Évfordulók, emlékezések

 

Átváltozások

Madách remekművével, a Tragédiá-val mindig is sok baj volt. Ez a mű hol így, hol úgy, de valahogyan kilógott azoknak a jól körülhatárolható sajátosságoknak a kereteiből, amelyekkel mi – koronként ugyan változóan – a magyar irodalmat jellemeztük. Témája nem volt nemzeti, ihlete, motívumvilága népies, filozófiája elég konstruktív, költőisége az érzékletességére méltán büszke magyar költészetben nem volt, korántsem volt elég érzékletes, nyelve, verselése eléggé csiszolt. Bár bizarr a hasonlat valamire, ami monstruózus: tollatlan-szokatlan rút kiskacsa volt ez a mi udvarunkban.

Szerencsére azonban minden nemzedék új gazda – külön utókor. Hol van ma már, amit a nemzeti romanticizmus rútnak látott benne? Hol vannak a szeplők, foltok, éktelenségek, melyeket a történeti hitelesség kutatói láttak? Hol a konstrukciós hiba vagy az egyedi motiváltság hiánya, a jellemek apróbb-nagyobb következetlensége, melyet az ibseni dramaturgia annyiszor szóvá tett? Hová tűnt epigon eredetének fel-felröpített vádja? Új dramaturgia hullámai ringatják-tükrözik ma már a Tragédiá-t – átalakult, más színházon felnőtt nemzedék lett abban a bizonyos udvarban a gazda.

A fizikusok esküsznek rá – és a fizikusok esküje, úgy hiszem, ér annyit, mint a miénk, esztétáké –, hogy az elemi részecskék vizsgálatakor maga a vizsgálat befolyásolja a részecskék viselkedését. A vizsgálat mint viszonylat. Ismert dolog ez, a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció. Okulni azonban a mi tudományunk is okulhat belőle, legalább egy analógia erejéig. Feltételezni lehetne, hogy a műélvezet, ez a művel való viszonyra lépés, netán alakítólag hat magára a műre is. Vagyis hogy nemcsak a mű utókora újul meg nemzedékről nemzedékre, hanem – bármennyire képtelen – tekintetünk alatt mintha-mintha változnék, alakulna maga a mozdíthatatlan mű is.

 

Tegyünk próbát. Takarjuk le a Tragédia keletkezési évszámát, felejtsük el, amit róla tudunk, s másoljuk ide azon nyersen azt a lektori jelentést, amely valamelyik színházunk dramaturgiáján napjainkban íródhatott volna a frissen kézhez kapott műről. Tehát:

„Az ember tragédiája a misztériumjátékokon ihletődött absztrakt dráma, mely a teremtés hibáit, ellentmondásait veszi vizsgálat alá. A létezés végső kérdéseit – ahogy mondani szoktuk. De az ilyesféle, nagyon is gazdagon burjánzó mai darabterméstől a Tragédia több szempontból is eltér. Mindenekelőtt nem oldalozva, mellékesen, csak egy-egy részletet érintve közelíti meg a problémát, ahogy ez napjainkban inkább szokásos, hanem a vallásos világkeletkezés ismert képzetéből kiindulva (az Úr, Lucifer, a paradicsomból való kiűzetés stb.) egy történeti és futurológiai, sőt sci-fi-elemeket is hasznosító jelenetsor révén a maga lehető teljességében ábrázolja témáját. Ez a tételről tételre haladó szikár logikájú jelenetsor hivatott válaszolni arra a kérdésre, mire ment az emberiség tudásvágyával, eszméivel. Képes-e korrigálni a teremtés hibáját, az emberi természet rossz konstrukcióját, amely ugyan változó, de tarthatatlan társadalmi formákat eredményez. Az elidegenítő brechti dramaturgia csúcsteljesítményeivel vetekvő képsor – egy kép: egy állítás – a fejlődés mind magasabb és magasabb fokán tárja fel az eszmékért küzdők bukását az emberi természet és a természetet képviselő átlagember, a tömeg miatt. Félreérthetetlenül dezilluzionáló kompozíció ez. S tovább folytatódik a dezilluzionálás a futurológiai témájú jelenetekben, a villanásnyi, de oly fontos sétával az űrben (érdekes, hogy milyen friss eredményeket is beépít művébe a szerző), majd a kihűlő nap alatti, faggyal, jéggel borított eszkimószínnel. Ez utóbbinál válik teljessé a kör, bármi következzék is, itt a dramaturgiai végpont: az ember elbukott, tudásvágya, magasabbra törő küzdelme, teremtéskorrekciója hiábavaló volt.

De itt az a pont, ahol Madách Imre darabja eltér korunk modern drámatermésétől, amely különösen napjainkban a lét végső kérdéseit bogozva nem juttat el (vagy csak nagy ritkán) átfordító katarzisig. Madáchnak van ereje ahhoz, hogy az emberi nemet képviselő Ádámot úgy küldje vagy legalábbis indítsa halálba, mint Szophoklész Antigonét, mint hőseiket az antikok. Vagyis a katartikus átélés titokzatos hatása révén éppen az ellenkezőjét keltve fel a nézőben annak, amit a jelenetsor, a látvány szuggerál. A reménytelenség helyett a reményt, a passzivitás helyett a cselekvést. A bemutatott emberi sors tanulságának éppen a cáfolatát.

Ez az átfordítás rejtett dramaturgiai rafináltsággal van előkészítve. Maga a probléma természetesen már az expozícióban, az Úr és Lucifer vitájában felmerül („Végzet, szabadság egymást üldözi – S hiányzik az összehangzó értelem”), majd az egymást váltó jelenetekben folyamatosan látható az értelemért való küzdés (természetesen mindig is a hős bukásával), míg végül a már emlegetett űrjelenetben a meg nem rendülő Ádám még a természeti katasztrófa elhárítására is képesnek tartja az értelem leányát, a tudományt. (Lucifer: „Világod megfagy – a küzdés eláll.” – Ádám: „Ha tudományunk nem dacol vele. De fog dacolni, érezem, tudom.”) S mondja ezt akkora hittel (s az értelem számlájára írt falanszter képet is múló átmenetnek nyilvánítva), hogy az öngyilkossági terv katartikus meghiúsulása után az Úr drámát záró végmondata („küzdj és bízva bízzál!”) már-már túlságosan is direktnek tűnhet fel. Túlságosan direktnek, igen, mert az egész darabon amúgy is átsüt egy szenvedélyes gondolati prekoncepció: az emberiség körülményei nem maradhatnak olyanok, amilyenek. Ez a tény a kortársi darabok között különleges pozíciót ad a Tragédiá-nak. Mert ha például ebből a szempontból számba vesszük az utóbbi évtized drámai termését…”

 

Szakítsuk meg azonban itt ezt a jelentést, mely bizonyára érdekes kitekintéssel szolgálna korunk darabjaira. Takarjuk fel a keletkelés lefedett évszámát (1860), jusson eszünkbe újra, amit a Tragédiá-ról tudunk. Hisz ünnepeljük a százötven éve született Madáchot, ezt az irodalmunkba nem könnyen beleillő nemzeti klasszikust. Gyulai Pál négy-öt évvel a Tragédia keletkezése után ezeket írja híres Vörösmarty-életrajzában: „A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.” S néhány oldallal később a „hazafi líra” jellemzése után a Szózat-ra térve át: „Mióta líránk többé nem olvasztja össze a hazafisággal a katolicizmus és protestantizmus eszméit [vagyis a kor általános filozófiai problémavilágát], megvált az európai szolidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti a két elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specifikus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.” Ha nem is a mi megszokott fogalmi nyelvünkön szólal meg itt a gondolat, nagyon is érdemes értelmén eltűnődni. Itt is meg lehetne játszani a név és a dátum letakarását, mert ugyan ki találná ki elsőre, hogy éppen Gyulai Pál úrtól való, éspedig 1864-ből. Másfelől Madáchról is közvetlenebbül szól, mint látszatra hinni lehet. Idézzük fel egy villanásra a Gondolatok a könyvtárban Vörösmartyját! „Hogy míg nyomorra milliók születnek – Néhány ezernek jutna üdv a földön…” „Ez hát a sors és nincs vég semmiben? – Nincs és nem is lesz, mig a föld ki nem hal – S meg nem kövülnek élő fiai.” És az ellenpont: „És mégis – mégis fáradozni kell…” „Ember vagyunk, a föld s az ég fia – Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen… – Mi dolgunk a világon? küzdeni – Erőnk szerint a legnemesbekért.” Vajon nem a madáchi gondolat és indulatmenet két szélső pólusa áll itt? Amik között felszikrázik majd maga a Tragédia? Hazatalálva, belehelyezkedve ismét az „európai szolidaritás érzelmébe,” az egyetemes emberibe, amelyhez – helyesen mondja ki Gyulai – líránkat Vörösmarty kapcsolja vissza. De drámairodalmunkat? Mi ott a hagyomány? És Madách előtt mi a magyar előzménye a világot foglalkoztató filozófiai problémák drámai megjelenítésének? És egyáltalában mi az előzménye Magyarországon 1860-ban a korszerű filozófiai gondolkodásmódnak?

A Madách-probléma részben a feleletekben rejlik. De itt rejlik egyúttal Madách nagyságának egyik fele is. Semmit sem vonva kétségbe azoknak a tudós elemzéseknek a tényközléseiből, melyek kimutatják Madách gondolatvilágában egyfelől a kanti idealizmus jelenlétét, másfelől a mechanikus materializmus tételeinek a túlbecsülését vagy történelemfelfogásában a „nagy ember” szerepének túlhangsúlyozását, mégis-mégis ki volt vagy kik voltak (mert azért néhány kitűnő elméről tudunk), akik a szabadságharc leverését követő évtizedben az emberi nem létezését, a haladást mint intellektuális-filozófiai problémát ilyen fokon felvetették és ilyen mélyen végiggondolták volna?

