Átváltozások

Madách remekművével, a Tragédiá-val mindig is sok baj volt. Ez a mű hol így, hol úgy, de valahogyan kilógott azoknak a jól körülhatárolható sajátosságoknak a kereteiből, amelyekkel mi – koronként ugyan változóan – a magyar irodalmat jellemeztük. Témája nem volt nemzeti, ihlete, motívumvilága népies, filozófiája elég konstruktív, költőisége az érzékletességére méltán büszke magyar költészetben nem volt, korántsem volt elég érzékletes, nyelve, verselése eléggé csiszolt. Bár bizarr a hasonlat valamire, ami monstruózus: tollatlan-szokatlan rút kiskacsa volt ez a mi udvarunkban.

Szerencsére azonban minden nemzedék új gazda – külön utókor. Hol van ma már, amit a nemzeti romanticizmus rútnak látott benne? Hol vannak a szeplők, foltok, éktelenségek, melyeket a történeti hitelesség kutatói láttak? Hol a konstrukciós hiba vagy az egyedi motiváltság hiánya, a jellemek apróbb-nagyobb következetlensége, melyet az ibseni dramaturgia annyiszor szóvá tett? Hová tűnt epigon eredetének fel-felröpített vádja? Új dramaturgia hullámai ringatják-tükrözik ma már a Tragédiá-t – átalakult, más színházon felnőtt nemzedék lett abban a bizonyos udvarban a gazda.

A fizikusok esküsznek rá – és a fizikusok esküje, úgy hiszem, ér annyit, mint a miénk, esztétáké –, hogy az elemi részecskék vizsgálatakor maga a vizsgálat befolyásolja a részecskék viselkedését. A vizsgálat mint viszonylat. Ismert dolog ez, a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció. Okulni azonban a mi tudományunk is okulhat belőle, legalább egy analógia erejéig. Feltételezni lehetne, hogy a műélvezet, ez a művel való viszonyra lépés, netán alakítólag hat magára a műre is. Vagyis hogy nemcsak a mű utókora újul meg nemzedékről nemzedékre, hanem – bármennyire képtelen – tekintetünk alatt mintha-mintha változnék, alakulna maga a mozdíthatatlan mű is.

Tegyünk próbát. Takarjuk le a Tragédia keletkezési évszámát, felejtsük el, amit róla tudunk, s másoljuk ide azon nyersen azt a lektori jelentést, amely valamelyik színházunk dramaturgiáján napjainkban íródhatott volna a frissen kézhez kapott műről. Tehát:

„Az ember tragédiája a misztériumjátékokon ihletődött absztrakt dráma, mely a teremtés hibáit, ellentmondásait veszi vizsgálat alá. A létezés végső kérdéseit – ahogy mondani szoktuk. De az ilyesféle, nagyon is gazdagon burjánzó mai darabterméstől a Tragédia több szempontból is eltér. Mindenekelőtt nem oldalozva, mellékesen, csak egy-egy részletet érintve közelíti meg a problémát, ahogy ez napjainkban inkább szokásos, hanem a vallásos világkeletkezés ismert képzetéből kiindulva (az Úr, Lucifer, a paradicsomból való kiűzetés stb.) egy történeti és futurológiai, sőt sci-fi-elemeket is hasznosító jelenetsor révén a maga lehető teljességében ábrázolja témáját. Ez a tételről tételre haladó szikár logikájú jelenetsor hivatott válaszolni arra a kérdésre, mire ment az emberiség tudásvágyával, eszméivel. Képes-e korrigálni a teremtés hibáját, az emberi természet rossz konstrukcióját, amely ugyan változó, de tarthatatlan társadalmi formákat eredményez. Az elidegenítő brechti dramaturgia csúcsteljesítményeivel vetekvő képsor – egy kép: egy állítás – a fejlődés mind magasabb és magasabb fokán tárja fel az eszmékért küzdők bukását az emberi természet és a természetet képviselő átlagember, a tömeg miatt. Félreérthetetlenül dezilluzionáló kompozíció ez. S tovább folytatódik a dezilluzionálás a futurológiai témájú jelenetekben, a villanásnyi, de oly fontos sétával az űrben (érdekes, hogy milyen friss eredményeket is beépít művébe a szerző), majd a kihűlő nap alatti, faggyal, jéggel borított eszkimószínnel. Ez utóbbinál válik teljessé a kör, bármi következzék is, itt a dramaturgiai végpont: az ember elbukott, tudásvágya, magasabbra törő küzdelme, teremtéskorrekciója hiábavaló volt.

De itt az a pont, ahol Madách Imre darabja eltér korunk modern drámatermésétől, amely különösen napjainkban a lét végső kérdéseit bogozva nem juttat el (vagy csak nagy ritkán) átfordító katarzisig. Madáchnak van ereje ahhoz, hogy az emberi nemet képviselő Ádámot úgy küldje vagy legalábbis indítsa halálba, mint Szophoklész Antigonét, mint hőseiket az antikok. Vagyis a katartikus átélés titokzatos hatása révén éppen az ellenkezőjét keltve fel a nézőben annak, amit a jelenetsor, a látvány szuggerál. A reménytelenség helyett a reményt, a passzivitás helyett a cselekvést. A bemutatott emberi sors tanulságának éppen a cáfolatát.

