

– Az ötvenes években mivel foglalkoztál? S mivel a lap munkatársai?

– Ne tartsunk panasznapot. Röviden csak annyit: az a tengődés, a nyomor korszaka volt. Akit érdekel, hogyan éltek a hallgató írók, Mándy Iván remek könyvében, az Előadók, társszerzőkben eleven képet kaphat róla. Engem elbocsátottak állásomból, klasszikusok rádióra alkalmazásából éltem, fordítottam, 30 meg 50 forintos tiszteletdíjakért előadásokat tartottam. Kritikát egészen 1958-ig nem közölhettem. Tanulmánykötetem 24 év után 1972-ben jelent meg ismét. Írtam viszont ifjúsági regényeket, s ily módon belekóstoltam a szépprózaírásba. Nem árt egy kritikusnak. Egy tizenhatodik századi regényembe, az Ezüstgarasba az ország sorsa mellett a magam sorsát is némileg beleírtam.

A többiek? Nemes Nagy Ágnesről, ironikusan, azt írta a kor neves műítésze, hogy műfordításai mellett nagyon szeretné látni új verseit. Persze, rejtegette őket. Az azóta jól ismert versek csak asztalfióknak készültek. Pilinszkynek 1959-ben jelent meg újabb kötete a 46-os Trapéz és korlát után. Azzal a feltétellel engedélyezték kiadását, ha hozzáír még egy KZ-verset. Bizalmas utasításként még azt is meghagyták a műszaki előállítóknak: „Nehogy szép könyv legyen!” Így jelent meg a Harmadnapon, ezer példányban. Prózaíróinkat később és még nehezebben fogadták be, engem legutoljára.

– Az Újhold megjelenésének újabb esélye alig néhány éve merült fel…

– Örök hálával tartozom Szederkényi Ervin emlékének, aki a Jelenkor 1984 decemberi számát átadta nekem szerkesztésre, kvázi Újhold-számnak. Ez adta az ötletet a Magvető néhai igazgatójának, Kardos Györgynek, aki felkínálta, hogy a régi anyagból csináljunk antológiát. Újat csinálunk – javasoltuk neki Nemes Nagy Ágnessel és Lakatos Istvánnal. Így jött létre az évkönyv. Pontosabban az évkönyv-sorozat.

A könyvhétre most megjelent Újhold-évkönyv a sorban az ötödik kötet. Az eddig kinyomtatott csaknem 2500 oldalon régi és új nevek egyaránt szerepelnek, különböző csoportok képviselői, határainkon inneniek és határainkon túliak. Olyan nevek is, akiket két-három évtizeden át ki sem nyomtattak a hazai sajtóban… Eljött az ideje az értékek összefogásának és az elégtételadásnak. Külföldre szorult nagy íróink munkásságával, Márai Sándoréval, Cs. Szabóéval, Határ Győzőével terjedelmes tanulmányokban foglalkoztunk. Akitől lehetett, közöltünk kéziratot is. Ahogyan rendszeresen publikáljuk a szomszédos államok magyar szépíróit is. A szlovákiai Grendel Lajost vagy fiatalabb költőtársait, az erdélyi Székely Jánost (az ő pompás kisregénye lesz karácsonyi számunk meglepetése), Lászlóffy Aladárt és Csabát, Szőcs Gézát. Most megjelent új számunk a jugoszláviai magyar írók egész mustráját mutatja be, Gion Nándortól és Dudás Károlytól Tolnai Ottóig. Az elégtételadásnak, az elmaradt méltatásnak persze számos hazai példája is akad. Felsorolásuk helyett hadd említsek meg közülük csak kettőt, Ottlik Gézáét és a most Kossuth-díjjal kitüntetett Szentkuthy Miklósét.

– Ami a díjazottakat, kitüntetetteket illeti, egész galériát mutattok fel belőlük. Meg kell mégis kérdeznem, hogyan áll össze egy-egy szám? Kérsz anyagot, vagy spontán érkeznek a kéziratok?

– Nem tartom jónak azt a folyóiratot, amelyet a posta szerkeszt. Többnyire kérek kéziratot. A számot előre megtervezzük. Nagyjából tudjuk, ki min dolgozik, mi az, ami mélyen foglalkoztatja. Mivel szeretnénk, hogy a magyar olvasó lehetőleg mélyebben, de másról és többről is gondolkozzék, mint az az utóbbi évtizedekben lehetséges volt, különösen az esszék, a tanulmányok terén íróinkkal előre megbeszéljük a témát, válogatva a lehetőségek között. Az egyik kritikus azt írta rólunk, mégpedig dícsérő szándékkal, hogy az Újholdban ki-ki a mániáit írja meg. Meglehet, de a válogatott mániáit. Így jöttek létre olyan tanulmányok, amelyek az irodalmárok tudatában nagy visszhangot keltettek. Domokos Mátyás Hiánylistája például, Poszler György feltáró tanulmánya a modern fizikai világkép és a művészet összefüggéseiről vagy Vikár György freudista Szent Ágoston-elemzése. Néha szerencsénk is volt. Így tudtuk közölni Babits Mihály három kiadatlan írását is. Bibó Istvánnak nemcsak a lektori jelentéseit, hanem történelmi játékát, a pompásan szellemes, ironikus Uchroniát. Új számunk meglepetése Lengyel József Szembesítése, mely „külpolitikai okokból” egy negyedszázadig el volt zárva az olvasók elől, mivel Moszkvában játszódik, a sztálinista viszonyok között. Ilyen meglepetés még Jászi Oszkár beszéde 1947-ből idehaza a Martinovics páholyban, vagy Szabó Zoltán dokumentumként közölt cikksorozata a harmincas-negyvenes évek fordulójának kritikus idejéből.

Mindez a szerencse és szándék kevés volna, ha a hazai irodalomnak egy tekintélyes és kiváló tábora nem állt volna mellénk, hagyományosak és újítók, idősebbek és fiatalabbak, a prózában Mészöly Miklóstól és Cseres Tibortól Esterházy Péteren és Nádas Péteren át Lengyel Péterig, a költészetben Weöres Sándortól, Csorba Győzőtől és Csoóri Sándortól Kukorelly Endréig és Györe Balázsig. A szerkesztés gondjait főmunkatársként osztja meg velünk Balassa Péter.

– És a siker? Volt-e sikeretek?

– A siker elsősorban az olvasókban van. Hogy megveszik-e, szívesen olvassák-e évkönyvünket. Ebben, azt remélem, bizakodhatunk. Régi számaink elkeltek. A kritikai sikerünk – dicsekvésnek hangzik, de így igaz – csaknem egyértelmű. Még a világsajtóban is volt visszhangunk. A Neue Zürcher Zeitung meg a New York Times is beszámolt vállalkozásunkról. Ez sok is. De nekünk, mint a mitológiai királynak, Polükrátésznek, nem kell gyűrűt dobnunk áldozatul. Ifjúságunkat, alkotó korunk javát már elnyelte a tenger.

 

Értékvesztés? Értékteremtés?

 

– Tavaly ugyanezeken a hasábokon hosszabb beszélgetést folytattál Bálint B. Andrással, s áttekintettétek az irodalmi élet akkori helyzetét. Az azóta eltelt esztendőben te átestél egy betegségen, a társadalom pedig átesett egy súlyos válságon, s szembenéz egy újabbal. Időközben – olyan társakkal, mint Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Balassa Péter és Ferencz Győző – a Magvető Könyvkiadó nagyvonalú gondozásában már ötödik esztendeje adod ki a harmincnyolc esztendeje szünetelt Újhold folyóirat évkönyveit (évente kétszer), s bár az évkönyv minden tekintetben nyitott, a szerzők közé beválogatod a fiatal generáció legjobbjait, de semmit sem engedsz az eredeti koncepcióban megfogalmazott esztétikai szigorból. Érdekelne mai látleleted az irodalomról, melynek lassan egyik doyenje leszel; érdekelne, mi a benyomásod a társadalomról: mennyire és milyen módon viselte meg a szellemi életet az elmúlt idő, s mennyire fenyegető a mai válság?