De mégse így! Ne csak így méltassuk Madáchot. Egy eleven remekmű primér hatásában van ugyan helye a viszonyításnak, a kor, a körülmények mérlegelésének, de a művészi élmény mégis forróbb, elevenebb. Van némi helye még a gondolati mag filozófiai kritikájának is, mégsem ez a döntő. De hát akkor a gondolati drámában mi az, ami művészi hatást kelt? Leegyszerűsítve: a kérdésfelvetés mélysége és a feleletek szuggesztív intenzitása. Madách imént említett nagyságának másik felét valahol itt, ebben lelhetni meg. Úgy kérdezett, azzal a magyar irodalomban csaknem hagyománytalan, ritka keménységgel, hogy műve ma is kérdez. És úgy felelt, hogy kínzottan bizakodó feleleteit – egy tőle oly távoli, annyira megváltozott korban – nem tudjuk magunkban folytatás nélkül hagyni. És nemcsak a Tragédia feleleteit; nemhiába vagyunk tanúi egy új meg új művekkel gazdagodó Madách-reneszánsznak.

 

Az átváltozások a mitológiában a szabadító képzelet gyönyörű meséi. A fizikában, az elemi részek világában a tudomány feltárt tényei. A művészetben a művek változása mintha a kettő között állna – lelkesítő abszurdumként. Valahogy úgy, rokon mód azzal a képtelenséggel, ahogyan a katarzis a rosszat jóra változtatja a nézőben, olvasóban.

Füst, Kassák

Nem voltak jó barátok. Legalábbis amikor így-úgy a közelükbe kerültem, nem voltak. Pedig az utókor nemcsak a Panteonban szereti együtt látni nagyjait, hanem szívesen rájuk aggatja a nagy barátságok legendáit is – kivált ha a rokon vagy a közös törekvések az ő távlatából oly világosak. Ez az utókor érzelmessége.

Az élet azonban más. A barátságok alapja nem a puszta és vitathatatlan érték (mellesleg melyik értékes alkotás „vitathatatlan” a létrejötte idején?), hanem csip-csup emberi dolgok számba alig vehető garmadája. Inkább nem magyarázott feszültség, rég történt dolgok kedvetlenítő emléke vagy egyszerűen különböző természetük taszítása nyilvánult meg közöttük, amikor a véletlen úgy hozta, hogy valamelyik alkotóházban egy fedél alá kerültünk. Füst a merev lába és a félironikusan számon tartott tizenkilenc vagy huszonhárom betegsége miatt már nem hagyta el a szobáját, de karosszéke kényszernyugalmában úgy ült, a környezetre akkora figyelemmel, mint hálójában a pók. A szálakat tisztelők, hírvivők, küldöttek naponta újra és újra megszőtték. Aki ott volt, jelen volt, annak előbb-utóbb el kellett jutnia ahhoz a karosszékhez. Kassák elég mordul fogadta az ismételt invitálást. Nem volt a kényszerek elfogadásának az embere.

Így a jelenlevők közül mi, fiatalabb írók előbb is kerültünk Füst elé. Nem beteglátogatók voltunk – színházba kerültünk nézőknek. Milán – még a gyerekemberektől se tűrte, hogy bácsizzák – a legaktuálisabb monológjait adta elő. Akkoriban írta Tolsztoj-esszéjét. Ment a szöveg (nem az írott, hanem csak annak summája) Tolsztojról, hogy micsoda századokra szóló zseni volt, s mégis mekkora butaság lakozott benne; ment így, tisztelve és tiszteletlenül, ahogy nem a szavukat megrágó tudósok, hanem valamirevaló, normális irodalmárok beszélnek. Ment pompás és régtől készenlétben tartott megfigyelésekkel, mély és igaz bölcsességekkel és ellentmondásra ingerlő képtelenségekkel. Csokonait mellékesen sárba rántotta, mert „üres”, s egyik legkiválóbb élő költőnket, a forma szuperművészét pokolra küldte, mert „nincs benne zene”. (A néző ingerlése is hatásvadászat.) Ha valaki megszólalt vagy meg akart szólalni, Milán rákiáltott: Hallgass, ne zavarj!

Felkavaró, hibátlan produkció volt – már a maga nemében. Igen, de a neme. Fiatalon, csaknem gyerekként még hallottam egyszer-kétszer Szabó Dezsőt. Ő is csak monológot mondott, izgatott, indulatból fakadt, lávádzó szöveget, s ő is csak hallgatókat és kulisszaembereket tűrt meg maga mellett. (A formát, a nemet magyarázom csupán: isten őrizz, hogy Füst lényegét valaki összetévessze ezzel a sok zavart okozó bajkeverővel!) S az emlékeim között felpárázott Szomory Dezső is, főként az a kép, amit Kellér Andor kitűnő könyve, az Író a toronyban rajzolt róla. Az íróság mint a szerepjátszás, mint szüntelen produkció. Mennyire időhöz kötött magatartás ez is! Mennyire magán hordozza a tízes vagy húszas évek, a szecesszió jegyeit! Az est folyamán feltűnt az égbolton, s végighúzott a horizont felett, mint egy megbolydult csillag, az első szputnyikok egyike. Valaki felfedezte. Mindnyájan kitódultunk, az égre meredtünk. Füst a karosszék magányából még utánunk szólt: – Mit bámuljátok azt a vasdarabot, mikor engem nézhettek!

 

Ódivatú lett volna ez a játék? Szomorynak elhitték sokan és sokáig, hogy ő a „fejedelem”. Adynak elhittük, hogy nem költőnek, de mindennek jött. Az olvasók egy részének ma sem idegen az önistenült költő. S ha már komolyra fordítjuk a szót, Füst Milán költészetének épp a színészkedéseiből, az idegen helyzetekbe való beleéléséből, a transzpozícióiból fakad az egyik legnagyobb újsága: egész költészetén végigvonulóan (már a verscímek is mutatják) művelődéstörténetből kiemelt, kölcsönzött szituációkból beszél (azokba játssza bele magát), s ezzel mintegy a XIX. századi túlburjánzóan vallomásos formából kiragadta, és korszerűen személytelenítette líráját. Az esetleges, a pillanatnyi, a csaknem bántóan egyedi kihullott e tárgyiasítás során, s maradt a lényeg: a régi korok hősének szájába adott vagy mitológiai személyek révén megszólaltatott töprengés a létezés végső kérdésein. Egy filozofikus életérzés stilizált, de megrázóan mély kifejezése, koncentráltan, a lényegre sűrítve – s általános érvényét megerősítve azáltal is, hogy a költő tudatosan kerüli az itt és most-ot, a pillanatnyit és a pillanat adta impressziót.

Mindez pedig a költői impresszionizmus, a pillanat ihletére hagyatkozás friss felvirágzása idején.

Kassák Lajos tudta és meg is fogalmazta, hogy Füst Milán az ő ízlésfordító költői forradalmának, a nyugatos költészet elleni konstruktív lázadásának többé-kevésbé fegyvertársa. És nem azért, mert Füst is szabad versben ír. (A füsti és a kassáki szabad verset ég és föld választja el egymástól.) Hanem azért, mert a tudatos intellektus és a vizionárius lélek együttműködésén alapuló füsti versteremtés antiimpresszionista. Oly szoros kapcsolat azonban nincs és sosem volt közöttük, mint amit mostanában hajlamosak vagyunk feltételezni. Csak nemrégiben jelent meg Bori Imre testes könyve, Az avantgarde apostolai címen, mely kizárólag róluk szól, és kettőjük művét ekként párosítva elemzi. De ha komolyan vesszük az avantgarde fogalmat, és nem ejtjük ki belőle a társadalom megváltoztatására való közvetlen törekvést, azt, amit André Breton így fogalmazott: „Átalakítani a világot – mondotta Marx; megváltoztatni az életet – mondotta Rimbaud; ez a két jelszó a mi szemünkben egy” – akkor ebbe a „mi”-be, vagyis az avantgarde irodalomba Füst be nem sorolható. (Legföljebb ő is rájött az avantgarde verstechnika eredményeivel párhuzamos lehetőségekre.) De Füst a konkrét társadalommal csak áttételesen, elsősorban a léttel, a létezés konstrukciójával perelt. Végső igazságtevőre, mindenható bíróra nem lelve, egyre keserűbben, kétségbeesettebben.

A fiatal Kassák azonban mozgalom volt. Hogy milyen szíjas, kemény, inkább csak követőket, mint társakat tűrő volt az a mozgalmi Kassák – ha ugyan így teljes az igazság –, megírták már sokan. A legplasztikusabban (és bevallott elfogultsággal) Vas István a nagyszerű Nehéz szerelem-ben. De Kassák hatvanévesen, úgy, ahogy az én nemzedékem megismerte, más volt. Kemény maradt persze és indulatos, haragjában még igazságtalan is (melyikünk nem az?), de póztalan, de csaknem gyanútlanul közvetlen. Az idősebb írók – gyakran nem is tehetnek róla – művük, tudásuk révén árasztják a fölényt. Kassák – mondhatni – megnyugtató gorombaságában volt valami az egyenlőségkeltés természetes művészetéből, a leereszkedés nélküli méltánylásból. Nem a személyét polcolta ki, nem önmaga érvényesítése izgatta, hanem a dolog maga, amiről éppen szó esett. Egy világ választotta el Füst sziporkázó narcizmusától.

Hogy miként zajlott le kettőjük beszélgetése, az a nagy diplomáciával megrendezett látogatás, melybe Kassák csak kelletlenül ment bele? Faggattam utólag Kassákot, szűkszavú válaszai azt mutatták, feltehetően csak udvariaskodtak egymással. Pedig az legföljebb modus vivendi lehetett; nem mondhatni, a legkevésbé sem, hogy az udvariaskodás természetes formájuk lett volna. Igaz, ahogy említettem, Kassák feltehetően megértőbb, sőt tapintatosabb volt, mint lehetett régen. Húszéves kapcsolatunk, mondhatnám, már-már barátságunk alatt mindössze kétszer fejtegette, hogy a rímes versnek nincs semmi értelme (pedig ez alaptézise volt, és szerkesztői válogatásának valaha sarkpontja), s erősködött, hogy jobb volna költő barátaimat a kötött versről lebeszélnem. A régmúlt költőit is jobban elviselte, lehet, hozzájuk ízeledett, s még Babitsról is – gyaníthatóan ránk való tekintettel – akkora megbecsüléssel és méltánylással beszélt, mintha vitáik vagy konfliktusaik indulati anyagán túl lenne. Pedig Babits – persze ötven év távlatából könnyű ítélni – annak idején Kassákról írva megnyomta a tollat. (Válaszában nem kevésbé Kassák.)

