Egy Mándy-est elé

„Mándy Ivánt egyszer jól meg kellene rúgni, hogy megtanulja, mit kell írnia!” Az egykori Csillag főszerkesztője közölte így velem szíves és nevelő szándékú véleményét, még abban az időben, amikor hazai pályafutása a zenitjén volt.

Ezzel a lábizmokat feszítő nevelő szándékkal a volt főszerkesztő persze nem állt egyedül. Ez a nevelő szándék a legkülönbözőbb figurákban megtelepedve ott körözött Mándy körül, szinte egész eddigi írói pályája alatt. Legföljebb a figurák változtak, súlyuk, jelentőségük csökkent, s a körök rádiusza – Istennek hála – megnőtt.

De akkor ott, amikor a főszerkesztő ezt a szíves közlést megtette, a körök rádiusza gyakorlatilag nullával volt egyenlő. Az irodalmi életből Mándy már ki volt ebrudalva.

Ám nem a történet érdekes itt, az író sorsának hullámvonala vagy az életnek az az anekdota értékű poenje, hogy éppen az mondta az idézett mondatot, aki mondta, hanem az indulat, amely benne megnyilatkozott. Akit érdekel különben, hogy mit jelentett ez a kirúgottság, s mit csinált, hogy élt Mándy azokban az években, az bő tájékoztatást kaphat róla az Előadók, társszerzők című kötetből. De hát ami akkor történt, ma már távoli múlt. Az indulat, mondom, a „nevelő szándékú” kritikusi indulat fontos csupán belőle, amit Mándy Iván kivált vagy oly tartósan kiváltott.

Mivel, miért váltja ki?

Fel kell tételeznem, hogy nem a tehetségtelenségével, jellegtelen, üres írásokkal. Lélektanilag is képtelenség, hogy a művészi érték hiánya hosszan tartó, erős indulatra ragadjon; olvasmányaink során bizony túlságosan hamar kiégnénk. Az ellenkezője a valószínű: az indulat a tehetség és az érték felismeréséből fakad; pontosabban abból adódik, hogy a nyilvánvaló tehetség nem olyan értékeket hoz létre, mint amilyeneket szeretnénk, mint amilyeneket eddigi olvasmányélményeink alapján ízlésünk megszokott. Mándy mást csinál.

Hogy mit is? Sokan – köztük magam is –, sokat és sokszor beszéltek erről, megpróbálom egyetlen szálra felfűzve elmondani belőle azt, ami egy kurta bevezetésben elmondható.

Mándy Iván a prózaírás mestere: költő. A szó mai, modern, XX. századi értelmében. Vagyis hogy a prózában, a prózaírás eszközeivel elsősorban nem történeteket akar elmondani, hanem életérzéseket örökít meg. Mégpedig többnyire nem jól ismert, nyilvántartott életérzéseket, amelyeknek összefoglaló nevük van, hanem összetettebb, több színből kevert, az átélő elmélyítő vagy riadozó képzeletével, akár hisztériájával felnagyított életérzéseket. Ma már mondhatjuk így – hisz egyik-másik annyira az ő művészete révén tudatosult –: afféle mándysakat. Rendben van, bólint rá erre még a próza törvényeit betű szerint magyarázó kritikus is. Láttunk már ilyet. Megengedett eszköz a prózában ez a közérzetlíra a többi lehetőség mellett, azok hatását kiegészítve. Sőt az is előfordult olykor – folytathatja elmélkedését –, hogy nagyobb szerepet kapott a többi eszköznél. (No persze, nem a fővonulatban.) Ott van, ugye, Krúdy, ott van Gelléri Andor Endre, aki látomásaiban, „tündéri realizmusában” adott testet az életérzéseinek. De – és itt jön az a bizonyos örökös de – megengedhetetlen mégis, hogy a próza józan, tényszerű, mérlegelően objektív világában az alanyi érzés, a szubjektív ekkora szerepre tegyen szert. Így az a bizonyos kritikus.

