Mese a meseíróról

Két népszerű meseregény az ürügye ennek a mesének. A kicsiknek és a nagyoknak egyként élvezetes: Pacsaji csalafinta kalandjai és Futyuri, mint detektív. Hőse pedig maga a meseregényíró, akinek stílszerűen az ő műfajában mondjuk el a történetét. Íme hát a mesénk:

Volt, hol nem volt, régestelen-régen, vagyis hogy a harmincas évek végén, élt egyszer Budapesten egy angyali kamasz. Vékony, sovány, Botticelli-arcú fiú volt, örökké mosolygó, örökké tréfálkozó. De hát, istenem, a nagy jó dolgában volt is neki elegendő oka tréfálni meg mosolyogni. Hiszen naphosszat mosolyoghatott azon, hogy neki mindig foszlott az inge, rojtos a kabátujja, tréfálózhatott sorra a barátaival, hogy ha megkordul a gyomra, neki mindig hiányzik nyolc-tíz fillére az ebéd- vagy vacsorapénzből. Megtehette, mert igazán nem volt semmi más jószága a kerek egy világon, mint a ficánkoló jókedve. Abból viszont volt neki bőven. Mása sem volt. Még neve sem. Mert azt, hogy Végh Gyögy lett, akit boldog-boldogtalan ismert az egyetemen és a diákmenzák környékén, azt is ő csinálta. Mostoha évei után, melyekről igazán megrendítően számol be Mostoha éveim című regénye, egyszerűen kibújt a neki jutott lelencgyereknévből, s hadd mondjuk egy mesébe csöppet sem illő fordulattal: megteremtette önmagát.

De térjünk vissza egyelőre a meséhez. Végh György hát ott bolyongott örökösen az egyetemek környékén, megnevettette a komor filoszjelölteket, elbolondozott a lányokkal, megtréfálta a méltóságukra adó pedellusokat, játszotta a maga színházát. Ha valaki szembejött vele az utcán, a folyosón, ha többen álltak egymás mellett a tanteremben, a kamasz Végh György máris felemelte a hangját, pózba vágta magát, színházi nyelven szólva: belépett, s kezdetét vette a bohókás előadás, melynek ő volt színésze, rendezője, dramaturgja egy személyben.

És ez a kamasz persze verseket írt. Szép, csiszolt, megkapó verseket. Hangulatukban távolról ott lebegett Kosztolányi Dezső bája és Dsida Jenő édessége.

 

Most húszéves vagyok, s karomban nem voltak még a lányok boldogok, pedig talán harmincéves koromban már élni sem fogok.

 

Így írt, ilyen édes-búsan; életvidám, boldog rímekben zengte a fiatalkori halálszorongást. S ami a lányokat illeti, talán nem is hiába, nem is hatástalanul. S ami fontosabb, nem hatástalanul az irodalomszerető mindkét nembeli ifjúság és szintúgy a szerkesztők szempontjából sem. A Szép Szó és a Vigilia hamarosan költővé avatta Végh Györgyöt. S ő pedig egy ívvel kezdte járni a várost, előfizetőket gyűjtött az első kötetre, nevetve, két tréfa közt vágta zsebre a jövendő kötet árát, melyet a gyanakvó aláíró máris elveszett pénznek hihetett. Pedig nem volt az. Mert, hipp-hopp, abrakadabra, egyszerre csak megvolt az első kötet, az emlékezetesen friss hangú Havas éjszakák, s ahogy az idő sebesen szállt, megvolt a második és a harmadik is. Aztán – hadd meséljük tovább – eljött az első szabad könyvnap is, és Végh György a Múzeum körúton egy asztalka mellett maga árulta saját könyveit. Már volt vagy hét-nyolc kötet. Könnyedén, játékosan, feszengés nélkül. Megszólítva a járókelőket, odacsődítve a könyveihez boldog-boldogtalant. Ki hitte volna: a mókázás nemcsak természete volt, hanem a vértje is. Nem is lehetett volna ezt másképp végigcsinálni.

Persze az igazi mesehős legalábbis sárkányokkal küzd meg. Ne nagyon hiányoljuk. Végh György mesetörténetében is megjelent a sárkány. Nem a nyomor volt, nem a szegénység, hozzá volt ahhoz ő edzve gyerekkorától, hanem az irodalom azóta tovatűnt elkomorodása. Egyszeriben nem lehetett többé játékosan, könnyedén vagy akár könnyelműen, szótól ittasodva beszélni egy rimbaud-i kamaszvilágról. Arról illett beszélni sokkal inkább, arról a nyomorról, mindennapos küszködésről, szenvedések és megaláztatások soráról, amelyet lelencgyerekként Végh György csakugyan átélt. Csakhogy ez számára nem volt verstéma. Az ő verse a valóságot csak szűrve, stilizálva viselte el. Hagyta hát, hogy mások írják meg, ő maga még a versírást is abbahagyta.

