Mészöly Miklós meséi

Mindnyájunk ifjúságában akad néhány gyönyörű meseélmény. De ha összevetjük őket, legtöbbjüket bizony közös művek fakasztották. Mert aránylag vékony az emberiség irodalmi mesekincse. Ha regénnyel tele lehet tölteni (épkézláb regénnyel) egy jókora könyvtárrengeteget, a mese megfér szinte egy polcon is. És persze nemcsak azért, mert rövidebb. Első pillanatra tán érthetetlen is, mennyire nehéz mesét írni, mármint igazi mesét, olyat, amely nem az ismert motívumok újabb felöntése. A műfajban kell rejtőznie valami ellentmondásnak, legalábbis a mai író számára. Mert az író napjainkban hiába teremt meséjével úgynevezett elbeszélő prózát, alig élhet közben szokásos eszközeivel, legsajátosabb epikus képességével. Nem teheti egyedivé történetét jellemekkel, s nem öltöztetheti fel, vagy csak csínján, valóságmegfigyelései sorával. A mese eredetileg ősjellemekkel „dolgozik”: gonosz mostohával, boszorkánnyal vagy általános jellemképekkel (zsugori uraság), és a való világ is inkább csak ősképletekben jelenik meg benne. A rengeteg erdő, a rettenetes fergeteg egytől egyig elvonatkoztatás, amelyet nemigen szabad egyedivé tenni, hogy egyszerivé válva elnehezítse a valóságból való kilépés, a csodába való átlendülés ívelését. Így a mese bármennyire epikus műfaj a történetszövésen túl, alig kíván írójától epikus tehetséget, hanem annál inkább – hogy világa megálljon – lírát követel tőle, lírát!

Furcsa dilemmát old meg tehát a meseíró: elbeszél – s mégis nyelvi erővel, stílusötletekkel, költői leírásokkal, formai ügyeskedéssel (mind lírai eszközök ezek a stilisztika szerint) hiteti el történetét: teremti meg a mese sugallatos hangulatát. Minden mese szinte mondatról mondatra való, túlnyomóan lírai mutatvány s a konkrét, reális elem alig több benne, mint amit a vers elbír. De aki ennyire lírikus, mint a meseíró, miért nem ír ma verset? Miért tagadja meg magától a lírai kifejezés természetes jutalmát: az áttételek nélküli önfeltárást? Ha pedig elbeszélő inkább, akkor miért mond le (pedig a mesében le kell mondania) a való világ megismertetésének élvezetéről, arról az örömről, amely egy-egy jellem, sors vagy élethelyzet megmintázásából adódik?

Valahol itt a nyitja, hogy csak kevés író szereti a mesét. Szemérmes, magát rejtő és mégis lírai kedély kell hozzá, olyan, mint Andersen volt, aki bújtatottan tudott csak vallani, mert hiszen ő volt a szerelmes ólomkatona és a hattyúvá növekedő rút kiskacsa. S olyan éleslátás kell, amely az egyszeriben is érzelmi színezetű általános törvényre lel rá, s inkább tapad aztán felkeltett érzelmeihez, mint magához a jelenséghez.

Mindezt Mészöly Miklós Hétalvó puttonyocska című szép meséskönyve juttatja eszembe. (A Hétalvó puttoyocska meséi a későbbiek során újra megjelentek Az elvarázsolt tűzoltózenekar és Pipiske és a fűszál című kötetekben.) Ez a könyv olyan írót avat, aki igényei szerint félrehúzódott ifjúságunk meseellátásának tágas útjáról a művészet keskeny útjára, s aki a legjobb írói eszközök birtokában magára talált a különös műfaji korlátok között.

„Hol-hol nem, túl a Bakony erdején, túl a Balaton vizén, ahol karónak vágják az akácfát, ahol szurdiknak mondják a dombok árkát, volt egy szép kicsi szőlőskert, a szőlőskert közepén egy présház, a présházban egy öreg kád tetején pedig egy helyre-forma puttonyocska.” Ezzel a szépen lejtő, hangulatot sugalló mondattal indul a könyv címadó meséje. Egy mondat, s máris van benne három okosan alkalmazott stílusötlet: a hol-hol és a túl-túl szokott meseeleme után két gondolatritmusba fűzött konkrét kép áll helyhatározásul, lehorgonyzásul, hogy tudni is lehessen, ne is, hol van az a szőlőskert s az a helyre-forma – ez a harmadik ötlet – puttonyocska. Majd két leíró mondat következik magyarázatként meg a kicsinyítés indokául. „Amolyan fából készült alkalmatosság volt, amilyennel szüretelni szoktak szerte a világban. Csupáncsak kisebbecske volt a többinél, azért hívták puttonyocskának.” (Nem kisebb, kisebbecske!) „Hát jól figyeljetek – szól ki ezután a meséből a mesélő –, egyszerre mi történt vele!” Vagyis most már látja a vak is: puttonyocska a mese hőse. Már tudjuk róla, hogy kicsi – ez az egyik általános tulajdonsága –, a másik pedig az, hogy igen szeretett aludni, Mészöly Miklós refrénszerűen közbe-közbeveti növekvő nyomatékkal, hiszen itt a bonyodalom forrása. Persze, a szuggesztív mesekezdés után, melyben örök népmesei elem és sajátos írói képalkotás szövődött egybe, könnyű megszemélyesíteni a puttonyocskát. (A meseolvasó különben is eleve hiszékeny.) Mégis, Mészöly Miklós ezt további két-három ötlettel oldja meg, hol a puttonyocska nevében szól, hol csak beszámol álmos mocorgásáról, míg ki nem vágja végül mosolyogtató orcátlansággal: „Néha a másik oldalára fordult, ahogy már a szunyókáló puttonyocskák szokták.”