– Egy író, aki történetesen kritikus, egyben irodalomszervező is, és abban a szerencsétlen szerencsében részesül, hogy hét évtizedet megélt ebben a században, nem pusztult bele a második világháborúba, nem került bele a koncepciós perekbe, pedig politikai érdeklődésénél fogva azok tűzfészke körül mozgott, és a társait ért börtönélményekből csak elhanyagolható mennyiségben vette ki a részét (hiszen akikkel a Márciusi Frontban együtt indult, majdnem mind megjárták a börtönt vagy ott is végezték), nos, az a kritikus különös intenzitással kerül szembe a századnak azzal a jelenségével, amelyet a köztudat értékvesztés-jelenségként tart számon. Az értékvesztésnek ma már tudománya van, pontos szociológiai megfigyeléssora, kidolgozott fogalmi rendszere, szakzsargonja. Anélkül, hogy ebbe belemélyednénk, laikus szemmel is észlelni lehet okait, átlagos tudattal felsorolhatók előidéző tényezői. Az első és a második világháború, forradalmi és ellenforradalmi vérengzések, sztálini tisztogatások – Magyarországon és környékén emberkínzás, deportálás, Auschwitz, Don-kanyar, katonaszökevények felkoncolása, majd Auschwitz folytatása: kitelepítések, koncepciós perek, Recsk, az ötvenhat utáni retorziók – és így tovább.

Mindez együtt a polgári biztonságnak és a személyi jogoknak olyan lábbal tiprása, az emberi értékeknek olyan megbecstelenítése, amely a korábbi századok történetéhez képest, úgy tetszik, súlyosabb, halmozódó értékvesztéshez vezetett, a társadalmi normáknak széles körű érvénytelenedéséhez. Olyan viselkedési normaváltáshoz a mindennapi életben, iskolában, munkahelyen, sajtónyilvánosságban, családi otthonban, amely az utóbbi időkig állandó mérgezésként jelentkezett, s a közgondolkozásban, közéletben olyan banalitásokban is megmutatkozott, mint a bűnözés emelkedése, a telefonfülkék széttörése, az emberek minden ok nélküli bántalmazása, az egyszerű, mindennapi becsület és tisztesség, természetes emberi-társadalmi eljárásmód érvénytelenedése, az agresszió folytonos növekedése. Mindnyájan tudjuk-tapasztaljuk ezt, mindnyájan a normahiány szenvedői vagyunk. Szenvedői a természetes önszabályozás csökkenésének, a társadalmi etikai tartás érzékelhető hanyatlásának.

– Mindezt a jelenséget, úgy gondolom, az irodalom legjava felrajzolta, követni és tükrözni igyekezett. Még akkor is, ha magának az irodalomnak a fejlődése, autonóm kibontakozása gátolt volt is, időnként teljességgel elnyomott. Nem arról van-e szó, hogy mindezek ellenére, minden szörnyűséget és elnyomást átélve, az emberiség folyamatosan tanult az eseményekből, nem utolsósorban a tanulságokat levonó irodalom közvetítésével is?

– Ez igaz, részben igaz, de mielőtt az irodalom sajátos problémájára rátérnék, a társadalmi normák érvénytelenedésére hadd említsek egy egyszerű esetet. Apró, de jellemző jelenséget. Bárki, aki a fiatalabb korosztályok viselkedését valamelyest is megfigyeli, levonhat belőle következtetéseket. Az egyik legnevesebb írónk feleségével történt. Szolíd, tudós nő, könyvei jelennek meg, öltözködése, járása nem kihívó. Mégis a Városmajoron áthaladva, fényes nappal, egyszerre csak körülfogta három-négy fiatalember, ó, nem azért, hogy szemtelenkedjék vagy erőszakoskodjék vele! Nem, csupán megpofozta: jó hecc. Egyedi eset? Persze. De említhetnék mást, már bizonyosan szociológiai jellegzetességű tényeket. Beszélhetnénk az állami gondozásban felnőttek bűnözési statisztikájáról, a válások sokaságáról, az emberi, a szerelmi viszonylatok civilizálatlan, közönyös kegyetlenségéről, s ez mind az érzelmi értékvesztés, az önszabályozás, a szabad-nemszabad-tudat rögzülésének hiányossága. Elég egyetlen Kék fény kamera elé állt bűnözőnek vallomását végighallgatni, hogy a szörnyű tetteket könnyedén beismerők erkölcsi közönyössége miatt az ember hátán futkározzék a hideg.

– De hát a maga módján a Kék fény is, meg az irodalmi ábrázolás is, amelyben éppen az utóbbi években nagyot léptünk előre, éppen a visszaborzasztást, a társadalmi etika elvi megerősítését, az érzelmi kultúra fejlesztését szolgálja.

– Előre léptünk az ábrázolás terén. Kétségtelen. De éppen az irodalmi fejlődésnek van egy olyan jellegzetes tulajdonsága századunkban, amely az általános értékvesztésnek egyik elősegítője. És itt nem a nyers realizmusra gondolok, mely legjava íróinkban is olykor naturalizmusra vált, vagyis az erőszak ábrázolásának, a durvaság tényeinek fokozott előtérbe tódulására. Ez az irodalomban, a naponta sugárzott filmekben világjelenség. Másról van szó, vagy másról is: az irodalmi-művészeti érték korunkban elképesztő gyors változásáról. Erről a huszadik századi specialitásról. Tudnivaló, hogy a művészi kifejezési formák, az esztétikai érték megvalósulásának tényezői korról-korra változnak. Herbert Read, a korszakos jelentőségű angol műkritikus ezt az őszinteség forradalmának nevezi. Megfigyelése szerint, amely aligha vonható kétségbe, a kifejezési formák, melyek többnyire új és új tartalmakat is hoznak magukkal, időről időre a használatban elkopnak, a jelenségek láttató és őszinte megérzékítésére új és új formákkal váltandók fel. Ez az állandó váltás a művészetek történetében mindig is jelen volt, anélkül persze, hogy a már létrejött kultúrkincs klasszikus érvényét megingatta volna. Gondoljunk rá például, a képzőművészetben miként követték egymást – igaz, hogy századok során – a különböző stílusok: reneszánsz realizmus, barokk, rokokó, impresszionizmus, avantgárd formabontás stb. Igen, de ez a folyamat századunkban nem expresszsebességre, hanem hangsebességfelettire kapcsolt.

– Felvázolnád, ha csak sebtében is, ezt a folyamatot?