De ne higgye senki, hogy ez a dolgokat tárgyiasabban vizsgáló, ez a mogorván közvetlen, ez a társakat elfogadó, ez a „hajlékonyabb” Kassák nem őrizte írói és emberi szuverenitását éppúgy, mint annak előtte. Csak egyetlen példát befejezésül az egyenességéről. Egy ízben valamelyik alkotóházban beszélgetésünkbe belehallgatott a MA vagy A Tett egy régi munkatársa. Egyszerre megszólalt:

– Kassák elvtárs, maguk tegeződnek, pedig nem ismerhetik egymást, mint velem, vagy ötven éve. Ideje volna…

Kassák arca elkényszeredett.

– Ami jó volt ötven évig, jó lesz már ezután is – mondta. Komisz egy jelenet volt. Vibrált a levegő. Nem tudom, mi volt a dolog mögött, de irigyeltem Kassákot.

Iskola a megmaradásra

Ottlik Géza hatvanéves. Ne ünnepeljük azért, mert ő is belépett, mint egy regényalakja, a fiús arcú, fiús tartású hatvanasok közé. Ez valahogy tapintatlanság volna. Inkább csak beszéljünk róla nyilvánosan is úgy, ahogy írók egymás közt beszélünk. Egy rossz beidegzést félretéve, egy senkinek sem hasznos cinkosságot megtörve. Ottlikkal ugyanis játszik a sors, s elég csúnya játékot. Sok-sok évvel ezelőtt már az anyakönyvvezetőnél kezdte: a nemzeti színekkel díszített hivatalnok nem volt hajlandó foglalkozásaként bejegyezni, hogy író. Közíró vagy magáníró? – szólította fel a szerinte lehetséges választásra. Aztán mert a Nyugat-ban és a Magyar Csillag-ban megjelent novellái alapján mégiscsak úgy látszott, hogy író – így, egyszerűen, jelző nélkül, mire egy kisregényét, a Hajnali háztetők-et folytatásokban közölni kezdte a Magyar Csillag, már meg is szűnt közben a folyóirat. Igaz, akkor, 44 tavaszán sok minden más is félbemaradt. De 48-ban, amikor Ottlik az Iskola a haláron első változatát befejezte, és a Franklin sietve ki akarta adni a regényt, már maga kérte vissza a kéziratot – mert ő is szívesen segít a sorsnak. A kézirat önkéntes érlelése egy kicsit hosszúra nyúlt, tíz esztendőre, és nem is volt ez eléggé önkéntes. Írás helyett fordítás töltötte ki ezt az évtizedet, tengernyi Dickens, Shaw mesteri tolmácsolása. Kicsit sok volt ez a jóból, ezt a gályarabkalandot túlnyújtották. Ottlik Géza első önálló könyve, a Hajnali háztetők című novellás kötet így hát 58-ban jelent meg, negyvenhat éves korában, s egy évre rá látott napvilágot nagy regénye, az Iskola a határon.

 

Akármennyit húzzuk-nyúzzuk, vitatjuk, a termékenység a művészetben nem aranyszabály. Van, aki hétről hétre megjátssza a lottót, van, aki csak tízévenként. Ottlik Géza mindenesetre valahányszor játszott: nyert. De hogy tovább folytassuk a hasonlatot – neki az ötös találatért csak titokban fizettek. Miért, miért nem, ügyét oly szigorú diszkrécióval kezelték, hogy csak a legbennfentesebb irodalmárok között terjedt el. Azok tudták – s talán még ma is csak azok tudják igazán –, mit rejt az Iskola a határon. Hogy mindebbe Ottlik Géza maga is belejátszott legalább egy „Uramistennel”, ki tudná azt ma már megfejteni.

Az anyakönyvvezető látszatra hát győzött: Ottlik Géza magáníró vagy titkos író, helyesebben titkos nagy író, aki a legtöbb világnyelven ugyan már megjelent, csak éppen az a magyar olvasó nem tud róla eleget, aki a nyomtatott betűből ismeri a mai magyar irodalmat, nem beszélgetésekből, anekdotákból. Mert Ottlikról írni nem írunk soha, ha legendája van is.

 

De hát miért kellene írni róla? Miért nem jogosult vele szemben a hallgatás, a nem beszélés cinkossága, a kritikusi közöny, mely bizonyára fontos napi feladatok betöltése mellett, az ő értékeinek számbavételét, analízisét, tudatosítását elhárítja magától? Mit tud Ottlik, ami miatt régi könyveit vagy azoknak új kiadását szünet nélkül emlegetni kellene? A legszívesebben úgy felelnék: mindent. Mindent tud, amit mai magyar prózaírónak tudni lehet. Művészete a magyar próza lehetőségeinek ma sem meghaladott maximumáig ért el. A ritkán publikáló „magáníró” félelmetes profi; nem könnyű kiállni vele. Legalábbis nem a művészi megmunkálás, a megelevenítés plaszticitása vagy a lelki mélység területén.

Az Iskola a határon túlnyomóan a húszas évek elején játszódik, a Horthy-korszak egy katonaiskolájában. (Túlnyomóan, mert a visszafogott kerettörténet fel-felvillantja egy-egy tünékeny pillanat erejéig 1944-et és 57-et.) A cselekmény nagyrészt tehát olyan időrétegbe visz el, hogy a regény hagyományosan realista társadalomrajza már-már történelmi jellegű. Csakhogy ebben az utóbbi mondatban az esztétikai fogalmak mai vagy inkább tegnapi beszűkülése következtében három félreértés lehetősége is benne rejlik. Realizmus, társadalomrajz, történelmi jelleg: mindegyik szó hozzávetőleges – e három együtt pedig egy alapfélreértést szuggerál. Azt, hogy a regény a rossz emlékű múltnak, sőt éppen a fasizálódás kezdeteinek bravúros analízise. Mulatságos, hogy ez a félreértés nem jogosulatlan. Ez is benne van az Iskolá-ban, de amennyire szűkek az esztétikai műszavaink, annyira szűk ez a fogalmazás is.

 

Hagyományosság, realizmus – sokak számára a múlthoz való szinte ódivatú kötődést jelent ma. Csakhogy Ottlik kapcsolódása a klasszikusokhoz ezzel szemben nem is új divatú, hanem sajnos, divaton kívüli. Prózája az elemi részektől az egészig, a jelzőválasztástól a mondaton és a bekezdéseken át a fejezetig és tovább, személyes szerzemény, szavatoltan eredeti. Amit ír – s innen a legmagasabb hagyomány visszfénye – felfedezés jellegű. Ám a felfedezés kimunkáltan szolid, meglatolt, blöff nélküli. Nem azt tálalja elénk, amit éppen csak jól-rosszul kihüvelyezett, megsejtett vagy amit az írás véletlene, a szavak variációja elé kínált, hanem amit legjobb képességeivel ellenőrzött. Állításainak a próza felszíne mögött rejtve munkáló, mély kontempláció a hiteltartaléka. Ez a csaknem bénító önellenőrzés, amely a bonyolult, a nehezen mondható dolgok maximális átvilágítására törekszik, készteti arra, hogy a klasszikusokhoz kapcsolódó hitelességigényét, világosságvágyát a modern próza rafinált eszközeivel is szolgálja. Az időben mesteri könnyedséggel ide-oda lépve latolja meg állításait, hozza őket új és új viszonylatba – hiszen a tények és jelentésük képlékeny, változó arccal élnek benne az emberi tudatban –, sőt még azt is megteszi, hogy azonos jelenségeket, magatartást formáló, döntő mozzanatokat két-három szereplő szemszögéből is felvételez. A több síkból, a több oldalról megközelített valóság persze még így is rejt magában az olvasó számára gondolkoznivalót – Ottlik mindenképpen nehéz dolgokról beszél –, de addig, ameddig eljuttat – és milyen messzire! –, szilárd, biztos talajon juttat el.

 

A társadalomrajzról vagy annak történeti időzítettségéről – bármilyen kemény kontúrokkal ábrázolja is a regény – beszélni nem könnyű. Ottlik maga bizonyára úgy nyilatkozna (persze korántsem szabad az írók indulatos közléseit szó szerint értelmezni), dehogyis bolygat ő a novelláiban társadalmi kérdéseket, dehogyis akarta a Horthy-korszak bizonyos tendenciáit analizálni az Iskolá-ban; ő csak azt akarta megírni, miképpen volt lehetséges, hogy egyáltalán életben maradt. Hogy néhány társával együtt ember maradt, ép elméjű, meg nem nyomorodott, többé-kevésbé egészséges ember azok után, amiket közösen átéltek. S ha ezt mondaná, szubjektíve igaza is volna. Súlyban, értékben oly nyomós, terjedelmében sajnálatosan lassan bővülő munkásságának ugyanis alapjellegzetessége a megélt idő, a személyiséget alakító korhatások csaknem önvallomásos boncolása, a személyes írói élménycentrumok pontos analízise. Amit csinál: lelki rétegfelvétel. Amit vizsgál: mindig valami emberséget, erkölcsöt pusztító tuberkulózis rombolása. Kutatásainak tárgya így mindig is az egyén, a személyiség – melyik jó írónak nem az? –, de nála talán a vizsgálódás mélysége révén még inkább ahhoz kötött. E tudományosan pontos művészi módszer következtében bármi éles is az áttételesen kirajzolódó társadalmi kép, a valóság, a belőle következő, a hatására létrejövő lelki jelenségek nem olyan egyszerűek, nem annyira történelmileg meghatározottak, mint általában a társadalmi regényekben. Az események bár konkrét korban zajlanak, lelki vetületük általánosabb érvényű. Hogy hasonlítsunk: Goldingnak az Iskolá-val okkal-móddal rokon könyve, A legyek ura a második világháború után játszódik, de a regény alapmondanivalója szempontjából csaknem mindegy, hogy mikor. Bár a gyermekcsapat fasizálódásának modellja konkrét, érvényessége időtlen. Ottlik sem szűkíti le mondanivalójának érvényességét a húszas évekre. Az Iskolá-ban azt írja meg – durva kivonatolással –, hogy milyen az, amikor a tízéves gyermekekben szántszándékkal megtörik az anyai szeretet révén kialakult, szinte biológiai hitet az életben, a felnőtt-tisztességben; s hogyan lehet ez után az erkölcsi atomkataklizma után mégis továbbélni, mégis egymást segítve emberi emberré felnövekedni? A rossz erő, mely a regényben a gyerekeket összezúzza vagy összezúzni akarja, történetesen a korabeli katonai drill, melynek formái, módszerei számunkra későbbi kiteljesedéséhez kötődnek, a nyílt fasizmushoz. De a rossz erő, a kivédhetetlen erőszak az emberiség történetében, sajnos, mindeddig ki nem küszöbölt, s így a vele szembeni védekezésnek, a belenőve legyőzésnek lelki módozatai – Ottlik regényének alapmondanivalói – akkor is erőt adnak majd, amikor már rég érdektelen történelmi specifikum lesz az, hogy mi is volt a Horthy-korszakban.