Miről szólnak a Hétalvó puttonyocska meséi? A külön-külön történeteknek van-e közös gyökerük, úgy, ahogy a népmesék mélyén érződik a közös mesefa? Vagy ezek a mesék is annak a levelei? Nem, ha Mészöly Miklós meséin érződik is a népmese távoli ihletése (furcsa lenne, ha nem érződnék,) a Hétalvó puttonyocská-ban nem a szokásos mesekaleidoszkópon ráztak egyet, hogy adjon új meseképet; ha tetszik, csupán úgy népmesék, hogy mind a nép életének közvetlen közelségéből bújnak elő. Többségük a mindennapok használati tárgyairól szól, sorsuk éppúgy megérinti a meseírót, mint az embereké. Egyszerű dolgok, alkalmatosságok: egy rocska, egy puttonyocska, egy cserép, egy kenyérszaggatásból kimaradt vakarocska válik bensőséges lírájukban mesehőssé. S talán éppen ez a közös bennük; ebben az osztatlan szemléletben gyökereznek.

Erőteljes, szép magyar nyelv hordozza ezt a mindennapok ihlette mesevilágot, olyan lírai szándékú nyelv, amely a népi képzelet eleven erejével, fordulataival természetesen él. A mesék párbeszédei, itt-ott még leírásai is, észrevétlenül siklanak át ritmikus prózába, öltözködnek egyszerű rímekbe. Ám Mészöly Miklósnak sokkal biztosabb annál a formaérzéke, hogy akár a gondolatritmust, akár a rímek ismétlését túlzásba vive, makámás klapanciává tegye egy-egy meserészletét. Érzi, hegy minden apró túlzás a hangulat gyilkosa, s a mese művészi megvalósulása a hangulaton múlik.

Nyolc mese mindössze a Hétalvó puttonyocska, mégis érezhetően külön táj. Ha nem is külön földrész, külön ország, de azért érezhetően sajátságos világ, mint egy dunántúli megye. A közös tárgyi gyökereken s a közös formai jegyeken túl a meséknek ki lehet tapintani egymással rokon lírai fogantatását. Mindegyik arról szól, hogy a dolgok, a világ rendjét valami megsérti, s mindegyik mese egy-egy igazságosztás. A szegény ember sorsa megfordul, a gonosz uraságot befújja a hó, a hiú Cserép-Királykisasszony összetörik és libaitató lesz, a rakoncátlan, szomjas rocska csúful jár a világban stb. Mind az igazságnak és az emberségnek együttes diadala, sehol vérengzés, viszolyogtató kegyetlenség, mint a Grimm-mesékben.

A mese általában ott emelkedik a legmagasabbra, ahol a maga zárt formájában meg tudja szólaltatni az emberi élet alapigazságait. Ahogy a népmese csúcsán az elnyomott nép tesz rendet a világban, gonoszt legyőző legkisebb fiával, vagy a szerelmesétől elszakított szolgalány kap síron túli, balladai elégtételt. Az ismert világirodalmi mesékben, a javában, fel-felcsillan olykor egy, jobbára szimbolikusan mélyre szőtt ilyen nagymondanivaló. A Hétalvó puttonyocská-nak két olyan meséje van, amelyben Mészöly Miklós elkapta a nagy mondanivaló csücskét. Az egyik a címadó mese, amely valójában a jóvá tevő szeretet meséje, a másik a kötet legszebb darabja, a Hovámész – eddig még nem beszéltünk róla –, amelyben egy kisfiú tulajdonképpen az élet értelmét kutatja, s kérdezi szakadatlanul a szálló felhőktől, félszarvú tehéntől, vásározó cigánytól, mígnem egy nagyon öreg szarvas – „szemében az erdő minden árnyéka” – távozóban megfelel neki. Minden elem önmagán túlmutató, rejtett értelemmel szól itt s – ahogy befejezése felé halad a mese – egyre mélyebben. Végül úgy cseng vissza ez a „Hovámész” mese az emberben, mintha valami rokon fajtát olvasott volna. A macska, aki egyedül járt sétálni vagy A rút kiskacsa feledhetetlen, szomorú-szép történetével.

Mindenesetre olyasmit, ami a magyar mesekincsnek arra a vékony polcára odakívánkozik.