– A legmagasabb szintet tekintve, a század a nagy Nyugat-nemzedéknek megújító, új kifejezési formákat hozó forradalmával indul, melyben például a költészetet tekintve, szimbolizmus, impresszionizmus és az objektív líra áttételes realizmusa keveredik. A prózában pedig a naturalizmusból kiindulva a flauberti impasszibilitás. Ezzel a csodás tehetségeket egybefogó Nyugat-nemzedékkel értük utol újra az európai fejlődést, s kapcsolódtunk bele méltó remekművekkel. Voltaképpen ez volt a programjuk is. Ezért nevezhetjük együttes hatásukat új reformkornak. De alig stabilizálja magát, veri keresztül értékeit ez az új – megjelenik Kassákkal (Mesteremberek, 1915) a formabontás, az avantgárd, mely az eddigi értékmérőket félrehajítva, egészen más esztétikai törvények alapján működik. Remekművei a húszas évek elején születnek, lásd A ló meghal, a madarak kirepülnek, majd az Egy ember élete stb. Tudott dolgokat mondok, de kénytelen vagyok vele. Az avantgárdra következik a hagyományhoz visszatérő, az élőbeszédhez közelítő, a racionális formákhoz, köznapi, közérthető kifejezéshez visszaigazító új népiesség, mely a maga magas szintű egyszerűsítésével ismét másfajta – de megint csak merőben eltérő – értékszintet produkált nagytehetségű alkotóinak műveiben. Ez már a harmadik, és – tegyük világossá – az európai fejlődéstől némileg eltérő értékteremtés volt. Ne értsük félre, tisztelet, becsület a húszas és harmincas évek kibontakozó alkotóinak, a magyar irodalom nemzeti politizáltságának, tegyük hozzá: hagyományos politizáltságának kiemelt képviseletéért, mely legjobb tehetségeiben, mint a korai Nyugat, megintcsak megközelítette a reformkori fokot. (Lásd Illyés, a némileg más színezetű Szabó Lőrinc, Németh László és a húszas-harmincas évek Veres Péterének, Kodolányijának, valamint a falukutató irodalomnak kiemelkedő alkotásait.)

– Ez másfelől, úgy gondolom, speciális, jellegzetesen kelet-közép-európai jelenség.

– Úgy van, és csak akkor devalválódott, bizonyos egyedeiben, akkor tükrözte az értékvesztést, amikor a fordulat éve után, a hatalom beavatkozása következtében kvázi előírássá vált; amikor a sztálinizmus és a poszt-sztálinizmus következtében kötelező stílussá lett, mondhatni egyetlen irányzattá, más törekvéseket háttérbe szorítva. Ekkor az irodalom autonóm fejlődésével keveset törődve, kiemelkedő alkotói mellé az epigonok konjunktúrát kihasználó egész siserehadát hozta a felszínre. Volt idő, különösen a Rákosi-korban, de még azután is, amikor az úgynevezett szocialista realizmus csaknem egyetlen letéteményeseként a magyar irodalom értékvesztését dokumentáló egyszínűséget produkált. (Nem említem itt, hogy fiataljai között jelentékeny tehetségek is voltak, s azt sem, hogy származásuknál, társadalmi indulásuknál fogva, hitük érthető volt, s kiábrándulásuk meglehetősen hamar bekövetkezett.) Ne gondoljunk itt csupán a Sztálin- és Rákosi-antológiákra, mert ezekben a hatalom nyílt erőszaka kétségtelen, s olyanok is szerepeltek benne, akiknek szembefordulása a későbbiekben világos. Elég számba venni a további jelenségeket, melyek például a hatvanas években olyképpen is megnyilatkoztak, hogy miközben egy Weöres, egy Ottlik, egy Pilinszky, egy Jékely, egy Kálnoky, egy Szentkuthy, egy Hamvas, egy Mándy az irodalmi élet elhanyagolható szereplőivé minősíttettek (Márai, Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Határ Győző, másfelől Jászi Oszkár, Bibó, Fejtő Ferenc stb. neve pedig leírhatatlan volt), hivatalból nem engedélyeztetett olyan versantológia megjelentetése, melyben az adott politikumot szolgáló költők központi helyet ne foglaltak volna el. A Hét évszázad magyar versei első kiadásában Madarász Emil persze benne volt – hogy más, azóta kihullott jelentéktelen költőket ne is említsek –, de Babits értékét méltatlanul dokumentáló versmennyiséggel szerepelt, az újholdas költőket pedig kihagyták.

– Rá kell kérdeznem, hatott-e rád, kritikusként befolyásolt-e valamennyire is ez a tendencia?

– Hogy szolgáltam-e? Nem. Kritikusként ezekben az években jó ideig hallgatásra kényszerültem. Annak ellenére, hogy természetesen az értékek – az igazi érték – pluralizmusának vagyok híve, bármilyen hatalmi kényszerrel vagy később feltörő divattal szemben. Hiszen tisztában kell lenni azzal – és most már a későbbiekről beszélek –, hogy a kifejezési formák lökésszerű divatokban jelentkeznek, s a divatok, például a napjainkban jelentkező posztmodern vagy neoavantgárd, mint az áradó folyók; roppant hordalékanyagot görgetnek. Így volt ez már a tízes évek formai szigorúsága idején, s így van a neoavantgárd vagy medium-art napjainkban észlelhető térhódítása idején is. Még az irodalmi autonómiát tekintetbe vevő mai stílváltozás is mágneses erővonalaiba vonja a kis tehetséget vagy a dilettánsokat. Ezzel számolnunk kell. Hogy ne mai és ne magyar példáról beszéljek, hány író neve maradt fenn Apollinaire vagy Max Jacob mellett a korabeli francia avantgárd idejéből? És magyar példát véve, hány a Kassák-szerkesztette A Tettből és Mából, vagy a húszas években kiadott Dokumentumból, mely telistele van csupa-csupa Kassák-stílusú verssel? És vajon az ötvenes és hatvanas évek Illyés-epigonizmusa az irodalmi fejlődés szempontjából hány jelentékeny költőt tudott felmutatni?

– Kevés tehát véleményed szerint a maradandó érték?

– Ezt nem mondanám. De nem kerül az olvasói köztudatba. Az értékvesztés, mint puszta olvasáskultúrai jelenség pregnánsan felismerhető ebben is. Éppen ezért hiszem, hogy a kiválasztásra, az értékek tudatosítására, az esztétikai pluralizmus fenntartására már olvasásszociológiai jelenségként is – nem beszélve az irodalmi fejlődés követelményéről – elkerülhetetlenül szükség van. Vagyis arra, hogy a mai magyar irodalmat akár hagyományosabb módon, akár formabontással vagy bármi más, levő vagy leendő eszköztárral, de eredményesen lehessen fejleszteni. Visszatérek ezen a ponton a nagy Nyugat-nemzedékre. Ez kialakított egy erős és nehezen kitörölhető hagyományt, amelynek leglényegesebb eleme, hogy pontosan érződik, amit az író megcélzott, és amire a műalkotás létrehozásával bele is talált. Ehhez képest az új versre és prózára az a jellemző, hogy most a céltábla nem adott, hanem az író ide-oda lövöldöz, és csak a végén derül ki, hogy mi is volt a céltáblája. Az előbbi és az utóbbi módszer is szolgálja, szolgálhatja – jól tudjuk – az elháríthatatlan feladatot, az értékek teremtését.

– Ha tehát mai irodalmunk nyújt végül is pozitív példákat, mi szükséges még véleményed szerint annak az értékválságnak a leküzdésére, amelyről korábban beszéltél?

– Úgy gondolom, nemcsak az irodalmi értékválság, hanem a társadalmi értékvesztés leküzdésére is szükséges a kritikusok szorosabb együttműködése. Szükséges az értékek összefogása, tudatosítása (amit az Újhold-évkönyvekkel is szolgálni kívánunk). Meggyőződésem, hogy az általános értékdevalválódáson csak a társadalom anyagi, erkölcsi, pedagógiai viselkedési normákat szabályozó átalakulása tud valamelyest segíteni. Ebben a nagy egészben, ebben a kalapban természetesen benne van az irodalom működése is. Ha nem hinnénk abban, amit Rilke mond az Archaikus Apolló-torzó című versében, hogy a mű nézőnek, olvasónak egyaránt szuggerálja azt a bizonyos „Változtasd meg élted” igényt, akkor jószerével felhagyhatnánk minden művészi tevékenységgel. Akkor csinálják csupán azok, akik semmi mást nem akarnak, csak pénzt keresni.

– Mi tehát akkor az értékteremtés feltétele?