 

A felköszöntés ürügyén ennyit vázlatosan az Iskolá-ról. Lehetne persze még beszélni Ottlikról, a novella mesteréről, a Minden megvan című elbeszéléskötet nem egy remekléséről, mely a társadalom erkölcsi kérdéseit illetően ugyanolyan lelki mélyrétegek területén elemez, mint az Iskola. De talán elég most ennyi. Meggyőződésem ugyanis, hogy a jövő irodalmárai és irodalomtörténészei amúgy is sokkal többet fognak Ottlikról írni és beszélni, mint amennyire mi pillanatnyilag képesek vagyunk.

Fényképek

Mindenkinek van egy fényképes doboza vagy legalábbis egy fiókja, ahol ócska igazolványok, használhatatlan tollak, céljukat rég betöltött levelek között gyűjti a fényképeit. Egymásra rakódnak, mint az idei avar a tavalyira. Vagy még inkább, mint az üledékes mészrétegek. Az élet nyomai, vázak, héjak. Aztán a véletlen előkotorja őket, s akkor mégis van újra egy eleven pillanatuk.

Rónay Györgyről nem egy fényképet őrzök. Egy másik, belsőbb fiókban. Első képemen, amelyen „rajta van”, még nem is ismertem személyesen. És eléggé vad, mondhatnám képtelen háttér az, amelybe fiatalon belerajzolódik. Pécs, 1944. október 15. Vannak számunkra feledhetetlen dátumok, és vannak ilyenek egy nemzet életében is. Ez ilyen kettős dátum. Horthy háborúból kilépő proklamációjának és egyben Szálasi hatalomátvételének a napja. S nekem magamnak egy viszonylagos biztonság feladása, a megmaradás, a túlélés reményéért a teljes kockázat. Idegtépő latolgatások órái. S akkor egy könyvkirakat, nem is a főtéren, hanem egy rejtettebb, csendesebb mellékutcában. Meg kell állni előtte még ilyenkor is. S a kirakat háborús békéjében: Rónay György első verseskötete, a Te mondj el engem. Aranynyomású, finom antilop kötés. Nem friss könyv, de a szolidabb múltból jövőt ígérve, folytonosságot hirdetve, itt maradt. Majd a lenni vagy nem lenni? gubancát bogozva, Rónay versei. Hogy milyen a háború, milyenek a katona számára a háborús mindennapok, azt legjobban számomra egy frontot járt esszéista fogalmazta meg. Azt mondta: „Unalmas, minden szörnyű és unalmas. Ha az emberre lőnek, lapul és vár, ha nem lőnek, vár és vár.” És ebben a feszült unalomban, mindenki olyan, mint máskülönben. Viszi magát magával. Olvasó ember az olvasáséhségét még a frontvonal bunkeréba is.

A Te mondj el engem fűtött, nyugtalanító kötet volt. A támadott, a veszélyeztetett személyiség szenvedélyes vallomásvágya éltette. A régi kép időmosta részleteit persze lehetetlen megélesíteni, összbenyomása mégis világos: Nyugat-költészet, de mégis egy lépéssel közelebb a nagy nemzedékhez, elsősorban Babitshoz, mint a másodikhoz, Illyéshez, Szabó Lőrinchez. Azoknál feszesebb, konszonánsabb. S közelebb a mesterség mindenekfeletti szeretetéhez, mint célra tartó alkalmazásához. Fiatalos szigor, művesség – de a visszacsatoló kapcsolódások mellett, új szín is: az asszociációk nagyobb távolsága, ki nem fejtett többlettartalom a szavak mögött. Mintha a szuggesztív versdallammal már Apollinaire manipulálna. De a kép előterében mégis ez áll: értelem, kifejezésvágy, belső világ – átvilágított és kézben tartott.

Persze ennek a képnek is van azért egy előképe. Egy kép Rónay Györgyről, a kritikusról. Nagyított kópia – az ifjúi vágy és nosztalgia nagyította fel a csaknem gyerekkori Nyugat-olvasások nyomán. Mert Rónay már a Nyugat-ban kezdte a kritikusi útját, s a Babits halála után megindult Magyar Csillag-nak volt egyik vezető, jelleget adó, programot fogalmazó kritikusa s mellesleg az Ezüstkor egyik szerkesztője. Egy csodált csillagvilág része volt, magasan az ég ívén fölöttem. Az előképen éppen ez a programadó kritikus áll. Szörnyű az emberi elme. Tapad az érzékelhetőhöz, őrzi a színt, a hangot, a mozdulatot s kiejti a lényeget. Nem emlékszem, Rónay mit mondott, de tudom, hogy hogyan mondta. Nincs kedvem hamisítani, nem keresek utána, hogy a Magyar Csillag kritikai rovata élén (baloldalt fent) milyen kritikai elveket hirdetett meg. Maradjunk a hangnál, a mozdulatnál, valamit azért az is tolmácsol. A hang fűtött volt, de nem túlfűtött, s hajlékony modulációival alkalmazkodott a differenciált gondolathoz. Ez nekem akkoriban (és még sokáig) nem sikerült. Hévvel beszélni okosan, körültekintően, méltányosan – ez a legnehezebb. A gondolkozás és kifejezéskultúra olyan „összeért” állapota kell hozzá, a szesz és az aroma olyan elválaszthatatlan egysége, mint a legfinomabb italokban. Nem tudok mást mondani, az ilyesmi mögött olyan sejtekig szívódott és ott elevenen tárolt nagy műveltség áll, olyan automatikus belső komputerrendszer, amely a felsejlő gondolatnak érveit és ellenérveit nyomban kidobja, és önmagában feldolgozza. A rendszer ellenére vagy éppen e rendszer gyorsasága révén, Rónay kritikusi mozdulata – az a közlő mozdulat, amit említettem – meglepően spontán. Bárki, bárhol ellenőrizheti – nem csal a régi kép –: milyen nyugodt természetességgel, mondatról mondatra haladó plaszticitással fejt ki gondolatmeneteket. Szövege, ha bonyolult is, mindig tisztázott, világos. Így gondoltam akkor, és ma sem gondolom másként: irigylésre méltó hang és irigylésre méltó mozdulat.

Nagy, átfogó világirodalmi műveltség és világos, csaknem klasszicista előadásmód – joggal remélem, hogy ezzel máris őriz emlékezetem tartalmi, lényegi elemet abból a kritikusi programból. A kritikusi szenvedélyről pedig már van egy másik premierplán képem. Félve mutatom fel, mert az ünneplés ürügyén, dehogyis akarok, dehogyis merészelnék érzékenységeket sérteni. Ne is a dolog tartalmi részére figyeljenek, hanem a benne rejlő példára, arra a kritikusi elhivatottságra, mely csakis „keble istenének” jelzéseit és parancsait követi. Egy Illyés-kötet kritikájáról van szó, 1945-ből. Az akkor frissen megjelent Egy év-ről. Rónay csaknem versről versre halad, és helyenként sorról sorra elemzi a költő termését. Kénytelen vagyok idézni, kérem, dugják be a fülüket vagy legalábbis ne mai akusztikával hallgassák. „Általában több gondot kívánnánk, még az üldöztetésben is, a pongyolaság igazán nem dokumentum. Idézzünk néhány olyan lazaságot, amely már nem költői szabadság, hanem a költő önnön hitelének a rontása? Íme:

 

Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőlével: szívem bajjal, nyüggel szortyog, ahogy lép, lépdel.

 

(A lép, lépdel »sornyújtó kínlódása; a szív, amint lép, lépdel«, s maga az igazán nem ízléses hasonlat – aligha költészet.) Vagy:

 

Már októberi árnyék alatt ülök, ülök; négy napja hegyen-völgyön menthettem volna bőröm – már nem menekülök.

 

(Ez a második sor már szinte idegesítően kopog: vajon indokolhatja valami ezt a balog szóismétlést? Bizonyára tudatos hanyagság, de csúnya hanyagság.) Valahogyan ólomszárnyú lett ez a líra; alig-alig rugaszkodik el a földről; a próza koloncát cipeli magán. Akart egyszerűség? Lehet. De az egyszerűség lehet könnyedébb, lehet művészi is – mint Petőfié például… Ott van az Esti ágyúzás: remek vers lenne, s oly botorkáló ügyetlenséggel romlik el, mintha költője lusta volna megcsinálni. A gránát útja, mint a nyél, a halász hálójának a nyele; a robbanás a háló, a halász a halál – végre valami friss, merészebb sugalom; de a közepén, mintha köveket csikorgatnának egymáshoz:

 

A kerek robbanás hálója máris föl-, kiszáll

 

Milyen remek a jelző: »kerek robbanás«, és milyen tehetetlen a rákövetkező sor vége, hogy derékba tör egy jól lendülő verset.”

