Arnold, a bálnavadász

Mándy Iván külön világú és egyedi eszközű író, aki eredeti és sokak számára utat nyitó művet hozott létre. És ami érdekes és ide tartozik: nemcsak az úgynevezett felnőttirodalomban, hanem még a gyerekirodalomban is. Csutak-sorozata (négy kötet) és a Locsolókocsi című regénye csak Erich Kästner sikerével párhuzamosítható, népszerű és értékben a klasszikusokkal vetekvő alkotás.

Az Arnold, a bálnavadász megint egy igazi Mándy-regény – a gyerekeknek vagy gyerekeknek is. Olyan regény, melynek cselekménymagja látszólag egy semmiség. (Egy Arnold nevű rozzant babát Ági nevű gazdája ottfelejt egy mosdóban: megtalálja egy másik kislány, Csimu, birtokba veszi, mamájával összeöltögetteti, jó barátságban él vele, majd egy napon megunja és kihajítja.) Igen, de ez a banális semmiség hogy van felöltöztetve, milyen gazdag képzelettel kiszínezve, mennyi lírával és humorral átszőve, mennyi élettapasztalattal, gyermekismerettel megspékelve! A valójában kicsiknek való babatörténet a felöltöztetés során átalakul: általános érvényűvé válik, a szeretet sorsát, pályaívének paraboláját ábrázolja. Olyasféle korosztályhoz nem kötődő irodalommá válik, melyre azt szoktuk mondani: igaz, igaz, persze, tudjuk, hisz igazából nem gyerekolvasmány, de azért a gyerekolvasók kedvence, mint A kis herceg vagy Weöres Sándor „gyerekversei”.

Mándy új regényében nem úgy vette tekintetbe a gyerekirodalom követelményeit, mint a három Csutak-könyvében, hol azért a cselekménybonyolítás alkalmazkodik a kiskamasz olvasók cselekményigényeihez. (Vagyis önmagában is érdekességet rejtő eseménysor előadásáról van szó.) Itt viszont, mint a Csutak és gyáva Dezső-ben, nem cselekményes történetelemekből áll egybe az össztörténet, hanem egymástól látszólag független (főleg hangulatilag rímelő) elemek sorakoznak egymás mellett, melyeknek tartalma végül is összeadódik. Mindjárt világosabban fogunk látni: a főkérdés a regény cselekményét tekintve az, hogy vajon régi környezetéből kicsöppenve, megragad-e új gazdájánál, Csimunál, ez a kétes külsejű Arnold. Vajon kitűnő belső tulajdonságai következtében megszereti-e Csimu? Vagy várja őt is az elhasznált, kinőtt babák temetője, a szemétdomb? Vagyis Mándy, ha felnőtt szemmel mérlegeljük, a rokonszenv és a szeretet titokzatos keletkezéséről és éppoly titokzatos elmúlásáról ír. Nehezen megfogható, emberségünket mélyen érintő, felnőtt-témáról; és kesernyés tapasztalatait nem is hajlandó közben elkendőzni.

Hogy lesz mégis regényéből gyerekregény? Nem, nem úgy, hogy a főszereplők babák és az emberi főhősök: gyerekek. Hanem úgy és azért, mert az egész regény közlésmódja a gyermeki animizmus teljes elfogadásán és mély művészi kiterebélyesítésén alapul. A regényben csakúgy, mint a gyerekképzeletben, nem válik ketté az eleven és a holt (tárgyi) világ, hanem minden él, s a szereplő babák hosszú-hosszú (és érdekes) történetekkel rendelkező emberek. S így a regény tulajdonképpeni teste Arnold meséiből áll, beszélgetéseibe beleszőtt múltjáról, kalandjairól, tapasztalatairól.

De ez így (még így is) egysíkú képzetet kelt. Mándy nemcsak a babáknak teremt külön világot ezzel az irodalmi ábrázolásba bevitt animizmussal, hanem külön világot teremt a szereplő gyerekeknek is. Ágija (Arnold első gazdája) vagy Csimuja más gyerek, mint amilyenekhez szokva vagyunk a gyerekkönyvekben; felfedezésszerűen más, s a mi céltudatos és megnevelt gyerekhőseinkhez képest sokkal több azonosságot mutat a valódi gyerekekhez, kiknek el-elrévülését, képzeletmozgását felnőtt racionalizmusunk csak botladozva tudja követni. Mándy – mint Weöres Sándor – épen őriz magában valamit, mindnyájunk által apránként elfeledettet a gyerekvilágból. A képzelet friss, merész mozgását például, mely nála egyrészt (főként) vigasz, sőt kisebbrendűségi kompenzáció, másrészt látványos érzelmi kifejezés. Ez már a Csutak-könyvekben is fölmerült, hiszen mi más volna Csutak, mint egy kis sértett igazságtevő, aki nem kevesebbet, a világ rendjét akarja korrigálni. Itt, az új regényben, Arnold a sértett igazságkereső, a humanizálás megszállottja; a gyerekek rajza viszont sötétebb tónusú: „irracionális”, rendkívül találó mélyvilágukat bizony színezi a kegyetlenség is. A regény végkifejletében a kihajított babák ezért is keresnek maguknak több, állandóbb szeretetet – egy gyönyörű szürreális ötlet útján: egy kóborló zsiráf nyakán át a holdra kapaszkodva.

Vagyis hogy azt kell ismételnünk itt, amit gondolatmenetünk elején mondtunk: Mándy Iván, a magyar próza mestere a gyerekeknek is igazi Mándy-könyvet írt; írásművészete hasonlíthatatlan magas szintjén gazdagította a magyar gyerekirodalmat.