– Bármi összefogás, az értékek létrehozása, egyetemes elismertetése és „propagálása”, ez a bizonyos „változtasd meg élted” művészi program csak általános társadalmi-erkölcsi változás esetén igazán hatékony. Olyan viszonyok között, melyekben egyfelől a politika iránti érthető, de túltengő érdeklődés, a botrányra spekuláló, másfelől az erotikus képzelgéseket kiszolgáló aluljáró-irodalom nem szorítja teljességgel a háttérbe a literatúra stabil értékeire irányuló természetes igényt. Ha az olvasó figyelme visszakapcsol az irodalomnak mélyebb hatást elérni tudó műveihez, ha a sokszínű irodalmi érték emberformáló szerepe a jelenlegi forradalmi változásban is helyreáll. Ezért is írtam fel interjúm mottójául a babitsi idézetet, melynek filozófikus nyelven megfogalmazott jelentését köznyelvünkre ekként fordítanám le: „Nem a pillanatnyilag születő, hanem az érvényes az, ami örökre igaz.” Tegnap is, ma is, holnap is. Minden társadalmi és irodalmi értékválságon keresztüllábolva.

– Keresztüllábolva, de mikor?

– Igazad van: az idő tényezője az író számára egyáltalán nem közömbös. Az idei könyvhéten évtizedekre visszatekintve is páratlanul sok könyv jelent meg. Közülük szép számmal olyan, amely elmaradt, elhallgatott politikai információk hiányát pótolja. Ismeretük mintegy a demokratikus áttérés alapfeltétele. Mellettük szintén meglepő számmal kínálják magukat szépirodalmi könyvek, ígéretes fiataloké és jónevű, ismert íróké. Vers, próza, esszékötet. Csakhogy az irodalmi olvasmány a közérdeklődés tőzsdéjén besszben van, mélypontra süllyedt. Kit érdekel ma egy jó vers, vagy emberségünket mélyen érintő, létérzetünkig ható, valóságunk elviselését könnyítő regény?

Aggódva veszem számba ezt a polcokat duzzasztó, nagyszabású és nemes szépirodalmi termést. Ami belőle érvényes, mikor válik igazzá az olvasóban? Ez a ma nyugtalanító kérdése: mennyire és mikor?

 

Visszatérés

Budán valahol, egy abbahagyott apátság alatt, melynek pincéjében talán még most is ott penészednek a Révai-minisztérium által odahordatott kolostori könyvtárak kincsei, mondom, Budán valamikor építettek egy kórházat, amely külsőre olyan, mint egy iskola Eötvös kultuszminisztersége után és Klebelsberg nagyvonalúsága előtt. Egyszer, valaha rég már jártam ott, és pontosan úgy éreztem magamat, mint a harmincas években az egykori Lónyay utcai református gimnáziumban, melyben örökös volt a penetráns húgyszag, de iskolának príma iskola volt.

Lehet, hogy ez a kórház kezdeti idejében is már kiváló kórház volt, de ahogyan fejlődik az élet, a gyógyítás, a régi épület mellé építettek egy modern kórházkomplexumot. A helykihasználáshoz csak gratulálni lehet – főleg a lépcsőzetes hegyoldali elhelyezéshez. Ha a nyavalyás, beteg embernek egyáltalán szép lehet a kilátás egy kórházi szobából, akkor itt, a hegyoldalra s a múzeum befejezetlen tömbjére nézve, szép. Akinek a létszínpada pillanatnyilag a kórház, annak legalább a háttér dekoratív.

A gyógyulást keresőnek mindenképpen bíztató a hely, modern és gépesített, ahogyan illik. Zöld vibrálás jelzi a szívműködés EKG-vonalát, piros villanás a szívdobbanásait. Legfeljebb kellemetlen egy kicsit, hogy az ember testébe itt is, ott is csöveket akasztanak bele, hogy a testnek titkosan, észrevétlen működő szerkezete egyszerre csak szembeszökően előtűnik, de közben mindenki kedves, barátságos, kézzel, lélekkel simogató. Mindezek ellenére különös azért, egy idő múlva, még a morfium bódulatában is különös, hogy az ember egyik-másik ágyszomszédját kiviszik a teremből – letakart arccal.

Végigcsináltam a háborút, sosem hittem, kábítatlan ésszel legalábbis nem, hogy ilyen csendben, egyszerűen lehet meghalni.

Hisz nincs, alig van betegségtudat, legszívesebben az ember a maga lábán járna, szégyelli, hogy tolják, ágytálazzák, és gépre kapcsolva, csövekkel, infúzióval sincs halálfélelme. Még nincs, egyelőre. Igaz, félfordulattal odasandítva, az EKG vibrálásában van valami szokatlan, és az orvosok idegesek. Ez érződik. Hogyne volnának azok, a dolog statisztikájába ugyanis jobb utólag nem belepillantani. A legfrissebb kiadvány szerint, 1980-ban a szív- és érrendszeri megbetegedésekből „az adott” elhalálozás – jó kis tárgyilagos nyelvünk van – 51,2 %; ez a szám növekszik azóta évről évre, és a 30-50 közötti férfiak elhalálozásában világelsők vagyunk.

Mondom, egyelőre még nincs halálfélelem. Pedig nemcsak a statisztikákból, de a személyes tapasztalatokból vagy elbeszélésekből minden indok megvolna rá. Például abból, amit sokkal később elmondanak a hozzátartozók, hogy a roppant emberséges és ideges főorvos visszatartja őket, mert mint közli, várjanak, nem biztos, hogy a beteg megmenthető.

Más van, mondom, az észrevevés, a tapasztalás belső bizonytalansága, majd valami világ-kihagyás, belső üresség. Az emlékezés megbomlása. Sőt, teljes szétomlása. Azt még tudom, hogy időről időre, lehet, hogy tíz-tizenöt percenként, miközben megy az infúzió, injekcióstűt döfnek az ember ujjbegyébe, kis vért kipréselnek, és vizsgálják. Igen, azt még tudom, hogy az infúzióstű beszúrásakor az egyik erem szétpattan, dől a vér – nem kell megijedni tőle, fájni nem fáj, csak folyik pirosan és törlik ijedten – és azt is tudom, hogy a kedves nővért arra kérem, szúrás előtt – van olyan ujjam, hogy négyszer is belevágnak a begyébe (nem a legkellemesebb) – szóval arra kérem, szóljon a szúrás pillanatában, hogy összeszedhessem magam, a fájdalomra felkészülhessek. Azt is érzékelem-tudom, hogy miközben a főorvos a vért vizsgálja, az ápolónővér gyengéd-bizalmas mozdulattal a hátához érteti a fejét – igaz-e, képzelet játéka-e, ki tudná megmondani?

De az idő szétesik, lassanként minden bizonytalan, éjszaka van-e vagy nappal, ki van – hányan vannak még az intenzív osztály termében. A szomszéd mintha kilométerekre feküdnék, tengerfenékről érkezik el hozzám halk nyöszörgése. Van-e szemben valaki? Igen, mintha egy kiterjedés nélküli, felfoghatatlan kicsi-nagy-óriás helyiségben egyedül feküdnék. Néha-néha ugyan közelít valaki, távolról hangok is hallatszanak, női hangok is. – Csak nincsenek ugyanitt nők is? – Eszem-e, etetnek-e, mennyi ideje vagyok itt? Tudatom csonka, nincs folytonosság-érzete.