De elég. Kritikusi szenvedély ez – még ha Rónay a cikk bevezetésében és befejezésében meg is adja az Illyésnek kijáró legteljesebb tiszteletet –, szenvedély, az istenkísértés határáig. Napjainkban hozzá vagyunk szokva a verselemzésekhez, de amit ma csinálunk, az más, sokkal inkább koturnuszos mutatvány. Ez itt inkább az írók egymás közötti, szakmán belüli verselemzése, melyet talán a pillanatnyi hevesség a nyilvánosságra kidobott. Mondjam, hogy Rónay meglehet, abban téved, hogy a maga stíluseszményét kéri számon egy gyökeresen más stíluseszményű költőn? Feszességigényét a természetes lazaságon? Nem mondom, hiszen oly rokonszenves, erkölcsi bátorságában oly vonzó számomra ez a szigorú szemöldökű, fiatal Rónay-kép. Az Illyésre vetült árnyékot inkább egy másik Rónay-kép felrajzolásával törlöm el. Másfél év sem telt el, Illyéssel áll rajta, és névtelenül a kép hátterében ott van e sorok írója is. Egy nagyszerű esszében Rónay a Hunok Párisban-t ünnepli itt. Okosan, hevesen, csaknem ellentmondást nem tűrő logikával. Ha az imént idéztünk a bírálatból, méltányos, hogy halljunk valamit a lelkesült dicséretből is: „…az írónak kötelessége, hogy tisztességesen, hibátlanul írni tudjon; ahogy a mesterembernek kötelessége, hogy értse a mesterségét. Csupán azt a kultúrhermetizmust véljük kórosnak és károsnak, mely úgy őrzi a humanitást, hogy magának őrzi, maga alá kaparja piedesztálnak, amit szét kellene osztania. Stílust? Igenis: stílust. Jó, pontos, hibátlan stílust; világos és erős, gazdag és szemléletes stílust; de nem öncélú, önmagát fitogtató, tárgytalan stílust. Stílust, mely anyagot hord és anyagot közvetít; stílust, mely a valóság megkerülése és körülbalettozása helyett szíven találja a valóságot. Nem stílust, amely az eretnekül méltatlannak tartott valóságot párává »nemesíti«; hanem stílust, mely méltó tud lenni a valóság méltóságához. Amilyen méltó hozzá a Hunok Párisban stílusa; szebb magyar prózát nemigen írtak.”

Súlyos, ellenállhatatlan verve dolgozik itt. Ráismerhetünk: egy tőről fakad, egy az anyaga az iménti bíráló szenvedéllyel. Gondolatformálásának sebes pulzálását, ahogy ütésről ütésre pompásan előrelép, nem is szívesen töröm meg, de itt mégis előre kell vetnem, hogy egy olyan kanyar vagy kitérő következik, amely személyemet érinti és a felidézendő képek sorát árnyékba vonja. „Többek között – folytatja Rónay a cikket – azért olyan szép, mert annyira pontos. Csak a napokban olvashattuk egy vitacikkben, hogy az »esztétikai mérésekben, formulázásokban olyan mérhetetlen és alig megfogható tényezők, inponderábiliák szerepelnek, hogy az írónak a racionalitáson túl szüksége van az olvasó megérteni akarására is«. Természetesen szükségünk van az olvasó megérteni akarására. Ez pedig abban áll, hogy az olvasó olvasni kezd. A többi azonban az író dolga, akár esszét ír, akár regényt. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy azokat a bizonyos inponderábiliákat is ki kell fejeznünk. Meg kell mondanunk pontosan és világosan – pontosan úgy, ahogyan a stilisztika tanította a régi középiskolákban –; itt már nem szabad az olvasó megérteniakarására, minden lazaság, pongyolaság és homályosság végső argumentumára se számítanunk, se hivatkoznunk… Ha egy írót azért nem értenek meg, mert lemondott arról, hogy egyértelműen, pontos fogalmazásban közölje velem az »alig megfogható tényezőket«; bizony, a hiba őbenne van. »Alig« megfogható; lehet, hogy nehezen fogható meg. De megfogható. Tessék megfogni.”

A kifejezés klasszicista igényéből ilyen pompásan és csaknem cáfolhatatlanul vitatkozik velem Rónay vagy pontosabban: vitatkozik azzal a jelenséggel, amelyet bennem ért tetten. Én viszont a Magyarok következő számában azzal vitáztam, azzal nem értettem egyet, amit Illyés stílusáról mondott. Persze nem a stílus nagyszerűségét vitattam, hanem azt, hogy ez a nagyszerű stílus felfűtött, csavart, áttételes, csupa ötlet esszéstílus, nem regényhez való. Tévedtem? Persze, valószínű. Hogy miben, nem is érdekes. De Rónayt megbántottam, évekig maradt köztünk valami feszültség.

S ez baj volt. Nagy baj. Megszűnt számomra egy biztos és üdítő zuga a világnak, megszűnt a kuckó. A régi Révai kiadónál az elegáns igazgatói szobák mögött, folyosóvégen, a mellékhelyiségek táján, falból lógó csövek között, volt egy fél fürdőszobányi helyiség. Egy szék, egy íróasztal volt benne, és könyvhalmazok. Más nem is fért el. Ez volt Rónaynak, a kiadó egyetlen lektorának az úgynevezett szobája. 10 és 2 között ide mindig fel lehetett ugrani beszélgetésért, tanácsért, megértésért. És többet nem lehetett.

Évek teltek el úgy, hogy megint csupán a könyvein keresztül találkoztam vele. S méghozzá már korábban megjelent, két-három év késedelemmel hozzám elért könyvein. Az új francia költőkön keresztül például, vagy a Rimbaud-kötetén, melyekkel csakúgy jövőt ígérő távlatot tudott nyitni, az irodalom megszüntethetetlen áramába tudott kapcsolni, mint valaha a Te mondj el engem-mel, rokon mód bizonytalan és kétséges években. Mert sokunk számára ez megint a régi könyvek korszaka volt, az írás helyett a hallgatásé. Amikor személyesen újra összejöttünk, Rónaynak már szállingózva megjelent néhány könyve abból a tengersok kész kéziratból, amit a hallgatása alatt írt. Egy gazdag, költészetét reprezentáló verseskönyve, a Nyár, a Nábob halála című szuggesztív társadalmi (és önéletrajzi) regénye, valamint a Petőfi és Ady között című pompás irodalomtörténete, mely tudós alaposság mellett, mégis a babitsi, a Szerb Antal-i magas élményhőfokon beszél a múltról. Ennek a találkozásnak az emlékképe megint csak feledhetetlen. Emberek, akik évekig nem látják egymást, hirtelen észlelik egymáson a kort, nincs ennél természetesebb. Rónay fiatal tartásán most mintha mégis észre lehetett volna venni, hogy annyit görnyedt betű és írógép fölött. S ez fájt, hosszan, újra és újra felsajdulva, mintha megsebeztek volna.

Pedig hát istenem, mennyi könyv van emögött, milyen megszégyenítő termékenységgel válaszolt Rónay az idő kihívására. Őt aztán nem kellett az angol költő szavaival biztatni: „Nem ad halasztást az idő, nem írja az üres lapot.” Ő írta-írta a lapok tengerét, négy műfajban, műfordításban, költészetben, epikában és kritikában egyenként hozva létre annyit, ami egy életműnek elegendő. Csak szavaim hiteléül sorolom fel műfajonként a főbb műveket. Műfordításban az említett Új francia líra és Rimbaud-kötet mellett, A francia reneszánsz líra, Michelangelo versei és a napjainkban megjelent Századunk útjain című vaskos gyűjtemény, lírában a Fekete rózsa, A város és a délibáb, A tenger pántlikái s a legutóbbi, a Téltemető; vagy 10-12 kötet, továbblépve és felgazdagodva azon az úton, amelyen a Te mondj el engem indult, virtuózan és szinte észrevétlen plántálva át líránkba a világlíra áramából hangot, technikát, lehetőséget – nélkülük lírai fejlődésünk csonka volna vagy egyoldalú –, s közben teljességgel megvalósítva önmagát, a magyar költőt is. Epikában olyan regények, mint az említett A nábob halála mellett, az Esti gyors, a Képek és képzelgések s olyan elbeszéléskötetek, mint Az ember boldogsága vagy a Nem jött madár, tele tiszta, szép, kitűnően alapozott, a valóság apró dolgaiban végtelenül hitelesen rajzolt történetekkel. S végül a gyönyörű esszékötet-gyűjtemény: Fordítás közben, Olvasás közben, A nagy nemzedék, Szentek, írók, irányok, Klasszicizmus, Kassák Lajos élete, Jegyzetlapok, Fordítók és fordítások, Kutatás közben – e láthatóan szerény címek mögött irodalmi tudatunk megannyi elmélyítése, az irodalom-történetírás, esszé és a kritika megannyi remeklése. Ki győzne ebből a páratlan, irodalmunkban rokontalanul gazdag termésből, az olvasás adta élmények sokából, követhető, végig nézhető, új fényképsort csinálni? Nem is mutatom tovább képeimet. Be is zárom ezt a véletlenül kitárult fiókot.

Befejezésül csupán annyit. Azt mondtam írásom legelején, hogy Rónay György valaha rég, személyes ismeretségünk előtt, „egy csodált csillagvilág része volt, magasan az ég ívén fölöttem”. Sok csillag kihunyt azóta arról az égboltról, sokról kitetszett, hogy kölcsönzött fénnyel ég. De Rónay Györgyről több, mint negyedszázados irodalmi együttélés és barátság után se mondhatok mást: ha az asztal mellett beszélgetünk, akkor is felnézek rá.

