Füst, Kassák

Nem voltak jó barátok. Legalábbis amikor így-úgy a közelükbe kerültem, nem voltak. Pedig az utókor nemcsak a Panteonban szereti együtt látni nagyjait, hanem szívesen rájuk aggatja a nagy barátságok legendáit is – kivált ha a rokon vagy a közös törekvések az ő távlatából oly világosak. Ez az utókor érzelmessége.

Az élet azonban más. A barátságok alapja nem a puszta és vitathatatlan érték (mellesleg melyik értékes alkotás „vitathatatlan” a létrejötte idején?), hanem csip-csup emberi dolgok számba alig vehető garmadája. Inkább nem magyarázott feszültség, rég történt dolgok kedvetlenítő emléke vagy egyszerűen különböző természetük taszítása nyilvánult meg közöttük, amikor a véletlen úgy hozta, hogy valamelyik alkotóházban egy fedél alá kerültünk. Füst a merev lába és a félironikusan számon tartott tizenkilenc vagy huszonhárom betegsége miatt már nem hagyta el a szobáját, de karosszéke kényszernyugalmában úgy ült, a környezetre akkora figyelemmel, mint hálójában a pók. A szálakat tisztelők, hírvivők, küldöttek naponta újra és újra megszőtték. Aki ott volt, jelen volt, annak előbb-utóbb el kellett jutnia ahhoz a karosszékhez. Kassák elég mordul fogadta az ismételt invitálást. Nem volt a kényszerek elfogadásának az embere.

Így a jelenlevők közül mi, fiatalabb írók előbb is kerültünk Füst elé. Nem beteglátogatók voltunk – színházba kerültünk nézőknek. Milán – még a gyerekemberektől se tűrte, hogy bácsizzák – a legaktuálisabb monológjait adta elő. Akkoriban írta Tolsztoj-esszéjét. Ment a szöveg (nem az írott, hanem csak annak summája) Tolsztojról, hogy micsoda századokra szóló zseni volt, s mégis mekkora butaság lakozott benne; ment így, tisztelve és tiszteletlenül, ahogy nem a szavukat megrágó tudósok, hanem valamirevaló, normális irodalmárok beszélnek. Ment pompás és régtől készenlétben tartott megfigyelésekkel, mély és igaz bölcsességekkel és ellentmondásra ingerlő képtelenségekkel. Csokonait mellékesen sárba rántotta, mert „üres”, s egyik legkiválóbb élő költőnket, a forma szuperművészét pokolra küldte, mert „nincs benne zene”. (A néző ingerlése is hatásvadászat.) Ha valaki megszólalt vagy meg akart szólalni, Milán rákiáltott: Hallgass, ne zavarj!

Felkavaró, hibátlan produkció volt – már a maga nemében. Igen, de a neme. Fiatalon, csaknem gyerekként még hallottam egyszer-kétszer Szabó Dezsőt. Ő is csak monológot mondott, izgatott, indulatból fakadt, lávádzó szöveget, s ő is csak hallgatókat és kulisszaembereket tűrt meg maga mellett. (A formát, a nemet magyarázom csupán: isten őrizz, hogy Füst lényegét valaki összetévessze ezzel a sok zavart okozó bajkeverővel!) S az emlékeim között felpárázott Szomory Dezső is, főként az a kép, amit Kellér Andor kitűnő könyve, az Író a toronyban rajzolt róla. Az íróság mint a szerepjátszás, mint szüntelen produkció. Mennyire időhöz kötött magatartás ez is! Mennyire magán hordozza a tízes vagy húszas évek, a szecesszió jegyeit! Az est folyamán feltűnt az égbolton, s végighúzott a horizont felett, mint egy megbolydult csillag, az első szputnyikok egyike. Valaki felfedezte. Mindnyájan kitódultunk, az égre meredtünk. Füst a karosszék magányából még utánunk szólt: – Mit bámuljátok azt a vasdarabot, mikor engem nézhettek!

Ódivatú lett volna ez a játék? Szomorynak elhitték sokan és sokáig, hogy ő a „fejedelem”. Adynak elhittük, hogy nem költőnek, de mindennek jött. Az olvasók egy részének ma sem idegen az önistenült költő. S ha már komolyra fordítjuk a szót, Füst Milán költészetének épp a színészkedéseiből, az idegen helyzetekbe való beleéléséből, a transzpozícióiból fakad az egyik legnagyobb újsága: egész költészetén végigvonulóan (már a verscímek is mutatják) művelődéstörténetből kiemelt, kölcsönzött szituációkból beszél (azokba játssza bele magát), s ezzel mintegy a XIX. századi túlburjánzóan vallomásos formából kiragadta, és korszerűen személytelenítette líráját. Az esetleges, a pillanatnyi, a csaknem bántóan egyedi kihullott e tárgyiasítás során, s maradt a lényeg: a régi korok hősének szájába adott vagy mitológiai személyek révén megszólaltatott töprengés a létezés végső kérdésein. Egy filozofikus életérzés stilizált, de megrázóan mély kifejezése, koncentráltan, a lényegre sűrítve – s általános érvényét megerősítve azáltal is, hogy a költő tudatosan kerüli az itt és most-ot, a pillanatnyit és a pillanat adta impressziót.