Egy másik helyiségben kezdek újra érzékelni. Hogyan kerültem oda, nincsen róla képzetem. Apránként itt már tudomásul veszem a szomszédaimat; a terem közepén, az asztal mellett fiatal ápolónővér, túlnan, a másik oldalról női hangok megint, furcsa, nyomdafestéket nem tűrő káromkodások. Gépre kötve fekszem persze, jobboldalt, az ágy mellett, a kezem ügyében üvegedény. Időnként valami hideg, fémes tárgyat tolnak alám a testi funkcióim végett, amelyeket persze elvégezni lehetetlen, hiszen aki elviszi és ráborít fémes csattanással egy fedőt – látom, amint fölémhajol –, jóképű, csinos nő. Közben mosolyog, rámkacsint, tréfálkozik is, de még nem tudom visszaadni a tréfát. Ha kezdek is érzékelni. Úgy viselkedem, mintha volnék. Jön a vizit, fiatal orvosnő, sebezhetőségét hivatástudattal leplező, áll az ágy lábánál, fehér köpenyben egész férfi-kísérettel. Orvosi kifejezéseket mond azzal a biztos tudattal, a tanult emberek ösztönös lekezelésével, hogy úgysem érthetem. Melyik beteg tanult nyolc éven át latint – gondolom, ő sem –, melyik érti az orvosok konyha-latinját? Igaz, én is csak félig értem. Hátsófali infarktusom van, annyi világos. Infarctus myocardii inferioris. Az „inferior” jelentése, úgy tetszik, egyértelműen hátsófalit jelent az orvosoknál, holott az én ismereteim szerint csak alsóbb, alantabb fekvőt jelent. De azt hiszem, erre az orvosi használati módra vagy sajátos értelmezésre már egyszer rájöttem, amikor az intenzív osztályra egy széken betoltak, csak a tudomásul vételem közben elúszott. Maga a főorvos tolt be – s amikor mondtam neki, hogy tudok én járni, hiszen előzőleg egy órát vártam a körzeti orvosra sétálgatva, cigarettázva – mellesleg csaknem az életembe került, mert a vérrög feloldhatósága időben szűkösen korlátozott.

– Meg ne mozduljon – mondta.

Mire én a legkisebb ijedelem nélkül:

– Szóval infarktusom van?

– Igen. – S mondja a szakkifejezést. Azt a bizonyos inferiort.

Most mindez előhívódik. Az orvosnőn áttetsző a fehér köpény, az alakja elegánsan formás. Féllábra nehezedve áll, kicsit félrehajtott fejjel beszél, magabiztos, mint egy parancsnok-féle. Mondom, kezdek érzékelni – ilyen sajátosan. A WC-re kimenni nem enged. Tárgy vagyok. Engedelmes.

Közben apránként tudatosul az üresség. Elviszik az infúziós-állványt. Jönnek a pirulák, s jön, egyre inkább eluralkodik rajtam a hónapok óta tartó álmatlanság. S az álmatlansággal együtt fokozódik a belső üresség, ami valami régóta tartó hiányérzettel párosul, de most a kettő együtt – hatványozódik. Ébren fekvés a sötétben, félsötétben, hiszen a szoba közepén mindig ott a nővér, a fejem fölött a gép zöldes fénnyel vetíti a szinuszhullámokat. S villog pirosakat.

Aztán a nagy nap, de hogy mennyi idő múlva, ki tudhatja: lekapcsolhatom, lecsavarhatom magamat a gépről, kitámolyoghatok a folyosóra, a fal mellett tapogatózva a mosdóba, vagy odaülhetek beszélgetni az ügyeletes nővérhez. Sőt, hajnali ötkor kiülhetek a kórházi társalgó részre. Üresség itt is, külső és belső üresség. Kiszabadulni belőle, de hogyan? A régi hiányból, a megakadt gramofonlemez-egyhangúságból és a semmi ürességéből. Feljegyzéseket csinálni? Ilyesféléket. „Margit kórház. Szubintenzív osztály. Nyolc-tíz ágy, nők, férfiak együtt. Csupa ágyhozszegzett. Sok-sok, és nagyon kedves, segítőkész személyzet. Mindent ők csinálnak helyettem, mozdulni sem hagynak. Még az ágyneműt is úgy húzzák át, ügyesen forgatva a testem jobbra-balra, hogy mozdulatot sem kell tennem. Úgy mosdatnak, azzal a gondos objektivitással, ahogyan az ember magamagát mossa. A testi funkciókra való csupaszodás olyan meghitten természetes, mint a bomlás a földben. Isten kórboncnok. Úgy is dolgozik velünk.” Mindez alig olvasható macskakaparással, mert az írásom szétment.

Ráadásul a nyomtatott betű is meghalt számomra, nem csak a híreké, újságoké, hanem a valóság elviseléséhez segítő irodalomé is. Kitalált történetekről, más emberi sorsokról olvasni képtelenség. Bármit próbálnak közölni a nyomtatott szavak, nem hagy odafigyelni rájuk az a megakadt gramofonlemez a fejemben. Egyetlen kört jár körbe-körbe, annak az érzelmi ütésnek a tényeit, amelyek, úgy vélem, infarktusom okozói. Még jobb, ha pillanatnyi szünetükben az üresség tátong bennem. S ha valami, hát egyetlen panacea most írni, indulatos, megfontolatlan mondatokat, rossz bekezdéseket, elhibázott koncepciójú gondolat-szerkezeteket. Odabent, belül szétesett az egész.

Aludni, igen, az volna jó. Kialudni azt az alig megfogható érzést, hogy a dolog lényegében véget ért, azt, ami a legfontosabb, a létbiztonságomat elvesztettem. A politika halott. Még a televízió is, pedig a kép maximális impressziót ad, leginkább lekötőt. De belenézve a képernyőbe vagy a teljes közöny fog el, vagy a hirtelen indulat. „Hazudik” – tör ki belőlem a hang, hogy a szomszédok rámpisszegnek.

Pedig el kellene indulni valamerre másfelé, kifelé figyelni. Nemcsak a szenvedtető belső mozi képeit szálazni.

A kettős halálélmény után el kellene indulni valamerre. Élő emberek felé, betegek és ápolók felé, felfedezni bennük a rokon pontokat. Mi más az empátia, mint a beszűkültség egyetlen gyógyszere?

Hát nézzük. Erőltessük. Milyen hajnali ötkor a sötét decemberben egy kórházfolyosó? Láttam karácsony éjszakáján éjfél körül a Váci utcát. De ez már később volt, már valamelyest gyógyulva. Csupa fény volt, végig lehetett látni rajta, és sehol egy lélek. Csak a múlt század stílusát utánzó lámpák üvegjei zörögtek a szélben. Különben színpaddíszlet-ragyogás, a szereplők belépése előtt. Itt, a kórházban a fény már felülről, modernül jön. És az ürességben itt is apró zörgések. Mert odabent a kórtermekben már indul ilyenkor az élet.

Most a belső körforgás egy réges-régi képet vetít. Egy hajnali kaszárnyafolyosót, a messzi Horthy-korszakból, egy decemberi kaszárnyafolyosót, amelyet fel kellett mosni újoncként. Partvis nélkül, négykézláb. Az az öregasszony, aki itt, most érkezve, a felmosásnak nekilát, lekopott partvisvégét persze ronggyal becsavarva dolgozik, gyorsan, simán. Nem újoncként. De vajon annak, aki a sötét hajnali ötkor kezdi a munkát, milyen lehet az élete?

A részvét azonban csak pillanatokig tart. Annyi kapcsolat keletkezik közöttünk, hogy munkája végeztével rám szól: – Ha visszamegy, a villanyt oltsa el.