Egy Mándy-est elé

„Mándy Ivánt egyszer jól meg kellene rúgni, hogy megtanulja, mit kell írnia!” Az egykori Csillag főszerkesztője közölte így velem szíves és nevelő szándékú véleményét, még abban az időben, amikor hazai pályafutása a zenitjén volt.

Ezzel a lábizmokat feszítő nevelő szándékkal a volt főszerkesztő persze nem állt egyedül. Ez a nevelő szándék a legkülönbözőbb figurákban megtelepedve ott körözött Mándy körül, szinte egész eddigi írói pályája alatt. Legföljebb a figurák változtak, súlyuk, jelentőségük csökkent, s a körök rádiusza – Istennek hála – megnőtt.

De akkor ott, amikor a főszerkesztő ezt a szíves közlést megtette, a körök rádiusza gyakorlatilag nullával volt egyenlő. Az irodalmi életből Mándy már ki volt ebrudalva.

Ám nem a történet érdekes itt, az író sorsának hullámvonala vagy az életnek az az anekdota értékű poenje, hogy éppen az mondta az idézett mondatot, aki mondta, hanem az indulat, amely benne megnyilatkozott. Akit érdekel különben, hogy mit jelentett ez a kirúgottság, s mit csinált, hogy élt Mándy azokban az években, az bő tájékoztatást kaphat róla az Előadók, társszerzők című kötetből. De hát ami akkor történt, ma már távoli múlt. Az indulat, mondom, a „nevelő szándékú” kritikusi indulat fontos csupán belőle, amit Mándy Iván kivált vagy oly tartósan kiváltott.

Mivel, miért váltja ki?

Fel kell tételeznem, hogy nem a tehetségtelenségével, jellegtelen, üres írásokkal. Lélektanilag is képtelenség, hogy a művészi érték hiánya hosszan tartó, erős indulatra ragadjon; olvasmányaink során bizony túlságosan hamar kiégnénk. Az ellenkezője a valószínű: az indulat a tehetség és az érték felismeréséből fakad; pontosabban abból adódik, hogy a nyilvánvaló tehetség nem olyan értékeket hoz létre, mint amilyeneket szeretnénk, mint amilyeneket eddigi olvasmányélményeink alapján ízlésünk megszokott. Mándy mást csinál.

Hogy mit is? Sokan – köztük magam is –, sokat és sokszor beszéltek erről, megpróbálom egyetlen szálra felfűzve elmondani belőle azt, ami egy kurta bevezetésben elmondható.

Mándy Iván a prózaírás mestere: költő. A szó mai, modern, XX. századi értelmében. Vagyis hogy a prózában, a prózaírás eszközeivel elsősorban nem történeteket akar elmondani, hanem életérzéseket örökít meg. Mégpedig többnyire nem jól ismert, nyilvántartott életérzéseket, amelyeknek összefoglaló nevük van, hanem összetettebb, több színből kevert, az átélő elmélyítő vagy riadozó képzeletével, akár hisztériájával felnagyított életérzéseket. Ma már mondhatjuk így – hisz egyik-másik annyira az ő művészete révén tudatosult –: afféle mándysakat. Rendben van, bólint rá erre még a próza törvényeit betű szerint magyarázó kritikus is. Láttunk már ilyet. Megengedett eszköz a prózában ez a közérzetlíra a többi lehetőség mellett, azok hatását kiegészítve. Sőt az is előfordult olykor – folytathatja elmélkedését –, hogy nagyobb szerepet kapott a többi eszköznél. (No persze, nem a fővonulatban.) Ott van, ugye, Krúdy, ott van Gelléri Andor Endre, aki látomásaiban, „tündéri realizmusában” adott testet az életérzéseinek. De – és itt jön az a bizonyos örökös de – megengedhetetlen mégis, hogy a próza józan, tényszerű, mérlegelően objektív világában az alanyi érzés, a szubjektív ekkora szerepre tegyen szert. Így az a bizonyos kritikus.

Vita helyett lépjünk egy lépéssel közelebb Mándyhoz. Az Egyérintő című válogatott novelláskötete fülszövegében ezt írja: „Tizenhat-tizenhét éves lehettem, mikor egy fejelőmérkőzésen valamit észrevettem. Öreg csavargó ment át a téren, leült a padra és elaludt. Ez lett az első novellám.” Jellem és cselekmény híján az első verse is lehetett volna; vers, mint Hugo „öregje”, csillagképes köpenyével, vagy Rilke vak koldusa a Pont du Caroussele-en. Mándy így folytatja: „Amit írok, egy szelet a világból. Amennyit a reflektor kihasít a sötétből. Mint mikor egy gyerek az ablakon át az utcára bámul, s az előtte elvonuló látványból valamit behúz magának, hogy alaposan szemügyre vegye.” Azt hiszem, ez az: gyerek az ablak előtt: a megfigyelés, az átélés, a képzelettel tovább fejlesztés kivételes állapota. Tárgytalanul feszült, élményéhes és teremteni kész. Mintha az ember üresen is színig tele volna egy ritka, mozgékony, gördülő molekulájú elemmel, mely csobban, hullámgyűrűt vet, mint a tó, ha a felszínét valami éri. Hiszen mindnyájan emlékszünk rá, ezekben a gyerekkori hullámvetésekben kezdtünk valaha nem, nem írni, hanem belülről élni. És ez par excellence lírai állapot.

Az epikus élmény más természetű. Folyamatosabb, több benne az összetettség, a konstrukció, jellem, helyzet, történet, intellektuális következtetés elrendezett egyvelege. Butaság volna azt állítani, ez hiányzik Mándyból, hogy neki nincsenek jellemei, történetei, csak helyzetei. Igaz, lassan kibomló, szélesen hömpölygő epikai konstrukciói csakugyan nincsenek. Ám a behúzott és szemügyre vett elemeket ő is egybeilleszti – minél koraibb az írása, annál inkább –, de mindig is azzal a homogenitással, mintha a létrejött folyamat az ablak előtt játszódott volna le, s ő, a felajzott szemlélő nem is mozdult volna el onnan. És ezt, ha akarjuk, akkor szó szerint is érthetjük. Mert Mándy a kitekintő lírai állapotában ír, s nem a puszta látványt írja, a szabatos megfigyelést, hanem a meghosszabbított, feldúsított látomását. Azt, amit a látvány nyomán elébe rajzol a sebesen mozgó írói képzelet. Ha valaki éppen firtatni szeretné, történeteiben nemegyszer meg lehet jelölni azt a pontot, meddig tartott a látvány, hol kezdődik a látomás. A Kék dívány-ban például vagy a Szürke ló-ban. És persze a Kulikabát-ban is, mert azt aztán igazán nem nehéz kikövetkeztetni, hogy még a legelszántabb árusok se igen szokták a hosszan válogató vevőt ruhafogasra tenni, s beakasztani a többi eladó holmi közé. Ám akár van értelme, akár nincs ennek az inkább alkotáslélektani, mint művészi kíváncsiságnak, mely a műből a műre késztető mozzanatra visszakövetkeztet, annyi bizonyos, hogy Mándy tárgyi világának elemzésekor végleg zavarba jön. Megállapítani ugyan megállapíthatja, hogy Mándy látta csakugyan és méghozzá már-már felfedezői szemmel vette szemügyre azokat a bizonyos hólyagos, málló vakolatú falakat, azokat a rozzant lépcsőházkorlátokat, dohszagú kapualjakat, szűk, szomorú kis udvarokat, azt az egész Józsefvárost, amelyet annyi részvéttel és szeretettel néz, de itt már a látványról a látomást aligha tudja majd leválasztani. Miért? Mert Mándy eleve rávetíti a maga belső világát, lírai tartalmait a külső tárgyi valóságra. Úgy ábrázol, úgy fotózza a világot, mint az igazi filmesek. Nemhiába mondja valahol szövegében egy ifjú filmrendező. „A gang reggele, azt szeretném megcsinálni. Semmi más ne legyen. Csak a gang úgy reggel meg az üres lépcsőház… Képek a folyosóról, a lépcsőházról, az ajtókról. Ezzel hozom a lakókat. Azokat, akik még itt laknak és azokat is, akik már régen elköltöztek vagy meghaltak.” És Mándy hozza is valóban. Pontosan úgy telíti érzelemmel a tárgyi világot, úgy vetíti bele szubjektumát, mint az objektív költészet. Még a nézőpontja is azonos, lírája visszafogott, tartózkodó, érzelmet groteszkkel ellenpontozó.

Nem tud más eredményre jutni az elemzés: amit Mándy leír, azt látta. Odakint vagy önmagában. Vagy még pontosabban: odakint és önmagában. De vajon mit látott? Százszor elmondtuk már. Kezdetben a tereket, az utcák ődöngőit, a Józsefvárost. Ezt sikeresen annyira gombostűre tűztük, hogy a figyelemből a többire alig tellett. Például arra, hogy a szűk tematikáért megrótt író egyre szélesebbre veszi a tematikai köreit. A pályaszél szurkolóitól az írói pálya szélére szorítottakon át – hogy a látvány kínálta tematikát kövessem –, a fiatal igazságbajnokok (Csutak) és a fiatal tétován emésztődök (Mi van Verával?) körén is túl az emberi belső világ nehezen feltérképezhető látvány- és emléksoraiig. Ez az utolsó kör a legszélesebb, és könyvek egész sora kínálkozik példájának (Mi van, öreg? Egy ember álmai, A régi idők mozija, Zsámboky mozija). Az, hogy két mozikönyvet is említek, ne tévesszen meg senkit sem. Ezeknek a könyveknek a moziemlék csupán anyaguk. Lehetőség Mándy számára valami másra. A régi dívák és sztárok, akik a fiatalabb olvasóknak már nem is ismerősek, nem biográfiájukkal vannak jelen, hanem a múlt ködéből felmerült és messzemenően átformált emlékképek, nosztalgiák, tapasztalatok és sorsélmények töredezett darabjaiként. Az írón van a hangsúly itt, és nem a mozicsillagokon. S ha ezt tudva követjük nyomon újra Mándy Iván pályáját, kitetszik, hogy a konkrét valóságok köreiből indulva, hogy emelkedik egyre inkább az emberi létkérdések végső köreiig. Látványnak és látomásnak az élet egészéről valló egységéig, elrendező összegezéséig. Tipikus út ez: a lírai költő törvényszerű útja.