Ugye, milyen egyszerű minden a mesében? Pedig hogy egy szépen indult költői pályát abbahagyni mégsem egyszerű, abba érdemes volna egy kicsit belegondolni. De hát – hogy a mesénél maradjunk – hősünk azért mégsem állt egészen félre, a veszedelem elől nem futamodott meg. Amit angyali kamaszként kezdett, azt folytatta, meseregényekben éltetve tovább a mókás kedvű angyaliságot. Egyik ismert könyve, Pacsaji csalafinta kalandjai egy rókáról szól. De hát ugye, igazán nem kivételes ötlet a ravaszdi rókáról regényt írni? Csakhogy nem a miről szól itt a kérdés, hanem a hogyan-ról. Nézzük csak. A meseregény színhelye egy stilizált, emberivé tett erdő, szereplői emberi tulajdonságú állatok. Nemcsak úgy beszélnek és gondolkoznak, mint mi, bennünket karikírozva, hanem még emberi nevük is van. És itt kezdődik a játék, itt szólal meg ismét a bujdokló költő. Az erdőben ugyanis Bagoly Tóbiás volt az anyakönyvi hivatal vezetője, akinek az ábécés könyvön és a Tolnai lexikon első kötetén kívül (ezt az első kötetet valamikor az egész világ ingyen kapta meg) volt egy réges-régi naptára is. Abból nézte ki a neveket az újonnan születetteknek. És előszeretettel ilyen neveket keresett ki a naptárból: Adalbert, Alfonz, Alfréd, Amália, Anasztáz, Arnold, Aurélia. Azt persze nem tudta Bagoly Tóbiás, hogy melyik a férfi és melyik a női név, mert az nem volt odanyomtatva a naptárba, és így bizony előfordult, hogy egy bocikislányt Ferdinánd Kolozs Kleofásnak keresztelt el, egy kisfiú mókusnak pedig a következő neveket adta: Szerénke Rebeka Borbála Boriska Blanka. Mert akit szeretett, annak sok nevet adott. Saját csemetéjét merő feledékenységből kétszer is beírta a könyvbe. Így lett szegény Bagoly Tivadar Tihamér (tehát így is helyes), másodszorra Bagoly Tihamér Tivadar (tehát így is jó). Ennek a sajátos anyakönyvvezetésnek a következtében indul meg és halad rengeteg bohókás vagy okos ötleten át a szavakkal és a szavak hangulatával való játék, amely végigvezet, természetesen sok-sok kitérőn át, csalafinta Pacsajinak az erdőből való kiűzetéséig. Tetejében a szerző Pacsaji üldözésének legizgalmasabb pillanatában beleiktat a könyvbe egy teljes újságot, a Bagoly Tivadar Tihamér, így is helyes, és Bagoly Tihamér Tivadar, így is helyes, teljes Erdei Híradó-ját az ő sajátos helyesírásában (melyet a szerző nyomban játékosan széljegyzetel és korrigál); egy újságot vezércikkestől (persze Pacsaji ellen), tárcástól, riportostól, versestől és hirdetésestől (mind-mind Pacsaji ellen). Hadd idézzünk is valamicskét e híradó Vegyes rovat-ából, a nyelvi játékosság néminemű érzékeltetésére. Tehát:

„Ötszáz darab cipőt vennék alkalmi áron, jó állapotban, a magam, feleségem és három kiskorú gyermekem részére. Százlábú Luca Lőrinc Ludmilla, aki Pacsajihoz nem hajlandó betenni soha egyetlen lábát sem.” Vagy: „Nagymosást minden mennyiségben vállal: Mosómedve. »Egy hét alatt szebb lesz, mint a Patyolat« – jeligére a főkiadóban. (De Pacsajit tisztára mosni nem vagyok hajlandó.)”

Ugyan kérem, mondhatja valaki a komoly felnőttek közül, gyermekes ötletek ezek, merő nyelvi játszadozások. De hiszen gyerekeknek szóló könyvről beszélünk, és éppen azt szeretnénk érzékeltetni, ami benne a legfőbb, a legpompásabb találmány: a nyelvnek mint nagyszerű játéklehetőségeknek a felfedezése és a gyerekekkel való felfedeztetése. És ahogy nincsen olyan apa, aki ne ülne le egyszer-kétszer gyereke kisvasútjával játszani, nincs olyan felnőtt sem, akit ideig-óráig ne ragadna magával a nyelv furfangos játéklehetősége, ne örülne, ha egyik-másik vékony könyvecskén mulattatón, derűsen ez a játék húzódna végig. Mert persze nem árulunk el titkot, ha elmondjuk, ez a játékosság, ha némileg más színezetben, más alapon, adja meg a varázsát Végh Gyögy nemrégiben megjelent másik meseregényének, a Futyuri, mint detektív-nek is. Ez adja meg az azóta megjelent harmadiknak, negyediknek, sőt ötödiknek.

De elég. Azt mondtuk kis mesénkben, hogy volt valaha egy örökké mókázó kedves kamasz, akinek tündéries verseibe stilizáltan, egy gyermeki lélek szűrőjén át tört csak be a valóság. Ez a játékos lélek sok-sok év után most meseregényeket ír a gyermekeinknek és bizony nekünk is. Éspedig sikerrel, irodalmi rangon. Kis mesénkkel nem is akartunk mást, mint hogy ennek a megérdemelt sikernek elmondjuk az eredetét, s föllebbentsük a fátylat: milyen küzdelmes írói pálya van néhány derűt fakasztó, jó könyv mögött.