Elfelejtem, égve hagyom. Mert közben már munkába kezd bennem helyzetemnek kényszeres-fájdalmas elemzése. Ami történt velem – regisztrálom újra s újra – több fázisban történt. Egymástól jól elhatárolhatókban. Az első, amint azt említettem, a dolgoknak józan, ijedtség nélküli tudomásulvétele. Minden velem történőnek engedelmes, segítőkész tűrése. Ez a kalandszerű rész, melyben idegen megfigyelő vagyok csupán. Egy intellektus, aki kívülről észlel, minthogyha nem is vele történnék. Állítólag azt mondtam hozzátartozóimnak: – „Csinálják velem a cirkuszt, pedig semmi bajom.” Ekkor voltam legközelebb a halálhoz.

A közvetlen veszélyhelyzet elmúltával, erre állt be a tompaság, az idő- és tér-érzet vesztés. Olyan vegetálás, melynek egymásra rakódó tényeit, vagy egész érzetkomplexumát felidézni nem vagyok képes. Ilyen, ilyesféle közöny lehet a halál előtti állapot, s ha meggondolom, nem is a legrosszabb.

A harmadik fázis az, hogy újra fájok. Úgy mint az érzelmi ütés után, de másképp, erősebben. Az egészségvesztés után már tehetetlenül, még kiszolgáltatottabban, roncsként. Életem során már vagy háromszor is átéltem a létértékek degradálódását vagy megsemmisülését. Azt, hogy a napfény elszürkül, az idő és az évszakváltás észrevehetetlenné válik, a szépség vagy az irányomban tanúsított jóság meg sem érint. Bizonyos szenvedésfokon mindenki átél ilyesmit. Szokványos depressziós tünet, mely az öngyilkosság vágyáig is eljuttathat. Egyszer-másszor el is juttatott.

Ez azonban most más. Itt a befejezés nem vágy csupán, itt a befejezettség tény. Új árnyalattal fokozódik az ismert fájdalom. József Attila, szegény, utolsó versében azt írja: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz, legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél”. De ez az idézés esetemben jogosulatlan. Ha be is tölt a reménytelenség: vannak hozzátartozóim, feleségem, életre szóló szellemi társam, „szerelmetes” fiam, akik kitartanak mellettem. Mivé lesz az ember betegsége önzésében! Velük üzenek annak, aki ide juttatott, mit sem törődve azzal, hogy az üzenet átadása kínos, lehetetlen. Apám az első infarktusa után teljességgel megváltozott. Kiegyensúlyozott, harmonikus lénye szertefoszlott, dührohamokat kapott, oktalan jeleneteket rendezett, sértett hiúsággal telítődött. Gimnázista diákként, életéért reszketve, de nagyon is kritikus szemmel figyeltem ezt a változást. Most a fiam figyelhet így engem. Üldözési mániások, paranoidok vagyunk mind? Egészséges életvitelünk leple alatt jól-rosszul titkolt betegek? Az, aki megütött, aki körül fájdalmas gondolataim forognak, egy ízben pontos önanalízissel ezt mondta: „Kezdtem érezni, hogy vérig vagyok sértve. Nagyon jó érzés volt.” Csakugyan olyan jó? Nem, nem azt tapasztalom.

De hagyjuk ezt. Próbálgassuk inkább az utat kifelé ebből a kettős fájdalommal teli ürességből, a megsemmisülésből, a mindennapi realitásokat szemügyre véve. Milyen is egy kórház? Olyan kaszárnya-féle. Nem véletlenek az asszociációim. Vagy jobb esetben: iskola. És a betegek se mások mint a tanulók – kiszolgáltatott érzésükön, mint a bakákén, tanulókén, nem lehet segíteni. Tisztnek lenni valaha a Horthy-korszakban könnyű volt, rangos, elegáns, szinte sine cura. Most nem tudom, milyen. De gyanakszom, nem más. Tanárnak lenni már nehéz. Orvosnak lenni méginkább. Ha parancsnoki helyzet is. Igen, de egy ilyen modern kórházban sem lehet irigylésre méltó. Mert ez a kórház hiába nem olyan, mint egyik-másik öreg kórházunk, például a János, ahol itt is, ott is hull a fal, levert a vakolat, minősíthetetlenek a mosdók, s az örök átépítés miatt a csövek mint ezüst ércek buknak ki a föld alól. A gőz sípolva árad belőlük, mint az Ezeregyéjszaka palackjából a bezárt, sisteregve kitörő óriás, de ha egyszer kiáradt, kiszabadult, bármi trükkel, mint a mesében, többé vissza nem csalod. Ám a tisztaság, a rend, a felszereltség ellenére az orvosi hajszoltság itt se más – „Tíz percem van a maga számára” – mondja az elegáns orvosnő decensen kihúzott szemaljjal, de űzöttvad tekintettel.

Hogy miért olyan az a tekintet, amilyen?

Kerekeken tolnak be egy ágyat a szubintenzív osztály közepére, nem messze tőlem, rajta alig mozduló, metszett arcú beteg. Két orvos is követi. A nővérek magas függönyt vonnak köréjük. Látni többet nem látok, csak az orvosok halk mormolását hallom, az injekciós fiolák pattanását, a tárgyilagos, fojtott beszédet. Tizenöt-húsz percig tart az egész. Aztán az orvosok nagyhirtelen elmennek. A függöny szétnyílik, kitolják az ágyat, rajta a mozdulatlan, merev test, szája nyitva, álla leesve, csak az ajtóban húznak az arcára lepedőt.

Egyébként az iménti halálesetről nem beszélünk. Sem a betegek egymás közt, sem jómagam a nővérekkel, akikhez éjszakánként magamat a gépről lekapcsolva, nyugtalanságomban odaülök beszélgetni. Ez a halál olyan, mintha nem történt volna meg. Így lennénk a halottakkal? Hallgatással védekezünk. Eszembe jut apám halála. Huszonöt éves voltam. Este elbúcsúztam tőle, s visszamentem éjfélre a kaszárnyába. Reggel, amikor hazaküldtek, ott feküdt az ágyában holtan. Szívroham. Évekig a történtek betege voltam. A háborúvég szörnyűséges forgatagában, néhány hónap múlva megnősültem, de a fiatalságnak, az egymásra találásnak ebben a mondhatatlan boldogságában, éppen az együttlét fellazító örömei közt sírórohamokat kaptam miatta. A seb gyógyíthatatlansága miatt viszont a testvéreimmel, anyámmal nem beszéltünk a történtekről hosszú-hosszú ideig. Az emlékezés apámra, a vele töltött évekre olyan fájdalmas volt, hogy mindazt, ami személyével volt kapcsolatos, igyekeztünk lenyomni, kiirtani magunkból. Lelki egészségvágyunkban – ösztönös kegyetlenséggel – magunk is megöltük. Csak vagy két évtized után jöttem rá, hogy életének apró-cseprő eseményeit, karakterének tényeit, személyisége megnyilatkozásait ily módon csaknem elfeledtem. Úgy kellett őt magamban feltámasztanom.

Igen, az idő a halottakat illetően mintha vetésforgóval dolgoznék. Lekaszálja őket, új magot vet a földbe – s csak évek múlva, ha parlaggá lesz a föld, bújik elő újra emlékük. Már akié újra előbúvik. Hiszen ne feledjük, mindennapjaink termőtalaja számlálhatatlan halottat takar. Tenyészetünk elnévtelenült csontok felett tenyészik. Magunk sem vagyunk mások, mint emlékművekkel teli, temetetteken élő temetők.

Ezért a másra figyelés. A belsőnket elnyomó, fájdalmainkat, megalázottságunkat félrehajlító beszélgetés a konkrét mindennapokról. A szakmánkra jellemző tudatos témaválasztás: arra koncentrálni esetleges beszélgetőtársainkkal a kérdéseket, ami őket érdekli. Álmatlan éjszakáim idején az ápolónővérekkel például arra, hogy mennyiért végzik ezt a részben cseléd-munkát, miként élnek? Tudnak-e családot alapítani a gyakran ki sem számítható éjszakai beosztás mellett? Nem tudnak. Csak bámulom, honnan van tartalékuk vidámságra, üdeségre, sugárzó jókedvre.