Mindez pedig a költői impresszionizmus, a pillanat ihletére hagyatkozás friss felvirágzása idején.

Kassák Lajos tudta és meg is fogalmazta, hogy Füst Milán az ő ízlésfordító költői forradalmának, a nyugatos költészet elleni konstruktív lázadásának többé-kevésbé fegyvertársa. És nem azért, mert Füst is szabad versben ír. (A füsti és a kassáki szabad verset ég és föld választja el egymástól.) Hanem azért, mert a tudatos intellektus és a vizionárius lélek együttműködésén alapuló füsti versteremtés antiimpresszionista. Oly szoros kapcsolat azonban nincs és sosem volt közöttük, mint amit mostanában hajlamosak vagyunk feltételezni. Csak nemrégiben jelent meg Bori Imre testes könyve, Az avantgarde apostolai címen, mely kizárólag róluk szól, és kettőjük művét ekként párosítva elemzi. De ha komolyan vesszük az avantgarde fogalmat, és nem ejtjük ki belőle a társadalom megváltoztatására való közvetlen törekvést, azt, amit André Breton így fogalmazott: „Átalakítani a világot – mondotta Marx; megváltoztatni az életet – mondotta Rimbaud; ez a két jelszó a mi szemünkben egy” – akkor ebbe a „mi”-be, vagyis az avantgarde irodalomba Füst be nem sorolható. (Legföljebb ő is rájött az avantgarde verstechnika eredményeivel párhuzamos lehetőségekre.) De Füst a konkrét társadalommal csak áttételesen, elsősorban a léttel, a létezés konstrukciójával perelt. Végső igazságtevőre, mindenható bíróra nem lelve, egyre keserűbben, kétségbeesettebben.

A fiatal Kassák azonban mozgalom volt. Hogy milyen szíjas, kemény, inkább csak követőket, mint társakat tűrő volt az a mozgalmi Kassák – ha ugyan így teljes az igazság –, megírták már sokan. A legplasztikusabban (és bevallott elfogultsággal) Vas István a nagyszerű Nehéz szerelem-ben. De Kassák hatvanévesen, úgy, ahogy az én nemzedékem megismerte, más volt. Kemény maradt persze és indulatos, haragjában még igazságtalan is (melyikünk nem az?), de póztalan, de csaknem gyanútlanul közvetlen. Az idősebb írók – gyakran nem is tehetnek róla – művük, tudásuk révén árasztják a fölényt. Kassák – mondhatni – megnyugtató gorombaságában volt valami az egyenlőségkeltés természetes művészetéből, a leereszkedés nélküli méltánylásból. Nem a személyét polcolta ki, nem önmaga érvényesítése izgatta, hanem a dolog maga, amiről éppen szó esett. Egy világ választotta el Füst sziporkázó narcizmusától.

Hogy miként zajlott le kettőjük beszélgetése, az a nagy diplomáciával megrendezett látogatás, melybe Kassák csak kelletlenül ment bele? Faggattam utólag Kassákot, szűkszavú válaszai azt mutatták, feltehetően csak udvariaskodtak egymással. Pedig az legföljebb modus vivendi lehetett; nem mondhatni, a legkevésbé sem, hogy az udvariaskodás természetes formájuk lett volna. Igaz, ahogy említettem, Kassák feltehetően megértőbb, sőt tapintatosabb volt, mint lehetett régen. Húszéves kapcsolatunk, mondhatnám, már-már barátságunk alatt mindössze kétszer fejtegette, hogy a rímes versnek nincs semmi értelme (pedig ez alaptézise volt, és szerkesztői válogatásának valaha sarkpontja), s erősködött, hogy jobb volna költő barátaimat a kötött versről lebeszélnem. A régmúlt költőit is jobban elviselte, lehet, hozzájuk ízeledett, s még Babitsról is – gyaníthatóan ránk való tekintettel – akkora megbecsüléssel és méltánylással beszélt, mintha vitáik vagy konfliktusaik indulati anyagán túl lenne. Pedig Babits – persze ötven év távlatából könnyű ítélni – annak idején Kassákról írva megnyomta a tollat. (Válaszában nem kevésbé Kassák.)

De ne higgye senki, hogy ez a dolgokat tárgyiasabban vizsgáló, ez a mogorván közvetlen, ez a társakat elfogadó, ez a „hajlékonyabb” Kassák nem őrizte írói és emberi szuverenitását éppúgy, mint annak előtte. Csak egyetlen példát befejezésül az egyenességéről. Egy ízben valamelyik alkotóházban beszélgetésünkbe belehallgatott a MA vagy A Tett egy régi munkatársa. Egyszerre megszólalt:

– Kassák elvtárs, maguk tegeződnek, pedig nem ismerhetik egymást, mint velem, vagy ötven éve. Ideje volna…

Kassák arca elkényszeredett.

– Ami jó volt ötven évig, jó lesz már ezután is – mondta. Komisz egy jelenet volt. Vibrált a levegő. Nem tudom, mi volt a dolog mögött, de irigyeltem Kassákot.