Vita helyett lépjünk egy lépéssel közelebb Mándyhoz. Az Egyérintő című válogatott novelláskötete fülszövegében ezt írja: „Tizenhat-tizenhét éves lehettem, mikor egy fejelőmérkőzésen valamit észrevettem. Öreg csavargó ment át a téren, leült a padra és elaludt. Ez lett az első novellám.” Jellem és cselekmény híján az első verse is lehetett volna; vers, mint Hugo „öregje”, csillagképes köpenyével, vagy Rilke vak koldusa a Pont du Caroussele-en. Mándy így folytatja: „Amit írok, egy szelet a világból. Amennyit a reflektor kihasít a sötétből. Mint mikor egy gyerek az ablakon át az utcára bámul, s az előtte elvonuló látványból valamit behúz magának, hogy alaposan szemügyre vegye.” Azt hiszem, ez az: gyerek az ablak előtt: a megfigyelés, az átélés, a képzelettel tovább fejlesztés kivételes állapota. Tárgytalanul feszült, élményéhes és teremteni kész. Mintha az ember üresen is színig tele volna egy ritka, mozgékony, gördülő molekulájú elemmel, mely csobban, hullámgyűrűt vet, mint a tó, ha a felszínét valami éri. Hiszen mindnyájan emlékszünk rá, ezekben a gyerekkori hullámvetésekben kezdtünk valaha nem, nem írni, hanem belülről élni. És ez par excellence lírai állapot.

Az epikus élmény más természetű. Folyamatosabb, több benne az összetettség, a konstrukció, jellem, helyzet, történet, intellektuális következtetés elrendezett egyvelege. Butaság volna azt állítani, ez hiányzik Mándyból, hogy neki nincsenek jellemei, történetei, csak helyzetei. Igaz, lassan kibomló, szélesen hömpölygő epikai konstrukciói csakugyan nincsenek. Ám a behúzott és szemügyre vett elemeket ő is egybeilleszti – minél koraibb az írása, annál inkább –, de mindig is azzal a homogenitással, mintha a létrejött folyamat az ablak előtt játszódott volna le, s ő, a felajzott szemlélő nem is mozdult volna el onnan. És ezt, ha akarjuk, akkor szó szerint is érthetjük. Mert Mándy a kitekintő lírai állapotában ír, s nem a puszta látványt írja, a szabatos megfigyelést, hanem a meghosszabbított, feldúsított látomását. Azt, amit a látvány nyomán elébe rajzol a sebesen mozgó írói képzelet. Ha valaki éppen firtatni szeretné, történeteiben nemegyszer meg lehet jelölni azt a pontot, meddig tartott a látvány, hol kezdődik a látomás. A Kék dívány-ban például vagy a Szürke ló-ban. És persze a Kulikabát-ban is, mert azt aztán igazán nem nehéz kikövetkeztetni, hogy még a legelszántabb árusok se igen szokták a hosszan válogató vevőt ruhafogasra tenni, s beakasztani a többi eladó holmi közé. Ám akár van értelme, akár nincs ennek az inkább alkotáslélektani, mint művészi kíváncsiságnak, mely a műből a műre késztető mozzanatra visszakövetkeztet, annyi bizonyos, hogy Mándy tárgyi világának elemzésekor végleg zavarba jön. Megállapítani ugyan megállapíthatja, hogy Mándy látta csakugyan és méghozzá már-már felfedezői szemmel vette szemügyre azokat a bizonyos hólyagos, málló vakolatú falakat, azokat a rozzant lépcsőházkorlátokat, dohszagú kapualjakat, szűk, szomorú kis udvarokat, azt az egész Józsefvárost, amelyet annyi részvéttel és szeretettel néz, de itt már a látványról a látomást aligha tudja majd leválasztani. Miért? Mert Mándy eleve rávetíti a maga belső világát, lírai tartalmait a külső tárgyi valóságra. Úgy ábrázol, úgy fotózza a világot, mint az igazi filmesek. Nemhiába mondja valahol szövegében egy ifjú filmrendező. „A gang reggele, azt szeretném megcsinálni. Semmi más ne legyen. Csak a gang úgy reggel meg az üres lépcsőház… Képek a folyosóról, a lépcsőházról, az ajtókról. Ezzel hozom a lakókat. Azokat, akik még itt laknak és azokat is, akik már régen elköltöztek vagy meghaltak.” És Mándy hozza is valóban. Pontosan úgy telíti érzelemmel a tárgyi világot, úgy vetíti bele szubjektumát, mint az objektív költészet. Még a nézőpontja is azonos, lírája visszafogott, tartózkodó, érzelmet groteszkkel ellenpontozó.

