Iskola a megmaradásra

Ottlik Géza hatvanéves. Ne ünnepeljük azért, mert ő is belépett, mint egy regényalakja, a fiús arcú, fiús tartású hatvanasok közé. Ez valahogy tapintatlanság volna. Inkább csak beszéljünk róla nyilvánosan is úgy, ahogy írók egymás közt beszélünk. Egy rossz beidegzést félretéve, egy senkinek sem hasznos cinkosságot megtörve. Ottlikkal ugyanis játszik a sors, s elég csúnya játékot. Sok-sok évvel ezelőtt már az anyakönyvvezetőnél kezdte: a nemzeti színekkel díszített hivatalnok nem volt hajlandó foglalkozásaként bejegyezni, hogy író. Közíró vagy magáníró? – szólította fel a szerinte lehetséges választásra. Aztán mert a Nyugat-ban és a Magyar Csillag-ban megjelent novellái alapján mégiscsak úgy látszott, hogy író – így, egyszerűen, jelző nélkül, mire egy kisregényét, a Hajnali háztetők-et folytatásokban közölni kezdte a Magyar Csillag, már meg is szűnt közben a folyóirat. Igaz, akkor, 44 tavaszán sok minden más is félbemaradt. De 48-ban, amikor Ottlik az Iskola a haláron első változatát befejezte, és a Franklin sietve ki akarta adni a regényt, már maga kérte vissza a kéziratot – mert ő is szívesen segít a sorsnak. A kézirat önkéntes érlelése egy kicsit hosszúra nyúlt, tíz esztendőre, és nem is volt ez eléggé önkéntes. Írás helyett fordítás töltötte ki ezt az évtizedet, tengernyi Dickens, Shaw mesteri tolmácsolása. Kicsit sok volt ez a jóból, ezt a gályarabkalandot túlnyújtották. Ottlik Géza első önálló könyve, a Hajnali háztetők című novellás kötet így hát 58-ban jelent meg, negyvenhat éves korában, s egy évre rá látott napvilágot nagy regénye, az Iskola a határon.

Akármennyit húzzuk-nyúzzuk, vitatjuk, a termékenység a művészetben nem aranyszabály. Van, aki hétről hétre megjátssza a lottót, van, aki csak tízévenként. Ottlik Géza mindenesetre valahányszor játszott: nyert. De hogy tovább folytassuk a hasonlatot – neki az ötös találatért csak titokban fizettek. Miért, miért nem, ügyét oly szigorú diszkrécióval kezelték, hogy csak a legbennfentesebb irodalmárok között terjedt el. Azok tudták – s talán még ma is csak azok tudják igazán –, mit rejt az Iskola a határon. Hogy mindebbe Ottlik Géza maga is belejátszott legalább egy „Uramistennel”, ki tudná azt ma már megfejteni.

Az anyakönyvvezető látszatra hát győzött: Ottlik Géza magáníró vagy titkos író, helyesebben titkos nagy író, aki a legtöbb világnyelven ugyan már megjelent, csak éppen az a magyar olvasó nem tud róla eleget, aki a nyomtatott betűből ismeri a mai magyar irodalmat, nem beszélgetésekből, anekdotákból. Mert Ottlikról írni nem írunk soha, ha legendája van is.

De hát miért kellene írni róla? Miért nem jogosult vele szemben a hallgatás, a nem beszélés cinkossága, a kritikusi közöny, mely bizonyára fontos napi feladatok betöltése mellett, az ő értékeinek számbavételét, analízisét, tudatosítását elhárítja magától? Mit tud Ottlik, ami miatt régi könyveit vagy azoknak új kiadását szünet nélkül emlegetni kellene? A legszívesebben úgy felelnék: mindent. Mindent tud, amit mai magyar prózaírónak tudni lehet. Művészete a magyar próza lehetőségeinek ma sem meghaladott maximumáig ért el. A ritkán publikáló „magáníró” félelmetes profi; nem könnyű kiállni vele. Legalábbis nem a művészi megmunkálás, a megelevenítés plaszticitása vagy a lelki mélység területén.

Az Iskola a határon túlnyomóan a húszas évek elején játszódik, a Horthy-korszak egy katonaiskolájában. (Túlnyomóan, mert a visszafogott kerettörténet fel-felvillantja egy-egy tünékeny pillanat erejéig 1944-et és 57-et.) A cselekmény nagyrészt tehát olyan időrétegbe visz el, hogy a regény hagyományosan realista társadalomrajza már-már történelmi jellegű. Csakhogy ebben az utóbbi mondatban az esztétikai fogalmak mai vagy inkább tegnapi beszűkülése következtében három félreértés lehetősége is benne rejlik. Realizmus, társadalomrajz, történelmi jelleg: mindegyik szó hozzávetőleges – e három együtt pedig egy alapfélreértést szuggerál. Azt, hogy a regény a rossz emlékű múltnak, sőt éppen a fasizálódás kezdeteinek bravúros analízise. Mulatságos, hogy ez a félreértés nem jogosulatlan. Ez is benne van az Iskolá-ban, de amennyire szűkek az esztétikai műszavaink, annyira szűk ez a fogalmazás is.