Tudom, hogy a fogalom félrevezető. A költőbe még egyre a romantika költőjét látjuk bele. A szép megszállottját. Pedig hol van már az a költő? És hol a romantikus költészet? A költői? A XX. századi költészet rég szétbontotta már a „szép” lírizmus szépségeszményeit. Verse megtelt prózai elemekkel, hétköznapi szavakkal, feszélyező vagy éppen viszolygtató dolgokkal, olyanokkal, amelyekből éppen a legnehezebb lírát csiholni. Mándy ezeknek az antiromantikus költőknek a társa. A mindennapi, a gyakran kínos vagy formátlanságával megütő dolgok lírikusa. A valóságunké.

Hogy aztán egy korban, amikor a költészet megtelt úgynevezett prózaelemmel, amikor, ahogy Kosztolányi mondja, prózára szerelte a verset a költő, jogosult-e akkor viszont az epika bizonyos lírai telítődése? Ugyanolyan, a kort kifejező antiromantikus színezetben. És továbblépve, lehet-e vajon egy ilyen lírával telített epikus életművet kritikailag ugyanolyan finom, jelképeket megfejtő, áttételekre felfigyelő módszerrel elemeznünk, mint amilyennel a költők művéhez közelítünk? Nem tudom, nem vagyok a műfaji törvényeknek és babonáknak avatott szakértője. Annyit tudok csak, hogy Mándy Iván, ha költő, ha nem, prózánk egyedülálló, nagy művésze.

Radnóti két dedikációja

Már nem tudom, hol és hogyan barátkoztunk össze, vagy hogy pontosabb legyek: miért vett a pártfogásába. Csak azt tudom, hogy 1938 telén felhívott magához, megajándékozott egy kötetével, a Meredek út-tal. Húszéves voltam, az első cikkeimnél tartottam. Ő harminc és ismert költő: időben, térben kifejezhetetlen távolság. A verseit már gimnazista koromban ismertem. Egy kötetét, a Medvetánc-cal együtt, már 1934-ben kezembe nyomta egy szegedi barátom. „Ne Babitsot és Kosztolányit olvasd, hanem Radnótit és József Attilát – mondta –, ők az igazi költők.” Ügyetlenebbül nem is ajánlhatta volna őket egy Nyugat-rajongó diáknak. Persze hogy Radnótit csak később szerettem meg. De akkor, 38-ban már régen túl voltam az első idegenkedésen, sőt egyre fokozódó vonzódásomba csöpp túlzás is vegyült. Az a túlzás, amelyet az olvasók világából hoz az ember, akik a tehetségben a rendkívülit, már-már a héroszt szimatolják.

Ott ültünk hát a Pozsonyi úti lakásban, az egyetlen szoba hátsó szegletében. Fifi, a felesége nem volt otthon. – Írtál valamit? – kérdezte. Restelkedve bólintottam rá. Miközben húztam elő a kéziratot, odakint csöngettek. Radnóti megrezzent. – Mi lehet az? – Vártunk. A csöngő újra megszólalt. Feszengve nézett rám, s aztán kényszeredetten kiment ajtót nyitni. Odakint az előszobában hosszan beszéltek. Közben én a szobát néztem, s a könyveit. Jól tudom, hogy az emlékezet csal. Utólag visszagondolva, mai szemmel, egyszerű és talán szegényes lehetett az a szoba, de nekem a telje volt mindannak, amire vágytam. Egy életmód, egy életforma légkörét hozta, melynek küszöbén tibláboltam.

A hosszanti fal mellett egy könyvespolc húzódott végig. Egy nagy, nyitott polc, világos fából. A többi, az a két-három félmodern ülőbútor egy kisasztalkával, a világos huzatú ágy, néhány kép meg terítő, amely egy asszony diszkrét, otthontteremtő jelenlétére utalt, szinte alig számított. Mert a rengeteg könyv volt a jelkép. Odakint még mindig beszéltek. Majdnem találomra kihúztam egy kötetet, Dsida verseit. Csak a nevét ismertem. A Kálváriá-ra nyitottam rá. Éppen a végére értem, mire Radnóti belépett. „Valaki föl, a csúcs felé tart, hogy önmagát feszítse meg.” Az arca feszült volt, erős szálú, hullámos haját hátrasimította. Ránézett a könyvre. – Jó költő – mondta. – Nagyon jó, ismered? – S csak aztán tért rá arra, ami feszélyezte. – Tudod, én ilyen csöngetésre nem szoktam ajtót nyitni. Mert mindig jönnek. Csak ha valaki tudja a jelt. Három rövid csöngetés, akkor nyitok. De még jobb, ha előzőleg telefonálsz Fifinek. Azért persze jegyezd meg, három rövid.

Nyúlt a kéziratomért. Tollal a kezében olvasta, rögtön ajánlgatva javítási javaslatait, pedig elég hosszú írás volt. Amiben megegyeztünk, maga írta bele. Világosan olvasható, minuciózus, tiszta írása volt. Esztétikus, szerény és mégis egyéni. Ma már tudom: ez a mondatról mondatra való javítgatás egyike a legnagyobb segítségnek, amit induló író az idősebbtől kaphat. A könnyed, közérthető fogalmazásnak megvannak a maga fogásai. Egy rejtett érzék dolgozik bennünk, arányokat szab meg, kapcsolatot teremt az előzményekkel, kigázoltat a gondolati homályból, megállít a túlbonyolítás veszélyei előtt. Ez az érzék fejleszthető. Fejlődik a puszta gyakorlattal, meg el is lehet lesni mások fogásait. Mégis a leghatásosabban akkor alakul, ha az ember a saját példáján, a saját baklövésén tanulja meg, mások útmutatása nyomán, a szakma úgynevezett míves titkait.

Radnóti szerette a mívességet. A versein és a műfordításain ott a kikalapáltság, a nagyon is minuciózus megmunkálás jegye, amely a szép hangzásért nemegyszer még a gondolaton is alakít, egy árnyalattal eltolja ízlés-eszménye irányába. A Meredek út-ban engem akkor költői világának, szelíd emberségének éppen ez a míves megfogalmazása ragadott magával. Reménytelenül irodalmár voltam, csak sokkal később jöttem rá, hogy az irodalmiasság – még magas fokon is – az irodalom halála. S csak akkor vált valódivá Radnóti-szeretetem, amikor a Tajtékos ég második részében újból megszerettem azt a Radnótit, aki már stilizáció nélkül tudta írni élményei közepét.

De ez később volt, már a halála után.

Utoljára egy nappal a német megszállás után, 1944. március 20-án jártam nála. (Vannak dátumok, amelyeket az a nemzedék, amelyik átélte, nem feledhet el soha. Napok, amelyekről, bármennyi is jön utánuk, még azt is tudjuk, borult volt-e az ég. Olyasféleképpen, ahogy történelmi tény, hogy 1848. március 15-e délutánján esett az eső.) Két éve katonáskodtam akkor. Odalent a Muraközben, ahol szolgáltam, egy főhadnagy fölállíttatta a gépfegyvereket a határon, a németekkel szembe. Aztán jött egy telefon, s a németek ott is bevonultak. Másnap hajnalban értem Pestre, kora délután csöngettem be (három rövid) Radnótihoz. Hogy mi volt akkor az idegekben, fölösleges elmondani, aki átélte, tudja. Aki nem élte át, abban legfeljebb távoli képet lehet felkelteni. Nehezen beszéltünk, a beszédhez is kell a jövő, és Radnóti tudta a sorsát. Nem, nem hamisítok, nem a verseiből „emlékszem”, vagyis emlékezni vélek a szavaira, hiszen évek óta tele voltak sorai a halál előérzetével. Úgy mondta, amint bekövetkezett, a munkatábort, a deportálást. Nem voltak illúziói. Nekem sem voltak, azért mentem hozzá, hogy iratokat kínáljak neki, ha már, amire igazán szüksége lett volna, búvóhelyet nem tudtam kínálni. Elutasította. Emlékszem a szavaira, a pátoszt ellensúlyozó vállmozdulatára is. – Nézd – mondta –, ha különös is, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Egy puskalövés nélkül! Mi lesz ebből az országból?

Próbáltam érvelni: a saját sorsára gondoljon. Hajthatatlan volt. Úgy rémlik, azt fejtegette, hogy úgy sincs kiút ilyen körülmények között. S hogy elterelje a beszélgetést, az én dolgaimról kérdezgetett. Mondtam, hogy megnősülök.

Meglepődött, úgy érte a szó… de hagyjuk a hasonlatokat. Neki a bakancs meg a pokróc volt a gondja, s ezért zavarba jöttem – ha kicsit fölöslegesen is. De akkor ő már a könyvei között kutatott. – A Válogatott versei-m megvan? – Nincs. – Előszedte. – Várj csak, hát az Ikrek hava? – Hosszan keresgélt a könyvespolc alján, az Ikrek hava valahogy nehezen került elő. – Ezeket már kettőtöknek dedikálom. – A hangja meleg volt, a mosolya szerénykedő: – Hadd adjak én is valamit.

Búcsúzáskor még felirattam vele a katonai címemet. Hátha meggondolja magát.

De nem írt.

Ősszel, amikor újra Pestre kerültem, ő már Szerbiában volt. S ami történt, tudjuk.

Rónay György halálára

Ismét egy nagy író távozott el közülünk. Halálával megtetézve és újra feltépve az év halottai miatt még egyre friss sebeinket. Olyan író, aki ha látványosan nem is állt az emlegetett nagyok között, a hírverés reflektorainak kiemelő fénypászmáiban, de a tiszta értékek rejtett pódiumán mindig is elöl állt, a legelsők között. Olyan író, aki némileg az írók írójaként élt és alkotott, de aki hihetetlenül termékeny életének eredményeként, egy roppant gazdag életmű birtokában olyasféle átváltozásra képes, mint halálával Kosztolányi. Évek, sőt évtizedek telhetnek el azzal, míg hagyatékát felmérve, művének ma még eltakart rejtekeit bejárva, teremtése minőségének szuggesztiójára nemzeti közkinccsé érik az, ami ma inkább csak kevesek kincse. Megpróbálom elmondani, hogy miért hiszek ebben.