Féléjszakákat velük beszélgetve, lassan azért telnek a napok. Fizikailag mintha erősödnék. A gyógytornász-nővér, aki egy idő óta naponta foglalkozik velem, hiszen „gyógyulok”, hiszen minden jól megy, ha pocsék is az egész, különösen megnyerő egyéniség. Személynek szóló a kedvessége, mint egyik-másik fiatal nővéré. Belémkarol, úgy visz végig a folyosón, kicsit tornáztat – ami nem több, mint lélegzőtorna. Aztán a lépcső. Három fok, megállás, pulzus-ellenőrzés. Megy gyönyörűen. Mikor a fiam pár év előtt ügyetlenkedve kiesett az autóból, és dőlt a fejéből a vér, felkaptam, s vagy egy kilométert futottam vele a sebészetig, pedig már-már iskolás volt. A pulzusom most sem lehet több három lépcsőfok után.

 

De ahogyan múlnak a napok, nemcsak az emberi kapcsolatok felélesztésével vagy a lépcsőnjárás gyakorlásával (már nem három, hanem hat, tízfokonként) töltöm ki az időt, hanem néminemű olvasással is. Kezd feléledni életem eleme: az irodalom. De hogyan éled fel? Az egykori természetes gyönyörködés és kritikai judícium kiszámíthatatlan, rapszodikus működésével. Valaki kezembe adja – ez már Füreden van a szívkórházban, hova sejtelmem sincs, hogyan kerültem (valószínűleg a fiam vitt le, de az út emlékezetemből megintcsak kiesett) – szóval, kezembe adják Bergman, a nagyszerű filmrendező önéletrajzi kötetét. (Már a címére sem emlékszem.) Annyit tudok csupán, hogy vad gyűlöletet vált ki belőlem. A hideg, tárgyilagos ábrázolása, a szado-mazochizmusa. Emésztése, ürítése körüli problémáinak naturális pertraktálása. Az a kéjes őszinteség, amellyel leírja, hogy az Eiffel-toronyból lejövet partnernőjével együtt becsinálnak. Utálom a könyvet. Komisz keménysége, mellyel önmagát, de főleg embertársait ábrázolja, felháborít. (Újra kell olvasni, hogy igazam volt-e.) Másvalaki, a legjobb indulattal, eljuttatja hozzám „Az infarktus után” című felvilágosító brosúrát. Ráírom a cím alá nagy betűkkel, „ezt a könyvet két hülye írta.” Hónapok múlva újra átforgatva: két tapasztalt, okos orvos. Min borultam ki, sejtelmem sincs. Máskülönben is úgy érzem magamat, olyan végletesen, mint a börtönben. A téli táj kopár, a Balaton félig-meddig befagyva. Vadkacsák és sirályok keringenek a jégtáblák fölött, keresik a jégszéli szabad vizeket. Míg a kacsák bumfordi, bohóc mozgásában van valami felderítő, addig a vadászlázzal teli sirályvijjogás idegesítő. Az ösztönös, célratartó kegyetlenség jelképe, a kegyetlenségé, amely ide juttatott. Ez a part, mely nyáron a boldog időtöltés színhelye, a fiatalságé, a szerelemé, most csupa öregé, betegé, rokkanté. Kidőlésre várnak mind, mint a pudvás vízmenti fasor, a korhadt törzsekre, vak ágakra csupaszult. Egészséges élet jele, fiatal arc sehol.

Idegenül ténfergek magamra rótt sétáimon, melyeken örökösen elkísér a szédülés, és a kiegyensúlyozatlan, hol kétségbeesett, hol gyűlölködő belső monológ. E monológban is, és persze túl rajta, szintén testbe zárva, bennem másként csakúgy jelen van a börtön. Fekvő állapotomban egyre hallom, figyelem a szívem dobogását – meg sem szüntethető állapot, mint 57-ben a tengődés a kinyithatatlan cellában. Ver, ver a szív, majd megáll, s aztán egy rázkódtató döndülés. Mint egy robbanás, amely mégis továbbviszi az egészet. De közben egy-egy pillanatra az a feszült várakozás.

Ám nem ez a legrosszabb, hanem a váltólázszerű ingerültség, amely el-elönt. Itt kettesével lakunk egy szobában. Finom, tapintatos, hívő úriember a lakótársam, a harmadik infarktusa után van. Azt mondja, nyugodt szívvel jelenik meg Jézus előtt. (Ha ugyan, gondolom némi szkepszissel, működik még az a szív?) Óvatosan térítget engem, a hitetlen protestánst katolikussá. Amikor hazamegy, nekem sincs Füreden több időm a kúrából, mint két-három napom. Kérni akarom az igazgató főorvost, hogy erre a rövid időre hagyjon a szobában egyedül. Nem fogad, pedig köztiszteletben álló, idős barátom ajánlott be hozzá, s még előzőleg egy könyvemmel is megajándékoztam. Kiüzen a titkárnőjével, kérésem nem teljesíthető. Pedig tudom, vannak az osztályon üres szobák. Annyit üzenek vissza: „Tiszta szívemből kívánom neki, hogy ha beteg lesz, töltse ő is vadidegenekkel a napjait.” Az egyik könyvpavilonban felfedezem egy könyvemet, melynek friss megjelenéséről nem is tudtam. Ez volnék? Ennek írója? Ez marad utánam? Dehogyis vagyok ez. Senki vagyok, folytonosan megalázott, nemcsak másoktól, elsősorban a magam kiszámíthatatlan reflexeitől. Indulat-hullámaimtól. Az átolvasott kéziratok lapszélét heves reakcióimmal összefirkálom, aztán persze, némi szégyennel, kiradírozom megjegyzéseimet. Az új Évkönyvet – leadás van – úgysem én csinálom, hanem szerkesztőtársaim. Egyik társam meglátogat. Olyasmit beszélhetek neki, hogy a többieknek rémülten panaszolja. Később, egy telefonbeszélgetésünk során kiderül, nagy óvatlanul a tudomására hozom, hogy arra sem emlékszem, a kórházban meglátogatott.

Íme a példa: barátaimmal, szeretteimmel is megbillen a viszonyom. Ha egykor nagyon is adtam a szavukra, most jószándékú, tárgyilagos, olykor pedagogikus prédikálásuk megkínoz, amúgyis labilis belső világomat újra és újra felborítja. Eltávoznak és hátrahagyják a tudatot: már nem is vagyok. Órákba telik, míg kínkeservvel helyreállítom magamat. De a megaláztatás tőrébe – s itt a főbaj – időről időre magam futok bele. Fel-felhívom telefonon azt, aki ebbe az állapotba juttatott. Huszasokat dobogatva a mohó készülékbe, kényszeredett beszélgetéseket kezdeményezek, kedvességét koldulom. Aztán hosszan szégyenkezem a gyengeségem miatt.

Szenvedést hoz a szenvedély – mondja Goethe a Trilogie der Leidenschaftenben, amikor hetvennégy évesen megkéri a tizenkilenc éves Ulrike von Lewetzowot. Kikosarazták. A kétségbeesett, a halállal szembenéző Marienbadi elégia tanúsítja, mibe kerül az egyénnek – még egy Goethének is – egy ilyen alapigazság megtapasztalása.