Ez az átfordítás rejtett dramaturgiai rafináltsággal van előkészítve. Maga a probléma természetesen már az expozícióban, az Úr és Lucifer vitájában felmerül („Végzet, szabadság egymást üldözi – S hiányzik az összehangzó értelem”), majd az egymást váltó jelenetekben folyamatosan látható az értelemért való küzdés (természetesen mindig is a hős bukásával), míg végül a már emlegetett űrjelenetben a meg nem rendülő Ádám még a természeti katasztrófa elhárítására is képesnek tartja az értelem leányát, a tudományt. (Lucifer: „Világod megfagy – a küzdés eláll.” – Ádám: „Ha tudományunk nem dacol vele. De fog dacolni, érezem, tudom.”) S mondja ezt akkora hittel (s az értelem számlájára írt falanszter képet is múló átmenetnek nyilvánítva), hogy az öngyilkossági terv katartikus meghiúsulása után az Úr drámát záró végmondata („küzdj és bízva bízzál!”) már-már túlságosan is direktnek tűnhet fel. Túlságosan direktnek, igen, mert az egész darabon amúgy is átsüt egy szenvedélyes gondolati prekoncepció: az emberiség körülményei nem maradhatnak olyanok, amilyenek. Ez a tény a kortársi darabok között különleges pozíciót ad a Tragédiá-nak. Mert ha például ebből a szempontból számba vesszük az utóbbi évtized drámai termését…”

Szakítsuk meg azonban itt ezt a jelentést, mely bizonyára érdekes kitekintéssel szolgálna korunk darabjaira. Takarjuk fel a keletkelés lefedett évszámát (1860), jusson eszünkbe újra, amit a Tragédiá-ról tudunk. Hisz ünnepeljük a százötven éve született Madáchot, ezt az irodalmunkba nem könnyen beleillő nemzeti klasszikust. Gyulai Pál négy-öt évvel a Tragédia keletkezése után ezeket írja híres Vörösmarty-életrajzában: „A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.” S néhány oldallal később a „hazafi líra” jellemzése után a Szózat-ra térve át: „Mióta líránk többé nem olvasztja össze a hazafisággal a katolicizmus és protestantizmus eszméit [vagyis a kor általános filozófiai problémavilágát], megvált az európai szolidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti a két elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.” Ha nem is a mi megszokott fogalmi nyelvünkön szólal meg itt a gondolat, nagyon is érdemes értelmén eltűnődni. Itt is meg lehetne játszani a név és a dátum letakarását, mert ugyan ki találná ki elsőre, hogy éppen Gyulai Pál úrtól való, éspedig 1864-ből. Másfelől Madáchról is közvetlenebbül szól, mint látszatra hinni lehet. Idézzük fel egy villanásra a Gondolatok a könyvtárban Vörösmartyját! „Hogy míg nyomorra milliók születnek – Néhány ezernek jutna üdv a földön…” „Ez hát a sors és nincs vég semmiben? – Nincs és nem is lesz, mig a föld ki nem hal – S meg nem kövülnek élő fiai.” És az ellenpont: „És mégis – mégis fáradozni kell…” „Ember vagyunk, a föld s az ég fia – Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen… – Mi dolgunk a világon? küzdeni – Erőnk szerint a legnemesbekért.” Vajon nem a madáchi gondolat és indulatmenet két szélső pólusa áll itt? Amik között felszikrázik majd maga a Tragédia? Hazatalálva, belehelyezkedve ismét az „európai szolidaritás érzelmébe,” az egyetemes emberibe, amelyhez – helyesen mondja ki Gyulai – líránkat Vörösmarty kapcsolja vissza. De drámairodalmunkat? Mi ott a hagyomány? És Madách előtt mi a magyar előzménye a világot foglalkoztató filozófiai problémák drámai megjelenítésének? És egyáltalában mi az előzménye Magyarországon 1860-ban a korszerű filozófiai gondolkodásmódnak?

A Madách-probléma részben a feleletekben rejlik. De itt rejlik egyúttal Madách nagyságának egyik fele is. Semmit sem vonva kétségbe azoknak a tudós elemzéseknek a tényközléseiből, melyek kimutatják Madách gondolatvilágában egyfelől a kanti idealizmus jelenlétét, másfelől a mechanikus materializmus tételeinek a túlbecsülését vagy történelemfelfogásában a „nagy ember” szerepének túlhangsúlyozását, mégis-mégis ki volt vagy kik voltak (mert azért néhány kitűnő elméről tudunk), akik a szabadságharc leverését követő évtizedben az emberi nem létezését, a haladást mint intellektuális-filozófiai problémát ilyen fokon felvetették és ilyen mélyen végiggondolták volna?

De mégse így! Ne csak így méltassuk Madáchot. Egy eleven remekmű primér hatásában van ugyan helye a viszonyításnak, a kor, a körülmények mérlegelésének, de a művészi élmény mégis forróbb, elevenebb. Van némi helye még a gondolati mag filozófiai kritikájának is, mégsem ez a döntő. De hát akkor a gondolati drámában mi az, ami művészi hatást kelt? Leegyszerűsítve: a kérdésfelvetés mélysége és a feleletek szuggesztív intenzitása. Madách imént említett nagyságának másik felét valahol itt, ebben lelhetni meg. Úgy kérdezett, azzal a magyar irodalomban csaknem hagyománytalan, ritka keménységgel, hogy műve ma is kérdez. És úgy felelt, hogy kínzottan bizakodó feleleteit – egy tőle oly távoli, annyira megváltozott korban – nem tudjuk magunkban folytatás nélkül hagyni. És nemcsak a Tragédia feleleteit; nemhiába vagyunk tanúi egy új meg új művekkel gazdagodó Madách-reneszánsznak.

Az átváltozások a mitológiában a szabadító képzelet gyönyörű meséi. A fizikában, az elemi részek világában a tudomány feltárt tényei. A művészetben a művek változása mintha a kettő között állna – lelkesítő abszurdumként. Valahogy úgy, rokon mód azzal a képtelenséggel, ahogyan a katarzis a rosszat jóra változtatja a nézőben, olvasóban.