Nem tud más eredményre jutni az elemzés: amit Mándy leír, azt látta. Odakint vagy önmagában. Vagy még pontosabban: odakint és önmagában. De vajon mit látott? Százszor elmondtuk már. Kezdetben a tereket, az utcák ődöngőit, a Józsefvárost. Ezt sikeresen annyira gombostűre tűztük, hogy a figyelemből a többire alig tellett. Például arra, hogy a szűk tematikáért megrótt író egyre szélesebbre veszi a tematikai köreit. A pályaszél szurkolóitól az írói pálya szélére szorítottakon át – hogy a látvány kínálta tematikát kövessem –, a fiatal igazságbajnokok (Csutak) és a fiatal tétován emésztődök (Mi van Verával?) körén is túl az emberi belső világ nehezen feltérképezhető látvány- és emléksoraiig. Ez az utolsó kör a legszélesebb, és könyvek egész sora kínálkozik példájának (Mi van, öreg? Egy ember álmai, A régi idők mozija, Zsámboky mozija). Az, hogy két mozikönyvet is említek, ne tévesszen meg senkit sem. Ezeknek a könyveknek a moziemlék csupán anyaguk. Lehetőség Mándy számára valami másra. A régi dívák és sztárok, akik a fiatalabb olvasóknak már nem is ismerősek, nem biográfiájukkal vannak jelen, hanem a múlt ködéből felmerült és messzemenően átformált emlékképek, nosztalgiák, tapasztalatok és sorsélmények töredezett darabjaiként. Az írón van a hangsúly itt, és nem a mozicsillagokon. S ha ezt tudva követjük nyomon újra Mándy Iván pályáját, kitetszik, hogy a konkrét valóságok köreiből indulva, hogy emelkedik egyre inkább az emberi létkérdések végső köreiig. Látványnak és látomásnak az élet egészéről valló egységéig, elrendező összegezéséig. Tipikus út ez: a lírai költő törvényszerű útja.

Tudom, hogy a fogalom félrevezető. A költőbe még egyre a romantika költőjét látjuk bele. A szép megszállottját. Pedig hol van már az a költő? És hol a romantikus költészet? A költői? A XX. századi költészet rég szétbontotta már a „szép” lírizmus szépségeszményeit. Verse megtelt prózai elemekkel, hétköznapi szavakkal, feszélyező vagy éppen viszolygtató dolgokkal, olyanokkal, amelyekből éppen a legnehezebb lírát csiholni. Mándy ezeknek az antiromantikus költőknek a társa. A mindennapi, a gyakran kínos vagy formátlanságával megütő dolgok lírikusa. A valóságunké.

Hogy aztán egy korban, amikor a költészet megtelt úgynevezett prózaelemmel, amikor, ahogy Kosztolányi mondja, prózára szerelte a verset a költő, jogosult-e akkor viszont az epika bizonyos lírai telítődése? Ugyanolyan, a kort kifejező antiromantikus színezetben. És továbblépve, lehet-e vajon egy ilyen lírával telített epikus életművet kritikailag ugyanolyan finom, jelképeket megfejtő, áttételekre felfigyelő módszerrel elemeznünk, mint amilyennel a költők művéhez közelítünk? Nem tudom, nem vagyok a műfaji törvényeknek és babonáknak avatott szakértője. Annyit tudok csak, hogy Mándy Iván, ha költő, ha nem, prózánk egyedülálló, nagy művésze.