De ha már így történt, s élem az élendőket, például az örökös szédülést, hogy a tárgyak, a lerongyolódott házak, még az utcatáblák is úgy inognak, hogy kötelező sétáim közben töprengenem kell, hol is vagyok, merre induljak tovább; ha tudatomat el is önti, egyformán önti el a belső és a külső világ irrealitása (sem érzékelésemben, sem érzéseimben nem bízhatom), ez ellen a jellegzetes depresszió ellen – jól tudom – a versek, a költészet a leghatásosabb ellenszer. Számomra legalábbis. Hány, de hány napló rögzíti, hogy a foglyok a börtönben egymásnak verseket mondanak. Engem egyszer, valamikor depressziómban, Lermontov segített meg. Többek között ezzel: „Vágy, vágy, de mit ér, de mit ér? S elmúlnak az évek, a leggyönyörűbbek.” Bizony, az évek elmúlnak. De ma is eleven előttem a fordító Áprily Lajos arca, amint azt mondja: „Napokig töprengtem azon, hogy az ismétlések nyomatékával élő anapesztus-formában sorvégre tegyem, szórendi visszavetéssel azt a »leggyönyörűbbeket«”. Áprily! Mennyi meggyötört, büszke szerénység volt benne, s magát őrző, elhárító elzárkózás. Mikor egy gyerekválogatást készítettem a verseiből, már a hatvanas években, alig akarta elhinni, hogy lehetséges az ő verseinek a kiadása. Hiszen annyi időn át nem volt lehetséges. Magatartását meg kellene tanulnunk.

Az irodalomhoz fordulva, most Pilinszkyt idézem. „Szellőivel, folyóival / oly messze még a virradat! / Felöltöm ingem és ruhám, / begombolom halálomat.” Micsoda találat a kabátomat helyett ez a rokon szóhangzású halálomat! Igen, de én még szeretném, ha lehetne, ezt a halál-kabátot lerántani, kigombolni. Vagy tudja Isten, mit szeretnék igazán? S ha már Pilinszky, akkor jobban kifejez: „Kirajzolódom végleg a világból, / mint csupasz falnak állított fogoly, / külön kezel, kivételes magányban / a tanúk nélkül dolgozó pokol.” Igen, ez már belémtalál, a csupasz fal előtti álldogálás, amit én ismertem, de ő csak elképzelt, s a pokol, melyben viszont ő élte le az életét s én csak most élem át. Megpróbálom összerakni emlékezetemben a teljes Hajnali részegséget. Valamikor tudtam betéve. De most ez a nagyszabású hajnali eufória, ez a csillagos égbe belelátott vízió kissé csináltnak tetszik nekem. Kosztolányi elragadtatása lelkiállapotomban túlfuttatott. És hogy egy ismeretlen úrnak vendége voltam? Vajon? Ha nem egy kegyetlen úrnak voltam a vendége?

De hát visszatekintve, mégis az irodalom adta nekem a legtöbb vigaszt. Az életet benne éltem. Forduljunk hozzá, próbálkozzunk tovább is vele. Eszembe jut, hogy Rónay György A kakucsi rózsák című kötetében egész ciklust írt infarktusa után. Bekérettem hát a kötetet a kórházba, ám végigolvasva a ciklust, nem tudok vele mit kezdeni. Rónay ugyanis átélt valamit, túljutott valamin, aminek nyomát éppen csak tapogatom magamban, de amelynek belső következményeit – költő nem lévén – megfogalmazni képtelen vagyok. A megszabadulást tőle mégis a gyógyulás jelének tekinteném. Legalábbis feltételének, hiszen minden definiálhatatlan ebben a szférában, mind a szavak, fogalmak, megközelítések bizonytalanok. De hogy ezekben az infarktus-versekben keveset találok, ami ebben az irányban eligazítana, abban biztos vagyok. Azt írja például, de ez az alaptónusa a többi versnek is:

 

Árnyékoztak a fájdalom fekete füstjei: vagyok nyers gyümölcs, amit a Begyűjtő első szedéskor itt hagyott. Vígan élek a haladékban, amit a beérésre kaptam: szomjan szívom föntről az ég kékjét, s a föld hevét alattam. (Haladék)

 

„Vígan élek”. Hmm? Nem vitatom, van felfedező szépség a sorok egyszerűségében. De hogy a vallásos bizalom ennyire szimplifikálna? Belső, természetes törvényeink ellenére, ösztöneinkkel szemben? Másfelől Rónaynak, a költőnek mégis kénytelen vagyok hinni. Hinni valakinek, aki közel állt hozzánk, harminc éves barátságunk alatt egész asztaltársaságunkkal együtt úgy emlegettük a háta megett: a „Jóisten” (például, „Jön a Jóisten is, Pesten van?”), s bár nem váltottunk egyetlen intim, túl személyes mondatot sem, de a szeretett, tisztelt egyéniséget mégsem lehet szétdarabolni, egyik részére szinte esküdni, a kritikusra például, a másikra nem. Rónay, a költő ad azért gyógyírt sebemre, csakhogy nem Az infarktus félálmai ciklusában, hol – ki tudja, öngyógyításul? – egyetlen verse kivételével a túlélők kötelező élethitét hirdeti.

Szép, szép ez a prédikáció. De mit ér? Mert minden esetleges orvosi cáfolat ellenére itt nemcsak a szívvel történik valami, hanem azzal a lényünket jelképező, nagybetűs Szívvel, s nem csupán a szívizommal és az agyérellátással. Mondok erre még egy, az előzőket kiegészítő, csaknem triviális tapasztalati példát. Vagy két-három hónapig az eset után az írógépen minden kettőzött mássalhangzót háromszor ütöttem le. Így írtam: álllítmány, tettt, azonnnal. Egy idegrángás, tán az indulatosság következményeként. Bárhogy vigyáztam, igyekeztem, így jött, minden leírt oldalt utólag végig kellett javítanom, a fölös leütéseket kihúznom. A fizikum billent volna meg csupán, melyen a Rónay-vers szerint „remény és bizalom” segít? Nem, másról lehet itt szó. S ha nem is az infarktus-versekben, hanem az utánuk írt Szerápion legendákban van két hely is, amit esetemben, lét s nemlét határán ingadozva idézni tanulságos:

 

…Látod ott a madarat? A fél eget átszelte már, mióta itt vagyunk, neszét se hallani, csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással a maga tengerét, mindig tovább. Hová? Míg nyarába nem ér. (Hová?)

 

Igen, nyarába. A maga beteljesítésébe. Rónay késői költészetének a termő, végső ízeket kibontó, a beteljesítő nyár, a fénnyel teli, a fénylő, az egyik legfontosabb szava. De hogy ez a nyár hogyan, miként érkezik el? Nézzük a vers egyenes folytatását, a S a halhatatlanság? alcíműt:

 

– akik az alvilágban, holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak, előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz év után majd kijutnak a fényre. Csakhogy akkor már mit sem ér nekik, Szerápion.

 

Úgy hiszem, hogy a két idézet között van, bizonyosan van átmenet, ami válaszféle a megválaszolhatatlanra, keskeny ösvény a gyógyulás irányába az üres kétségbeeséssel szemben. És ez, ennek megtalálása, három-négy hónap után, szinte-szinte „visszakapott egészség”. Mindenesetre a visszakapott szót leütve a gépen, nem fut ki a kezem alól három „sz”-szel és három „t”-vel. Nem több, ennyi kétségen felül megállapítható. Bár tudnék bizonyosabbat, biztatóbbat ennél. Valami kevésbé külszíneset, mélyebbre világítót. Arról valamit, hogy a megrendülést, a létbizonytalanságot, az üresség árnyát, a hiánnyal való szüntelen foglalkozást mégsem kell tovább cipelni; hosszan vagy akár röviden, mindenesetre addig, ameddig a sérült szívizom kitart. Vagy ez az érzés is elmúlik egyszer, ahogy elmúlt a háború, a katonáskodás, a fogolytábor, a börtön? Ahogy az élet maga?