Rónay György egyetemes író volt. Az a szó többirányú értelmében is. Egyetemes elsősorban olyképpen – s ez elég ritka manapság –, hogy az irodalom minden műfajában magas szinten tudott értékeket teremteni. Költő volt, regény- és elbeszélésíró, irodalomtörténész, esszéista és kritikus (sőt publicista is) és persze műfordító, kiválók közt is talán a legkiválóbb. Szántszándékkal emeltem ki a műfajok közül az utóbbit. Nem mintha magam is ezt tenném a csúcsra, hanem mert eszembe jutott, hogy annak idején a Szép Szó-beli híres nekrológjában Ignotus Pál is ilyesféleképp mérte fel Kosztolányit, a fordítói művét becsülve a legtöbbre. Egyetérthetünk-e ma ezzel a különben jó szándékú és tartalmas Ignotus-esszével? Ugyan! Nem is a Rónayval egyidőben elhunyt Ignotus Pál érdemei kisebbítésére hozom fel a példát, hanem a kortársi vakság tágas lehetőségeire. Arra, hogy az eredeti műfajokban az eredeti alkotás szerencse, kordivat, korízlés dolga, hogy nyomban felszívódik-e. Másik példát is mondok, és megint csak Kosztolányiról: az ő regényeit – ma már mind közkincs, klasszikus – a Nyugat második nemzedéke (a közvetlenül befogadó irodalmi közvélemény) csak afféle belletrisztikus, ügyesen szórakoztató írásoknak tekintette. Lehet, hogy a magam vaksága viszont, hogy Rónay eredeti művéből egyfelől a költő, másfelől az esszéista-kritikus-irodalomtörténész vonulatra tenném a hangsúlyt, s regényeinek sorozatát, melyből nem egyet filmről is ismer a közönség, s melynek utolsó darabja (A párduc és a gödölye) éppen ezekben a napokban, már posztumuszan jelent meg, még nem látom át a maga egymásra épülő egészében. Ezt pótolni majd az érlelő, alakító jövő feladata. De azt tudom, hogy a költő… (hiszen több ízben is igyekeztem számot adni versgyűjteményeiről, egyre jobban értve, egyre erősebben hatalmába kerülve lírája vonzóerejének) és azt tudom, hogy az esszéíró, a kritikus…

De még mielőtt a részletekhez közelednék, hadd lépjek vissza az egyetemességhez. Az, hogy egy írónak mi a műfaja (egy műfaja van-e, vagy több) nem pusztán a kifejezés adottságainak a kérdése (az alkaté, a megfigyelésmódé, a világ alanyi vagy tárgyiasító felfogásáé, vagy mondjuk a formakészségé). Megkockáztatnám azt a megállapítást, hogy a több műfajúság különböző, egymással szoros közlekedésben álló magas művészi tudatszintek következménye. Valami igen magas egység vagy szintézis. Műfajok feletti külön műfaj. Van benne – megnyomva a tollat – valami goethei, a klasszikus egyetemes teremtésnek legalább egy szikrája; korszerű hasonlattal élve: irodalmi öttusázó készség. Mindenesetre olyan képesség, amely a világból az író felé áramló, a benne élményi szintre érő benyomásokat nem kénytelen egy-egy műfaj korlátai szerint megszűrni, egy részüket a művészi kifejezésből kizárni – mert bár korunkban oldódnak a műfajok határai, minden azért egyikbe sem fér bele. Amikor azonban Rónay Györgyről azt mondom, hogy egyetemes, nemcsak azt állítom róla, hogy az írás művészetén belül a számára adott élményvilág teljes kifejezésére törekszik, hanem ennél valamivel többet. Azt, hogy az egyaránt hasznosított különböző művészi tudatszintek kölcsönhatása következtében egész művét jellemzi az emberi-művészi tapasztalatkincs szolid kimunkáltsága. Az apró élettényektől és a tárgyi részletektől kezdve az eszmei szféráig elérő, klasszikusan átvilágított világkép.

Persze az egyetemességre – s itt bukkan elő a fogalom jelentésének másik értelme – egy idegen nyelvű szinonimát is használhatnánk: azt, hogy katolikus. S ezzel már benne is vagyunk abban a problémakörben, mely némileg magyarázza, hogy ezt a nagy írót miért nem állította az irodalmi élet oda, arra a helyre – úgy is mondhatnám, a hivatalos megbecsülés és elismerés ellenére –, amelyet olvasói egyenként többnyire természetesnek tartottak volna; éspedig világnézetüktől függetlenül. Nem tudom, szabad-e egyáltalában egy szükségszerűen hevenyészve írt nekrológban ilyen nehéz, ilyen csontig metsző kérdést említeni. De a vele való küzdelem számomra nem általános elvi kérdés, hanem személyes ügyem. Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, befolyásolja-e olvasói élvezetemet, egyetértésemet Rónay György katolicizmusa. Megfontolt, ellenőrzött válaszom az: nem befolyásolja. Még annyira sem, mint Mauriacé vagy Graham Greene-é. Miért? Mert az a katolicizmus, amely sohasem dogmaszerűen, sohasem kipolcolva, hanem mint egy rejtetten munkáló szemlélet van jelen műveiben, annyira letisztult, annyi tudós okossággal átvilágított, hogy semmi köze sincs ahhoz, amit mi köznapian úgynevezett vallásos szemléletnek nevezünk. Ha szabad így mondani, tautológiával: egyetemes katolicizmus. Vagyis hogy az emberi együttélés olyan etikai princípiumait foglalja magába, amelyeket az emberiség előrejutásán fáradozók a régi időktől a mai időkig – álltak bár a legkülönbözőbb eszmerendszerek alapján – magukénak vallhattak és vallanak.

De ha már az egyetemesség két értelmezését ide iktattam, nem kerülhetem el, hogy ne említsem a Rónay Györgyre éppoly jellemző harmadikat is. Humanista tulajdonságot nevez néven ez is, régi hagyományban gyökeredzőt, de amely századunkban, a nyugatos irodalomban leginkább Babits magatartásában testesült meg. Jelenti pedig a problémalátás rendkívüli szélességét, a bejárt területek teljes világot reprezentáló gazdagágát. A szellem pályájának szinte képtelen fesztávolságú ívelését. Ha belelapozok Rónay számra is meglepő, legalább falpolcnyi esszé-oeuvre-jébe – a magyar esszéirodalom egykor majd általánosan élvezett és tanított műveibe –, akkor a felmerülő témák sokfélesége máris érzékeltet valamit abból a teljességigényből, amely szellemét nyugtalanul űzte. Van itt filozófiai, vallástörténeti, nyelvészeti, irodalomtörténeti értekezés, a társadalomtörténetre alapozott filológiai pontosságú munka egy-egy korszakunk irodalmáról, egy vaskos kötet a műfordítás kérdéseiről, egy-egy könyvet kitevő portré nagyjainkról, francia és olasz reneszánsz líra, majd a modernek arcképcsarnoka (Rimbaud-tól Supervielle-ig) és így tovább felsorolhatatlanul egészen a Jelenkor hasábjain most közlés alatt álló József Attila-monográfiáig, mely József Attila-irodalmunk örök kárára, felébe-harmadába abbamaradt. S amit nem mondtam még, mert nem tudtam a mondatba belegyűrni, itt van az utóbbi harminc év eleven magyar irodalmának rendszeres feldolgozása, az Olvasás közben című kötet, az, amit a rengeteg önálló mű mellett a gyakorló kritikus szinte mellékesen létrehozott. Páratlan összkép ez jelenkori irodalmunk kiemelkedő jelenségeiről, könnyed és olvasmányos, mint Szerb Antal, megbízható, mint Schöpflin Aladár. A műelemzés olyan felsőfokán és a láttatás olyan világosságával, melyre csak a műveket belülről élő, az alkotás folyamatát mindennapi gyakorlatából ismerő költő és író képes; s az is csak akkor, ha olyan önmegtagadó megértéssel, mondjuk ki, alázattal helyezkedik bele minden lehetséges kifejezésmód, minden stílus külön értékvilágába, mint amilyennel Rónay György helyezkedett bele. Nincs okom titkolni: kritikusi pályatársként mindig is kalaplevéve, de irigységgel bámultam ezt a teljesítményt, s benne láttam a maximumát annak, amit jelenkori kritikánk az új értékek felismerése, tudatosítása és helyretevése terén létrehozott.

Végül valamit a személyéről is, aki elment, s akit már csak a művek éltetnek tovább. Öt évvel ezelőtt a hatvanéves Rónay Györgyöt felköszöntve, ezeket írtam: „Valaha rég, személyes ismeretségünk előtt, Rónay György számomra egy csodált csillagvilág része volt magasan az ég ívén fölöttem. Sok csillag kihunyt azóta azon az égbolton, sokról kitetszett, hogy kölcsönzött fénnyel ég. De Rónay Györgyről több, mint negyedszázados barátság után se mondhatok mást: ha az asztal mellett beszélgetünk, akkor is felnézek rá.” Most, hogy a beszélgetésnek vége, s ő valóban a magyar irodalmi égbolt saját fényű csillagává lett, még valamit ehhez hozzáfűznék. A fiatal vagy az irodalmi életről mit sem tudó naiv olvasóban elevenen él egy elképzelés az író feddhetetlen erkölcsi tisztaságáról, mely abból az ösztönös képzetből származik, hogy a tehetség és az erkölcs egy tőről fakad. Sajnos, tapasztalnunk kell még a legnagyobbakon, az ő esendőségükön is, ritkán fakad egy tőről. De Rónay György tiszta, becsületes embersége, nyitottkönyv-élete ezt az ősi és gyönyörű hitet erősíti bennünk.