Hagyományosság, realizmus – sokak számára a múlthoz való szinte ódivatú kötődést jelent ma. Csakhogy Ottlik kapcsolódása a klasszikusokhoz ezzel szemben nem is új divatú, hanem sajnos, divaton kívüli. Prózája az elemi részektől az egészig, a jelzőválasztástól a mondaton és a bekezdéseken át a fejezetig és tovább, személyes szerzemény, szavatoltan eredeti. Amit ír – s innen a legmagasabb hagyomány visszfénye – felfedezés jellegű. Ám a felfedezés kimunkáltan szolid, meglatolt, blöff nélküli. Nem azt tálalja elénk, amit éppen csak jól-rosszul kihüvelyezett, megsejtett vagy amit az írás véletlene, a szavak variációja elé kínált, hanem amit legjobb képességeivel ellenőrzött. Állításainak a próza felszíne mögött rejtve munkáló, mély kontempláció a hiteltartaléka. Ez a csaknem bénító önellenőrzés, amely a bonyolult, a nehezen mondható dolgok maximális átvilágítására törekszik, készteti arra, hogy a klasszikusokhoz kapcsolódó hitelességigényét, világosságvágyát a modern próza rafinált eszközeivel is szolgálja. Az időben mesteri könnyedséggel ide-oda lépve latolja meg állításait, hozza őket új és új viszonylatba – hiszen a tények és jelentésük képlékeny, változó arccal élnek benne az emberi tudatban –, sőt még azt is megteszi, hogy azonos jelenségeket, magatartást formáló, döntő mozzanatokat két-három szereplő szemszögéből is felvételez. A több síkból, a több oldalról megközelített valóság persze még így is rejt magában az olvasó számára gondolkoznivalót – Ottlik mindenképpen nehéz dolgokról beszél –, de addig, ameddig eljuttat – és milyen messzire! –, szilárd, biztos talajon juttat el.

A társadalomrajzról vagy annak történeti időzítettségéről – bármilyen kemény kontúrokkal ábrázolja is a regény – beszélni nem könnyű. Ottlik maga bizonyára úgy nyilatkozna (persze korántsem szabad az írók indulatos közléseit szó szerint értelmezni), dehogyis bolygat ő a novelláiban társadalmi kérdéseket, dehogyis akarta a Horthy-korszak bizonyos tendenciáit analizálni az Iskolá-ban; ő csak azt akarta megírni, miképpen volt lehetséges, hogy egyáltalán életben maradt. Hogy néhány társával együtt ember maradt, ép elméjű, meg nem nyomorodott, többé-kevésbé egészséges ember azok után, amiket közösen átéltek. S ha ezt mondaná, szubjektíve igaza is volna. Súlyban, értékben oly nyomós, terjedelmében sajnálatosan lassan bővülő munkásságának ugyanis alapjellegzetessége a megélt idő, a személyiséget alakító korhatások csaknem önvallomásos boncolása, a személyes írói élménycentrumok pontos analízise. Amit csinál: lelki rétegfelvétel. Amit vizsgál: mindig valami emberséget, erkölcsöt pusztító tuberkulózis rombolása. Kutatásainak tárgya így mindig is az egyén, a személyiség – melyik jó írónak nem az? –, de nála talán a vizsgálódás mélysége révén még inkább ahhoz kötött. E tudományosan pontos művészi módszer következtében bármi éles is az áttételesen kirajzolódó társadalmi kép, a valóság, a belőle következő, a hatására létrejövő lelki jelenségek nem olyan egyszerűek, nem annyira történelmileg meghatározottak, mint általában a társadalmi regényekben. Az események bár konkrét korban zajlanak, lelki vetületük általánosabb érvényű. Hogy hasonlítsunk: Goldingnak az Iskolá-val okkal-móddal rokon könyve, A legyek ura a második világháború után játszódik, de a regény alapmondanivalója szempontjából csaknem mindegy, hogy mikor. Bár a gyermekcsapat fasizálódásának modellja konkrét, érvényessége időtlen. Ottlik sem szűkíti le mondanivalójának érvényességét a húszas évekre. Az Iskolá-ban azt írja meg – durva kivonatolással –, hogy milyen az, amikor a tízéves gyermekekben szántszándékkal megtörik az anyai szeretet révén kialakult, szinte biológiai hitet az életben, a felnőtt-tisztességben; s hogyan lehet ez után az erkölcsi atomkataklizma után mégis továbbélni, mégis egymást segítve emberi emberré felnövekedni? A rossz erő, mely a regényben a gyerekeket összezúzza vagy összezúzni akarja, történetesen a korabeli katonai drill, melynek formái, módszerei számunkra későbbi kiteljesedéséhez kötődnek, a nyílt fasizmushoz. De a rossz erő, a kivédhetetlen erőszak az emberiség történetében, sajnos, mindeddig ki nem küszöbölt, s így a vele szembeni védekezésnek, a belenőve legyőzésnek lelki módozatai – Ottlik regényének alapmondanivalói – akkor is erőt adnak majd, amikor már rég érdektelen történelmi specifikum lesz az, hogy mi is volt a Horthy-korszakban.

A felköszöntés ürügyén ennyit vázlatosan az Iskolá-ról. Lehetne persze még beszélni Ottlikról, a novella mesteréről, a Minden megvan című elbeszéléskötet nem egy remekléséről, mely a társadalom erkölcsi kérdéseit illetően ugyanolyan lelki mélyrétegek területén elemez, mint az Iskola. De talán elég most ennyi. Meggyőződésem ugyanis, hogy a jövő irodalmárai és irodalomtörténészei amúgy is sokkal többet fognak Ottlikról írni és beszélni, mint amennyire mi pillanatnyilag képesek vagyunk.